Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jun Dongdzsu (1917-1945) versei
Koreaiból fordította: Osváth Gábor
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Jun Dongdzsu költészete bővítve 2007. 06. 10.

Első versei a Katholik szonjon ('Katolikus Ifjúság') című folyóiratban jelentek meg 1936-ban. 1938-ban Szöulba ment tanulni a Jonhüi Foiskolára, ezután a tekintélyes napilap, a Csoszon Ilbo ifjúsági rovatában publikált verseket. A főiskola végzése után Japánba utazott, hogy angolul tanuljon. Ott letartóztatták és bírósági ítélet nélkül 12 hónapig tartották őrizetben, ezt követően Japán-ellenes tevékenységért két év börtönre ítélték. Beteg lett és a börtönben halt meg. Életében nem jelent meg kötete. Családja 1948-ban adatta ki összegyűjtött verseit.

 

Miből él

A halászember
halászik
és abból él.

A parasztember
földet ás
és abból él.

Az angyal-ember
mit csinál
és miből él?

 

Alma

A darab piros almát
édesapám, édesanyám,
a húgom s én: mi négyen
héjastul, csutkástul
hű, de gyorsan megettük.

 

Csecsemőnk hajnala

Nekünk még
kakasunk sincs.
Hajnalban
éhes csecsemőnk
kukorékol.

 

Zseb

Beléhelyezni
zsebeimbe
nincs semmim se.

Ha eljön a tél,
két öklömmel
rakom tele.

 

A hó
patyolatfehéren:
primőr,
pehely-téligyümölcs.

 

Kutya

A szűz havon
kutyám
virágot rajzol:
mancsnyom.

 

Múlt éjszakán
a hó csakúgy zuhogott
a tetőre,
az utakra, a mezőre;
ellep mindent:
takarónak mondják.

Ezek szerint
kabát-pótló
a hulló hó?

 

Kettő

Az ég is végtelen,
a tenger is olyan.

A tenger végtelen,
az ég is olyan.

A tengerbe követ dobok,
az égboltra meg felköpök.

A tenger csobban,
az ég csöppen.

 

Levél

Hugi!
Ezen a télen
sok hó esett.

Fehér borítékba
hópelyheket teszek,
rá semmit sem írok,
bélyeget nem ragasztok.
Feladjam-e
hópelyhes levelem?

Ahova elmentél,
ott nincsen hóesés.

 

Éjjel a csillagokat számolom
(Pjol hénün pam)

Fenn, évszakok országútján
az ősz vonul.

Megszámolhatnám
a csillagokat...
De hogyan tudnám:
ahogy fel-felvillannak,
rettentően sokan vannak,
meg hát mindjárt hajnallik is,
bár éjszaka lesz holnap is,
és én még csak huszonéves vagyok.

Minden csillag emlék:
egy a szerelemé,
egy a magányé,
harmadik a vágyé,
negyedik a versé,
s egy csillag te vagy anyám.

Anyám, minden csillag fényes szó:
az egykori osztálytársak neve,
Pei, Csing, Ju: kínai lányok neve,
akik azóta már anyák, szegény
szomszédaink neve, galamb, kutya,
szamár, nyúl, tarka pille,
költők neve: Francis Jammes és
Rainer Maria Rilke.

Távol vannak, mint a csillagvilág,
anyám, te is Mandzsúriában.

Én, vágyakkal verten
belevésem nevem
a csillagos domb földjébe,
aztán rögökkel eltemetem.
Csak az éjt virrasztó kabóca
szégyen-nevem siratója.

Ha elvonul a tél,
s a csillagok meghozzák márciust,
miként pázsit takar
dúsan temetőben sírokat,
büszkén díszíti a tavasz majd
a nevem elfedő hantokat.

 

A sirály
(Csongdalsze)

A sirály
lenézi a
ragacsos földet,
kitárt szárnyakkal
suhan a szürke égnek:
érzéki tavasz-ének!

Én meg
sötét sikátoron
mint sárbogár
bolyongok.
Lukas cipőm vonszolom
meg súlyos lelkemet.
Szárnyam sincsen, se dalom.

Phenjan, 1936. március

A vers eredeti szövege latin betűs (magyaros) átírásban (a szótagszám és ütemek jelölésével) és a nyersfordítás

Csongdalsze

Csongdálszenün /irün pomnál / (8)
csildádzsin korié tvikkolmogi / (10)
silthorá /. (3)
Mjongnánhán pomhánül/, (6)
kábjoun tu nárerül phjoszo / (9)
ojomhán/ (3)
pomnoregá / (4)
csothorá, / (3)
küroná, / (3)
onáldo/ kumong tullin kudurül kkülgo / (12)
hullong-hullong tvikkorigillo / (9)
kogiszekki káthün nánün / hémenáni,/ (12)
nárevá noregá / opszümingá / (10)
kászümi / tápttáphaguná. / (8)

A pacsirta

A pacsirta a koratavaszi napon
a sáros utca szegletét
nem szereti.
Fényes tavaszi ég,
(a sirály) könnyű két szárnyát kitárja.
Érzéki
tavaszi dala
(de) jó volt,
azonban,
(én) ma is lukas cipőm vonszolom,
félreeső sikátoron
kölyökhalhoz hasonlatos jómagam bolyong,
szárnyam és énekem nincsen,
a mellem szorít.

 

Előhang 

A végső napig, mikor végem,
A szemem függjék fönn az égen,
S ne érjen engem semmi szégyen;
Ha szélvész szaggat levelet,
Cibálja kín a lelkemet,
Mert csillag-éneklő szívemmel,
Minden haldoklót szeretnem kell
A rögös úton, min járnom adatott.

Ma éjjel is szél tépi a csillagot.

 

mellkas 1 (가슴 1)

te néma dob
öklömmel rád csapok
jó kedvet akarok

hiába a dobverő                                
csak egy sóhaj jön elő

 

egy szál gyertya

egy szál gyertya a szobámban
jó a füstös illat-árban

gyertyám magát feláldozza
gyönge testét oltározza

mint kecske fehér bordacsontja teste
kanóca lelke ám leég az este
fehér teste fehér könnyeket ontva
mintha piros vére bugyogva folyna

az asztalon a fénye táncol
fényáldozat leég de lángol

sötét varjak seregét kergeti
a fekete sötétet elűzi

égő áldozat lobogj gyertyafény
szívom illatát éltető remény

 

A kereszt

Idáig követett a Nap,
Majd megállt a kereszt testén
Fönn a templom legtetején.

Magas torony és magas ég,
Oda én is fölérhetnék?
Nincsen harangszó, némán ott állva
Csak fütyörészek valamit várva…

Ha engedne fájára a kereszt,
Ahogy Krisztus, a szenvedő,
De boldogságot hirdető,
Én is felfeszülnék!

Alázatos fejem meghajlana,
És kiömlő vérem hadd buzogna,
Mint egy lángoló virág
Sötétedő égbolt alatt.

 

Egy könnyedén megírt vers (쉽게 씌어지는 시)

Éjfél van, hűs eső csepereg lágyan,
Szegényes albérlet, idegen állam.

Tudom, a költősors: vert sebek,
És mégis írjam a versemet?

A tandíjam megjött hazulról mára:
Levelük szeretet édes aromája.

Fogom majd táskám és órára
Megyek, egy vén prof kurzusára.

Hol vagytok régi iskolatársak,
Ti múltba kövült eltűnő árnyak.

Minden reménység vélük odavan,
És menjek büszkén mégiscsak magam?

Az életet oly terhes kibírnom,
Szégyen ilyen könnyen verset írnom.

Éjfél van, hűs eső csepereg lágyan,
Szegényes albérlet, idegen állam.

Meggyújtom lámpám, elkerget sötétet,
A hajnalt várom, jövő nemzedéket!

Nyújtom a kezem könnyes kézfogásra
Magam magamnak vígasz-áldomásra.

 

Egy másik otthon (또 다른 고향)

Éjjel, mikor hazatértem fázva,
a csontvázam velem bújt az ágyba.
Szobám sötét: az űr sötétje,
dühöng a szél, az Ég zenéje.

Csak bámultam a csontomat,
a hófehér halálomat,
valami zokogott a csendben,
a csont, a hús, vagy csak a lelkem.

Egy hű kutya loholt odakint
végig ugatva a tompa kínt,
s az eb lojális kaffogása
kiűz engem az éjszakába.                                                    

El, messze, mint menekült árva,
haláltól messzi távolságba,      
egy másik, egy napfényes házba!

 

Az út (길)

Utat vesztettem.
Hogy merre tévedtem, nem tudom.

Zsebre dugom a két kezem,
Elindulok, megyek az úton.

Kő, kő, kövek mindenfelé,
Az út kőfalak között halad.

A kőfalat vaskapu zárja,
Az útra hosszú árnyékot ad.

A kopár-köves úton reggeltől estig
Fel-alá járok, és éjjel is reggelig.

Kőfal és kőfal, és hull a könnyem,
Hidegkék égbolt fénylik fölöttem.

Annak, hogy a kopár úton haladok,
Annak oka, be vagyok ott zárva.

Hogy élek, annak oka csakis
A remény, szabad útra várva!

 

Gyónás (참회록)

Kopottas bronztükörben nézem,
a vénült tárgyban szégyen-énem:
régmúlt dinasztiák relikviája?

Gyónásként írom most e sorokat,
gyávaságom verses vallomását,
huszonnégy esztendőm bénaságát…

De az örömteli jövő-napon,
meg kell majd gyónnom azon napon,
miért is volt a gyávaságom…

Fényesre dörzsölöm a tükrömet,
az ódon, fakó relikviát,
hogy tisztább légyen rajt’ a világ,

Hogy meglássam végül, ahogy halad,
távolodik lassan a bús alak
egy szikrázó fényes csillag alatt.

 

Kagylóhéj

Piciny-kedves kagylócska,
valamikor a tengerparton
felszedett kagylócska…

Itt a messzi észak földjén
a kagyló is ajándék:
játékszerem kagylócska…

Játszom vele, megpörgetem,
párod-nincsen kagylócska,
a párja nélkül bánatos.

Piciny-kedves kagylócska,
mindkettőnknek hiányzik
a víz, a tenger crescendója.

 

Míg eljön a hajnal

Minden halni készülőre
fekete ruhát adjatok.

Minden élni készülőre
fehér ruhát adjatok.

Fehér ágyban kedveseket
szelíden altassatok.

A síró kisdedeket
gyengéden szoptassátok.

És hajnalhasadáskor
a harsonákat hallgassátok!