Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Jaschkó
István
Feljegyzések a kommunistákkal eltöltött évekről
Changyuanban (tamingi
misszió)
In: Szabó Ferenc (szerk.): Magyar jezsuiták vallomásai I-II.
Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1998
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://www.communio.hu/ppek/konyvek/mjzsv01.txt
Jaschkó
István: A nyomorék emberi méltósága (Inkulturáció ma)
Miért utasítottak ki bennünket?
Nyilvánvalóan hitünkért, mert katolikus papok vagyunk. De a
kormány mindenáron
azon volt, hogy más színezetet adjon, és fönntartsa
a vallásszabadság látszatát.
Először is, az ateista kommunizmusban nem
lehet helye a vallásnak, csak az
átmeneti kezdeti időben. Az ágensek
többször kijelentették, nekünk mennünk
kell, mert elveik szerint: a
közömbösöket át kell nevelni; a feléjük fordulókat
felkarolni; az
ellenkezőket és vezetőket letörni. Mi a harmadik kategóriába
tartozunk, tehát vesznünk kell; még ha baráti államhoz tartozunk is, a
népnek
nagy hasznára voltunk a kórházzal, és soha senki kifogást nem
emelt ellenünk.É
s ha nincsen elfogadható ürügy? Akkor teremteni kell. Ez nincs
ellentétben
az igazsággal. Az ő lelkiismeretüket nem lehet a miénkhez
mérni. Objektíve
teljesen romlottak már, magukat az emberi fogalmakat
hamisították meg. Relativisták.
Amit mi hazugságnak mondunk, azt ők
elvhűségnek tartják és hirdetik a pártban.
Mindenki saját
álláspontjából lát és ítél mindent. Ami a kapitalistáknak bűn,
az a
kommunisták esetében erény lehet. Fő, hogy a közvélemény legalább a
látszat szerint elfogadja. Ezért szükséges az óriási propaganda és
szervezés.
Rólunk a priori kijelentették, hogy imperialisták vagyunk. És ezt
hirdették
az iskolákban, gyűléseken, szervezetekben, a helyi rádióban,
hangosbemondón,
mindenütt ez hangzott el, mielőtt velünk is szóba
álltak volna. Miután a közvéleményt
valahogy megdolgozták, keresték a
közvetlen okot is, hogy belénk kössenek.
Augusztus végén nem volt
pénzem a személyzet kifizetésére (másra alig használtunk
pénzt, hiszen
már mindent magunk termeltünk), a huichangokkal (népnevelők)
és a
templomba járó keresztényekkel megbeszélve eladtam két fát az
udvarból.
Ez volt az első ürügy. Titokban ügynököket küldtek a
keresztények közé: a
páter már készül menni, eladja a fákat, házat, ne
engedjétek a ti dolgaitokat,
gyorsan válasszatok egy-egy képviselőt és
az menjen be a városba. Ki legyen
a képviselő? Mielőtt a megzavart jó
keresztények, szegény falusi nép egy szót
szólhatott volna, az
ügynökök már előre is toltak egy-két régi aposztatát.
Akarjátok őt?
Egy másik ilyen rávágta: igen. Rendben van. ő lesz a képviselő,
a
közösség akarta, demokratikus választással. Így szedtek össze tíz-
tizenkét
képviselőt. Minket előbb a megyeházára hívtak, azután
többször a népügyi osztályra;
szeptember 7-én ,,megtochangoltak''. Én
visszautasítottam a vádakat, az adminisztráció
az én dolgom,
aposztatáknak nincs szavuk. ők ugyan az eladott fákat visszahozatták,
de a végén ismét visszaküldték; belátva, hogy ez még látszatra sem
elég ok.
Másnap egy tizennégy éves fiút küldtek a kertbe, hogy várjon rám.
Kérdeztem,
mit akar? Annyit mondott, hogy zöldségkereskedő, és
elment. Szeptember 8-án
délután a nagyanyja, egy rossz hírű perszóna
azzal állított oda, hogy elvertem
a fiút, telekiabálta az utcát és a
törvényszéken is feljelentett. Ezután következett
a processzus, nappal
és egész éjjeleken át tartó kihallgatások, rendőri felügyelet;
a
városban katonasággal meghurcoltatás, a rádióban a gyalázás, a népség
-- mind pogányok, de túlnyomó részük még ekkor is igazán jóakarónk,
de tehetetlen
az izgatókkal szemben -- ellenünk való felvonulása.
Szóval hírnevünk teljes
tönkretétele. Bizonyíték a vádra nem volt. Nem
is kell, ,,egy kommunista nem
hazudik'' -- mondták a bíróságon.
Viszont az egyedüli szemtanút, a kertészt,
egyetlen egyszer sem
engedték oda a kihallgatásomra, otthon őrizgették; hogy
senkivel se
beszélhessen, három napig a kerületi hatóságnál ,,preparálták'',
hogy
valljon ellenem, mégsem vallotta, hogy a fiút én megvertem. Még ha
megölik is, akkor sem -- mondta. Ennek ellenére az ügynökök mégis
elhíresztelték
a keresztények között, hogy vallott, most jöhetnek
engem vádolni. De mivel
nem jöttek, újra a ,,képviselőkhöz''
folyamodtak. Kijelentették, hogy ezer
keresztény van ellenem, akik nem
ismerik el, hogy én a papjuk vagyok, mint
ahogy én sem ismertem el,
hogy ők képviselők és keresztények. Megszegtem papi
kötelességemet
azzal is, hogy nem jártam ki missiózni, nem gyóntattam meg
őket,
imperialista vagyok, tehát nem fogadnak el többé vezetőnek, ők majd
a
szakadár püspöktől kérnek más papot, aki hazafi és haladó
gondolkodású.
Ez a processzus két hónapig tartott. Engem tartottak felelős
vezetőnek, ezért
P. Takácsot meghagyták egyelőre, hogy misézzen a
keresztényeknek, hogy a szabadság
látszatát fenntartsák. P. Takács
persze jól felhasználta ezt az időt a keresztények
erősítésére,
fellebbezéseket írtak a nyilvános törvényszegés, igazságtalanság
és
elnyomás miatt a legfelsőbb kormányhoz, a központi nőegylethez, a
svájci,
cseh és magyar külképviselethez. Mindent megtettek az igazság
nevében, amit
csak lehetett. Az igazi keresztények képviselője maga
utazott fel Pekingbe
és beszélt a kormánnyal. Minden hiába, hiszen
felülről jött az egész. A helyi
rendőrfőnök az ellenőrző bizottság
akciójára még dühödtében fordult ellenünk.
De a keresztényekre, úgy
látszik, jó hatással volt, nem merték oly nyilvánvalóan
folytatni az
elnyomást, a keresztények bebörtönzését, ütlegelését. De nem
tudták,
honnan jönnek az ,,i-kienek'', ki küldi őket? Engem mindinkább
szigorított vizsgálat alá vetettek, mindent elvittek a szobámból.
Kezdetben
a jó házi embereimnek még sikerült a leveleket átcsempészni,
egy-egy könyvet
bejuttatni. De később se ceruzám, se papírom nem volt,
négyszer tartottak
razziát a szobámban és a testemen. A megfúrt falat
is felfedezték. Teljesen
lehetetlenné vált a kommunikáció. Végül P.
Takács is gyanús lett, őt is lefogták,
nem mehetett át többé a
templomba. Készítették az ő útját is. Ezután már két
imperialistát
gyaláztak a rádióban.
November első péntekjén volt az utolsó
mise híveink számára.
Aznap megnyílt a városban egy a misszionáriusokat és
az egyház
működését gyalázó kiállítás, melyet helyről-helyre vittek az ügynökök,
hogy közvetlenül előkészítsék a misszionáriusok kiűzését. Kaifeng,
Sinsiang,
Puyang után most hozzánk került. Tudtuk, mit jelent ez. A
rádió is hirdette.
A pernek hamar vége lesz. Berendelték az összes
keresztényt a vidékről. Nem
tudjuk, mennyien jöhettek. Az ágensek
ezernél többet mondtak nekünk, hogy
megijedjünk. De facto minket
egyszer sem mertek a népgyűlés elé vinni. Híveink
hűek maradtak
mindvégig. Mi mindig csak azt a tíz-tizenkét embert láttuk,
akiket
lepénzeltek, leitattak-etettek; 10-12 éve lemaradt aposztaták, nem
is
ismertük őket.
A közvetlen vádak a gyermekverésen, azaz a kínai nemzet
megbecstelenítésén és az emberi jogok megsértésének bűntényén kívül
mind politikai
jellegűek voltak.
1. A földreform idején egy mindenéből kifosztott hetven
éves öreg
katekistának (Kao Lo-yung) 1947-ben alamizsnát adtam. Tehát a
földreformot megakadályoztam, befolyásoltam. Nota bene: a kifosztottak
nyilvános
bűnösöknek számítottak, velük nem volt szabad érintkezni, ha
koldultak, csak
egy fél momot volt szabad adni, és azt is az utcára
dobva, mint egy kutyának.
2. Buzgó keresztényeket visszatartottam attól, hogy a kommunista
pártba lépjenek.
Tehát megakadályoztam a párt fejlődését.
3. A szakadár és aposztata keresztényeket
nem gyóntattam meg,
pedig ők az igazi hazafiak (tsikifenz). Tehát a hazafias
mozgalom
ellen vagyok, akadályoztam azt.
4. Állítottam, hogy az egyházban
az ateisták nem lehetnek a hívők
vezetői. Szerintük az egyház a kormány alá
tartozik, mint a nép egyik
szociális megnyilatkozása, szerve.
5. Egy kereszténynek
azt tanácsoltam, ne menjen állami
tanítónak, ha lehet, keressen más foglalkozást
az aposztázia veszélye
miatt. Tehát megbontottam az állam és a nép egységét.
6. Bizalmas beszélgetésben lebecsültem a vörös hadiflottát, és
túlbecsültem
a nacionalistákat, hogy megvédik Formózát. Pedig az öt
szigetből már hármat
meghódítottak, és csak kettő volt még hátra.
7. Rosszul nyilatkoztam a kollektív
gabonaeladásról és -vételről.
8. Keresztény hadifoglyoknak titokban ruhát
és pénzt adtam 1948-
ban.
9. Egy keresztény fiúnak, akit a faluja katonának
jelölt ki,
munkát adtam, és így megakadályoztam a vörös hadsereg kifejlődését.
Ezeket a tényeket elismertem. A bűnöket, amelyek ezekből
fakadtak, ők következtették
ki. Mikor hivatkoztam a törvényben
biztosított személyi, szólás- és gondolatszabadságra
(ugyan a legújabb
kiadású törvénykönyvben az utóbbi már nem szerepel), megmagyarázták,
hogy a szólásszabadság azt jelenti, hogy a kormány véleményét,
mozgalmait
tehetem magamévá, dicsérhetem, de semmi esetre sem
nyilatkozhatok ellene,
ez imperialista felfogás volna.
A rendőrség a kihallgatáson végül azt is kijelentette,
hogy a
befolyásunk a népre túl nagy, de ők majd gondoskodni fognak arról,
hogy a keresztények öntudatra ébredjenek és fölszabaduljanak.
Az előbbi okokról
ők is érezték, hogy mégsem elegendőek
kiűzetésünkre a külföld előtt, azért
a régi receptet is elővették,
amelyet Mgr Lischerongnál és Fr. Gömörinél is
alkalmaztak: mutassuk
fel eredeti határátlépési engedélyünket, amellyel jöttünk.
Ha nincs
meg, a törvény 3-dik és 16-ik rendelkezése szerint nincs jogunk a
kormány védelmére. Ezt azután elmagyarázták a fogdmegeknek és a
,,képviselőknek''
is: nincs emberi jogunk, nem számítunk embernek
Kínában, úgy bánhatnak velünk,
mint a kutyával, vagy még rosszabbul.
És ők kitűnő tanítványok voltak. Minden
így is történt. A jókat nem
engedték hozzánk, hogy védjenek, de ezeknek a
rendőrség éjjel ajtót
nyitott, s mint a rablók jöttek, ellopták az órámat,
és ami még
értékesebbnek látszott, és megkezdődött a püfölés, rúgás, köpés
az
arcba, téglaélen térdelés, kinyújtott kar stb. Igen hálás voltam a jó
Istennek, és nekik e kis ajándékokért, és megtapasztaltam, nem is
olyan kibírhatatlan,
nem kell félni tőlük. Kétszer jöttek éjjel és
egyszer nappal. Átvezettek a
kommunista pártiskolába, ahol ugyanolyan
módon a vétkeim aláírását követelték.
Leginkább a kínai gyerekverés
vádja volt számukra fontos, mert a kiállításon
a fényképem is
szerepelt a gyerek fényképe mellett, amint aláírom és elismerem
ezt a
vádat. De senki sem hitte el azok közül, akik ismertek engem, sem a
városban, sem a vidéken, viszont mindenütt másutt is propagálták. Ha
ez nem
igaz, akkor a többi kiállítási anyag sem igaz. Valóban mind
csalás volt. Még
a fényképem is, egy jegyzőkönyv aláírásakor titokban
fényképeztek le, amikor
golyószórós fegyveresekkel voltam körülvéve, a
gyerekkel sem előtte, sem utána
nem találkoztam. Tehát, ha megöltök,
akkor se írhatok alá ilyen hazug vádat.
Nem mentek semmire;
fenyegettek nyilvános gyűléssel, de nem mertek a nép elé
vinni. A mi
pártunk túl erős volt, még nem romlottak le a hívek eléggé számukra,
még nem volt elég ,,öntudatuk''. A pártnak kettős célja volt; az első
is a
legfontosabb a hívek megrontása, hogy teljesen, még a vallási
életben is alárendeljék
magukat a kormánynak, puszta eszközzé
legyenek, mint a többiek. Ebben álltunk
mi az útjukban. Számtalanszor
hangsúlyozták, hogy a kormány nem utasít ki
senkit, ha megtartja a
törvényeket. A piszkos munkát másokkal végeztették.
A saját embereitek
(a reformált ke- resztények!) fognak kidobni titeket --
mondták.
Láttam, minél tovább húzzuk, annál többet kell szenvedniük a
keresztényeknek: mind többet és többet akarnak közülük szorosabban
bekapcsolni
az organizációba, s az ezzel járó emberileg biztos
romlásuk is bekövetkezik;
bár egyesek hősi példát is adhatnak és
adtak is.
A szomszéd egyházmegye
(Tsaochowfu) európai misszionáriusai
valószínűleg ezért távoztak előbb, mikor
már tarthatatlannak látták a
helyzetüket: a keresztények megkímélése végett.
Viszont ott volt már
elegendő kínai papság. Mi nem tudtunk tanácskozni sem
egymással, sem
az elöljárókkal. Utasításunk az volt, maradjunk, ameddig tudunk.
Korábban megkérdeztem egyszer az elöljárótól, maradhatok-e a börtönben
inkább,
ha már definitív küldenek -- hiszen mindnyájan szívesen
maradunk még ily körülmények
közt is a híveinkkel állomásunkon.
Negatív választ kaptam, a jó Isten akaratát
kövessük, ne a miénket.
Most még a börtönben sem maradhattunk.
Az állam
-- névleg -- levette rólunk a kezét. (De azért kétféle
őrség is volt a szobánk
előtt, a kommunista párté és a rendőrségé.)
Az ágensek a jelenlétünk miatt
mindinkább és egyre intenzívebben
megdolgozták a híveket. De kijelentettük,
hogy még így sem mehetünk el
önként. A Szentatya rendelkezhetik velünk, más
senki. Erre külön
bizottság jött és kijelentette, hogy igenis a kormány küld
el.
őszerintük a hatalom a népnél van. Ha a népnek nem kellünk, a nép ad
át a kormánynak, így mennünk kell; akár akarunk, akár nem. A
gyerekverés vádját
is megváltoztatták, eszerint a gyerek csak megijedt
(nem ,,ta'', hanem ,,hsia'').
A ,,nép'' tehát átadott az államnak,
ezért mennünk kell. Reményünk már csak
az, hogy a jó Isten a rosszból
is jót tud kihozni, és visszamarad titokban
egy kínai D. atya.
Hét évi pasztorácó a vörös Kínában
1947. július közepén kaptam megbízást Chengchowban, ahol még
akkor a nacionalisták
voltak, hogy értesítsem a vörös Kínában Mgr.
Lischerongot: a Szentszék a tamingi
missziót egyházmegyei rangra
emelte, és ő lett az első püspöke mint apostoli
kormányzó. A
kommunizmus akkor éppen véres periódusát élte. A párt a falvak
legelvetemültebb embereit tette meg vezetőkül: ,,forradalmat nem lehet
glaszékesztyűben
csinálni'' (Sztálin). Mikor uralmukat már
megszilárdították -- ezek nagy részüket
maga a párt is kivetette
magából, szidták is a pártot, hogy még a saját embereiket,
akiknek
uralmukat köszönhették is, becsapják. -- De akkor ők kitűnő
hóhérszolgálatot
tettek, megfélemlítették a lakosságot. Elég volt a
kan-pu egy szava, hogy
valakit vagyonvesztésre ítéljen a népbíróság,
vagy hogy lábait két lóhoz kötve
széjjelrepesszék, vagy felhúzzák
kezénél vagy lábánál fogva a ,,Wang-Csang-T?ai''-ra
(ahonnan nézheti,
jön-e Csang-Kaj-Sek a megszabadítására), és ismét levessék
a földre;
hogy összezúzza testét. Útközben minden faluban félelmetesen
rámmeredtek ezek az emelvények, mint bitófák. Titokban akartam utazni.
De
félúton a vörösök elfogtak. Az utakon mindenütt népőrség, a
falvakban az iskolás
gyerekek igazoltattak mindenkit. Nekem volt egy
igazolványom, hogy mint a
Cath. Wallfahrt altitkára, orvosságot
viszek a puyangi kórház számára. Gyanúsnak
találtak, őrséget adtak
mellém, és a központi vörös kormányhoz akartak küldeni.
Útközben mégis
sikerült találkoznom pár percre a mieinkkel, és feladatomat
teljesíteni Puyangban, majd egy hirtelen jött vihar alkalmával
kikerülnöm
fogságukból.
Augusztus elején Changyangba kerültem egy kínai páter, D. Chang
mellé káplánnak. A vörösök már tartották a vidéket, csak a városban
volt még
egy erős, nacionalista hadtest. A kínai páter a vörösök miatt
csak ritkán
és kevés helyre mehetett, az európaitól nem tartottak
annyira. Én állandóan
a vidéket jártam, miként egykor Yu-kiangcsaiban.
Nekem nem ártottak és megszoktam,
hogy egyszer-egyszer egy-egy golyó
repül át a fejem fölött. Mindig annak a
falunak emberei kísértek, ahol
misézni szándékoztam, ők a terepen otthon voltak,
ismertek mindenkit,
minden utat, könnyű volt elbújni vagy igazolni magunkat.
A
legboldogabb idő volt. Minden nap másutt voltam. A hívők ki voltak
éhezve
lelkileg, két-három év óta nem volt miséjük. A várost a vörösök
kétszer támadták
meg. Másodszor éppen karácsony napján: elfoglalták és
kifosztották. Erre én
is bejöttem. A megélhetésünk is kérdéses volt és
más módot kellett keresni
a pasztorációra. Most én maradtam bent és D.
Chang tudott könnyebben kint
mozogni. Egy kis dispensairet nyitottam.
Az egyedülit a városban, mert a többi
orvos elmenekült.
1948 tavaszán D. Changot a vörösök elfogták. A börtönben
tífuszt
kapott. Hazakerült halálos betegen, de a szent kenet után jobban lett,
csak egy darabig munkaképtelen volt. Újra én jártam ki este a
vidékre, reggel
a mise után visszajöttem a dispenserbe. Az orvosságok
nagy részét is magunk
gyártottuk, kínai gyógyfüvekből európai
receptre. Így olcsó, hatásos volt;
kezdetben nagyon megfelelt. Csak
időm nem jutott mindenre.
Az 1948-as
év őszén D. Chang északra került és P. Takács jött
helyette mint vidéki plébános,
én a városban és a dispenserben
dolgoztam. Új lendületet kapott az egész missziós
kerület. A vörösök
még el voltak foglalva az első szervezéssel és a dél felé
eltolódott
polgárháborúval. Egyelőre szabad kezet engedtek nekünk, amit fel
is
használtunk. Az évek óta munkanélküli hitoktatónők és katekéták most
mind munkát kaptak. Harminc, majd ötvennél több régi és újonnan
megnyílt kereszténység
kezdődött. Új hitélet. Kevés volt a képzett
hitoktatónk. De a tapasztalat
szerint a hit nem igazán a tudástól
függ. Minden buzgó keresztényt, özvegyasszonyt,
aki csak képes volt
rá, tudta az imákat, a katekizmust; egy kis Szentírást,
munkába
állítottunk. A legnagyobb hasznunk saját magunknak volt belőle;
elmélyítették hitünket. Egészen olyan volt, mint egy név nélküli Actio
Catholica
vagy a Mária légió.(Ez volt a szerencsénk, ezért tudtuk
később oly sokáig
a hívek közt maradni az üldözésben).
Pénzre volt szükség. A katekétisták fizetése
is óriási összeg
volt. El voltunk vágva a külvilágtól a háború miatt, kívülről
nem
jöhetett semmilyen segítség. A jó Isten gondoskodott. A missziós munka
növekedésével növekedett a jövedelmünk is a dispenserből. Sohasem volt
anyagiakban
hiányunk, de nem is gazdagodtunk meg, mindent azonnal
kiadtunk. A kis dispenserből
vidéki viszonylatban nagy kórház lett. A
legjobb időszakban hét betegkezelő
(quasi doktor) és négy kaifengi
providance-i kínai nővér (Providance Sister)
segített. Naponta
körülbelül hetven--nyolcvan bentlakó beteg volt, és százötven-kétszáz
bejáró. Legjobban a szemészetet keresték, a belgyógyászatot és a Kala-
Azar-kezelést.
Akkor egyedül mi tudtuk kezelni ezt az oly végzetes 90
%-ban halálos és elterjedt
trópusi betegséget.
Később más kórházak is nyíltak, de a hírnevünk már megvolt
és a
legfőbb haszna, hogy akkor létjogosultságot adott nekünk az új
kommunista
államban, és csendesen lefedte az éppen olyan kiterjedt
pasztorációs munkánkat.
A keresztények betegkezelésre jöttek, de a
hátsó ajtón a kápolnába mentek.
A hatóság mindig ott találta a
misszionáriust a betegekkel elfoglalva, de
P. Takács ugyanakkor
feltűnés nélkül lelkipásztorkodott.
Mikor az ellenőrzés
szigorúbb lett, P. Takács csak éjjel
járhatott ki, kevesebb pénzre volt szükség,
kevesebb is jött be. Hogy
az irigységet és gyanút elkerüljük, 1951-től mi
is azon voltunk, hogy
csökkentsük a kórházi munkát a városban. Három vidéki
dispensaire-t
szerveztünk hat alkalmazottunk számára. Ez szociális segítség
is
volt. Önállósítottuk őket. A városban csak két nővér és két
betegkezelő
maradt. Orvossággal mi láttuk el a vidéket hitelben,
utánfizetéssel. Egy év
múlva a ,,reformmozgalom'' beszüntette a
kórházat, hogy elvegye a misszió
segítésének ezt a lehetőségét. Nem
volt szabad gyógyítanunk, így nem volt
anyagi forrásunk, és a
keresztények sem jöhetnek. Mi is változtattunk a jelszón.
Eddig
igyekeztünk titokban pasztorálni. Az első mozgalom után épp a nyílt
vallásszabadságot követelték ki a hívek az általuk magyarázott törvény
szerint.
A vasár- és ünnepnapokra (első péntekre és szombatra is)
százával jöttek nyíltan
a hívek. Azelőtt alig mertünk hangosan
imádkozni, mert a szomszédság a községháza
és a népkatonaság
gyűléshelye volt. Most esti iskolákba hívtuk össze a gyerekeket,
énektől, katekizmustól hangzott az utca, és nem szólhattak rá semmit.
A vörösök
ki akartak éheztetni minket az első ,,reformmozgalom''
után, hogy magunktól
menjünk el. De a hívek nagylelkűségéből, és a
megmentett orvosságok eladásából
meg tudtunk élni és folytattuk a
missziós munkát. Eleinte felváltva hoztak
ételt számunkra, hogy
megszégyenítsék a vörösöket. Később egy kötélverő üzemmel
kísérleteztünk, hogy kézimunka címén maradhassunk ott meg. De három
hónap
múlva be kellett szüntetni. Nem adtak iparengedélyt. Végül
visszaváltottuk
a tíz mu (kevesebb, mint két magyar hold) földünket,
és azon dolgoztunk. Ez
ellen nem lehetett kifogás. A kertben zöldséget
termeltünk. És a tisztelendő
nővérek a műtő helyett nap-nap után a
spenótot készítették elő a piacra. Ez
megint a pasztoráció leplezésére
is szolgált. Én a kertben, a földön, P. Takács
az Úr szőlőjében
dolgozhatott. Teljesen nyíltan mégsem lehetett a hívekkel
oly
mértékben foglalkozni.
Az első ,,reformmozgalom'' nemcsak nekünk jelentett
anyagi
problémákat, hanem főként az intelligensebb városi híveknek, akik a
,,vallásszabadságukat'' is kivívták. A legtöbbjét hitoktatónak
alkalmaztuk
1952 előtt. De vidéken iskolanyitásról szó sem lehetett.
Ott nem burkolt egyházüldözés
volt a kan-puk részéről. A városban is
csak a látszat kedvéért engedtek egyben-másban,
amit mi igyekeztünk
jól kihasználni. Ez a helyzet teremtette meg a mi karitász-
buzgalmunkat és a kooperációt. Nem elég a hit védelme. Annyira vagyunk
keresztények,
amennyi szeretet és segítőkészség van bennünk egymás
iránt. Elhelyeztünk egy
gyűjtőládát a templomban. Ez is segített
valamit. Főképp a szegények alamizsnáinak
összegyűjtésére, hogy ne
szégyelljenek keveset adni, ha többre nem telik,
és hogy feltűnés
nélkül is adhassanak vagy restituálhassanak. Ennek bevételét
a
gyorssegélyekre használták (mi páterek igyekeztünk nem beavatkozni,
csak a végső ellenőrzés volt a mi feladatunk). A nők számára volt egy
fonó-szövő-szövetkezet.
Minden családnak volt pár mu földje, de kevés
volt az állami művelésre. Közösen
vettünk igás állatot, használtuk a
szerszámokat, együtt szántottunk-vetettünk-arattunk.
Persze sok
probléma, nehézség volt. De ez jó volt az öntudatos erénygyakorlásra.
A megbeszélések a keresztényeket mindennap összehozták esti imára is.
Kis
alamizsnákat nem adtunk, de igyekeztünk valami állandó munkához
segíteni a
rászorulókat. Többen kis tőkével őrléshez kezdtek, mások
egy tésztagyúró gépet
vettek közösen, vagy kis üzletet nyitottak közös
tőkével. És a jó Isten megáldotta
őket. A szociális kapcsolat volt az
egyik legjobb támaszunk a kommunistákkal
szemben. Egy szív, egy lélek
voltunk mindnyájan, amennyire emberi gyengeségünktől
csak tellett.
Egyházüldözés
Changyuant kétszer -- 1945-ben, majd 1947-ben -- foglalták el a
vörösök, s
mind a kétszer kifosztották. Kegyetlenségüket mérsékelte
részben egy puyangi
növendékünk, aki akkor a katonaságnál vezető
szerepet vitt, és kiűzetésünkkor
a város mandarinja volt. Az ágensek
többszörös indítványára sem engedett minket
a köznép előtt
,,tochangolni''. Kezdetben irányunkban mérsékeltebbek voltak,
mint a
protestánsokkal szemben. Az ő istentiszteleteiket állandóan zavarták.
A protestáns pásztor azonnal eltávozott. Mi egy percre se hagytuk
el a missziót.
Mikor már megszervezték a lakosságot, mi igyekeztünk
külsőleg nem misszionáriusok
szerepelni a ,,vallási kasztban'', hanem
a ,,kereskedő világhoz'' tartozó
orvosi szabadpályán lévőkként. Egész
a ,,reformmozgalomig'' a misszió léte
mint olyan ,,titokban maradt??,
nem jártunk gyűlésekre, csak mint ke- reskedők,
a kórház is
magántulajdonnak volt feltüntetve, csak a helyiséget kértük a
missziótól. Ezt persze a mozgalomban már nem ismerték el, de öt éven
át ez
a formula jó szolgálatot tett, sok kellemetlenségtől megóvott,
lelassította
akciójukat. A kommunisták elve, hogy lassan haladnak
mindaddig, míg teljesen
nem biztosak embereikben és a győzelmükben.
Ezért látszik úgy, hogy mindig
győznek; igen, ha már mindent
aláaknáztak, de ezt meg lehet akadályozni, vagy
le lehet lassítani, s
akkor ők lépnek vissza.
Nagy előnyünk volt az is,
hogy a városban nem volt egy
,,földbirtokos'' tichu sem, hanem mind közepes
vagyonú vagy szegény só-
seprő, kisiparos, napszámos volt. A keresztények
nagy része együtt a
déli utcában lakott, és az ottani közösség jelentékenyebb
részt
alkotta, a pogány hatóságoknak is számolni kellett velük és a
választásokon
az intelligensebb keresztények fontosabb szerepet
kaptak. És nem volt ellenségeskedés
a pogány szomszédokkal, kivéve egy-
két kommunistáknak hízelgő kan-put.
Az első ellenségeskedés akkor mutatkozott, mikor 1950 elején egy
későn jövő
beteget, aki saját hibájából nem volt bejelentve, az
éjszakai razzián a rendőrség
elfogta a kórházban. Zokon vették, hogy
mi közvetlenül fordultunk a rendőrséghez,
és nem a községi elöljáróság
útján, pedig ők az első fórum.Ú
jabb alkalom
kínálkozott az üldözésünkre, mikor az egyik
betegkezelő fiatal ,,orvosnő''
,,hirtelen betegségben'' három-négy
napon belül meghalt. Minden szervezet
bizottságot küldött, hogy
megvizsgálja a halál körülményeit, és lehetőleg
botrány-pert indítson
ellenünk. A jó Isten nem engedte meg hírnevünk ilyen
meghurcoltatását.
A szomszéd Kaifengben egy igen szent életű misszionárius
ezt is
elszenvedte; ráfogták, hogy egy süketnéma árva lánytól gyermeke
született. A gyermeket is megmutatták, lefényképezték az egész
,,családot''
nagy népgyűlés keretében. A páternek fej-biccentéssel
kellett mindent bevallania.
Hátulról a fejére ütöttek, a feje
megbiccent: íme, bevallotta. Az újságban
már csak e két szó állott.
A tulajdonképpeni üldözés három mozgalommal volt
kapcsolatban ( a
kommunista párt naptárában minduntalan mozgalmak vannak előjegyezve:
három hónap, vagy hat hónap alatt el kell érni a célt; ez alatt
minden szervezetüket,
minden erejüket erre összpontosítják, majd jön a
következő mozgalom).
Az első ,,yün-tung'' 1951 februárjában kezdődött: a
,,reformmozgalom'', a
hármas függetlenségi elv megvalósítása a
katolikus egyházban is. A protestáns
vezetőkkel együtt a mandarin
gyűlésre hívott minket is, és megbízott, hogy
mi hívjuk össze a
híveket egy közös gyűlésre, amikor a kormány kifejti elveit.
A
protestánsok rögtön elfogadták. Nekünk lelkiismereti kételyünk volt,
nem kooperáció-e ez? Végül mégis úgy döntöttünk, jobb, ha mi hívjuk
össze
a jókat, és nem engedjük, hogy amazok a rosszakat használják ki
ellenünk.
Pontos instrukciókat adtunk a körülbelül harminc
kiküldöttnek. Minket nem
engedtek erre a gyűlésre. A több napos
kurzust a mieink szépen meghallgatták,
s amikor az aláírásra került a
sor, hogy csatlakozhassanak a mozgalomhoz (függetlenség
az idegen
imperialisták szellemi és anyagi vezetésétől: autonóm gazdaság),
a
protestánsok mindent rögtön helyeseltek és aláírtak, a mieink azonban
megtagadtak minden közösséget egy ilyen egyházzal, és senki sem írta
alá a
kiáltványt, és a tervezett felvonuláson sem vettek részt. Kitört
a botrány.
Eddig még kommunistáknak nem volt részük ilyen
visszautasításban. Rájöttek,
hogy rosszul számítottak, a közvélemény
még nem elég ,,érett" a számukra,
puhításra szorul még.
A puhítás vidéken kezdődött. Mindjobban megszorították
az
imaiskolákat, végül már sehol sem lehetett közösen imádkozni
nyilvános
helyen. Elszedték a kan-puk a keresztényektől a
szentképeket, naptárt, érmeket.
Egyik igen intelligens, buzgó
keresztényünket más ürüggyel fogtak el: ha csatlakozik
a mozgalomhoz,
,,nagy ember'' lesz, ha nem, nem kerül ki a börtönből. Ez a
han-miaói
keresztény, aki valamikor kisszeminarista volt, inkább választotta
a
börtönt, a kényszermunkát, és még mindig ott van, nem került ki, de
nem tagadta meg a szent, közös egyházat. P. Zsámár egy volt
katekistáját ürügyet
keresve elfogták, és ugyanezt az ajánlatot kapta,
de ő is visszautasította.
A következő évben került csak ki a
börtönből, és a legnagyobb büntetések elvállalására
kötelezte magát,
arra az esetre, ha valakinek is említi, hogy miért lett elfogva.
Az
idő lejárt, újabb mozgalmi munkát irányoztak elő; a miénket
elvégezetlenül
elnapolták.
Decemberben az újságok újra a ,,reformmozgalmat'' vették elő.
Pontos utasítást adtak a kan-puknak, hogyan kell előkészíteni, mert
egész
Kínában mindenütt nagy ellenérzést, ellenkezést váltott ki a
keresztényekből.
Mi az újságcikkek kapcsán a keresztény vezetőkkel
ismét megbeszéltük a teendőket.
Nem kellett sokáig várnunk, a yün-tung
ismét megkezdődött. ők vezetőt kerestek
azzal az ürüggyel, hogy valaki
összeírja nekik a keresztények névsorát. Senki
nem vállalta el. Akkor
kategóriákba osztották a keresztényeket buzgóságuk
foka szerint.
Nagyon ügyesen az új keresztényekkel, a lanyhákkal, az aposztatákkal
kezdték titkos összejöveteleiket, amelyekről a többieknek nem volt
szabad
tudniuk. Régi aposztatákat küldtek azzal a megbízatással, hogy
megtérést színleljenek,
hallgassák ki a prédikációkat, a jók egymás
közti beszélgetéseit. Sikerült
így nekik két aposztatát, egy lanyha és
két-három új keresztényt megszerezni.
Ezzel alkották meg a
,,reformelőkészítő bizottságot''. De a jó keresztények
közvéleménye
annyira ellene volt, hogy az újkeresztények is mind visszajöttek,
és
ők sem mertek nagyobb akcióba kezdeni. A mozgalmat ismét elnapolták.
1952 februárjában kezdődött egy másik mozgalom az ,,öt anti'',
amely nem volt
más, mint (a birtokosok ,,földreformja'' után) a
kereskedők ,,reformja'',
tocsangja, most tőlük vették el, vagy
megszorították a magánvagyonukat, áru-,
anyag-, adócsalás vagy
megvesztegetés és gazdasági államtitkok elárulása címén.
Ezzel kapcsolatban nekünk, kereskedőknek, akik orvosságot is
árultunk a kórházban,
két hónapon keresztül napi négy órát kellett
gyűlésekre, cégünk kereskedőinek
a tocsangjaira járnunk.
Végeláthatatlan hazudozás, megfélemlítés, nyomorúság
volt ez. A
nagyobb és vagyonosabb cégeket teljesen tönkre kellett tenni, a
kiskereskedőket átszervezni, vagy úgy megszorítani, hogy maguktól
feladják
az önálló életet. A nagykereskedők viszont nem zárhatták be
az üzletet, míg
mindent ki nem préseltek belőlük, és akkor
fizetésképtelenek lévén, mindenük
az államé lett, és még hálával
tartoztak az államnak, mert ,,megmentette''
őket. Hálájukat munkával
illett leróni. Mindenkinek önként be kellett vallania
minden
,,bűnét'', de valójában mindenkinek kiosztották, mit és mennyit
valljon be; s akkor kezdődtek az alkudozások. Végül természetesen
mindig a
kan-pu győzött.
Mi a második legnagyobb cég voltunk és a legtöbb adót fizettük,
pedig akkor már vidéken önállósult dispenserekbe küldtük a hat
betegkezelő
,,doktorunkat''. Az adófizetés közös megbeszélés alapján
történt. Minden negyedévben
az egy céhbeliek -- és egymásra irigykedők
-- összejöttek és licitáltak, hogy
a másik fizessen több adót, ne ő.
Az adóhivatal az egyes céhekre rótta ki
az adót, amelyet egymás között
kellett fölosztani. A mi kórházunk ment a legjobban,
nekünk volt a
,,doktorok'' közt a legtöbb irigyünk, tetejébe még külföldiek
és
keresztények is voltunk, tehát fizetnünk kellett, ameny- nyit csak
ránk róttak. Fillérre mindent ki is fizettünk, hiába próbáltunk
tiltakozni.
A mi tocsangunkban még a rendes adón felül száz millió
dolláron felüli ,,adócsalást''
kellett volna bevallanunk.
Természetesen ezt nem tehettem meg. Nemcsak azért,
mert ha az egész
missziót eladtam volna, az sem lett volna elég a ,,jóvátételre",
de
mert a törvényes adót megfizettem, az ilyen hazudozást pedig én nem
fogadhatom el. A kórházunk sorsa el volt intézve. De a vörösöknek
nemcsak
ez kellett. A hírnevünk és a keresztények ellenünk fordítása
még fontosabb
volt számukra. Amit ők elhatároztak, azt el nem hagyták,
még ha egy időre
a nehézségek miatt el is halasztották. Újabb anyagot
gyűjtöttek, preparálták
a közvéleményt.
Hozzánk ezután többször jöttek látogatóba kan-puk. Bizalmasan
meg
is mondták: fegyvereket, rádiót keresnek, kértek, hogy segítsek nekik
felszerelni az áramot . . . Hogy nem értek hozzá, meg hogy nincs is
nekünk?
ők hallották, hogy van, Ma shenfunak (P. Zsámár, az elődöm)
is volt stb. Május
elején éjjel razziát, a szokottnál alaposabb
házkutatást tartottak. Ugyanakkor
a vendéglőben egy mindennel megkent
keresztényt is elfogtak, aki előtte való
este jött, és minket is
meglátogatott. Nálunk nem találtak semmit, az illetőt
pedig a
vendéglőben elfogták. A templom látogatásra is új rendszabályokat
akartak hozni, hogy ne akadályozza a termelést. Aki templomba akart
menni,
annak előbb engedélyt kellett kérnie minden egyes alkalommal a
községi elöljárótól.
Vasárnap -- éppen virágvasárnap volt -- mise
előtt a rendőrség négy óra hosszat
az új házassági törvényeket, az
elválás módját stb. magyarázta a kapunál,
hogy senki ki ne mehessen.
Végül kitört a teljes vihar. ,,Ütött az imperialisták
utolsó
órája'' -- írták ki a fekete táblára a községházán. Az utcákat
plakátokkal ragasztották tele. Nagy népgyűléseket tartottak az
imperialisták,
azaz miellenünk. A színházban karikatúrákon mutatták
be, hogy mi a párt és
a nép ellen dolgozunk például gyóntatáskor, a
kórházban. . . A diákokkal felvonulásokat
tartottak (mintegy fél évig
minden nap, eleinte többször is; már mindenki
unta, a pogányok is, és
világos volt, hogy haszon nincs belőle) dobszó, jelszavak,
,,bűneink''
állandó elismétlése. Eleinte az udvarunkba is bejöttek a csoportok,
gyerekek. Akkor még szabadok voltunk, a litániájuk elharsogása után
kedvesen
elbeszélgettünk a néppel, mint máskor is szoktuk. Sokan
sajnálkozásukat fejezték
ki. Ez még dühösebbé tette a kan-put. ,,Nem
így kell tocsangolni''; és utána
nem engedték be őket, csak az utcákon
és kapunk előtt kellett harsogniuk.
Május 24-én gyűlésre hívták a keresztényeket. Mintegy húszan
jöttek össze
harminc felfegyverezett kan-pu kíséretében. Puccsal
hirtelen bizottság alakult.
A keresztények még azt sem tudták, miről
van szó, a kormány máris előretolta
betanított embereit. Akkor a jók
még nem ismerjék az ellenállás módját. A
,,Reform-bizottság'' a
rendőrség és a többi kan-pu kíséretében bennünket a
szobánkba
internált. A látszat az volt, ami de facto is, hogy ez a kormány
rendelete volt. Csak később, mikor ez a mozgalom is kudarcot vallott,
jelentette
ki a kormány, hogy ő erről nem is tudott. Mi nem
mozdulhattunk. A keresztényeket
éppígy izolálták egymástól, és
mindenáron azt akarták, hogy nevüket adják
a reformmozgalomhoz.
Tudták, hogy ez nem igaz dolog. Mégis kétheti huza-vona,
fenyegetések,
több keresztény elfogása után azzal a feltétellel, hogy a reform
csak
politikai és, hogy a vallási, egyházi életet teljesen érintetlenül
hagyja, fogadták el en bloc. Kimondhatatlanul fájdalmas csalódás volt
ez számunkra,
mikor láttuk az ablakunkból, hogy a jók, sőt a legjobb
emberem, tanítványom,
a kórház bejelentett igazgatója, akinek minden
anyagi információja megvolt,
és irányította az orvosságraktár
elrejtését, most velük tart; átpártolt. Egyedüli
reményem az maradt,
hogy mivel éppenséggel mindenki, még a legjobbak is reformisták
lettek, tehát biztos, hogy nem azok, csak becsapták őket.
Tényleg, amint később
az indoktrinációnál a papokat és az
egyházat kezdték támadni az igazi reformisták
-- összesen négy-öt
aposztata a kan-puk irányításával -- egy új keresztény
kivételével
mindnyájan visszajöttek, de még ő is jóakarattal maradt meg
irántunk, és nem segítette őket többé. A jók erős protestálás után
jöttek
vissza. Akkor már kissé irányítani is tudtuk őket, jó házi
embereink révén
leveleket csempészhettünk ki. . .
Számukra külön kurzust tartottak, hogy megnyerjék
őket. De épp az
ellenkezőjét érték el. Megtanulták a kommunista kifejezésmódokat,
saját elveikkel és szavaikkal cáfolták meg a reformistákat. Ez a
kurzus lett
később is nagy erőnk, tizenkét kommunista képzésen
átesett, kitűnő keresztény
vezetőket adott, akik végül nyolc hónap
alatt annyit protestáltak, agitáltak,
mígnem a kormány is belátta,
hogy a közvélemény előtt elvesztette a csatát.
Keresztény nők külön is
felvonultak, követelték, hogy engedjenek misézni bennünket.
A
felügyelet lazább lett, a hívek lopva szentáldozásra jöttek. Egyszer
már nem is eléggé lopva. Akkor annyira összevesztünk az őrökkel, hogy
utána
eltűntek, és mi szabadok lettünk. A kórházat kezdetben a
,,reformisták'' vették
át. A nővérek nem kooperáltak. Az igazgató
látszólag velük tartott, de nem
árult el mindent, és a végén
megbuktatta a kórházat a mi javunkra. Kimondhatatlanul
boldogan
ünnepeltük az 1952 karácsonyát. A rossz idő ellenére is ,,teltház'',
illetve udvar volt, utána egy agapé, az élmények kicserélésére. Másfél
éven
át óvatosan ugyan, de a misszión belül szabadon pasztorálhattunk.
Ezzel akarta
kimutatni a kormány, kényszerítve a hívők magatartásától,
hogy legalább a
városban és az udvarunkban ,,vallásszabadság'' van.
Kezdettől fogva nagyon
ügyeltünk a teljes szeparációra a
reformistákkal. Könnyű volt, mert csak kevesen
voltak. Senki sem
beszélt velük, mint vitandusokkal. Akik pedig nevüket adták,
mint
kvázi-aposztaták, előbb két tanú előtt elmondták a hitvallást,
nyilvános
penitenciával fogadtuk csak vissza. Igyekeztünk minél
gyorsabban rekonciliálni
őket, így a mi frontunk állandóan nagy
lendülettel növekedett, nem hagytunk
ki senkit és senki sem akart
szégyenben maradni. Az a néhány megtévedt is,
akik a nagy kórházban .
. . a reformtól anyagi hasznot remélt, reményében
igen csalódott. Amit
lehetett, már előbb megmentettünk, elrejtettünk. A többiből
sem
osztottak semmit, mert a legszűkebb bizottság igyekezett hamarosan
mindent elherdálni. Körülbelül húsz millió wan veszteség volt így.
1954 február
végén újabb mozgalom kezdődött. Húsznál több kan-pu
mindennap kivonult családlátogatásra,
vagy a mezőn csatla- kozott a
keresztényekhez, látszatra segítettek vizet
hordani, csépelni, később
minden munkánál dicsértek, hízelegtek, megalázták
magukat a szívből
megvetett keresztények előtt, csakhogy megnyerjék őket ellenünk.
,,A
kormány nem fog kiűzni titeket -- mondták nekünk --, saját
keresztényeitek
fognak elűzni''.
Ez volt az új politika. De a hívek annál szorosabban kapcsolódtak
hozzánk, jöttek az esti imára, kilencedet végeztek Beda Csanghoz és
minden
pártfogóhoz. A kan-puk újabb erősítést kaptak Puyangból,
Kaifengből. Most
már a reformot nem is említették. Már csak
,,antiimperialista és hazafias
mozgalom'' volt a jelszó. Biztosították
őket, hogy nem a mi kiűzésünket akarják.
Hazudtak mindig, ahogy
kellett. Mihozzánk be se néztek, hogy mutassák a szabadságot.
Vesztegetéshez, pénzhez folyamodtak. Senki sem fogadta el, és azonnal
hírül
adták, hogy elveszíttessék velük az arcukat. Következett a
börtön. A Caritas
pénztárosát, gondolták, hogy a mi pénztárosunkat is
egy jelentéktelen ürüggyel
nyilvános gyűlésen vasra verték -- a
legmegszégyenítőbb módon --, és kényszermunkára
vitték. Mindenki
tudta, hogy miért: mert keresztény. Azok ex lex már előbb,
a kórházi
segéderőimnek is megmondták, hogy ezért nem adnak nekik engedélyt
az
önállósításra. Most is inszinuálták a kan-puk: ha vall ellenem, rögtön
kiszabadul. Nem vádolt, és még most is börtönben van. Gyűlésre hívták
a keresztényeket
egy másik helyen. Gyalázni kezdték az egyházat,
minket. Az egyik keresztény
protestált és tüntetőleg kiment, a többi
keresztény mind követte. A népőrséggel
el akarták állni az útjukat, de
azok sem mertek a keresztényekkel szembeszállni.
Másnap éjjel a
vezetőnket összekötözve a rendőrségre vitték. Még most sem
került ki,
és amint hírlik, éheztetik, kínozzák.
Az utolsó három hónap
propagandáját alig tudom leírni. Engem még
szeptemberben lefogtak. Ez a house-arrest
(házi őrizet) sokkal
szigorúbb volt, mint 1952-ben a nyolc hónap. Most nem
őriztek a
reformisták, csak a rendőrség és a párt emberei. Négyszer kutatták
át
a szobát, ruháimat és vitték el, amit kezdetben még becsempészett
hűséges
öreg szakácsom: a Szentírást, ostyát, misebort. De a jó Isten
mégis megmutatta
irgalmasságát. Az egyik őr többször bejárt a
szobámba. Kezdetben, hogy felülvizsgáljon,
néha az egész éjjelen át
tartó kihallgatások után, hogy nappal ne aludhassak
a szabály szerint.
De lassanként jó barátok lettünk. Elmondta fájdalmát, a
háborúban egy
megtorláskor a nemzetiek apját, anyját elevenen elásták, ő egyedül
maradt; kommunista lett, megsebesült; most van kis családja, a
rendőrséghez
került, de nem léptetik elő, mert soha sem járt iskolába.
Tehát még elég romlatlan
-- gondoltam. Tényleg, bár szigorú volt a
lényeges előírásoknál, de igen tisztességesen
bánt velünk. ő maga
csempészte vissza a misebort, ostyát, s nagy vigasztalásomra
volt,
hogy egyszer sem kellett elhagynom a szentmisét. Éjjel, mikor az őrök
aludtak titokban, üvegpohárral, felhasználva minden rendkívüli
engedélyünket,
miséztem. Az igazi kínai nép mindig jó volt hozzánk. A
Gondviselés (és talán
az értük mondott imák is) intézkedett, hogy ez
az őr volt az egyik, aki a
kiűzetésünkkor is kísért, nagyon
megkönnyítette utazásunkat Kínán át, és mikor
egy másik őr ellopta
dolgaimat, ő visszaszerezte nekem; szívesen hallgatta
a beszélgetésbe
beleszőtt katekizmus-magyarázatot is. A jó Isten vissza fogja
fizetni
a jóságát.
Elfogatásom után a keresztények elleni utolsó, leghevesebb
támadás következett. Gyűlések, tocsang, k?ung-su, ebédeltetések és
itatások,
rendőrségi fenyegetések és a helyi rádió állandó hazudozása,
rágalmai ellenünk
és a keresztény vezetők ellen. Vidéken a kan-puk
voltak beszervezve, hogy
a gyűlésekre kényszerítsék a híveket,
hazafias jelszóval. Mégsem mertek a
nép elé vinni minket. November 19-
én szinte kiloptak a városból. Még akkor
is attól tartottak, hogy
,,lázadás lesz a nép között''. Közvetlenül az indulás
előtt mondták
meg csak, hogy el kell hagynom Kínát. Öt percem sem volt a
csomagolásra, azt is hangos kiáltozással kényszerítettem ki, hogy a
tisztelendő
nővéreket értesíthessem, és legalább a breviáriumokat
elvihessem. Féltek,
hogy felzavarom éjjel az utcát, ezért a
rendőrtiszt jött velem, és keltette
fel a nővéreket, pár szót
válthattunk, szekérre ültettek, a fejünket paplannal
kellett
betakarni. Mikor megvirradt, megvártuk messze kint az autót, hogy
a
vonatra, majd Chengchowba, az új Honan városba jussunk. Ott még
egyszer
igen csúnyán bánt velünk a rendőrség, újra elvett dolgainkból,
és csúnyán
becsmérelt.
Ez az út hét napig tartott Changyuanból. Chengchowtól már csak
a
kalauzok és a vasúti csendőrség ügyelt ránk, és végre beszélhettünk
egymással P. Takáccsal hosszú hónapok után. Harmadosztályú
személykocsiba
kaptunk jegyet, s hozzá tíz want (nem egészen három
amerikai dollár), hogy
átutazzuk fél Kínát. A saját pénzünket mind
otthagytuk, vagy elvették, ami
maradt.
Sinsiangban még egy keresztény Hoa Hsienből észrevett, rögtön
jött, segíteni akart, és kevésen múlott, hogy a rendőrséggel nem gyűlt
meg
a baja. Hankowban egy fiatalember óvatosan körülnézett: ,,Tu es
pater?'' És:
,,en solus?'' -- mondta halk hangon. Egy kisszeminarista
volt, most a szemináriumon
kívül. Búcsúzott az utolsó európai
pátertől. Náluk már senki sincs. De ígérte,
hogy hűek maradnak, míg
visszajövünk. Az ő hívei és kínai papjaik gyönyörű
tanúságot tettek a
hitről.
A határon a vörös csendőr udvarias volt. Kínát
kis folyó
választja el az angol gyarmattól. Elkísért a hídig. Ott elvette
minden
igazolványunkat és várta, hogy átvesznek-e minket az angolok. A
nevünket kérdezték. Mi is vártunk. Végre integettek a híd másik
oldalán, jöhetünk
a szabad földre, a határon Mao nagy képe nem néz
többé ránk. A határőrségen
már tudtak rólunk. A háromezer kiűzött
misszionárius nagy része itt ment át,
és listát vezettek azokról is,
akik még a vasfüggöny mögött vannak (már csak
ötvenkilencről tudnak
egész Kínában, akiknek nagy része most börtönben van).
A lehető
legszívesebben fogadtak, sörrel, csokoládéval traktáltak, amit már
tíz
éve nem láttunk. Ha ez általános krisztusi szeretet volna mindenki
iránt, nem volna kommunizmusnak helye a világon.
1954. november 25-én szomorúan
hagytuk el Kínát, kényszerből,
kitoloncolva, de vigasztalódva gondoltunk keresztényeink
hűségére, jó
példájára. Nem veszett kárba a munkánk és a jótevők imái sem.
Az
elvetett búzaszem nő a saját erejéből. Háromezer keresztény tartozott
hozzánk, mikor átvettük a plébániát. Mióta P. Takács jött, ötezerre
növekedett,
pedig mi három-négy éve ki se mozdulhattunk. Minden vasár-
és ünnepnap ők
jöttek, hogy a szentségekhez járulhassanak. Egy
hetvenhat éves öreg biciklit
vett és megtanult kerékpározni, hogy a
vasárnapi misét a harminc li távolság
miatt el ne mulassza. Mikor már
éjjel se mehetett ki P. Takács, se a katekisták,
a szüzek és a
hitoktató özvegyasszonyok egymás közt felosztották a keresztényeket,
többen harisnyakötő gépet is vettek. Rokonlátogatás, kisipar és
kereskedés
címén látogatták és buzdították a híveket, készítették elő
a szentségekhez.
Mikor a Szent Kozma és Damján Kórház működött. A
keresztények a kórház címén
jöttek be sokan. Fedezte a pasztorációt és
az óriási anyagi kiadást a tíz-tizenkét
kateketista és harminc--
negyven táku és özvegyasszony fizetését. De fizetés
nélkül is szépen
dolgoztak, még tavaly is százhúsz felnőtt keresztelést készítettek
elő.
Az admodum R. P. Generalis kívánja, hogy a Kínából kijövők írják
meg ,,per longum et latum'' élményeiket. Ennek akartam eleget tenni
úgy, ahogy
épp jöttek össze-vissza a gondolataim, minden javítás és
stilizálás nélkül,
melyek bennem megértek. Bocsánatot kérek kedves a
testvérektől, akik majd
olvassák ezeket az oldalakat.
Hongkong, 1954. december 8.
