Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hjon Dzsingon
B. NEVELŐTANÁRNŐ ÉS A SZERELMESLEVELEK
(Bi szagam-gva robületho)
Koreaiból fordította: Osváth Gábor
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

A C. leányiskolában kollégiumi nevelőként is tevékenykedő B. tanárkisasszony mint megrögzött vénlány, bigott keresztény és igen szigorú tanerő vált híressé. Szeplős arca a negyvenhez közeledve már csak nyomaiban őrizte egykori fiatalságát: a kiszáradt és érdes, sárgásbarnába hajló bőr inkább a hervadt kórót idézte. A homlokán végigfutó párhuzamos ráncok, a ritkuló haj, amit hiába igyekezett előírásszerűen kontyba feltekerni, mégis úgy lógott a tarkóján, mint az ázott kutyaszőr, mind a közeli öregség leplezetlen nyomairól árulkodott. Amikor keskeny száját összeszorítva, jeges szigorúsággal, lornyettjén át valamelyik kollégiumi növendékére tekintett, az a rémülettől nyomban remegni kezdett.
Amitől B. tanárnő a legjobban viszolygott, mondhatni valósággal irtózott, azok az úgynevezett szerelmeslevélkék voltak. Lévén leányiskola, az ilyen levelek gyakorisága természetesnek volt mondható, ráadásul a jó nevű intézmény növendékei átlagon felüli csinosságukról híresültek el, így hát napjában többször is berepültek a kollégium udvarára a "Meghalok, ha nem szeretsz" ódai hangvételű irományok. A növendékek valamennyi postáját ellenőrizték, mi sem természetesebb tehát, hogy ezen levelek röpülése is – előbb vagy utóbb – B. tanárnő kezében ért véget. Alighogy olvasni kezdte a szirupos sorokat, arca az izgalomtól kivörösödött, s levelet tartó keze remegni kezdett.
Valóságos szerencsétlenségnek számított, ha valamelyik lánynak ilyen levelet írtak, még akkor is, ha fogalma sem volt a feladó kilétét illetően. A tanítási órák után haladéktalanul jelentkeznie kellett a nevelőtanári szobában . B. tanárnő a jogos felháborodását türtőztetni alig tudó ember idegességével futkosott föl-alá, majd a belépő diák elé vágtatott olyan közel, hogy az orruk majdnem összekoccant. A növendék, akinek egyelőre semmiféle elképzelése nem volt arról, miért hívatták, a tanárnő feldúlt ábrázatát látva cérnavékonnyá vált hangon rebegte:
– Hívatni tetszett?
– Úgy van. Hívattalak. Na, vajon miért?
A "miért"-je úgy hangzott, mint egy ostorcsapás; ezt követően –nem szép dolog!– a padlót végigkaristolva odavonszolta súlyos székét és lezökkent rá úgy, hogy az belereccsent, majd látva, hogy a diák még mindig áll:
– Sóbálvánnyá váltál?! Miért nem ülsz le? – kérdezte süvítő hangon.
A mester és a tanítvány egy asztalka két oldalán ült egymással szemben. A tanárnő kis ideig hallgatott, de metsző tekintete mintha azt sugallta volna: – A te vétkeidet neked kell tudnod! – majd elővette az ominózus levelet s a leány elé dobta:
– Ez a levél kinek jött? – kérdezte, s ezzel a kihallgatás megkezdődött. Mivel a borítékon az ő neve állt, a növendék nem mondhatott mást:
– Nekem jött.
Ezt követően a feladó személye került terítékre. Az ilyen leveleken szándékosan pontatlanul vagy egyáltalán nem szerepelt a küldő neve, ezért aztán a növendék azt felelhette, hogy nem tud semmit.
– Neked jött, és semmit sem tudsz róla?! – villámlott a tanárnő, majd ráförmedt, hogy olvassa fel. Alig hallhatóan mézédes mondatok csordultak elő a diáklány ajkain: B. tanárnő dühe az egeket ostromolta, mesebeli szörnyek tombolnak így. Soha életében nem találkozott a levélíróval, teljesen vétlen a dologban, próbált védekezni a növendék, de a tanárnő oda se hallgatott. Valljon be mindent, ellenkező esetben eltávolítják az iskolából – fenyegetőzött, majd az ijedében már se élő, se holt vádlott rémülten hallhatta, hogy ezentúl számára tilos a levelezés, és ha még egyszer kifogásolható magatartást tanúsít, akkor... Ezt követően el kellett mondania, hogy – ha szándékolatlanul is – találkozott-e négyszemközt férfival, a hangversenyre vonulás közben az utcán zaklatták-e, hogy néztek ki azok a férfiak, milyen volt a tekintetük, mondtak-e valamit; a legapróbb részletre is kíváncsi volt –, a növendék tíz évet odaadna az életéből, csak már véget érne az egész.
A két órát is meghaladó kihallgatás végén a tanárnő, akinek a sok beszédtől hab jelent meg a szája szélén, felhívta a bűnös figyelmét arra, hogy a férfiaknak nem szabad hinni, ők a női nemet elejteni kész ragadozók, ördögök; az az állítás is, miszerint a szerelem a szabadsággal azonos és isteni természetű, a sátán sugallata. A prédikáció betetőzéséül a durva deszkapadlón térdre rogyott és imádkozni kezdett.
A másik dolog, ami iránt nagy ellenszenvvel viseltetett, a férfilátogatók fogadása volt. Jöhetett akár édes szülő, báty vagy öcs, ő mondvacsinált ürügyekkel – most éppen óra van, szabályellenes – visszafordította a vendéget. A növendékek sztrájkolhattak, az igazgató figyelmeztethette, ő nem adta fel az elveit.
Idén ősszel a B. tanárnő munkahelyéül is szolgáló kollégiumban fura dolog kezdődött, helyesebben szólva fura dologra derült fény. Mi csak abban lehetünk bizonyosak ugyanis, hogy napvilágra került; mikor és hogyan kezdődött, azt csak az ördög tudhatja.
Egyik éjjel, amikor már minden fáradt kollégista az igazak álmát aludta, váratlanul fel-felcsattanó nevetés és hangos beszéd szűrődött be a hálótermekbe. Az egyik éberebben alvó lány hallotta ugyan, de úgy vélte, álmodik, s mindez a közeli dombon kavargó száraz levelek hangja vagy a holdfényben szárnyukat suhogtató vadlibák vijjogása csupán. De aztán arra gondolt, hogy talán lidércek incselkednek, s az egész olyan ijesztőnek tűnt, hogy megpróbálta felébreszteni barátnőjét, de nem járt sikerrel. Végül azzal nyugtatta magát, hogy biztos őrületes butaság, amire gondol, és valószínűleg a szomszéd házban lakók éjjeli csöndben felerősödő társalgását hallja, vagy az is lehet, hogy a másik szobában valamelyik lány álmában beszél: ezzel ébersége és ő maga is álomba szenderült. De egyik nap fény derült a rejtélyre. Három szobatárs ébrenléte szerencsés módon egy időre esett, pontosabban szólva az első lány felkelt pisilni, s hallván a furcsa hangokat, felébresztette a másodikat és a harmadikat is.
– Figyeljetek csak! Milyen hangok ezek ilyen későn? – kérdezte az első lány félelemtől tágra nyílt szemmel.
– Tegnap éjjel én is megijedtem. Kik ezek? Lidércek? – kérdezte a második ijedten, álmos szemét dörzsölgetve. Közülük a legidősebb (ő is mindössze tizennyolc), a mindenféle mókában jártas, huncutságáról híres harmadik lány nemigen hitt társainak, de hegyezni kezdte a fülét.
– Valóban gyanús. Utána kell járni a dolognak. Biztosan a folyosón idétlenkedik néhány bolond.
Ekkor a különös zaj ijesztő nevetésbe csapott át. A három lány megdermedt. A kihalt éjszakában a moccanatlan levegő tisztán közvetítette a beszélgetést, mintha egészen közelről jött volna:
– Ó! Ugyan, kedves Theun úr! Helyes, amit tesz?
Ez egy nő hangja volt.
– Ha Kjongszuk kisasszony is óhajtaná, de boldogok lehetnénk! Mikor érti meg, mit akar ez az önért lángoló szív?
Szerelmi szenvedélytől elfúló hangú férfi hangja volt. Egy kis ideig szünet, majd:
– Hagyja már abba! Nem volt elég hosszú ez a csók?! Mi lesz, ha meglát valaki? - kérdezett újra incselkedőn a női hang.
– Nem annál jobb-e, minél hosszabb? Nem bánnám, ha olyan hosszú lenne, hogy életem végéig kitartana. Nem jó, ha egy csók véget ér.
A férfi vértolulásos beszéde az asszony harsány kacajába fúlt.
Az egész nyilvánvalóan egy férfi és egy nő szenvedélytől átitatott, zilált párbeszéde volt. Nahát, a börtönhöz hasonló szigorúságú kollégiumban ilyesmi is megtörténhet! A három lány egymásra nézett. Arcukon meglepetés és ijedtség látszott, de hamarosan a kíváncsiság fényei gyúltak ki a szemükben. Fejükben romantikus gondolatok kergetőztek. Bizonyára az egyik kollégista lány és barátja lehet, a fiú az éj leplét kivárva a környéken ólálkodott, majd a kerítésen átmászva igyekezett kedveséhez... Amikor az épület fényei kihunytak, a holdsugár ezüstjében csillogó egyik ablak hangtalan kinyílt, s a leány fehér kendőjét meglobogtatva jelt adott szerelmének... A mozgóképen látottakhoz hasonlóan egy hosszú-hosszú lepedőkből összefont kötelet eresztett le, majd tartotta fönt, azon a másik alulról felkapaszkodott... A két szerelmes hangja egymás karjában szenvedélyes suttogássá olvadt össze...
A lányok arca égett a belső forróságtól. Ismét hallatszott az izgató párbeszéd.
– Megvetem önt. Megvetem az önhöz hasonló férfiakat!
Már nem volt olyan kedves, mint az előbb.
– Angyalom, királynőm, életem, mindenségem, egyetlen szerelmem, mentsen meg! Ne engedje, hogy elpusztuljak!
A férfi szenvedélye lankadatlannak bizonyult.
– Menjünk, nézzük meg!
A huncutságáról híres harmadik lány mondta ezt ágyából kiugorva. A javaslat elfogadása jeléül a másik kettő is felkelt. Az ijedtség és kíváncsiság elegyével egymásra néztek, majd egy kis habozás után kinyitották az ajtót. Pici hernyócskákra emlékeztető lábujjaikon a hangforrás irányába lopóztak. A koromsötét folyosón a három lány fehér árnyékként, hangtalanul suhant végig.
A szobát, ahonnan a zaj kiszűrődött, nem volt nehéz megtalálniuk. Megállapítva a tényt a lábuk földbe gyökerezett a csodálkozástól. A zaj a hálótermüktől nem messze levő nevelőtanári szobából származott! Annak a nőnek a szobájából, aki ha a férfi szót meghallotta, legszívesebben köpött volna! Bent változatlanul a férfi ismételgette szenvedélyes panaszát.
– Angyalom, királynőm, életem, mindenségem, ne öld meg a reményt, ne törd össze a szívemet. Életemet pecsételd le csókjaiddal...
A harmadik lány nagy bátran, egy résnyire kinyitotta az ajtót. A résen át három szempár meredt a szobába. Ó, milyen különös látvány fogadta őket!
A villany égett bent, az ágyon szerteszéjjel hevertek a növendékeknek szánt szerelmeslevelek borítékjai, mellettük kibontva a tartalmuk is ugyanígy szétszórva, és a rendetlenség közepette ott ült egyedül B. tanárnő – rajta kívül senki a szobában; szemüveg nélkül vaksi szemekkel egy irányba néz merőn, s fonnyadó kóróhoz hasonlatos acán a szavakkal meg nem vallható szerelem kifejezésével mintha csókot várna, arcát csücsöríti, majd férfihangot imitálva ismétli a már hallott szavakat. Alighogy befejezi a panaszos férfitenort, rá rögtön mint nő felel, gesztusaival mintha a másikat el akarná magától lökni.
– Megvetem önt. Megvetem az önhöz hasonló férfiakat! – mondja keserű kacajba torkolló hangon, majd az egyik levelet (mondanom se kell, a lányoknak címzettek közül) felragadja, s az arcához szorítja:
– Ez igaz lenne? Ennyire szeret engem? Jobban szeret a saját életénél? Engem, engemet! – suttogja mozdulatlan méltósággal, de a hangján érződik, hogy sírással küszködik.
– Ó, anyám, hogy mik vannak! – súgja az első lány.
– Biztosan meghibbant, éjszaka ilyet csinálni... – mormolja a második lány.
– Ó, istenem, de szerencsétlen! – mondja a harmadik lány és letörli észrevétlen összegyűlt könnyeit.

(1925)

 

Hjon Dzsingon
A tűz (Pul)
Fordította: Szijártó Noémi
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Szuni, aki csupán tizennégy éves volt, és éppen csak egy hónapja ment férjhez, úgy érezte - bár mély álomba merült , hogy ránehezedik valami: mintha egy hatalmas sziklát görgettek volna a mellére. Ha egy szikla volna, éreznie kellene legalább annak hűvösségét, de az a valami úgy fojtogatja galambfiókára emlékeztető törékeny testét, mint a monszun előtti fülledt és párás levegő. Szaporán lihegett, mint egy kutya a nyári rekkenő hőségben. Hirtelen a dereka és csípője is fájni kezdett, de úgy, mintha éppen most hasítanák szét és tépnék cafatokra, vagy mintha most törnék darabokra. Elviselhetetlen volt a lüktető, égő fájdalom. Olyan volt, mintha egy vasrudat szúrnának fel a belein keresztül a torkáig. Az erős fájdalomtól szélesre nyílt a szája, teste pedig rángatózni kezdett.
Feleszmélt végtelen erőfeszítések árán, de gondolatai egyfolytában napi teendői körül jártak, hogy gabonamagvakat kell törnie a mozsárban, hogy vizet kell hordania a fején a kútról, hogy ételt kell vinnie az embereknek a rizsföldre. Teste kimerült, és minden erőlködése ellenére képtelen volt felkelni. Tudata azonban tiszta volt: Fel kell kelnem, különben meg fogok halni, biztosan meg fogok halni gondolta. Szeme szorosan összezárult megint. Nem tudta elűzni az álmot, olyan volt, mint a sűrű, iszapos víz. Szája kapkodta a levegőt, teste rángatózott, s mint azok az emberek, akik küzdeni próbálnak az erős fájdalommal, még a fogát is csikorgatta. Rövid idő múlva, mely éveknek tűnt számára, legalább a szemét ki tudta nyitni, olyan volt, mintha lidérces karmok közül szabadulna. Akkor meglátta férje arcát, ami betakarta őt, mint egy vasfazék fedője. Üstszerű arcának sötét felülete beleolvadt a sötétségbe, de a feketeségből kivillant a szeme fehérje és eltorzult, nyáltól csöpögő ajkai valahányszor kinyíltak, felfedték a megsárgult fogakat. Ez tisztán látható volt a sötétben. Nagyon is ijesztően kivehető volt. A hatalmas arc egyre inkább felpuffadt, a hozzátartozó napbarnított váll is kiszélesedett, és nemsokára már ház nagyságúnak tűnt. Szuni megborzongott és reszketett félelmében, szíve a gyomrában lüktetett, a fájdalomtól is remegett, ami beleit ingerelte. A lidérces álom és az ébrenléttől való rettegés váltakozva üldözte. Hirtelen kinyitotta szemét, és feltárult előtte az ijesztő valóság.
Sokára, mikor végre könnyebben érezte magát, a rövid júniusi éjszaka kezdett a végére érni. Az alaktalan jelenés sziluettje mozogni kezdett és kisétált a szobából, a szoba aligha volt elég nagy ahhoz, hogy magába foglalja őt. A férje távozott, hogy már hajnalban munkába induljon, ki a határba. Szuni, aki csak ekkor mert felkelni, megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Az ablak fekete volt, mintha tussal lenne befestve, de szép lassan szürkére változott, és végre a vibráló sárga fény átszűrődött a gyékényfüggönyön. A kopott fésülködő asztalka és a hozzá tartozó tükör, mely visszaverte a fényt a szobának egy sarkába, az erjedő szójababsütemény, mind arról vallott, hogy ez a "főellenség" szobája. A lány egy matracon feküdt. "Mi történt?" Megpróbált visszaemlékezni. Előző éjszaka valami más helyen aludt el, és bizonyos, hogy nem ezen a matracon. Azért, hogy legalább egyszer elkerülje az éjszakai tortúrát, a mosogatást elvégezve kiosont, és elrejtőzött az istállóban. Két üres zsákot talált. Leterítette az egyiket, és arra sem volt ideje, hogy kinyújtóztassa lábait, már érezte, hogy elalszik. Hogy került vissza megint ebbe a szobába? "Az a gazember bizonyára minden zugot felkutatott sóvár szemeivel, megtalált és becipelt ebbe az elátkozott szobába, és akkor csinálta velem azt a förtelmes dolgot." Mialatt ezeket a gondolatokat bogozgatta magában, megtört testét megint hatalmába kerítette az álmosság.
- Még nem keltél fel? Darát kellett volna főznöd a teheneknek! - hallatszott anyósának ijesztő hangja.
Még mielőtt bejezte volna szavait, Szuni összerezzenve felpattant. Míg egyik kezével álmos szemeit dörzsölte, a másikkal összeszedte férje által lecibált ruháit és felöltözött. Az anyósa nem aludt volna mostanáig? Az öregasszony hozzá intézett szavai és egy őrmester parancsolgatása között nem volt semmi különbség. Szuni még álmában is félt anyósa ordibálásától.
Kisietett a padlóval fedett tornácra, hogy megnézze, egészen megvirradt-e már. A vastag ködön túl a fakó, sápadt hold éppen akkor bukott le nyugaton, olyan volt, mint egy halott ember fénytelen szemgolyója.
Meggyújtotta a tüzet a dara alatt, amit előző este odakészített. A nyár ellenére a kora reggeli levegő hűvös volt, és a tűz arra csábította, hogy belenézzen. Élvezte, hogy bámulhatja a nyaldosó lángokat, ahogy elnyelik a tűzhelyet tápláló fenyőgallyakat. Gyötrelmes éjszakája miatt még fárasztóbb nap köszöntött rá.
Miután megfőzte a darát a teheneknek, vizet kellett hoznia a reggeli készítéséhez. Míg a vizeskorsót a fejére helyezte, és kinyújtotta a karját, hogy megfogja az edény fülét, hűvös, nyirkos levegő csapta meg hónalját. Odaért a patakhoz, letette a korsót és kinyújtózott. Úgy tűnt, hogy a fehér köddel borított hegyek és dombok még mindig álomországban járnak. Az eső, mely néhány nap óta minden gazdát arra késztetett, hogy ugráljon örömében, színültig töltötte a rizsföldeket. Úgy villogtak az erős fényben, mintha higanytakaró lett volna rajtuk. Az átültetett rizspalánták dörzsölni kezdték álmos, zöld szemeiket. Középütt egy csörgedező patak rohant előre, mintha ő lenne az egyetlen, aki ébren van, míg mindenki más alszik. A kristálytiszta vízfelszín olyan volt, mint egy éber szem: tágra nyílt és élénken csillogó. Szuni belemerítette tökből vájt kanalát a vízbe. A víz minden irányból arra a helyre tódult, mintha meg akarná gyógyítani a merőkanál okozta sebet, majd egyre szélesebb körökben terjedt szét, és elcsendesült.
Hazavitt egy korsónyit, majd visszatért, hogy hozzon egy másikkal is. Ekkor észrevett néhány, a felszínen vígan játszadozó fürge csellét. Már korábban is ki akarta őket fogni. Nem tudott ellenállni pajkos viselkedésüknek. Lélegzetét visszatartva, csendben és óvatosan vízbe dugta mindkét kezét, hogy elkapja őket, de azok fürgén elillantak. A kudarc és még néhány próbálkozás után haragra gerjedt, hozott néhány követ, és dühösen dobálni kezdte őket. A halak között teljes volt a zűrzavar a mindenhová szétfröcskölő víz miatt - az arcára, a szoknyájára ment a víz , de a kis ördögöknek sikerült mindannyiszor félreugraniuk. Amiatti bosszúsága, hogy egyetlen egyet sem képes elkapni, majdnem megríkatta. Megint próbálkozott, és végre sikerült megragadnia az egyiket. Mihelyt a víz elfolyt ujjai közül, a hal reménytelen küzdelembe fogott, hogy megvédje életét, és ez mulattatta. Hamarosan ez a kis semmiség alig mozogva hevert a tenyerén. Kegyetlenül földhöz vágta. Aztán egy gyenge kis csavarintás után, mintha csak egy csepp fájdalmat okozna, a csöpp hal élete a végéhez ért, de a lány még mindig nem volt biztos benne, ezért mutatóujjával megérintette. Mikor rádöbbent, hogy a cselle, aki néhány perccel ezelőtt még élt, most már döglötten hever, halálfélelem fogta el. Azt képzelte, hogy előjön a megölt állat bosszúálló szelleme. Míg sietve megtöltötte a korsóját és elindult, az volt az érzése, hogy valaki a haját húzza.
Egy pillanatra sem lélegezhetett fel. Meg kellett őrölnie az árpát, mihelyt befejezte a reggelit. Háta sajgott, mintha a mozsárban őt zúzták volna össze. A mozsártörő nehéz súlyától húzva néhányszor majdnem fejjel előre beleesett. Úgy érezte, mintha karjai leszakadnának, de folytatta a munkát, még ha emberfeletti erőbe került is.
Megint ebédidő volt. Sietnie kellett az étellel, hogy eljuttassa a földművesekhez, akik palántákat ültettek a földeken. Férje is ott volt. Ki kellett vinnie a levest és a rizst. Fejére erősítette az étellel megrakott tálcát, nyakát pedig behúzta, mintha egy teknősbékáé lenne. Úgy érezte, mintha össze lenne nyomva az elviselhetetlen súly alatt. Lépésről lépésre egyensúlyoznia kellett a teherrel.
Nem lehetett egyetlen felhőt sem látni a tiszta égbolton, és a nap az égbolt közepén ontotta tüzes sugarait. A széles és teraszos rizsültetvényen a föld gyermekei szorgosan ültetgették a rizspalántákat, mintha csak anyjuk tejtől sikamlós duzzadt mellén játszanának. Az előre- és hátrahajló mozgás felfedte erősen lebarnult hátukat, arcukra sár kenődött, valahányszor letörölték az arcukról folyó izzadtságot. Nem akartak azonban egy pillanatot sem elvesztegetni, megpróbálták azt a "még egyet" elültetni, és nem hagyták, hogy egyetlen sóhaj is kiszökjön ajkukon. Éppen ellenkezőleg, míg dolgoztak, felszabadultan és vidáman énekeltek.
Az esőtől átázott föld lassan szikkadt a nap alatt. A gyomnövények a rizsültetvények mentén belenyugodtak abba, hogy az emberek válogatás nélkül keresztülgázolnak rajtuk. Arra vártak, hogy a lábak továbbhaladjanak, ők fölemelhessék tekintetüket, és zöld mosolyukkal a napot köszönthessék. Megvolt az öröme a kemény és edzett mindennapoknak, a soha véget nem érő erőfeszítésnek, hogy teljes életet éljenek. Egy egészséges, élettel teli világ ez, ahol a gyengének nincs helye.
Szuni túlságosan erőtlen volt ahhoz, hogy teli tüdővel beszippantsa ezt a pezsdítő levegőt a mérhetetlen fénytengerben. A szemei fennakadtak, szédült, egész testéről patakzott a veríték, érezte, ahogy végigfut a hideg a gerincén. Átugrott egy piciny, eső csinálta pocsolyát, a benne visszatükröző fény elvakította. Ekkor váratlanul a fürge cselle, amit az imént pusztított el, lázasan üldözni kezdte őt, alakját is mindjárt átváltoztatta egy óriási sárga farokká, majd elállta az útját. Ahogy igyekezett elmenekülni előle, egy pillanatra felismerte, mi is történt. Valaki megragadta a haját és cibálni kezdte. Egy csattanást hallott és elájult.
Csak sokára tért magához, de még nem szedte össze magát teljesen. Némán és merev tekintettel próbálta felidézni egymás után az eseményeket. A szokásos útját járta, hogy elvigye az ebédet a rizsföldre, a vakító nap a széles síkságon, aztán a fürge cselle hatalmas alakja, ami elzárta az útját. Mi történt, míg megpróbálta cipelni az ételt? Mikor eszébe jutott, erőtlenül sóhajtott egyet, és magába roskadt. Ott volt megint az elátkozott szobában. Kirohant onnan, mint egy tébolyult nőszemély. Szemei forogtak a félelemtől és a rémülettől, mintha gonosz lélek szállta volna meg.
Az anyósa, aki a gabonát terítette a földön egy gereblyével, metsző pillantást vetett rá. Még ha meg is bocsátott Szuninak, hogy elpazarolta a levest és a rizst, gyűlölte őt, mert eltört néhány cserépedényt az értékes darabok közül. De legalább belátta az öregasszony, hogy nem szidhat össze valakit, aki csak most tért magához az ájulásból.
Jól vagy? Miért nem maradsz a szobában, és pihensz egy kicsit még? Menj vissza, és feküdj le.
Úgy tűnt, hogy nehezen bár, de megpróbál kedves és udvarias lenni. Szuni bizonytalan léptekkel, de eltökélten az udvarra indult.
Mondom, hogy menj vissza a szobátokba, és pihenj! kicsit felemelte a hangját.
Nem, jól vagyok. - Inkább meghalna, minthogy bemenjen megint abba a szobába.
Már megint nem fogadsz szót ! - és hirtelen, mint aki nem tudja tovább elviselni a gyűlöletét, kezében a lefelé fordított gereblyével a menyére rontott.
Te hanyag kis lotyó! Hogy mersz kilopózni azok után, hogy az összes edényt összetörted, te szégyentelen szajha! Széttörted a két ivócsészét, amit a legutóbbi vásáron vettem! ekképp dühöngött, és ott ütötte a gereblye nyelével, ahol csak érte: a fejét, a hátát, a lábait… de ő semmilyen fájdalmat nem érzett. Sőt, ellenkezőleg, egyfajta különös öröm töltötte el, miközben úgy érezte, hogy szétzúzzák a testét.
Nézd ezt a makacs kis dögöt! Még a veréstől sem sír! - visította az anyós, és folytatta az ütlegelést egészen addig, míg ki nem fáradt, majd eldobva a gereblyét így ordibált:
Nem tudom elviselni tovább a természeted, takarodj be a konyhába, és főzd meg legalább a vacsorát!
Szuni engedelmeskedett és elkészítette a rizst a vacsorához.
És így telt el még egy nap. A konyha sötét volt, mintha az éj már leszállt volna. Félelmetes, gyűlöletes éjszaka közeledett felé szélesre tátott szájával. Ismét elfogta a rettegés, amit szürkületkor szokott érezni. Minden egyes alkalommal megpróbált elszökni előle, de sohasem sikerült. Kicsiny agyával kétségbeesetten kereste a kiutat, hogy megvédje magát az éjszakától. Nem találta a megoldást, egyre csak gyötrődött nyomorult sorsa miatt. Több száz li messzeségbol* hozták ide férje családjához, hogy elviselje a kimondhatatlan fájdalmat minden éjjel és minden nappal, ráadásul tűrje el a megalázó verést, amit az anyósától kap. Kimondhatatlanul szerencsétlennek érezte magát, nem tudta visszatartani a szeméből előtörő könnyeket. Amint letörölte arcát, nemcsak keze, karja is nedves lett. Ekkor valaki megragadta a vállát. Férje volt az. Úgy érezte, összezsugorodik a gyomra félelmében. A férfi befejezte napi munkáját és visszatért. Ijesztő, sötétre égett arcán szokatlan mosoly ült. Szuni olyan volt, mint egy elejtett csirke, akit a héja markol karmaival.
Mért sírsz? Kérlek, ne sírj, kérlek, ne - suttogta a férfi, próbálta vigasztalni őt. Letörölte felesége könnyeit vasfedő nagyságú kezeivel, és kiment a konyhába.
Miután meglátta férjét, nem bírta tovább. A hatalmas szikla, ami nyomta a testét, a vasbot, ami összetörte őt… Hirtelen felszáradtak könnyei, és erőltette agyát, hogyan szabadulhatna meg ettől a gyűlöletes éjszakától. Nem is az éjszaka gyűlöletes, hanem az átkozott szoba. "Ha az a szoba nem volna, csak letörölné a könnyeimet, és magamra hagyna. Nem lenne hely, ahol gyötörhetne megint. Hogyan lehetne eltüntetni egy szobát?"
A rizs vize hirtelen forrni kezdett. Ahogy felállt, hogy felemelje az edény nehéz fedelét, észrevette a gyufát, ami ott hevert. Fejében felvillant az ötlet villáma. Felkapta a dobozt. Egy fürkésző pillantást vetett maga köré, és gyorsan a keblébe rejtette.
Miért nem gondoltam erre korábban, ez annyira könnyű gondolta magában és mosolygott.
Azon az éjszakán megmagyarázhatatlan módon tűz ütött ki a hálószobában. Az erős szél csak szította a lángokat. Pillanatok alatt égett az egész tető. Szuni a hátulsó kerítés mellől nézte a tüzet. Kipirult arccal jobbra-balra ugrált örömében.

(1925)