Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

I'timádzáde
VERSEI
Képes Géza fordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

I'TIMÁDZÁDE - modern formákkal kísérletező fiatal iráni költő.

A KÉTKEDŐ SZEMÉBE

Éj van.
A tenger arcát szurokszin éj takarja,
Fenn kósza felhők, rejtőző csillagok.
Mindenütt: vak homály, mindenfelé: magány.
Gépek hörgő rekedt moraja,
Hullámok bánatos dallama,
Víz sustorgása a hajó mellén.
Sem fürge halak játéka, sem piroslábu madarak repülése!
A tenger felszíne néma, sötét,
Minden csupa kétség, minden csupa várakozás!
A hajó vonszolja a testét
Eleven, tüzes lihegéssel:
Vízbefurt mellel, merészen, nyílegyenest.
Ez a vas, ez a fa
Tengertörő cápa nekem most,
Lelke: a reménykedők aggodalma,
A feszűlten figyelőké, kik türelmetlen szívvel szállnak előre.
Töretlen pályán, frissen hasadó uton
Halad a hajó, tudja jól,
Hogy ez az út hová visz.
Az éj szívében, a láthatáron, íme,
A kétkedő szemébe hirtelen
Éles fénycsóva lobban -
Igen, a tenger lámpása jelenti:
Közel a kikötő.

A TENGER

A nap párás ragyogásában ülök a parti homokban. A tenger smaragd szegélyéhez kötve gyors hullámok menekülnek - tört kagylót sodornak lábam elé, és visszafordulnak bánatosan.
A tenger sós illata és ez a monoton csattogó moraj lelkemmel incselkedett, és tekintetem a száz színben ragyogó víz tükrén lebegett.
Két év után még hűségesnek láttam a régi barátot, s ezt mondtam neki:
- Te ma is az vagy, akinek mindig láttalak.
Szólt: De te bizony nem vagy az már, aminek ismertelek.
- Ilyen az emberi sors.
- Igen, híred és neved épp ebből született.
Kérdeztem: Meddig hömpölyögsz, csattogsz, meddig töröd így magad?
Válaszolt: Amíg csak vidámság és élet van a földön.
- Azt gondolod talán, hogy érdemes ennyit fáradoznod?
Szólt a tenger: Nézd csak meg jól: ez az őrült fodrozódás hátamon és az idő műve alakodon - nem szép-e vajon?
- Igazad van, tetszik nekem is, hogy így zajlik az élet.
- Igen, hidd el: az én szünetszakadatlan, hiábavaló hullámverésem, és ahogy te napról napra megvívsz az elmúlással - ez adja meg értelmét a világnak.

AUTÓBUSZON

Arckendős asszonyok pörölnek, megriadt gyerekek zsivajognak, mogorva gépkocsivezetők ontják vastag szitkaikat, s közben a teheráni tömeg elsodró hulláma, fejek és kezek kavargó áradatában, az autóbuszba belök.
Az új s új utasok makacs nyomása lassan és ellenállhatatlanul már az autóbusz falához szorított. Most nyúlánk, szép fiatal lány száll fel a buszra, s a tolongás közelembe sodorja. Sötét szemének villanásában merész kihívás és tartózkodó, szemérmes büszkeség. Az utca kiugró kövein nagyokat zökken a busz, a gép heves lökései akarva-akaratlan pillanatonként feltárja a lány domború mellének lágy titkát, míg végül arc az archoz, láb a lábhoz, mell a mellhez nyomódik - így állunk szemtől szemben egymáshoz szorítva, és a lány füle mögé simított fénylő finom hajszálak táncolni kezdenek forró leheletemtől. És szívem, ez a szelíd galamb, vad vágyak egén csapongva repül...
Vakmerő pillantásom szép arcán, karcsú nyakán, vágyra tüzelő keblén jár fel, alá surranva, mint a tolvaj. A kalauz pedig harsány hangon, mint egy alkalmatlan időben kukorító kakas, jelzi egymás után a megállókat: Munírije! Pehleví! Isztakhr! Hosznábád! Ebben az önkívületben, a mámor percei tűzzel és vérrel írják be szívem lapjára mindegyik állomás nevét. Sajnos, végül a Taqíkhání elágazás neve mint az utolsó ítélet kürtje harsan, s a gyönyörű álom karjából kiszakít: indulnom kell lefelé! Meddő jeges szél lehelete vág a szemembe, kínnal-bajjal átvergődöm az utasok tömegén - már egyedül vagyok. Csak ténfergek az utcán, ezt hajtogatva magamban: Be kár! S még hozzá gondolom aztán: Milyen gyorsan össze lehet kötözni két szívet, s milyen gyorsan el kell szakadniuk ismét...