Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Goldziher Ignác
AZ ISZLÁM AZ OMAJJÁDOK BUKÁSÁIG
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Goldziher Ignác (Székesfehérvár, 1850. jún. 22. – Bp., 1921. nov. 14.): orientalista, egyetemi tanár, az MTA tagja (1. 1876, r. 1892, ig. 1911). ~ Károly matematikus apja. Egy.-i tanulmányait Bp.-en, Berlinben, Leidenben és Lipcsében végezte, itt nyert bölcsészdoktori oklevelet. 1872-ben a bp.-i egy.-en magántanárrá képesítették. 1873–74-ben állami ösztöndíjjal Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban járt tanulmányúton. 1894-től a bp.-i egy. bölcsészeti karának sémi filológiai tanszékén c. ny. r., 1905-től haláláig ny. r. tanár. Az orientalisták 1889-i stockholmi nemzetközi kongresszusán a nagy aranyérmet kapta. Tagja volt a berlini, szentpétervári, göttingeni, amszterdami és koppenhágai ak.-knak. Kora egyik legnagyobb sémi filológusa volt. Megalapította a modern, kritikai módszerekkel dolgozó iszlámtörténetet, a mohamedán vallási eszmék fejlődését azonban önmagukban véve, a társadalmi tényezőktől elszakítottan vizsgálta. – F. m. Der Mythos bei den Hebräern… (Leipzig, 1876); Az iszlám (Bp., 1881); Mohammedanische Studien (I–II. Halle, 1889–90); A pogány arabok költészetének hagyománya (Bp., 1893); Abhandlungen zur arabischen Philologie (I–II. Leiden, 1897–99); Vorlesungen über den Islam (Heidelberg, 1910); A zsidóság lényege és fejlődése (I–II. Bp., 1919). – Irod. A teljes m. nyelvű bibliográfiát Heller Bernát adta ki (1927), kiegészítése: Ignace Goldziher Memorial volume (Bp., 1948).

 

Tartalom

Az arabok az iszlám előtt.
Mohammed próféta és az iszlám kezdetei.
Az iszlám.
Az első négy khalifa.
A szekták. Az Omajjád khalifaság jelleme.
Az Omajjád khalifák. (661–750.)
Segédirodalom.

I. FEJEZET.
Az arabok az iszlám előtt.

A Kr. u. VII. század előtt nem találjuk az állami közösségnek semmi nyomát azon a területen, melyből e században a keleti világ legnevezetesebb államalkotó mozgalma indult ki: az iszlám.
    De e területet lakó nép történeti élete is a Kr. u. V. század mögött jóformán teljesen üres lap, melyet az iszlám tudósai vallásos legendákkal, serény genealógusok czélzatos koholmányokkal, történeti hagyománynak semmi esetre be nem váló adatokkal töltöttek ki.
    Pedig egyéb népek történeti feljegyzései elég adatot nyujtanak azon kapcsolatról, mely az ókorban Arábia, meg a Kelet és Nyugat nagy államai közt fennállott.

[* Arábia ókori érintkezései a Pauly-Wissowa Realencyklopdie der klassischen Alterthumwissenschaft II. kötetének Arábia cz. czikkében (Müller D. H.) vannak összeállítva.]

Az assyriai ékiratok már II. Szalmanaszár idejében (859–825 Kr. e.) említik Arabországot és Gindibu arab királyt. II. Szárgon idejéből (715. Kr. e.) meg arról értesülünk, hogy Assyria hatalmas királya nagy hódító hadjáratot indított «a távoli arabok ellen, kik a sivatagot lakják és kikről a bölcsek és irástudók mit sem tudtak». Apróra felsorolja a legyőzött arab törzsek neveit s a zsákmány- és sarcztárgyakat, melyeket tőlük az assyrok hazájukba vittek. Az arab emlékezésekben semmi nyoma az északi nagyhatalom betörésének, mely mindenesetre gyökeresen felkavarhatta a kívülről csak nagy ritkán bolygatott arab seikhek minden viszonyait. Se híre, se hamva az arabok történeti hagyományában azon háborúnak sem, melyet Aragdos király 10,000 lovasával és 100 hadi szekerével az idősb Kyros ellen, mint Kroisos szövetségese viselt; a szövetségesekre szerencsétlen végű háború után Kyros Aragdos hadseregének menekülő maradványait az arab sivatagba üldözte. Ez üldözésnek köszönjük azon természethű leírást, melyet Xenophon Anabásisában az arab sivatagról nyujt. Nagy Sándor arab hadjáratáról sem emlékezik meg az arab hagyomány, sem pedig Aelius Gallusnak, Augustus római császár egyik hadvezérének a római hadsereg teljes kudarczával végződő arab expeditiójáról.
    Az arab nép történeti emlékei alig terjednek távolabbra, mint az iszlám alakulását valami két évszázaddal megelőző időre.
    Sem az ország történetét felvilágosító felirat, sem szájhagyomány nem egészítik ki azon adatokat, melyeket e nemzet régi történeti kapcsolatairól egyéb népek irodalmából meríthetünk.
    Az arab nemzet lakóhelyei már az ókorban túlterjedtek azon a határon, melyet földrajzi értelemben Arábia országának szoktunk venni. Észak felé a 30. szélességi fokon túl, mely az arab félsziget határa, az arab nemzet egészen északi Syriáig terjedett, beleértve a szinai félszigetet, a régi nabatusok fészkét (Petra), a Jordán keleti vidékét, innen északnyugat felé a syriai sivatagot és a syriai culturországot Palmyráig és északkeleti irányban az Euphrates alsó vidékét.
    Az iszlámot megelőző időben Arábiának csak déli részén (Jemen, Hadramút) fejlődött ki rendes állami élet. A Kr. e. 2. évszázad óta itt virágzott a szabusok, minusok, katabánok és hadramútiak birodalma, melynek állami életéről a délarab felirati emlékek tanuskodnak. Időszámításunk kezdete körül e régi dynastiákat a himjariták (helytelenül homeriták) uralma váltja fel Délarábia egész területén; hatalmas Tobbá-ik (így nevezik uralkodóikat) a keresztyénséget és a zsidóságot meghonosítják e birodalomban. 525-ben az aethiópok nyomulnak be Délarábiába, kiszorítják a himjarita dynastiát és az országot aethióp tartománynyá teszik, míg 575-ben a régi királyi ház egyik sarjának a szaszanida perzsák segítségével sikerült ismét ősi trónját visszafoglalni. 600-tól kezdve valóságos perzsa tartománynak látjuk a hajdani hatalmas Sába birodalmát. - A nemzeti fejedelmek háttérbe szorulnak a perzsa helytartó mögött, ki Délarábia fölött a tényleges uralmat gyakorolja. Ily állapotban találkozik az észak felől fenyegető iszlám hadserege az önálló délarábiai állam utolsó maradványával, melyet 634-ben végleg bekebelez a maga hatalmának körébe.
    A déli arabság soha sem érzett nemzeti közösséget az északi arabsággal. Az arabság e két rétegének nem voltak közös hagyományai. A bibliai genealogiák és egyéb tudósítások is különbséget tesznek közöttük. Együttes történeti életet soha nem folytattak. Életmódjukban, műveltségükben teljesen eltérnek egymástól. Ezért joggal szoktunk hozzá, hogy az iszlám előtti időkben Jemen nemzeteit a tulajdonképeni arabság köréből kirekeszszük és az arabokról szólván, területük déli határának körülbelül a 18. szélességi fokot tekintsük.
    E különválást időszámításunk első századában egy fontos esemény szakította meg, az egyetlen, mely nem veszett ki az arab nemzet történeti tudatából. A Középarábia sivatagjaiban kóborló törzsekre sokkal mélyebbreható következményekkel járt, semhogy bármily kurta historiai emlékezésükből nyom nélkül eltünhetett volna. Hisz ez esemény folytán új elemek ékelődtek a beduinok conservativ szellemű társadalmába, új tényezők járultak évezredeken át változatlan viszonyaik közé. A sivatag népvándorlásának nevezhetnők. Akár, mint maguk az arabok beszélik, egy pusztító áradás következtében, mely a kereskedő nép életfeltételeit felzavarta, akár, mint mások hiszik (Wetzstein), országuk túlnépesedésének okából, az első évszázadban Arábia lakosságának tetemes része kivándorolt régi lakhelyéről. Észak felé vették útjukat. Nagy részük állandóan megtelepedett Közép- és Északarábiában és az itt tanyázó törzsek számát gyarapította; mások még tovább is vándoroltak, egy ideig a Jordán keleti partján, innen tovább vándorolva a Hauránban vetették meg lábukat és e területen ősi délarab culturájuk nyomait azon építészeti emlékekben örökítik meg, melyek maradványai (ghasszanida építészet) a modern műtörténetnek érdekes problemát nyujtottak. Itt sem állapodnak meg mindnyájan; egy részük Mesopotámiába, egy másik részük Északsyriába folytatja vándorútját. Az ottan tanyázó népek közt sikerült nekik is hatalomra vergődni, amott mint a szaszanidák vasallusai (a II. század közepe felé) a lakhmida arab dynastiát (székvárosa Hira), itt Byzancz ótalma alatt a ghasszanidák birodalmát (székvárosa Palmyra) megalkotni és az iszlám hódításáig fentartani.
    A déli arabok kivándorlása, egyrészt a sivatag statistikai viszonyaiban, másrészt az arabság hatalmi helyzetén nagy változásokat idézett elő. Hozzátehetjük, hogy nagy befolyással volt az arab nép művelődési állapotára is. A hírai és palmyrai udvarok a perzsa és görög műveltség hatása alatt állottak és e körből nem csekély művelődési elem szivárgott át a sivatag lakói közé is.
    A Középarábiában megtelepedő délarab törzsek (kahtaniták; Kahtán a biblia Joktán) ugyan teljesen beolvadtak Arábiának, mint mondani szokták, modarita népességébe; felvették az arab beszéd azon módját, mely e vidékek dialectusait a délarabbal szemben külön nyelvegyéniséggé tette; teljesen beleélték magukat azon élet- és világfelfogásba, melylyel mint az északarab törzsek jellemével s következőkben megismerkedünk. Mindamellett az arab nép lelkében mindig elevenen működött és egészen a mai napig is törhetetlenül él a tudat a Délarábiából bevándorolt törzsek nemzeti különállásáról, a modariták és kahtanidák különféleségéről. E tudat a pogányság idején túl a khalifátus korszakában heves villongásoknak volt okozója az északi és déli arab törzsek között. Még Spanyolországba is és mindenfelé, a hova az arab hódítás terjedt, elkisérte őket az északiak és déliek pártharcza és a hegemoniáért való versengése. De azért, ha északarabokról szólunk, a déli arabokat, kik amazok területén megtelepedtek, már szintén beleértjük ezen geographiai alapon nyugvó elnevezésbe.

***

    Az északi arabok területét 50,000 -mérföldön, melynek egyharmad része teljesen műveletlen sivatag, most körülbelül 12 millió ember lakja. Bajosan lehetne akár csak megközelítő számadatot nyujtani a lakosság számáról azon időre nézve, melyben a következő fejezetekben vázolt történetek lefolynak. Annyit azonban tudunk, hogy az arab nép régi időktől fogva két rétegből állott: a félszigeten gyéren szétszórt városok lakóiból, kik földműveléssel és különösen kereskedéssel foglalkoztak s kiknek karavánjai Syriába és Egyiptomba vitték Arábia termékeit (ilyenek viszik Egyiptomba a bibliai Józsefet is) és a sátoros beduinok-ból, (˘ArabeV Schnitai ) kiknek állandó lakhelyeik nincsenek, s juhtenyésztéssel foglalkozva legelőről legelőre bebarangolják a nagy félsziget területeit egészen fel déli Mesopotámiáig.
    Vallásos élettel leginkább a letelepedett, városlakó népség között találkozni. A városokban voltak az arab istenségek központi szentélyei, melyek köré a nagy országos vásárok és búcsúk a legtávolabb vidékről egybe gyűjtötték az arab embereket. Ős idők óta a legtekintélyesebb ily szentély hírében állott a Mekka városában mai napig is tisztelet tárgyát tevő Kába, az arab pogányság legfontosabb központja. E szentély őrizetével együtt járt az a nagy szerep, melyet e tisztséget gyakorló Kureis törzs Mekka városában és közvetve a teljes arabság között vitt. Ez a törzs a Kába körül kivívott elsőbbsége révén a félsziget fővárosában a hegemoniát birta. Kezében volt a Kába kulcsa, ő szolgáltatta a Kába közelében levő régi szent kút, a Zemzem, vizét, tőle függött a kalendáriom szabályozása, annak kijelentése, mikor van az a három hónap, melyben a mekkai búcsúban való részvétel szempontjából a közbéke, treuga Dei, fentartására köteles az ország folyton zavargó és nyugtalankodó beduin lakossága. Ezen hivatalok adták meg a Kureis törzsnek municipalis tekintélyét az arabok kereskedelmében oly fontos búcsúváros lakói fölött.
    Különben a városok lakóit meglehetős lenézéssel illették a sivatagban tanyázó arab lovagok. A városiak is őket tekintették a valódi arab nemesség és lovagiasság képviselőinek. Tökéletes, emberséges ember, ez volt társadalmi nézetük, csak sátrak alatt tanyázik. Nem irigyelték a földmivelőtől szántóföldjét, nem a nagy uraktól palotáikat. Nem óhajtottak palástot cserélni burnuszaikért. Valóságos megvetés tárgyát látják különösen a mesteremberekben. Nem szabad embernek való dolog a mesterség. A régi arab költészetben nem ritkák az oly költeményeknek, melyekben ez érzület nyilatkozik: a finom életmód közelébe jutó arab ember visszavágyakozása a sivatag szabadságába. Az igazi nemzeti ideálokért lelkesedő arabok még későbbi időkben is a sivatag törzsei közé küldik fiaikat, hogy e féktelen környezetben finomabb művelődésre tegyenek szert, mint a minőt a városi élet nyujthatna nekik.
    A beduin törzseket tekintették tehát az arabság szivének. A városiak sem voltak egyebek, mint a beduinság egyes letelepedett rétegei. Törzsfáik a sivatagi arabok törzsfáihoz voltak kapcsolva. A beduin-arab magatartását egyáltalán a származáson alapuló gőgösség jellemzi. Embertársaihoz való viszonyát törzsfáiknak összemérése szerint határozza meg. Az egyenértéküség megállapítása törzsről törzsre és egyénről egyénre gondolkodásuk legfontosabb tárgyát teszi. Emlékeik csakis a körül forognak, mit tudnak a különféle törzsek őseiről, jót, rosszat. Híven őrzik az idegen törzsek származását, viselkedését megbecstelenítő vagy gyanusító adatokat. Költőik ezeket használják fel az egymással való versengésben. A beduin ember gyalázatnak tekintette leányát oly törzsbelihez adni nőül, mely törzs az övével nem volt egyenrangúnak elismerve. Ez aristokratikus életfelfogás adta meg szellemi és társadalmi életének teljes irányát.
    A sivatag lakóinak társadalmi viszonyai a törzsek rendszerén alapultak. A pogány arab összes tudománya a genealogiában merült ki, s politikája is a genealogia kérdései körül forgott. Azon csoportok, melyek valamely valódi vagy akár csak mythikus közös őstől származtak, s együttesen éltek és kóboroltak, egy-egy törzset (kabila) alkottak. Ez alapon aztán többé-kevésbbé rokon törzsekre ágaztak. A származás rokonsága volt alapja a közös érdeknek, a politikai barátságnak, a rokonok közt fennálló védelmi kötelezettségnek, ugymint az ótalom és segítség tartozásának is azon idegen törzsek ellenében, melyekkel folytonos háborúságban éltek. Már most megértjük, miért idegenkedtek a tősgyökeres északi törzsek a déli Arábiából bevándorolt és közöttük megtelepedett törzsektől. A legelők és források birtoklása, a vendégjog megsértése, a vérbosszú ügyei szüntelen torzsalkodásra nyujtottak alkalmat. Ily tusákra szövetkeztek a barátságos törzsek. Volt rá eset, hogy oly törzsek is szövetkeztek, melyeket a származás közössége nem kapcsolt össze. Ily szövetkezés ősrégi hagyományoktól megszentelt ünnepélyes formaságokkal folyt le, vérszerződések közt, melyeknek az volt a czélja, hogy a vérközösséget jelképesen helyettesítsék. Az ily szövetséget, mely nagyon gyakran fordult elő a kahtanita és modarita származású törzsek között is, hilf-nek nevezték; az e viszonyban élő törzseknek egymás irányában ugyanazon kötelességeik voltak, mint a valóságos törzsrokonoknak.
    A hilf tehát módot nyújtott a törzsrendszerből folyó kizárólagosság mérséklésére. De nemcsak a teljes törzsnek, hanem az idegen törzsből való egyénnek is volt módja akár hilf-szövetséggel, akár más formákkal a magáétól idegen törzs kötelékébe lépni és azon törzsnek, mely őt ótalmába fogadta, többé-kevésbbé szoros kapcsolattal tagjává válni. Az üldözött, ki e szóval, hogy «én hozzád járuló vagyok», a szabad beduin sátrába lép, vagy a ki csak a sátor kötelébe fogódzik, az dsár-jává (hospes) válik a sátor lakójának. Minden ellenség ellen köteles megvédeni őt, akár csak vérbeli rokonát. Életéért a vérbosszú kötelessége ép úgy hárul reá, mint legközelebbi vérrokonáért. Épp ilyen, bár idő tekintetében rövidebb tartamú kötelességet állapít meg a vendégség viszonya. A legállandóbb viszony pedig az által áll elő, ha az idegen törzsbeli ember bármely okból valamely arab törzs cliensévé szegődik. A törzsek közötti háborúk gyakran adtak erre alkalmat; másrészt a felszabadított rabszolga állandó maulá-jává (cliens) válik azon törzsnek, mely neki szabadságát visszaadta.
    Mindezen viszonyokat a legcsekélyebb apróságokig évezredes hagyományban gyökerező szokásjog szentesítette. E hagyományok megsértése a legnagyobb gyalázat az arab ember szemében. A mint azonban egyrészt e hagyományok és iratlan törvények a hűség codexét alkották, úgy másrészt kiméletlen háború dühöngött mindazok ellen, kik nem voltak ily viszonyokkal a törzshöz kapcsolva. Az egymástól idegen törzsek és hozzátartozóik között nincsen szentsége sem az életnek, sem a tulajdonnak. A beduinok útonálló jellemét Jeremiás (3, 2), mint leginkább kimagasló sajátságukat, egy képletre használja fel: «Úton útfélen ülsz, mint az arab a sivatagban». És a Genesis egyik okmányának (16, 11) a gyermek Ismáelről szóló jellemzése, melyben a beduin-arabok természete tükröződik, így szól az arabok bibliai ősatyjáról: «Vad ember válik belőle, keze mindenek ellen és mindenek keze ő ellene». Ez volt mindenkoron a sivatag beduinjainak jelszava.
    Nem kellett valami fontos dolognak előfordulnia, hogy a beduinok vad háborúval törjenek egymás ellen. A legcsekélyebbnek látszó ürügyek révén évtizedekig dühöngő törzsháborúk boríták lángba a sivatagot. Az arab nép évkönyvei tele vannak az ily törzsháborúk történetével s azon harczias költészettel, mely a csekélységek miatt kelt pusztító tüzet élesztette. Az iszlám előtti arab történelem nem is áll egyébből, mint ezen véres harczok hagyományos elbeszéléséből. A legismertebb példa erre nézve az úgynevezett Beszúsz háborúja, mely az arabok között példabeszéd tárgya lett. Beszúsz a Temim törzshöz tartozó nő volt, a Bekr-törzsbeli Dsesszász b. Murra nénje. Ennek a Beszúsznak volt egy Szád b. Semsz nevű «szomszédja», ki idegen törzsbeli ember volt ugyan, de védelme azért a dsár-viszony jogainál fogva Beszúsznak lovagias kötelességéhez tartozott; rokona pedig a híres taghlibita, Kulejb Váîl volt. Dsesszász sógorta, Szád tevéjét - a történelem ezen híres tevének nevét is feljegyezte, Szeráb-nak hítták, ez a szó délibábot jelent - egy nap Kulejb legelőjén legeltette, abban a hiszemben, hogy a szomszédsági viszony, mely közte és Beszúsz között fennáll, jogot ad néki a törzs legelőjének használatára. Kulejbnek nem tetszett a dolog, s nyilával veszélyes sebet ejtett Délibáb tőgyén, úgy hogy tej helyett vért fejtek belőle. Dsesszász törzse, a Bekr törzs, ezt casus bellinek vette, s csakugyan negyven évig tartó kegyetlen háború fejlődött a szerencsétlen legelő-ügyből a két törzs között, melynek hősei ezen háboru alatt veszték életöket s mondák el legszebb költeményeiket.
    A Dáhisz és Gabra lovak futtatásából a Keisz és Fezára szomszédos törzsek hosszadalmas háborúi keletkeztek, melyekben az arab nép legünnepeltebb hősének, Antarának is kiváló szerep jutott. Ily háborúk annál vérengzőbbek voltak, mert kóbor törzsek közt folytak le, a melyek a nyílt sivatagban minduntalan szemben álltak egymással. Sok beduin arab törzs végleg elpusztúlt ily háborúk alatt; a fegyverbiró tagok mind ott vesztek a csatamezőn, a többieket meg a győztes törzs fogságba ejté s bekebelezte. Ezen vérengzéseket ki nem kerülhette az arab törzs, hacsak a gyávaság gúnyát nem akarja vala magára vállalni; a kit pedig ily gúny ért, a sivatag társadalma szemében elvesztett minden jogot a lovagias becsületre.

[* Az «Iszlám»-ból, 17. l.]

A sivatag életviszonyai nem adtak alkalmat azon vallásos cultus gyakorlására, melynek a városi szentélyek voltak színhelyei. A beduin arab csak egész könnyen vette e vallásos szokásokat. Ha véletlenül a mekkai országos vásárra vetődött, rész vett az istenek tiszteletében, a bálványok imádásában és a velük kapcsolatos formaságokban. A sivatagban nem volt templom, most sincsen. E körülmény az őskorban éppen úgy, mint mai nap, a városi intézményektől különböző irányt ad a beduin ember vallásos érzésének.
    Ebben a vallásban kevés helyet foglalhatnak el az intézmények; annál többet a törzsek életével egybekapcsolt hagyományok. Éltető eleme a törzsi élettől feltételezett kötelességek teljesítése; dogmája a hűség.
    A ki a vendégszeretet erényét nem gyakorolja, a ki a sátrába menekülő üldözöttnek nem nyujt segélyt üldözői ellen, a ki az igért hűséget meg nem tartja, a ki törzsét és ennek érdekeit elárulja, a ki nem áll bosszút törzsfelének vagy a hozzá menekült idegennek kiontott véreért, a ki féltékenyen meg nem őrzi a szabad születésü telivér nemes arab jogait a nem szabad születésű ellenében; az nem becsületes arab ember. Ez a beduin arabnak vallása.
    A VII. században, a mennyire az irodalmi emlékekből láthatni, már a városokat lakó arabok vallása sem függött lelki buzgósággal az öröklött pogányságon. Mindenfelé a vallásos érzés elgyengülését és lankadását tapasztaljuk. Azt a benyomást nyerjük, hogy az ősi vallás dolgai iránt az egész vonalon a legszélsőbb közönyösség nyilvánul. Ugy látszik, hogy a mekkai cultust se annyira a hivek vallásos lelkülete istápolta, mint inkább azon nagy világi érdekek, melyekkel a mekkai nagy urakra a Kába köré gyülő nagy zarándokolás egybe volt kapcsolva. Hiszen ez volt gazdagságuk forrása.
    Vallásuk lényegében nem is volt más mint durva fetisizmus. Kőbálványaikat, melyekhez haszonleső várakozással fordultak, az istenség ősrégi semita neveivel nevezték el (Al-Lát, Al-Uzza Manát)

[* A Manát istenségekről (többes: Manavát) egy Dáciában élő arab katona ember, P. Aelius Theimes, egy votiv-kőtáblán emlékezik meg, melyet hazánkban Várhelyen találtak és melyet Torma Károly adott ki (Archaeolog. epigr. Mittheilungen aus Oesterreich 1882, VI. köt. 110. lap).]

voltak aztán specialis arab isteni alakjaik is, mint pl. Hobal, Jagúth, Szuvá stb. Mindezek tisztelete nem emelkedett túl a lelki közösség nélkül teljesen szükölködő fetisizmuson. Mekkában a tisztelet nevezetes tárgya a Kába egyik szögletébe illesztett feketekő volt. Voltak aztán még szent fáik és egyéb bűbájos tárgyaik is. Doughty, angol utazó 1877-ben a Mekka közelében keleti irányban fekvő Táif város mellett egy ősrégi kősziklát fedezett fel, mely mai napig is megtartotta ősi nevét, Al-Uzza, s melyhez a bajaiban segélyt kereső arab köznép még mindig elzarándokol. Ez a régi mekkai pogányság nem egyetlen tárgyi maradványa, mely az iszlám viszonyai között is fentartotta életét, a pogány arab vallás módjának eleven bizonyságául.
    Általán el lehet mondani, hogy az istenek tisztelete nem is annyira a beléjök helyezett hitben és az ettől függő erkölcsben jutott kifejezésre, mint inkább azon öröklött cultusszokásokban és cselekvésekben, melyek gyakorolásának legfelsőbb oka és alapja azon tényben volt megadva: hogy így cselekedtek eleink, így örököltük tőlük. Az ősök szokása, ez az arabság legszentebb legsérthetetlenebb gondolata. A világért sem térnek el tőle idegen szokások kedveért. Ugy gondolkodtak e kérdésről, mint Herodotos (IV 76) skythái, kik Anacharsison véres bosszút álltak, a miért «Hellásba utazott és ott idegen szokásokat vett fel». Szunna: így nevezték az arabok a hagyományos szokásokat és intézményeket. Már az arab pogányságban van megadva csirája azon fontos szerepnek, melyet ugyanezen fogalomnak majdan az iszlámban tulajdonitanak. Az ősök szokása - ugyanaz a mi a régi rómaiaknál a mores majorum, vagy usus longaevus - ez a régi arabság theologiája, törvénye, erkölcse és életszabálya, legfőbb argumentuma az előtte érthetetlen uj dolgok ellenében, melyek számára a mekkai próféta megnyerni óhajtá. Ebben nem volt különbség az arabságot alkotó két népesedési réteg, a beduinok és a városokat lakók közt. Mindnyájuk előtt egyenlő szentsége volt az ősök szokásának. Midőn Mohammed mekkai polgártársai előtt a maga hirdetéseivel megjelent, nem kutatták igazságát. Elég volt nekik az ellenszegülésre ez az egy bizonyíték: «Mi apáinkat ezen az uton találtuk és mi az ő nyomaikban járunk». Hiába vetette a próféta ellenükbe: «Vajon nem helyesebbet hirdetek-e én annál, a mit apáitok követtek?» Nékik csak egy válaszuk volt: «Mi nem követünk mást, mint a mit őseink követtek». (A korán nagyon számos helyén.) S mint mindjárt látni fogjuk, Mohammed kénytelen is volt számos engedményt tenni az arab világnézet e sarkalatos tételének.

II. FEJEZET.
Mohammed próféta és az iszlám kezdetei.

Mohammed (a. m. a magasztalt periclutoV) 570 körül Kr. u. született Mekkában. Atyja, Abdalláh, kereskedő volt, a Kureis törzsből, abban az időben az arabság legtekintélyesebb törzse. E törzs (lásd a törzstáblát) két főcsoportra oszlott, a szerint a mint a hozzá tartozó családok Abd-Manáf két fiának egyikétől vagy másikától, Abd-samsz-tól, vagy Hásimtől származtak. Az előbbi fiának Omajjának családja volt a kureisiták tekintélyben és gazdagságban előkelő ága; ez igazgatta a kábát, kezében voltak a cultus és a municipális kormányzat legfőbb tisztségei. A Hásim ága háttérbe szorult; tagjai szegény kereskedők voltak.
    A Hásim ághoz tartozott Mohammed is. Atyja üzleti ügyekben utaztában korán elhunyt Jathrib városában (a későbbi Medinában). Anyja Amina nem sokkal élte túl férjét; Mohammed nevelésének gondja most nagyatyjára Abd-al-Muttalibra szállt, majd ennek elhalálozása után csakhamar fia, Abu Tálib kötelességévé vált elárvult unokaöcscsének gondját viselni. A fiatal Mohammed itt szegényes viszonyok között nevelkedett. Ifjúságáról biztos adataink nincsenek; a vallásos legenda itt is kitölti a történet hézagait. Szerinte az ifjú Mohammed gazdag mekkaiaknak mint juhpásztor szolgált; később nagybátyját, Abu Tálibot üzleti utazásaiban kisérte Syriába. Huszonöt éves korában egy gazdag kureisita kereskedő özvegyének, Khadidsának üzletébe lépett. Itt oly hiven és ügyesen vitte a kereskedelmi ügyeket, hogy a negyven éves Khadidsa, ki nagy vonzalommal viseltetett a nálánál sokkal ifjabb Mohammed iránt, vele házasságra lépett és ez által független helyzetet biztosított neki a mekkai gazdag társadalomban, mely a szegény hásimitát lenézte.
    Mint Khadidsa ügyvivője, majd üzletének független gazdája a Délarábiába és Syriába induló kereskedelmi karavánokkal több izben tett nagy utazásokat észak- és dél felé. Ez utazások tényének sokkal biztosabb a történeti alapja, mint azoknak, melyeket a legenda Abu Tálib kiséretében tétet vele azon czélból, hogy vallásos inspirátióira már kora ifjuságában alkalmat találjon.
    Mert kétségtelen, hogy a fiatal kereskedő, ki vallásos dolgok iránt meglehetősen közönyös társadalomban nevelkedett, ez utazásokban talált alkalmat arra, hogy a monotheista vallásos eszmékkel megismerkedjék, melyek Délarábiában és Syriában el voltak terjedve. A legenda nevükön nevezi a keresztyén barátokat, kikkel Syriában érintkezésbe lépett, midőn karavánjával utazván egészen Bosztráig eljutott, a Jordán keleti tájának e fontos kereskedelmi állomásáig, mely a byzanczi uralom egy főhelye és a keresztyénség egyik csomópontja volt e vidéken. Azt beszélik, hogy itt Bahira (e szó annyit jelent, hogy: kiválasztott) és Dsirdsisz (György) keresztyén barátokkal érintkezett, kik a mekkai kereskedő ifjura figyelmesekké lettek és benne ismerték fel a prófétát, kinek megjelenéséről régi könyveik szólottak.
    Mindenesetre bizonyos, hogy Mohammed fogékony lelkére nagy hatással voltak azon vallásos tapasztalatok, melyeket távol utazásai szolgáltattak neki. Arábia északi részében és különösen Medinában, a hol édes atyja volt eltemetve, nagyon el voltak terjedve a zsidóság és keresztyénség; még tovább észak felé, a syriai sivatagban sok keresztyén remetének volt tartózkodási helye, kik kisebb-nagyobb keresztyén gyülekezetet gyüjtöttek maguk köré a sivatag lakói közül, kik, az egyház szervezetén kivül ugyan, a keresztyén életnek leginkább asketikus oldalát müvelték.
    Nagy hatással volt ez irányban a kis hirai állam, melynek lakhmida uralkodói alatt a keresztyénség nagyon elterjedt az arab lakosság között, a honnan aztán a határszélen tanyázó beduinok közé is kisugárzott. E befolyás alatt egész törzsek is felvették a keresztyénséget. A Mesopotámiában tanyázó Taghlib törzs a keresztyénséget vallotta; a syriai sivatag déli részén élő Tajj-törzsben is, melyet a lovagiasságáról és bőkezü vendégszeretetéről híres Hátim Tajj tett nevezetessé, el volt terjedve a keresztyén vallás. Az igaz, hogy mindezen arabok csak vajmi felületes módon vallották a keresztyénséget; kevés ismeretük volt a szent iratokról és az egyház dogmáiról. Nem állottak kapcsolatban a byzanczi egyházzal, nem éltek az egyházi kormányzat kötelékében. Vallásos életüket a sivatagban szétszórva elő remeték igazgatták, úgy látszik, az uralkodó egyháztól el nem ismert tanok értelmében. A mit a szent iratokból tudtak, inkább a bibliai kánonon kivül álló szabadon fejlődő legendákból állott, semmint az egyháztól általán elismert hagyományokból. Azokból, a miket Mohammed tőlük eltanult, p. o. az következik, hogy reájuk inkább hatottak az evangelium infantia és egyéb apokryph iratok, semmint a kánonba foglalt evangeliumok. Minthogy az irás-olvasás mestersége közöttük nem honosodott meg, amazokat is korlátlan szabadsággal fejlesztették maguk között.
    E körökben tehát Mohammednek nagy alkalma nyílt, hogy utazásai közben a monotheistikus vallások eszméivel és hagyományaival megismerkedjék. De maga Mekka is elég alkalmat nyujtott ily tapasztalásokra. Mekkában sürüen fordultak meg arab zsidók, kik északi Arábiában Jathribban, Kheibarban, nagy számmal voltak megtelepedve és igen tekintélyes községeket alkottak, melyeknek tagjai különben az arab nemzeti élettel teljesen egybeforrtak. Voltak igen nevezetes költőik, kik közül többen, p. o. Sámuel b. Ádija, Áron papi nemzetségéből származó zsidó, a Mohammed előtti nevezetes arab költők sorában találtak helyet. Nagy számmal találkoztak Mekkában Délarábiából és Aethiopiából ide utazó keresztyén kereskedők is, kiket Mekka fontossága a kereskedelmi életben ide vonzott. Voltak itt nagy számmal keresztyén rabszolgák is. Midőn egyszer a kureisitáknak a tűzvésztől megrongált kábát kellett helyreállítaniok, az építési dolgokban nem igen járatos mekkaiak keresztyén munkásokat használtak.
    Mohammed nem is volt a legelső mekkai ember, kinek lelkében az ezen különféle pontokból kiinduló hatások érvényre jutottak. A régi nemzeti vallás hanyatlása sok vallásos lelkű embert, kit a mekkai cultus nem elégített ki, e külső befolyások befogadására utalt. Mohammed idejében nagy számmal voltak már Mekkában azok, kik a pogány istenekről teljesen lemondtak, az Alláh egységét vallották és asketikus életfelfogásukkal különböztek az anyagias életben elmerült mekkai társadalomtól. Minden rendszer nélkül mindenféle zsidó és keresztyén eszméket kaptak fel, melyek révén a legdurvább pogányságba merült polgártársaikkal ellentétbe helyezkedtek. Hanif-eknek nevezték magukat; ugyanazon szóval, melylyel az orthodox keresztyének az eretnek irányok követőit említenek, legjellemzőbb e kapcsolatban Varaka b. Naufal, Khadidsának unokatestvére, mint tanuja azon ténynek, hogy a monotheista hajlandóság nem volt idegen azon körből, melyben Mohammed egyénisége kialakult.
    Rajongó lelki iránya e körökben elég táplálékot nyert arra, hogy kiforrjon benne az az élénk ellentét, mely az utazásai alatt befogadott hatások és a mekkai frivol társadalomban tett tapasztalatok között kialakult. Körülbelül élete 40-ik évében ez az ellentét már oly gyötrelemmé fejlődött lelkében, hogy kereskedői hivatásától, melyet nagy sikerrel folytatott vala, teljesen visszavonulva, vallásos szemlélődéssel töltötte idejét. Úgy látszik, izgatott lelki állapota feldulta egészségét is, idegei beteges rohamoknak voltak alávetve. A Mekkától északra elterülő hegységben szeretett magányosan bolyongani; minduntalan látomásai voltak, melyek közt egy magas életczél, egy nagy hivatás domborodott ki számára, melyet mekkai polgártársaival szemben teljesítenie kell.
    610 körül, ramadhán hónapban, a Hirá hegy egyik barlangjába vonult vissza; itt nyugtalan álmában egész határozottsággal isteni felszólítást vélt hallani, mely őt arra kényszerítette, hogy lelki tépelődésének véget vessen és kilépjen az emberek közé «hirdetni». Itt nyilvánult neki legelső darabja az isteni könyvnek, mely későbben, midőn e könyvét összeszerkesztették, abban mint 96-ik fejezet foglalt helyet. Lelke izgalmát és látomása tartalmát nem titkolta Khadidsától, kit rokona, Varaka b. Naufal, megnyugtatott férje állapota iránt. A Mózesnek megnyilatkozott Szent Lélek nyilvánulásának jellemezte Mohammed állapotát, sőt már most azon prófétának hitte, kit Alláh az arabok közé küld.
    Ettől kezdve mindinkább ismétlődtek Mohammed visiói és mindig határozottabb tartalommal nyilvánultak. Különösen két eszme jutott bennük kifejezésre: a mekkai pogány fetisek hiusága és az egy Alláh kizárólagos istensége; a közeledő nagy világitélet sejtelme. Az egy Alláh romba dönti, felforgatja a bűnös világot; nagy büntető itéletet tart az emberek fölött. E két eszme foglalkoztatja őt prófétai pályája első idejében; a világitélet rajongó rajzával vannak eltelve a legrégibb hirdetések, melyek a Mohammedtől hozott isteni kinyilatkoztatás tartalmát teszik. Ez isteni kinyilatkoztatás a Korán neve alatt ismeretes könyvet foglalja magában, melynek egyes fejezeteit Szúráknak nevezik.

75-ik Szúra (7-19.)

[* Az itt következő két szúra sikerült fordítását, mely lehetőleg vissza tükrözi az eredeti rhythmusát, Hornyánszki Aladár tanár urnak köszönjük.]

    7. Ha a nézés megmerevül,
    8. a hold ködbe merül,
    9. a nap és a hold egyesül:
    10. akkor kérdi az ember, hogy merre menekül?
    11. De mi sem szolgál menhelyül.
    12. Uradnál lesz az időzés egyedül,
    13. s az ember mit kezdett s mit végzett, arról értesül.
    14. Igen, az ember felett van egy, ki tanuskodik.
    15. Bár előadná mentségeit!
    16. Hogy siess vele, ne pörgesd nyelvedet,
    17. a mi dolgunk, hogy hirdesd s szivedbe vésd:
    18. de ha nyilvánítjuk, kövesd a hirdetést.
    19. Gondunk lesz rá, hogy jól megértsd.

82-ik Szúra.

    1. Ha az ég majd kettéhasad,
    2. ha a csillagok széthullanak,
    3. s egymásra szakadnak a tengerek
    4. s kifordulnak a sirhelyek:
    5. akkor tudja meg a lélek, hogy mit kezdett és mit végezett.
    6. Ó ember! vakmerőségre mi ragad fenséges Urad ellen?
    7. A ki teremtett s egyformának alkotott.
    8. A milyen néki tetszett, oly kinézést adott.
    9. De ti a vallást hazugságnak vélitek,
    10. pedig őrök vannak felettetek,
    11. feljegyzők, fenségesek,
    12. kik tudják, mit tettetek.
    13. A kegyesek majd boldogságban,
    14. a gonoszok a gyehennában,
    15. itéletnapkor ott fognak sülni,
    16. s nem tudnak tőle menekülni.
    17. Csak Isten a megmondhatója, mi az itéletnap!
    18. Igen, csak Isten tudja, mi az itéletnap!
    19. Egy nap, melyen más lelken nem segít a lélek,
    20. csak Istennél lesz az itélet!

III. FEJEZET.
Az iszlám.

Az iszlám tanai részint a Koránban, részint a mohammedánok között a próféta és társai hagyományaként forgalomban lévő, az iszlám 2. századától kezdve irásba is foglalt tanító mondásokban és elbeszélésekben (hadith) vannak letéve. Mind a Korán, mind a hadith tartalmának részletes ismertetését az Arab irodalom történeté-ben végezzük.
    Az iszlám már azon alakjában, melyet maga a próféta kölcsönzött neki, kevés eredeti eszmét nyújtott az emberiség azon részének, melyhez tanításával fordúlt. Eredetisége nem tanaiban, hanem azon hatásokban nyilvánult, melyeket előidézett; abban, hogy erkölcsi világnézetével, legalább elméletileg, véget vetett azon állapotnak, a melyet ezután joggal dsáhilijjának, azaz barbárságnak neveztek. Ezentúl már nem a boszúállás, nem a féktelen szenvedély, nem a kiméletlen megtorlás megy erény számba.
    Az erkölcsi tanításokat és intézményeket, melyekkel Mohammed polgártársainak reformátorává lett, kevés kivétellel mind kívülről kölcsönözte. Első sorban azon vallásokból, melyeknek vallóit ahl-al-kitáb-nak nevezte, azaz: vallásos könyv birtokosainak; közéjük sorozta a zsidókat és keresztyéneket, kiknek három szent könyvét (taurát azaz tóra (pentaleuchus), zabúr azaz zsoltár, indsil azaz evangelium) ő maga is isteni eredetűnek ismeri el, bár folyton hangoztatja, hogy a zsidók és keresztyének e könyvek értelmét elferdítették.
    A törvényeken és intézményeken kivül a Koránban foglalt bibliai történeteket is tőlük kölcsönözte át. De azon személyek, kiknek közléseiből e történetekkel megismerkedett, nem mindig a bibliai kánonnak megfelelő alakban közölték vele azokat. Mohammed bibliai elbeszélésein sokszor átlátszik élő forrásainak elégtelen tudása, melyet aztán Mohammed gyakran még zavaros alakban ad tovább (p. o. szűz Máriát Imrán lányának mondja; a bibliai Imrán Mózes atyja volt, Amrám). Sok helyütt meglátszik, hogy a keresztyén egyház tanait a keleten elterjedt gnostikus felekezetek felfogásában ismerte meg. Jézus haláláról szólván, (4-ik szúra, 156-ik v.) - a doketisták tana értelmében - kereken visszautasítja azt az állítást, hogy Jézus lett volna az, kit keresztre vertek; ellenben azt hiszi, hogy egy hozzá hasonló alak lépett helyébe, Jézus pedig életben maradt. - A Szentháromságot úgy adja elő, hogy benne Mária mint isteni személy foglal helyet, mint a collyridianusoknál, kiknek tana a régi egyháztörténeti írók tanúsága szerint az arábiai keresztyének között volt elterjedve. Hasonlóan a keresztyénség egyéb tanait is oly értelemben adja elő, hogy ez ismereteinek forrásaiként az orthodox dogmatikától elszakadt sectákat ismerjük fel.
    Ezenkívül a bibliai elbeszéléseket saját czéljai értelmében dolgozza fel, azért, hogy a régi pogányok küzdelmében prófétáik ellen a mekkaiak viszonyát az ő hirdetéséhez tükröztesse.
    A zsidó és keresztyén befolyásokon kívül még a perzsa vallás hatása is félreismerhetetlenűl tapasztalható azon tanításokban, melyekkel Mohammed hiveit ellátta. E hatás az iszlám ily korai idejére nézve még nem szolgált alapos kifejtés tárgyául. De magának a Koránnak tartalmából is világosan mutatkozik.
    A perzsa befolyás érvényesülésére több ponton kinálkozott alkalom, első sorban déli Arábia felől, mely Mohammed idejében a perzsa cultura hatása alatt állott. Arábia egyéb részeiben is, különösen a keleti partvidéken, sürüen voltak perzsa gyarmatosok, kik a kereskedelem révén könnyen közvetíthettek perzsa eszméket azon körökkel, melyekből az iszlám prófétája kikerült. S a hirai államból is, mely a tulajdonképeni Arábiával az iszlámot közvetlenül megelőző századokban sürű kapcsolatban volt, nem csak keresztyén, hanem perzsa eszmék is átszivárogtak az arabok azon köreibe, melyek mohón kaptak fel minden új dolgot, a mivel üres lelküknek némi tartalmat adhattak.
    Hogy mindezen kapcsolatok a pogányság idejében nem hagyták érintetlenűl az arab műveltséget, szemünkbe ötlik, ha tekintetbe vesszük azon számos perzsa idegen szót, melyekkel az arab sivatag írni-olvasni nem tudó költőinek verseiben találkozunk; még pedig nem is csak azokéban, kik sürű utazgatásaik alatt, talán kereskedőktől is felszedhették a perzsa kitételeket, hanem még azoknál is, kik Arábia földjéhez tapadtak és csak a tősgyökeres törzsek között pengették lantjukat. Gyakoriak a perzsa idegenszavak a koránban is. Perzsa elnevezésű ruhákba és ékes szövetekbe öltözteti Mohammed képzelete a földi kínlódásért a paradicsomban gyönyört és elégtételt élvező igazhitűeket. Még az édeni bort is perzsa elnevezésű serlegekből (melyek neve a török révén hozzánk is eljutott: ibrik) szörpölteti velük.
    Hogy Mohammed tana a végső dolgokról (eszkhatológia) telis-teli van perzsa elemekkel, az kezdettől sem kerülhette ki az iszlám kutatóinak figyelmét. Mohammed a perzsák eszkhatológiájának p. o. egy jellemzetes vonását kölcsönözte át, a «mérleg» (mízán) képzetét, melynek serpenyőiben a túlvilági biró az emberek jó és rossz cselekedeteit mérlegeli.
    De nevezetes, hogy még oly képzetet is, melyet a biblikus vallásokból vett át, a perzsák vallásos eszméi szerint módosít. Ennek példájáúl a szombat intézményének felhasználását említjük. Mohammed arra is tanítja hiveit, hogy «Alláh hat nap alatt teremtette az egeket és a földet», de mintegy czélzatosan hozzá teszi, hogy «nem ért bennünket semmi fáradság» (50. szúra, 37. vers). És midőn az isten tíz parancsolatainak a bibliai felsorolás hatása alatt keletkezett vázlatát adja elő (6. sz. 152. és kk. vv.) mintegy szándékosan hallgatással mellőzi a szombati nyugalomra vonatkozó igét; a szombat intézménye, egy másik hely szerint, csakis a zsidóknak adatott (16. sz. 125. vers), de nincs érvénye a Mohammed hirdetése alapján alakult vallásközösségben. S tényleg a mohammedánok heti ünnepe, a péntek, gyülekezési nap (dsumua), de nem nyugvó nap. A munka nincs tilalom alá fogva, csak az ünnepi istentisztelet órájában köteles az igazhívő a köznapi foglalkozástól távol tartani magát. Ebben a bibliai intézménynek perzsa ízű módosítását látjuk. A perzsák vallása is hat időszakra osztja fel a világ teremtését; de nem ismer heti nyugvónapot, különösen azon a czímen, hogy isten is a teremtés befejezése után kipihente fáradságát. Sőt midőn a perzsa papok a bibliai iratok ellen egyenes vitatkozásra kelnek, a biblia teremtés-történetében találjuk polemiájuk legnyomatékosabban kifejtett mozzanatainak egyikét.
    Mohammed medinai korszakában rakta le az iszlám vallásának és törvényeinek alapköveit. Rendszerré azonban csak az ő halála után következő nemzedékekben tömörült az iszlám vallása. Intézményei fokozatosan fejlődtek. A kezdettől fogva szétágazó gyakorlat csak későn jut némi megállapodásra; a részletekben még mai napig sem uralkodik teljes egyformaság. Dogmatikáról pedig csakis az iszlám 2. századától kezdve lehet szó és ettőlfogva vagy két századig tart, míg a pártok és iskolák harczai közül az orthodox formula véglegesen érvényre emelkedik.
    Már az ős iszlám is a következő öt kötelességet tekinti a vallás oszlopainak, a miknek mind mai napig megmaradtak az iszlám tanításában. Ezek a következők:
    1. Annak vallása, hogy nincsen istenség csak egy Alláh és hogy Mohammed Alláh követe (raszúl Alláh).
    Ezen hitvallást az iszlámban a tanúságtétel (sahádat) két szavá-nak (Alláh, Mohammed) nevezik, és a mohammedán credo sarkalatos alapjának tekintik. A részletesebb hitvallás így hangzik: «Hiszek Alláhban, angyalaiban, szent könyveiben, prófétáiban, a túlvilági életben, az isteni határozatban (decretum divinum), akár a jóra, akár a rosszra nézve, és a holtak feltámadásában.
    2. Az istenszolgálat, mely naponkint öt, szoros időpontokhoz kötött imádság-szertartásban (szalát) nyilvánul; ez időpontok: a dél, délután, nap lenyugta, az éjjel, reggel. A naponkint ötszöri istentisztelet is perzsa befolyás eredménye, a mennyiben a koránban előbb két (reggel és estve), később egy «középső ima» betoldásával a zsidó szertartás mintájára három napszakra rendelt kötelességszerű imaszertartást a perzsák 5 gáh-jának (ima és áldozás időpontjai) példájára öt imádságra egészítették ki. - Ez imádságok mindegyikét már nagyon korán szabályozták mindenféle formaszerűségekkel; a térdhajtások (rak'a) és földreborulások (szudsúd) köteles száma mindegyik imára nézve pontosan ki van szabva.
    Az imádkozási szertartás kimagasló mozzanata a pénteki (jaum al-dsumua, azaz: a gyülekezési) nap liturgiája, olyan helyeken, a hol rendes gyülekezet található, minden pénteken a déli ima ideje körül tartatik. A szalát ez alkalommal ünnepélyes szónoklattal (khutba) van egybekapcsolva, melyet régi időben maga a khalifa tartott a székvárosban. Mohammed a zsidók szombati és a keresztyének vasárnapi ünnepének helyébe a pénteket rendelte nem ugyan nyugvó, hanem gyülekezési napnak.
    3. A közadó (zakát) szolgáltatása, melylyel minden mohammedán ember a gyülekezet közczéljainak (vallásháború stb.) előmozdítására, úgymint a szegények felsegítésére a közpénztárhoz hozzájárulni köteles.
    4. A bőjtölés (szijám), melyet Mohammed a zsidó nagybőjtöt utánozva eredetileg az első hónap (moharrem) 10. napjára (ásúrá) rendelt, de későbben, midőn az arab zsidók támogatásáról lemondott, a régebbi intézkedés eltörlése mellett, a 9. hónapra (ramadhán) tett át. Ezen teljes hónapot bőjthónak rendelte, melynek összes napjain, a hajnal hasadásától a nap lenyugtáig a mohammedán hivőnek minden világi élvezettől szigoruan tartózkodnia kell.
    5. A mekkai zarándoklás (hadds), melyet a mohammedán ember egyszer életében, a mennyiben komoly akadály nem gátolja, végezni köteles. A zarándoklás szertartásaira a 12. vagyis a zarándoklási hónap (dzu-l-hiddsa) tíz első napja van rendelve. Ez intézményt, a vele járó szertartásokkal a próféta kénytelen volt az arab pogányságból átvenni, melynek sarkalatos vallásgyakorlatai közé tartozott. Némi monotheistikus módosítással, a pogány istenekre irányuló vonatkozásoknak az Alláh-hit értelmében történt átmagyarázással és egy e czélra költött Ábrahám-legendához való kapcsolással lényegében a pogány időből átöröklött formák között maradt meg a hadds szertartása az iszlámban is. Központja a Kába, melyet a bucsújárók népe hétszer megkerül; a pogány arabok hagyományaként fentartotta magát a fekete kő tisztelete és a Kába-cultus egyéb járuléka. A pogányok bálványainak lerontásától a próféta nem riadt vissza; hisz ezeknek fetis-tiszteletén, mely inkább az egyéneknek, semmint a közösségnek ügye volt, könnyen adtak túl a vallásos tekintetben meglehetősen közönyös arabok. A mekkai hadds nagy nemzeti ünnepét, mely a pogány arabság ősi szunná-ihoz tartozott, még oly gyökeres reform sem volt képes eltörölni, minő az iszlám volt.
    Ezen minden egyes egyént egyenkint illető vallásos kötelességeken kivül vannak parancsolatok, melyeknek végrehajtása nem az egyéneket illeti, hanem a teljes mohammedán egyházat és melyek teljesítéseért első sorban az igazhitűek kormányzója (emír al-múminín), a khalifa felelős. Ezen kötelességek között legelőkelőbb helyen áll a vallásháború (dsihád), a hitetlen (káfir, ebből eltorzitva gyaur) világ elleni harcz, a czélból, «hogy Alláh szava legyen a leghatalmasabb», hogy az iszlám hatalmának érvényt és elismerést szerezzenek.
    E parancsolat, mely eredeti szándéka szerint az arab félsziget makacs törzseinek az iszlám jármába hajtására vonatkozott, az iszlám hatalmának fejlődésével mind nagyobb körökre terjedt. A mohammedán fejedelem kötelességévé vált minden évben háborút indítani az iszlám területével határos nemmohammedán államok ellen.
    Az egész világ e szempontból két félre oszlott: iszlám-területre (dár al-iszlám) és háború-területre (dár al-harb), azaz olyanra, mely ellen a mohammedán fejedelem kötelessége háborút indítani.
    A dsihádnak nem az volt a czélja, hogy a nem mohammedán világot kard erejével az iszlám vallására térítse, hanem hogy az iszlám politikai uralmát terjeszsze. Csak a bálványimádóktól követelte Mohammed a feltétlen áttérést és az iszlámmal járó kötelességek elvállalását; a zsidóktól, keresztyénektől és perzsáktól - vagy mint ő nevezi madsúsz, azaz mágusoktól, kiket egyszóval könyvembereknek (ahl al-kitáb) tudniillik kinyilatkoztatott valláskönyvek birtokosainak nevez, csakis az iszlám hatalmának elismerését követeli és bizonyos feltételek között megengedi nekik, hogy régi vallásukat háborítlanúl gyakorolják a mohemmedán hatalom védelme alatt. E vallástürelem első feltétele a fejadó (dsizja) fizetése, melylyel azon általuk nem teljesíthető kötelességet váltják meg, hogy az iszlám vallásháborúiban részt vegyenek. A dsizja intézményét is a perzsáktól kölcsönözte az iszlám. A perzsáknál is külön adó volt kiróva azokra, kik bármely okból nem voltak képesek a nemzeti háborúkban cselekvően részt venni.

IV. FEJEZET.
Az első négy khalifa.
(632–661).

nevű kardja az iszlámban a hősiesség jelképe maradt. Már a próféta háborúiban is előkelő részt vett; mindenütt bátorsága által tűnt ki. Azóta sem nyugodott kardja; a maga ügyének védelmezésében, melyet a sziffini békealkudozás akarata ellenére szakított félbe, mindvégig bátor kitartást tanusított, mely által katonáit is lelkesítette a hacrz folytatására.
    Haszan közönyösen fogadta atyja híveinek hódolatát. De a helyett, hogy 40,000-nyi serege élén az Irákot fenyegető Moávija ellen indult volna, a sereg egy részét Keisz b. Szád vezérlete alatt az ellenség ellen küldte; ő maga azonban Madáinba vonult vissza, hogy a perzsa királyok fényes palotájában nyugalmas életet rendezzen be a maga számára. Midőn Keisz vereségének híre Haszan környezetében elterjedt, körülötte levő katonái fellázadtak ellene és csak egynéhány hű arab törzsnek köszönte életét.
    Könnyű volt most Moávijának ily ellenféllel tárgyalásokba bocsátkozni. Haszan Moávija javára a khalifaság jogairól lemondott. Többre becsülte a jómódú nyugalmas életet mint a próféta családjának jogaiért való harczot. Jellemét a kikötött feltételek mutatják. Azonkívül, hogy Moávija saját és Ali volt híveinek biztonsága iránt kötelező igéretet tett, még azt is kikötötte, hogy néki a Kúfában egybegyűjtött államkincstárból öt millió drachmát kiszolgáltassanak és e mellett élethossziglan tetemes évi járadékot biztosítsanak. Ő maga pedig hat havi dicstelen szereplése után Medinába vonult vissza és élete háralévő részét nagy csendben, vallásos szemlélődés között töltötte el. Haszan gyávasága már most minden nagy nehézség nélkül Iráknak is urává tette Moáviját.
    Az igazhitűek azonban ezentúl sem nyugodtak bele, hogy a próféta öröksége az istentelen Omajja-család e bitorló képviselőjére szálljon. De egyelőre nem volt férfiú, a ki körül mint a vallás ügyének vezére körül csoportosulhattak volna. A Haszantól teremtett helyzet gyarapította Moávija jogczímeit. Öcscse Huszein most Medinába vonult bátyjával. Csak később fog rövid időre előtérbe lépni. Egyelőre a négy «jó úton induló» khalifa után Moávijával ez Omajjád dynastia áll az iszlám élére.

V. FEJEZET.
A szekták. – Az Omajjád khalifaság jelleme.

Az Ali uralkodása alatt kitört pártharczok, úgy mint az Omajjádok uralmának kezdetétől fogva az elégületlenek között kifejlődött belső mozgalmak az iszlám vallásos egységét felbontották. Bár a hatalomtól visszaszorítva, az iszlám főáramlatától schismaticus törekvések ágaztak el. Ezek eleinte csupa elméleti jelentőségűek és nem voltak elég erősek, hogy a közügyek alakulásában érvényesüljenek. De előkészítik a talajt arra, hogy későbbi korszakokban határozottan kidomborodott alakban léphessenek elő és az iszlám alakulására a birodalom különféle pontján döntő befolyást gyakoroljanak.
    Az iszlám szektái közjogi vitákból indultak ki. A politikai tételekhez csak később járulnak dogmatikai tanok is, melyek e szektákat az általános orthodoxiától megkülönböztetik.
    Az iszlámban kifejlődött harczok a khalifaság kérdése körül csoportosulnak. A szekták azon felelet szerint különböznek egymástól, melyet e kérdésre adnak: ki van jogosítva arra, hogy mint a próféta khalifája az igazhitüek élére álljon?
    1. A patriarkhális korszakban senki nem kételkedett abban, hogy a khalifaságot szabad választással kell betölteni, tekintet nélkül a választandónak származására, törzsi illetőségére. Az iszlámnak első kezdeteitől fogva mélyen gyökerezik az igazhitűek ösztönében az a felfogás, melyet az elméleti theologia nemsokára határozottan formulázott, hogy t. i. a törvényes állapotnak egyik forrása az idsmá, a közmegegyezés, consensus omnium. Az összesség, úgy mondának, vagyis az egyház nem egyezik meg téves dologban. A mi a mohammedán egyház közakarata, az egyúttal az iszlám helyes gyakorlata.
    Igy tehát a khalifa is a hivők közmegegyezéséből meríti jogát az uralkodásra, semmi egyébből. Az örökösödés, mint uralkodási jogczím teljesen ismeretlen volt. Az események eddigi menetében azt láttuk, hogy Abu Bekr és Omar halála után senki nem gondolt arra, hogy a meghalt khalifák fiait ültessék a khalifai székbe, bár nagyon élénk részt vettek az állami mozgalmakban; mindenkor másfelé irányult a választók figyelme. Ali, ki rokonság dolgában legközelebb állt a próféta családjához, három választás alkalmával mindig a leggyengébben állt a többi jelölttel szemben, és midőn negyedszer sikerült neki a khalifa méltóságát elfoglalni, e tény az iszlám egységének felbontására adott alkalmat. De már Haszan megválasztásában annak jelét látjuk, hogy ez idő körül az igazhitüek széles rétegeiben már megfogamzott az a gondolat, hogy a khalifai méltóságot a próféta családjában való örökléssel kell betölteni. S ez eszme aztán Moávija uralkodása és az omajjád dynastia szilárd térfoglalása alatt mindinkább megerősödött a jámbor mohammedánok lelkében. Erre alapítják oppositiójukat a tőlük gyülölt omajjádok ellen.
    Az iszlám első két évszázadi történetének szemlélete határozottan megczáfolja azon nagyon elterjedt téves felfogást, mely szerint a mohammedán állam első alakulásától fogva a theokratikus állam bélyegét viseli homlokán; hogy az állam vallásos intézmény volt az iszlámban és hogy az állam feje vallásos hatalomnak volt a kifejezője és hordozója; hogy világi uralkodói jellege mintegy beleolvadt túlnyomólag vallásos hivatásába és attributumaiba. Ez teljesen helytelen felfogás. A négy első khalifa alatt a mohammedán állam katonai szervezet; pusztán a militarismus alapján áll. Az omajjád dynastiának idejében pedig a lehető legtávolabb áll a theokratiától. Ez idő alatt az uralkodónak és az államnak vallásos feladatai jóformán hárttérbe szorulnak; az uralkodók és képviselőik, a helytartók, határozottan és tudatosan megtagadnak minden kapcsolatot az iszlám vallásos feladataival. A theokratikus irány e korszakban nem a hivatalos iszlámban jelentkezik, hanem csupán azon ellenzéki áramlatokban, melyek az uralkodó szellem ellen kifejlődnek. A theokratia egy elnyomott kisebbség politikai hitvallása.
    Az omajjád uralkodók nem a medinai szellem képviselői és folytatói, azon szelleméi, mely a Medinában alakult iszlám vallásos életében nyer kifejezést, mely a «próféta városában» ébredt, ott erősödött meg és onnan sugárzott ki a hódítások által Ázsia és Afrika nagy részén kiterjedő mohammedán államra. Ők a mekkai hagyományokat képviselik. A mekkai aristokratia, bár fővárosuk a kényszernek engedve kénytelen volt kapuját a győzelmes iszlámnak megnyitni, és az ősi pogányság szentélyét, a kábát, az új vallásnak átengedni, bensőleg még soká folytatta ellenállását a számos csatában győzedelmes iszlám ellen. Nem annyira ősi vallásukat védték az ujítók ellenében, nem isteneik és cultussak volt ragaszkodásuk és féltékenységök tárgya, mint inkább társadalmuk ősi intézményei és különösen az a hegemonia, melyet mint ez intézmények igazgatói a félsziget társadalmi életében is gyakoroltak. Azon elsőbbséget, melyet a mekkai kureisiták az arabság körében elfoglaltak, a leghatározottabban veszélyeztette most az iszlám azon tana, hogy «a legelőkelőbbek közöttetek azok, a kik a legistenfélőbbek».
    S a mekkai családok között éppen az Omajjádok voltak azok, kik itt a leghatalmasabb állást foglalták el. Az Alláh nevében beszélő prófétának ők okozták a legnagyobb bajt és az arab eszményekkel ellentétbe helyezkedő iszlámot ők üldözték a legkeményebb erőszakkal.
    Ez ellenséges érzelem volt a család közös érdeke. S lelkök ez iránya csak színleg szenvedett változást az iszlám győzelme után. Mekka meghódolásán túl nem birták ugyan a kard erejével folytatni ellenállásukat. De a külső hódolattal együtt nem tettek le a mekkai szellemről a medinai szellem javára. Az iszlámot ők most hatalmi, nem dogmatikai ügynek nézték és a pogányságban gyakorolt hatalmukról a megváltozott viszonyok között sem volt szándékuk lemondani. A harmadik medinai khalifa, Othmán, már az ő emberük volt; alatta az Omajja családból való helytartók, kik az iszlám törvényeivel vajmi keveset törődtek és ez által az igazhitűek megbotránkozására nyujtottak okot, osztozkodtak a mohammedán állam területében és vagyonában. S Othmán halála után e hatalom megtartása volt a család törekvése. Az iszlám csak más alakba öltöztette a pogányság idejében gyakorolt hatalmukat.
    E hatalom tehát teljesen világi érdekekben gyökerezett és kevés tekintettel volt az iszlám vallásos czéljaira. Az omajjád kalifák világi fejedelmek és nem is kivánnak más színben feltünni, mint világi fejedelmek színében. Ők magok, a jámbor lelkek nagy boszúságára, «királyok»-nak szeretik magokat czímeztetni és uralkodásukat teljesen világi alapokra fektetik. Az állam, ez az ő gondjok: az egyház csak annyiban tényező az ő rendszerökben, a mennyiben egynéhány tekintélyes képviselő által, kiket sikerült az udvar körébe vonni, jogczímeket kovácsoltatnak eljárásuk számára; mert a medinai hagyományokhoz szokott nép szemében ilyenekre mindenkoron szükség volt. Világi uralmuk tudatában nem helyeznek semmi súlyt azon folytonosságra, melyet a khalifa szó fejez ki és melyet Medina szelleme képvisel. Magaviseletök mintegy visszautasítja azt a gondolatot, hogy a mohammedán állam, melynek ők a fejei, azon győzelmes harcz eredménye, melyet Medina a mekkai pogányság ellen vívott. Hiszen ők azon emberek utódai, kik e harczban elbuktak. Hind, e hirhedt pogány asszony, ki dobszóval és buzdító énekkel kisérte volt őket a harcz mezejére, az első omajjád király tulajdon édes anyja volt. E dynastia uralkodásának egész korszaka, kevés félbeszakítással azon benyomást teszi, mintha a medinai szellemtől, mely az iszlámot megteremtette, teljes elszakadás jellemezné. Odáig mennek, hogy magát Medinát, melyet a nép kegyelete «az illatos»-nak nevezett el, «piszkos»-nak gúnyolják. Üldözik a próféta családját és megalkotják ezzel a későbben kifejlődő reactio számára a martyr-alakokat. Az iszlám első győzelmei emlékét képviselő ország ellen nagy az ellenszenvök; gyülöletükben annyira mennek, hogy pusztításuktól még a «szent házat», a Kábát sem kimélik. Közülök sok oly uralkodó támadt, kiket még külsőleg sem lehetne az «igazhitűek» sorában fölemlíteni és kik pogány érzületeikkel és iszlám-ellenes lelkületök nyilt kimutatásával kaczér módon híreskedtek.
    Még hivatalos fellépésük azon mozzanatait is, melyek a vallásos gyülekezet vezetésével álltak kapcsolatban, teljesen világi czélzattal érvényesítették, mint királyok, nem mint imámok.
    A próféta ideje óta az a szokás gyökeresedett meg, hogy a birodalom székhelyén a pénteki liturgiát (ez a mohammedán vallásos élet legünnepélyesebb mozzanata) a khalifa vezette; maga az uralkodó intézte az ünnepi szónoklatot (khutba) az egybegyült ájtatosokhoz. A tartományok fővárosaiban e tisztségét a helytartóra ruházta; egyéb nagy városokban azon férfiakra, kik ott a khalifa hatalmát képviselték. Még mai napig is a nagy mecsetek pénteki szónokait a khalifa nevezi ki. Az omajjád uralkodók és helytartóik már most mindent elkövettek arra, hogy e functióknak világi színezetet kölcsönözzenek és nem annyira a vallás előtt való meghódolásukat, mint inkább büszke királyi jellegüket tüntessék fel. Nem óhajtottak mint vallási functionáriusok lépni a nép elé. A szószéket (minbar), mely a vallásos szokás szerint egyszerű faalkotmány volt, fejedelmi díszszel ékesítették, kőből és érczből építették. A vallásos szokás azt kívánta meg, hogy állva mondják el szónoklatukat; ők azonban ezt nem egyeztethették össze fejedelmi méltóságukkal, a régi «jó úton induló» khalifák szokásaihoz ragaszkodó jámborok boszankodására leültek a minbar legmagasabb lépcsőjére és így szóltak az előttük álló néphez. A mecsetben nem egyszerű arab öltözékben jelentek meg, mint a régi khalifák, hanem fehér fejedelmi palástban és teljesen fölfegyverkezve. Nem a vallásos khalifa tisztségét akarták folytatni, hanem a pogány arab fejedelemét, ki a nép szólója volt. E czím a pogány társadalomban a legelőkelőbb férfiakat illette meg, azokat, kiknek fejedelmi rangjok volt a törzsben. Az omajjád khalifák szónoklásukkal nem egyházi, hanem világi rangjokat mutatják ki. Nem is vallásról és a próféta dicsőségéről beszéltek, hanem saját hatalmukról. Ha elégületleneket sejtettek a gyülekezetben, reájuk ijesztettek és megfélemlítették őket. Az ezen időből fenmaradt pénteki szónoklatok sok bizonyítékot nyujtanak e tényről.
    Ez állapotok sok fájdalmat okoztak a medinai szellem képviselőinek, azon jámbor mohammedánoknak, kik az iszlám vallásos életének elhomályosodását és elgyengülését a legnagyobb szerencsétlenségnek tekintették. Sajgó szívvel nézték, hogy a próféta legnagyobb ellenségeinek, Abu Szufjánnak és a «májevő» Hindnek gyermekei kezébe került az iszlám hatalma, és hogy hatalmukat az iszlám igazi vallóinak elnyomásával érvényesítik.
    E jámborok nagy része azonban megelégedett azzal, hogy az uralkodó állapotok ellen bensőleg, mint mondani szokták, «szívével» protestált; óva intette a híveket a nyilt lázadástól, a viszonyok megváltoztatását Alláhtól várta. Ezek az idsmá alapján állottak; nem tartották megengedhetőnek, hogy a mohammedánok közmegegyezése alapján uralkodó férfiak ellen fellázadjanak. Felfogásukat a próféta szájára adták és azon kor szokása szerint, saját meggyőződésüket hadith-ek alakjába öntötték. Ily mondásokat hirdettek a próféta nevében: «A kik az iszlám egységét széthasítják, a hódoló esküt megszegik, a közösségből kiválnak és a muszlimok biztonságát veszélyeztetik, azokat hitetleneknek kell tekinteni». - «A ki az uralkodók cselekedeteit rosszalja, türjön békében, mert a ki az engedelmességből akár csak egy arasznyira kilép, az úgy hal meg akár csak pogány volna». - «A ki a közösségtől elpártol, az az iszlám kötelét vetette le nyakáról». - «A pokolnak hét kapuja van; egyikök azoknak van rendelve, kik a kardot viszik gyülekezetembe». - «Bármily emirnek engedelmességgel tartozik az ember, akár jó, akár rossz; ne daczoljatok a felsőbbséggel: ha nem jár isten utjában, bizzátok az itéletet Alláhra. Tekintsétek az istentelen kormányt büntető pálczának, melylyel Alláh benneteket megpróbál; de a világért se lázadjatok fel ellene. Türjétek alázattal és bizzatok Alláh segítségében.»
    2. Az uralkodó szellem felszíne alatt azonban ellenáramlatok is lappangtak, melyek a pogány szellem folytatólagos hatása ellen vajmi erőtlen, a hatalom vasakaratától erőszakkal visszanyomott ellenzéket fejtettek ki.
    A vallásos irányzatot az omajjád-dynastia uralkodásának évszázadában első sorban egy bár nem minden befolyás nélküli, de mindenesetre semmi hatalommal nem biró kisebbség tartja fenn, mely a lábra kapott világiasság ellenében a medinai eszméket tűzte zászlajára.
    Theologusokból állott e párt, kik a hitetlen világias időkben a mohammedán vallásos tant fejlesztik és kimutatják azon ellentétet, mely közötte és az uralkodó szellem között fennáll. E pártnak hívei nem igen zavarhatták a vizet, ámbár azon tiszteletnél fogva, melylyel a nép e szent férfiak irányában viseltetett, nagyban járultak hozzá az omajjádok fejlődő népszerűtlenségéhez.
    Voltak közöttük olyanok is, kik nyiltan kiálltak a síkra és a vallástalan uralkodókkal nagy merészséggel szállottak szembe. Hogy ily bátor emberekkel miként bántak el az omajjádok és uralmuk képviselői, mutatják az egyik hatalmas helytartó, a félelmes Hadssáds b. Júszufnak egy ily erkölcstanítóhoz, a nagy tiszteletben álló Anasz b. Málikhoz, intézett dorgáló szavai. Ha nem hagyna fel vallásos alkalmatlankodásával, «úgy őrli meg, mintha malomkő alatt feküdnék és czéltáblául állítja oda nyilai számára». S Hadssáds és az iskolájához tartozó omajjád államférfiak ily kitételeket nem épen metaphoraként használtak. Kiméletlenül bántak el azokkal, kik a vallás nevében háborgatták hatalmukat.
    Minél türhetetlenebbeknek találták vallásos szempontból az uralkodó viszonyokat, annál sóvárgóbban vetették reményüket a jövőre nézve, a próféta családjába, a nélkül azonban, hogy ők ezt a családot tartanák a khalifaságra egyedül jogosultnak. Mert a multakra nézve nagy méltánylással ismerték el a khalifaság történeti fejlődését a négy első khalifa alatt, kik egytől-egyig a próféta társai voltak és a próféta társainak köszönték méltóságukat. Mint isteni akarat előtt meghajoltak még az omajjád dynastia hatalma előtt is; hisz forma szerint az idsmában gyökerezett. Nem támasztottak ellene nyilt lázadást.
    Ez a mohammedán orthodoxia álláspontja: a szunna. Bármiként is itélik meg vallásos szempontból a khalifák magaviseletét, egyházjogi tekintetben a khalifaság tényleges alakulását törvényesnek és jogosnak ismerik el. Kibékülnek a meglett tényekkel. A «társak» cselekedeteit pedig egyáltalán nem engedik semmiféle rosszallással illetni; ők legjobban ismerték a próféta akaratát; a vele folytatott mindennapi érintkezés őket a szentség körébe emelte. A szunna hive szemében nincs magasabb tekintély a «társ»-nál.
    3. Minden tekintetben veszélyesebb volt az omajjádokra az oppositiónak egy másik köre: a legitimisták pártja. E párt hite szerint az első omajjád uralkodó Mohammed unokájának trónját bitorolta és így tovább minden uralkodó egy másik imámét (így nevezték ők a jogos khalifákat), a kiket ők magok között, mint az államegyház jogos fejeit ismerték el. A hatalom szerintök nem világi jogalapokon nyugodott. Nem a nép választottja az, a kinek a nép közérzülete hódol, nem ő az állam jogos uralkodója: hanem az, ki a próféta egyenes örököse, méltóságának jogos utóda. Az ő trónjelöltjeiknek jogczímei a prófétaság kiváltságaira mentek vissza, vallásos mozzanatokból indultak ki; ehhez képest imámjaikat a közönséges emberi tehetségeket felülmuló sajátságokkal (p. o. csalhatatlansággal) is felruházzák, melyek az állam fejét az isteni akarat kifolyásának tüntették föl, ki nem a nép jogait egyesíti személyében - nem tőle van választva - hanem az isten uralmát képviseli az emberek között.
    Látjuk, mily radicalis elvi különbség volt az omajjád khalifák jogczímei között és azon alap között, melyre a legitimisták imámjaik jogköveteléseit építék. Az Omajjádok világi uralkodása ellenében a theokratia a maga teljes kifejlődésében.
    E párt azonban nem elégedett meg azzal, hogy a khalifaság jogtalan bitorlására vonatkozó felfogását a Moávija győzelmét követő korszakra alkalmazza. A kik következetesen vallják elveiket, a három első khalifát is jograblóknak mondják, minthogy a próféta halála után az utódlás joga egyesegyedül Alit illette, utána meg fiait. A szunna híveinek azon tanítását, hogy a próféta nem intézkedett arról, ki legyen utódja, merész hazugságnak és hamisításnak jellemzik. Szószerint idézik a próféta azon mondásait, melyekkel egyenesen Alit jelölte utódjának. E rendelkezések eltitkolását és meghamisítását a «társaknak» tulajdonítják, kik a próféta akarata ellenére ejtették meg a khalifa választását, s a kik okozói az iszlámot megrontó bűnténynek, hogy a «próféta házá»-nak jogait elkobozták. A társaknak ennélfogva semmi tekintélye az ő vallásos rendszerükben; e tekintély csakis a ház embereit (ahl al-beit), azaz a próféta családjának tagjait és utódaikat, első sorban az egyenes örökösödés utján jogosult khalifákat, vagy mint ők – a theokratikai jellem világosabb feltüntetésére – szivesebben nevezik, az imámokat illeti.
    Azokat, kik e tant vallják, szemben a szunnitákkal, azaz az iszlám tényleges histórai felődésének elismerőivel, síitáknak nevezik, e szóból sía, azaz: valakit követő, hozzá ragaszkodó társaság, ez esetben: Ali síá-ja.
    4. A síiták maguk között többféle felekezetre oszolnak. Minthogy Alinak sok felesége és ezektől egy egész sereg gyermeke volt, könnyen szétágazhattak a vélemények arra nézve, hogy az Alidák melyik ágában öröklődik át az imámság apáról fiúra.
    A síiták többsége a Fátima (Mohammed leánya) gyermekeire korlátolja az imámság öröklését. A II. törzstábla megmutatja, hogy mily vonalban örökítik át e jogot apáról fiúra egészen a 12. imámig. Ez még gyemekkorában eltünt a földről; nem halt meg, lappangva él valahol, s az idők elteltével mint Imám Mahdi fog előlépni, hogy az igazságtalansággal eltelt világon a jogos viszonyokat helyreállítsa. Ezért a «rejtőző imám»-nak nevezik. Ez imámokat, kik közül többen tényleg elő is léptek jogaik érvényesítésével, ismerték el a síiták mindenkor az iszlám egyedül jogos fejedelmeinek az orthodox egyház khalifái ellenében, kiket az imámok jogai bitorlóinak tekintettek. Híveik a khalifáknak sok bajt okoztak lázadásaikkal. A síita népek uralkodóikat a 12. imám eltünése óta a lappangó imám időleges világi helytartóinak nézik.
    A síiták azon felekezetét, melynek hívei az imámságot e 12 alida ivadék sorában örökítik át, imámitáknak, vagy tizenketteseknek nevezik (ithná asarijja). E felekezethez tartozott mindenkor a síiták többsége; mai nap is ezt a rendszert vallják p. o. Perzsiában, a hol a szefevidák dynastiájának uralkodása óta (1512) a síitaság van uralkodó egyháznak elismerve.
    5. A síita hívek között azonban alakultak egyéb felekezetek is. Ezek közül csak azokat említjük, melyek az iszlám történetében valamikor nevezetesebb szerepet vittek.
    A harmadik imám, Huszein halála után az alidák ügyének hívei közül sokan a jogos öröklést nem a többiektől 4. imámnak elismert Ali (Zein al-ábidin)-ra örökítik át, hanem az örökösödést a Fátima ágáról átviszik Ali egy másik nejének fiára, Mohammed b. al-Hanafijjára. Ezt ismerték el imámnak az omajjád khalifa ellenében. Minthogy ezen Mohammed igényeit különösen Alinak egy Keiszán nevű felszabadított rabszolgája képviselte, e rövidéletű felekezetet keiszánitának nevezték. Mikor ez a Mohammed 700-ban meghalt, hívei között róla ugyanazon hit állapodott meg, melyet az imámiták később a lappangó imámról vallottak.
    6. Törzstáblánk az 5. imám mellett ennek testvérét Zeidet tünteti fel. Erre ruházza a 4. imám halála után a zeidita síiták felekezete az imámi méltóságot, melyet ivadékaira is átörökít. E felekezet még mostan is fennáll Délarábiában. Minden síita felekezet közt a szunnita khalifasággal szemben ez a legtürelmesebb, a mennyiben azt tanítja, hogy az oly uralkodó, ki a khalifaságra jog szerint legméltóbb egyén kiszorításával jut uralomra, a nép engedelmességére igényt tarthat. E tétel révén elméleti tanukat mindenkoron kiegyeztethették e velük ellentétben álló tényleges politikai alakulásokkal.
    7. A 6. imám, Dsáfar után a legitimitás törvényei szerint elsőszülött fiát Iszmáilt illette az imámság. Ez azonban a mohammedán törvénynyel nem igen törődő ifjú volt; azért atyja őt kizárta az imámi jog örökléséből, melyet öcscsére Múszára ruházott. Az imámiták már most ez utóbbit ismerik 7. imámnak és az ő utódai során örökítik az imámságot. Ezt a kizárást és átruházást a síitáknak iszmáeliták nevezete alatt támadt felekezete nem ismeri el érvényesnek; a jogos imám - úgy mondanak - nem lehet bűnös, ha a látszat ellene szólna is. Iszmáil csak látszólag vétkezett az iszlám törvényei ellen. Az imámság az illető egyénnek veleszületett immanens határozottsága, melyből semmi körülmények között ki nem lehet őt vetkőztetni. Ennélfogva Iszmáil a legitim 7. imám, és e méltóság az ő ivadékaiban öröklődik apáról fiúra. A tizenkettesekkel ők csak a hat első imámra nézve egyeznek. Vallástani tekintetben is külön váltak a közönséges imámita síitáktól. Az iszmáilita legitimitáson alapszik a fatimida dynastia és ezzel kapcsolatban még egyéb az iszlám történetében előlépő mozgalom.
    8. A síiták között már nagyon korán találhatók azon törekvés csirái, hogy az imámok elismerésével és a szunnita iszlám khalifáinak visszautasításával nemcsak közjogi tekintetben különböznek az orthodox iszlámtól. Az alida ellenzékben kezdettől fogva előlép egy oly irány, mely Aliban és utódaiban nem közönséges uralkodókat látott, hanem az emberiség köréből kiemelkedő lényeket, kik az istenség sphaerájához állanak közel. Az imámok csalhatatlanságának tana is e törekvés következménye. Voltak azonban síita hivek, kik e tannal nem elégedtek meg. Még Ali életében egy Abdalláh b. Szabá nevű, Délarábiából származó zsidó, ki előbb az iráki zavargásokban részt vett, aztán Egyiptomba tette át lakóhelyét, azon tant hirdette az egyiptomi mohammedánok közt, hogy Ali a messiás, hogy az isten szelleme szállt reá; hogy halála után majdan visszatér a földre. Időközben az égben él a felhők között; a mennydörgés az ő hangja, a villámlás az ő ostora.
    A síita ügyet Ali halála után különösen az iszlám perzsa elemei karolták fel. Az omajjádok, kik uralkodásuk szellemével az arab nemzeti hagyományokat jelenítették meg, nem kedveztek az iszlám idegen, nem arab nemzetiségeinek, sőt a pogány arabság gőgjével lenézték a meghódított nemzetiségeket, kiket arab szempontból adsam, azaz barbároknak tekintettek. Nem engedtek nekik semmi érvényesülést az állam közügyeiben, elnyomták és háttérbe szorították őket. Könnyen érthető ennélfogva, hogy az omajjádok ellenségeihez csatlakoztak és a sia ügyét karolták fel. Ennek tanai amúgy is a legközelebb álltak az ő régi hagyományaikhoz.
    A perzsa királyság isteni intézmény; a legkövetkezetesebb theokratia. Maga a király «isteni» férfiú; bághi (isteni), ez a szaszanida király állandó jelzője az érmeken. «A mazdáhitű, isteni ... Irán és Anirán királyainak királya, Jezdán (isten) magvából való (minocsetri)». Az istenséghez oly közel viszonyban áll, hogy, mint erre nézve a perzsa birodalom legrégibb korszaka, az achaemenidák ideje, a legkésőbbi szaszanida korszakkal megegyezik, isteni hódolatot igényel a maga számára. Aeschylos a Perzsák-ban Istennek nevezteti a perzsa királyt alattvalóival, és II. Jezdedsird a fanatikus szaszanida uralkodó azt a hitet terjeszti magáról, hogy az istenséggel személyes kapcsolata van. Az isteni sunstantiának elődről utódra való átöröklése csakis a legszigorúbb legitimitás alakjában történhetik. Csakis a közvetlen örökösödés mellett tartható fenn a királyi személynek isteni természetéről szóló hit. Az isteni királyt a Karéno, azaz az isteni gloria külső jele kiséri; ez csakis a királyi személy valódi ivadékaira szállhat át. A nem legitim királyt nem övedzi az isteni karéno. A szaszanida dynastia megalapítóján, Artakhsír Pápakán-on, ki a legitimitás czímén döntötte meg a parthus uralmat, épen az őt kisérő karénón ismerték fel achaemenida származását.
    Ez eszméket vitték be a perzsa muszlimok a mohammedán királyság felfogásába is; ez eszméket csakis a síita legitimismus körében fejthették ki. A prófétába már őseiről szállt az isteni szikra, ez nemzedékről nemzedékre legitim utódaiba, vérbeli leszármazóiba szállt apáról fiúra. Csakis ők képesek rá, hogy a khalifaságot, már most, mint isteni intézményt, megjelenítsék. E körben fejlődött az imámok természetfölötti minőségének tana. Különösen Huszeinnak a martyrium fényével övezett halála, az alidáknak folytonos üldöztetése a hatalmon levő omajjádok részéről, mindig új meg új táplálékot nyujtott arra, hogy az emberistenítés körébe emeljék a próféta szentelt családját. A mit régi nemzeti hagyományok beszéltek az Ahrimán seregeinek harczairól a jó isteni lények ellen, azt most átvitték az omájjádoknak kegyetlen harczára az alidák isteni személyei ellen. Mennél inkább kellett az omajjádok üldözéseit elszenvedniök, annál hathatósabban fokozódtak e tanok azon perzsa körökben, melyek az iszlámot az ő régi nemzeti hagyományaik szellemében vették fel lelkükbe.
    E tanok, melyek már a rendes imámiták dogmatikájába is utat találtak a siitaság némely elágazásában, aztán a legvadabb túlzásokba mentek át. Alig van dogmatikai rendszer, melyben szaporábban burjánzott a szektaalakulás, mint a siitaságban. Maguk a siiták boszankodással szólnak az ő rendszerükből kinőtt túlzó tanokról (ghulát), melyeknek vallóit magus is eretnekeknek tartják. Sokan az emberistenítést a legféktelenebb módon alkalmazták. Az isteni incarnatió hite leginkább az iszmailita szekta dogmatikai rendszerében jutott kifejezésre. Mások Alit egyenesen istennek nevezik (ez a még most is fennálló Ali-iláhi szekta) és előbbrevalónak mondják magánál Mohammednél, a ki csak ember volt. A Ghurábbijja szekta meg azt állítja, hogy Ali Mohammedhez úgy hasonlított, mint az egyik holló (ghuráb) a másikhoz; nem lehetett egymástól megkülönböztetni. Innen van, hogy Gábor arkangyal, kit Isten a maga kinyilatkoztatásával Alihoz küldött, tévedésből Mohammednek adta azt át. Ezek a legitimitást nem is annyira Mohammedhez, mint inkább Alihoz kapcsolják. Az úgynevezett ötösök (mukhammisza) azt hiszik, hogy Mohammed, Ali, Fátima és két fia Haszan és Huszein egy elválaszthatatlan isteni pentaszt alkotnak; mindegyikük ugyanazon egy isten incarnátiója.
    9. Ugyancsak a közjogi harczokban gyökerezik a kháridsiták szektája, melynek kezdeteivel már megismerkedtünk.
    Ha nem is a legitimitás korlátaitól feszélyezve, az orthodox iszlámban idővel az a meggyőződés fejlődött ki és emelkedett törhetetlen szabálylyá, hogy a szabadon választandó khalifának a Kureis törzsből való férfinek kell lennie. E vezető törzs széles elágazása még e korlátozás mellett is tág tért engedett a muszlim gyülekezet szabad választásának. Tényleg kilencz századon át a khalifa czím viselői, egészen addig, hogy II. Szelim alatt (1517) Egyiptom meghódításával és az ottan lakó utolsó abbaszida árnyék-khalifa elűzésével az othmán szultánság ruházta magára e czímet, kureisita emberek voltak. Ha a tényleges uralmat (szultán) más uralkodók gyakorolták is, ez egész idő alatt, bár csak névleg, a khalifa méltóságát mindenkor kureisita ember képviselte.
    A kháridsiták a közösségből azon tannal léptek ki, hogy az igazhitűek gyülekezete a legérdemesebbet választja meg khalifának. A származás nem korlátolja a szabad választást. Nemcsak, hogy a kureisitasághoz nem, de még az arab származáshoz sincs kötve a khalifaság. Ha érdemes rá, «akár egy nabatus rabszolgára» is lehet bízni e tisztséget. Ha a gyülekezet a megválasztott khalifa uralkodása alatt az uralkodó érdemtelenségéről győződik meg, jogában van őt méltóságából elmozditani, sőt halállal is büntetni. Abu Bekr és Omar érdemeseknek bizonyultak az igazhitűek vezetésére; ők jogos khalifák voltak. De Othmántól kezdve a khalifaságot jogtalanul töltötték be. Sem ő, sem Ali, Moávija és utódai pedig éppen nem voltak méltók arra, hogy az iszlám élén álljanak.
    A kháridsiták, maguk köré gyüjtvén az elégületlen elemeket, sokszor a közös negativ alapon a siitákkal is egyesülve az omajjád uralkodás első felében folyton nyugtalanítják az uralkodó dynastiát és lázadásaikkal zavarják az állam belső békéjét. Minthogy az ő tanuk tisztán demokratikus alapon áll, szívesen csatlakozik hozzájuk a köznép, midőn szabadon választott khalifa-vezéreik alatt, hol magában Arábiában, hol a folyton forrongó Irákban, hol az állam keleti részeiben lázadásokat idéznek elő. Az ő közjogi thésiseihez csatlakoztak az északafrikai berberek is, kiknek ősi demokratikus alkotmánya semmiképpen sem fér össze azon absolutismussal, mely a khalifaság kormányformája volt. A berberek között maradt fenn legtovább a kháridsiták szektája. Franczia fenhatóság alatt a Szahara néhány oázisában, melyek Francziaország algeriai gyarmatának legdélibb határát alkotják és melyeken a Beni Mzáb néven ismert berber törzs lakik, még mai napig is fennáll egy kháridsita elveken alapuló közösség, melynek intézményei, a mennyire idegen uralom alatt lehetséges, e szekta tanait tükrözik.
    A kháridsita szekta kapcsolatban demokratikus közjogi tanaival puritán erkölcstant is hirdet, melynek szigorú következményeiben sem osztozik az orthodox iszlám. A szunnita iszlámban azon tan uralkodik, hogy muszlim ember csak az esetre válik a kárhozat martalékává, ha az iszlám alapdogmáit tagadja meg; addig míg ezekben hisz, muszlimnak kell őt tekinteni, akár ha gyakorlati életében az iszlám törvényeit meg szegi is. Ezen kiméletes tannal az omajjád khalifákat és képviselőiket, kik minden pillanatban áthágták a törvényt, akarták megmenteni az iszlám számára és egyúttal fentartani képességüket arra, hogy muszlim fejedelmek legyenek. Ennek ellenében a kháridsiták az iszlám törvényei ellen elkövetett kihágásokat is olybá veszik, hogy az ember általuk hitetlenné válik. A hitetlenség pedig a halálbüntetést vonja maga után. Ezen szigorú tan különbözteti meg őket a murdsiták iskolájától, kik azzal, a mit az üdvözülés és elkárhozás dolgában tanítanak, a türelmesség legszélsőbb határáig elmentek.
    A kháridsiták azon önálló fejlődésénél fogva, melyen szektájuk függetlenül az orthodox közösségtől, keresztül ment, jogi intézményeik dolgában is sok ponton különböznek az iszlám nagy egyházától. Tanaik részletes kifejtésére nézve már korán oszoltak számos alsóbb ágazatra. Vezéreik, kiket időről-időre demokratikus alapon a gyülekezet élére helyeztek, a kháridsita alaptanokat más-más módon alkalmazták. Vannak közöttük enyhébb világnézetűek, s vannak másrészt olyanok, kik demokratikus és puritán tanaikat a legszélsőbb végletekig óhajtották alkalmazni. Sokan közülök a kháridsiták világgyülölő tanai alkalmazásában odáig mentek, hogy mint p. Náfi b. Azrak hivei azt követelték, hogy a hitetlenek kiskorú gyermekei is halállal lakoljanak, míg más kháridsita gyülekezetek csakis a nagykorúakat foglalták be azon fanatikus elbánásba, melylyel tanaik szerint a törvény áthágóit sujtani kell. Ily eltérésekben nyilvánulnak a kháridsita felekezeten belül a részletekben egymástól különböző szekták; vannak szifriták, azrakiták, vahbiták, ibádhiták sat. Ezek közt leginkább az enyhébb ibádhiták terjedtek el. A Mzáb-kháridsiták, úgymint az Ománban és Zanzibárban mai napig fennálló kháridsita gyülekezetek e szekta alapján állanak.
    A kháridsita elnevezést az iszlám történetírói nagy szabadsággal használják. Bármilyen, a fennálló állami tekintély ellen irányuló forradalmi mozgalmat, mely nem síita alapon indul, sokszor a kháridsita elnevezés alá foglalják, ha semmi belső kapcsolatban nem is áll az Ali táborából kivált pietisták forradalmával, a nahraváni ütközet áldozataival.
    Ezek voltak azon belső mozgalmak, melyekkel az omajjád dynastiának számolnia kellett.

VI. FEJEZET.
Az Omajjád khalifák. (661–750.)

 

*
    Az iszlám teljes történetében, kezdve az omajjád khalifaság idejétől egészen napjainkig, a vallásos dogmatikában, de még inkább a nép lelkében fontos szerepe volt és még mindig van a mahdi-eszmének. Ezen eszme nyújtott vigaszt és reményt a kormányviszonyokkal elégületlen jámboroknak, a vallásos rajongóknak, kik az időleges kormányzatban nem lelhették valósulását azon várakozásoknak, melyeket a mohammedán vallásnak megfelelő államhoz kapcsoltak. A mahdi-gondolat kölcsönzött kitartást az omajjád uralom előtt meghunyászkodó, a nyilt ellenszegülést kerülő jámbor-köröknek, midőn a lázadás helyett Alláhtól remélték a rossz viszonyoknak megváltoztatását. De ugyanezen eszméhez folyamodtak azon praetendensek is, kik a tényleges hatalom megbuktatását tűzték ki alattomos áskálódásaik czéljául.
    A mahdi-eszme mindig forradalmi mozgalmaknak szolgált támaszul. Akár dynasztikus, akár társadalmi felforgatók rendszerint a mahdi-eszmébe burkolták törekvésüket. Rendszerint egy-egy nyilvános vagy akár csak lappangó mahdi személye szolgált a forradalmi mozgalmak ürügyéül.
    E szó mahdi annyit jelent, hogy: «a jó útra vezérelt». Mióta a létező kormányformával elégületlen pártok csoportosultak az iszlámban, a próféta egy jövendölésében adtak formát a viszonyok változásába vetett bizalmuknak, mely szerint «az idők beteltével Alláh a próféta ivadékaiból egy férfiút támaszt, a ki a világot eltölti jóval és igazsággal, úgy a mint annak előtte tele volt roszszal és igazságtalansággal». S e férfiú a mahdi.
    E gondolat kialakítására mindenesetre hatása volt a zsidó messiás-eszmének; de azon különös formára, melyet az iszlámban felvett, döntő befolyása volt a perzsa tanoknak. A khalifaság legrégibb közjogi ellenzékét tudvalevőleg a síiták képviselték, kiknek aspirátiói különösen a perzsa lakosságtól elfoglalt vidéken voltak elterjedve. Államjogi eszméik alakulásába régi perzsa hagyományok is belevegyültek. Nekik kapóra jött a parsismus tana a régi vallásos okmányokban Szósiansz megváltó királyról, kit a régi perzsák hite az idők végére vár, hogy a feltámadást előkészítse és a megrontott világon boldog állapotokat teremtsen. Az őt megelőző időben a jogtalanság és kegyetlenség már annyira elharapódzott az emberek között, hogy a malmokat «az ártatlanok kiontott vérével hajtják, mely a harmatot is pirosra festi». Szakasztott ilyen dolgokat beszéltek az omajjád uralom ellen duzzogó pártok a létező viszonyok romlottságáról és a bitorlók jogfosztásáról, melynek a mahdi van hivatva véget vetni.
    Bár az eredeti felfogás szerint a mahdit az idők végére várják, midőn véget fog vetni a hazug Deddsál (Anti-Krisztus) kegyetlen uralkodásának, már elég korán hozzászoktak az elégületlen pártok, hogy be nem érve a hosszú határidőre halasztott megváltás reménységével, közelben megérhető időre várják a mahdi megjelenését.
    A rendes síiták abban nyugodtak meg, hogy az ő 12-ik imámjuk, az úgynevezett lappangó imám, az istentől a világ megváltására rendelt mahdi. Megjelenését minden napra remélik. A régi Babylonia helyén azon barlang előtt, melyből a mahdi előlépését várják, sok időn át naponta egy felkantározott lovat tartottak készen számára. Az omajjádok teljes ideje alatt az elégületlenek a mahdi megjelenését várták, hogy a jogfosztó uralomnak véget vessen. A kik nem épen a síitáknak dynastikus szempontjából, hanem pusztán a jámbor mohammedán embernek az omajjád uralkodók istentelensége fölött kétségbeesett lelkével várták a megváltót, már a jobb érzelmű II. Omart hitték annak. De ez az uralkodó omajjád származású volt. Nem volt a próféta véréből. Másrészt rövid uralkodása után utódai alatt csakhamar ismét előállt a régi rendszer.
    Mind erősebbé vált a hit, hogy a próféta közel rokonságából kerül elő a várva várt Megváltó. Az omajjád dynastia uralkodásának utolsó évtizedeiben gomba módra termettek titkosan terjeszett apokalyptikus iratok (maláhim), melyek titokzatos módon a nemsokára bekövetkezendő változásokról szóltak és a közönséget a dynastia ellen áskálódó forradalmi emberek kitörésére előkészítették. Párhuzamosan ez iratok terjesztésével, különösen a birodalom keleti tartományaiban, ügyes propagandisták, «hívók» (dáî) mint nevezni szokták, jártak a nép között; akár világosan, akár nevét és hollétét titkos homályba burkolva, szereztek hívőket az iszlám egyedül jogos imámja, a mahdi számára. A birodalomban II. Merván alatt beállott zavarok nagyban elősegítették a propaganda sikerét a nép között.
    De ez idő szerint nemcsak az alidák járatták dáîkat az emberek között. Mindinkább kidomborodott egy eddigelé előtérbe nem lépett trónkövetelő család aspiratiója is. E családot a fentebb közölt törzstáblán Mohammed egyik nagybátyjának, Abbásznak ivadékául látjuk feltüntetve. Abbász utódai arról voltak meggyőződve, hogy ép oly joguk van a khalifaságra, mint Mohammed másik nagybátyja, Abú Tálib (Ali atyja) utódainak. Azt a körülményt, hogy Ali utódai anyai ágon (Fátima) is a prófétától származnak, mindenféle örökjogi finomságokkal ütötték el. Nagyobb biztosság kedveért még azt is terjesztették, hogy Abú Hásim, az egyik alida trónkövetelő, forma szerint az Abbász családra ruházta át az alidák összes jogait. Ők már most Hásimról, Abbász nagybátyjáról (l. az 1. törzstáblát) leginkább hásimitáknak szerették családjukat neveztetni, ezáltal mintegy súlyt vetvén azon ellentétre, mely közöttük és az omajjádok, azaz Abd-Samsz (Hásim testvérének) ivadékai között fennáll.
    A czímen már most az ő dáî-jaik is bejárták az iszlám keleti tartományait, különösen a perzsa emberektől lakott Khoraszánt, a hol leginkább találkoztak az omajjádok gyűlölői és a hol sikerült is nekik titokban sok ezer embert toborozni a Hásimiták, azaz Abbászidák ügye számára. «A próféta házának jogait helyreállítani a bitorlók ellenében», ez volt a jelszavuk. A prófétának egy jövendölését terjesztették, mely szerint «majdan fekete zászlókkal előbukkannak a hívek Khoraszánból, élükön a Mahdi». E propaganda fővezére egy Abú Muszlim nevű ember volt, kinek származását mély homály födi, de kiről biztosan csak annyit tudhatunk, hogy nem volt arab ember. Tevékenységében nagy része volt az arabok elleni gyűlöletnek és azon iráni eszméknek, melyeket a mahdi-reménységek palástoltak. Ebben az időben az abbaszidák titkos praetendense Ibráhim volt, Abbásznak negyedízben leszármazója. Ezzel már most egész nyiltan lépett elő a ravasz Abú Muszlim, ki az alidák követőit is a maga pártjára csalta azzal, hogy hiszen Ali is hásimita volt. Nékik is mindenekelőtt a Hásim-családért kell küzdeniök. Ily érveléssel hatott is az Abú Muszlim igazi czéljain át nem látó síitákra és így az alidáktól egy évszázadon át nagy buzgalommal szított mozgalom eredményeit az abbaszidák érdekeire használta fel. 747 junius 9-én tört ki nyiltan a lázadás, A kelbita araboktól támogatva több khoraszáni város csatlakozik a lázadók seregéhez. 748-ban és 749-ben már szervezett hadsereggel nyomult előre Abú Muszlim és az omajjádokat számos keleti városból kiűzte. Merván khalifa azt hitte, hogy a veszedelmes mozgalomnak leggyökeresebben azzal vethet véget, hogy Ibráhimot, az abbaszida párt imámját, kit syriai rejtekében Homeimában, a Genezaret tó partján felkutatott, elfogatja és Harránban kivégezteti.
    Az imám kivégeztetése már most jeladás volt az abbaszida pártnak erői megfeszített kifejtésére. Ibráhim imám erőszakos halálát az iszlám nagy gyászának tekintették. Feketébe öltöztek és fekete zászlók alatt folytatták előrenyomulásukat. Ime «a fekete zászlós emberek, kik Khoraszánból előbukkannak, élükön a mahdi». A fekete szín maradt ezentúl az abbászid uralkodók hivatalos szine; az omajjádoké a fehér volt.
    Ibráhim testvére, Abu-l-Abbász, áll most a párt élére. Mindig gyarapodó hadsereggel nyomul előre, Mesopotámián át Syriába. Mindenütt az omajjádok ellen elkeseredett lakosság lelkesedése fogadja. Mervánnak folyton leapadó hadserege nem képes megvédeni a dynasztia ügyét. Semmit sem használ a hősies bátorság, melyet ő maga tanusít. Abu-l-Abbász győzelemről győzelemre halad. Már 749 októberben Kúfában khalifának kiáltják ki. Damaskust 750 ápril 22-én foglalja el. Merván az abbaszidáktól üldözve szökésnek ered, meg sem áll Egyiptomig, a hol Abuszirban (a régi Busiris) felismerve 750 augusztus 5-én gyiloknak esik áldozatul.
    Abu-l-Abbász kard élére hányatja a gyűlölt omajjád család minden kéznél levő ivadékát. A próféta családján elkövetett százéves bitorlást kellett megtorolnia a szent család jogai megvédőjének és helyreállítójának. Becsületesen kiérdemli az al-Szaffáh, «vérontó» nevét, melylyel kortársai jellemzik és melyen a történelemben meg van örökítve.
    Az Omajjádok családjából csak egy ifjú menekült, Abderrahmán. Ez Spanyolországba vándorol és ott megalapítója lesz a második (nyugati) omajjád dynastiának.

Segédirodalom

Weil Gustav, Geschichte der Chalifen (1846–1851) I. és II. kötete.
    Kremer Alfred, Geschichte der herrschenden Ideen des Islams (1868).
    U. az. Culturgeschichte des Orients unter den Chalifen (1875–1877) I. kötete.
    Müller August, Der Islam im Morgen- und Abendland (1885–87) I. kötete. (az Oncken-féle gyüjteményben).
    Flügel Gustav, Geschichte der Araber bis auf den Sturz des Chalifats von Bagdad (2. kiad. 1864) a tények rövid összefoglalása.
    Goldziher Ignácz, Az Iszlám. Tanulmányok a muhammedán vallás története köréből (1881).
    U. az. Muhammedanische Studien I., II. kötet (1888–90).
    U. az. Arábia és az iszlám történetéről és művelődéséről szóló értekezései a Budapesti Szemlében 1886–18