Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Krizsán László
RABSZOLGALÁNYBÓL FELFEDEZŐ LADY
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár


Sass Flóra házassága

Hosszú és rögös utat járt be az a bátor magyar nő, aki az erdélyi Háromszékből indult. Előbb rabszolgasorba süllyedt, majd angol ladyvé emelkedve férje, Samuel Baker oldalán nemzetiszínű szalagot tűzhetett az általuk felfedezett, Albert névre keresztelt tó parti bokraira.

Sass Flóra székely kisbirtokosi családban született 1841-ben. Szüleit és testvérbátyját 1848 őszén lázongó román parasztok ölték meg. A kislány a család román szolgálójának köszönhette életét, aki a gyermeket magáénak vallotta. Flórát egy erdélyi örmény család vette magához a szolgálóleánnyal együtt. Világos után azonban, félve a megtorlástól, a befogadók is Vidinbe menekültek, a török szultán védelmét keresve. A városka, melyet felkészületlenül leptek el magyar emigránsok, valóságos keleti bazárrá vált. A forgatagban a kis Flóra elvesztette nevelőszüleit.
Samuel White Baker angol vasútépítő mérnök és az indiai Singh herceg tíz évvel később vetődött a városba. A két férfi egy ceyloni vadászaton barátkozott össze.
Baker hatalmas teaültetvény birtokosaként boldogan élt Ceylon szigetén a családi és a vadászörömöknek hódolva. De a sors hamar véget vetett idilli életmódjának. A sárgaláz – négy leánykája mellől – elvitte szeretett asszonyát. Baker nem tudott tovább megmaradni egykori örömeinek színhelyén, s Európába utazott. Gyermekei nevelését londoni rokonaira bízta, őmaga pedig elvállalta a balkáni vasút építésének irányítását.

A munka és az al-dunai vadászparadicsom lassan meggyógyította Baker kedélyét. Újra vadászni kezdett. Meghívta barátját, Singh herceget is egy dunai vadászkirándulásra. 1859 decemberében egy Pesten bérelt hajóval indultak a téli kalandra, de Vidin mellett – amely akkor még a Török Birodalom egyik dunai erőssége volt – bárkájukat összeroppantotta a jég.
A városban gyorsan híre ment az előkelő vendégek érkezésének. Mindenki baksisért nyújtogatta a kezét. Ritka élményt kínálva a titokban még mindig működő rabszolgapiacra is elvitték a vendégeket. A kínálat főként erőszakkal összeszedett fiatal nőkből állott. Közülük egy húsz év körüli, aranyszőke szépség árát tartották legmagasabbra. Bakert megigézte a gyönyörűség, és mit sem törődve kormánya tiltásával, mely szerint angol állampolgár még vevőként, azaz kiváltóként sem vehet részt a rabszolga-kereskedelemben, magához vette a nőt: az 1849 szeptemberében eltűnt Sass Flórát. A balkáni vasútépítő társaság igazgatóságára már együtt utaztak.

Baker munkahelyén kapta a hírt, hogy a Nílus forrását kereső honfitársai, Speke és Grant kapitány valahol Afrika szívében eltűntek. Eszébe jutott ifjúkori álma arról, hogy ünnepelt felfedezőként szolgálja majd Anglia dicsőségét. De gondolt ennek a lehetőségnek a gyakorlati előnyeire is: ha felfedezőként nagy eredményt érne el, a hagyománytisztelő angol társadalom megbocsátaná, hogy a rabszolgapiacról nősült, s hogy még házasságlevele sincs.
1861 tavaszán Samuel Baker és Sass Flóra elindult azon a semmibe vesző ösvényen, melyen ezer év óta sok-sok bátor férfi és kalandor pusztult el egyetlen célért: a Nílus forrásának megtalálásáért.
De miért volt annyira fontos a Nílus eredetének tisztázása? Egy ősi hiedelem szerint csak az lehet ura a fára-ók országának, aki ura a Nílusnak. Egyiptom élete a Nílus áradásától függött. Ezt mindenki tudta. Csak azt nem tudták a XIX. század európai kutatói sem, hogy az éltető iszapot nem a Fehér-, hanem az abesszíniai Tana-tóból kiömlő Kék-Nílus teríti az egyiptomi pusztaságra. Ha a Nílus forrását megszállottan kutató idegenek akár csak egy pillantást vetettek volna Abesszínia történelmére, megtudhatták volna: a hajdan János pap országának nevezett birodalom keresztény uralkodója, Lalibala akként büntette meg az egyiptomi kopt keresztényeket üldöző arabokat, hogy eltereltette a Tana-tóba ömlő folyók medrét. A tó vízszintje csökkent, megszűnt a víz kiáramlása, elapadt a tóból táplálkozó Kék-Nílus. Egyiptomra pedig a bibliai idők hét szűk esztendeje szakadt.
A Baker házaspár utazása minden feltételezett szenvedést felülmúlt. Kísérőik kétszer fellázadtak. Bakert majdnem megölték, életét csak Sass Flóra lélekjelenléte mentette meg. Az út utolsó – 1863 februárjától 1864 márciusáig tartó – szakaszát betegen, vánszorogva tették meg. Egyre gyakrabban gondoltak arra, hogy feladják. De visszafordulni már nem lehetett. Menekülniük kellett előre.
1864. március 14-én érték el azt az addig ismeretlen, óriási tavat, melyben Baker a Nílus második forrását feltételezte. A tavat Viktória királynő férje után Albert névre keresztelték. A felfedezés magasztos érzését Baker naplójában ekként örökítette meg: „A pillanat nagyszerűségét lehetetlen leírnom. 500 méter magasan álltam a tó tükre fölött, és a meredek gránitszirtről boldogan tekintettem le a vágyva vágyott tüneményre – arra az óriási tartályra, amelynek vize Egyiptomot öntözi, népét táplálja, arra a nagy forrásra, amely annyi ideig elrejtőzött milliók szeme elől. Elhatároztam, hogy nagy névvel tisztelem meg: legkegyelmesebb királynőnk elhunyt férjére emlékezve a tavat Albert Nyanzának neveztem el... A nagyszerű látvány magával ragadott. Feleségem, aki olyan nagy odaadással kísért, az oldalamon állt, halványan, kimerülten, összetörten. Első európai utazókként álltunk itt. Birtokába jutottunk a nagy titoknak, amelynek felderítésére Julius Caesar is hiába vágyakozott. Megtaláltuk a Nílus nagy víztartó medencéjét.”
Samuel Baker és Sass Flóra abban a hitben utazott Londonba, hogy megtalálták a Nílus forrását. Másfél évtizeddel később azonban Henry Morton Stanley igazolta, hogy az Albert-tavat egy attól délebbre fekvő állóvíz táplálja, a Nílus forrását ezért oda kell helyezni. A kérdést véglegesen csak 1934-ben, a belga Bruckhardt Waldecker expedíciójának sikerült megválaszolnia.
A Londonba érkező Baker házaspárt 1864. november 13-án oly nagy tisztelettel fogadták a Királyi Földrajzi Társaság tudósai, amely csak azokat illetheti, akik koruk legnagyobb tudományos problémáját oldották meg. Viktória királynő lovaggá üttette Bakert, de hitvese nem jelenhetett meg előtte. Talán mert rabszolgalány volt? Vagy mert olyan helyen találkoztak és fogadtak egymásnak egész életre szóló hűséget, ahol még pap sem volt? (Viktória szigorúan ítélt, holott komornyikjához fűződő érzelmeiről fél Európa szalonjaiban kuncogtak.)

Ha a királynő elutasította is, a walesi herceg annál inkább kereste Bakerék társaságát. Egy 1868. szeptember 27-én kelt levelében édesanyját is igyekezett meggyőzni fenntartásainak alaptalanságáról: „Kedves Mama! … Sir W. Knollys tájékoztatott arról, hogy értesültél Sir Samuel és Lady Baker itt-tartózkodásáról, s hogy ezzel kapcsolatban azt kívántad, tudassák velünk, miszerint Lady Baker még házasságkötésük előtt bizalmas kapcsolatba került férjével. ...
Lady Baker kiegyensúlyozott, tökéletes úri személy, hűséges, és csak férjének él. Úgy vélem, nagy igazságtalanság mindkettőjükkel szemben, hogy vannak, akik e történetnek hitelt adnak... Sir Baker nevét a történelem úgy tartja majd számon, mint a legnagyobb felfedezőét.”

A walesi herceg, úgy látszik, sikerrel védte meg felséges anyjával szemben a Baker házaspár erényeit, mert Viktória királynő beleegyezett abba, hogy a Szuezi-csatorna megnyitására utazó angol küldöttség „kalauza” Baker legyen.
A csatorna megnyitásának ünnepségeit Iszmail, az egyiptomi alkirály álarcosbállal zárta. A bálon a walesi herceg félrevonta Sir Samuel Bakert, és arról beszélt neki, hogy a csatorna megnyitásával új helyzet alakult ki. A Brit Birodalom számára már nemcsak a Nílus forrásvidéke, hanem az attól délre fekvő területek feletti ellenőrzés is fontossá vált. E területek meghódítását emberbaráti küldetésként – a nílusi rabszolga-kereskedelem elfojtásával – lehetne leplezni. Baker vállalta! Angliába már Baker „pasa” néven utazott vissza.


Kiadatlan napló

Samuel Baker 1871-ben nem mindennapi vállalkozásba kezdett: az Ottomán Birodalom angol vezérőrnagyaként az egyiptomi alkirály megbízásából egy hatalmas afrikai tartomány elfoglalására készült, arab pénzen, Anglia számára. A veszélyes küldetésre felesége, a magyar Sass Flóra is elkísérte, aki a történtekről naplójában számolt be. Egyedülálló, páratlan történelmi forrás: megírta a gyarmatosítás hétköznapjainak krónikáját.

Az első ellenség, amellyel a kétezer főnyi, gőzhajókkal és a legmodernebb fegyverekkel felszerelt sereg találkozott, maga a folyó volt. A Nílus papiruszból, hínárból, sárból olyan gátat épített a benyomulók elé, hogy meg kellett állniuk. Amikor megkísérelték az áthatolást, törtek a hajócsavarok, leszakadtak a lapátkerekek, s naponta tucatjával pusztultak a katonák. Samuel Baker belátta, hogy várnia kell. Várni, amíg be nem köszönt az esős időszak, amely annyi vizet zúdít a mederbe, hogy az ár segít a természet alkotta gátak elmozdításában.

A győztes Nílus

De az eső késett, s malária és vérhas járvány tört rájuk. Meg marhavész. Ember, állat számolatlanul pusztult. Úgy látszott, hogy a Nílus egyedül is képes legyőzni a forrásvidékének meghódítására érkezett idegeneket. Baker e válságos napokban, amikor embereinek egynegyedét már elveszítette, és a megmaradtak verebeket próbáltak fogdosni, hogy éhüket csillapítsák, elhatározta: a szükséghelyzetben „lefoglalja” a környéken élő bári törzs szarvasmarháit. Sass Flóra naplójában így emlékezik a meglopott bennszülöttek válaszára: „A bárik éjszaka észrevétlenül a táborhoz kúsztak, lándzsákkal és borzalmas horgas nyilaikkal megölték az őrszemeket. Sok lőfegyverük is volt. Ily módon Sam [Samuel Baker] – akarata ellenére – háborúba keveredett a bárikkal.”

A harc elkezdődött. Nem a rabszolga-kereskedők ellen, nem is a hódításra kiszemelt, még ezer mérföldnyi távolságra fekvő területek lakói, hanem a marháikat, a táplálékukat védelmező nílusi bennszülöttek ellen. Samuel Bakernek a walesi herceghez intézett, 1871. augusztus 26-án kelt leveléből úgy ítélhető meg, hogy az „egyenlítői tartományért” indított vállalkozás hosszú időre megrekedt a szarvasmarhákért kipattant csetepatéban.

Táncoló harosok

A rabszolga-kereskedők közben zavartalanul folytatták üzelmeiket. Sőt, odáig mentek, hogy Abu Szaud a Baker által óriási erőfeszítések árán vágott folyami átjárókon szállította rabszolgáit. Az angol pasa seregének maradéka 1872. április 25-én ért a meghódítandó tartomány királyi székhelyére, Masindibe. Flóra naplója szerint: „egy borzalmasan piszkos, magas fűvel benőtt faluhoz, ahol a bozóttól alig lehetett a kunyhókat látni. Április 27-én fuvolák, trombiták, dobok és vagy 3000 harcos kíséretében látogatásunkra érkezett a király. Mikor a sátorba lépett, reszketett a félelemtől... Kávéval kínáltuk, amit nem ivott meg, pipával, amit nem szívott el. Sam ekkor neki ajándékozta a pipát, amit örömmel elfogadott. Nem sokat beszélt. Egyre csak azt hajtogatta, hogy Riongát, az ő ellenlábasát meg kell ölni.
A király nem lehetett több 18 vagy 19 évesnél. Külsőre tiszta ember benyomását keltette, körmei a kezein és a lábain kifogástalanul tiszták. Nagyon szép, világosbarna háncsruhát viselt nyaklánccal. Bőre sötétbarna, szemei nagyok, de bennük mindvégig félelem tükröződött…Másnap édesburgonyát küldött a király a katonáknak, és egy üveg pálinkát kért, meg négy üvegpoharat, hogy legyen miből innia. Sam nagyon ízléses, piros és kék poharakat küldött neki, de Kabba Rega visszaküldte a tolmácsot, hogy hozzon még két poharat, mert négy felesége van, és mindegyik akar inni...
Sam egy erőd építésébe fogott. A király gyakran meglátogatta az építkezéseket, és közben mindent megnézett: a látcsövet, a zenélődobozt, és mindent elkért, ami a szeme elé került... Gyakran volt részeg. Egy alkalommal a katonák a város melletti terepre vonultak gyakorlatozni. Tíz perc sem telt el, és máris 5-6000 bennszülött jelent meg velük szemben. A harcosok lándzsáin nem volt védőtok. Ekkor azonban még semmi különösebb nem történt, mert Sam, kitűnő megérzéssel, parancsot adott a zenekarnak, hogy zendítsen rá. A harcra készülő katonák erre táncolni kezdtek.”

Az afrikai uralkodó egyre panaszkodott a szűnni nem akaró fejfájásra, amelyet alkohollal próbált gyógyítani. Június 8-án a király, a saját jószántából, gabonát és több korsó banánbort küldött. A fejedelmi ajándék következményeiről Sass Flóra ír egy levelében, amelyet Baker leányainak küldött Londonba: „Éppen vacsorához ültünk, amikor Abd-el-Káder ezredes feldúlt arccal jött és közölte, hogy a katonákat megmérgezték a banánborral... Az erődben már több mint negyven katona fetrengett betegen.
A papa [Baker] hánytató borkőport adott be nekik, ami csodás hatást váltott ki. Ahogy ott forgott katonái között, egy ricinusfáról lövést adtak le a papára. A golyó megölte a mellette álló tizedest.
Azonnal megfúvatták a kürtöket. E pillanatban minden irányból ezernyien támadtak ránk. Mivel sok bennszülöttnek volt lőfegyvere, golyók is röpködtek. Egyik katonánk halálos sebbel zuhant ki az erődből. A papa legjobb katonáival keményen harcolt. Megtisztította a környéket, majd a várost. Másfél óra elteltével a közelben egyetlen bennszülött sem volt, és a több ezer fűkunyhóból épült királyi székváros lángokban állt. Az ütközetet megnyertük, de négy embert vesztettünk. Katonáink viszont nagyon sok bennszülöttet öltek meg. Így végződött június 8-a, a drága papa születésnapja.”

Öt nap múlva a bennszülöttek ismét támadtak. A többórás harcban sok száz bennszülött vesztette életét, és amit addig megkímélt a tűz, azt a második ütközetben felperzselték. Ekkor ment füstbe Baker eredeti terve is, hogy Unyoro országot (a mai Uganda egy részét) Kabba Rega felhasználásával hódítja meg. Vállalkozását a kudarctól Baker csak egyetlen módon menthette meg: ha szövetséget köt Kabba Rega ellenfelével, Riongával, és őt teszi meg az ország báburalkodójának.

Borzalmas menetelés

A masindi ütközetek pirruszi győztesei előkészületeket tettek az elvonulásra. Június 14-én hajnalban minden el nem szállítható eszközt felgyújtottak és tíz órakor elindultak. A „halálmenetről” ismét Sass Flóra levele tudósít: „A papa összeállította a menet rendjét: elöl Abd-el-Káder ezredes tizenöt, Sinder-puskával felszerelt katonával és egy kürtössel. őket a papa követte tíz puskással. Én a papa mellett haladtam, egy nagy kaliberű puskához való lőszerekkel. A papa valahányszor belelőtt a nagy puskával a fűrengetegbe, mindig hallottuk a bennszülöttek nyöszörgését. Követtek minket láthatatlanul... Vittem még két üveg brandyt, két poharat, két esernyőt, továbbá övemben a pisztolyomat.
A lőszerládákat a menet közepén helyeztük el. A hátvédet Mohammed effendi, kapitány vezette...
Lehetetlen leírni e menetelés borzalmait, a láthatatlan ellenség okozta félelmet. Talán az egész ország ott lapult a fűtengerben. Mi nem láttunk közülük senkit, csak lándzsáikat, melyek előttünk csapódtak a földbe, és gyakran az eleven testekbe.”

A menekülő győztesek több mint egy hónapi keserves menetelés után érkeztek meg arra a szigetre, ahol a lázadó Rionga főhadiszállását rendezte be. E szigeten fogadta Baker Rionga hűségnyilatkozatát és a híreket arról, hogy az engedetlen Kabba Rega király elmenekült az országából. A vállalkozás sikerült: Baker lovag egy országgal kárpótolta királynőjét az általa okozott fejfájásokért.
Sass Flórára a bennszülöttek még évek múlva is emlékeztek. Jóságáról több történet is keringett. Egy ízben például, amikor Baker ki akarta végeztetni bennszülött testőrcsapatának egyik tagját engedetlenség miatt, Flóra eszközölte ki a kegyelmet számára. Lobogó szőke haja és jósága miatt kapta a Nílus menti népektől a Hajnalcsillag és a Holdleány nevet.
Sir Samuel Baker 1893 decemberében halt meg szívinfarktusban. Szeretett felesége 1916 márciusában követte. Nem tudni pontosan, hány éves volt, mivel végrendeletében úgy intézkedett, hogy halála után minden iratát égessék el.