Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

László Zoltán: Aldous Huxley
Aldous Huxley: A kultúra és az egyén
(Eredeti megjelenés: a Playboy magazinban, 1963)
Aldous Huxley: Szép új világ
Aldous Huxley: Visszatérés a szép új világhoz


Aldous Leonard
Huxley (1894-1963)
Bibliography
Brave New World Complete online text of the novel > Mirror site
The Doors of Perception The complete text online >
Mirror site
Crome Yellow complete online text by Project Gutenberg > Mirror site
http://www.american-buddha.com/huxley.toc.htm#ALDOUS%20HUXLEY
Poetry about 29 poems online
Ends and means & The Case for constructive peace
Introduction to the Bhagavad-Gita
The Capitalist "Free Press"
Propaganda in a Democratic Society
Culture and the Individual > Mirror site
Foreword to Krishnamurti's The First and Last Freedom
Shakespeare and Religion

 

Aldous Huxley
AZ ÉSZLELÉS KAPUI

Eredeti címe:
The Doors of Perception (1954)
Fordította: Kollár János
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás:
A Magyar Pszichedelikus Közösség honlapja


Tartalomjegyzék

Előszó
Az észlelés kapui


Előszó

"Ha az észlelés kapui tiszták lennének,
az ember mindent olyannak látna,
amilyen valójában: határtalannak."
William Blake

Aldous Huxley neve, a húszas években vált ismertté, és hamarosan generációjának egyik jelszavává, a kulturális divat célpontjává lett. A koktélpartikon, úgy dobálóztak e névvel, mintha puszta említése is elegendő volna ahhoz, hogy valaki bebizonyítsa magáról: szellemes és modern személy.

1920 és 1936 között alkotja meg életművének jelentősebb részét. 1937-ben Kaliforniába költözik, ettől kezdve érdeklődése mindinkább a misztika felé fordul, könyveiben egyre többet foglalkozik a valóság és az illúzió szembeállításával.

1953-tól aktív résztvevője azon vizsgálatoknak, amelyeket a mexikói indiánok által régóta ismert meszkalinnal, a peyotl nevű gyökér hatóanyagával végeztek. Ez az esszé az első kísérletek élményeit adja közre, beszámol az elképzelt új tudatállapotok elmaradásáról, és a helyette bekövetkező magasabb szintű vizualitásról, az észlelés kapuinak megtisztulásáról, és a teljesség élményének tapasztalásáról.


Az észlelés kapui

Ludwig Lewin, német farmakológus, 1886-ban tette közzé az első módszeres tanulmányt arról a kaktuszról, amelyet később róla neveztek el. Az Anhalonium lewinii addig ismeretlen volt a tudomány előtt, de primitív vallások gyakorlói, a mexikói indiánok és Délnyugat-Amerika népei már időtlen idők óta jó barátságban voltak vele. Tulajdonképpen sokkal több volt ez, mint barátság. Az Újvilágba látogató első spanyolok szavaival élve: "(a bennszülöttek) egy peyotlnak nevezett gyökeret esznek, melyet úgy tisztelnek, mintha valamiféle istenség volna".

Az, hogy miért is tisztelték istenként ezt a gyökeret, akkor vált nyilvánvalóvá, amikor olyan kiváló pszichológusok, mint Jaensch, Havelock Ellis és Weir Mitchell kísérletezni kezdtek a peyotl hatóanyagával, a meszkalinnal. Igaz, ők távolról sem mentek el a bálványimádásig, de mindnyájan egyetértettek abban, hogy a meszkalin megkülönböztetett helyet foglal el a drogok között. Megfelelő dózisban adagolva mélyebben változtatja meg a tudatot, azonban kevésbé mérgező, mint a farmakológusok repertoárjában szereplő bármely más anyag.

Lewin és Havelock Ellis óta a meszkalinnal kapcsolatban időről-időre folynak kutatások. A vegyészek nem csupán izolálták az alkaloidot, arra is rájöttek, hogyan lehet szintetikus úton előállítani, így az anyagutánpótlás már nem egy sivatagi kaktusz ritka és szeszélyes termésének függvénye. Elmeorvosok meszkalint adtak be maguknak abban a reményben, hogy ennek segítségével jobban, közvetlenebbül érthetik meg pácienseik szellemi folyamatait. A pszichológusok, sajnálatosan kevés alannyal dolgozva és túlságosan szűk területet vizsgálva bár, de megfigyelték és leírták a drog néhány feltűnőbb hatását. A neurológusok és fiziológusok felfedeztek néhány dolgot azzal kapcsolatban, hogy a meszkalin milyen hatást fejt ki a központi idegrendszerre. Ha rajtuk kívül legalább egy hivatásos filozófus is foglalkozott volna a meszkalinnal, bizonyára rávilágított volna olyan ősi, megoldatlan rejtélyekre, mint amilyen a lélek helye a természetben vagy az agy és a tudat kapcsolata.

Az események menetében az hozott változást, hogy két vagy három évvel ezelőtt egy új – valószínűleg jelentős – tényre derült fény. Ez a dolog tulajdonképpen évtizedeken keresztül annyira szembeötlő volt, hogy szinte "ordított", mégsem vette észre senki addig, amíg egy fiatal angol – jelenleg Kanadában dolgozó – pszichiáternek fel nem tűnt a meszkalin és az adrenalin kémiai szerkezete közötti erős hasonlóság. A további kutatások fényt derítettek arra, hogy a lizergsav az anyarozsból kivont rendkívül erős hallucinogén anyag – biokémiai szerkezete is hasonló a másik két anyagéhoz. Ezt követte az a felfedezés, miszerint az adrenokróm – az adrenalin egyik bomlásterméke – számos olyan tünetet képes előidézni, amelyet a meszkalinmámor során észleltek. Az adrenokróm azonban valószínűleg spontán módon fordul elő az emberi szervezetben. Más szóval: mindannyian képesek vagyunk olyan vegyi anyag előállítására, amely már kis dózisban is mély változásokat okoz a tudatban.

E változások némelyike hasonló azokhoz, amelyek a huszadik század legjellegzetesebb betegségében, a skizofréniában előfordulnak. Vajon a mentális rendellenesség a szervezet vegyületeiben bekövetkező rendellenesség következménye lenne? Előfordulhat, hogy ez a kémiai zavar pedig a mellékvesékre ható pszichés igénybevétel miatt jön létre? Elhamarkodott dolog volna ezt állítani. A legtöbb, amit elmondhatunk, hogy első látásra elfogadható az esetek ilyen értelmezése is. Mindeközben a "detektívek" – biokémikusok, pszichiáterek, pszichológusok – nyomon vannak és ezt a nyomot folyamatosan követik.

Egy – számomra kivételesen szerencsés – véletlensorozat következtében 1953 nyarán az én utamat is keresztezték ezek a "nyomok". Az egyik ilyen "detektív" üzleti útra Kaliforniába érkezett. A hetvenéves meszkalinkutatás ellenére a rendelkezésére álló pszichológiai anyag még mindig nevetségesen kevés volt, ő pedig alig várta, hogy kiegészítse azt. Én éppen ott voltam és nagy örömmel vállalkoztam arra, hogy kísérleti nyúl legyek. Így történt hát, hogy egy szép májusi napon bevettem egy fél pohár vízben feloldva négytized gramm meszkalint, majd leültem és vártam az eredményt.

Együtt élünk, hatással vagyunk egymásra, reagálunk egymás viselkedésére, ennek ellenére mindig és minden körülmények között egyedül vagyunk. A vértanúk kéz a kézben vonulnak az arénába, de egyenként feszítik meg őket. A szerelmesek egymást átölelve, kétségbeesetten próbálják saját, elszigetelt extázisukat közös öntranszcendenciába olvasztani – mindhiába. Sajátos természeténél fogva minden testtel bíró lélek arra ítéltetett, hogy szenvedése és boldogsága magányos legyen. Az érzetek, érzések, intuíciók, látomások mindegyike egyéni, és csak szimbólumok által vagy más, közvetett úton közölhető. A tapasztalatokról ugyan gyűjthetünk információkat, de ily módon nem magukkal a tapasztalatokkal találkozunk. A családtól kezdve a nemzettel bezárólag, minden embercsoport elszigetelt univerzumok társadalma.

A legtöbb univerzumsziget meglehetősen hasonlít egymásra; következtetések útján lehetséges közöttük megértés, sőt még kölcsönös empátia vagy "beleérzés" is. Ily módon, emlékezve saját gyászainkra és bánatainkra, hasonló szituációkban ki tudjuk fejezni részvétünket a másik ember iránt, és természetesen nem szó szerinti értelemben, de bele tudjuk képzelni magunkat az ő helyzetébe. Bizonyos esetekben azonban az univerzumok közötti kommunikáció tökéletlen vagy talán nem is létezik. Az elme sajátságos, és az elmebeteg, valamint a kivételes tehetséggel rendelkező ember teljesen más szinten él, mint az átlagember, így csekély a megértést vagy együttérzést szolgáló közös emlékezeti alapjuk – ha ugyan egyáltalán van ilyen. A kimondott szavak nem biztos, hogy érthetőek. Azok a dolgok és események, amelyekre a szimbólumok vonatkoznak, kölcsönösen kizárólagos tapasztalati körhöz tartoznak.

Igen hasznos, ha képesek vagyunk úgy látni magunkat, ahogyan mások látnak bennünket. Ennél alig valamivel kevésbé fontos az a képesség, hogy olyannak lássunk másokat, amilyennek ők látják önmagukat. Mi történik azonban akkor, ha ezek a "mások" más fajhoz tartoznak, és egészen más világban élnek? Például, hogyan tudhatná meg egy épelméjű ember azt, hogy valójában milyen érzés is őrültnek lenni? Mivel nem tudunk újraszületni látnokként, médiumként vagy zenei tehetségként, hogyan tudunk valaha is ellátogatni olyan világokba, ahol Blake, Swedenborg vagy Johann Sebastian Bach otthon voltak? Vagy éppen hogyan tud az ectomorphia [1] és cerebrotonia szélsőséges korlátai között élő ember valaha is belehelyezkedni egy olyan ember helyzetébe, aki az endomorphia és viscerotonia korlátai között mozog vagy – néhány szűk területet kivéve – hogyan képes belehelyezkedni egy olyan ember érzéseibe, aki a mesomorphia és somatotonia megszorításában él? Egy hamisítatlan behaviourista számára ezek a kérdések, úgy vélem, értelmetlenek. Azoknak viszont, akik elméletileg is hisznek abban, amiről tudják, hogy a gyakorlatban beigazolódott – vagyis elhiszik, hogy a tapasztalatnak belső és külső oldala is van – a felvetett problémák valódiak, sőt mi több, létfontosságúak. Ezek közül néhány teljességgel megoldhatatlan, néhány pedig csupán különleges körülmények között és olyan módszerek segítségével oldható meg, amelyek nem mindenkinek állnak rendelkezésére. Ily módon gyakorlatilag biztos, hogy sohasem fogom tudni, milyen érzés Sir John Falstaffnak vagy Joe Louisnak lenni. Másrészt azonban mindig is lehetségesnek tűnt számomra – például hipnózis, autohipnózis, rendszeres meditáció segítségével vagy más úton, megfelelő hallucinogén bevétele révén – hétköznapi tudatállapotom olyan mértékű megváltoztatása, hogy belülről legyek képes megérteni, miről beszél a látnok, a médium vagy éppenséggel a misztikus.

[1] Ectomorphia: az ebben a bekezdésben található latin szavak valószínűleg Huxley szóalkotásai.

Azok alapján, amit a meszkalinnal kapcsolatos élményekről olvastam, már jó előre meg voltam győződve arról, hogy a drog, legalábbis néhány órára, egyfajta – Blake és A. E. [2] által is leírt – belső világba fog bepillantást engedni. Az, amit vártam, azonban nem következett be. Elképzeléseim szerint csukott szemmel fekve, sokszínű, bonyolult geometriai felépítésű, drágakövekkel kirakott építményeket, hősi alakokkal benépesült tájakat, állandóan a végső reveláció határán ingadozó szimbolikus drámák vízióit kellett volna látnom. Egyértelmű azonban, hogy nem számoltam azzal, milyen a mentális berendezkedésem; és milyenek a temperamentumomból, képzettségemből és szokásaimból származó tényezők.

[2] A. E.: Georg William Russell (1867-1935), ír költő, esszéíró, újságíró és festő álneve.

Amennyire emlékszem, mindig is gyenge vizualitással bíró ember voltam. A szavak – legyenek bár költők nagy horderejű szavai – nem hívnak elő képeket a képzeletemből. Semmilyen hypnagóg [3] látomás nem köszönt az alvás határán. Ha felidézek valamit, emlékezetem nem úgy tárja azt elém, mint egy élénk, színes eseményt vagy tárgyat. Akaratom megfeszítésével, nem túl élénken, de fel tudom idézni, hogy mi történt tegnap délután, hogyan nézett ki Lugarno, mielőtt a hidakat elpusztították volna, vagy hogyan nézne ki a Bayswater Road, ha kizárólag kedves, zöld omnibuszok közlekednének rajta, amelyeket kivénhedt lovak húznának három és fél mérföldes sebességgel. Az ilyen képek azonban nem túl erősek, és semmilyen önálló életük nincs. Úgy hasonlítanak a valódi, észlelt dolgokhoz, mint ahogyan Homérosz szellemei hasonlítottak a hús-vér emberekhez, akik meglátogatták őket az árnyak között. Csak akkor kelnek önálló életre szellemi képzelgéseim, ha magas lázam van. Azok számára, akiknek vizuális képessége fejlett, belső világom bizonyára rendkívül szürkének, korlátoltnak és unalmasnak tűnik. Ettől a világtól – amely szegényes ugyan, de az enyém – vártam volna el, hogy önmagához semmiben sem hasonlóvá alakuljon.

[3] Hypnagógia (hipnagógia): vizuális képek torlódása, keveredve a külvilág ingereivel elalvás előtt.

Az a változás, amely ténylegesen végbement ebben a világban, semmi esetre sem volt forradalminak tekinthető. A drog bevétele után fél órával arany fények lassú táncára lettem figyelmes. Kevéssel később fényes, folytonosan változó, vibráló mintájú energia-csomópontokból pazar, vörös felületek kezdtek hömpölyögni és terjeszkedni. Máskor, ha lecsuktam a szemem, komplex szürke szerkezeteket láttam, amelyeken belül halvány, kékes zónák terjeszkedtek a szilárd valóságba emelkedve, és miután kibukkantak, hangtalanul felfelé csúsztak, míg el nem tűntek a szemem elől. Mindazonáltal egyetlen alkalommal sem tapasztaltam emberi vagy állati arcok vagy formák megjelenését. Nem láttam tájakat, sem hatalmas tereket, épületek varázslatos növekedését és átváltozását, semmit, ami akár halványan is valamilyen drámára vagy példabeszédre emlékeztetett volna. A másik világ, ahová a meszkalin elvezetett, nem a látomások birodalma volt. Azon kívül helyezkedett el – a nyitott szemmel érzékelt környezetemben. A nagy változás az objektív tények területén következett be. Az, hogy mi történt a szubjektív világomban, viszonylag lényegtelen volt.

Tizenegykor vettem be a pirulámat. Másfél órával később ültem a dolgozószobámban, és merően néztem egy apró üvegvázát. A vázában csak három virág volt: egy teljesen kinyílt, halványrózsaszín "Belle of Portugal" rózsa, minden szirmának alján rikító, lángoló színárnyalattal, egy nagy, bíbor- és krémszínű szegfű, valamint egy feltűnő, ünnepélyes írisz, amelynek törött szárvége halványbíbor színű volt. A kis csokor egy időre váratlanul felrúgta a hagyományos értelemben vett jó ízlés minden szabályát. Aznap, reggeli közben lenyűgözött a virágok színeinek élénk disszonanciája.

De most nem erről volt szó. Most nem egy szokatlan virágkompozíciót figyeltem. Azt láttam, amit Ádám látott teremtésének hajnalán – a puszta lét pillanatról pillanatra változó csodáját.

"Tetszik?" – kérdezte valaki. (A kísérlet eme szakasza során minden beszélgetést diktafonra vettem, és ily módon lehetségessé vált, hogy emlékezetembe idézzem az elhangzottakat.)

"Se nem tetszik, se nem nem tetszik" – válaszoltam. "Egyszerűen ez van."

Istigkeit – nemde ezt a szót használta előszeretettel Eckhart mester? "Létélmény." A platóni filozófiában szereplő Lét – attól a hatalmas, groteszk hibától eltekintve, hogy Platón elkülönítette a Létezést a valamivé válástól, és a Képzet matematikai absztrakciójával azonosította. Az a szegény fickó sohasem láthatott egy saját, belső fényében fürdő virágcsokrot, amely csaknem reszket a ráruházott értelem terhe alatt. Sohasem észlelhette, hogy mindaz, amit a rózsa, az írisz és a szegfű annyira intenzíven jeleznek, nem több és nem kevesebb, mint saját létezésük. A mulandóság, ami ennek ellenére örök élet, az örökös pusztulás, amely ugyanakkor tiszta Létezés is, a percek csokra, páratlan részletek, melyekben néhány elmondhatatlan és mégis magától értetődő paradoxon mutatja be minden létezés isteni forrását.

Tovább néztem a virágokat, és élő fényükben úgy tűnt, mintha valamit, a légzéssel minőségileg egyenértékűt fedeznék fel, de olyan légzést, amely nem tér vissza a kiindulópontra, ciklikus süllyedések nélküli, csupán ismétlődő, a szépségtől a még nemesebb szépségig, a mélyebbtől a még mélyebb jelentésig terjedő áramlás. Olyan szavak jutottak eszembe, mint kegyelem és megdicsőülés, és természetesen egyebek között pontosan ezeket az érzéseket is jelképezték. Tekintetem a rózsáról a szegfűre vándorolt, majd e fehéren izzó tollszerűségről az érzékeny ametiszt sima tekercseire, amelyek pedig az íriszt alkották. Első ízben értettem meg nem verbális módon az Üdvözítő Látomást, nem kezdetleges célzások szintjén, nem is bizonyos távolságból, hanem pontosan és teljességgel úgy, ahogy e csodás szótagok kifejezik: Sat Chit Ananda [4] – Lét Tudat Üdvösség. Ezután eszembe jutott egy szakasz, amit Suzuki egyik esszéjében olvastam. "Mi Buddha dharma-teste?" (Buddha dharma-teste a Lélek, az Ilyenség, a Kiüresedés, az Isteni Lényeg másik elnevezése.) A kérdést egy zen kolostorban teszi fel egy buzgó és meghökkent papnövendék. A Mester pedig – mintha a komikus Marx fivérek [5] egyike lenne – azonnal valami látszólag oda nem illőt válaszol: "A kert végében lévő sövény." "És megkérdezhetem, ki az az ember, aki felismeri az igazságot?" – kérdezi bizonytalanul a papnövendék. Groucho [6] pedig odacsap egyet a sétapálcájával és így válaszol: "Egy aranysörényű oroszlán."

[4] Sat Chit Ananda: Huxley a Being Awereness Bliss szavakkal fordította angolra.
[5] Marx fivérek: amerikai film-burleszk színészek: Chico (1891-1961), Harpo (1893-1964), Groucho (1895-1977) és Zeppo (1901-1979).
[6] Groucho: lásd az előző jegyzetet.

Amikor olvastam ezt a részt, csupán egy bizonytalanul hangzó ostobaságnak tűnt. Most olyan világossá vált előttem, mint a nap, annyira nyilvánvalóvá, mint az euklideszi geometria. Természetesen Buddha dharma-teste volt a sövény a kerítés végében. Ugyanakkor és nem kevésbé nyilvánvaló módon, ezek a virágok is azok voltak, minden az volt, ami iránt az énem – jobban mondva a fojtogató ölelésemből egy pillanatra felszabadult áldott Nem-énem – érdeklődést mutatott. Például a dolgozószobám fala mentén sorakozó könyvek is – amikor rájuk pillantottam, a virágokhoz hasonlóan izzottak, fényesebbek voltak és mélyebb értelemmel bírtak. Rubinszerű, piros könyvek, smaragd könyvek, fehér jádéba kötött könyvek, achát-, akvamarin-, topáz-, lazuritkönyvek sorakoztak, melyek színe annyira erős, olyannyira bensőségesen jelentésteli volt, hogy úgy tűnt, el akarják hagyni a polcokat, hogy még inkább felhívják magukra a figyelmemet.

"Mi a helyzet a térbeli kapcsolatokkal?" – kérdezte a kísérletvezető, miközben a könyveket néztem.

Nehéz volt felelni. Az igaz, hogy a látvány meglehetősen szokatlannak tűnt, és a szoba falai – érzésem szerint – már nem derékszögben álltak, azonban nem ezek voltak az igazán fontos dolgok. Az igazán fontos az volt, hogy a térbeli kapcsolatok már nem számítottak annyira, és elmém nem térbeli kategóriákban észlelte a világot. A szem általában olyan problémákkal foglalkozik, mint a Hol? – Milyen messze? – Hogyan helyezkedik el valamihez képest? A meszkalin-élmény során a szem más rendszer szerint feltett kérdésekre keres választ. A hely és a távolság már nem számít annyira. Az elme a létezés intenzitásának, a jelentésmélységnek, egy rendszeren belüli kapcsolatoknak a kategóriáiban észlel. Láttam a könyveket, de térbeli elhelyezkedésük egyáltalán nem érdekelt. Amit észrevettem, és ami elmémre telepedett, az a tény volt, hogy mindegyik élő fénnyel izzott, és néhányból a dicsfény szemmel láthatóan jobban sugárzott, mint a többiből. Ebben az összefüggésben a helyzet és a három dimenzió lényegtelen volt. Természetesen nem arról van szó, hogy a tér kategóriája megszűnt. Amikor felkeltem és körbejártam a szobát, egész tisztességesen meg tudtam tenni anélkül, hogy rosszul ítéltem volna meg a tárgyak helyzetét. A tér továbbra is létezett, de elvesztette túlzott jelentőségét. Az elme elsősorban nem a méretekkel és helyzetekkel foglalkozott, hanem a létezéssel és jelentéssel.

Azzal együtt, hogy a tér közömbössé vált, az idő még kevésbé számított.

"Úgy tűnik, rengeteg van belőle" – mindössze ennyit tudtam válaszolni, amikor a vizsgálatvezető azt kérte, mondjam meg, mit érzek az idővel kapcsolatban.

Rengeteg, de hogy pontosan mennyi, az teljességgel közömbös volt. Természetesen meg tudtam volna nézni az órámat, de tudtam, hogy az órám egy másik univerzumban van. A tényleges tapasztalatom azelőtt és abban a pillanatban is egy végtelen időtartamról, vagy esetleg egy folyamatosan változó apokalipszis állandó jelenlétéről szólt.

A könyvekről a vizsgálatvezető a bútorzatra irányította a figyelmem. A szoba közepén egy kis írógépasztal állt. Amögött, az én szemszögemből nézve, egy vesszőből font szék, a szék mögött pedig egy íróasztal volt. A három bútordarab vízszintesek, függőlegesek és átlók bonyolult rendszerét hozta létre, egy olyan rendszert, amely még érdekesebb akkor, ha nem térbeli viszonyok szerint értelmezzük. Az asztal, a szék és az íróasztal egy kompozíciót alkotott, mely olyan volt, mintha Braque vagy Juan Gris készítette volna: egy olyan csendélet, amely felismerhetően az objektív világhoz tartozott, de amelyből hiányzott a mélység vagy a fényképek realizmusa. Nem úgy tekintettem bútoraimra, mint aki használja azokat, mint akinek ülnie kell a széken, írnia kell az íróasztalnál és az írógépasztalnál, sem pedig úgy, mint egy operatőr vagy egy tudományos kutató, hanem oly módon, mint egy egyszerű esztéta, aki csupán formákkal, valamint azok látótérbeli vagy képbeli kapcsolatával foglalkozik. Miközben szemlélődtem, ez a tisztán kubista látvány lassan helyet adott annak, amit csupán oly módon tudok megfogalmazni, mint a valóság szentségszerű látomása. Visszatértem oda, ahol akkor voltam, amikor a virágokat néztem, egy olyan világba, ahol minden Belső Fénnyel világított, és határtalan jelentőséggel bírt. A szék lábai például – milyen csodálatosan henger alakúak, milyen természetfelettien simára fényezettek! Perceket – vagy talán évszázadokat? – töltöttem azzal, hogy nem csupán bámultam azokat a bambuszlábakat, hanem tulajdonképpen meg is éltem őket, vagy még inkább: bennük éreztem magam. Még pontosabban szólva (mivel "én" nem voltam jelen a helyzetben, bizonyos értelemben "ők" sem) a "Nem-énemet" abban a "Nem-énben" éreztem, ami a szék volt.

Tapasztalataimon elmélkedve kijelenthetem, hogy egyetértek a kiváló cambridge-i filozófussal, Dr. C. D. Broaddal abban, hogy "jobban tennénk, ha az eddiginél sokkal komolyabban vennénk azt a típusú elméletet, amelyet Bergson terjesztett elő az emlékezettel és az észleléssel kapcsolatban. Az elgondolás szerint az agy, az idegrendszer és az érzékszervek funkciója sokkal inkább kiválasztó, mint produktív jellegű. Minden ember képes minden pillanatban emlékezni mindarra, ami addig történt vele, valamint képes arra, hogy észleljen mindent, ami az univerzumban bárhol történik. Az agy és az idegrendszer feladata az, hogy megvédjen bennünket a túlterheléstől, valamint attól, hogy megzavarjon bennünket ez a nagyrészt haszontalan és lényegtelen tudás. Ezt oly módon valósítják meg, hogy kirekesztik azon információk többségét, amelyet egyébként bármely pillanatban észlelnénk vagy emlékezetünkben felidéznénk, és csupán azt a rendkívül csekély és speciális részt hagyják meg, amely valószínű, hogy gyakorlati szempontból hasznos lesz." Az ilyen elmélet szerint mindegyikünk potenciálisan Szabadjára Engedett Szellem. Mindaddig azonban, amíg állatok vagyunk, feladatunk az, hogy mindenáron életben maradjunk. Ahhoz, hogy a biológiai túlélés lehetővé váljék, a Szabadjára Engedett Szellemnek át kell verekednie magát az agy és az idegrendszer szűrőjén. A végeredmény egyfajta vékony tudaterecske, amely segít bennünket abban, hogy életben maradjunk e különös bolygó felszínén. Ahhoz, hogy ezt a csökkentett tudatot az ember megfogalmazza és kifejezze, kitalálta és vég nélkül pontosította azokat a szimbólumrendszereket és belső filozófiákat, amelyeket nyelveknek hívunk. Minden ember haszonélvezője, de egyúttal áldozata is mindazon nyelvi hagyományoknak, amelyek közé született. Annyiban haszonélvezője, amennyiben a nyelv biztosítja azt a lehetőséget, hogy hozzá lehessen férni mások tapasztalatainak összegyűjtött feljegyzéseihez. Áldozat viszont azért, mert a nyelv megerősíti azt a hitet, hogy e csökkent mértékű tudatosság az egyetlen tudatosság, és mert elbűvöli az egyén valóságérzetét, abból a célból, hogy túlságosan hajlamos legyen a fogalmakat adatoknak, a szavakat tényleges dolgoknak tekinteni. Az, amit a vallásban "evilág"-nak hívnak, a csökkentett tudatosság világa, amelyet kifejez, de egyúttal megváltoztathatatlanná dermeszt a nyelv. Azok a különböző "más világok", amelyekkel az emberek rendszertelenül kapcsolatokat teremtenek, mind a Szabadjára Engedett Szellemhez tartozó tudatosság alkotóelemei. A legtöbb esetben az emberek nagy része csak annak van tudatában, ami átjut a "szűrőn", és amit a helyi nyelv tényleg valódinak ítél. Bizonyos személyek mindazonáltal valószínűleg olyan mentális képességekkel születnek, amelyekkel megkerülik a "szűrőket". Másoknál ezek spontán módon vagy célirányos "lelki gyakorlatok" révén, esetleg hipnózis segítségével vagy drogok felhasználásával ideiglenesen kialakulhatnak. Eme állandó vagy ideiglenes "kerülő utakon" keresztül valójában nem az "univerzum összes történésének" észlelése áramlik (mivel a "kerülő utak" nem szüntetik meg a "szűrők" működését, amelyek még mindig kizárják a Szabadjára Engedett Szellem teljes tartalmát), hanem valami, ami több, és mindenekfelett más, mint az a figyelmesen kiválogatott, hasznosítható anyag, amelyet beszűkült, individualista elménk a valóság teljes vagy legalábbis elégséges képének tart.

Az agy számos, működését koordináló enzimrendszerrel rendelkezik, melyek közül néhány az agysejtek glükózellátását szabályozza. A meszkalin gátolja ezeknek az enzimeknek a termelődését, és ily módon csökkenti egy olyan szerv glükózellátását, amelynek folyamatosan szüksége van cukorra. Mi történik akkor, amikor a meszkalin csökkenti az agy normál cukoradagját? Túl kevés esetet vizsgáltak meg, emiatt egyelőre minden részletre kiterjedő választ nem tudunk adni. Az azonban, hogy mi történt azok többségével, akik felügyelet mellett vettek be meszkalint, a következők szerint foglalható össze:

1. Az emlékezet, valamint a "tiszta gondolkodás" képessége csak kissé csökken, ha ugyan csökken egyáltalán. (Visszahallgatva azt a beszélgetést, amelyet droghatás alatt folytattam, nem veszem észre, hogy akkor egy kicsit is ostobább voltam annál, mint amilyen egyébként is vagyok.)

2. A vizuális benyomások nagymértékben felerősödnek, és a szem visszanyer valamit a gyermekkori rácsodálkozó észlelésből, amikor az érzékszerv még nem volt a fogalom azonnali és automatikus alárendeltje. A tér iránti érdeklődés csökken, az idő iránti pedig csaknem nullára zuhan.

3. Bár az értelem sértetlen marad, az észlelés pedig rendkívüli mértékben javul, az akarat nagymértékben csökken. Aki meszkalint vesz be, nem lát arra okot, hogy bármit is tegyen, és a legtöbb okot, amely egyébként máskor cselekvésre vagy szenvedésre késztette, rendkívül érdektelennek találja. Nem bosszankodik miattuk annál az egyszerű oknál fogva, mivel vannak jobb dolgok is, amikre gondolhat.

4. Ezek a jobb dolgok (ahogyan én is megtapasztaltam őket) "ott kívül" vagy "itt belül" vagy mindkét világban, a belsőben és külsőben, egyidejűleg vagy egymást követően megtapasztalhatók. Bárki számára, aki meszkalint vesz be, és aki úgy jut a droghoz, hogy mája ép és elméje tiszta, magától értetődőnek tűnik az, hogy ezek valóban jobb dolgok.

A meszkalin hatásai olyanok, amilyeneket egy, az agyi "szűrő" hatékonyságát gyengíteni képes drog bevétele után várhatunk. Ha az agy cukorkészlete kimerül, a rosszul táplált ego legyengül, már nem foglalkozik azzal, hogy elvégezze a szükséges munkáját. Elveszti minden érdeklődését azok iránt a térbeli és időbeli viszonyok iránt, amelyek annyi mindent jelentenek egy organizmus számára, ha elsődleges célja az, hogy boldoguljon a világban. Amint a Szabadjára Engedett Szellem átszivárog az immáron nagyobb lyukúvá vált szűrőn, egy csomó biológiailag haszontalan dolog történik. Néhány esetben extraszenzoros észlelés alakulhat ki. Mások egy elképzelt világot fedeznek fel. Ismét mások számára megjelenik a dicsőség, a puszta létezés, a koncepció nélküli esemény határtalan értéke és jelentőségtelisége. Az ego-nélküliség végső szakaszában lakozik az a "homályos ismeret", mely szerint minden ott van mindenkiben és mindenki ott van mindenben. Lefogadom, hogy a véges elme ekkor kerül legközelebb ahhoz az érzéshez, hogy "érzékel mindent, történjék az bárhol is az univerzumban".

Ebben az összefüggésben micsoda jelentősége van annak, hogy meszkalinhatás alatt a színészlelés jelentősen fokozódik! Egyes állatok számára biológiailag rendkívül fontos az, hogy képesek legyenek megkülönböztetni bizonyos színárnyalatokat. A számukra hasznos spektrum határain kívül azonban a legtöbb teremtmény teljesen színvak. A méhek például idejük legnagyobb részét "a tavasz szűz virágainak elcsábításával" töltik, de – amint azt von Frisch is igazolta – csupán nagyon kevés színt képesek felismerni. Az ember igen fejlett színlátása biológiai szempontból luxus – felbecsülhetetlenül fontos számára, mint intellektuális és lelki lény számára, de állatkénti túlélése szempontjából szükségtelen. Azon jelzők alapján ítélve, amelyeket Homérosz adott a trójai háború hőseinek szájába, az derül ki, hogy annak idején a színek megkülönböztetése terén alig múlták felül a méheket. Az emberiség fejlődése – legalábbis ebből a szempontból – bámulatos.

A meszkalin felerősít minden színt, és az észlelőt képessé teszi számtalan olyan finom árnyalat megkülönböztetésére, amelyekre egyébként más esetekben teljesen vak. Úgy tűnik, hogy a Szabadjára Engedett Szellem számára a dolgok úgynevezett másodlagos jellemzői az elsődlegesek. Locke állításával ellentétben magától értetődőnek érezzük, hogy a színek fontosabbak, nagyobb figyelemre érdemesek, mint a mennyiség, a helyzet vagy a térbeli kiterjedés. Azokhoz hasonlóan, akik meszkalint szednek, sok misztikus érzékel természetfelettien ragyogó színeket, és nem csupán belső szemük segítségével, hanem az őket körülvevő objektív világban is. Hasonló esetekről számolnak be médiumok és a pszichésen, valamint mentálisan érzékeny emberek is. Vannak olyan médiumok, akik hosszú, naponta vagy óránként ismétlődő folyamatok során élik meg azokat az élményeket, amelyek a meszkalinélvezők számára csak rövid felfedezések.

Miután megtettük e hosszú, de nélkülözhetetlen kirándulást az elmélet birodalmába, most visszatérhetünk a csodás tényekhez – a szoba közepén álló, négy, bambuszból készült széklábhoz. Wordsworth sárga nárciszaihoz hasonlóan mindenféle gazdagságot, felbecsülhetetlen ajándékot nyújtottak azáltal, hogy újszerű, közvetlen bepillantást engedtek a dolgok valódi természetébe. Ezzel együtt azt a szerényebb kincset is hordozták, hogy segítették a dolgok megértését, különösen a művészetek területén.

A rózsa az rózsa. Ezek a széklábak azonban – amellett, hogy széklábak, ráadásul még Szent Mihály és az összes angyal is voltak. Az esemény után négy-öt órával, amikor az agyi cukorhiány hatásai már csökkentek, elvittek egy rövid kirándulásra a városba, melynek során napnyugta táján meglátogattam azt a helyet is, amelyet szerényen csak a Világ Legnagyobb Drogériájának hívnak. A V. L. D. hátulsó részében, játékok, képeslapok és képregények között, eléggé meglepő módon, volt egy sor művészeti könyv is. Levettem azt, amelyik először a kezem ügyébe esett. Van Goghról szólt, és éppen A szék című képnél nyílt ki, amely egyféle Ding an sich meghökkentő ábrázolása, melyet az őrült festő valamilyen rajongó rettegéssel látott, és megpróbált vásznára átültetni. Ez azonban olyan feladat volt, hogy megvalósításához még egy zseni képessége is kevésnek bizonyult. Az a szék, amit Van Gogh látott, lényegében minden bizonnyal olyan volt, mint amilyet én is láttam. De – annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlanul valóságosabb volt, mint egy szék szokványos észlelése – a szék e képen nem volt más, mint a tény szokatlanul expresszív szimbóluma. A tény Ilyenségben nyilvánult meg; ez csak egy jelkép volt. Az ilyen jelképek a dolgok természetéről szerzett valódi tudásunk forrásai, és ez a valódi tudás szolgálhat arra, hogy felkészítse az elmét, amely saját felelősségére közvetlen bepillantásként elfogadja azt. De ez minden. A szimbólumok – legyenek bár mégoly kifejezőek is – sohasem válhatnak az általuk jelképezett dologgá.

Ebben az összefüggésben érdekes lenne egy olyan tanulmányt készíteni, amely az Ilyenség híres ismerői számára hozzáférhető művészeti alkotásokat dolgozza fel. Vajon milyen képeket nézegethetett Eckhart? Milyen szobrok és festmények játszhattak szerepet Keresztelő Szent János, Hakuin, Hui-neng, William Law vallásos tapasztalataiban? A kérdés megválaszolása meghaladja képességemet, de erősen gyanítom, hogy az Ilyenség ismerőinek legtöbbje nagyon kevés figyelmet fordított a művészetre – néhányan azt is visszautasították, hogy bármi közük is legyen hozzá, mások számára olyan művek jelentettek örömet, melyeket a kritikus szem csak másodrendű vagy éppenséggel tizedrendű alkotásnak tekintene. (Az átlényegült elméjű egyén minden egyes dologban képes meglátni a Mindenséget; akár egy vallási témájú kép első- vagy tizedrangúságát is képes lesz a legfenségesebb elfogulatlansággal szemlélni.) A művészetre, véleményem szerint, csak a kezdőknek vagy legalábbis azoknak van szüksége, akik arra a következtetésre jutottak, hogy megelégszenek az Ilyenség Ersatz-ával [7], szimbólumokkal, ahelyett, amit azok jelölnek, az elegánsan megszerkesztett étlappal, a tényleges vacsora helyett.

[7] Der Ersatz (német): pótlás, pótlék.

Visszatettem a Van Gogh-könyvet a polcra és levettem a mellette állót, egy Botticelliről szóló kötetet. Belelapoztam. A Venus születése – sohasem tartozott a kedvenceim közé. A Mars és Venus, az a kedvesség, amelyet szegény Ruskin hosszadalmas szexuális tragédiája csúcsán oly szenvedélyesen leplez le. A Rágalom Apellész festményének elképesztően gazdag és finoman kidolgozott újraalkotása [8]. Majd ezek után egy valamivel kevésbé ismert, és nem is túl jól sikerült kép, a Judit. Figyelmem megakadt és megigézve bámultam, nem a sápadt, lelki beteg hősnőre, sem kísérőjére, nem is az áldozat szőrös fejére, sem nem a hátteret adó tavaszi tájra, hanem a Juditon lévő fodros, bíborszínű pruszlik selymére és hosszú, szélfútta szoknyáira.

[8] Apellész ókori festő Rágalom című megsemmisült képét Botticelli a korabeli leírások alapján újra festette.

Ez valami olyasmi volt, amit már láttam azelőtt. Azon a bizonyos reggelen a virágok és a bútorok között, amikor véletlenül lepillantottam, és élvezettel vettem szemügyre saját, keresztbe tett lábaimat. A nadrág ráncai – a végtelen jelentőséggel bíró komplexitás micsoda labirintusa! És a szürke flanel szerkezete milyen gazdag, milyen mélységesen, titokzatosan pazar! Most Botticelli képén ismét ugyanezt láttam.

A civilizált emberek ruhát viselnek, ezért nem ábrázolható sem portré, sem pedig mitológiai vagy történelmi esemény redőzött szövet megjelenítése nélkül. Mindazonáltal – bár talán a kezdetek miatt van így – az egyszerű szabászmunka sohasem képes magyarázatot adni arra, hogy a redőzet gazdag ábrázolása miért szerepel mindenféle plasztikus művészet fő témájaként. Nyilvánvaló, hogy a művészek mindig is önmagáért – vagy inkább önmagukért – kedvelték a ruha harmonikusan elrendezett ráncait. Ezek festésekor vagy faragásakor olyan formák születnek, amelyek gyakorlati szempontból semmit sem jelentenek. Olyan formák jönnek létre, melyek készítésekor a művészek, még a legnaturalistább hagyományokat követők is szeretik elengedni magukat. Az átlagos Madonna- vagy apostolábrázolásokon a szigorúan emberi, teljes mértékben a tartalom megjelenítését szolgáló elemek a mű egészének csak mintegy tíz százalékát teszik ki. Az összes többi részt a redőzött gyapjúszövet vagy vászon kimeríthetetlen témájának színpompás változatai alkotják. Egy Madonna- vagy apostolábrázolás eme, tartalomhoz lazábban kötődő kilenctized része minőségi szempontból legalább annyira fontos lehet, mint amilyen jelentőséggel mennyiségi szempontból bír. Igen gyakran az egész mű hangulatát meghatározzák, kifejezik a téma lényegét, árulkodnak a művész hangulatáról, vérmérsékletéről, élethez való viszonyáról. A sima felületekben, Piero szöveteinek széles, töretlen redőiben sztoikus nyugalom jelenik meg. A tények és vágyak, cinizmus és idealizmus között vergődve Bernini arcainak majdnem karikatúraszerű élethűségét roppant szabászati absztrakciókkal kombinálja, amelyek kőben vagy bronzban olyan örökkévaló retorikai közhelyek, mint a hősiesség, a szentség, a fenségesség megtestesülései, amelyekre az emberiség szakadatlanul sóvárog, többnyire mindhiába. És ott vannak El Greco nyugtalanító, ösztönösen érzelmi szoknyái és köpenyei; az éles, megtekeredő, lángszerű redők, amelyekbe Cosimo Tura öltözteti alakjait: az előbbinél a hagyományos szellemiség névtelen, fiziológiai sóvárgássá válik, az utóbbinál a világ alapvető idegenségének és ellenségességének kétségbeesett érzése vonaglik. Vagy nézzük Watteau-t: férfi és női figurái lanton játszanak, arra készülnek, hogy labdázzanak és bolondozzanak, bársonyos gyepen, méltóságteljes fák alatt minden szerelmes álmának Kytherája [9] felé indulnak; roppant búskomorságuk, valamint teremtőjük gyötrelmes, kínzó érzékenysége nem a megjelenő cselekedetekben, nem is a gesztusokban vagy az ábrázolt arcokban, hanem a szereplők taft szoknyáinak, szatén köpenyének és mellényének domborulataiban és szövetében nyilvánul meg. Itt egyetlen centi sima felület, egyetlen pillanatnyi béke vagy biztonság sincs, csupán a számtalan csinos redő és ránc selymes vadonjának szakadatlan hullámzása érzékelhető, a belső bizonytalanság, melyet a mester tökéletesen biztos kézzel ábrázolt, árnyalatról árnyalatra, egyik meghatározhatatlan szín után a másikat használva. Az életben ember tervez, Isten végez. A plasztikus művészet területén a tervezést a téma testesíti meg, a végrehajtás azonban végső soron a művész vérmérsékletétől, azaz körülbelül (legalábbis a portrék, történelmi események ábrázolásai és zsánerképek esetében) a kifaragott vagy lefestett szövettől függ. A tervezéstől a végzésig e két dolog dönthet arról, hogy egy fetes galantes [10] könnyes jelenetté válik-e, hogy egy megfeszíttetés békés, vagy akár derűs hangulatú legyen, hogy egy megbélyegzési jelenet csaknem elfogadhatatlanul erotikus lesz-e, hogy a női ostobaság csodálatos képmása (most Ingres páratlan Mme. Moitessier-ére gondolok) kifejezi-e a legszigorúbb, a legrendíthetetlenebb szellemiséget.

[9] Kythera: A legdélibb ión sziget, az Aphrodite-kultusz egyik fő helye volt. A hagyomány szerint itt született a tenger habjaiból Aphrodite, akit ezért Kythereiának is neveztek.
[10] Fétes galantes (Szerelmes mulatozás – 1869): Verlaine huszonkét verse az életmű egyik legegyenletesebb, legmaradandóbb teljesítménye.

Ez azonban még nem minden. A szövetnek – miként most felfedeztem – sokkal nagyobb szerepe van annál, hogy csupán absztrakt formák naturalista festményekbe vagy szobrokra történő elhelyezését szolgálják. Amit mi, többiek csak meszkalinhatás alatt látunk, azt a művész, vele született tulajdonságánál fogva, szüntelenül észleli. Ez azonban nem csak a biológiailag vagy társadalmi szempontból hasznos dolgokra korlátozódik. A Szabadjára Engedett Szellem tudásának egy kicsiny része az agy és az ego "szűrőjén" keresztül átszivárog a tudatába. Ez pedig azt jelenti, hogy valamiképpen ismeri minden létező dolog belső jelentőségét. A művész számára csakúgy, mint a meszkalin élvezője számára a szövetredők olyan élő hieroglifák, amelyek egyfajta különösen expresszív módon a tiszta létezés kifürkészhetetlen rejtélyét jelképezik.

Szürke flanelnadrágom ráncai – a széknél sokkal inkább, bár talán kevésbé, mint az említett természetfölötti virágok – a "Létélmény" tulajdonságával töltődtek fel. Nem tudom megmondani, hogy minek köszönhették ezt a kivételezett állapotot. Talán annak, hogy a redőzött szövet formái annyira furcsák és drámaiak, hogy megragadják a tekintetet és ily módon a puszta létezés csodálatos tényére irányítják a figyelmet?

Ki tudja? Ami fontos, az nem annyira az élmény oka, hanem maga az élmény. Judit szoknyájának nézegetésében elmélyülve ott, A Világ Legnagyobb Drogériájában rájöttem, hogy Botticelli – de nem csupán Botticelli, hanem sokan mások is – ugyanazzal a megváltozott és átváltoztató tekintettel szemlélték a redőzeteket, mint amilyennel én azon a reggelen. Látták az Istigkeit-et, a redőzött ruha Egyetemességét és Végtelenségét, és minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy ezt vásznon vagy kőbe faragva érzékeltessék. Természetesen elkerülhetetlenül kudarcot vallottak, mert a tiszta létezés dicsősége és csodája egy másik rendszerhez tartozik, mely még a legfenségesebb ábrázoló művészet erejét is meghaladja. Judit szoknyáján azonban tisztán láttam, hogy ha én lettem volna festőtehetség, mit tehettem volna régi, szürke flanelszöveteimmel. Isten tudja, a valósággal összehasonlítva nem sokat, de ahhoz elegendőt, hogy örömet szerezzek a nézők generációinak, hogy legalább egy keveset megértessek velük a valóság ama lényegéből, amelyet – patetikus hülyeségünknél fogva – "szimpla dolgoknak" nevezünk, és helyettük inkább a televíziót nézzük.

"Így kellene látni" – mondogattam, miközben a nadrágomat néztem vagy a polcomon álló felékszerezett könyvekre, a Van Gogh-inál sokkalta jelentőségteljesebb széklábaimra pillantottam. "Így kellene látni ahhoz, hogy meglássuk, milyenek is a dolgok valójában." Mindazonáltal mégis voltak fenntartásaim. Ha valaki mindig így látna, semmi mást sem akarna tenni. Csak nézelődne, csak azonosulna a virágban, könyvben, székben, flanelben megtestesülő isteni Nem-énjével. Beérné ezzel. De mi lenne akkor a többi emberrel? Az emberi kapcsolatokkal? Az azon a bizonyos reggelen készült magnófelvételen egy szüntelenül ismétlődő kérdéssel találkozom: "Mi van az emberi kapcsolatokkal?" Hogyan lenne képes az ember összeegyeztetni annak az időtlen gyönyörét, hogy úgy lát, ahogyan látnia kellene, azzal az időbeli kötelességgel, hogy megtegye, amit meg kell tennie és úgy érezzen, ahogy éreznie kell? "Az embernek képesnek kellene lennie arra" – folytattam – "hogy a nadrágot végtelenül fontos dolognak, de az emberi lényt még ennél is sokkal fontosabbnak lássa." Így kellene lenni – a gyakorlatban viszont ez lehetetlennek tűnt. A dolgok e nyilvánvaló pompájából való részesedés, hogy úgy mondjam, semmiféle teret nem engedett az emberi lét megszokott, szükséges kapcsolatai számára, hát még az emberekkel kapcsolatos nyűgök számára! Az emberek azonosak önmagukkal, én azonban – legalábbis egy bizonyos szempontból – nem voltam azonos Nem-énemmel, mivel ezzel egyidejűleg éreztem és átéreztem a körülöttem lévő dolgok Nem-énjét. Eme újszülött Nem-én számára a viselkedés, a külső megjelenés, a magáról az önvalóról történő gondolkodás pillanatnyilag megszűnt létezni, és az egyéb önvalókra, egykori társakra vonatkozó gondolatok, ha nem is voltak éppenséggel visszataszítóak (mivel az ellenszenv nem tartozott azon kategóriák közé, amelyekben akkor gondolkodtam), de mindezek roppant lényegtelennek tűntek. Miközben a vizsgálatvezető arra ösztökélt, hogy elemezzem és számoljak be arról, amit teszek (pedig hogy vágytam arra, hogy egyedül hagyjanak a virágban rejlő Örökkévalósággal, egy négylábú székben rejlő Végtelenséggel és egy flanelnadrág redőiben megtestesülő Abszolút Lényeggel!), rájöttem, hogy szándékosan nem nézek azokra, akik velem együtt voltak a szobában, szándékosan tartózkodom attól, hogy létük túlságosan tudatosuljon bennem. E személyek egyike a feleségem volt, másikuk pedig egy általam igen nagyrabecsült és tisztelt férfi, de mindketten ahhoz a világhoz tartoztak, az önvalók, az idő, az erkölcsi ítéletek és hasznossági megfontolások világához, valamint (és ez volt az emberi élet azon szemlélete, amelyet mindennél jobban szerettem volna elfelejteni) az önérvényesítés, az elbizakodottság, a túlértékelt szavak és bálványimádó eszmék világához, amelyből pillanatnyilag a meszkalin engem kiszabadított.

A kísérletnek ebben a szakaszában Cézanne egyik jól ismert – egy nagy szalmakalapos férfi fejét, vállait, piros arcát, száját, dús, fekete szakállát és sötét, barátságtalan szemét ábrázoló – önarcképének nagyméretű, színes reprodukcióját adták kezembe. Pompás festmény, de most nem festményként láttam. A fej azonnal háromdimenzióssá vált, és egy olyan, apró, manószerű emberként kelt életre, aki az előttem lévő lapon található ablakon néz ki. Kacagni kezdtem. Amikor megkérdezték, miért teszem, egyre csak azt ismételgettem: "Micsoda kivagyiság! Ki a fenének képzeli ez magát?" A kérdéseket nem pont Cézanne-nak szántam, hanem az egész emberi fajnak. Kinek képzelik magukat ezek mindnyájan?

"Olyan ez, mint Arnold Bennett a Dolomitokban" – mondtam, mert hirtelen eszembe jutott egy jelenet, amelyet A. B. halála előtt körülbelül négy-öt évvel fényképen örökítettek meg, egy téli séta alkalmával Cortina d'Ampezzóban. Körülötte frissen hullott hó terült el, a háttérben a gótikusnál is meredekebben felfelé nyújtózkodó vörös sziklák emelkedtek. És ott volt a kedves, drága, boldogtalan A. B., aki tudatosan túljátszotta kedvenc képzeletbeli személyének – saját magának, a képen látható embernek – szerepét. Ott sétál lassacskán az Alpok verőfényes napsütésében, hüvelykujjai egy sárga felöltő hónaljaiban, amely ruhadarab pedig kissé lejjebb, egy brightoni helytartói épület ívelt ablakához hasonlóan kidagad. Feje hátravetve, mintha ágyúként a kék mennybolt kupoláját valamiféle dadogva kimondott állítással próbálná megcélozni. Már elfelejtettem, mit is mondott valójában, azonban modorának, arckifejezésének és testtartásának egésze tisztán érthetően így kiált: "Én is vagyok olyan jó, mint azok az átkozott hegyek." Bizonyos értelemben természetesen határtalanul jobb volt, de – és ezt nagyon is jól tudta – nem oly módon, ahogy kedvenc figurája hinni szerette.

Jól (jelentsen ez bármit is) vagy éppen rosszul, képzeletünkben mindnyájan túljátsszuk kedvenc figuránk szerepét, és tulajdonképpen az a végtelenül valószínűtlen tény, hogy valakiből valóban Cézanne lesz-e, semmit sem számít. A tökéletes festő, aki rendelkezik a Szabadjára Engedett Szellemhez vezető kicsi vezetékkel, mely megkerüli az agy és az ego szűrőjét, egyúttal és legalább annyira valószerűen – ez a barátságtalan szemű, pofaszakállas manó is volt.

Hogy megnyugodjak, újból nadrágom ráncait kezdtem el nézegetni. "Így kellene látni" – ismételtem újra. És hozzátehettem volna: "Ezek azok a dolgok, amelyekre figyelnünk kellene." Azokra a dolgokra, amelyek nem nagyravágyóak, megelégszenek pusztán azzal, hogy önmaguk lehetnek, elegendő számukra Ilyenségük, nem játszanak szerepet, nem próbálkoznak őrült módon azzal, hogy a dharma-testtől elszakadva, az isteni kegyelemmel szembeszegülő luciferi daccal egyedül valósítsanak meg dolgokat.

"Ennek a kifejezéséhez legközelebb Vermeer tudna kerülni" – szóltam.

Igen, Vermeer. Ez a titokzatos művész háromszorosan is tehetséges volt – rendelkezett azzal a látásmóddal, amely a kert végében lévő kerítést dharma-testként észleli, azzal a tehetséggel, hogy annyit adjon át ebből a látomásból, amennyit még az emberi korlátok lehetővé tesznek, valamint azzal a körültekintéssel, hogy festményeiben a valóság ábrázolható aspektusaira korlátozza magát; mert bár embereket ábrázolt, mindig is csendéletfestő volt. Cézanne, aki azt mondta női modelljeinek, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy olyanok legyenek, mint az alma, arcképeket is hasonló szellemben próbált festeni. Ranettalmaszerű asszonymodelljei azonban sokkal közelebb álltak Platón Képzeteihez, mint a kerítésben rejtőző dharma-testhez. Az ő Örökkévalóságuk és Végtelenségük nem homokban vagy virágokban, hanem valamiféle rendkívüli geometriai absztrakcióban mutatkozik meg. Vermeer sohasem kérte a modellt álló lányokat arra, hogy úgy nézzenek ki, mint az alma. Ezzel szemben ragaszkodott ahhoz, hogy a végletekig megőrizzék lányos mivoltukat, jóllehet mindig is azzal a kikötéssel, hogy tartózkodjanak a kislányos viselkedéstől. Állhattak vagy csendben ülhettek, de sohasem vihorászhattak, sohasem affektálhattak, sohasem könyöröghettek vagy epekedhettek távollévő kedvesük után, sohasem pletykálkodhattak, sohasem nézhettek irigyen más asszony gyermekére, sohasem flörtölhettek, sohasem szerethettek, gyűlölhettek vagy dolgozhattak. Miközben ezek bármelyikét tennék, kétségtelenül sokkal inkább önmaguk lennének, de épp ugyanezen oknál fogva nem mutatnák meg "Nem-én"-jük isteni lényegét. Blake kifejezésével élve, Vermeer észlelésének kapui csak részben voltak tiszták. Egyetlen részük csaknem tökéletesen átlátszóvá vált, a többi rész azonban még mindig piszkos maradt. A lényegi Nem-én-t csak a jó és gonosz innenső oldalán lévő dolgokban, valamint az élőlényekben lehetett tisztán látni. Az embereknél ez csak akkor volt látható, ha nyugalomban voltak, lelküket semmi nem zavarta és testük mozdulatlan volt. Vermeer ilyen körülmények között volt képes az Ilyenséget teljes mennyei szépségében meglátni – meglátta, és legalább kismértékben megjelenítette egy finoman megfestett, pazar csendéletben. Vermeer kétségtelenül az emberi csendéletek legjelentősebb festője. Éltek azonban akkoriban más, hasonló festők is, például Vermeer francia kortársai, a Le Nain testvérek. Feltételezem, ők azt határozták el, hogy zsánerképfestők lesznek, de amit valójában létrehoztak, az emberi csendéletek egész sora volt. Megtisztult észlelésük a dolgok végtelen jelentőségét nem oly módon közli, mint Vermeer, azaz a színek és szövetek kifinomult gazdagsága révén, hanem szigorú, csaknem egyszínű tonalitáson belül, egyfajta emelkedettebb világosság, formák kínzó határozottsága segítségével. Akkoriban megtekinthettük Vuillard, a festő, legjobb alkotásait: egy polgári ház hálószobájában manifesztálódó dharma-testről festett, felejthetetlenül ragyogó képeket, és egy tőzsdeügynök külvárosi kertben teázó családját, ahol a család középpontjában maga a Teljesség lobogott.

Ce qui fait que l'ancien bandagiste renie
Le comptoir dont le faste alléchait les passants,
C'est son jardin d'Auteuil, ou, veufs de tout encens,
Les Zinnias ont l'air d'etre en tôle vernie.

Laurent Tailhade számára a látvány egyszerűen obszcén volt, de ha a nyugdíjas gumiárukereskedő elég sokáig ült volna csendben, Vuillard csak a dharma-testet látta volna benne, és a rézvirágokkal, az aranyhalas medencével, a kastély mór stílusú tornyával, valamint a lampionokkal egy darabka – Kiűzetés előtti – Paradicsomot festett volna meg.

Mindeddig azonban kérdésem megválaszolatlanul maradt. Hogyan volt képes ez a letisztult észlelés összebékülni a kellően fontos emberi kapcsolatokkal, a szükséges, elvégzendő munkával és feladatokkal, nem beszélve az emberszeretetről és a valódi könyörületről? A cselekvők és szemlélődők közötti ősi vita ismét kiújulóban volt, és ami engem illet, eddig nem ismert hevességgel újult ki. E reggelig a szemlélődésnek csak szerényebb, sokkal általánosabb formáit ismertem: az egyik dologról a másikra történő csapongást; a költészetben, festészetben vagy zenében tapasztalt elmélyült feloldódást; alkalmi felvillanásként ahhoz hasonló érzést, mint amit Wordsworth "valami sokkal mélyebb egyesülés"-ként említ; és a rendszeres csendet, amely néha elvezet egyfajta "rejtett tudás" üzenetei felé. Türelmes páciens voltam, aki azokra az ihletekre vár, amelyek nélkül még a legszárazabb stílusú író sem reménykedhet abban, hogy bármit is létrehozhat. Most azonban a szemlélődést a maga nagyszerűségében ismertem meg. A maga nagyszerűségében, de még nem a maga teljességében. A teljesség értelmezése szerint a Mária által megtett útban benne van a Márta [11] által megteendő is, és – hogy úgy mondjam – ezt a megteendő utat magasabb hatványra emeli. A meszkalin megnyitja azt az utat, amelyen Mária már végigment, de bezárja azt, amelyen Márta jár. Lehetővé teszi, hogy eljussunk a szemlélődéshez, de egy olyasfajta szemlélődéshez, amely nem egyeztethető össze a cselekvéssel, sőt, még a cselekvésre irányuló akarattal, a cselekvés gondolatával sem. A meszkalinélvező – a látomásai közötti szünetekben – hajlamos úgy érezni, hogy bár egyrészt minden teljesebb annál, mint amilyennek látszik, másrészt azonban valami nincs rendjén. Problémája alapvetően ugyanaz, mint ami szembeállítja egymással a kvietistát és az arhatot, vagy egy másik szinten a tájképfestőt és az emberi csendéletek festőjét. A meszkalin sohasem képes megoldani ezt a problémát: csak arra képes, hogy homályosan felvesse azok számára, akikben ez még sohasem merült fel. A teljes és végső megoldást csak azok lelhetik meg, akik készek arra, hogy a megfelelő, állandó és fesztelen éberség és a megfelelő viselkedés segítségével megvalósítsák a helyesen értelmezett Weltanschauungot [12]. A kvietistákkal szemben áll az aktív szemlélődő, a szent, az az ember, aki – Eckhart kifejezésével élve – kész arra, hogy a hetedik mennyországból leszálljon azért, hogy beteg testvére számára egy pohár vizet vigyen. Az arhattal szemben – a testi megjelenéstől egy végtelen, transzcendentális nirvánába visszavonulva – áll a bodhiszattva, aki számára az Ilyenség és a véletlenek világa egy és ugyanaz, valamint akinek határtalan könyörületessége számára ezen véletlenek mindegyike alkalmat szolgáltat nemcsak arra, hogy a dolgokba másképpen lásson, hanem arra is, hogy a leghétköznapibb jótékonyságot gyakorolja. A művészetek világában pedig Vermeerrel, valamint az emberi csendéletek más festőivel szemben, a japán és kínai festészet mestereivel szemben, Constable-lel és Turnerrel szemben, Sisley-vel, Seurat-val és Cézanne-nal szemben áll Rembrandt mindent magában foglaló művészete. Ezek óriási nevek, utolérhetetlen kiválóságok. Én ezen az emlékezetes májusi reggelen leginkább azért az élményért tudtam hálát adni, amely – sokkal tisztábban, mint ahogyan valaha is láttam – megmutatta számomra a kérdés valódi természetét, valamint az ez alól teljes mértékben felszabadító reakciót.

[11] Mária és Márta: lásd Újszövetség Lk 10,38-42.
[12] Die Weltanschauung (német): világszemlélet, világnézet.

Mielőtt még befejeznénk e témát, hadd tegyem hozzá, hogy nincs olyan szemlélődési forma – még a legkvietistább sem az –, amelynek ne lennének saját erkölcsi értékei. Minden erkölcstan legalább fele negatív (vagyis tiltó), és abból áll, hogy távol tartson bennünket a gonoszságoktól. A miatyánk kevesebb, mint ötven szóból áll, és e szavak közül öt arra szolgál, hogy Istent megkérje, ne vigyen minket a kísértésbe. Az egyoldalú szemlélődő elvégezetlenül hagy számos olyan dolgot, amelyet el kellene végeznie, de tartózkodik olyan dolgok megtételétől is, amelyeket jó, hogy nem tesz meg. Pascal megjegyzése szerint a gonoszság sokkal kisebb lenne, ha az emberek megtanulnának nyugodtan ülni a szobájukban. A letisztult észlelésű szemlélődőnek nem kell a szobájában maradnia. Mehet a dolga után, mert tökéletesen elégedett azzal, hogy lát, hogy része a Dolgok isteni Rendjének, és ezért sohasem hagyná; hogy engedjen az olyan dolgok kísértésének, amelyeket Traherne "a világ mocskos fortélyai"-ként emleget. Amikor úgy érezzük, hogy az univerzum egyedüli örökösei vagyunk, amikor "ereinkben a tenger hömpölyög... és a csillagok az ékköveink", mikor minden dolgot határtalannak és szentnek érzünk, mi motiválhat bennünket kapzsiságra vagy erőszakos önérvényesítésre, arra, hogy a hatalom után ácsingózzunk vagy az öröm sivárabb formáit hajszoljuk? Nem valószínű, hogy a szemlélődő emberből hazárdjátékos, kerítő vagy alkoholista válik. Rendszerint nem prédikál türelmetlenségről és nem is háborúzik. Nem érzi szükségét annak, hogy raboljon, csaljon vagy kizsákmányolja a szegényeket. Ezek mellett az említett hatalmas negatív (passzív) erények mellett meg kell említenünk egy olyat is, amely bár nehéz meghatározni – de pozitív (aktív) és emellett igen lényeges is. Előfordulhat, hogy az arhat és a kvietista nem gyakorolja a szemlélődést a maga teljességében, de ha egyáltalán gyakorolja, akkor az elme egy másik, egy transzcendentális világáról adhat felvilágosítást; és ha a legintenzívebben gyakorolja, akkor olyan "csatornává" válhat, amelyen keresztül bizonyos kedvező hatás folyhat át abból a másik világból az ennek hiányában fokozatosan haldokló sötét önvalók világába.

Közben a vizsgálatvezető kérésére Cézanne arcképéről áttértem annak megfigyelésére, mi zajlik le az elmémben, mikor lehunyom a szemem. Érdekes módon ezúttal a belső kép sekélyes volt. A látómező fényes, színes, folyton változó alakokkal volt tele, amelyek olyanok voltak, mintha műanyagból vagy zománcozott bádogból készültek volna.

"Silány" – ezt a megjegyzést fűztem hozzá. "Elcsépelt. Olyan, mintha az olcsó áruk boltjából származna."

És mindez be volt zárva egy szűk univerzumba.

"Olyan, mintha az ember egy hajó gyomrában lenne" – mondtam –, "egy olcsó áruk boltjában vásárolt hajó gyomrában."

És amint néztem, nagyon világossá vált számomra, hogy ez a silány hajó valamilyen módon összefüggésben áll az emberi nagyravágyással. E filléres bolti hajó fullasztó belső tere az én saját önvalóm volt. A túlcicomázott bádog- és műanyag mobilok voltak azok a dolgok, amelyekkel én járultam hozzá az univerzumhoz.

Éreztem, hogy a lecke hasznomra válik, de azért sajnáltam, hogy ezeket a dolgokat ebben a pillanatban és ily módon kellett megtudnom. A meszkalinélvező általában kézenfekvő vonatkoztatási pontként fedez fel egy belső világot, amely magától értetődően határtalan és szent, olyan, mint az a megváltozott külső világ, amelyet én láttam nyitott szemmel. Nálam kezdettől fogva más történt. A meszkalin ideiglenesen megajándékozott azzal a hatalommal, hogy csukott szemmel is láthassak dolgokat, de nem volt képes arra – vagy legalábbis ebben az esetben ez nem történt meg –, hogy láthatóvá tegyen egy olyan belső világot, amely közvetetten összehasonlítható lett volna a "kinti" virágaimmal, a székemmel vagy a flanelszövettel. Amit bensőmben érzékelhettem általa, az nem a dharma-test volt, hanem a saját elmém; nem az archetipikus Ilyenség, hanem egy szimbólumrendszer, más szóval az Ilyenség saját kezűleg összebarkácsolt pótléka.

A legtöbb vizuális beállítottságú embert a meszkalin vizionálóvá változtatja. Néhányuk számára – talán többen is vannak, mint ahogy azt általában feltételezik – nem szükséges az átalakulás, hiszen állandóan vizionálnak. Azok a szellemi típusú emberek, akik közé Blake is tartozott, meglehetősen széles körben fellelhetők még jelenkorunk városi-ipari társadalmaiban is. A költő-művész egyedisége nem abban a tényben gyökerezik, hogy (Ismertető katalógusából idézve) valóban látta "azokat a csodálatos, újszerű lényeket, akiket a Szentírás keruboknak nevez". Nem abban a tényben gyökerezik, hogy "eme – látomásaim során látott – csodálatos, újszerű lények némelyike száz láb magas is megvolt... és mindegyikük mitológiai és rejtélyes jelentéssel bírt". A költő egyedisége kizárólag abban áll, hogy képes szavakba önteni vagy (valamivel kevésbé szerencsés esetben) sorokká és színekké, de legalább néhány jellé alakítani egy nem túl gyakran előforduló, szokatlan élményt. A tehetségtelen, vizuális beállítottságú ember egy belső valóságot ugyanolyan félelmetesnek, csodálatosnak és jelentősnek érezhet, mint amilyennek azt Blake látta, de teljes mértékben hiányzik belőle az a képesség, hogy az irodalom terén vagy plasztikus szimbólumok segítségével kifejezze, amit tapasztalt.

A vallási iratokból, valamint a költészet és plasztikus művészetek ma is élő nagyjainak feljegyzéseiből nagyon világosan kitűnik, hogy legtöbbször és a legtöbb helyen az ember nagyobb jelentőséget tulajdonít a belső világnak, mint az objektíven létező dolgoknak. Úgy érzi, hogy amit behunyt szemmel lát, lelki értelemben magasabb jelentőséggel bír, mint az, amit nyitott szemmel érzékel. Mi ennek az oka? Amit mindennap tapasztalunk, az hajlamossá tesz bennünket arra, hogy kevésbé fontosnak tartsuk, és az, hogy hogyan lehet valamit túlélni, olyan szorongató probléma, melynek határai a kibírhatatlanul unalmastól a gyötrelmesig terjednek. A külső világ az, amelyben életünk minden reggelén felébredünk, az a hely, ahol kénytelen-kelletlen meg kell próbálnunk élni. Belső világunkban nem létezik sem munka, sem pedig egyhangúság. Csak álmainkban és álmodozásaink során látogatunk oda, és olyannyira idegenszerű, hogy sohasem találjuk meg két egymást követő alkalommal ugyanazt a világot. Nem csoda hát, ha az emberek az isteni lényeg keresése során jobban szeretnek befelé tekinteni! Általában, de nem mindig. Művészetükben csakúgy, mint vallásukban, a taoisták és a zen buddhisták, látomásaikon túlra, a Kiüresedés felé, és a Kiüresedésen keresztül az objektív világ "tízezer dolgára" tekintettek. Az "Ige testté lészen" elméletből fakadóan a keresztényeknek a kezdetektől fogva képesnek kellett volna lenni arra, hogy az őket körülvevő világhoz hasonló módon viszonyuljanak. A Kiűzetésről szóló tanítás miatt azonban igen nehéznek találták, hogy ilyen magatartást tanúsítsanak. A világ teljes megtagadása, sőt a világ elutasítása még háromszáz évvel ezelőtt is megszokott és érthető volt. "A Természet dolgai közül egyedül Krisztus feltámadása csodálatra méltón A tizenhetedik században Lallemant kijelentésének – úgy tűnik – volt értelme. Ma az elmebaj jelének tekintenék.

Kínában a tájképfestészet körülbelül ezer, Japánban körülbelül hatszáz, Európában pedig körülbelül háromszáz éve emelkedett a fő művészetek közé. A dharma-test és a kerítés közé a taoizmus naturalizmusát a buddhizmus transzcendentalizmusával összeházasító zen mesterek tettek egyenlőségjelet. Emiatt csak a Távol-Keleten fordult elő, hogy a tájképfestők művészetüket tudatosan vallásinak tekintették. Nyugaton a vallási festészet a szent emberek arcképének ábrázolásában és a szent írások illusztrálásában merült ki. A tájképfestők világiaknak tartották magukat. Ma Seurat, az egyik legnagyszerűbb mester munkáiban fedezhetjük fel, mi az, amit misztikus tájképfestészetnek nevezünk. És még ez az ember is, aki mindenki másnál hatékonyabban tudta kifejezni a sok dologban az Egyet, erősen felháborodott, amikor valaki munkájának költőiségét dicsérte. "Én csupán a Módszert alkalmazom" – tiltakozott. Más szóval egyszerűen csak pointillista volt, és saját magát nem is tekintette másnak. Hasonló anekdota maradt fenn John Constable-ről is. Egy napon, nem sokkal halála előtt Blake Hampsteadban találkozott Constable-lel, ahol is megmutatták neki a fiatalabb művész egyik vázlatát. Annak ellenére, hogy megvetette a naturalista művészetet, az idős látnoki festő felismerte a tehetséget, ha olyan képet mutattak neki, kivéve természetesen, ha Rubens alkotásairól volt szó. "Ez nem rajz" – kiáltott fel Blake – "ez ihlet!" "Én azt akartam, hogy rajz legyen" – hangzott Constable jellegzetes válasza. Mindkét férfinak igaza volt. Valóban rajz volt, precíz és megbízható, ugyanakkor ihlet is – legalább olyan rangú ihlet, mint amilyen Blake-é. A hangafüves pusztán álló fenyőket valójában a dharma-testtel azonosnak ábrázolta. A vázlat szükségszerűen tökéletlen, de még így is igen hatásos megjelenítője volt annak, amit egyfajta letisztult észlelés egy nagy festő nyitott szeme számára felfedett. A kortárs költők – visszavonulva attól a Wordsworth-i és Whitman-i hagyománytól, mely a dharma-testet kerítésnek, a Blake-féle elmén belüli látomásokat "csodálatos eredetiségek"-nek tekintette – a több, mint személyessel, a tudatalattival szembeállva, a személyes dolgok vizsgálatával foglalkoznak, és rendkívül absztrakt kifejezésekkel nem az adott, objektív tényt, hanem a pusztán tudományos és teológiai eszméket közlik. Valami hasonló történt a festészet területén is. Itt a tájképfestészettől, a tizenkilencedik század uralkodó művészeti ágától való általános visszavonulásnak vagyunk tanúi. Ez a tájképfestészettől való visszavonulás azonban nem ama másik, belső, isteni világ felé történt, amellyel a múlt legtöbb, hagyományos szemléletű iskolája foglalkozott, a felé az archetipikus világ felé, ahol az ember mindig is megtalálta a mítosz és a vallás nyersanyagát. Nem, ez egyfajta visszavonulás a külső Síktól a személyes tudatalattiba, egy olyan elmebeli világba, amely még a tudatos személyiség világánál is nyomorúságosabb és zártabb.

A bádog- és színes műanyag szerkezetek – hol is láttam ezeket korábban? Minden olyan képtárban, ahol az absztrakt művészet legújabb alkotásait állítják ki.

Most valaki hozott egy lemezjátszót és feltett egy lemezt. Élvezettel hallgattam, de nem tapasztaltam semmi olyasmit, ami összehasonlítható lett volna a virágokhoz vagy a flanelszövethez kapcsolódó látomásaimmal. Vajon egy zenei őstehetség hallja azokat a jelenségeket, amelyek számomra kizárólag vizuálisan jelentek meg? Érdekes volna ezt a kérdést egy kísérlet keretében is megvizsgálni. Időközben – jóllehet nem változott meg, megőrizte természetes minőségét és intenzitását – a zene egy kicsit sem járult hozzá ahhoz, hogy megértsem, mi történt velem, vagy megoldjam azokat a messzebbre mutató problémákat, amelyek felmerültek.

Furcsa módon a hangszeres zene meglehetősen hidegen hagyott. Mozart c-moll zongoraversenyét félbeszakíttattam az első tétel után. Helyette néhány Gesualdo-madrigált tettek fel.

"Ezek a hangok" – szóltam elismerően – "ezek a hangok egyfajta hidat képeznek, amely visszavezet az emberek világába."

Még akkor is híd volt, amikor az őrült herceg legmegdöbbentőbb kromatikus hangsorai hangzottak fel. A madrigál egyenetlen szólamain át a zene folytatta útját; sohasem maradva ugyanabban a hangnemben két egymást követő taktuson keresztül. Gesualdónál, ez a websteri melodrámából előlépett fantasztikus jellemvonás, a lelki felbomlás elhatalmasodott, a végső határokat feszegette, ami a teljesen tonális zenével szemben olyan tendencia, amely a modális zene belső jellemzője. A keletkező művek úgy hangzottak, mintha később akár Schönberg munkái is lehettek volna.

"És ennek ellenére..." – kényszert éreztem arra, hogy ezt mondjam, miközben a késő középkori művészeti forma kialakításán munkálkodó ellenreformációs pszichózis e furcsa szüleményeit hallgattam – "És ennek ellenére, nem számít, hogy teljesen őrült. Az egész szétesik. Mégis, minden egyedi darabka a helyén van, a Magasztosabb Rend képviselője. A Magasztosabb Rend még a széthulláson is uralkodik. A teljesség még a széttört darabokban is jelen van. Lehet, hogy egyértelműbben van jelen, mint egy teljesen összefüggő műben. Az embert a legcsekélyebb mértékben sem ringatja egy pusztán emberi, csupán mesterségesen fabrikált törvényekre épülő rend hamis biztonságérzetébe. Az embernek bíznia kell abban, hogy közvetlenül észleli a legvégső rendet. Így hát bizonyos értelemben a tudat széthullásának is meglehet a maga előnye. Persze, ez veszélyes, rettentően veszélyes. Képzeljétek el, hogy nem tudtok visszatérni a káoszból..."

Gesualdo madrigáljai után egy három évszázados szakadék átugrásával Alban Berggel és a Lírikus szvittel folytattuk.

"Ez – jelentettem ki előre – pokoli lesz."

Kiderült azonban, hogy tévedtem. A zene tulajdonképpen furcsának tűnt. A személyes tudatalattiból felkavarodva az agónia tizenkét tónusú agóniává változott; de egyedül az az alapvető ellentmondás fogott meg, ami a még Gesualdóénál is teljesebb lelki széthullás és az ennek kifejezése során alkalmazott, bámulatos tehetségbeli, valamint technikai források között fennállt.

"Nem szégyelli magát!" – jegyeztem meg gúnyosan, minden rokonszenv nélkül. Majd pedig: "Katzenmusik – tanult Katzenmusik." Végül pedig, néhány percnyi gyötrődés után: "Kit érdekelnek az érzései? Miért nem foglalkozik valami mással?"

Egy kétségtelenül igen kiemelkedő mű ilyesfajta kritizálása méltánytalan és nem is megfelelő, de úgy gondolom, nem volt lényegtelen sem. Azért idézem – nem tulajdonítva neki túl nagy jelentőséget –, hogy bemutassam, egy tisztán szemlélődő állapotban hogyan reagáltam a Lírikus szvitre.

Amikor véget ért, a vizsgálatvezető azt javasolta, tegyünk egy sétát a kertben. Készségesen beleegyeztem, és – bár úgy tűnt, a testem csaknem teljes mértékben önállósította magát az elmémtől vagy még pontosabban: bár a megváltozott külső világbeli tudatomat nem kísérte tovább fizikai testem tudatossága – azon kaptam magam, hogy egy pillanatnyi tétovázás után képes vagyok felállni, kinyitni az üvegezett erkélyajtót és kisétálni. Természetesen szokatlan volt azt érezni, hogy az "én" nem ugyanaz, mint ezek a "kint" lévő kezek és lábak, ez a teljesen objektív törzs és nyak, vagy akár a fej. Furcsa volt, de könnyen hozzá lehetett szokni. És végül is a test úgy tűnt tökéletesen képes volt arra, hogy törődjék magával. A valóságban persze mindig is gondot fordít saját magára. A tudatos ego csak arra képes, hogy kívánságokat állítson elő, ezeket pedig olyan erők segítségével valósítja meg, amelyeket csupán kis mértékben képes szabályozni, és amelyeket egyáltalán nem ért. Ha bármi többet tesz – ha túl erősen próbálkozik, például aggódik, ha nyugtalankodni kezd a jövő miatt –, csökkenti ezen erők hatékonyságát, és azt is előidézheti, hogy a csökkent erőnléttel bíró test megbetegszik. Jelen állapotomban az, hogy tudomásom volt a külső dolgokról, nem kapcsolódott egóhoz. Mondhatni, önálló volt. Ez azt jelentette, hogy a testet irányító élettani intelligencia szintén önálló volt. Ebben a pillanatban az a zavaró, neurotikus valaki, aki éber óráiban megpróbálja megjátszani a főnököt, hála Istennek, félreállt.

Az erkélyajtótól kisétáltam egy kerti lugasba, amelyet részben egy kúszórózsa, részben lécek fedtek. Hüvelyknyi szélességű lécek között feleakkora hézagok voltak. A nap sütött, az árnyék pedig zebraszerű mintaként vetült a földre, és egy – a lugas végében álló – kerti szék ülésére és támlájára. Az a szék – vajon el fogom valaha is felejteni? Ahol az árnyék az ülés kárpitjára esett, ott mély, de ragyogó, indigószínű csíkok váltakoztak fehéren izzó csíkokkal. A látvány annyira intenzív volt; nehéz volt elhinni, hogy nem kék tüzet látok. Egy roppant hosszúnak tűnő pillanatig csak mereven bámultam anélkül, hogy tudtam volna, sőt anélkül, hogy akár tudni akartam volna, mi az, ami a szemem elé került. Minden más esetben egy széket láttam volna, amelyet fény és árnyék csíkoz be. Ma az észlelés elnyelte a fogalmakat. Annyira lekötött a szemlélődés, olyannyira meghökkentett az, amit valójában láttam, hogy képtelen voltam bármi mást tudatosítani magamban. A kerti bútor, a léc, a napfény, az árnyék – ezek csupán nevek és fogalmak voltak, üres szavak, melyek az esemény után csak haszonelvű vagy tudományos célokat szolgálnak. Az eseményt pedig az egymás után következő azúrszínű kazánajtók jelentették, amelyeket mérhetetlenül mély, encián szakadékok választottak el egymástól. Kimondhatatlanul csodálatos volt, csaknem rémisztően csodálatos. Ekkor hirtelen megsejtettem, milyen is lehet őrültnek lenni. A skizofréniának megvannak a maga mennyországai, poklai és purgatóriumai – emlékszem, ezt mondta egyszer egy azóta már halott barátom az őrült feleségéről. Az egyik napon, a betegség korai fázisában, amikor az asszonynak még voltak tiszta pillanatai, férje bement hozzá a kórházba azért, hogy a gyermekeikről beszéljen vele. A nő figyelt egy ideig, majd hirtelen félbeszakította. Hogyan képes néhány olyan gyerekre vesztegetni az idejét – kérdezte –, akik nincsenek is itt, amikor minden, ami itt és most tényleg számít, az a férfi barna tweed kabátján látható minták kimondhatatlanul gyönyörű váltakozása, minden egyes alkalommal, amikor a férj a karját mozdítja? Fájdalom, a letisztult észlelés, a tiszta, egyoldalú szemlélődés eme paradicsoma nem sokáig maradt meg. Az áldott, tiszta pillanatok egyre ritkábbak, rövidebbek lettek, míg végül teljesen megszűntek. Ettől kezdve csak a szörnyűség létezett.

A legtöbb meszkalinélvező a skizofréniának csak a mennyei oldalát tapasztalja meg. A drog poklot és purgatóriumot csak azok számára hoz, akik nemrég estek át sárgaságon, akik időszakos depressziótól szenvednek vagy akiket krónikus szorongás gyötör. Ha a többi – nagyjából hasonló hatással rendelkező – droghoz hasonlóan a meszkalin hírhedten mérgező lenne, pusztán a szedése elegendő volna ahhoz, hogy szorongást okozzon. A megfelelően egészséges ember azonban már előre tudja, hogy rá nézve a meszkalin teljesen ártalmatlan, hatása nyolc-tíz óra után megszűnik, nem okoz másnaposságot és olyan vágyat, amely újabb adag beszerzésére ösztökélné. E tudás által megerősítve, félelem nélkül vállalkozik a kísérletre, más szóval: semmiféle olyan hajlammal nem rendelkezik, amely egy példátlanul furcsa és az emberitől eltérő tapasztalatot valamiféle szörnyűséges, valóban ördögi tapasztalattá változtatna.

A szék előtt állva, amely úgy nézett ki, mint az Utolsó Ítélet – vagy még pontosabban: egy olyan Utolsó Ítélet előtt állva, melyben hosszú idő múlva és meglehetős nehézségek árán felismertem a széket –, egyszerre csak a pánik határán éreztem magam. Ez már túl sok – gondoltam. Túl messzire mentem, még akkor is, ha ez az út a behatóbb szépség, a mélyebb értelem felé vezetett. A félelem oka – ahogyan azt visszatekintve elemzem – a túlterhelés miatti aggodalmam volt, a félelmem attól, hogy szétesem, hiszen a valóság nyomása olyan erős volt, amelyhez egy kényelmes szimbólumvilágban élő elme nem szokott hozzá és amelyet talán el sem képes viselni. A vallásos élmények irodalma bővelkedik olyan eseményekben, amelyekben arra utalnak, hogy a fájdalom és a rettegés legyőzi azokat, akik túlságosan hirtelen kerültek szemtől szembe a Mysterium tremendum [13] valamely megnyilvánulásával. A teológia nyelvében ezt a félelmet az ember egoizmusa és az isteni tisztaság, az ember önkínzó magánya és az Isten végtelensége között fennálló összeférhetetlenségnek tulajdonítják. Böhme és William Law nyomán azt mondhatjuk, hogy bűnöktől meg nem tisztuló lélekkel az isteni Fényt teljes ragyogásában is csupán lobogó tisztítótűzként érzékeljük. Csaknem hasonló tanítás olvasható a Tibeti halottaskönyvben [14], ahol az elhunyt lelkét úgy ábrázolják, mint ami rettegve meghátrál az Űr Tiszta Fénye, sőt még a kisebb, tompább Fények előtt is, azért, hogy újraszületett emberként, vadállatként, vagy boldogtalan szellemként, esetleg alvilági lényként hanyatt-homlok visszameneküljön egyéni létének sötétségébe. Bármi mást, csak ne az abszolút Valóság égető világosságát – akármi mást, csak azt ne!

[13] Mysterium tremendum: borzalmas titok.
[14] Magyar kiadása: Háttér Kiadó, 1991 (részletek) ford.: Hetényi Ernő.

A skizofrén olyan lélek, aki nem csupán bűnöktől meg nem tisztult szívű, de ráadásul reménytelenül beteg is. Betegsége abból áll, hogy (az épelméjű emberrel ellentétben) képtelen a józan ész maga készítette univerzumában – a hasznos fogalmak, közmegegyezéssel kialakított szimbólumok és társadalmilag elfogadható konvenciók szigorúan emberi világában – a belső és külső realitás elől menedéket találni. A skizofrén hasonló az olyan emberhez, aki állandóan meszkalinhatás alatt van, ezért képtelen – hogy úgy mondjam – kizárni egy olyan valóság élményeit, amelyhez nem elég szent, hogy együtt éljen vele, és amelyet nem képes elmagyarázni, mivel az alaptételek közül ez a legmakacsabb. Ez a valóság sohasem engedi, hogy pusztán emberi látásmóddal szemlélje a világot, így arra készteti, hogy szüntelen idegenszerűségét, jelentőségének égető fontosságát olyan emberi vagy akár kozmikus rosszindulat megtestesüléseként értelmezze, amelynek leküzdéséhez a legkétségbeesettebb ellenintézkedésekre van szükség. Ezek megnyilvánulásának egyik szélsősége a gyilkos erőszak, a másik pedig a katatónia vagy a lelki öngyilkosság. Ha pedig egyszer a lefelé vezető, pokoli utat választja, többé már képtelen lesz megállni. Ez ebben a pillanatban túlságosan is kézenfekvő volt.

"Ha a rossz úton indulsz el" – válaszoltam a vizsgálatvezető kérdésére – "minden ami történt, az ellened irányuló összeesküvés bizonyítéka lesz. Az egész folyamat önmagát szentesíti. Még lélegzetet sem vehetsz anélkül, hogy ne tudnád: ez is az összeesküvés része."

"Tehát azt hiszed, tudod, mi az őrület?" Válaszom meggyőződéssel teli és szívből jövő volt: "Igen."

"És nem tudtál úrrá lenni rajta?"

"Nem, nem tudtam. Ha valaki alappremisszaként a félelemből és gyűlöletből indul ki, addig kell folytatnia a megkezdett utat, amíg a végére nem jut."

"Képes lennél – kérdezte a feleségem – "arra összpontosítani a figyelmedet, amit a Tibeti halottaskönyv Tiszta Fénynek nevez?"

Nem tudtam egyértelmű választ adni. "Távol tartaná-e a gonoszt, ha meg tudnád tenni, hogy a Tiszta Fényre koncentrálsz? Vagy nem lennél képes összpontosítani?"

Rövid ideig elgondolkodtam a kérdésen. "Talán" – válaszoltam végül –, "talán képes lennék rá, de csak abban az esetben, ha közben volna valaki, aki a Tiszta Fényről beszél nekem. Az ember ezt képtelen egyedül megtenni. Úgy gondolom, ez a lényege a tibeti rituálénak, hogy az ember mellett állandóan ott ül valaki, és elmondja, mi micsoda."

Miután meghallgattam a kísérlet e szakaszónak felvételét, levettem a polcról a Tibeti halottaskönyv Evans-Wentz-féle kiadását, és találomra felütöttem. "Ó, nemes teremtmény, ne engedd, hogy szellemed elvonja figyelmed!" Ez a probléma: nem szabad engedni, hogy a figyelem elterelődjék. Nem szabad hagyni, hogy a figyelmet a múlt bűneinek emlékei, az elképzelt örömök, a régi tévedések és megaláztatások keserű utóíze, valamint az összes, a Fényt általában elhomályosító félelem, gyűlölet és vágy elterelje. A modern pszichiáterek talán nem tehetnék meg az elmebetegekért azt, amit a buddhista szerzetesek megtettek a haldoklókért és a halottakért? Legyen egy hang, amely nappal, de még alvás közben is biztosítja az őrülteket arról, hogy minden szörnyűség, minden zűrzavar és összevisszaság ellenére a végső Valóság rendíthetetlenül önmaga marad és alapvetően megegyezik az elme belső fényével, legyen bár az az elme a legkegyetlenebbül meggyötört is. Az ilyen eszközök, magnetofonok, időkapcsolók, nyilvános címrendszerek és párnába épített hangszórók segítségével még egy munkaerőhiánnyal küzdő intézet bentlakóit is igen egyszerűen emlékeztetni lehet erre az ősi tényre. Talán ezen elveszett lelkek némelyikét ily módon hozzá lehet segíteni ahhoz, hogy valamennyire képes legyen ellenőrzése alá vonni azt az univerzumot, amely számára rendeltetett, és amely egyszerre csodálatos és rettenetes, de az emberitől mindig eltérő, mindig tökéletesen megfoghatatlan.

Épp jókor sikerült elfordulnom a kerti székem nyugtalanító ragyogásától. A repkénylevelek a kerítéstől indulva, zöld parabolákba hajolva, üvegszerű, nefritkőhöz hasonlatos sugárzással ragyogtak. Egy pillanattal később egy halom, teljes virágjában pompázó fáklyaliliom robbant be a látóterembe. Annyira szenvedélyesen elevenek voltak, hogy azt alig lehet kifejezni; a virágok felfelé, a kékségbe nyújtózkodtak. Csakúgy, mint a lécezet alatt álló szék, ezek is túlságosan erős ingert jelentettek. Lenéztem a levelekre és megfejthetetlen rejtéllyel lüktető pompás zöld fények és árnyékok bonyolult üregrendszerét fedeztem fel.

Rózsa virágát
Könnyű megfesteni, a
Levelét nehéz.

Shiki haikuja indirekt módon pontosan azt fejezi ki, amit akkor éreztem – a levelek finoman kidolgozott csodálatos világával szemben mennyire túlzó, mennyire túlságosan nyilvánvaló a virág dicsősége.

Kimentünk az utcára. Egy nagy, világoskék autó állt a járdaszegély mellett. Amint megláttam, hirtelen hatalmas jókedv lett úrrá rajtam. Micsoda önelégültség, micsoda abszurd beképzeltség sugárzott a tükörfényes zománc duzzadó felületéről! Az ember saját képmására teremtette meg a tárgyat – vagy inkább kedvenc képzeletbeli egyénisége mintájára. Úgy nevettem, hogy még a könnyeim is potyogni kezdtek.

Visszatértünk a házba. Elkészült az étel. Valaki, aki még nem volt azonos önmagammal, farkasétvággyal esett neki. Meglehetős távolságból és nem túl nagy érdeklődéssel figyeltem.

Evés után beszálltunk az autóba és egy rövid kocsikázásra indultunk. A meszkalin hatása már múlóban volt, de a kert virágai még mindig a természetfölötti lét határán remegtek, az útmenti borsfák és szentjánoskenyérfák még mindig egyértelműen valamiféle szent ligetként jelentek meg. Az Éden Dodonával, Yggdrasil [15] a titokzatos Rózsával váltakozott. És akkor, hirtelen egy útkereszteződéshez értünk. Vártuk, hogy áthajthassunk a Sunset Boulevard-on. Előttünk az autók egyenletes folyamként haladtak el; ezernyi autó, mindegyik úgy csillogott-villogott, mintha egy reklámmenedzser álmából lépett volna elő, és mindegyik nevetségesebb volt, mint az előző. Ismét csak gurultam a kacagástól.

[15] Yggdrasil (lásd skandináv mitológia): egyes eddai dalok a világot óriási fa – az Yggdrasil kőrisfa – képében ábrázolják.

Végre a forgalom Vörös-tengere kettévált, a fák, a gyep és a rózsák egy másik oázisába jutottunk át. Néhány perc múlva felértünk a hegynek egy olyan pontjára, ahonnan kiváló kilátás nyílt. És a város ott, alattunk terült el. Meglehetősen kiábrándulva vettem tudomásul, hogy nagyon hasonlít arra a városra, amit más alkalmakkor láttam. Ami engem illet, az átváltozás a távolsággal volt arányos. Minél közelebb van valami, annál fenségesebben más. Ez a végtelen, ködös látkép alig különbözött önmagától.

Továbbhajtottunk, és mindaddig, amíg a hegyekben maradtunk és egyre szélesebb panoráma tárult elénk, annak jelentősége a hétköznapi szinten, jóval az átváltozási pont alatt maradt. A varázslat csak akkor kezdett ismét működni, amikor egy új külvárosba fordultunk be, és két házsor között suhantunk. Itt, annak ellenére, hogy különösen ronda stílusban építkeztek, azt tapasztaltam, hogy a transzcendentális másság, a hajnali menny jelei újraélednek. Téglakémények és zöld tetők izzottak a napfényben, mintha az új Jeruzsálem [16] részei lennének. És akkor egyszerre csak megláttam, amit Guardi látott (micsoda utolérhetetlen szakértelem!), és oly gyakran ábrázolt festményein – egy díszvakolattal fedett falat, melyre az árnyék rézsútosan vetült. Díszítés nélküli volt, de felejthetetlenül csodálatos, üres, de a létezés minden jelentését és misztikumát meg lehetett rajta találni. A Kinyilatkoztatás felderengett, majd egy másodperc töredéke alatt ismét elillant. Az autó továbbhaladt, az idő a végtelen Ilyenség újabb megnyilvánulását villantotta fel. "Az azonosságban ott rejlik a különbözőség. De hogy a különbözőségnek másnak kelljen lennie, mint az azonosságnak, az semmi esetre sem célja az összes Buddhának. A céljuk egyaránt a teljesség és a megkülönböztetés." Ez a fehér és piros muskátlikkal beültetett töltés például – ez teljesen különbözik attól a díszvakolattal fedett faltól, amely százyardnyira fentebb található az út mentén. "Létélményük" azonban azonos, mulandóságuk örök sajátsága egyforma volt.

[16] Az új Jeruzsálem: lásd Újszövetség Jel 21,1-27.

Egy órával és tíz mérfölddel később, szerencsésen túlesve a Világ Legnagyobb Drogériájában tett látogatáson, ismét otthon voltunk, én pedig visszatértem ahhoz a biztató, de egyáltalán nem kielégítő állapothoz, amelyet "józan észnél lenni"-nek neveznek.

Nagyon valószínűtlen, hogy az emberiség valaha is képes lesz hosszú távon meglenni a Mesterséges Éden nélkül. A legtöbb férfi és nő élete a legrosszabb esetben annyira fájdalommal teli, a legjobb esetben pedig annyira monoton, szegényes és korlátolt, hogy a menekülés igénye, a vágyakozás, hogy legalább néhány pillanatra túllépjenek önmagukon, a lélek egyik legfontosabb törekvése volt és marad is mindig. A művészet és vallás, a karneválok és egyéb mulatságok, a tánc, az oratóriumok hallgatása, mind – H. G. Wells szavaival élve – Kapuk a Falban. Személyes, mindennapos használatra pedig mindig is rendelkezésre álltak mesterséges úton előállított kábítószerek. Az összes növényi alapú nyugtató és kábítószer, fák terméseiből előállítható serkentőszer, a bogyókban érő vagy gyökerekből facsarható hallucinogének – ezek mind, kivétel nélkül olyan anyagok, amelyeket az ember időtlen idők óta ismer és rendszeresen használ. Ezen természetes tudatmódosítók skáláját a modern tudomány szintetikus termékekkel egészítette ki. Ilyenek például a klorál, a benzedrin, a bromidok, valamint a barbiturátok.

E tudatmódosító anyagok többségéhez csak orvosi receptre vagy pedig – meglehetős kockázatot vállalva – illegálisan lehet hozzájutni. A Nyugat korlátlan felhasználásra csupán az alkoholt és a dohányt engedélyezte. A Falban lévő minden egyéb, laboratóriumi úton előállított Kaput kábítószernek címkézi, azokat pedig, akik illetéktelenül szedik az ilyen szereket, kábítószer-élvezőknek nevezi.

Manapság már jóval több időt fordítunk ivásra és dohányzásra, mint tanulásra. Ez természetesen nem meglepő. Az önmagunktól, valamint a környezetünktől való menekülés vágya majdnem mindenkiben és csaknem állandóan ott él. A fiatalok érdekében működő tettvágy csak a szülőkben erős, és bennük is csak az alatt a néhány év alatt, amíg gyermekeik iskolába járnak. Nem meglepő napjainkban az ivás és dohányzás általános megítélése sem. A reménytelen alkoholisták egyre növekvő serege ellenére, annak ellenére, hogy részeg járművezetők minden évben százezreket csonkítanak vagy ölnek meg, a népszerű humoristák még mindig sütnek el alkoholról és alkoholfüggő emberekről szóló poénokat. Ezen kívül, a cigaretta és a tüdőrák közötti szoros összefüggés ellenére, a dohányzást gyakorlatilag mindenki az evésnél alig valamivel kevésbé megszokott és természetes dolognak tartja. A racionális utilitarista számára ez szokatlannak tűnhet. A történész számára viszont pontosan az, ami várható volt. A Pokol anyagi valóságának szilárd hite sohasem akadályozta meg a középkori keresztényeket abban, hogy olyan dolgokat cselekedjenek, amelyeket becsvágyuk, testi vágyuk vagy kapzsiságuk diktált. A tüdőrák, a közlekedési balesetek, valamint az a sok millió szerencsétlen és ugyanakkor másoknak is szerencsétlenséget okozó alkoholista sokkal kézzelfoghatóbb tény, mint az, ami Dante korában az Inferno volt. Mindezek a tények azonban távoliak, és eltörpülnek a felszabadultság vagy kábulat, az ital vagy dohányzás utáni sóvárgás itt és most jelentkező, közeli, szinte tapintható vágya mellett.

Korunk többek között az autó és az ugrásszerűen emelkedő népesség kora. Az alkohol nem fér össze a közutakon megkívánt biztonsággal, és előállítása – a dohányéhoz hasonlóan – a legtermékenyebb talajból sok millió hektárt lényegében terméketlenségre kárhoztat. Az alkohol és dohányzás által felvetett problémákat – mondanom sem kell – nem lehet tiltások segítségével megoldani. Az öntranszcendencia egyetemes és időtlen idők óta jelenlévő vágya nem törölhető ki azzal, hogy becsapjuk a Falon lévő azon Kapukat, amelyek jelenleg népszerűek. Az egyetlen ésszerű politika az lehet, ha más, jobb kapukat nyitunk annak reményében, hogy férfiakat és nőket arra ösztönzünk, régi, rossz szokásaikat új és kevésbé ártalmasokra cseréljék. E másik, jobb kapuk némelyike társadalmi vagy ipari természetű volna, mások vallási vagy pszichológiai jellegűek, ismét mások az étkezés, az oktatás vagy a sport tárgykörébe tartoznának. Mindazonáltal az ember azon igénye, hogy kibírhatatlan személyiségéből, valamint visszataszító környezetéből valamilyen mesterséges szer segítségével szakadjon ki, kétségtelenül fenn fog maradni. Egy új gyógyszerre van szükség, amely segíti és gyámolítja szenvedő fajunkat anélkül, hogy hosszabb távon többet ártana, mint amennyit rövid távon használ. Az ilyen gyógyszernek apró dózisokban kell hatni, és szintetikus úton is előállíthatónak kell lenni. Ha nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, előállítása – csakúgy, mint a boré, a söré, a röviditaloké és a dohányé – akadályozni fogja a nélkülözhetetlen élelmiszerek és rostanyagok termelését. Az ópiumnál és kokainnál kevésbé legyen mérgező, és kisebb valószínűséggel okozzon nemkívánatos társadalmi következményeket, mint az alkohol vagy a barbiturátok, valamint kevésbé ártson a szívnek és tüdőnek, mint a cigaretta kátrány- és nikotintartalma. Ezen kívül az egyszerű nyugtatókhoz és altatókhoz képest rendelkeznie kell azzal az előnnyel, hogy olyan érdekesebb, értékesebb változásokat idéz elő a tudatban, mint amilyen a mindenhatóság illúziójának kialakítása vagy a gátlás alóli felszabadítás.

A legtöbb ember számára a meszkalin csaknem teljesen ártalmatlan anyag. Az alkoholtól eltérően, élvezőjét nem készteti olyan gátlástalan cselekedetekre, amelyek eredménye veszekedés, bűntény vagy közlekedési baleset. A meszkalin hatása alatt álló ember csendesen a maga dolgával törődik. Ez a dolog, amivel foglalkozik, ráadásul az egyik legmegvilágosítóbb élmény, amelyért nem kell (és ez kétségtelenül fontos) másnapossággal fizetni. A rendszeres meszkalinélvezet hosszú távú következményeiről igen keveset tudunk. Úgy tűnik, hogy a peyotl-bimbókat fogyasztó indiánokat ez a szokás sem fizikailag, sem erkölcsileg nem károsítja. Mindazonáltal a rendelkezésre álló bizonyíték egyelőre kevés és felületes. [*]

[*] J. S. Slotkin professzor – "Peyotlizmus Menominiben" című tanulmányában, melyet 1952-ben tettek közzé az Amerikai Filozófiai Társaság Előadásjegyzékében – azt írja, hogy "a peyotl rendszeres használata nem okoz semmilyen fokozott hozzászokást vagy függőséget. Számos embert ismerek, aki már negyven-ötven éve peyotista. Az általuk használt peyotl mennyisége az alkalom ünnepélyességétől függ; általában nem fogyasztanak több peyotlot, mint amennyit évekkel ezelőtt fogyasztottak. Emellett néha a szertartások között egy hónapos vagy annál hosszabb szünetek is vannak, amikor is egyáltalán nem vesznek magukhoz peyotlot, és ezalatt nem keresik, nem sóvárognak utána. Személyes élményem, hogy még egy négy, egymást követő hétvégén lezajló szertartássorozat után sem növeltem az elfogyasztott peyote mennyiségét és nem is éreztem semmiféle további szükségét. Ezek után teljesen érthető, hogy "a peyote-ot törvényesen sohasem nyilvánították narkotikumnak, és használatát sem tiltotta be a szövetségi kormány." Mindazonáltal "az indián-fehér kapcsolat hosszú története alatt a fehér tisztek általában megpróbálták korlátozni a peyote használatát, mivel úgy gondolták, hogy annak alkalmazása a saját szokásaikat sérti. Ezek a kísérletek azonban rendszeresen kudarcba fulladtak." Dr. Slotkin egy lábjegyzetben hozzáteszi: "csodálatos hallgatni a peyote hatásáról és a szertartások természetéről szóló fantasztikus történeteket, amelyeket fehér és katolikus-indián tisztek mesélnek a Menomini Rezervátumban. Egyiküknek sincs a leghalványabb saját élménye sem a növénnyel vagy a vallással kapcsolatban, néhányan mégis szakértőnek képzelik magukat és hivatalos beszámolókat írnak a tárgyról."

Bár kétségtelenül jobb a kokainnál, az ópiumnál, az alkoholnál és a dohánynál, a meszkalin még mindig nem az ideális drog. Annak ellenére, hogy a boldog átváltozást megtapasztalt meszkalinélvezők többségben vannak, létezik egy kisebbség, aki csak pokolra és purgatóriumra lel a meszkalinban. Ráadásul – egy olyan droghoz képest, amelyet az alkoholhoz hasonlóan általános fogyasztásra szántak – hatása kényelmetlenül hosszan tartó. Mindazonáltal a kémia és a pszichológia segítségével manapság gyakorlatilag mindent meg lehet valósítani. Ha a pszichológusok és szociológusok meghatározzák az ideálist, a neurológusok és a farmakológusok bízvást felfedezik azokat az eszközöket, amelyek segítségével ez az ideális megvalósítható vagy legalább (mivel ez a típusú ideál a dolog sajátos természetéből fakadóan talán sohasem valósítható meg teljes egészében) jobban megközelíthető, mint a borozgató múltban vagy a whisky-ivó, marihuána-szívó és barbiturát-nyelő jelenben.

A lélek alapvető szükséglete – mint mondottam – az, hogy az öntudatos önvalót átlényegülésre ösztökélje. Ha a férfiak és nők – akármilyen oknál fogva is – nem képesek ima, jó munka és lelki gyakorlatok segítségével átlényegülni, hajlamosak lesznek mesterséges úton előállított valláspótlékokhoz fordulni. Ezek a pótszerek a modern nyugati világban alkohol és "dilibogyók", Keleten alkohol és ópium, a mohamedán világban hasis, Közép-Amerikában alkohol és marihuána, az Andokban alkohol és kokalevelek, Dél-Amerika fejlettebb területein pedig alkohol és barbiturátok. A Poisons sacres, ivresses divines [17] című művében Philippe de Félice a vallás és a drogszedés közötti ősrégi kapcsolat alapos és bőségesen dokumentált leírását nyújtja. Most összefoglalás, illetve közvetlen idézetek segítségével közreadom következtetéseit. A mérgező anyagok vallási célokra történő alkalmazása "rendkívüli módon elterjedt... Az e kötetben szereplő alkalmazások megfigyelhetők a világ minden táján, a kezdetleges népeknél csakúgy, mint azok között, akik már a civilizáció magas szintjén állnak. Ennek következtében nem olyan kivételes tényekkel foglalkozunk, amelyek mellett jogosan elmehetünk, hanem általános és – a szó legszélesebb értelmében vett – emberi jelenségekkel, olyanokkal, amelyeket senki sem hagyhat figyelmen kívül, aki azt kutatja, mi is a vallás, és milyen mély szükségletek kielégítésére hivatott."

[17] Poisons sacres, ivresses divines: Szent mérgek, isteni mámorok.

Ideális esetben mindenkinek képesnek kellene lennie arra, hogy öntranszcendenciára leljen valamelyik tiszta vagy alkalmazott vallásban. Gyakorlatilag azonban nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy e tökéletes elgondolás valaha is valóra válik. Vannak és kétségtelenül mindig is lesznek kiváló egyházi személyek, akik számára sajnos az áhítat kevés. A már nem élő G. K. Chesterton, aki legalább annyira líraian tudott írni az ivásról, mint az áhítatról, ékesszóló szónokuk lehetne.

A modern egyházak – néhány protestáns felekezet kivételével – megtűrik az alkoholt, de még a legtoleránsabbak sem tettek kísérletet arra, hogy kisajátítsák a drogot a kereszténység számára, vagy hogy szentesítsék a drog alkalmazását. Az istenfélő iszákosok arra vannak kényszerítve, hogy vallásukat életük egyik részében gyakorolják, valláspótlékukat pedig egy másik részben vegyék magukhoz. Ez talán elkerülhetetlen. Az ivászat nem szentesíthető, kivéve azokat a vallásokat, amelyek nem tulajdonítanak nagy fontosságot az illemnek. Dionüszosz vagy a kelta söristen ünnepei lármás és rendbontó események voltak. A kereszténység szertartásai azonban még a vallási alapokon nyugvó részegséggel sem egyeztethetőek össze. Ez nem zavarja a szeszfőzőket, de igen rossz a kereszténység számára. Számtalan ember vágyakozik önmaga átlényegítése után, és boldog lenne, ha ezt a templomban találná meg, de fájdalom, ezt hiába várja az égtől. Szertartásokon vesznek részt, prédikációkat hallgatnak, imákat ismételnek, de szomjúságuk csillapítatlan marad. Végül kiábrándulva az üveghez nyúlnak. Egy ideig és egyfajta módon ez segít. Templomba így is lehet menni, de az ekkor már nem több, mint a butleri Erewhon zenei bankja [18]. Talán még mindig elismeri Isten létét, de ez már csak a szavakban élő, csak feltételezett értelemben létező Isten. Az imádat tulajdonképpeni tárgya az üveg, és az egyetlen vallási élmény az a gátlástalan és hadakozó eufória, amely a harmadik koktél lenyelése után jelentkezik.

[18] Erewhon: Samuel Butler 1872-ben megjelent regénye, egy kitalált ország szatirikus bemutatása. A műben a zenei bankokkal az egyházat teszi nevetségessé.

Láthatjuk hát, hogy a kereszténység és az alkohol nem keverendő és nem is keverhető össze. A kereszténység és a meszkalin már sokkal összeegyeztethetőbbnek látszik. Ezt Texastól egészen Wisconsinig számos indián törzs igazolja. E törzsek között találhatók olyan csoportok is, akik az Indián Egyház tagjai. Ez olyan szekta, amelynek alapvető szertartása egyfajta korai keresztény agapé vagy szeretetünnep, ahol peyotl-szeletek helyettesítik a szent kenyeret és bort. Ezek az indiánok a kaktuszt nekik szánt különleges isteni ajándékként tekintik, és hatását a Szentlélek működésének tartják.

J. S. Slotkin professzor – azon igen kisszámú fehér emberek egyike, akik egy peyotlista gyülekezet szertartásain részt vettek – azt állítja: "biztos, hogy hittársaim sem elkábulva, sem lerészegedve nincsenek... Sohasem esnek ki a ritmusból és nem zagyválják össze a szavaikat, mint ahogy a részegek vagy a kábák tennék... Mindnyájan csendesek, szívélyesek és figyelemmel vannak egymás iránt. Sohasem jártam fehér emberek olyan imaházában, ahol ennyi vallásos érzületet vagy illendőséget tapasztaltam volna." És – kérdezhetnénk – milyen élményeik vannak ezeknek az ájtatos és illedelmes peyotlélvezőknek? Nem arról az enyhe erkölcsi érzékről van szó, amely az átlagos vasárnapi templombajárónak segít elviselni kilencven perc unalmat. Nem is azokról a magasztos érzésekről, amelyeket a Teremtő és Megváltó, az Ítélkező és a Vigasztaló sugalmaz, és amelyek lelkesítik a jámbor hívőket. Ezen őshonos amerikaiak számára a vallásos élmény valami olyan, ami közvetlenebb spontánabb, és nagyobb megvilágosodást hoz, mint a felületes, öntudattal bíró elme által házilag barkácsolt termék. Néha (a Dr. Slotkin által gyűjtött beszámolók szerint) olyan látomásaik vannak, amelyekben talán maga Krisztus jelenik meg. Némelykor a Szentlélek hangját hallják. Néha felismerik Isten jelenlétét, valamint azokat a személyes hibáikat, amelyeket ki kell küszöbölniük, ha az Ő akaratát kívánják követni. E mesterségesen előállított szerek segítségével a Másik Világba történő kapunyitás maradéktalanul jó dolognak tűnik. Dr. Slotkin beszámol arról is, hogy azok, akik rendszeresen fogyasztják a peyotlot, egészében véve szorgalmasabbak, józanabbak (közülük sokan egyáltalán nem fogyasztanak alkoholt), békésebbek, mint az átlagember. Az ilyen nagyszerű gyümölcsökkel teli fát nem lehet gondolkodás nélkül sátáninak bélyegezni.

A peyotl alkalmazásának szentesítésével az Indián Egyház indián tagjai valami olyasmit cselekedtek, amely pszichológiailag helytálló és ugyanakkor történelmileg is jelentős tett. A kereszténység első évszázadaiban a keresztények számos pogány szertartást és ünnepséget kereszténnyé tettek, és – úgymond – az egyház szolgálatába állítottak. Ezek a vigasságok nem voltak különösképpen javító szándékúak, de csillapítottak bizonyos lelki éhséget, a korabeli misszionáriusoknak pedig volt annyi eszük, hogy ahelyett, hogy betiltották volna, elfogadták azoknak, amik valójában voltak: alapvető vágyak léleknyugtató kifejeződésének, és beépítették az új vallás szerkezetébe. Az Indián Egyház tagjai alapvetően hasonlóképpen cselekedtek. Átvettek egy pogány szokást (egy szokást, amely egyébként sokkal felemelőbb és sokkal inkább megvilágosodást hozó, mint a legtöbb meglehetősen durva tivornyázás és nevetséges szertartás, amelyet az európai pogányságtól vettek át) és keresztény jelentéssel ruházták fel.

Mindamellett – jóllehet csak nemrég jött divatba az Egyesült Államok északi részein – a peyotl-fogyasztás és az ezen alapuló vallás elsősorban annak lett a jelképe, hogy a Rézbőrű Embernek is joga van lelki függetlenségre. Néhány indián amerikanizálódással reagált a fehér felsőbbrendűségre, mások a hagyományos indianizmus világába vonultak vissza. Voltak azonban páran, akik mindkét világból – tulajdonképpen minden világból – igyekeztek a legjobbat kiválasztani: a legjobbat az indianizmusból, a legjobbat a kereszténységből és a legjobbat azon Másik Világok transzcendentális élményeiből, ahol a lélek szabadnak és az istenivel egyazon természetűnek érzi magát. Ebből jött létre az Indián Egyház, melyben a lélek két alapvető vágya – a függetlenségre és szabadságra, valamint az önmaga átlényegülésére irányuló törekvés egyesült egy harmadikkal és nyert annak fényében értelmet. E harmadik pedig az ima iránti vágy, Isten ember felé vezető útjainak az igazolása, a világegyetem magyarázata következetes teológia segítségével.

Nézd, a szegény indiánt, ki eszementen él,
Felöltözik elölről, de hátsója pucér.

Tulajdonképpen azonban mi, a gazdag és művelt fehérek vagyunk azok, akik pucéran hagyjuk hátsó felünket. Elülső meztelenségünket bizonyos filozófiákkal – kereszténnyel, marxistával, freudo-fizikalistával – fedjük el, fenekünket azonban meztelenül hagyjuk, a változó körülmények viharai minden szeszélyének kitéve. A szegény indián másfelől rendelkezik azzal a furfanggal is, hogy hátsóját a bibliai fügefalevél helyett a transzcendentális élmény fenékrongyával védje meg.

Nem vagyok annyira bolond, hogy egyenlőségjelet tegyek a meszkalinhatás, illetve bármely más – meglévő vagy a jövőben elkészítendő drog hatása alatti történések, valamint az emberi lét felfogása és végső célja, a Megvilágosodás, az Üdvözítő Látás közé. Mindössze annyit állítok, hogy a meszkalinhatás, amelyet a katolikus teológusok "ingyenes kegyelem"-nek neveznek, nem szükséges az üdvözüléshez, de potenciálisan segíthet elérni azt, és hálával kell fogadni, ha el tudunk hozzá jutni. Kizökkenni a megszokott észlelés kerékvágásából, néhány időtlen órán keresztül szemlélni a külső és belső világot, nem oly módon, ahogy a túlélésért rögeszmésen küzdő állat, sem nem úgy, mint a szavak és fogalmak börtönében élő ember, hanem akképpen, ahogy a Szabadjára Engedett Szellem közvetlenül és szabadon látja – felbecsülhetetlen értékű élmény mindenki, de különösen az értelmes emberek számára. Mert az értelmes ember Goethe szavaival élve az, akinek számára "a szó alapvetően termékeny". Ő az az ember, aki úgy érzi, hogy "amit a szemünkkel észlelünk, mint olyan, idegen számunkra, és nem szükséges, hogy mély benyomást gyakoroljon ránk". És mégis – jóllehet ő maga is intelligens ember, sőt a nyelv egyik legnagyobb mestere volt, Goethe sem mindig értett egyet a saját, szavakra vonatkozó értékelésével. "Túl sokat beszélünk" – írta élete derekán. "Kevesebbet kellene beszélnünk, és többet kellene rajzolnunk. Én, személy szerint szívesen lemondanék minden beszédről, és a szerves Természethez hasonlóan minden mondandómat képvázlatokban fejezném ki. Az a fügefa, ez a kis kígyó, a selyemgubó az ablakpárkányomon csendben várják jövőjüket – ezek mind nagy jelentőségű aláírások. Az az ember, aki képes helyesen kibetűzni jelentésüket, hamarosan képes lenne arra is, hogy teljes mértékben meglegyen az írott vagy kimondott szó nélkül. Minél többet gondolkodom rajta, a beszéd annál inkább haszontalannak, középszerűnek, sőt (kísért a gondolat, hogy kimondjam) hiúnak tűnik. Ezzel szemben mennyire megdöbbenti az embert a Természet komolysága és csendje, amikor szemtől szemben, zavartalanul találkozik vele – egy kopár hegy lábánál állva vagy ősi bércek pusztasága előtt." Sosem lehetünk meg a nyelv és a többi szimbólumrendszer nélkül, mivel nekik és egyedül nekik köszönhetjük azt, hogy a barbárok szintjéről a tudatos emberi lények szintjére emelkedtünk. Mindazonáltal könnyen válhatunk e rendszer áldozataivá csakúgy, mint haszonélvezőivé. Meg kell tanulnunk, hogyan bánjunk hatásosan a szavakkal, de ugyanakkor meg kell őriznünk, és ha szükséges, fejlesztenünk kell azon képességünket, hogy közvetlenül lássuk a szavakat, ne pedig a fogalmak homályos közegén keresztül, amelyek minden egyes tényt valamely általános címkéhez vagy magyarázó absztrakcióhoz hasonlatossá torzítanak.

Legyen bár irodalmi vagy tudományos, széles körű vagy szakosodott, az egész oktatási rendszerünk alapvetően a szavakra épül, ezért nem képes végrehajtani azt, amit tennie kellene. Ahelyett, hogy gyerekeket egészségesen fejlett felnőttekké alakítana, olyan természettudományos hallgatókat képez, akiknek halvány fogalmuk sincs a Természetről, mint a tapasztalat elsődleges tényezőjéről, olyan – humán tárgyakkal foglalkozó – diákokat erőszakol az emberiségre, akik sem saját maguk, sem bárki más humanitásáról nem tudnak semmit.

Egyes gestaltpszichológusok [19] – mint amilyen Samuel Renshaw is – olyan eljárásokat találtak ki, amelyek segítségével szélesíteni lehet az emberi észlelés skáláját, és fokozni lehet annak erősségét. De vajon nevelőink alkalmazzák-e ezeket? A válasz: Nem.

[19] Gestaltpsychologie (német): alaklélektan – XX. sz.-i lélektani irányzat, amely szerint az egészet nem a részek összege alkotja, hanem a belső struktúrával rendelkező dinamikus egész határozza meg a részek jellegét.

A pszichofizika minden – a látástól a teniszig, a kötéltánctól az imáig terjedő – területén dolgozó tanárok kísérletek és hibák tapasztalatai alapján feltárták a speciális szakterületükön belüli optimális tevékenység körülményeit. De vajon foglalkozott-e a hatalmas Alapítványok bármelyike is azzal, hogy olyan tervet finanszírozzon, amely ezeket a tapasztalati eredményeket a magasabbrendű alkotóképesség általános elméletében és gyakorlatában összhangba hozza? A válasz – amennyire én tudom – ismét: Nem.

Mindenféle szekták tagjai és más csodabogarak különféle olyan módszereket tanítanak, melyek segítségével elnyerhetjük az egészséget, megelégedettséget és lelkünk békéjét. Hallgatóik közül sokak számára számos ilyen eljárás bizonyíthatóan hatékony. Látjuk-e azonban, hogy tekintélyes pszichológusok, filozófusok és papok bátran alászállnának azokba az ősi és sokszor dohos szagú kutakba, amelyek fenekén a tiszta Igazság oly gyakran kénytelen meghúzódni? A válasz ismét csak: Nem.

Most pedig vessünk egy pillantást a meszkalinkutatás történetére. Hetven évvel ezelőtt elsőrangú tehetséggel rendelkező emberek írták le azokat a transzcendentális élményeket, amelyeket olyanok tapasztaltak, akik jó egészségnek örvendve, megfelelő körülmények között és ép elmével vették be a szert. Hány filozófusban, hány teológusban, hány képesített nevelőben volt meg a tudásvágy arra, hogy kinyissa ezt a Kaput a Falban? A válasz: úgyszólván egyetlenben sem.

Egy olyan világban, ahol az oktatás alapvetően a szavakra épül, a képzett emberek számára csaknem teljesen lehetetlen az, hogy a szavakon és fogalmakon kívül bármi másra is komoly figyelmet fordítsanak. Annak, a tudósok számára állandóan fontos, álproblémának a kutatására, hogy ki kit befolyásolt abban, hogy mit mikor mondjon, mindig van pénz, mindig vannak a témában doktoranduszok. Még a mai műszaki fejlettség korában is a verbális tudományokat ismerik el. A nonverbális tudományokat, annak művészetét, hogy közvetlenül tudatában legyünk létezésünk adott tényeinek, csaknem teljesen figyelmen kívül hagyják. Egy katalógus, egy bibliográfia, egy harmadosztályú rímfaragó ipsissima verbájának végleges kiadása, minden tárgymutatók összefoglaló tárgymutatója – bármely ősrégi terv bizonyosan számíthat jóváhagyásra és pénzügyi támogatásra. Akkor azonban, amikor arra kellene rájönni, hogy te és én hogyan lehetnénk, illetve gyermekeink és unokáink miképpen lehetnének birtokában jobb észlelésnek; mi módon tudatosíthatnák magukban magasabb szinten a belső és a külső valóságot; hogyan lehetnének nyitottabbak a Lélek szavára; kevésbé hajlamosak a lelki rendellenességekre, melyek miatt fizikailag is beteggé teszik magukat; miképpen lennének képesek saját vegetatív idegrendszerük magasabb szintű ellenőrzésére; amikor felmerül, hogy a nonverbális oktatás bármely formája alapvetőbb jelentőséggel bír (és valószínű, hogy több gyakorlati haszonnal rendelkezik), mint a svéd rendszerű magolás, akkor egyetlen igazán tekintélyes ember, egyetlen igazán tekintélyes egyetemen vagy templomban sem fog tenni semmit ezen ügy érdekében. A verbalisták gyanakodnak a nonverbalistákra, a racionalisták félnek a létező, nem racionális tényektől, az intelligens emberek úgy érzik, hogy "amit a szemünkkel (vagy bármely más módon) észlelünk, az lényegében idegen számunkra, és nem szükséges, hogy mélyebb benyomást gyakoroljon ránk". Ráadásul a nonverbális tanulmányok nem illenek egyetlen előre kialakított skatulyába sem. Nem tartoznak a vallástan, a neurológia, a testnevelés, az erkölcstan vagy az állampolgári ismeretek, sőt még a kísérleti pszichológia kategóriájába sem. Ha ez így van, akkor ezek olyan tárgyak, amelyek tudományos vagy egyházi szempontból nem léteznek, és talán biztonságosabb az ilyeneket teljesen semmibe venni vagy leereszkedő mosollyal azokra hagyni, akiket a verbális szabályszerűség farizeusai excentrikusoknak, szédelgőknek, sarlatánoknak és képzetlen amatőröknek neveznek.

"Mindig úgy találtam" – írja Blake keserűen –, "az Angyalokban megvan az a hiúság, hogy a bölcsesség egyedüli birtokosainak kiáltsák ki magukat. Ezt arcátlan szemtelenséggel teszik, és módszeresen meg is indokolják."

A módszeres indoklás valami olyasmi, ami nélkül mint faj vagy mint egyedek nem tudnánk boldogulni. De mindezek ellenére, ha egészségesek akarunk maradni, valószínűleg nem lehetünk meg anélkül, hogy közvetlenül észleljük azon – minél rendszertelenebb, annál jobb – belső és külső világot, amelybe beleszülettünk. Ez a létező realitás olyan végtelen, hogy felfoghatatlan, és mégis lehetővé teszi, hogy közvetlenül és – bizonyos szempontból – teljesen megértsük. Ez egy emberi rendtől eltérő transzcendencia, mégis érzékelhető immanenciaként, megtapasztalt részvételként jelenhet meg számunkra. A megvilágosodás annyit jelent, mint mindig tudatában lenni a teljes valóságnak, benne rejlő másságával együtt – tudatában lenni és mégis olyan állapotban maradni, hogy állatként túléljünk, emberként gondolkodjunk és érezzünk, és bármikor, ha szükséges, módszeres indokláshoz folyamodjunk. Célunk annak felfedezése, hogy mindig is ott voltunk, ahol lennünk kell. Sajnos a feladatot különlegesen megnehezítjük a magunk számára. Közben pedig részleges és múló elképzelések formájában ingyenes kegyelem áll rendelkezésünkre. Egy – a miénknél reálisabb, kevésbé kizárólagosan verbális oktatási rendszerben (Blake szavaival élve) minden Angyal részt vehetne, mint egy szombati foglalkozáson, és arra lenne ösztönözve, sőt szükség esetén kényszerítve, hogy alkalmi kirándulásokat tegyen, valamilyen Falba vágott mesterséges Kapun keresztül, a transzcendentális élmények világába. Ha ez megrémítené, az sajnálatos, de talán hasznos lenne. Ha rövid, de időtlen megvilágosodást okozna számára, az még üdvösebb volna. Az Angyal mindkét esetben talán vesztene egy keveset abból az arcátlan szemtelenségéből, amely a módszeres indoklásban, valamint az összes könyv elolvasásával megszerzett tudásban gyökerezik.

Aquinói Szent Tamás élete vége felé megtapasztalta a Feltöltő Szemlélődést. Ezt követően már nem akarta folytatni befejezetlen könyvét. Ezzel összehasonlítva minden, amit olvasott, amiről vitatkozott és amit írt – Arisztotelész és a Tételek, a Kérdések, a Javaslatok, a fenséges összegzések – nem volt már más, csupán értéktelen szócséplés. A legértelmesebbek számára az ilyen ülősztrájk nem ajánlható, sőt, erkölcsileg káros lenne. Az Angyali Doktor azonban módszeresebb indoklást végzett, mint bármely tizenkét átlagos Angyal, és már megérett a halálra. Haldoklásának azon utolsó hónapjaiban megszerezte a jogot arra, hogy elforduljon a pusztán szimbolikus szócsépléstől a tényleges és lényeggel bíró Tény felé. Alacsonyabb szinten álló és a hosszú életre való jobb kilátásokkal rendelkező Angyalok biztosan visszatérnek a szócsépléshez. Az az ember azonban, aki visszatér a Falba vágott Kapun keresztül, sohasem lesz ugyanolyan, mint előtte. Bölcsebb lesz, de kevésbé magabiztos, boldogabb, de kevésbé önelégült, tudatlanságának elismerésében alázatosabb, mégis nagyobb tudással rendelkező ahhoz, hogy megértse a szavak és gondolatok, a módszeres indoklás és ama megfejthetetlen Rejtély kapcsolatát, amelyet mindhiába próbál felfogni.