Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kúnos Ignác
A TÖRÖK NÉPKÖLTÉS
Kúnos Ignác török nyelven tartott egyetemi előadásai (1925-26)
Tasnádi Edit fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1999
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Előszó

"A török népköltés" jelentős helyet foglal el Kúnos Ignác munkái között. Ez a mű tulajdonképpen 1925-1926-ban Isztambulban és Ankarában tartott előadásainak szövege, amelynek minden megállapítása Kúnos saját gyűjtéseire alapozódik. Minden, ami csak eszünkbe juthat a népköltésről szólván, legalább is röviden szóba kerül benne. Vámbéry Ármin a török mesék magyar kiadásának előszavában így ír: "Akár az utcára szórt gyöngyök, gyémántok és egyéb drágakövek, úgy hevernek szanaszét a török népköltészet kincsei, anélkül hogy összegyűjtőjük akadt volna, anélkül hogy az őket megillető figyelmet felébresztették volna. Igen érdemes munkára vállalkozott tehát Kúnos Ignác, amidőn figyelmét az eddig teljesen elhanyagolt irodalmi kincsre fordította, és e szerteszét heverő drágaságokat összeszedegetve, gyönyörű népmesék díszes koszorújával ajándékozta meg az európai olvasóközönséget. Épp idejében érkezett a fiatal turkológus, hogy e kincseket összegyűjtse, mert nemsokára vasútvonalak fogják behálózni Anatólia földjét, és a vasúttal érkező idegenek, a velük együtt érkező idegen gondolatok és idegen mesék a közlekedés varázspálcájával el fogják tüntetni ennek a régi világnak megannyi vonását…"
Kúnos őszinte érzésektől vezéreltetve és élvezetes stílusban vall a törökök és a török népi kultúra iránti rajongásáról. E művével Ruméliától Anatólia belsejéig vezet bennünket, és olyan dolgokról mesél nekünk, amilyeneket mi nem láttunk, nem láthattunk.
Kúnos maga szól munkájáról és a török népköltés iránti rajongásáról, mindent elmond arról, hogy hol, merre járt, kikkel találkozott, miket gyűjtött, ezért fölöslegesnek tartom, hogy bármit is hozzátegyek.
Nem állítjuk, hogy ennek az először 1925-ben Isztambulban arab írással megjelent könyvnek a nyelvét egyszerűsítettük volna. Kúnos olyan szép török nyelven írt, hogy ezen a téren alig akadt tennivalónk. Még akkor is, amikor néhány mára elavult szó vagy kifejezés helyett az újat alkalmaztuk, arra törekedtünk, hogy híven megőrizzük Kúnos stílusát. A műhöz csatolt jegyzetekkel az a célunk, hogy a fiatal török olvasók enciklopédikus tudását gyarapítsuk.
Dr. Tuncer Gülensoy



Kúnos Ignác élete és munkái

Kúnos Ignác 1862. szeptember 22-én született Hajdúsámsonban. Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. Már egyetemista évei alatt megmutatkozott tehetsége a tudomány, érdeklődése
a népi kultúra iránt. Kezdetben magyar nyelvészeti kérdésekkel foglalkozott, de mesterei: Vámbéry Ármin, Budenz József és Munkácsi Bernát hatására már egyetemi évei alatt a turkológia felé fordult. Elhatározta, hogy egy ideig törökök lakta vidékeken fog élni, hogy alaposan megismerhesse a török népnyelvet és a török népköltést.
1885-ben rövid időt töltött a bulgáriai törökök között, majd Anatóliába utazott. Maga sem gondolta volna, hogy ez a kutatóútja öt évig fog tartani. Az általa összegyűjtött és publikálás céljából a Magyar Tudományos Akadémiához hazaküldött anyag azonban tudományos körökben olyan érdekődést váltott ki, hogy további anyagi támogatást nyert kutatásainak folytatásához.
Törökországi tartózkodása idején Kúnosnak több tanulmánya jelent meg, többek között azok a népdalgyűjtémények, amelyek folklórkutatásának alapjait képezik. Hazatérése után egymás után sorjázó művei is ékes bizonyítékai annak, hogy törökországi éveit egy igazi tudós szorgalmával és lelkesedésével végzett munkával töltötte.
Kúnos útijegyzeteiben eleven képet festett Anatólia népének életéről. Munkássága a népköltés minden területét felölelte, a török folklórkincs páratlan gazdagságát tárta fel a népdaloktól a mesékig, a karagöztől és az ortaoyunutól a Naszreddin Hodzsa anekdotákig. Az összegyűjtött népköltési anyagot nem csak a tudományos világ, hanem a széles olvasóközönség számára is hozzáférhetővé tette.
Jelentős számú kiadványban testet öltő munkásságát igen nagy elismerés övezte, rövid idő múltán külföldön is az ő tollából jelent meg a legtöbb török népköltési anyag. Az európai turkológia központjai már Kúnos törökországi kutatóútjával egyidűleg figyelemmel kísérték munkáját. Ebben kétségtelenül nagy része volt a Kúnos tudományos pályáját elindító Budenznek is.
Radloff Probenje különlegesen fontos helyet foglal el Kúnos munkái között, t.i. az anatóliai és ruméliai török nyelvek és népköltési alkotások bemutatásával ő is részt vett ebben a hatalmas sorozatban. Nem kevésbé fontosak Leidenben és Lipcsében megjelent németnyelvű munkái. Helytálló a turkológus és folklorista, G. Jacob megállapítása, miszerint Kúnos vetette meg a török folklórkutatások alapjait. Az ismert német tudós -, aki rendkívül sokat tett a török népköltés európai megismertetése érdekében - ugyanis ezt hangsúlyozza Türkische Bibliothek c. munkájában.
Amikor Kúnos 1925-26-ban a török kormány meghívására Isztambulban és Ankarában előadásokat tartott, több műve megjelent törökül is.
Kúnos az 1880-as években valóban szűz területen látott munkához. Az oszmán nyelv (Osmanli) és kultúra kutatása teljesen háttérbe szorította az anatóliai és ruméliai népnyelv és népi kultúra kutatását, ezért Kúnos munkája valóságos felfedezésként hatott. Ezek a kutatások új távlatokat nyitottak a törökség anatóliai és ruméliai ágait tanulmányozó turkológusok előtt.
Kúnos, aki a II. világháború utolsó évében, 1945-ben húnyt el, életében számos elismerésben részesült. Tagja volt többek között a Magyar Tudományos Akadémiának, a párizsi Société Asiatique-nak, a Nemzetközi Közép- és Kelet-Ázsiai Társaságnak, igazgatója a Magyar Királyi Keleti Kereskedelmi Akadémiának.

Művei

Kúnos Ignác számtalan idegen nyelvű* műve közül a fontosabbak:
* A bibliográfia-válogatás török olvasók számára készült, ezért a magyarul kiadott művek itt idegen nyelvűnek számítanak. A rövid bibliográfiát néhány címmel kiegészítettük (A ford.)

1. Nyelvőrkalaúz, 1883.
2. Három karagözjáték, 1886.
3. Oszmán-török népköltési gyűjtemény, 1887-89.
4. Török népmesék, 1889.
5. Anatóliai képek, 1891.
6. Kisázsiai török nyelvjárások, 1892.
7. Orta-ojunu, 1899.
8. Köroglu, 1893.
9. Kiázsiai török népregények, 1892.
10. Kisázsia török dialektusairól, 1896.
11. Turkish firy tales and folk tales, London, 1896.
12. Mundarten der Osmanen, St.Petersburg, 1899.
13. Nasreddin hodsa tréfái, 1899.
14.Chrestomathia turcica, 1899.
15.Schejch Sulejman efendi's Tsagataj-osmanisches Wörterbuch, 1902.
16. Janua lingua ottomanicae. Oszmán-török nyelvkönyv, 1905.
17. Türkische Volksmärchen aus Stanbul, Leiden, 1905.
18. Ada-kálei török népdalok, 1906
19.Fortyfour Turkish Fairy Tales. Illustrated by Willy Pogany, London, 1913.
20. Kisázsiai török nyelv, 1890.
21.Türkische Volksmarchen aus Ada-kale, Leipzig - New York, 19o7.
22. Beitrage zum Studium der Türkischer Sprache und Literatur, Leipzig - New York, 1907.
23.Török földön. A kis-ázsiai és bagdadi vasút történetével, 1911.
24. Mosolygó napkelet, 1930.
25. A szótlan királykisasszony, 1980.
26. A török hodzsa tréfái, 1996.

Törökül megjelent műveiből:

1. Anadolu Halk Edebiyati (Anatóliai népköltés) ford. Halil Fikret. Halk Bilgisi Mecmuasi, CI, 1928, p 55-66.
2. Türkler-Macarlar. Bizim Türk Kardeşlerimize Eski Bir Hikâye (Törökök-magyarok. Egy régi történet török testvéreink számára) Türk Duygusu, I. 4. 1329/1913, p. 6.
3. Halk Edebiyati Örnekleri, 1. Mâniler (Mutatványok a népköltésből. 1. Mánik) Halkin Sesi. Łstanbul 1339/1913. Evkaf-i Íslâmiye Matbaasi, 55 p.
4. Halk Edebiyati Nümuneleri. Türkçe Ninniler (Mutatványok a török népköltésből. Török altatódalok) Ístanbul, 1341/1925, Orhaniye Matbaasi, 60 p.
5. Ortaoyunu: Büyücü oyunu (Varázsló-játék) Ístanbul 1304/ 1888, 32 p.
6. Helva Topu Geçti (Elrepült a helva-labda) Folklor, 2. évf.,
19-22. S. 11-12-1-2/1971-1972, p. 42-46.
7. Aglayan Elma ile Gülen Elma. Merak Sah ile Sade Sultan. Íki Türk Masali (A síró alma és a nevető alma. Merak sah és Sade szultán. Két török mese) Ístanbul, 1968. Tan Matbaasi, 32 p.
8. Gül Güzeli ve Baska Masallar. Íki Türk Masali (Rózsa-szépe és más mesék. Két török mese) Ístanbul, 1968. Tan Matbaasi, 22 p.
9. Keloglan Masallari (Tarfejű meséi) Łstanbul, 1968, Tan Matbaasi, 32 p.
10. Adakale Türk Masallari (Adakalei török népmesék) ford. Necmi Seren, Ístanbul, 1946, Ahmet Halit Kitabevi, 128 p.
11. Nar Tanesi ve Baska Masallar. Üç Türk Masali (A gránátalma-szem és más mesék. Három török mese) Ístanbul, 1968, Tan Matbaasi, 32 p.
12. Parmaksiz Ahmet ile Macun. Íki Türk Masali (Ujjnélküli Ahmet és a madzsun /édességfajta/. Két török mese) Ístanbul 1968, Tan Matbaasi, 32 p.
13. Rüzgâr Dev ve Zengin Kardes ile Fakir Kardes. Íki Türk Masali (A szél-óriás és a Gazdag testvér meg a szegény testvér. Két török mese) Ístanbul, 1968, Tan Matbaasi, 32 p.
14. Sihirli Ayna ve Külâh, Kamçi ile Seccade. Íki Türk Masali (A varázs-tükör és A süveg, az ostor meg a szőnyeg. Két török mese) Ístanbul, 1968. Tan Matbaasi, 32 p.
15.Yedi Basli Ejderha ve Baska Masallar (A hétfejű sárkány és más mesék) Ístanbul, 1968. Tan Matbaasi 32 p.
16. Yilan Peri ve Dev Oglu. Íki Türk Masali (A kígyó-tündér és az óriásfia. Két török mese) Ístanbul, 1968. Tan Matbaasi 29. p.
17. Türk Halk Türküleri (Török népdalok), Yayina hazirlayan: Ali Osman Öztürk, Önsöz: Edit Tasnádi, Türkiye Ís Bankasi Kültür Yayinlari, 1998.



I.

Egyszer volt, hol nem volt, Allahnak sok teremtménye volt… Én iskolába jártam, és volt egy módos nagybátyám. Ez a nagybátyám gépészként a nyári hónapokban a vidéket járta, cséplést vállalt az uradalmakban, és megjavította a gépeket. Egy szép napon - én tizenhét éves voltam, és akkoriban végeztem el a gimnáziumot Debrecenben - Moldvából (1) hazatérőben meglátogatott bennünket a nagybátyám. Végigkérdezte, hogy s mint vagyunk, aztán kávé és csibuk mellett mesélni kezdett azoknak az országoknak a nyelvéről és szokásairól, amelyekben megfordult.
- Minden nép közül a törökök állnak a legközelebb a szívemhez, és a török nyelvet tanultam meg a legkönnyebben - szögezte le végül. Moldva akkoriban török kézen volt.
- Milyen a török nyelv? - kérdeztem.
- Nagyon szép a hangzása, és megtanulni is könnyű - kaptam választ a kérdésemre.
Amikor azt kérdeztem, hogy miben áll szépsége és könnyűsége, nagybátyám így válaszolt:
- Kiejtése olyan, mint a magyar nyelvé, harmóniája is, mint a mi nyelvünké, és szavainak jó része a magyarban is megvan.
- Például? - kérdeztem.
- Ami náluk kapi, az nálunk kapu; az ő elmajuk, arpajuk, teknejük, baltajuk nálunk alma, árpa, teknő, balta; a török bekâr (bekjar), civan (dzsivan) magyarul betyár, zsivány, a biçak (bicsak) magyarul bicsak; çizme (csizme) csizma; pabuç (pabucs), papucs; kalpak, kalpag; a török deve, deli, haraç (haracs), kayisi (kajiszi), katran nálunk teve, deli, harács, kajszi, kátrány. Náluk kepenek, nálunk köpönyeg; náluk pide (2), nálunk pite, az ő sarmajuk (szarma), dolmajuk nálunk is szárma, dolma(3). A koçanra (kocsan), leventre(4), mahmurra, ormanra, keçire (kecsi) nálunk kocsányt, leventét, mámort, ormánt(5), kecskét mondanak. A tabur magyarul tábor; a tepsi (tepszi)(6) tepsi; a tezek tőzeg. Náluk cep (dzsep), nálunk zseb; az ata atya; az ana anya; a tavuk tyúk; az arslan (arszlan) oroszlán; a baga (baa) béka; a boga (boa) bika, a çadir (csadir) sátor; a çali (csali) csalit; a çarik (csarik) saru; a çok (csok) sok; a küçük (kücsük) kicsi; a kazan kazán; a koç (kocs) kos; a dana tinó; a kendir kender; a toplu toklyó; a satici (szatidzsi) szatócs; a sakal (szakal) sakál; az öküz ökör - és még mennyi, de mennyi szó…
Mialatt a nagybátyám kétszáznál is több szót sorolt, az érdeklődés bennem nőttön-nőtt.
- Ahelyett, hogy latinul, görögül tanulsz, fiam, tanulj inkább törökül - mondta a nagybátyám. - A török a hozzánk legközelebb álló nép, nyelvük a legközelebb áll a mi nyelvünkhöz. Ha törökül tanulsz, szolgálsz vele a törököknek is és a saját hazádnak is.
Mélyen elgondolkodtam nagybátyám szavai fölött. És az idő, mint a mesében, repült. Miután városunkban elvégeztem a gimnáziumot - éppen negyvenhat esztendővel ezelőtt -, elhagytam szülővárosomat, és beiratkoztam a pesti egyetemre. Vámbéry(7),
a leghíresebb európai turkológus volt akkor a török nyelv tanára. Pestre érkezésem után egy héttel már a híres mester tanítványa voltam, és elkezdtem törökül tanulni. Három évig hallgattam Vámbéry óráit. A török mellett az ujgur(8), a tatár(9) és a csagatáj(10) nyelvekkel is foglalkoztam.
Egy szép napon, amikor a pesti utcákon sétálgattam, tulipánt és jácintot szedtem, és Duna-vizet ittam, rábukkantam egy édességboltra, melynek fezt viselő gazdája nemrégiben jött Törökországból. A bolt maga icike-picike volt. Köszöntöttük egymást, némi nehézséggel pár szót is váltottunk. Ettem az édességeiből, aztán egyre jobban belemélyedtünk a beszélgetésbe. Amilyen jól szórakozott ő az én akadozó-dadogó török beszédemen, épp annyira élveztem én is az ő törökségét. Ó, milyen finomak voltak azok az addig soha nem ízlelt lokumok, halvák(11), a különböző pürék és krémek!… Valóságos bolondja lettem az árus édességeinek. De túl a csemegézésen, még szenvedélyesebbé vált bennem az érdeklődés a török nyelv iránt, egyre jobban vágytam arra, hogy törökül beszéljek. Közben teltek a hetek, hónapok, én elvégeztem az egyetemet, megszereztem a doktori és tanári címet, és huszonegy éves felnőtt fiatalember vált belőlem. Ha megtanultam is törökül, olvasmányaim, a történelmi szemelvények és a sarkik(12) nem igen nyerték el a tetszésemet. Az a török nyelv, amelyet tanultam, nem túlságosan hasonlított arra, amelyet beszéltem. Ha elolvastam egy harminc szóból álló mondatot, azt tapasztaltam, hogy a harmincból húsz szó volt arabul, hét perzsául és legföljebb három szó volt török. Ez az összevisszaság nem volt ínyemre, ez a nyelvi hármasság nekem egy csöppet se tetszett - Vámbéry mester óráin pedig mindig ilyen szövegeket olvastunk.
Egy órán, amikor Naima(13) történeti munkájának egy részletét olvastuk, megkérdeztem:
- Az oszmánok nyelve miért nem török, Uram? Olyan sokat olvastak a törökök, hogy teljesen rászoktak az arabra, a perzsára?
- Az oszmánoknak kétféle nyelve van, fiam - válaszolta Vámbéry. - Az egyik, úgy, ahogy mondtad, a tanultak, az efendik(14), a másik pedig a nép, vagyis az iskolázatlanok nyelve…
Míg azon gondolkodtam, hogy az-e a nép nyelve, amelyen az ismerős édességárus beszél, tanárom újra megszólalt:
- Azon kívül, hogy a népnyelvben nincs sok arab és perzsa szó, a mondatok is rövidek. Tudnod kell azonban, hogy a durvának nevezett népnyelvnek nincs nagy becsülete a törökök körében.
- Vajon miért van ez így? - kérdeztem.
- Pusztán azért, mert az a nép nyelve, mert nincsenek benne arab és perzsa szavak, egyszóval csak törökül van - felelte.
Bár értettem mesterem szavait, értelmüket nem tudtam felfogni.
- Mitől lenne egy nyelv durva, Uram? Az emberek lehetnek durvák, de a nyelv hogy volna az?
- Az oszmánok véleménye szerint ez lehetséges - mondta a Mester. - Például, ha az arab leyl-ü nihâr vagy a perzsa ruz-uoeb helyett gece-gündüzt ('éjjel-nappal') írsz, az durvának számít.
Még mindig nem értettem.
Szerintem a gece-gündüz szebb is, finomabb is…
- Talán igaz, az isztambuli tollforgatók szerint azonban mégsem így áll a dolog. Szerintük az arab kifejezések és a perzsa izafet-szerkezetek(15) tetszetősebbek, kellemesebbek, és jobban illenek az irodalom nyelvéhez.
Meghallván az irodalom szót, újra gondolkodóba estem.
- Vajon van-e a törököknek népköltésük? - kérdeztem meg végül.
- Amennyire én tudom, nem nagyon van - felelte.
- Hát Ahmet Vefik Pasa(16) Közmondások c. gyűjteménye, vagy Naszreddin Hodzsa(17) világhírű, és az összes nyugati nyelvre lefordított anekdotái nem számítanak népköltésnek? - kérdeztem.
- Hát igen, körülbelül ennyi a törökök népköltése, többről nem tudok - mondta Vámbéry.
- Amennyire én tudom, Uram, a világ egyetlen népe sem lehet meg irodalom nélkül, éljen bár a vadság fokán, legyen bár iszlámhívő vagy keresztény. Isten teremtményeinek népköltése a nép gondolkodásának kifejezése, ajkainak nevetése, lelke öröme, gondjainak panasza; ha töri a fejét: gondolata; ha bánata van: bújának sebe; ha öröme van: boldogságának rózsája, jácintja. A török nép nem gondolkodik? Kertjében a rózsának nincs színe, illata? Csalogányai nem csattognak? Száz szónak is egy a vége: hiába állítja Ön azt, hogy a törököknek szinte nincs népköltése, én nem hiszem el. Nem hiszem, bizony Isten, nem…
A mester pár percig gondolataiba merült, aztán ragyogó szemekkel rám nézett:
- Talán igazad van. Talán nem is igaz, amit hallottam. Lehet, hogy tévedés. Legjobb lesz, ha Törökországba utazol. Kutasd föl a török nép irodalmát! Isten kísérjen utadon!
Rövidre fogva a szót, nem telt bele három-négy hét, fölkészültem az útra, és a pesti kikötőben felszálltam egy Törökországba induló hajóra. "Aki bújt, aki nem, megyek! Isten áldjon mindenkit!"
A gőzösünk útnak indult.
Mentünk, mentünk, mendegéltünk, míg egy szép napon, miután átjutottunk a Kazán-szoroson, az Ada-kale nevű kis török sziget(18) elé, pontosabban Orsova városához értünk. Ekkor láttam először törököket. Voltak, akik guggoltak, voltak, akik álldogáltak, vagy törökülésben ültek szép sorban, akárcsak a fűzfák a Duna-parton, és várták az utasokat. Miközben fülem hegyezve figyeltem az emberek beszédét, egy ada-kalei fiatalember ajkáról édesbús dal szállt fel.
Ó, az az öröm a szívemben, ó, az a boldog megkönnyebbülés!
- Énekelj még, testvér, énekeld csak azt a sarkit! - kérleltem.
- Nem sarki, hanem türkü, türkü… - javított ki.(19)
- Miféle türkü? - kérdeztem.
- Buda dala - felelte.
- Annál jobb! Még jobb! Hisz épp ez az, amit kerestem! - örvendeztem.
Ha négy szemem lett volna, mindegyikkel nézem, ha négy fülem lett volna, mindegyikkel hallgatom. Buda dala volt az első dal, amelyet török szájból hallottam. Így szólt:

Tavasz lett, nyár, ne dalolj, fülemüle,
Szívembe hasít a fülemüle éneke.
Elérkezett a rózsavásár ideje -
Elfoglalta a nemcse a fényes Budint.(20)

A kutaknál nem lehet már abdeszt végezni,
A dzsámikban nem lehet már namazt végezni(21),
Az épületek helyén romokat látni -
Elfoglalta a nemcse a fényes Budint.

Buda közepén van hosszú piaca,
Középen áll Szultán Ahmed dzsámija,
A Kába-kőhöz hasonló formája -
Elfoglalta a nemcse a fényes Budint.

A lőportüzek bennünket megzavartak,
A szultáni dzsámik(22) mind lángra kaptak,
A fiatal tisztek a tűzben pusztultak,
Elfoglalta a nemcse a fényes Budint.

E határvidéknek Buda volt a feje,
Vérrel gyúrván földje, minden egyes köve,
Cserkesz Alemdar volt az elesettek feje -
Elfoglalta a nemcse a fényes Budint.

Mekka irányából jött az ágyúzás,
Csütörtöki nap és napfogyatkozás,
Pénteki nap volt, Budának pusztulás -
Elfoglalta a nemcse a fényes Budint.

Mi ez, ha nem népköltészet? Hogy nincs a törököknek népköltése? Mit szólna az én pesti mesterem, ha itt volna?…
- Tetszett Önnek, Uram, a mi adakalei dalunk?
- Nagyon tetszett! - válaszoltam. - Szívemből hálás vagyok, és nagyon köszönöm. Tud még más dalt is?
- Ha kijön a szigetünkre, énekelek még!
Nem sokat gondolkodtam, összekaptam a cókmókomat, és kiszálltam a hajóból. Kiléptem a mólóra. A török népköltés gyűjtése, amire én Pesten készülődtem, íme, elkezdődik, gondoltam magamban, és beültem az egyik várakozó csónakba. Vitorlát bontva hajóztunk a szigetre. Legalább egy kicsit hozzászokom
a török beszédhez, mielőtt Isztambulba érek, gondoltam. Tavasz volt. A kertekben épp nyíltak a rózsák. Locsogott-csacsogott
a Duna vize. Boldogság járta át az én ifjú szívemet is.
Amikor az ötszáz lakost számláló szigetre tettem a lábam, a városka lakói fogadtak, s elvittek egy közeli kávézóba. Kávét és cigarettát kínáltak, kérdezték, honnan jövök. Kellemes beszélgetésbe merültünk. Engem tulajdonképpen az adakalei törökök érdekeltek. Őutánuk érdeklődtem.
- A vár túloldalán van a fiatalok kávézója. Estefelé menj oda, hallasz ott majd sarkit is, türküt is - mondták.
A fiatalok között volt egy Fehmi Efendi nevezetű, leginkább ővele melegedtem össze. Tanult fiatalember volt, akkoriban végezte el a ruszei(23) gimnáziumot. De mert iskolázott volt, a türküknek és más efféléknek nem tulajdonított jelentőséget.
- Ostoba dolgok - csak a tudatlanok szórakoznak rajtuk, engem nem érdekelnek - mondta. Minthogy nem tudtam vele megértetni, hogy mit is akarok, csak sétálgattunk, beszélgetéssel, a jövő-menőket figyelve múlattuk az időt. Alighogy véget ért az esti namaz, indultunk Fehmivel a fiatalok kávézója felé. A vár legtávolabbi zugánál, félreeső helyen állt egy alacsony kaliba
- ez volt a kávézó. Fiatalok ültek benn, énekeltek, verset mondtak, vígan voltak.
- Itt a csónakosod a kikötőből, aki Buda dalát énekelte. Őt énekeltesd meg, és jegyezd föl a dalait - mondta Fehmi.
Hát a csónakos, alighogy meglát, nem rágyújt egy türküre!

A Szigeten járogattam,
Keserédes vizét ittam,
Galambomtól, jaj, elváltam,
Hej Sziget, drága Sziget, áldjon Isten, drága Sziget!

A Szigetnek virágai,
Elhallgattak madarai,
Szokatlant szólnak fiai,
Hej Sziget, drága Sziget, áldjon Isten, drága Sziget!

A Szigetnek asszonyai,
Salvart(24) hordnak férfiai,
Igen büszkék az ifjai,
Hej Sziget, drága Sziget, áldjon Isten, drága Sziget!

- Tovább! Tovább! Még, még! - lelkesedtem.
A csónakos kicsit gondolkodott, aztán újra rákezdte:

Plevne(25) közepében alakult a sereg,
Osman Pasa(26) balján kapott sebet,
Negyvenezer katonával foglyul esett.

Puskájának vége kiverve ezüsttel,
Aranyszín bajuszom lekókadt, lecsüggedt,
Nyelvtudatlan kozákok(27) körbevettek.

(refrén)

Megyek én, a Balkán(28) nem érhet véget,
Nézek hátra: nem hoznak segítséget.

- Brávó! Hogy volt! - kiáltottam.
- Akad még, ha adsz baksist!
- Tessék, itt van, folytasd!
A fiú új dalba kezdett:

Elsütötték Plevnéből az ágyukat,
Az iszlám segélte a bolgárokat,
Tudd meg hát, te Hamit szultán,(29)
Eladták a ruméliaiakat.(30)

Kék-fehér a sátorunk
Nem is volt idén nyarunk,
Hej, írnok, más könyvbe írj be,
Rosszul megy most a sorunk.

Fekete-tenger hullámzott,
A közepe meg karikázott,
Az átkozott Damat Pasa
A muszkával mit pusmogott?

És a tenger folyik tova,
A partjait mossa, mossa,
Oszman Pasa éljen soká,
Bulgárokat eltapossa.

A tenger szól: nem folyok én,
Duna felé nem nézek én,
Jöhet százezer kozák is,
Szól a pasa: nem félek én.

Ezek a makammal(31) énekelt, bánatos és gyönyörű történelmi dalok olyan mély hatást gyakoroltak ránk, hogy a szemünkből patakzottak a könnyek.
- Tudsz még hasonló dalokat?
A fiú lehalkította a hangját:
- Énekelek még, de vigyázz, hogy mások meg ne hallják…
- Te csak énekelj! Mitől kellene tartanunk?
A fiatalember megint rázendített:

Az orosz a Dunán átkelt,
Őrjáratokat megfigyelt,
Oszman Pasa seregéből
Ötezer ágyú ráfelelt.

Véresen folyik a Duna,
A partjait áztatgatja,
Híres-neves Oszman Pasa,
Foglyul esik, fő-lehajtva.

Isztambulból jön a kádi(32),
Semmiben nincs többé jó íz,
Meghökkent a zsarnok kádi,
Megőrült a bolond kádi.

A véres Duna szól: nem folyok,
Ellenségtől én nem tartok,

Amíg kezemben a kardom,
Plevnéből én nem mozdulok.

(refrén)

Lehet-e, Bejek(33), lehet-e,
Szárnysegéd pasát ölhet-e,
Hej, ti szultán zsarnokai,
A világ rátok marad-e?(34)

Miközben a fiú ezeket énekelte, nyugtalanul figyelte környezetét. A barátai is mind izgatottak voltak. Amikor megkérdeztem, hogy mi az izgalom oka, lehalkította a hangját:
- Az ilyen dalok be vannak tiltva. Ne beszélj róluk senkinek. Ha valami baj lesz belőle, én nem tudok semmiről, érted?!
- Tudnod kell, hogy Rusze bolgár kézen van - magyarázta az egyik fiatal.
Végtelenül boldog voltam, hogy tilos voltuk ellenére lejegyeztem ezeket a dalokat. Íme, Uraim, itt van előttünk ez a dal: a török történelem egyik gyászos lapja. Talán ha én - az Önök magyar barátja - negyvenhárom esztendővel ezelőtt nem hallom, és nem őrzöm meg ezeket a Plevne-dalokat, mára teljesen elfejtődtek volna. Szerencse, hogy a fülembe jutottak, és én most átadhatom Önöknek ezt a szent ajándékot.
A folklórtudományban annak is jelentősége van, hogy egy-egy dal melyik járásból, melyik faluból származik. Az nyilvánvaló, hogy az adakalei dalok odavalók, de az nem olyan egyértelmű, hogy a dunai vagy a plevnei népdalok hol születtek. Mindenfelé kérdezősködtem, de csak annyit sikerült megtudnom, hogy ez a két ballada-szerű türkü Ruméliában sokfelé ismertté vált. Talán a katonák szívéből szakadt ki, az ő vérük virága… Isztambulban biztosan lesz, aki tudja - mondtam.
- Ugyan, ott nincs senki, aki ismerné. Ha véletlenül ismerik is, úgy tesznek, mintha nem is hallottak volna róla - mondták.
- Vajon miért? - csodálkoztam.
- Ismered az isztambuli helyzetet…
- Annyit tudok, hogy Isztambul az egész török nép fővárosa, szépségben az egész világ szultánja, sok millió török lakóhelye…
- Ez mind igaz, de ott tilos a nyílt beszéd, az egyenes gondolat, az érzelmek börtönben vannak, a gondolatok kalitkában. Azt tanácsoljuk, ha Isztambulba érkezel, felejtsd el az efféle nemzeti dolgokat, ne tereld a szót politikai ügyekre, háborús dalok iránt ne érdeklődj…
Miután két hetet töltöttem Ruszéban, és az ottani helyzet alapján nagyjából megértettem, amire Isztambullal kapcsolatosan utaltak, vonatra ülve (vagy sömen-dö-fert kellett volna mondanom?) Várnába(35) utaztam.
A Fekete-tenger hullámzott, a közepe meg karikázott, az én gondolataim és vágyaim egyre szabadabban szárnyaltak. Hisz addig még tengert se láttam. A dunai gőzösön összebarátkoztam egy várnai úrral. Ellátogattam hozzá, sétáltam vele a városban és környékén, és közben megint csak régi vesszőparipámról, a népköltészetről beszéltem. Egy napon, szőlőskertek közelében, egy tengerparti kávézóban üldögélve élveztük az életet. A nap sugarai csillogva tükröződtek a tenger vizén, és olyan csodás látványt hoztak létre, hogy leírásához se bennem, se a tollamban nincs elég erő.
Várna lakóinak többsége török volt, az utcákon leginkább török szót lehetett hallani. Íme egy dal azok közül, amelyeket Várnában hallva jegyeztem le:

A szeráj előtt sorakoznak a fűzfák,(36)
Ül a hadnagy, folyik az eligazítás,
A harcban elesők vitéz katonák.

Bulgária tőlünk katonát fog szedni,
A Sipkához(37) fogja őket küldeni,
Anyák fognak utánuk könnyet önteni.

Arabfia olajozza meg kését,
Olajozza, és vegye be Plevnét,
Anyák siratják majd küzdelmét.

(refrén)

Fickándoznak halak, a tenger hullámzik,
Várna fejét ma gondok emésztik.

Egy másik:

A piros-zöld zászló menyasszonyé, hitted?
A harcba induló még visszatér, hitted?
A trombita hangját mulatságnak hitted?

Régi palotákban sorsot húznak,
Akit kihúznak, fejét adja búnak,
Apja-anyja indulhat már útnak.

A kaszárnya előtt magas a ciprusfa,
Kinek jegyese van, kinek már asszonya,
Kit én hátrahagytam, pántlikás a haja.

(refrén)

Hej, Szultánom, engedj el most minket,
Vetess a tengerbe, hogy ha nem engedsz el,
Fogjuk el a muszkát, adjuk át tenéked.

Lám, alig öt hete, hogy elhagytam hazámat, és máris kinyílt előttem a ruméliai népköltés eleven kapuja. Beléptem és a versek kertjében virágokat szedtem. Igaz, kicsi ez a csokor, csak néhány virágból, néhány levélből áll, mégis benne van a virágokban a természet illata. Vajon létezhet-e akár csak egyetlen nép irodalom nélkül, ahogy Vámbéry mester vélte? Létezhet-e az emberiség kertje virág nélkül? Nem, nem, ez lehetetlen!
Lám a kis Adakale, bár Magyarországhoz tartozik, vagy Bulgáriában Várna, Rusze és Vidin is törökül érez, csalogányai törökül énekelnek, s dalaik mindenütt szívbemarkolóak. Hát a törökök hatalmas birodalma, a maga országában élő török nép? A világszép Isztambul? Semmi kétségem nem maradt aziránt, hogy a török folklór vége-láthatatlan tarka mezejére fogok találni. Olyan szultánságra, ahol a türkükön kívül sok-sok féle csupa szín, csupa illat virág terem!
A föld minden népének vannak legendái, van népköltészete - miért ne volna a törököknek is? Ha mindenütt van mese és fabula, miért ne volna az oszmánoknak is? Amikor a legkülönbözőbb nyelveken létezik a népi komédia, miért épp Ertugrul(38) unokáinál hiányozna?
Amikor törökül kezdtem tanulni, amikor a várnai gőzösre vártam, fogalmam se volt még a mesék, altatódalok, találós kérdések, a máni, a karagöz vagy az ortaoyunu létéről. Holott addigra már minden európai népnek és sok más népnek a folklórját összegyűjtötték, lejegyezték és kiadták. Vannak könyvtárak, ahol bőségesen találhatók a folklórra és népköltésre vonatkozó művek, ilyen tárgyú folyóiratok. Az arabok híres népmesegyűjteménye, az Ezeregyéjszaka világszerte hírnévre tett szert.(39) Az arab nyelv különböző dialektusait, az egyiptomi, szíriai, tunéziai, marokkói vagy tripoli arabot külön-külön dialektusként gyűjtötték, népköltésüket lejegyezték.
Még a tatároknak is vannak e tárgyban kutatásai. A kazáni tatárok 'dzsir'nek nevezett népdalait már régen kinyomtatták; az azerbejdzsán törökök népdalai is régen megjelentek. Csak az oszmánok maradjanak le, csak az ő népköltésük ne kerüljön napvilágra? Nem, Uraim, az nem lehet!
Amikor lejegyeztem a türküket, az bántott a legjobban, hogy nincsenek zenei ismereteim. Amikor verset jegyez le az ember, előfordul, hogy az adatközlőnek egy szó, vagy sor nem jut az eszébe, s akkor azonnal dúdolni kezd. Ha dallam nélkül memorizálja az ember a verset, könnyen elfelejtheti, de ha a dallammal együtt tanulja, nem fogja elfelejteni. Ha zenetudós volnék, a szöveggel együtt a dallamot is lejegyezhettem volna. Fokozatosan ráébredtem, hogy más a török és más az arab zene, a oarki zenéje arabos, a türküé pedig török. Míg az arab zene sémi típusú, a török dalok zenéje, úgy érzem, az ural-altaji zenéhez hasonlít. Sajnos eddig nem akadt senki, aki a török dallamokat összegyűjtötte és lejegyezte volna(40). Holott a török nép zenéjét csak a népköltésben lehet föllelni. A török népzenéről legkorábban egy örmény zeneszerző A csicseriborsós Horhor aga c. zenés játéka(41) adott hírt. Ezért aztán a nyugati népek koncertjein, ha török zene szerepel programon, nem mást, mint arab zenét hallunk.
A kuruc katonák énekelte nótákban, a Rákóczi-dalokban bőségesen találhatók török eredetű dallamok. Legnépibb hangszerünk neve mindmáig "török nay" (ney), azaz töröksíp. És milyen bús, milyen fenséges, mennyi érzelmet kifejező, milyen szívszorító dalai voltak ennek az elmagyarosodott töröksípnak!…
A magyar ember különben is sírva nevet és nevetve sír. A mi mosolygó sírásunk és szomorú nevetésünk a töröksíp örök emléke. Most, hogy ránk szakadt az I. világháború tragédiája és az utána következő igazságtalan béke, a töröksíp hatása még búsabb, még szívbemarkolóbb...
De ezt most hagyjuk… Várnai napjaim után összecsomagoltam súlyban és értékben is csekély holmimat, aztán sötétedéskor búcsút intve a ruméliai törököknek és a ruméliai türküknek, fölszálltam a Lloyd hajótársaság egyik szép isztambuli gőzősére.(42)
A tenger fölött felbukkanó hold olyan volt, mint egy tündér képe. Ezüstös kerek orcája olyan fényesen tündökölt, angyaloktól vett szárnyainak gyémánt tollai úgy reszkettek, hogy csak úgy káprázott tőlük a szemem…
Hűvös szél fújt a muszkák felől, sötétbe burkolózott az egész környék, miközben hatalmas gőzösünk már kinn ringatódzott a tengeren. Messze hazámtól úgy éreztem, mintha bölcsőben feküdnék. Édesen aludtam, mint egy kis gyermek, és Isztambul képeit láttam álmomban.
Tente, baba, tente, tente…

II.

Májusi reggel volt. Leráztam magamról az álom bódulatát, és kabinomból fölmentem a fedélzetre. Szemem tágra nyitva, mit látok? A paradicsom kapui nyíltak meg előttem, vagy még mindig álmodom? Megcsípem magam, aztán újra körbenézek…
A fölkelő nap arany ragyogása szemkápráztatóan csillog-villog az ég kékjén. Előre nézek: akárha hegyek közé rejtőző tengernyi vizek áramlása, jobbra nézek: hegymagasságú dombok, a dombok tövében csillogó patakok; a patakok mentén, mint a gyöngyszemek, villák, paloták, források, kutak sorakoznak. És ha balra nézek, ugyanaz a látvány, ugyanolyan paradicsomi szépségű helyek! A Boszporusz: az Isten alkotta világ legtündéribb, legkiesebb vidéke, ahol vagyok… Előttem Isztambul álomi képe… Mögöttem a Fekete-tenger … a túloldal Anatólia… és egész testemet körülöleli Kelet lágy levegője. A mesék világába, dzsinnek és tündérek országába, rózsák és csalogányok varázslatos honába kerültem.
A csodálattól és az örömtől földbe gyökeredzett a lábam, a szemem nem tudtam levenni a látványról, szívem úgy dobogott, mint egy kis madárkáé. Lelkesen forgattam a fejem, hol a Rumelihisari, hol Anadoluhisari felé, ez Bebek, ez itt Beylerbeyi, az ott Besiktas, amaz Üsküdar, hol az egyik part látványa igéz, hol a másikat bámulom ámulattal. S hajónk közben haladt előre, mint egy teher alatt nyögő griffmadár…
A Boszporuszon haladván egyszerre csak mit látok: mint egy tengeri mén, valami különös dolog bukkan föl a szemem előtt. A Kizkulesi(43) volt az… Ó, azok az égre nyúló minaretek, kupolák, a hajók erdejében nyüzsgő csónakok és piyâdek(44) hada, a Seraskerkapisi(45) tornya, a temetők ciprusai feledhetetlenek! Szédülő fejjel szálltam ki a hajóból és ültem át csónakba, aztán elkeveredve az emberek tengerében, Isztambul központja felé vettem az utam.
Első utam egy kávéházba, a Hippodromra(46) vezetett. A Kába-kőhőz kérdezősködve lehet eltalálni - tartja a közmondás, s így tettem én is az izgalmakkal teli első napokban. Elhelyezkedtem egy megfelelő kis szobában, s néhány új barátnak köszönhetően hamarosan már otthonosan éreztem magam. Legfőbb célom az volt, hogy Isztambul kifinomult nyelvét (vagy dialektusát) elsajátítsam.
Egyik ajánlólevelem az Üzbégek Rendházának nagytiszteletű sejkjéhez, a Magyarországon is járt Şeyh Süleyman Efendihez(47) szólt. Nem telt el sok idő, és én elindultam, hogy megkeressem a város egyik távoli negyedében lévő rendházat. Néhány óra múlva - kérdezősködtem boldogtól-boldogtalantól - kitárult előttem a rendház kapuja, és engedélyt kaptam, hogy a sejk elé járuljak. Ahogy kinyílt a fogadószoba függönyös ajtaja, a kezében olvasóval párnás kereveten ülő, fehér szakállú, szelíd tekintetű pírre esett a pillantásom. Ő volt a bokharai Şeyh Süleyman Efendi.
- Isten hozott, magyarok fia - köszöntött. - Mondd, tudsz-e törökül?
- Igyekszem minél jobban megtanulni - feleltem.
- Akkor hát légy üdvöz még egyszer - mondta, és maga mellé ültetett. Kávéval kínált, és elkezdtünk beszélgetni. Elmondtam célomat és terveimet, aztán a török nyelvre fordult a szó.
- A magyar és a török nyelv közötti hasonlóságot kívánod kutatni? - kérdezte.
- Igen, Uram. Emellett népköltést szeretnék gyűjteni, majd kiadni.
- Ilyen tárgyú könyvek és folyóiratok nálunk eddig még nem jelentek meg.
- Nem is könyvekből meg folyóiratokból szeretnék én gyűjteni, hanem a nép ajkáról, a néptől tanulni, s azt kiadni.
- Nem illenének hozzád jobban az irodalmi tanulmányok? Nem felelnének meg neked a régi és újabb török költők?
- Nem, Uram, mert ezeket a műveket irodalmi nyelven írták, így tele vannak arab és perzsa szavakkal. Ahhoz azonban, hogy a magyar és a török nyelv közötti rokonságot bizonyítsuk, tiszta nyelvre van szükségünk. Olyan nyelvre, mint a türküké, a népköltés dialektusaié…
- Akkor csagatájul tanulj, üzbégül, tatárul… Ezeknek a dialektusoknak a nyelve régi is, és meglehetősen tiszta is.
- Kétségtelenül így van, Uram, ismeretes a tatár nyelv jelentősége ebből a szempontból. Vámbérynél hallgattam csagatájt is, tatárt is. Isztambulba jövetelemnek azonban most a fő célja a népköltés gyűjtése.
- Hogy van-e egyáltalán ilyen irodalom, vagy nincs, azt én nem tudom. Én még csak nem is hallottam róla. De azt hiszem, ahol nép van, ott népköltésnek is kell lennie.
- Ínsallah(48), Uram. Nekem is ez a véleményem.
- Az ilyen gyűjtéshez azonban évek kellenek.
- Nem baj… Ha három év is, ha öt… Futja a fiatalságomból.
Aztán megint a tatár nyelvre terelődött a szó.
- Vajon összegyűjtötték és kiadták már az üzbégek és más törökségi népek Mafas(49) nevezetű hosszú költeményeit?
- Vannak, akik nagyon szépen énekelik, vannak, akik kívülről tudják, de olyan nem akadt, aki kiadta volna.
- Ezek a Mafasok is népköltésnek számítanak.
- Kétségtelenül. De ezek történeti tárgyú költemények, az elmúlt idők költői elbeszélései, híres vitézek, neves hősök történetei.
- Vajon az oszmánoknak nincsenek hasonló nemzeti költeményei?
Az öreg megsimogatta a szakállát.
- Nincs, fiam, és nem is lehetnek. Te is tudod, hogy az oszmán nép csak hat-hétszáz éves. Őseik vagy a szeldzsukok vagy különböző más, Anatóliában élt népek…
- Ez igaz, de az oszmánok annyi mindent tettek e hat-hétszáz év folyamán: elfoglalták az egész Balkán-félszigetet, Konstantinápolyt, dél felé és Bécsig egy sor országot. Meg tudta volna ezt tenni más nép a törökökön kívül?
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt, ha ennyi vitézük, ennyi hősük volt, hogy volna lehetséges az, hogy ezeknek a hősöknek és vitézeknek a neve ne élne a nép ajkán, a nép szívében?
A tiszteletre méltó Şeyh Efendi lehunyta a szemét.
- Az oszmánok iszlám-közösséget alkotnak, és nem népet - mondta szomorúan. - Ha sokáig itt élsz Isztambulban, te is meg fogod érteni. Azt tanácsolom, ne nagyon kezdj itt nemzetről beszélni, nemzeti dolgokba ne szólj bele. Ha nem tartod a szád, megharapod a nyelved.
Várnai barátom tanácsa jutott eszembe. Ugyanezt mondta ő is. Hát jó, gondoltam, akkor tartom a szám.
- És az én művemet ismered? - kérdezte a sejk.
- Nem, Uram. Hallottam, hogy megjelent, de a pesti könyvtárban nincs meg.
Erre fölállt, és megmutatta a könyvet. A címe: Csagatáj és oszmán-török szótár. Írta: Şeyh Süleyman Efendi. Bokhara- Isztambul, 1298 (1882)
- Hallgasd csak! Az előszóban ezt írtam - nyitotta ki a könyvet:

Beszélgetve Pest felé mendegéltünk,
Sok-sok emberlakta helyre betértünk,
Meglátva bennünket nagyon csodálkoztak,
Magyar is, oszmán is - így kiáltoztak.

Aki csak oszmánt mond, fellelkesedik,
Török, azt is mondja, és örvendezik,
Magyarországot, az egészet láttam,
Gül Baba türbének mélyen meghajoltam.

A keleti nyelveknek sok az igyekvője,
A csagatáj nyelvnek sok a törekvője,
Megtudták azt, hogy jöttem Ázsiábul,
Meghallották, hogy tudok csagatájul.

Sokan sokszor meghányták-vetették,
Ennek a szótárnak ügyét fölvetették,
Ezért aztán én nekiveselkedtem,
E szótárt megírni nagyon igyekeztem.

Tehát magyarországi látogatása szolgáltatott okot a könyv megírására és kiadására! Ennek a történetnek a viszonzásaképpen harminc év múltán Şeyh Efendi művét lefordítottam törökre és németre, s a Magyar Tudományos Akadémia meg is jelentette.(50)
Miután Şeyh Efendi művét megkaptam ajándékba, s megbeszéltük, hogy újra találkozunk, eljöttem a rendházból. A Galata-hídon akkoriban kávézók és olvasótermek sorakoztak. Leültem az egyikben, s hol az Aranyszarv vize, hol a Boszporusz felé tekintgetve órák hosszat gondolkodtam, s közben gyönyörködtem Isztambul szépségében. Ó, messzire tűnt múlt, álomszép idők!… Az akkori kulturális miniszterhez, Münif pasához fordultam, mert szerettem volna a Galatasaray Gimnázium néhány óráján részt venni, hogy barátokat szerezzek, s több alkalmam legyen tudósok társaságában lenni. Néhány nap alatt megkaptam az engedélyt. Megint diák lettem, újra órákra jártam. A tanárok közül elsősorban Muallim Nâci Efendi(51) irodalom-, Abdurrahman Bey(52) történelem-, Zihni Efendi(53) arab- és Feyzi Efendi(54) perzsa óráit látogattam. Egyre többet olvastam. A legtöbb gyönyörűséget a híres Namik Kemal Bey(55) műveiben találtam. Igaz, hogy verseit irodalmi nyelven írta, gondolatainak mélysége, kifejezésmódjának finomsága, mondatainak eleganciája azonban minden addigi olvasmányomét felülmúlta.
Volt még egy ajánlólevelem. Ez Ahmet Vefik Paşához szólt. Ő volt az említett Oszmán nyelv(56) című munka jeles szerzője. Személyéről, műveiről és fordításairól már korábban is hallottam. Egy nap korán keltem, felültem egy boszporuszi "koldushajóra"(57), és kimentem Rumelihisariba, ahol a pasa lakott.
A pasa villája egy dombon állt. A neve villa, de valójában olyan, mint egy palota. Vámbéry levelének hála bebocsátást nyertem a pasához. Tágas könyvtárszobájában európai típusú karosszékben ülve, lekötelező kedvességgel fogadott.
A pasa méltóságteljes magatartása, merész tekintete, az arcán tükröződő okosság és a szavaiban megmutatkozó bölcsesség olyan mély benyomást tett rám, hogy lelki szemeimmel most, negyvenhárom esztendő múltán is magam előtt látom őt.
- Szóval szeretnél csatlakozni az európai keletkutatók sorához, pompás, pompás - mondta udvariasan, miután elmagyaráztam szándékaimat és látogatásom célját.
- Célom elérése érdekében először is törökül kell tökéletesen megtanulnom. A népköltés valamennyi ágának nyomára szeretnék bukkanni.
- Ha sokáig keresel, és nem riadsz vissza semmiféle fáradságtól, sikerrel kell járnod. De van-e már e téren valamelyes gyakorlatod?
A pasa kérdésére előhúztam iszákomból a Ruméliában gyűjtött verseket, és sorban felolvastam őket. A tudós embernek nagyon tetszettek ezek a népdalok.
- Hát ezek azok! Most már fogalmat tudok róluk alkotni. Megtaláltad a helyes utat. Ne is térj le többé róla!
E szavak hallatán hálás örömmel így szóltam:
- Az Ön Oszmán nyelvében bőségesen vannak népies kifejezések…
- Ó, hát láttad a könyvemet?
- Nemcsak hogy láttam, de olvastam is.
Erre a pasa fölállt, elővette a könyv egy szépen bekötött példányát, és nekem ajándékozta.
- Kiegészíthetnéd a könyvet. Írd bele azokat a népnyelvi szavakat, amelyekkel találkozol.
- Boldog örömmel - köszöntem meg.
- Hát Isztambulban találtál kedvedre való verseket?
- Még nem tudtam munkához látni. Nem vagyok még itt annyira ismerős.
A pasa gondolkodott egy kicsit.
- Nos, akkor az első verset itt fogod meghallani az én házamban - mondta a pasa, és a kertbe invitált.
Lépcső vezetett le a kertbe.
- Parancsolj - tessékelt előre. Egy ajtó nyílt előttem. Kiléptünk egy szépséges kertbe. Csupa rózsa, gyönyörű fák, csobogó-csörgedező vizek, daloló madarak, csattogó csalogányok - belekáprázik az ember szeme.
- Menekşe! - csapta össze a tenyerét a pasa.
- Parancsolj velem, Uram! - hallatszott egy női hang.
- Van egy rableányom - mondta a pasa. - Énekel neked egy szép türküt, a Türkmén leány dalát.
Kávét, serbetet kínáltak, aztán odajött hozzánk a rableány.
- Énekeld csak el a vendégnek a Türkmén leányt…
A leány, arcát, szemét eltakarva, remegő hangon ezt énekelte:

Apám házát ledöntöttem,
A pejlovát elkötöttem,
Százezer aranyát elvittem,
Szállj fel a lóra, menjünk, bej fia!

Türkmén leány, türkmén leány,
Csillag az égbolt hajnalán,
……………………………
Menj, nem mehetek, türkmén leány!

Deres lovamnak nincs patkója,
Hátán nincsen takarója,
Nincsen egynapi abrakja,
Menj, nem mehetek, türkmén leány!

Bejem fia, pasám fia,
Hajam paplan, karom párna,
……………………………..
Szállj fel a lóra, bejem fia!

Karkötőmből patkó legyen,
Köntösöm takaró legyen,
Gyöngyeimből abrak legyen,
Szállj fel a lóra, bejem fia!

Ökrömet igába fogtam,
A magot földbe szántottam,
Áldott föld, hová jutottam,
Menj, nem mehetek, türkmén leány!

Ökröd farkasok megegyék,
Magod madarak fölegyék,
Kenyered átkozott legyék,
Nem kellesz már nékem!

- Ez, Uram, igazán nem tartozik a mindennapi türkük közé! Szinte olyan, mint egy ballada. Ilyen vers a nyugati irodalomban sincs sok - álmélkodtam, mikor véget ért a dal.
- Én se ismerek több ilyet, csak ezt az egyet hallottam. A balladák, amelyekre utaltál, drámaiak és ugyanakkor párbeszédesek…
Hosszasan beszéltünk a pasával a türkükről és más versekről.
- Elég sok mindent tudok a nyugati népköltésről, a könyvtáramban is vannak ilyen tárgyú művek - mondta a pasa, és meg is mutatott néhányat.
- De miért nincsenek ilyen művek a mohamedán népek többségénél?
- Ennek többféle oka is van. Talán a legfőbb, hogy a mi oszmán nyelvünk nem is nemzeti nyelv. Régi íróink és költőink a perzsa és az arab irodalom hatása alatt ezek arculatára igyekeztek formálni. Sarkijaink, gázeljeink(58) és hasonló költeményeink az arab és perzsa költők műveinek utánzatai. Az oszmán irodalmi nyelv fokozatosan alakult ki, és közben mind távolabbra került a beszélt nyelvtől.
- Holott a török nyelvnek megvan a maga természetes szépsége és gazdagsága.
- Kétség nem fér hozzá. Ezt bizonyítja az én Közmondások(59) című könyvem, ezt mutatják a Moličre-fordításaim(60) és még néhány hasonló mű.
- És a török írók miért nem próbálnak meg továbbmenni ezen az úton?
- Vannak, akik megpróbálták. Itt van például Kemal Bey színdarabjai közül a Gülnihal(61), A szerencsétlen gyermek(62),
A haza…(63); regényei közül a Cezmi(64), az Ali Bey kalandjai(65). Azután Ahmet Mithat Efendi(66) gyönyörű nemzeti regényei - ezek mind egyszerű török nyelven íródtak. Olyan nyelven, amelyet a nép is megért.
- És miért nem mennek tovább ezen az úton? Miért nem írják olyan nyelven az újságot, hogy a nép megértse?
- Igazad van, de hát látod…
A pasa keserűen elmosolyodott, aztán így zárta le a beszélgetést:
- Ó, hát most jut eszembe, ha a párbeszédes türkük érdekelnek, van itt abból is, a kezed ügyében…
Megint hívta a rableányt, és ezt a türküt énekeltette el vele:

Lányom, lányom, hennás(67) lányom,
Egy pénzváltó kéret téged,
Odaadlak néki.
Anyám, nem megyek én hozzá,
A pénzváltónak sok aranya,
Velem számoltatja.

Lányom, lányom, hennás lányom,
Egy fűszeres kéret téged,
Odaadlak néki.
Anyám, nem megyek én hozzá,
A fűszeresnek sok gyümölcse,
Velem megeteti.

Lányom, lányom, hennás lányom,
Egy mészáros kéret téged,
Odaadlak néki.
Anyám, nem megyék én hozzá,
A mészárosnak sok-sok húsa,
Velem daraboltatja.

Lányom, lányom, hennás lányom,
Egy takács kéret téged,
Odaadlak néki.
Anyám, nem megyek én hozzá,
A takácsnak sok gyapotja,
Velem fonatja.

Lányom, lányom, hennás lányom,
Egy szabó kéret téged,
Odaadlak néki.
Anyám, nem megyek én hozzá,
A szabónak sok munkája,
Velem varratja.

Lányom, lányom, hennás lányom,
Egy korhely kéret téged,
Odaadlak néki.
Anyám, ahhoz hozzámegyek,
A korhelynek nincsen dolga,
Nem dolgoztat engem.

- Ennek van egy párja is, ha megengedi, elénekelem azt is - mondta a rableány a dal végén.
- Énekeld csak - bíztatta a pasa.

Lányom, neked fejdíszt veszek,
Nem, apácskám, nem, nem.
Lányom, neked topánt veszek,
Nem, apácskám, nem, nem.

Lányom, téged férjhez adlak,
Jó, apácskám, kedves.

Lányom neked strimflit veszek,
Nem, apácskám, nem, nem.
Lányom, neked órát veszek,
Nem, apácskám, nem, nem.

Lányom, téged férjhez adlak,
Jó, apácskám, kedves.

Lányom, neked melltűt veszek,
Nem apácskám, nem, nem.
Lányom, neked gyöngyöt veszek,
Nem, apácskám, nem, nem.

Lányom, téged széphez adlak,
Ez igazán kedves.

Ezek a "többszólamú" vidám dalok nagyon tetszettek nekem. A nép kedélyének effajta vidám megnyilvánulásai szórakoztatják az embert: mintha csupa vidámságot látna maga körül.
Miután a sarki és a türkü ritmusa egészen más jellegű, a pasa részletesen elmagyarázta, hogy a török verselés - eltérően az arabtól - szótagszámláló. Az egyes versformáknak más és más szabályai vannak, ráadásul a sarkik(68), a kasidék(69), a misrák(70), a rübaik(71), egyszóval az összes írott nyelvi versek íródhatnak az üslub-u âli (fentebb stíl), vagy az üslub-u müzeyyen (díszes stíl) szabályai szerint is. Ezzel szemben a nép ajkán születő türkü(72), mâni(73) vagy ninni(74) típusú versek csak egyféle stílust, az üslub-u sâdét (egyszerű stílust) követik. Míg az írott nyelvi versek a mef'ulü mefailün fa'ulün(75) és más hasonló mértékek szerint íródnak, a népköltészet verselése szótagszámláló. Épp úgy, mint a magyar népköltészetben. Ennek a versritmusnak a török irodalomtudomány nem tulajdonított nagy jelentőséget, holott ez a harmónia a török nyelv nemzeti sajátossága. A szótagszámláló vers többféle lehet. Pl. minden verssor 4-4-es:

Ferâcemi - giyemedim / A köpenyem nem vehettem föl
Kâtâneye - gidemedim / Kâtânéba(76) nem mehettem
Ben yârimi - göremedim. / A kedvesem nem láthattam

Egy másik példa:

Çaya vardim - çay geçilmez
Suya baktim - su içilmez
Nazli yârdan - vazgeçilmez.

A patakhoz mentem, nem lehet átkelni
A vízre néztem, nem lehet inni
A kényes kedvesről nem lehet lemondani

Példa a 4-3-asra:

Bahçelerde - rezene / A kertekben édeskömény
Meyil verdim - güzele / Szívem adtam a szépnek
Billâh kâm - ederim / Biz'isten irigylem
Yârim ile - gezene. / Aki a kedvesemmel sétál

Egy másik példa:

Ali'm orak - biçiyor / Az én Alim sarlózik
Suyu nerden - içiyor / Vizet honnan iszik
Łkindinin - günesi / A délutáni nap
Mor fesinden - geçiyor. / Piros fezén ragyog

A legtöbb a 4-4-3-as, például:

Uzun olur - efelerin - biçagi
Besyüz dirhem - Tarabulus - kusagi
Çapkin olur - semtimizin - usagi

Hosszú a betyárok kése
Ötszáz dirhem (ezüstpénz) a tripoliszi öv
Csapodárok a negyedünk legényei

Egy másik példa:

Índim yârin - bahçesine - yol sandim
El uzattim - goncesine - gül sandim
El kizin - ben kendime - yâr sandim

Lementem a kedves kertjébe, azt hittem, út
Kezem nyujtottam bimbójáért, azt hittem, rózsa
Más lányát magamnak kedves(em)nek hittem

Sok a 4-4-5-ös 13-as, például:

Manastir'a - gider iken - aldi da bir yagmur
Henüz uyku - dan uyanmis - gözleri mahmur

Manastirba menve elkapott az eső
Most ébredt álmából, szeme álomittas(77)
Példa a 4-4-4-3-as 15-ösre:

Ey gâziler - yol göründü - yine garip - serime
Daglar taslar - dayanamaz - benim âh ü - zârime
Kal selâmet - kömür gözlüm - bir yana sen - bir de ben

Hej, vitézek, megint mennie kell szegény fejemnek
Hegyek, kövek nem bírják jajgató sírásomat
Ég veled, szénszeműm, én erre, te meg arra

Példa a 6-5-ösre:

Ízmir'in yolunda - vurdular beni,
Al kanlar içinde - koydular beni,
Yârin çevresine - sardilar beni.

Az izmiri úton meglőttek engem
Piros vérben hagytak engem
Kedvesem kendőjébe csavartak engem

Egy másik példa:

Yanya'nin içinde - kanli çay akar
Açmis pencereyi - seyre bakar
Hem kime bakarsa - yürekler yakar

Yanya közepében véres patak folyik
Kinyitotta az ablakot, nézelődik
Akire csak ránéz, szíveket gyújt

A strófák általában 3 vagy 4 sorosak. A versszakok végén refrén van, ez lehet 1 vagy 2 soros. Ami a rímeket illeti, a népdalokban a rím kétféle lehet. Az egyik a sorok végén lévő szórím, a másik a sorok elején lévő szavak betűríme. A rímek első formája a 3 soros strófákban rendszerint a a a, például:

Ben aglayim gündüz gece / Én éjjel-nappal sírok
Acep yârim halin nice / Vajon hogy van a kedvesem
Ko yanayim kül olunca / Égjek, míg hamu nem leszek

A 4 soros strófákban általában x a x a vagy a a x a van. Például:

Yürü, yeşillim yürü / Sétálj, zöldszeműm, sétálj
Eşinden kalma geri / Párodtól ne maradj el
Zehir olsa içerdim / Ha méreg volna is, meginnám
Memenden akan teri / A melledről folyó izzadtságot

Egy másik példa:

Kalmadi sabrim, kararim / Nem maradt türelmem, elhatározásom
Aglayim her gün / Sírok minden nap
Yarin Hak'in divaninda / Holnap Isten színe előtt
Söyleyim bir gün / Beszélek egy nap

A sorok elején lévő betűrímeket a nyugati nyelveken alliterációnak nevezik. A régi versekben gyakori. A törökben a verseken kívül a közmondásokban is előfordul. Néhány példa:

Besmeleyle baslayalim / Isten nevével kezdjük
Haslamayi haslayalim / A párolt ételt pároljuk
Bu işe ne işleyelim / Mit csináljunk ezzel a dologgal?

Mor menekse morluguna / Kék ibolya kékségére

Ekinciler ekin eker / A szántóvetők vetést vetnek

Sen dedene danistin mi / Nagyapáddal tanácskoztál-e
Bakkallarla baristin mi / A fűszeresekkel megbékéltél-e?

Selâm verdik saga sola / Köszöngettünk jobbra-balra.

A pasa, minthogy épp péntek volt,(78) fölhívta a figyelmemet a Göksu patakra(79) és az ott folyó mulatságokra, majd újabb kínálgatások után egy csónakot béreltetett, s az egyik szomszéd úr iskolás gyerekével együtt csónakba ültetett.
- Egy-két hét múlva gyere vissza, hadd lássam, milyen mânikat gyűjtöttél - mondta búcsúzóul.
A csónakkal kijutottunk a Göksu patakhoz. A nap sugarai beragyogták az egész környéket. Csónakunk úgy futott, hogy ha golyót röpítettek volna utána, az se érte volna utol. Egyre több lett körülöttünk a csónak. Némelyekben csarsafos, entáris(80), fátylas hölgyek, másokban meg elegánsan öltözött ifjak ültek.
A csónakokkal egymás mögött haladva vagy egymás mellé kerülve társalogtak. Időnként kedves dallamokat is lehetett hallani.
- Milyen dalt énekelnek? - kérdeztem a mellettem ülő iskolásgyereket.
- Mânit dobnak.
- Mit jelent az, hogy mânit dobnak?
- A csónakokban ülő ifjak a mellettük elhaladó fiatal lányoknak verseket vetnek oda.
Fülelni kezdtem, hátha sikerül valamit elkapnom. Iskolás barátomnak közben beszéltem már a versek iránti érdeklődésemről.
- Hallgasd csak - szólalt meg alig egy pillanat múlva -, az egyik már rákezdte…
Figyeltem erősen.

A csillagra, a holdra nézz,
A háztetőn álló lányra nézz,
A hold, a csillag az enyém,
A háztetőn álló lány enyém.

Egy úr a közelünkben lévő csónakok egyikén:

Ki jön itt, kinek a lánya?
Piros a kabátkája,
Orcáján rózsa nyílik,
Véltem, hajnal csillaga.

Válaszul leányhang hallatszott:

Hold világít, nem mehetek,
Rózsacsokor nem lehetek,
Ha a hold felhőbe búvik,
Megkötnek se fékezhetnek.

Válaszként egy úr:

Zsenge a rét, nem vágható,
Piszkos a víz, nem iható,
Mondják: válj el kedvesedtől,
Édes ő, el nem hagyható.

Alighogy ez a mâni véget ért, egy másik kezdődött:

A kertekben nád levele,
Nyáron rózsával van tele,
A kedvest nem hívom rózsámnak,
Rövid a rózsa élete.

A dal közben, hogy-hogy nem, a szavaló zsebkendője beleesett a tengerbe. Erre föl egy lányhang:

Jemeni kendőm zöldje,
Nem találtam kedvesre,
Kendőm maradjon csak nálad,
Szemed könnyét töröld le.

Amíg így dobálództak a mânikkal, megkérdeztem iskolás barátomat, hogy mindegyik ilyen rövid-e.
- A mânik négysorosak, nem lehetnek se hosszabbak, se rövidebbek - válaszolta.
Közben a mânik szünet nélkül követték egymást, és én sorba írtam őket a füzetembe. A patakhoz közeledve a jövő-menő csónakok, ladikok, kétpárevezősök úgy összezsúfolódtak, hogy a bennük ülők átszállhattak egyikből a másikba.
Ó, azok a csodálatos pillantások a mámoros szemekben, azok a szívrabló kacérságok! Ó, azok a karcsú derekú, mézes ajkú, piros orcájú, cédrustermetű tündérek!
Akkor még fiatal voltam én is, Uraim, bocsássanak meg… Néhány evezőcsapás után csodás látvány tárult a szemem elé: a paradicsomba illő rétet pázsitos rétek szegélyezték. "Vigyázz!" - kiabáltak a csónakosok; "Vigyázat!" - így a ladikosok, "Cukorral, cukor nélkül!" - a kávéárusok; "Ibolyás, rózsás, virágos!" - a serbetárusok; "Friss a perec!" - a perecesek; "Finom, illatos!" - a helvaárusok…
Olyan hangzavar volt, hogy szédült tőle a fejem. A sétafikálásnak nem volt se vége, se hossza. Hol megálltunk, hol pihentünk, de bármilyen sokféle szórakozás kínálta is magát, mégis csak a dalok, a szerelem karmai között vergődő lelkek sirámai jelentették legfőbb szórakozásunkat. Így aztán jegyzetelés közben kellemesen múlattuk az időt.
Minden, amit láttam, és amit éreztem, olyan volt, mint az álom… Ennek a napnak ismétléseként, két nap múlva, vagyis vasárnap a Kâgithane pataknál sétáltam. Itt is nagy a tömeg, itt is szórakoztató a séta… De bármilyen kellemes volt is, a Göksu patakkal nem ért fel.
Beyoglu felől európaias szelek fújdogáltak. Az Aranyszarv-öböl csónakjain kívül ott voltak Beyoglu díszes kocsijai is. A konflisokban masztikától mámoros emberek ültek, török dalok helyett itt európai stílusú kantók(81) hallatszottak, a patyolattiszta török lányok helyett táncosnők, szemfényvesztők, mutatványosok...
Az európai árukat kínálgató árusok így kiabáltak:
- Festéket tessék, pirosat tessék, kéket, vöröset tessék, világosat tessék, sötétet (halkan, de szégyenkezés nélkül: ha világos, adunk sötétet), a legszebb színeket tessék!
- Akármit veszel, egy húszas! Bármit egy húszasért! Ollók, fésűk, tükrök darabja egy húszas! Szappanok, dudák (ennek a szónak van egy huncut értelme is) egy húszas!
Egyszóval olyan volt a környék, mint a bolondok háza.
Gyorsan beültem egy csónakba és a nevezetes Fener kaszinóba(82) vitettem magam. A zsúfolt kávéházban incesaz-együttes(83), lármás görög selypegés, rossz kiejtésű örmény énekesek fogadtak. Nem volt ínyemre a dolog, mert láttam, hogy ennek semmi hasznát nem veszem.
Ó, ti ˇehzadeba˘i negyedbéli(84) nyugalmas kávézók, Direklerarasi(85) kávéházai!.. Ti voltatok az én nyugodalmas tanyáim… Ott soha nem volt lárma, nem lehetett rossz kiejtést vagy hibás mondatot hallani. A szavak a helyükön, a beszéd édes; ha valaki beszél, a másik meghallgatja; nincs veszekedés, nincs dühös kifakadás… Mindenütt Kelet levegője, a természetes Kelet mindenütt…
Beesteledett, gyertyákat tűztek a gyertyatartókba, kandeláberekbe, s a minaretek körfolyosóin Kelet felé fordulva, kezükkel eltakarva arcukat imába fogtak a müezzinek.

Mást nem imádunk,
Csakis a mi Urunk'.




III.

Megjöttek a ramazán ünnepek,
A dzsámik fénybe öltöztek,
Lámpások gyulladtak, ágyúk dördültek,
Szíveink Őbenne hisznek.

A ramazán-őr mondta ezt a verset(86). Ahmet Vefik Paşa szavai jutottak az eszembe, amikor tisztelettel köszöntöttem az annyira várt ünnepet. "A népi irodalom legtöbb alkotásával a ramazán hónapjában találkozhatsz" - mondta a pasa.
Alighogy véget ért a nappali böjt, s megterítették a böjt utáni(87) asztalokat, mindenki - kicsi és nagy, gazdag és szegény - jól akarta magát érezni. Mintha valami mulatság-kiállítás nyílna… Ó, az a vidám nyüzsgés a kávéházakban, az az izgatott hullámzás az utcákon! Ó azok a csupa fény, csupa szín mahyák88 a minareteken! Ó, az a kirakodás a dzsámik udvarán! És az a sok sarki!…
Ha ezekről mind beszélnék, hosszú költemények kerekednének belőle… A lámpásokkal kivilágított dzsámik körül hullámzott
a legnagyobb tömeg. A mécsesekkel telirakott táblák világító fénybetűkkel hívták a sokszázezer igazhitűt:

A tojásnak fehérje,
Kezdjetek könyörgésbe,
Kedves, drága szomszédaim,
Menjetek a mecsetekbe.

Egyik barátom meghívott böjt utáni vacsorára. A számomra eladdig ismeretlen, finomabbnál finomabb ételek annyira ízlettek, hogy némelyiktől nem csak az imám, de én is elájultam(89). Hát még az asszonyköldök nevű édesség, az aztán feledhetetlen!
Vacsora után néhány barátommal Aksaray(90) környékén sétáltunk, s akkor megpillantottam egy kávézót, amely elé egy kép, Karagöz és Hacivat képe volt kiakasztva. Nagyon megörültem, mert végre rátaláltam valamire, amit már olyan régen kerestem.
Az európai tudományosság világában, mindenek előtt az etnográfusok körében a karagöz akkor már nem volt egészen ismeretlen. Régóta tudjuk azt is, hogy jó néhány nyugati nemzet népi játékai között található olyan műfaj, amely igen hasonlít a karagözhöz.
Az olaszok Pulchinellója, a franciák Polichinelje, a németek Hanzuwertje a legjelentősebb nyugati népi színjátékok közül valók. Moličre, a világhíres francia szerző vígjátékainak témáját többnyire a karagözhöz hasonló népi játékokból vette, és a francia irodalomtörténet klasszikus darabjai közé emelte őket. A commedia del'arte nevű játékok az olasz nép gondolkodását és hagyományait tükrözik. Ezek mind bábjátékok voltak: fából faragott, tarka-barka ruhákba öltöztetett figuráik a gyermekek bábjaihoz hasonlítottak.
Ami a karagözt illeti, ennek a játéknak csak a neve terjedt el; de hogy milyenek is tulajdonképpen, s hogyan adják elő őket, az nem volt ismert. Csak annyit lehetett tudni, hogy a törökök karagöz nevű játéka egy fajta árnyjáték - Schattenspiel -, amely Kínából származik. Mintha a játékosok árnyékait a falra vetítve mozgatnák… A kínaiakon kívül a jávaiaknak is vannak bábjátékai. Ezek nem olyanok, mint a nyugatiak bábjai. Papírból vannak, és nagyon hasonlítanak a karagöz-figurákhoz.
A török irodalomtörténeti munkák nem szólnak a karagöz-játékokról. Néhány régi török műben, pl. Evliya Çelebinél(91) előfordul Karagöz és Hacivat neve, de anélkül, hogy részletesebben szó esnék róluk - épp csak megemlíti, hogy létezik ez a játék. Se korábban, se későbben nem mutatkozott iránta komolyabb érdeklődés. A tanult emberek lenézték, a nép ramazán-ünnepi mulatságának tekintették csak.
A hagyomány szerint a régi szultánok gondjaikat elűzendő hadjárataikba magukkal vittek karagöz-játékosokat is. A leghíresebbek nevét néhány történelmi műből ismerjük.
Ezek a játékok leginkább a nép között terjedtek el. Lakodalmakon, a fiúgyermekek körülmetélése alkalmából, ünnepnapokon, különösképpen pedig a ramazán-hónap folyamán és a ramazán-ünnepeken, valamint péntek esténként sok törökországi városban mutattak be karagöz-játékokat. Lassanként a nép legkedveltebb szórakozásává váltak; olyan városokban, mint Isztambul, a színház szerepét is betöltötték.
Ezek miatt az okok miatt kívántam én már az első Isztambulban töltött ramazán-hónap alatt megismerkedni a karagöz-játékokkal.
A játék színtere a kávézó jobboldalán egy sarok volt. Mielőtt bementünk, barátaimnak ceruzát, papírt adtam, hogy írják le a darabot. Az egyiknek a verseket kötöttem a lelkére, a másiknak a Karagöz és Hacivat közt folyó párbeszédet, a harmadiknak a képeket és a színpadot.
Bementünk, és hogy a karagöz-mester ne vegye észre a jegyzetelésünket, egyenként vegyültünk el a nézők között. A színteret Önök természetesen jobban ismerik, mint én. Ezért nem látom szükségesnek, hogy részletesen beszéljek róla. Alighogy helyet foglaltunk, Hacivat jelent meg a vásznon, és ezt a "vászon"-gázelt adta elő:

Tengernyi térségnek alakul egy nézni való vászon,
Igen kellemes lesz ez a víg, szórakoztató vászon,
Egy destan-történet92 - én vagyok a versmondó,
Van, akikhez illő, van kiknek titok ez a vászon,
Figyelve a látványt végy belőle példát,
Lásd, mit mutat ez a világtükör-vászon.

Először rajzoltam egy árnyékképet,
Vásznat feszítettem, fényt gyújtottam, mutatok árnyékképet,
Şeyh Küşteri a pírünk, ő tanított,
Hogy tudja meg kicsije-nagyja.

Alighogy véget ért a gázel, így folytatta:
- A kedves nekem víg kedvet ad, a kedves nekem víg kedvet ad…
Erre odaugrott Karagöz, Hacivattal összeverekedtek, s a végén Hacivat elszaladt.
Figyeltem nagyon a játékot, és barátaim segítségével végül le is tudtam írni. Ezúttal is köszönöm nekik!

Ettől az estétől fogva én voltam a karagöz-játékok leghűségesebb nézője. Hogy ne is legyen olyan estem, amikor nem látok karagöz-előadást, amint elhagytam a mindennapos böjtutáni vacsorameghívások után vendéglátóim házát, rohantam, néztem, hogy feszítik ki a vásznat, gyújtanak fényt, azután nagy-nagy figyelemmel követtem az árnyjátékot.
Miután végignéztem jó néhány karagöz-előadást, és többet le is jegyeztem közülük, megpróbáltam fölmérni irodalmi értéküket. Hogy megismerhessék őket a nyugati szakemberek is, egy kötetre valót kiadott belőlük Pesten az Akadémia, néhányat pedig német fordítással együtt az Orosz (Tudományos) Akadémia jelentetett meg.
Rátérve a karagöz-játékokra: általában két részből állnak. Az első rész tréfás beszélgetéseket tartalmaz, s a második a tulajdonképpeni játék.
Példaképpen következzék most Karagöz és Hacivat egyik beszélgetése:

Hacivat: Szép jó estét, Uram!
Karagöz: Isten hozta!
Hacivat: Hogy szolgál a kedves egészsége?
Karagöz: Jól, hála Istennek, Uram!
Hacivat:Épp most, mikoron idetartottam az én Karagözömhöz, hogy véle múlassam az időt és elfeledjem a fáradtságomat, vásároltam magamnak egy fezt.
Karagöz: Mi közöm van nekem ahhoz, hogy te fezt vásároltál?
Hacivat: Mit kell ilyenkor mondani, te?
Karagöz: Mit kell?
Hacivat: Nem azt, te szerencsétlen, hogy hordd sokáig egészséggel - a fejeden menjen szét?
Karagöz: Hordd egészséggel - a fejeden menjen szét.
Hacivat: Na látod, így kell mondani... Közben otthon elfogyott a tüzifa, mondták, vegyek valamennyit. Elmentem a fatelepre, és vettem pár öl fát…
Karagöz: Hordd egészséggel, a fejeden menjen szét.
Hacivat: Ne beszélj ostobaságot, nem fezt mondtam, hanem tüzifát!
Karagöz: Jó, jó, én meg azt mondtam, hogy a fejeden menjen szét!
Hacivat: De nem lehet így mondani…
Karagöz: Honnan tudjam? Te tanítottad így.
Hacivat: Az a fezre vonatkozott.
Karagöz: Hát akkor most mit mondjak?
Hacivat: Tüzeld el egészséggel. Ülj mellette, és nézd, hogy hamvad el.
Karagöz: Jó. Jó. Értem már…
Hacivat: Aztán meg, biztos a tegnapi eső miatt, megrongálódtak a ház cserepei, úgy, hogy befolyt az eső a házba. Gondoltam, mestert hívok, hogy javítsa ki a sérült helyeket. Szépen rendbe hozattam a házat.
Karagöz: Tüzeld el egészséggel. Ülj mellette, és nézd, hogy hamvad el.
Hacivat: Most hozattam rendbe a házat. Ilyet nem lehet mondani!
Karagöz: Hát mit mondjak?
Hacivat: Nem azt kellene mondani, hogy lakj benne egészséggel, és ne láss szükséget?
Karagöz: De igen, igen!
Hacivat: Igen ám, testvér, csakhogy az egyik hitelezőm látva, hogy rendbe hozattam a házat, abban a hiszemben, hogy pénzem van, jött, hogy behajtsa a tartozását. Mivel azonban nekem nem maradt pénzem, vita támadt közöttünk, a hitelezővel egymásnak estünk, úgyhogy a végén a bíró elé került az ügy, s mindkettőnket áristomba dugtak.
Karagöz: Ó, ó, nagyon örvendek, lakj benne egészséggel, és ne láss szükséget!
Hacivat. De testvér! Áristomba dugtak, á-ris-tom-ba…
Karagöz: Ó, ó, nagyon örvendek…
Hacivat: Ezt nem lehet mondani, te!
Karagöz: Hát mit mondjak? Mit tudom én? Te tanítottál így…
Hacivat: Ha én tanítottam is, a házra vonatkozólag tanítottam. Az áristomra szerinted ugyanazt mondják?
Karagöz: Mit mondanak, hadd halljam!
Hacivat: Remélem, Uram, hamarosan okot találnak rá, hogy kieresszék, ne aggódjon, kieresztik majd a másikat is.
Karagöz: Remélem, Uram…
Hacivat: Bizony, Karagöz, mi meg is tettünk érte mindent. Ki is engedtek a börtönből. Futok haza boldogan, hát egy pék épp veszi ki a kenyeret a kemencéből, s a nagy rohanásban a lapát nyele nem kiveri ez egyik szemem!?
Karagöz: Remélem, Uram, hamarosan okot találnak rá, ne aggódjon, kieresztik a másikat is…
Hacivat: A szememet verték ki, te!
Karagöz: Remélem, Uram…
Hacivat: Nem inkább azt kellene mondani, hogy jobbulást kívánok, remélem, úgy rendbe jön, mintha mi sem történt volna!?
Karagöz: Remélem, Uram, rendbe jön…

Ilyesféle dialógusok képezték a játék bevezetőjét, a darabnak magának megfelelően tréfás vagy maskarás formában. A tulajdonképpeni játék e beszélgetések után kezdődött. Ezek a darabok - népi játékok - tükrözik a különböző népszokásokat, a különféle nyelvjárásokat, az emberek gondolkodásmódját.
A törököknek nem volt színpadi irodalma, ehelyett a karagöz és az ortaoyunu tükrözte számukra a világot. A tulajdonképpeni színdarabok a nyugati színház hatása alatt jöttek létre, s találták meg helyüket az új török irodalomban. Sajnos az első török drámaírók figyelmen kívül hagyták a karagözt és az ortaoyunut, és teljesen nyugati típusú színdarabokat próbáltak írni. Egyedül az elhunyt Şinasi Efendi(93) Egy költő házasodása című vígjátékában(94) adott képet arról, milyen lehetne a nemzeti színmű… A színdarabokban általában előkelő emberek, nemesek, uralkodók léptek a színpadra, vagyis ilyen hősöket alakítottak a színészek. Şinasi Efendi darabjában viszont különféle népi típusokat látunk. Ebben a darabban a nép nyelvén beszélnek, népies mondások, kifejezések hangzanak el, népszokásokkal találkozunk - és vagy Isztambul, vagy Harput vagy Kapikulu nyelvjárásával…
A török dráma története Şinasival kezdődik. Rajta kívül ismeretesek még Ahmet Vefik Paşa kezdeményezései a török színház létrehozatala érdekében - ezeket bursai kormányzóként valósította meg. Moličre-fordításait az oszmán irodalomtörténet az elsők között tartja számon. Nem egyszerűen csak fordított: törökösítette is a darabokat. Moličre parasztja nála anatóliai paraszttá formálódik, és a különböző francia szokások helyett a megfelelő török szokásokat viszi színre.
Az első igazi török darabokat Namik Kemal Bey írta. Sajnálatos módon azonban a nemzeti érzés akkoriban még nem ébredt fel eléggé, s bizony akadályozták is az ébresztését. Kemal Bey után Abdülhak Hâmit Bey(95) neve ragyogott a legfényesebben. Némely darabjai - ha lefordítanák őket - vetekednének a nyugati színpadi művekkel. Az utána következő írók legtöbbje a francia darabok hatása alá került: azok fecsegését utánozták.
De most hagyjuk ezt, és térjünk vissza a mi karagözünkhöz...
A nyelvtudomány szempontjából az ilyesfajta játékok nem túl jelentősek, legföljebb annyiban, hogy Isztambul lakóinak nyelvezete, a különböző nyelvjárások mellett az Isztambulban használatos kétféle nyelv (a beszélt, ill. az írott nyelv) külön-külön létezik benne.
Karagöz faragatlansága, durva megszólalásai és kétértelmű kifejezései mellett Hacivat kifinomult nyelvhasználata, választékos kifejezésmódja hívja fel magára a figyelmet. Mellettük az isztambuli nyelvet nem ismerő idegen ajkú figurák, a legkülönbözőbb nemzetiségűek sora vonul fel. Az örmény Ayvaz Serkis, a zsidó Zaharyan mester, a kasidéket olvasó arab Haci Kandil, az "abala ba˘ib pop"-ot mondogató Lazoglu Altikulaç, Kinnapzâde, az anatóliai szolga, a semâikat(96) olvasó Himmet apó, a nagyhangú, bajkeverő Tekbiyik mind egy-egy típus, mind a maga sajátos nyelvén beszél.
Isztambulnak erről a sokszínűségéről eddig mit se tudtunk.
A néprajztudomány szempontjából érdekes, hogy e játékokból például megtudhattuk, hogy az albán azt kiáltja: "Ha more!", a láz azt mondja: "Ta huu!", a perzsa így ejti a szavakat: "Ele sen ne mene gorumsah sen?", a görög ezt mondja: "Ti kamis kala zanum!", a zsidó így káromkodik: "Ande kakamena, mamzeroglu mamzer!"; Delibekir tirádáit - "Hej, az anyját, az asszonyát, a lányát, kancáját, kályhája csövét, ólbeli libáját, polcon álló hangszerét, ládáját, kosarát, selymét, vásznát, száját, arcát, orrát, szemét, a simáját, a laposát, mind, amit a hátamra vettem, úgy ringattam…" is csak ezekből a játékokból ismerhettük meg.
Ahhoz, hogy kellőképpen megismerjük egy hatalmas főváros természetét, lényeges hogy lássuk, milyen furcsaságok vannak, milyen nemzetiségek élnek benne.
Isztambul különböző viseletei, lehetetlen ruházatai, különféle argói alkotják a város etnikai arculatát - ugyanakkor mindez megjelenik a népköltésben is.
Nézzük például Karagöz és Hacivat nyelvhasználatát. Hacivat olyan arab és perzsa kifejezéseket használ, amelyekből a tanulatlan Karagöz nem ért egy árva szót sem. Egyik oldalon az elegancia, vagyis az udvarban használatos oszmán nyelv, a másik oldalon a népnyelv. Mi minden sül ki e kettő találkozásából!
Miközben az arab és perzsa szavakat nem ismerő Karagöz a maga módján igyekszik értelmezni a hallottakat, mulatságos félreértésekbe és félremagyarázásokba bonyolódik. Az idegen szavakhoz hasonló hangzású török szavakat keres, és ezek értelmében használja őket. Ilyen hol tréfás, hol komoly formában lefordított szavak, kifejezések a nyugati nyelvekben is előfordulnak, és népetimológiáknak nevezik őket. Karagöz is, nem értve Hacivat arab és perzsa szavait, egy-egy általa ismert szóból kiindulva török etimológiákat alkot. Ennek eredményeképpen szórakoztatva nevettet, nevettetve szórakoztat.
(A példaként itt szerepeltett lefordíthatatlan szójátékokkal tűzdelt részletet Kúnos fordításában adom. A ford. v.ö. K. I.: Három Karagöz játék Bp., 1886. 123-125. pp)
"Karagöz: Különös, az újságíróskodáshoz olvasás-írás is szükséges?
Hacivat: Igen és azon felül, hogy az általános jó erkölcsöknek szolgálatot tehessünk, különböző tudományokban való gyakorlottság is szükséges, például az elvont tudományok közül az algebra (cebir).
Karagöz: Neem, lásd az erőszaknak nem engedhetek.
Hacivat: A mérés számtana.
Karagöz: Hogy a számolásban való tudományom milyen, jöjj és láss a mészárossal való adás-vevéskor…
Hacivat: Csillagászat.
Karagöz: Ahhoz kitűnően értek, ha egy sik bej-t látok, (elegáns urat) egy pillantásra megtudom, van-e apró a zsebében, vagy nincs.
Hacivat: Bölcsesség.
Karagöz: Ahhoz gyanú se fér.
Hacivat: Földrajz meg jog (hukuk).
Karagöz: Kukuk.
Hacivat: A gazdaság tudománya (servet fenni).
Karagöz: Nem ismerem.
Hacivat: Kit?
Karagöz: Servet efendit.
Hacivat: Hej, hamuházi, hej - a közigazgatás tudománya (ilmi idare).
Karagöz: Tudom, hogy sok olaj ne menjen kárba, éjjel égetik. (Karagöz a régen a házakban égetett kis peróleumlámpára - idare lambasi - gondol.)
Hacivat: Fickó, nem arról van szó - a gazdálkodás módja.
Karagöz: Tudom én, hogy gazdálkodjak.
Hacivat: Történet (tarih).
Karagöz: Mi van azon, ezerháromszázkettő.
Hacivat: Törvénytár (destur).
Karagöz: A desturnak "vigyázz" nemzetségét is ismerem.
Hacivat: Politikai tudomány (ümuri siyasiye).
Karagöz: Ha négyevezőjű, én a siyasiyán kívül a dugócska játékot is ismerem.
Hacivat: Statisztika.
Karagöz: Nyugtom nincs rajta.
Hacivat: Min?
Karagöz: A kurta párnán (kisa yastikta).
Hacivat: Hej, hamuházi, hej - a gondolkodás tudománya (mantik).
Karagöz: Mindnyája között még legjobban ezt ismerem, de azon felül nagyon is szeretem.
Hacivat: Lássuk, hogyan ismered.
Karagöz: Ramazánkor főzik, savanyú tejet öntenek rá, beléje meg vagdalt húst tesznek.
Hacivat: Hej, féleszű, hej, a gondolkodástant (mantik) mantinak (tésztaétel) gondolva mit tettél az újságíróskodással, egészségedre váljék, hé…"

Rátérve arra a kérdésre, hogy népköltés-e a karagöz, vagy sem, a nyugati orientalisták a népköltés alkotásai közé sorolják. Mindazt, amit ezekről a játékokról tudnak, az általam megjelentetett művekből tudják. Ebben a kérdésben nem lehetünk eléggé óvatosak, hiszen a nép között csak tréfás beszélgetések folytak, és vannak persze kitalált történeteik. Ezek általában egy-egy személyhez fűződnek. Szabályos, hagyományozott, több részből álló darabjaik nincsenek.
A játékok összeállítója a vásznon megjelenő előadást bemutató személy: a karagöz-játékok mestere. Ez a mester megtanulja a nép ajkán született történetet és dialóguselemeket, majd ezeket egy darab formájába öntve lejátssza a vásznon.
Ez a mester valóban mestere művészetének, saját szövegeit is használja, nem csak a népi anyagot; de mindig úgy beszél, mint egy valaki a népből, a népi észjárás szerint.
Ha viszont így áll a dolog, a lejegyzett karagöz-játékokat nem tekinthetjük népköltésnek. Nem a nép ajkán születtek, csak a nép szájába adták őket. De bármi legyen is a helyzet, a nép gondolatait, a nép gondolkodásmódját tükrözik, a nép hangján szólnak, a nép érzéseinek adnak hangot.
Bár nem teljesen népi irodalom, mégiscsak a nép irodalma. Éppen úgy, mint a nyugati bábjátékok. Néprajzi szempontból az efféle irodalmi alkotások gyűjtése is figyelmet érdemel. A ramazán során az alábbi játékokat gyűjtöttem és adtam ki legelőször a Magyar Tudományos Akadémiánál megjelent kötetben: Fürdő-játék, Verseny-játék, Íródeák-játék.
Az Oroszországban megjelent kötetben: Yalovai tréfa, Agaság-játék, Şirin és Ferhat, A véres nyárfa, Fordított házasság, Kütahyai játék, Csónak-játék, A buta őr, Bolondokháza-játék.
Ezek a játékok - melyeket én gyűjtöttem és adtam ki először, nagy érdeklődést keltettek az európai orientalisták körében. Jó néhányat lefordítottak németre, franciára, oroszra; tudományos és irodalmi értekezéseket írtak róluk. Legtöbbet a németek foglalkoztak velük. Jakob professzor, Németország legkiválóbbnak tartott orientalistája több kötetet szentelt ennek a témának. Ezekben a művekben leírja a karagöz-játékok eredetét és történetét, majd részletesen bemutatja a játékokat, s végül általános irodalmi szempontból fontos elemzéseket fűz hozzájuk.
E játékoknak semmiféle hatásuk nem volt a török színi irodalomra, holott a török vígjáték megszületésében segíthettek volna. Ha gyenge francia komédiák utánzása helyett a karagöz-játékokat tartották volna szem előtt, a török nemzeti vígjáték jobb helyzetbe kerülhetett volna. Hiszen a karagöz gondolatvilága mélyen beleivódott a török gondolkodásmódba. Milyen értékes darabokat alkothattak volna a török szerzők, ha erre odafigyeltek volna!
A török írók eszesek és mélyen gondolkodók. Ha eszüket és tollukat, szép stílusukat a nemzeti vígjáték szolgálatába állították volna, francia komédiák helyett megteremthették volna a nemzeti vígjátékot. A karagöz-játékok ugyanis fokozatosan háttérbe szorultak, és el is tűntek. Amikor az idén (1924) Isztambulban jártam, bárhogy kerestem is, már egyet se találtam.
A karagöz helyét elfoglalta a mozi és a francia vígjáték. Még szerencse, hogy negyven évvel ezelőtt lejegyeztem és így megmentettem őket a teljes feledéstől. Ha erőm engedi, szeretném ezeket az összegyűjtött, s részben latin, részben cirillírással kiadott játékokat arab írással is megjelentetni. Remélem, hogy a karagöz-játékok története méltó helyet fog kapni a török irodalomtörténet-írók műveiben. Bízom abban, hogy erőfeszítéseim nem maradnak hiábavalók, s büszke lehetek majd arra, hogy török testvéreink nemzeti irodalmának szolgálatára lehettem.



IV.

Holdfényes ünnep-este volt, amikor a Yildiz kávéházban barátaimmal beszélgetvén az ortaoyunura terelődött a szó.
- Van olyan város, ahol játsszák? - kérdeztem
- Isztambulban betiltották… Régóta nincs… - felelték.
- Miért? - kérdeztem, de kérdésemre nem kaptam határozott feleletet, csak a Boszporusz egyik dombja, a Yildiz Köskü(97) felé fordították tekintetüket.
- De kár - sajnálkoztam, hiszen az ortaoyunu nyelvileg is, irodalmilag is jelentősebb lehet a karagöznél.
Amikor egyik barátom csodálkozásának adott hangot, így folytattam:
- Úgy hallottam, hogy az ortaoyunukban színészek játszottak, és nem csak tevebőrből készített figurák!
- Épp ez lehetett az egyik oka, hogy betiltották - felelték.
A kor egyik legkiválóbb újságírója, Said Bey szólalt meg:
- Én azt hallottam, hogy az udvarban még mindig van ortaoyunu-társulat.
Mindenki hallgatott, majd egy Hulusi Efendi nevezetű műegyetemi diák szólalt meg:
- Én meg azt hallottam, hogy egyes anatóliai városokban, legfőképpen Eskişehir egyik terén játszanak ortaoyunut…
Izgalom fogott el.
- Elmehetnék Eskişehirbe?
- Miért ne? - válaszolták.
Hulusi Efendi így folytatta:
- A műegyetem német professzorával, Vorkheimerrel épp egy anatóliai utazást tervezünk. Ha kívánja, megbeszéljük a professzorral, hogy Ön is velünk jöhessen.
- Łn˘allah, in˘allah - örvendeztem.
Mondják ugyan, hogy hamar munka ritkán jó, de csak nem lesz baj belőle, hogy most sürgetem a dolgot?!
Beszéltem a német professzorral, s elhatároztuk, hogy együtt utazunk. Az anatóliai vasút (később: a bagdadi vasútvonal) nem régóta működött. Miután a professzort bízták meg hivatalosan
a még építés alatt álló vasútvonal ellenőrzésével, egy napon ő, Hulusi és én, felszálltunk a Haydarpaşáról induló vonatra(98). Łzmitig velünk utazott az időközben elhunyt magyar Osman Paşa, aki akkor a katonai akadémián németet tanított.(99)
A Népoktatási Minisztériumtól egy ékes, díván-írású levél volt nálam:
A Népoktatási Minisztérium jelen levele adatott Kúnos doktornak, aki a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából ezúttal Bursa és más anatólai megyék területén a török nyelvvel kapcsolatos gyűjtőmunkát végez. Ezúton kérjük az illetékes hatóságokat, hogy őt e munkájában ne akadályozzák.
Kiadatott az 1886. esztendő 7. havának 18. napján.
Zsebemben a fermán, szívemben nyugalom, meg persze néhány líra (akkoriban arany) is volt nálam, valamint a füzet a táskámban - így indultam Anatólia belsejébe, miután elbúcsúztunk Osman Paşától.
Bár a síneket már lefektették, a vonatok még nem jártak. Az Ízmitben dolgozó állami mérnökök beültettek hármunkat egy direzina nevű vastaligába. Sapanca - Bilecik volt az útvonalunk. Milyen áldott földek! Micsoda kertek, szőlők a falvakban, micsoda gyümölcsök a fákon! Milyen vendégszerető parasztok! És milyen édes, egyáltalán nem durva, épp ellenkezőleg: hajlékony és finom nyelv a nép ajkán!
Nem tudtam betelni a parasztok beszédével, újra és újra elénekeltettem dalaikat, s persze le is jegyeztem őket.
Miközben a professzor és Hulusi a maguk dolgait intézték, én beültem Bilecik egyik kávézójába, s nagy élvezettel hallgattam a vidék nyelvét, a furcsa, különleges kifejezéseket és a dalokat.
A kávézóban ülők sorban kínáltak egy-egy kávéval, én meg viszonzásul cukorral kínáltam őket. A cukor akkoriban (1886) igen drága volt, ezért a kávét általában cukor nélkül itták. Így megédesítvén szájukat, mézédes dalokat énekeltek…
Most azonban hagyjuk a dalokat, és folytassuk utunkat tovább. A direzinával tett utazás itt véget ért. Bilecikben kocsit béreltünk, s elindultunk Anatólia dimbes-dombos tájai, hegyek közé búvó, patakparti falvai, lejtőkön kapaszkodó-ereszkedő utcákból álló kisvárosai felé.
Hosszú, hosszú karavánok jöttek, mentek… Folyók folytak, folydogáltak…
Törökök és cserkeszek fogadtak bennünket. Sátrakat húztak föl a yörükök, kunyhókat a vándorlók. Egy szép napon feltűnt szemünk előtt egy kupolás-minaretes város képe.
Anatólia egyik legvonzóbb vidékére, Eskişehir városába érkeztünk. A Sakarya(100) mellett egy szálloda-szerű han (fogadó), mellette egy teraszos kávézó. Egy-egy szobát foglaltunk. A mérnök urak a maguk dolga után néztek, én meg a magam dolgához látva körbejártam a várost.
Természetesen a legfontosabb, ami idehozott, az ortaoyunu volt. Miközben erre-arra nézelődtem, a Porsuk mentén húzódó sétahelyen észrevettem egy kitűzött cédulát. Rögtön láttam, hogy egy pompás ortaoyunu-komédia hirdetése! Hamdi Efendi, az ismert komikus neve szerepelt rajta. Ráadásul incesaz zenekar is szerepelt, benne zurna (töröksíp), dümbelek (dobféle), ud (lantféle), keman (hegedű), nay (ney) (nádból készített fúvóshangszer) és lavta (az udnál kisebb mandolinféle)…
A varázsló című darab szerepelt műsoron. Korábban egy karagöz-kávézóban láttam már egy hasonló című játékot. Boldog voltam, hiszen irodalmi szempontból feltétlenül figyelemreméltó dolog lesz a kétféle színrevitel összehasonlítása!
Siettem megkeresni Hulusit, s azonnal megegyeztünk, hogy együtt megyünk megnézni az ortaoyunut.
Türelem rózsát terem - de én alig bírtam a türelmetlenségemmel. Egész nap a játéktér körül őgyelegtem. Sikerült megnyernem a játékmester szívét, s így engedélyt kaptam, hogy közelről is megnézzem a színpadot.
A színpad, vagyis a játéktér hol négyszögletes, hol ovális formájú. Kívül van a "ládaszobának" nevezett hely, ahol a jelmezeket tárolják. A színpadon két díszletegyüttes található. Az egyik, a "bejárathoz" közeli a bolt, vagyis egy asztalszerű valami. A másik pedig egy kétszárnyú kapuforma. Ezt "újvilágnak" nevezik. Az újvilág szárnyaira papírokat ragasztottak, s ezekre a játék lényegét ábrázoló képek kerültek.
E két együttesen kívül esernyőket (amelyeknek cikkelyei más és más színűek voltak), valamint egy "csattogtatót", vagyis egy kétágú pálcát lehetett látni. A játéktér mellett, a ládaszobán kívül a következők alkotják még az ortaoyunu színterét:
A bejárat belső oldala mellett van a zenészek helye; ahhoz közel az újvilág; a színpad hátsó részén kb. 20 rőf széles és 30 rőf hosszú a játéktér. A tér alsó részén foglal helyet a másfél méter magas újvilág, az a házacska, ahol a történet játszódik. Ami a szín külső részét illeti, ennek legfontosabb része a "me'vá"nak nevezett hely, vagyis a nézőtér a férfiközönség számára, a belső rész pedig a "kalitka", vagyis a hölgyek helye.
A játék menete a következő:
Amikor megszólal a zene, Kavuklu(101), Pişekâr(102) és a Zenne(103), valamint a játszó személyek, fejükön hegyes papírsüveggel a zene ritmusához alkalmazkodó léptekkel bejönnek a színre, gyors táncot járnak, néhányszor végigjárják a teret, aztán kivonulnak. Ezután elsőként Pişekâr jön vissza, kezében varázspálca, üdvözli a nézőket, és bemondja a játék nevét. Azután a zenészekhez fordul:
- Hej, bajnokom - kezdi.
- Parancsolj, bajnokom - mondják.
- Az nincs benne a számításban - mondja erre Pişekâr.
- Hát mi van benne? - kérdezik erre a zenészek.
- A Varázsló-játéknak vettem utánzatát, szóljon a muzsika, hadd mutassuk be a nézőknek!
Eközben arab zenét játszik a zenekar, s egy keveset táncol a Zennét alakító színész. Köpeny nincs rajta, de az arcát fátyol fedi. Aztán a zene elhallgat.
- Hej, hej, ne nevess, szépkedvű, kényes kedves! Honnan jössz, hová mész ilyen kényesen-fényesen, így éjfél után, apró tánclépésekkel? - kérdezi Pişekâr nagy udvariasan. Miután így egy kicsit elbeszélgetnek, megszólal újra a zene.
Alacsony termetű, furcsa viselkedésű alak jön be, hosszú, henger alakú óriási piros süvegén piros bojt. Piros salvar van rajta és sárga çedik.(104) Néhányszor végigbotorkál a színen, majd mikor Pişekâr a süvegére üt a varázspálcával, Kavuklu nagy csodálkozva ránéz Pişekârra.
Pişekâr: Hej, isten hozott, te szakadt bőrű, törött vázú, porral megtelt, árnyékszékre vetett dob!
Kavuklu: Hej, szép jó napot, te csónakban hagyott, kívül-belül patkány rágta, bűzös-büdös Lâpsekiből való dinnye!
Ilyesfajta tréfás kérdések és válaszok után kezdődik az igazi társalgás. Amennyire hasonlítanak ezek a párbeszédek Karagöz és Hacivat beszélgetéseihez, annyira különböznek is tőlük. A bábok társalgása durvább, az ortaoyunu szövegei illendőbbek a színészek szájába.
Míg Pişekâr jóneveltségről tanúskodó udvarias tanácsokat ad, Kavuklu faragtalanul viselkedik, és fütyül a jótanácsokra.
Az ortaoyunu jobban hasonlít a színdarabokhoz, és irodalmilag értékesebb. Ide idézek most egy mulatságos beszélgetést, úgy, ahogyan az eskişehiri előadáson hallottam:
"Kavuklu: Óh efendim, ha elbeszélném a fejemre jövő eseményt, és ha meghallgatnád, akkor megértenéd.
Pişekâr: Óh efendim, elmúlt légyen, tudja Ön, hogy szolgája, én mily figyelmes vagyok, beszélje el, hadd tudjam én is.
Kavuklu: Lelkem, azt csak tudni fogja, hogy a felsővárosbeli elöljáróm házának egyik szobáját bérben bírom.
Pişekâr:Igenis, efendim, tudom.
Kavuklu: Hogy, hogy nem, tegnapelőtt reggel korán keltem fel, kimegyek a mosakodóba, és látom, hogy az elöljáró efendi, a ház tulajdonosa felöltözködve menőben van ki az utcára.
Pişekâr:Aztán, efendim?
Kavuklu: Azt mondom neki: "Ugyan, efendim, ilyen korán merre méltóztatik menni?" Feleli erre: "Óh, ne fogj most engem szóba, megyek a koldus-gőzhajóra, még el találok késni."
Pişekâr: Nos?
Kavuklu:Efendim, hisz tudva előttünk a mi helyzetünk, bizony nem kevés nyomorúságot szenvedünk.
Pişekâr: Tudom, efendim, tudom.
Kavuklu: Mondom neki: "Óh, ha így van, várj egy kissé, én is hadd öltözködöm fel sebtibe, és menjünk együtt. Azt mondta rá, hogy jól van. Gyorsan felöltözködtem, és együttesen egy futás, elérkeztünk a koldus-gőzöshöz. Beszálltunk a hajóba, kezdtem mindenfelé nézegetni, emerre mentem, odadörgölődztem, amarra mentem, odadörgölődztem, de bizony nem akadt, aki vagy öt parát elővéve ideadta volna. Pedig, efendim, tudod-e, hogy miért mentem én voltaképp a koldus-hajóra?
Pişekâr: Nem én, efendim, miért is mentél hát?
Kavuklu: A szegénységemet csak meg tudtam veled értetni, nos én azt hittem, hogy a koldus-hajón pénzt adnak a koldusoknak, és egy futásban azért mentem oda, pedig hát még csak öt parát se kaptam.
Pişekâr: Óh, óh, bizony tévesen értette meg, no de azután?
Kavaklu: Aztán, efendim, egy ember jött, kezében egy bádog, azt ütögette bádoggal. Kérdi, hogy hol szállok ki (megyek fel), gondolkozom, azt mondtam neki, hogy a hajópárkányra megyek fel. Nem úgy érti, mondja erre, hanem hogy melyik kikötőnél szállok ki. Mialatt mi beszélgettünk, Kanlica kikötőjéhez ér a hajó, ez volt az utolsó kikötő, ki is szállott az utasok mindegyike, csak én maradtam ott. Jegyet vegyek, de én is kifelé, mondja a jegyszedő, mert más kikötő nincs is. Adj hát, mondok neki, hadd szállok ki. Add a pénzt, feleli erre, adok aztán jegyet. Miféle pénzt akarsz? - szólok neki vissza, én erre a koldusok hajójára koldulni jöttem, te adj nekem pénzt. Egyet szól erre a jegyszedő a legényeknek, és pif-paf veréssel, rúgással kidobtak a kikötőre.
Pişekâr: Óh, efendim, hát aztán? Bizony, nagy bajba jutott.
Kavuklu: Aztán, efendim, kijutottam a kikötőre, de a jegygyűjtők nem akartak a korlátból kibocsájtani, jegyet kívántak tőlem. Bármennyire mondhattam is nekik, hogy miért szállottam én koldus-hajóra, és hogy pénzem nem lévén nem válthattam jegyet, bizony nem menthettem meg a galléromat.
Pişekâr: Óh, efendim, hogy tudtál kijönni, mit csináltál aztán?
Kavuklu: Mit csináltam volna? Azok az emberek úgy szólván ütni kezdtek. Szerencsére közel a kikötőhöz egy nagy nyári lakás volt, meglátta a kastély tulajdonosa, ami csúfságot rajtam elkövettek, megsajnált, szolgáival megküldte a jegypénzt, és így kiszabadultam.
Pişekâr: Óh, elmúlt légyen, efendim, nos aztán?
Kavuklu: Aztán, efendim, elhagytam a kikötőt, amint arrafelé bolyongtam, meglátok egy nagy kaput, nyitva mind a két szárnya, belülről pedig két oldalán kert, hosszú egy út.
Pişekâr: Jaj, bárcsak be ne léptél volna.
Kavuklu: Mit beszélsz, efendim, az óra nyolcra járt, a számba még csak egy szemét darabkát se tettem, úgy hogy éhségtől a bensőm is összekavarodott. Nem bírtam az éhségemmel, és azon hitben, hogy talán a gyomrom is megtölthetem, meg aztán öt vagy tíz parányi hajópénzt is kapok, biz én bementem a kapun.
Pişekâr: Hát aztán?
Kavuklu: Aztán, efendim, messze-messze mentem, egyszerre csak azt látom, hogy egy magas helyen egy nagy cukorkészítő márványkő van, és e márványról lépcső vezet fel.
Pişekâr: Ó, te semmiházi, miféle cukorkészítő márvány az?
Kavuklu: Milyen volna? Egy jókora márványlap.
Pişekâr: Ó, te semmiházi, felszálló kő annak a neve, minden kastélyban van olyan, hogy lóra szálljanak róla.
Kavuklu: Bánom is én, akármi, efendim, aztán a lábamon lévő cipőket egymáshoz csapva köntösöm alá vettem, és kezdek felfelé indulni.
Pişekâr: No látod, hogy milyen dolgokat mívelsz, hát nem láttál a lépcsőfőnél más cipőket is?
Kavuklu: Sokat.
Pişekâr: Lásd, csak, lásd, milyen szégyen, járja-e így cipőkkel
a hónod alatt felmenni? No de mi történt aztán?
Kavuklu: Felmentem, hát látok egy nagy előtermet, vagy tizenöt ajtó nyílik belőle.
Pişekâr: Ugyan efendim, nem találkoztál ott senkivel?
Kavuklu: Nem én.
Pişekâr: Nos azután?
Kavuklu: Kissé gondolkoztam, hogy melyik ajtót nyissam ki, aztán úgy szólva magamban: ahogy lesz, úgy lesz, benyitok egy ajtón. Óh, efendim, mondok neked valamit, de jól vigyázz, hogy el ne áruld valakinek.
Pişekâr: Ugyan mi az, efendim? Attól tartok, hogy valami illetlenséget követtél el.
Kavuklu: Efendim, az ajtó kilincse valami roppant fehér féle volt. Én bizony méntacukornak hittem, és megnyalogattam.
Pişekâ: Óh, te semmiházi fickó, mit keres méntacukor az ajtón?
Kavuklu: Mit tudom én, elég a hozzá, kinyitottam az ajtót, beléptem és láttam, hogy a kikötő, ahol engem megvertek, onnan látszik, az ablak előtt meg ott volt egy szép bunda. Nem állhattam ki, magamra vettem a bundát, és a szegletbeli ablakban pompásan elhelyezkedtem.
Pişekâr:Ugyan, kelj fel.
Kavuklu: Miért?
Pişekâr: Hogyan miért? Fickó, cipőiddel a hónod alatt, az efendi bundájába öltözködve, a szegletben elterülve, ha meg találnak látni, megbotoznak és kikergetnek.
Kavuklu: Csakugyan igaz, efendim, hála Istennek jövő-menő nem akadt.
Pişekâr: Bárányom, mit csináltál azután?
Kavuklu: Egy keveset ültem, de aztán meguntam és a bundát ismét a maga helyén hagyva kimentem ebből a szobából, és benyitok a szemközt lévőbe. Bepillantok, hát ott ül az efendi a szegletfőn, és bizonyára csak nem rég kellett, hogy körülmetélték légyen, mert előtte egy szekrényke, rajta egy rakás játék.
Pişekâr: Fickó, miféle játék lehetett a, mi volt csak a szekrényen?
Kavuklu: Mit tudom én, olyan valami, hogy mihelyt megnyomta, azonnal csiling-csiling csilingelni kezdett.
Pişekâr: Ó, semmiházi, hisz az az efendi íróeszköze, az a szóló valami meg a csengettyű, hogy a szolgákat hívja vele. Na de mit tettél aztán, megcsókoltad legalább az efendi ruhája szélét?
Kavuklu: Nem én, lelkem, szelam alejkümöt mondva egész a játék mellé mentem, leültem és azzal punktum.
Pişekâr: Fickó, csúfságot követtél el, jöjj el onnan, kikergetnek aztán, cipőd még mindig a hónod alatt? Legalább letetted volna valahová.
Kavuklu: Óh, efendim, mit beszélsz, hol hagytam volna? Talán hogy ellopassam a cipőimet. Hisz ismered a szegénységemet, utóbb még mezítláb kellett volna elmenni.
Pişekâr: Fickó, ugyan ki lopná el a cipőidet egy nagy kastélyban? No de mit szólott az efendi, amint meglátott?
Kavuklu: Hát efendim, alig hogy az efendi egyet ütött azokra a játékokra, látom, hogy egy roppant cifra úr jelenik meg. Az efendi egyet intett, arra az az ember egy szivarkát gyújtott nekünk, elibünk meg szép egy dohánytáblácskát tett. A szivarkát szívom, de sajnáltam a hamuját belé rázni, mit mondasz hozzá, inkább mind a földre szórtam.
Pişekâr: Fickó, mint csúfság, mit tettél, a táblába rázd, a táblába.
Kavuklu: Aztán kiégett a szivarka, módjával ráléptem a szőnyegre, úgy oltottam el, a táblát pedig anélkül, hogy az efendi látta volna, a zsebembe csúsztattam.
Pişekâr: Add elő, fickó, közeledik az elnáspángoltatásod.
Kavuklu: Aztán efendim, kávét hoztak, megittam a kávét, és amint a findzsát nyalom, ránézek a findzsa aljára, hát ezüst, mégpedig vagy huszonöt dirhemnyi ezüst lehetett rajta, rögtön zsebbe tettem.
Pişekâr: No lásd csak, milyen dolgokat mívelsz? Mindenütt csak lealacsonyítod magad.
Kavuklu: Aztán, hogy az efendi megint egyet ütött a játékokra, még két cifra jött elé. Kész-e az étel? - kérdi tőlük, és amint azok mondták, hogy kész, tesséket mond az efendi, felkél és megy. Én is rajta utánuk, kimegyünk a szobából, és bemegyünk egy másik mellette lévő szobába.
Pişekâr: Hát aztán?
Kavuklu: Bemegyünk, hát látom, hogy tányér meg edény, ami Mahmud pasa kótavetyére került holmijával felérne, nincs is. Az efendi aztán leült, én is szembe vele. Leves jött, szépecskén megettük, azt elvitték, hús jött, látom, hogy az efendi egy kés meg villa formájú valamit vesz elé, azt a villa félét a húsba döfi, a késsel elvágja, és az előtte lévő tányérba téve enni kezdi. Én is az efendit nézem, és gondolva, hogy mi is úgy tegyünk. Ahogy ő tesz, meg hogy szégyent ne valljunk, veszem a kést meg a villát, és be a villát a húsba.
Pişekâr: No, amit eddig tettél is, sok lett, vigyázz, hogy itt is valami neveletlenséget el ne kövess.
Kavuklu: Ne kérdezd, a villát még csak bedöftem a húsba, hanem amint kínlódom, hogy a késsel elvágjam, hogy, hogy nem, kiszabadul a hús a villából, hát nem átrepül az egész hús
a szemben ülő efendi arcába.
Pişekâr: No lásd csak, milyen neveletlenséget követtél el.
Kavakli: Az efendinek az arca, szeme, feje, mindene csupa zsír lett. Azt már mondtam, hogy milyen éhes voltam, lehet, hogy a sietség miatt is olyan erővel szabadult el a hús, hogy az efendi lelke nagyon is felbőszült rá. Kezdi is azzal: "Erre-arra neveletlen embere, honnal kerültél elé bajnak a fejemre?" és alig hogy kiáltja, hogy dobjátok ki ezt a szenny embert, a mellettünk álló két szolga, anélkül, hogy megmosakodhattam volna, csupa zsírosan, pofon meg ököl, legurulva a lépcsőről, kidobtak az ajtón."
(Kúnos Ignác fordítása)

Mindazok alapján, amit addig hallottam, és amit most láttam, kétségtelenné vált számomra, hogy Pişekâr Hacivatra, Kavuklu pedig Karagözre hasonlít. A különbség a szavak választékosabb volta, s hogy bábok helyett emberek beszéltek és játszottak. Az emberek persze nem maradtak egy helyben, mint a bábok, hanem le-föl jártak játék közben. Ha az ortaoyunu színpadán csak két ember látható, az egyik a térség felső, a másik az alsó végén áll meg, majd minden kérdés-felelet után helyet cserélnek, vagyis az alul lévő játékos felmegy, a fenti pedig le. Én A varázsló című játékot láttam Hulusi Efendivel együtt, ceruzával, papírral a kézben. Mint ahogy Isztambulban a Karagöz játékoknál tettük, figyeltünk, írtunk és mulattunk egyszersmind, s nehezen bár, de a darab jelentős részét le tudtuk írni. Mikor a játék vége felé jár, Pişekâr és Kavuklu magára marad, az utóbbi így szól a nézőkhöz:
- Bocsánatot kérünk minden botlásainkért. Ínsallah a holnapi játékban sikerül elkapnom Kavuklu gallérját, s tudom is, hogy akkor mit fogok tenni.
Ezzel mind a ketten meghajolnak, szól a zene, miközben kivonulnak a színről, s így a játék véget ér.
Az ortaoyunut átmásoltam a füzetembe, másnap pedig meglátogattam Hamdi Efendit, a komikust, hogy tőle is megtudjak egyet és mást. A beszélgetés a következőképpen zajlott közöttünk:
- Vannak különböző fajtái az ortaoyununak?
- Az ortaoyununak tulajdonképpen csak egy fajtája van. Régen ugyan használták a meydan oyunu (térjáték) és a zuhurî kulu kifejezéseket is.
A "zuhurî" szót Sâmi Bey nagyszótára így magyarázza: "Az ortaoyunuban a nevettető által bemutatott utánzás, paródia, a zuhurî kulu pedig az ortaoyunu együttese."
Hamdi Efendi szerint a játékosoknak régen kétféle együttese volt: az egyik a "zuhurî kulu", a másik a "han kulu". Az előbbi csak a szerájban lépett föl, ha gyermek született a szultáni családban, ill. a trónralépés évfordulóin; az utóbbi pedig szabad tereken vagy iskolákban játszott, és valamelyest igénytelenebb volt amannál.
E két fajtán kívül - ahogyan másoktól hallottam - használatos volt a meydan ('tér') kulu és a süpürge ('söprü') kulu kifejezés is. A régi nyugati történetírásokban úgy olvastam, hogy az effajta paródiák a Kr. u. 12. században legfőképpen a szeldzsuk szultánok konyai palotájában kerültek színre. A karagöz és az ortaoyunu lényege az utánzás, vagyis megfelel a régi görögök 'Minos' nevű játékának. Ezek a játékok a Konstantinápolyban élő népeket, ezek beszédmódját, sajátos kiejtését parodizálva lassanként kerekedtek színdarabbá. E régi paródiákban két komikus szerepelt: a kopasz, nagy hasú Minosz és Mukosz, kezében a varázspálcával. A Konstantinápolyt elfoglaló oszmánok a bizánciak Minoszát Pişekârrá, ill. Hacivattá, Mukoszt pedig Kavakluvá, ill. Karagözzé alakították. A mai Isztambulban is sokféle náció él, a régi bizánci időben pedig talán még többen lehettek. E nyelvi sokszínűség alapján olyan vidám paródiák jöttek létre, hogy a nézők dőlhettek a nevetéstől…
Már az oszmán birodalom első századaiban felbukkantak Isztambulban ezek az utánzók, beleértve a szultáni palotát is. Evliya Çelebi 17. században írt Seyahatname ('Utazások könyve') című művében sorra bemutatja a kor utánzó mestereit, s a legkiválóbbak: Andelip Çelebi, Yahya Çelebi, Hâfiz Portakal és Kara Oglan élettörténetét is elbeszéli. Evliya Çelebi a szultán kíséretében jó néhány európai országot bejárt, ugyanakkor leírta az arab országokat és a korabeli Isztambult is. Tíz vaskos kötetből álló műve ma is megtalálható az Üsküdarban lévő Pertev Paşa Könyvtárban. A mű első kötetében igen részletes, irodalmi értékű leírást ad a IV. Murat szultán korabeli Isztambul ismert parodistáiról és a város különböző mestereiről.
Az ő elbeszélése szerint e mesterek csoportjában nagyszámú énekes, zenész, táncos, játékos, csörgődobos, parodista, sokféle minden hájjal megkent városi legény volt, s esténkét mindegyik egy-egy zacskó pénzt keresett. Minden mesternek százszámra voltak együttesei, és minden együttes tizenkét ágból állt. A bírkózók együttese háromszáz, a "Kapicioglu Osman" együttes négyszáz, a "Selvi" együttes háromszáz, a "Zümrüt" együttes is háromszáz, a "Çelebi"együttes pedig kétszáz tagot számlált, és a "mulatság-téren" szórakoztatták a közönséget.
Közülük a leghíresebbek: az Akîde kulu, Cevâhir kulu, Satakoglu kulu, Ha˘ime kulu, vagy a Samurka˘ kulu tagjai a törökön kívül görög, örmény és jiddis nyelvű előadásokat is tartottak. Mindegyik együttesben voltak, akik értettek a szemfényvesztéshez. Palackjáték, fecsegésjáték, serlegjáték, tűzjáték; matróz-, tüzijátékos-, néma- örmény-, cigány-, arab- és albánparódia; a koldus, a vak arab és Bekri Mustafa paródiája, az örökös úr,
a világi urak, a három betyár urak, és a többi, és a többi…
A neves mesterek közé tartozott Çakrakçi-zâde Süleyman Çelebi, Ki˘merirend Cihân. Sinkül Çelebi azt parodizálta, hogyan járőrözik Hacivat janicsáraga Isztambulban éjjel a janicsárnak nevelt keresztény gyerekekkel.
Mind az ortaoyunu, mind a karagöz ezekből az együttesekből, ezekből a paródiákból nőtt ki, s lassanként alakultak ki belőlük az általunk ismert török népi játékok. Kialakult a játéktér vagy színpad is, az utánzó (parodista) helyébe pedig a játékos lépett… Abban az ortaoyunuban, amelyet negyven éve láttam, az alábbi játékosok szerepeltek:
Zenne (nő, férfiszerepben): rabszolganő, vagy szolga: korhely, teherhordó; Acem (perzsa): kendőárus és a vásárban női portékákat áruló személy; Lâz (láz): rézárus, takács, vagy ónozó; Kayserili (Kayseribe való ember): fűszeres, szatócs, suszter, miniatúrafestő; Arnavut (albán): marha- vagy juhkereskedő; Ayvaz (kukta): étekhordó vagy szolga; Zanpara: piperkőc vagy elegáns úr; jegyző; Yahudi (zsidó): ószeres vagy kelmeárus; Kürt (kurd): őr; Türk (török): savanyúságárus, szakács; Ermeni (örmény): rövidárus, ékszerész; Eginli (termetes): mészáros; Frank (európai): európai tipusú doktor; Arap (arab): kereskedő; Zeybek (nyugat-anatóliai betyár): anatóliai szolga.
Néhány hét múlva, amikor Isztambulba visszatérvén találkoztam Cevdet Beyjel, az Łkdam Gazetesi c. újság igazgatójával és Ahmet Rasim Beyjel, újabb dolgokat sikerült megtudnom. E két úr szerint a Göksu-, Ku˘dili-, Çirici- és Yogurtçu Çe˘mesi-negyedekben lehet néha ortaoyunut látni. Akkoriban Hamdi, Kanbur (Púpos) Mehmet, Agya és Küçük (Kis) Łsmail voltak
a legismertebb mesterek; csoportjaik négy-négy tagból álltak, ezeket süpürgehânnak (seprűház), zuhurînak (utánzó) vagy çifte kamburlarnak (páros púpok) nevezték. Egyes műszavaik is sajátosak voltak: a saksak (varázspálca) helyett pasnalt, a sandik odasi (ládaszoba) helyett pusat odasit (eszköz-szoba), az oyun meydani (játéktér) helyett palangát (csiga) mondtak. Hamdi csoportjában a Serhos (korhely) neve Matiz (részeg), a Tasrali (vidéki)é Hirbo (tohonya), az európai tipusú doktoré Balame (Görög), a Zennéé Gaco (maca), a zurnáé (töröksíp) papare, a tefé (csörgődob) pandeli volt.
Tudományos szempontból az ortaoyunuknak még egy vonását említhetjük: ha a karagözjátékban szereplő bábukat nézzük, természetesnek vesszük, hogy öltözetük a régi szokást tükrözi, az ortaoyunukban szereplő ruhák azonban változatosabbak, és igen régi időkből valók. A ruhákat a ládaszobában tartják, s ezek a csoport legértékesebb kincsei. Az európai országokban írtak viselettörténetet, van kosztümirodalom, és nyíltak öltözékmúzeumok is. Ha Törökországban írnának erről a témáról, a legfontosabb fejezet az ortaoyunu ládaszobájáról szólna…
A Janicsármúzeumban a szultán magántulajdonában lévő régi öltözékek valóságos divatlapot képeznek. Ami pedig az ortaoyunut illeti, Hamdi mesternek az Łkdam Gazetesi 1907. október 21-i számában olvasható leírása szerint Pi˘ekâr és Kavuklu öltözéke a következőkből áll:
Pişekâr fejrevalója: egy-egy vörös, kék, fekete ill. sárga színű szeletből álló, hegyes, gyapotból készült süveg.
Szőrme: vagy kék posztó fekete szőrmével a szélén, vagy sima sárgára rádolgozott fehér sivatagi hiúz. Ez a szőrme kétujjnyi vastagságú, a nyaktól a két ruhaszárnyig kívülről záródik.
Salvar: a szőrmével megegyező színű posztóból.
Lábbeli: sárga papucs, jemeni típusú, de alacsony sarkú.
Ami Kavuklut illeti, fejrevalója szeletekből álló süveg, rá fehér selyem van csavarva. Köpeny és oalvar: piros posztóból. Ruha: tarka damaszkuszi szövetből, pamutból vagy selyemből készült. Öv: közönséges kendő körültekerve a derekán, a lábán pedig sárga cipő.
A régi zennék ruházata: ők fezt viseltek. Ezt a bojt körös-körül úgy elborította, hogy a fez pirosa ki se látszott. Tetejére és két és fél Mecidiye-érem vastagságú kivagdosott kerek papírt tettek föl, erre kötötték fel a fejkendőt, amelynek szélét finom csipke díszítette. A homlok fölé kerülő részére különböző díszeket függesztettek, hátulra zsineggel vagy szalaggal póthajat illesztettek. Köpenyük széleit skófiumos hímzés díszítette, s kapcsok fogták össze. A köpeny alatt viselt ruha szoknyarésze háromfelé nyílt, s ezeknek a lapoknak a széleit négyujjnyi dísz szegélyezte. A szoknya három szárnya közül kettő volt elöl, egy hátul, s az elülsőt a derékba gyűrve viselték. Salvarjuk szaténból készült.
A régi ruhák képet adnak egy nép múltjáról, műveltségéről szokásairól, ebből következőleg tudományos leírásuknak nagy figyelmet kell szentelnünk. A magyar nemesek őseiktől örökölt és a mai napig viselt öltözéke olymértékben hasonlít a janicsárok korában használatos kaftánokra és fejfedőkre, hogy kétségünk sem lehet a török előkelőektől való származásuk iránt. Parasztjaink a mai napig viselnek piros vagy sárga kapcát. A çizmét csizmának, a pabuçot papucsnak hívjuk. Vannak régi hagyományaink, amelyeket a nép töröknek tart.
Ha a mély álmából ocsúdó török nép gyűjteni kezdi a régi időkből fennmaradt népviseletet, saját történelmén túl az egyetemes tudományosságnak is nagy szolgálatot tehet. Ezzel a céllal jelentettem meg én is az ortaoyunukról egy kötetet magyarul, egyet pedig németül; azért mutattam be szereplőit és öltözetüket, hogy ez példa és ösztönzés legyen.
Mindezek harmincöt esztendővel ezelőtt történtek. Egy emberöltőnyi idő telt el, s tizenkét évvel ezelőtt - a pesti Keleti Akadémia igazgatójaként diákjaimmal együtt újra Isztambulba érkeztem. A város vezetése vacsorára hívott bennünket. Jelen volt a közélet sok jeles személyisége is. A vacsora kezdetekor a mellettem lévő üres helyre elegáns úr telepedett.
- Ó, Kúnos doktor, Ön az, vagy csak álmodom?
Mit látok, amikor asztalszomszédomra nézek?! Az úr, aki mellém ült, nem volt más, mint Hulusi, akit huszonhét esztendeje nem láttam. Még csak hírt se hallottam róla. Nagy-nagy örömmel üdvözöltük egymást.
- Hej, régi útitársam, eskişehiri bajtársam, jól értettem, igazgató lett? - kérdezte Hulusi.
- Úgy van. A pesti egyetem professzora, a Keleti Akadémia igazgatója és a Magyar Tudományos Akadémia tagja vagyok - feleltem.
- Ez igen! Gratulálok - mondta Hulusi. - Allah adjon hosszú életet.
- És Ön, kedves Hulusim, mivel foglalkozik?
Hulusi alig észrevehetően elmosolyodott.
- Csekélységem most a kereskedelmi miniszter.
Erre én sem mondhattam mást, mint hogy:
- Ez igen, gratulálok!
Az áldott ramazánnak olyan hold- és csillagfényes éjszakája volt, mintha csak telihold lett volna. Az esthajnalcsillag úgy ragyogott, mint egy gyémánt. Hűvös északkeleti szél fújt. A törökök-lakta negyed egy tengerre néző házában, Nigâr Hanim szalonjában ültünk.
Ez a magyar apától és török anyától született ismert költőnő fájó szívének búját, meggyötört keblének jaját mély gondolatokkal teli verseinek kelyhébe öntve kínálta föl nekünk: költeményeit zongorakísérettel adta elő.
Ezen az áldott estén magával ragadta minden barátját és rokonát, az összes jelenlévőt. Az irodalomra terelődött a szó… Felolvasott néhányat nyíló rózsákhoz hasonló verseiből… Aztán a jelenlévő irodalmárokkal, Münif Paşa népoktatási miniszterrel(105) és a híres Ekrem Beyjel(106) együtt leültünk a böjt utáni vacsorához.
- Hallgassák csak, milyen gyönyörű Ekrem Beynek ez a suzinak sarkija(107) - mondta Nigâr Hanim vacsora után, s magát zongorán kísérve elénekelte a dalt.
- A mi magyar barátunk a népdalokat többre tartja a oarkiknál - tájékoztatta a többieket érdeklődésemről, miután az előadást befejezte.
Ekrem Bey, a költő szólt néhány szót a török népköltés iránti heves érdeklődésemről, aztán megkért, hogy mutassak be néhányat a gyűjtésemből. Kívánságára felolvastam az Isztambulban, ill. Aydinban gyűjtött versekből.
- A népdal egyszerűségéhez, nyelvének szépségéhez kétség nem férhet, csak a szókincse kicsi, s emiatt a gondolat sem lehet túlságosan bőven benne - jegyezte meg Ekrem Bey.
- Gondolat és szó is van benne bőségesen - csak még mindig nem ismerik őket eléggé - vetettem ellen.
Miután elmondtam, hogy Ahmet Vefik Paşával, Ahmet Mithat Efendivel és Ebüzziya Tevfik Beyjel(108) is sokat beszéltünk erről a témáról, és az ő véleményükre is hivatkozva utaltam arra, hogy ez a tiszta, világos török nyelv milyen jelentős a nyelvtudomány szempontjából, Münif Paşa így szólt.
- Ha így van, akkor a mesék még a daloknál is fontosabbak.
- Ez igaz, a mesék gyűjtéséhez azonban időn és türelmen kívül nagyon alapos nyelvi ismeretek kellenek. Meg aztán nem is tud mindenki mesét, de ha tudna is, a mesemondáshoz másféle adottság is kell. Úgy van ez, mint a barátok között: sokan tudnak történeteket, így-úgy el is tudják beszélni, de olyan, aki papírra is tudná vetni, már alig-alig akad - ehhez már írói tehetség is szükségeltetik.
- Én úgy hallottam, az öregasszonyok tudják és mesélik a legtöbb mesét. Az ő tandirjuk(109) mellett lehet mesét hallgatni. Gyerekkoromban én is anyámtól és rabnőitől, meg a szomszéd asszonyoktól hallottam a legtöbb mesét - mondta Ekrem Bey.
- Mindannyian így voltunk ezzel - helyeselt Münif Paşa. -
A meséket a gyerekek meg a nők szeretik a legjobban.
- Bizony, bizony - bólogattak a többiek is.
- Itt vagyok én, öregasszonynak - szólalt meg erre Nigâr Hanim idős édesanyja.
- Akkor állítsuk fel a tandirt! - csókoltam neki kezet.
Az összes vendég kívánságára és a ramazán tiszteletére rávettük a mesélésre.
- Rendben van, de a mesének tekerleméje is van, először azt kell meghallgatniok!
- Annál jobb! Boldogan hallgatjuk! - mondták a vendégek.
- Miről beszélnek? Mi az a tekerleme?
- A mese eleje, bevezetője. Tréfás szavakból álló bevezetés
- magyarázta Ekrem Bey.
- Legyen hát itt a tandir - telepedett le az idős hölgy.
Helyet foglaltunk körülötte, és lestük az ajkát. Majd kibújtam a bőrömből, olyan boldog voltam. Nigâr Hanim édesanyja mosolyogva kezdte a mesét:
"Hol volt, hol nem volt, Allahnak szolgája sok volt, valamikor réges-régen, szita benn az üstben, amikor a teve kikiáltó, a patkány meg borbély volt, amikor én tizenöt éves voltam, és anyám, apám bölcsőjét ringatgattam, a járónak, a kelőnek, a szőlőbe vetődőnek jaj… beforrott a sebed, Bekri Mehemed, begyógyult a fejed…fehér szakállt, fekete szakállt, a borbély rózsaszínre borotvált… mészáros volnék, nem lóbálnám a nagykést, kovács volnék, nem patkolnám az öszvért… igazat mondtak, a fürdő rám szakadt… gyertek a völgyből, én meg a hegyből, szeressétek az anyját, a lányát majd én, bújjatok a ládába, a kosárba majd én, falépcsőjén, vaslépcsőjén…fölmentem a falépcsőjén, hej lányok, lányok, gondolok rátok, függönyt félrehúztam, egy asszony ül ottan, így csináltam, úgy csináltam, talpa alá fityiszt dugtam… Reszketett is, mint a nyárfalevél… Fölkerekedtünk, mendegéltünk, kicsit mentünk, sokat mentünk, hegyen mentünk, völgyön mentünk, és a végén hátranéztünk, láttuk: csak egy araszt mentünk… Feltűntek a kínai császár szőlei, bementünk az egyikbe, s láttuk, hogy egy molnár forgatja a malmát. Mellette ott ült a macskája. Annak a macskának a szeme, annak a macskának a szemöldöke, annak a macskának az orra, annak a macskának a szája, annak a macskának a füle, annak a macskának
a farka…
- Nagyszerű! Hogy tudta így megjegyezni!? Brávó! - gratulált mindenki. Én elhallgattam volna még akármeddig…
- Nincs tovább? - kérdeztem ezért.
- A folytatása már maga a mese… - válaszolta.
- És mese nincs a tarisznyában? - kérdeztem erre.
-Lesz, lesz, számolatlanul… Én a legtöbb mesét megboldogult édesanyámtól, meg a szomszéd néniktől hallottam. Ki hogy tanulta meg azt a sok bohóságot, ki tudja ma már…
- Hány féle mesét hallgatott akkoriban? Emlékszik?
-De furcsákat kérdezel, hát mesék voltak, na… Tündérkirályok voltak bennük, boszorkányok voltak, dzsinnek meg tündérek, csodatevő talizmánok… meg más hasonlók. Ha töröm a fejem, lassan-lassan majd csak eszembe jut némelyik.
- Drága asszonyom, könyörögve kérem, legalább egyetlen egyre emlékezzen, hadd lássam, milyenek is voltak azok a mesék…
- Várj egy kicsit, hadd gondolkozzam…
Igazság szerint semmi kétségem nem volt aziránt, hogy mesélni fog, hiszen olyan szépen mondta a tekerlemét. Kis gondolkodás után eleget tett a mesére éhes vendégek kérésének.
- Eszembe jutott egy mese, de az az igazság, hogy csak rövidke, és nincs benne se dzsinn, se tündér, csak egy favágó…
- Nem baj az. Az európai népeknek is vannak olyan meséik, amelyekben nem szerepelnek óriások, tündérek…
Tollat vettem elő, és Nigâr Hanim kezébe is adtam egyet. Nagy kíváncsian vártuk a mesét.
A mese így szólt:
"Volt egyszer egy favágó, annak meg egy felesége. Ez a favágó reggelenként elment a hegyre fát vágni, estefelé meg vitte
a kivágott fát, és eladta. A kapott pénzen kenyeret s egyebet vásárolt a fűszeresnél. A felesége vacsorát főzött. Ettek, ittak, aztán daloltak, muzsikáltak, táncoltak, vígan töltötték az időt. Másnap a favágó megint elment a hegyre, vágta a fát, vásárolt, megint csak ettek, ittak, táncoltak. Így tettek minden nap és minden este, napjaikat így múlatták.
Egy nap a szultán megtiltotta, hogy éjszaka gyertyát gyújtsanak. Senkinek nem volt szabad éjjel gyertyát égetni. A mi favágónk azonban ezután sem hagyta abba az éjszakai táncot, mulatozást.
Egy éjszaka a szultán körbejár a környéken, és mikor a favágó házához ér, meglátja, micsoda mulatozás folyik ottan. Nézi, nézi, milyen jól mulat a favágó meg a felesége. Tetszik neki, amit lát, ezért jelet tesz a házra.
Másnap a padisah egy lovat és egy rend ruhát küldött a favágónak, s megparancsolta, hogy hozzák őt a színe elé. Az emberei a lóval és a ruhával odamentek a házhoz. Bezörgettek. Mondja erre nekik az asszony, hogy az ura nincs otthon, elment a hegyre fát vágni. Azok meg utána mennek, lehozzák a favágót a hegyről, ráadják a ruhát, felültetik a lóra, s viszik egyenesen a szultán elébe. Jobbról is, balról is végig szegények sorakoznak az útján, és alamizsnát kérnek tőle. A favágó - ülve a lovon - belenyúl
a zsebébe, de bizony nem talál ott pénzt.
- Majd visszafelé, majd visszafelé - mondogatja jobbra-balra.
Végül a padisah elé ér. Kérdi a padisah, hogy mi a foglalkozása. A favágó elmondja, hogy napközben fát vág a hegyen, este a fát eladja, az árán ennivalót vásárol, aztán a feleségével esznek, isznak, vigadnak. A padisah megteszi a favágót főajtónállónak, és egy szép kardot ajándékoz neki. A favágó fölül újra a lóra, s elindul hazafelé. Útközben megint alamizsnát kérnek tőle a szegények. Belenyúl a zsebébe, de pénzt most se talál.
- Nektek sincs, nekem sincs - mondogatja jobbra-balra, míg haza nem ér.
Bizony megéheznek.
- Most mit fogunk csinálni? Mi hasznunk van ez egészből? Pénz nincs, mit tegyünk? - kérdezi a favágó a feleségétől.
- Vidd el a kardot a fűszereshez, vegyél rajta valamit, aztán majd eszünk.
A favágó ment a karddal egyenesen a fűszereshez, vett némi ennivalót, otthon asztalhoz ültek a feleségével, aztán ettek, ittak, mutattak, mint azelőtt is, nem gondoltak semmire.
A szolga, aki hazakísérte a favágót, látta mindezt, reggel ment a szultánhoz, és jelentette, hogy mit látott. A favágó közben fából készített egy kardot, s azt dugta be a kard hüvelyébe.
Akkoriban az volt a szokás, hogy ha valaki új méltóságot kapott, egy elítéltnek azzal csapatták le a fejét. A szultán hallva a szolga jelentését, összehivatta az embereit, s küldetett a favágóért.
A favágó megint felöltözik, felül a lóra, s megy egyenesen a szerájba. A padisah előhozat egy embert, és ráparancsol a favágóra:
- Üsd le a fejét!
A favágónak azonban fából van a kardja. Mit tegyen? Megragadja a kardot és így szól:
- Uram, teremtőm! Ha bűntelen ez az ember, váljon fává a kardom, ha bűnös, vágja le a fejét!
Azzal kirántja a kardot - hát fából van!
- Láthatod, Uram, ez az ember ártatlan!
A szultán persze tudta, hogy mit csinált a favágó a kardjával, de tetszett neki nagyon, hogy így kivágta magát, ezért egy palotát és sok pénzt, igazi vagyont ajándékozott neki. A favágó odavitte a feleségét a palotába, ott éltek bőségben, míg meg nem haltak."
Csodálkozva néztünk az idős hölgyre, amikor befejezte a mesét. Milyen szépen, milyen kellemmel adta elő!
- Áll már a mese-tandir, nincs mitől félnünk…
- Nos, kedves magyar barátunk, hallott tehát egy mesét. Mit szól hozzá, milyennek találja a nyugati mesékhez képest? Tetszett egyáltalán? - kérdezte Ekrem Bey.
- Mi az, hogy tetszett-e egyáltalán?! Olyannyira, hogy most már mindennél jobban érdekel a mesék kérdése - válaszoltam.
- Tanult valamit a favágó meséjéből? - kérdezett tovább Ekrem Bey.
- De még mennyire, Uram, sokat! Először is azt, hogy milyen szép a népnyelv a maga egyszerűségében. Ugyanakkor azt is megmutatta, milyen jelentős a folklór szempontjából is.
- Ugyan mi jelentősége lehet? - kérdezték a jelenlévők.
- Ugyanez a mese megvan a nyugati nemzeteknél is, és vannak hozzá nagyon hasonlók is.
- És az egyik a másiktól vette?
- Nem úgy van az, kérem. Az egész világ meséi két forrásra vezethetők vissza. Az egyik India, a másik pedig az egyes népek sajátos gondolkodásmódja. A világ valamennyi meséjének és népi elbeszélésének a nyomai az indiaiak régi vidékeinek lelki útjaira vezetnek. Még az araboknak ezeregy éjszaka álmaiból felbukkanó meséi is az ő meséikre emlékeztetnek. A törökök "Heft-Peyker"-e, "Tuti-nâmé"-ja és még sok hasonló meséskönyve a régi Perzsián át vezető úton érkezett, de visszanyúlik egészen a hinduk csodás, varázslatos világáig, abból a forrásból fakad. A mai török mesékben szereplő óriás, sárkány, tündér és minden más szellem a bálványimádás korából származik, a bálványok emlékét őrzi. A bálványimádás a régi törököknél tűzimádást jelentett, de tisztelték a természet másféle erőit, a szelet, az esőt, a növényeket és az állatokat is. Ezek a szellemek szárnyra kapva Keletről szálltak erre-arra, s eljutottak a nyugati országokba is. Erről a tudományos kérdésről különböző nyelveken jelentek meg már művek. Az efféle mitológikus meséken kívül minden népnek vannak a maga természetét, a maga észjárását tükröző sajátos meséi is. Az a mese, amelyet az előbb a kedves nénitől hallottunk a favágóról, nyilván az ilyen mesék közül való. A favágó alakja különböző formákban a keleti és a nyugati népeknél egyaránt feltűnik. Ha efféle meséket keresünk, először is azt kell megkérdeznünk, hogy ismernek-e favágó-mesét. Mesét csak így lehet gyűjteni.
- Most jut szembe, én is ismerek egy favágó-mesét - szólalt meg ekkor a vendégek közül egy muzsikus.
- Hát akkor tessék, állítsa fel a tandirját, ha szépen mesél, talán az Ön kezébe esik az égből leeső három alma közül az egyik - bíztattuk.
Az említett úr nemigen kérette magát, belefogott:
- A nagy elbeszélők és elbeszélő munkák szerint… - Nigâr Hanim azonban már itt félbeszakította:
- Nem jó, nem jó…
- Miért? - kérdeztem.
- Így nem lehet mesét kezdeni, igaz, édesanyám?
- Bizony, igaz. A mesék mind úgy kezdődnek, hogy egyszer volt, hol nem volt…
- Igazuk van, tévedtem - mondta a mesélő. - Ezt így a meddahoktól hallottam. Meg Âşik Keremnél, Âşik Garipnál és a hasonló könyvekben olvastam. Alig hogy a 'meddah' szót meghallottam, még mielőtt a mese elkezdődhetett volna, megkérdeztem, kikről is van szó.
- Amit ők előadnak, az nem mese. Ők történeteket beszélnek el.
- Milyen történeteket? Novellákat?
- Hát olyan innen-onnan hallott mulatságos és nevetséges eseteket… A meddahnak színészi képességekkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy a hallgatóság meg legyen vele elégedve. A meddah általában egy magas széken ül és kendőt tart a kezében.
- Mi szükség van a kendőre?
- A történet előadása során különböző rendű-rangú emberek szavait és beszédmódját, más és más nyelvek és nyelvjárások hangjait könnyebben és jobban tudja utánozni, ha a kendővel
a száját eltakarja. Hangja hol halk, hol erős, néha finom, máskor durva, hogy a történet teljesen világos legyen - válaszolta Ekrem Bey.
- Ez az jelenti, hogy a meddahok előadásában utánzás is van?
- De meg mennyire! - vágták rá a vendégek. - Ahogy a karagöz-játékokban is halljuk a különböző nemzetiségűek furcsa kiejtését, a meddahok épp úgy szórakoztatják a hallgatókat ezek megszólaltatásával.
- És a meddahok által előadott történetek vajon népköltésnek számítanak? - kérdeztem.
- Az én véleményem szerint nem igazán népköltés. A meddahok ezeket a történeteket rendszerint megtanulják, vagy éppenséggel maguk találják ki őket. Bármennyire nemzeti eredetűek, népköltésnek nem tekinteném - mondta Nigâr Hanim.
- Egy pontig azonban mégiscsak az. Azok a meddahok, akiket én hallottam, és akiket nagyon kedvelek, a néptől hallott tréfákat jegyzik meg, s a maguk stílusához igazítva alakítják történetté őket - vélekedett Münif Paşa.
- És Önnek, Doktor úr, mi a véleménye? - kérdezték a többiek tőlem.
- Szerintem, származzanak bár a néptől, az Ön által említett tréfák, miután a meddahok átformálták őket, már nem tekinthetők igazán népi alkotásoknak.
Addig én még nem hallottam meddahokat, és Köprülü-zâde Fuad Beynek idevonatkozó kutatásairól(110) is csak a közelmúltban értesültem.
De most hagyjuk ezt, és térjünk vissza a mesénkhez… Bestekâr Efendi - a zeneszerző - gondolkodott, összpontosított, majd belekezdett a favágó és az ördög meséjébe:
"Volt valaha egy favágó, s volt egy felesége, aki minden nap elvette tőle a keresetét, s nem hagyott nála egy fityinget se. Az asszony néha elsózta az ételt, de ha ilyenkor a favágó annyit megjegyzett:
- Ma egy kicsit sós ez az étel - másnap az asszony só nélkül főzött mindent. Nem akarom hosszasan magyarázni, de olyan sótlanul főzött, hogy szegény ura egy falatot se tudott jóízűen enni.
Egyszer a favágó eldugott egy kevéske pénzt, hogy kötelet vehessen, de miután lefeküdt aludni, az asszony a ruhái között meglátta a pénzt.
- Hej, te, te jársz valahova titokban, és oda hordod a pénzt, amit eldugsz előlem.
Hiába esküdözött a férj, az asszony nem hitt neki. Végül is kibökte az ember, hogy kötelet akart venni, arra tette el a pénzt.
- Akasszanak téged arra a kötélre - mondta az asszony.
- Hogy mondhatsz ilyet, kedves feleségem? - kérdezte a favágó.
- Még kevés is, amit mondok - vágta rá az asszony. Szó szót követett, a favágó a végén jól eldöngette a feleségét. Reggelig tartott a perpatvar, akkor a favágó fogta az egyik szamarat, és fölült rá.
- Meg ne próbálj fölülni a másik szamárra és utánam jönni! - mondta az asszonynak, azzal elment.
Több se kellett az asszonynak, fölült a szamárra.
- Ki tudja, mit művelsz, amikor nem vagyok melletted? - fortyogott magában, s ment az ura után. Hátrafordult a favágó, s látta, hogy jön az asszony, de nem törődött vele, folytatta útját a hegy felé. Követte őt az asszony, azután, miközben az ura vágta a fát, ő céltalanul járkált a hegyen. A favágó észrevette, hogy egy kút felé közeledik. Nagyot kiáltott:
- Hé asszony, vigyázz, gyere onnan!
De az asszony nem hogy eljött volna, még közelebb ment a kúthoz.
- Hé, asszony, megsüketültél, vagy csak a magad feje után mész megint? Fordulj vissza, azt mondom. Vigyázz, túl közel mész a kúthoz! - kiabált a favágó.
Az asszony azonban nem hallgatott rá, ment tovább előre. Egy kövön megcsúszott a lába, s zsupsz, beleesett a kútba. Az ura meg, aki torkig volt már az asszonnyal, a kisujját se mozdította, folytatta a munkát, mintha mi se történt volna. Este fölrakta a fát a két szamárra és hazament.
Elmúlt az éjszaka, s másnap megint kiment a hegyre a szamarakkal. Odament a kúthoz.
- Hadd lám, mi lett az asszonnyal - gondolta, de bizony nem látta. Csak megesett a szíve rajta, ezért lebocsájtott egy kötelet a kútba, s lekiabált:
- Kapaszkodj meg jól, kihúzlak!
Érzi a favágó, hogy jó nehéz a kötél. Nagy nehezen, nyögve felhúzza a kötelet, hát mit lát: egy ifriyet - egy csúf, ördögformájú dzsinn bukkan föl a kötélbe kapaszkodva. Megijedt a favágó, az ifriyet azonban így szólt hozzá:
- Ne félj tőlem, hős vitéz! Olyan nagy csapástól szabadítottál meg, hogy a világ végezetéig nem felejtem a jótettedet.
- Miféle csapástól? - kérdezte a favágó.
- Itt lakom régóta ebben a kútban. Tegnap egy asszony rám esett, és ott is maradt ülve a vállamon. Fogott a fülemnél fogva, és nem eresztett. Most gyorsan megragadtam a kötelet, te meg kihúztál. Hála néked, megszabadultam. Meg szeretnélek jutalmazni a jótettedért.
A favágó még mindig nem tudott szólni, annyira félt. Miközben azon járt azt esze, hogyan szabaduljon az ifriyettől, az három falevelet húzott elő a zsebéből, s átadta a favágónak.
- Én most megyek a városba, és belebújok a szultán lányába. Egy porcikáját se fogja tudni mozdítani. Akármilyen orvosságot adjanak neki, nem fog használni. Akkor te jössz, az egyik levelet vízben szétmorzsolod, s azzal a lányt bedörzsölöd. Akkor én kimegyek belőle. A szultán olyan sok pénzt ad neked, hogy életed végéig gazdagságban élhetsz.
Így szólt az ifriyet, s el is tűnt azon nyomban. A favágó fogta a leveleket, de még mindig úgy meg volt rémülve, hogy eszébe se jutott az asszony, hanyatt-homlok sietett haza.
Mi nézzük meg közben, mit csinál az ifriyet… Ment egyenesen a szultán palotájába és megragadta a lány minden porcikáját. A lány azon-nyomban végigvágódott a földön.
- Jaj, a fejem, jaj, a lábam, jaj, végem van - sírt, jajveszékelt.
Senki nem értette, mi baja lett. Hírt vittek a szultánnak. Az meg sietett a lányához.
- Biztosan a feje fáj… - aggódott, és azonnal odarendelte az orvost. De bármennyi orvos jött is, egyik se tudott segíteni.
- Jaj, jaj, szultánapácskám, úgy fáj a fejem! - jajgatott a lány.
- A te jajgatásod még annál is jobban fáj nekem, édes kislányom, de mit csináljak? Hozzatok hodzsákat!
Hozattak hodzsákat, azok ráfújtak, ráolvastak. Amíg ők a különböző orvosságokkal próbálkoznak, mi nézzünk a favágó után…
Igaz, hogy az ifriyet elmondta, hogy mit csináljon a levelekkel, hitte is az egészet, meg nem is. Ugyanolyan keményen dolgozott, mint azelőtt. Miközben ő végezte a munkáját, levél érkezett az ő városának a szultánjához. Abban pedig ez állt:
"A lányom nagyon beteg. Orvosokat és hodzsákat hívattam, de egyik se tudta meggyógyítani. Aki segíteni tud, jöjjön, akárki legyen is az. Ha igazhítű, neki adom a lányom, ha más vallású, sok pénzt, nagy vagyont adok neki" - írta a lány apja. Amikor tudomást szerzett erről a favágó, elment a szultánhoz.
- Ha Allah is úgy akarja, én meggyógyítom.
Erre a szultán elküldte a favágót azzal az emberrel, aki a levelet hozta.
Mentek, mendegéltek, míg a lány országába nem értek. Üzentek a szultánnak. A szultán magához hívatta a favágót, és megmutatta neki a lányt. A favágó elkészítette az orvosságot, ahogyan az ifriyettől tanulta. A lány meggyógyult abban a minutumban, hogy megkente vele. A szultán látva, hogy a lánya jól van, megrendezte a kézfogót. Negyven nap, negyven éjjel tartott a lakodalom…
Volt azonban a szultánnak egy másik szultán barátja, és annak is volt egy lánya. Az ifriyet pedig szerette azt a lányt. Megbetegítette, nem hagyott neki békét. Azok pedig, mikor meghallották, küldtek egy embert üzenettel: "Küldjétek át hozzánk azt az embert, aki a lányotokat meggyógyította, mert az én lányom is nagyon beteg. Tegyétek meg nekünk ezt a szívességet!" A szultán pedig, minthogy nagyon szerette a barátját, azonnal átküldte hozzá a vejét.
Amint belépett a favágó a beteg lány szobájába, azonnal látta, hogy az ifriyet ott van. Az pedig igen megharagudott, amikor
a favágót meglátta.
- Hej, te ilyen-olyan adta, akivel én annyi jót tettem, most idejössz, hogy elvedd tőlem ezt a lányt is? Én őt nagyon szeretem, úgyhogy csinálhatsz bármit, én őt el nem hagyom. De még azt
a másikat is elveszem tőled, meglásd…
Megdöbbent a favágó ezt hallván. Most mit tegyen? Gyorsan összeszedte magát, és így szólt:
Én nem ezért a lányért jöttem. Az az asszony, aki abba a kútba beleesett, az én feleségem volt. Bedobtam a kútba, hogy megszabaduljak tőle. Most meg kijött a kútból, s visszajött hozzám. Nem tágít mellőlem, bárhová menjek. Most is nagy nehezen szöktem meg tőle, s idejöttem hozzád, hogy segíts valahogy rajtam. Mindjárt itt is lesz…
Följajdult erre az ifriyet:
- Mit szenvedtem én attól az asszonytól, míg meg nem szabadultam tőle! Most meg idejön!? Akkor én nem maradok itt tovább egy percig se!
A lány így megszabadult az ifriyettől. A szultán örömében három napos vigasságot rendezett a városban, s hálából hozzáadta a lányát a favágóhoz. Negyven nap, negyven éjjel tartott a lakodalom. A favágó így megszabadult a kútba pottyant feleségétől, s a két újjal boldogan élt, amíg meg nem halt.
Hallottam én a lakodalomról, odamentem és kaptam is egy kis rizst, de amikor hazafelé tartottam vele, egy kutya nagy morgással belekapott a lábamba, erre eldobtam, úgy menekültem. Akkor meg egy patkány bukkant fel előttem. Szökelltem jobbra-balra előle, ekkor meg egy arab jött velem szembe: "Fogjuk meg, öljük meg!" - azt mondta, erre a patkány ijedtében az orromba menekült. Én egy nagyot tüsszentettem, az arab meg, hogy isten verje meg, egy nagy pofont kevert le. Azt hittem, kiugrik a szemem. Hallgass rám, és ne menjél lagziba, neked is patkány megy az orrodba."
- Nos, magyar testvérem, ebben is találtál valami tanulságosat? - kérdezte Ekrem Bey, amikor véget ért a mese.
- De még mennyire! Nekünk is van egy híres mesénk, az a címe, hogy Ördögkút. Csak annyi a különbség, hogy szultán helyett a mi mesénkben király uralkodik, és hogy a magyar favágónak csak egy felesége van.
Ennek kapcsán bátorkodtam a költő Ekrem Bey figyelmét felhívni egy fontos irodalmi jelenségre. Bármelyik nemzethez tartozzanak is, az európai költők nagy része gyakran merít a népmesékből és népballadákból. Például nem csak a németek, hanem az egész világ egyik legnagyobb költője, Goethe világszerte ismert balladáinak témáit gyakorta a népköltésből választotta. Egy másik német (sic!) író, Andersen a népmesék alapján olyan könyvet írt, hogy minden nyugati nyelvre lefordították. Vagy ott van a Grimm testvérek híres mesekönyve. Van, aki ne hallott volna róla, ne olvasta volna? Ami pedig minket illet, az előbb hallott favágó-meséhez hasonló magyar népmese alapján egyik legkiválóbb klasszikusunk, Arany János Jóka ördöge címmel olyan csodálatos költői elbeszélést alkotott, hogy nincs Magyarországon olyan iskola, ahol mind az összes diák ne olvasta volna. Vajon a török írók és költők művei között akad olyan, amely a török népköltés hatása alatt született? Lehet, hogy tévedek, de nekem úgy tűnik, hogy nincsen…
Akkoriban Ahmet Mithat Efendi volt az, aki a leginkább kedvelte és értékelte a népköltést. Népszerű műveit olvasva meggyőződtem róla, hogy gondolatilag is és nyelvileg is híven tükrözi a nép lelkének rezdüléseit, szívének érzelmeit; valamint Mehmet Tevfik, aki az Egy év Isztambulban c. nevezetes könyvében a város lakóinak jellegzetes vonásait, szokásait, különböző mulatságait oly ragyogóan írta le, hogy a művet mind a nyugati orientalisták, mind a keleti nyugatkutatók az új török irodalom kiemelkedő alkotásai közé sorolják. Sajnos az isztambuli évből csak öt hónapot írhatott le, egészségi állapota már nem engedte meg, hogy a többit is megírja. Nem Çaylak (Tevfik) Mehmet(111) - a világ tehetett róla.
Emin Bey(112) nevét és költészetét nincs, aki ne ismerné. Csengő verssoraiban az érzelmek összhangja úgy szól, mint a fülemüleének, amely a puszták lágy levegőjére emlékeztet...
A világháború utáni új írók művei közül Ziya Gökalpon(113) és Aka Gündüzön(114) kívül mást még nem volt időm olvasni, de mindent megteszek, hogy elmaradásomat pótoljam.
Még egy kicsit beszélgettünk, aztán mindenki ment a maga útjára. Az én utam a mesék világába vezetett.

* * *

Folytatás