Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Mészáros Csaba
KULTÚRA ÉS MŰVÉSZET KOREÁBAN
Forrás: Ethnica,
2001. III. évfolyam, 2. szám
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Az
antropológusok többsége etnikai és kulturális rokonságot vél felfedezni Kelet-Ázsia
primitív lakói és a Koreai-félsziget őslakossága között. Ezt bizonyítja a Koreában
és Japánban fellelt neolitikumbeli agyagedények hasonlósága is. Több történész
hangsúlyozza azt a mérhetetlen tiszteletet, amit a koreaiak évszázadokon át
a szomszédos Kínával szemben tanúsítottak. A kultúrtörténészek egyöntetű véleménye
szerint a koreaiak a művészeti alkotás terén kínai és japán esztétikai elveket,
motívumokat, technikákat és formákat alkalmaztak, miközben kifejlesztették sajátos,
egyéni stílusukat. Kiemelik, hogy míg a kínai művészet jellemzője a nagyság
és a fennköltség, a japáné pedig a díszesség és a dekoratív kifinomultság, addig
a koreai művészet ereje az egyszerűségben és a spontaneitásban rejlik - s mindkét
tulajdonságot mélyen áthatja a természet iránti tisztelet.
Szilla királyainak (i. e. 57-i. sz. 935) arany koronái az ősi koreaiak sámánisztikus
elképzeléseit testesítették meg, akik uralkodójuk közbenjárásával reméltek kapcsolatba
lépni a természetfölötti hatalmakkal. A Korjó korszak (918-1392) finom és elegáns
szeladon mázas kerámiái a középkori uralkodó osztály kifinomult esztétikai ízlését
tükrözik, azon társadalmi rétegét, amelyre mély hatást gyakorolt a minden átölelő
irgalom buddhista tana.
A korai koreai irodalom kezdete több ezer évre vezethető vissza, a mítoszok,
legendák és epikus költemények korába. Az egyes legendák érdekes adatokat szolgáltatnak
a koreaiak eredetéről és nemzetalapításáról. Az epikus költemények pedig varázslatos
epizódokat ábrázolnak a koreai civilizáció kezdeteiről. Fennmaradtak több ezer
éves szerelmi dalok is, melyeket csalódott szerelmesek rögtönöztek. E dalok
szájhagyomány útján nemzedékről nemzedékre szálltak, míg végül bekerültek az
írott irodalomba (a 15. századi Csoszon királyság pragmatikus gondolkodású konfuciánus
tudósai megalkották a világ egyik legtudományosabb írásrendszerét).
Egy ősi, hadakozó állam arisztokratáinak életét ábrázolják, valamint a túlvilágról
vallott taoista elképzeléseket mutatják be a koreai festészet legkorábbról fennmaradt
emlékei, a Kogurjó (i. e. 37-i. sz. 668) sírkamrák falain található képek, Dél-Mandzsúriában
és Phenjan közelében. Ezeknek a stukkódíszítéses falaknak a színes falfestménye
a 4. és az 5. századból származnak. A hasonló időből származó kjondzsui Szilla
sír az ősi falfestészet egy másik monumentális emlékét őrzi: egy fehér ló, hátán
nyírfakéregből készült nyereggel, repül az égen át. A Korjó korszak idején (918-1392)
a hétköznapi életet és a művészi alkotótevékenységet egyaránt a buddhista hit
hatotta át. Ebben az időszakban a magas művészi igényű ikonfestészet virágzott.
Sajnos a fekete ikonok többsége az idők folyamán elveszett, ma már csak néhány
ismert darabjuk maradt fenn Koreában. Ekkor számos koreai művész látogatott
Szung Kínába, s mély hatást gyakorolt rájuk a kínai tus- és ecsetfestészet.
Az elkövetkezendő évszázadok során a kínai hatás töretlenül élt tovább, minthogy
a koreai művészetek elsősorban Kína képzeletbeli tájképfestészetét utánozták.
A 18. századi Csoszon időszakban jelentős változás következett be, mert a művészek
elvették a kínai mintát, és hazai témákon alapuló, eredeti stílust teremtettek.
A 18. század második fele a festészet virágkora. A festők témájukat a mindennapi
koreai élet népszokásaiból, a hagyományokból és a természetből merítették. Megjelennek
a festészetben a női alakok, sőt a szerelmi jelenetek ábrázolása is előfordul
(Szin Jun-bok, Kim Hong-do művei), ami a szigorú konfuciánus etika uralta Csoszon
társadalomban egyfajta tabunak számított. A hagyományos erényeket jelképező
négy "nemes növény" - a szilva, az orchidea, a krizantém és a bambusz
- kifinomult tus- és ecsetfestészetén, valamint a hagyományos tájképfestészeten
kívül, a Csoszon korszakban (1392-1910) születtek a népi festészet kimagasló
alkotásai is. A névtelen művészetektől származó képek kevésbé kifinomult stílust
tükröznek, mint a konfuciánus művészeké, de hívebben ábrázolják a koreai ember
mindennapi életét, vágyait és álmait. Színesek és élettel vannak tele, s mentesek
a konvenciók nyűgétől.
A művészettörténészek és műértők körében világszerte Korea leghíresebb művészeti
alkotásai a kerámiák. A neolitkorból származó korai kerámia edények keskeny,
kör alakú alapzatát párhuzamos vonalakkal, pontokkal vagy "fésűmintákkal"
díszítették. A festett cserépedény és agyagszobrocskák megjelenése egy későbbi
időszak eredménye. A Szilla sírokban talált nagyszámú cserépedény világosan
mutatja a fazekasság fejlődésének az útját: a szürkétől, néha barna tónusokon
át, egészen a fekete színig (a különféle árnyalatok kialakulása az égetőkemencében
az oxidáció mértékétől függött). Ezek a korai kőedények eredeti stílust tükröznek,
néhányuk a sámán hatás félreismerhetetlen jegyeit mutatja. Az 5. Század után
készült Szilla cserépedények kevésbé élénkek, ami valószínűleg a buddhizmus
hatásának köszönhető. Sok fazekas bélyegzőmintát használt, hogy ugyanazt a mintát
több temetési urnára is rámásolhassa. Az egyesült Szilla időszak alatt (668-935)
a fazekasság kiforrottabbá, egyúttal jellegtelenebbé vált, s igencsak nélkülözte
a korábbi időszakok ötletességét. A 12-13. században, a Korjó királyság idején,
a koreai fazekasművészet a titokzatos kékeszöld szeladon máz és a berakásos
technika feltalálásával elérte fejlődésének a csúcsát. A szeladon máz technikája
eredetileg a Szung kori (960-1279) Kínából, valószínűleg a 10. századi Tzujao
égetőkemencéiből származott. A 12. század első felére viszont a kínai hatás
egyre inkább háttérbe szorult, és a hazai alkotótehetség elérte a mesterség
legmagasabb színvonalát. A berakás technikáját, az intarziát koreai fazekasok
fejlesztették ki: az agyagba mintákat karcoltak, a mélyedéseket fekete vagy
fehér agyagkeverékkel tömték be. A felesleget égetés előtt óvatosan eltávolították.
Ezek a minták, melyek eleinte egyszerűek és visszafogottak voltak, adják a szeladon
mázas edények finom és méltóságteljes szépségét. A 13. század végére a fazekasok
fokozatosan eltávolodtak a természeti motívumokon alapuló, változatos formákat
felvonultató edénykészítés ősi hagyományától. A mongol támadás után a kézművesség
erős hanyatlásnak indult, a berakásos minták leegyszerűsödtek. A 14. század
folyamán a szeladon-készítés műhelytitka, a kékeszölden csillogó máz előállításának
a módja a feledés homályába merült, egészen a 20. századi újrafelfedezésig.
A Csoszon királyság kezdetén, 1392-ben a konfucianizmus, mint állami tan, átvette
a buddhizmus helyét, és nagyobb jelentőséget tulajdonított az emberi érintkezésben
megnyilvánuló etikus magatartásnak és erkölcsi feddhetetlenségnek, mint a túlvilágról
szóló, misztikus elképzeléseknek. Részben ez magyarázza a Csoszon és Korjó korabeli
fazekasság radikális különbségét. A Csoszon edények nyílt, egyszerű férfiassága
éles ellentétben állt a Korjó szeladon kerámiák finoman arisztokratikus, szinte
nőies eleganciájával. A Csoszon kerámiák, melyek jellemzője a tömör, nehézkes
forma és a felületes technika, meglehetősen kezdetlegesnek és közönségesnek
tűnnek. Az előbbieket leegyszerűsítve, ezek két csoportba sorolhatók: a természetes
és díszítetlen puncsong agyagedényekre, valamint az egyszerű fehér porcelánokra.
A természeti környezetnek mindig nagy fontosságot tulajdonítottak a koreai építészetben.
Kétféle épülettípus különíthető el az építészetben: a főleg kínai hatást tükröző
paloták és templomok, valamint az igen sok helyi eltérést mutató lakóházak.
Az előbbiek esetében Korea ősi építészeti kínai konzolos megoldásokat alkalmaztak,
míg a lakóépületek jellegzetessége a zsúpfedél és az "ondol"-nak nevezett
padlófűtés. A felsőbb társadalmi osztályokba tartozók nagyobb házakat építettek,
s a tetőt mázas cserepekkel fedték be. A tetők elegánsan ívelt vonalát enyhén
emelkedő ereszek hangsúlyozták. Az ország területén mindenütt megtalálható nagyszámú
buddhista templomot például többnyire festői szépségű hegyormokra építették,
gondosan ügyelve arra, hogy az épület harmonikusan illeszkedjen a természeti
környezetbe. A hely kiválasztásánál döntő szempont volt, hogy a kilátás hegyekre
és vizekre nyíljon. A természettel való állandó kapcsolat hangsúlyozása nem
csak esztétikai indokkal függött össze. Szerepet játszott ebben a koreai pszichológiát
átható geomantia-elv is. Hosszú történelmük folyamán a koreaiak mindig nagyon
kedvelték a zenét és a táncot. A történeti feljegyzések szerint, több ezer évvel
ezelőtt a parasztok összegyűltek, hogy énekkel és tánccal ünnepeljék meg az
aratást. Az aratási ünnepből fejlődött ki a népzene és a néptánc, mely a mai
Koreában is nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvend. Korea hagyományos zenéje
nagyjából két fő áramlatba sorolható: a királyi udvar és a nemesi osztályok
zenéje, a "csong"-ok, valamint a köznépnek szóló "szog"-ok.
Az előbbi a Tang és Szung kínai eredetű világi zenedarabokat, valamint eredeti
koreai zenét foglal magába, köztük udvari és konfuciánus rituális zenét, rendszerint
lassú és méltóságteljes, bonyolultan egymásba fonódó dallamokkal. A szogok típusához
sámánisztikus és buddhista rituális zene, népdal, földművesnóták és "panszori"-nak
nevezett dramatikus dalok tartoznak. Ez színes, eleven zene, amely elsősorban
az érzelmekre hat. Az udvari táncok méltóságteljesek, és erősen stilizáltak.
A néptánc viszont gyors és élénk, vibráló mozdulatokkal. A koreai népi hangszerek
többsége kínai eredetű, mint például a húros citerák, fuvolák, dupla nádsípok
és a legkülönfélébb ütőhangszerek. Az énekhangot hagyományosan csupán dobbal
kísérik, hogy a ritmust jelezzék.
[IRODALOM: Han, Woo-keun: The History of Korea. Seoul: Eul-Yoo Publishing Co., 1971.; Park Jong-guk: Korean Music and Dance. Seoul: Foundation for the preservation of Cultural Properties, 1981.]
