Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A Bhagavad-gítá

A Bhagavad-gítát India Bibliájának tartják. Ez az egyik legnépszerűbb szentírás, amely nemcsak a hinduk körében, de az egész világon rendkívüli tiszteletnek és érdeklődésnek örvend. E könyv a Mahábhárata című óind eposz legfontosabb része, amely a védikus szentírások lényegi tanításainak összefoglalása. A 18 fejezetből és 700 versből álló művet filozófusok, irodalmárok, történészek és az abszolút tudás után kutató emberek sokasága tanulmányozza. Cselekményének keretéül az ötezer évvel ezelőtt lezajlott kuruksetrai csata szolgál, amely a Pándava- és a Kaurava-dinasztiák között dúlt. A hagyomány szerint a tizennyolc napig tartó csatában mintegy 64 millió ember pusztult el. Bár a modern tudomány e csatát pusztán allegorikusnak, jelképesnek tekinti, a védikus kultúra követői úgy tartják, hogy valódi történelmi eseményről van szó.
A Bhagavad-gítában Ardzsuna, a kiváló harcos lelki tanítómesterének fogadja el Krisnát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Beszélgetésük a csata előkészületei közepette zajlik, miközben a két hadsereg harcra vágyva felsorakozott már a csatamezőn. Ardzsuna az ellenség táborában barátait és rokonait látva hirtelen elveszti harci kedvét, s megzavarodik kötelességét illetően. Ekkor Krisna elmondja nagyszerű tanításait, amelyek a védikus tudás végső következtetései.
Első tanításában rámutat, hogy az élőlény nem azonos anyagi testével, hanem örök lélek, aki csupán átmenetileg került az anyagi test börtönébe. Krisna elmondja Ardzsunának, hogy az élet tökéletessége a Legfelsőbb Úr előtti teljes meghódolás, s arra ösztönzi őt, hogy: "Gondolj mindig Rám, légy a bhaktám, imádj Engem, ajánld hódolatodat Előttem! Így kétségtelenül eljutsz Hozzám. Ezt megígérem neked, mert nagyon kedves barátom vagy."
A Bhagavad-gíta a védikus tudás lényege, s úgy mondják, ha valaki a hiteles tanítványi láncolaton keresztül sajátítja el a benne rejlő transzcendentális tudást, tökéletessé teheti az életét.

Bhakti

A bhakti a szeretet, a szolgálat és az odaadás kifejezése a személyes Isten iránt. A Bhagavad-gítá által ajánlott út a bhakti-jóga, amelyben Ardzsunát arra kérik, hogy szolgálja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Srí Krisnát. A bhakti-jóga szemben áll azzal az elképzeléssel, mely szerint az ember eggyé válhat a Legfelsőbb Úrral. A bhakti-jógában úgy tartják, hogy Isten szolgálata örökkévaló, s az egyéni lélek sohasem válik eggyé Istennel. India nagy bölcsei, mint például Csaitanja Maháprabhu, Rámánudzsácsárja és Madhvácsárja azt tanították, hogy Isten megvalósítását, megismerését a bhakti, vagyis az odaadó szolgálat útján lehet elérni.

Buddhizmus

Buddhát Visnu tíz fő inkarnációja egyikének tartják. Ezért őt nem csak a buddhisták, hanem a hinduk is mélyen tisztelik. A buddhizmust Délkelet-Ázsiában számos országban gyakorolják, de eredetileg Indiában alakult ki.
Egy-két évezreddel ezelőtt a buddhizmus még az egyik legelterjedtebb vallás volt Indiában, hamarosan azonban gyors hanyatlásnak indult. Az 1951-es népszámlálás adatai szerint csupán 181 ezer buddhista volt Indiában. Ez a szám a mai napig körülbelül 5 millióra emelkedett.
Buddha életével négy fontos hely áll kapcsolatban: a szülőhelye, Lumbini a mai Nepál területén; Bodh Gaya az indiai Bihár nevű államban, ahol elérte a megvilágosodást; Sarnath városa Varanaszi közelében, ahol az első főbb prédikációját tartotta; és végül Kusinagar Uttar Pradesh államban, ahol eltávozott e világból. Amikor Buddha meghalt, a testét elégették, s hamvait a tanítványainak adták. A hamvak egy részét az India-szerte felépített buddhista szentélyek, sztupák alá temették el.
Radzsgirben Buddha meggyőzte Bimbisar királyt, hogy fogadja el életében a buddhizmus alapelveit. E városban tartották az első buddhista tanácsot. Buddha Vajsaliban mondta el utolsó tanítását, amelyben tudatta tanítványaival, hogy a nirvána felé közeledik. A ránk maradt emlékek közül pedig Nalandában található egy ősi buddhista egyetem romja. Ez a három város Bihár államban, Patna közelében található. Természetesen, sok más olyan híres zarándokhely van Indiában, amely szintén a buddhizmus hagyományaihoz kötődik, s ahol különböző emlékműveket, templomokat vagy barlangtemplomokat találunk. A legfontosabbak ezek közül a Maharásztra állambeli Adzsanta és Ellóra, a Madhya Pradesh-beli Sancsi, valamint Amaravati, India Andra Pradesh államában.
Buddha "négy nemes igazságot" prédikált:
1. Az élet szenvedés, mert az anyagi világban semmi sem örökkévaló, minden ideiglenes.
2. Ezt a szenvedést az érzéki élvezet utáni vágy, illetve szomj, valamint a tudatlanság okozza.
3. Van egy állapot ezen a szenvedésen túl, amelyet nirvánának neveznek.
4. A nirvánát a "nyolc nemes ösvényen" haladva lehet elérni, amelyek: a helyes megértés; a jó gondolatok; a megfelelő beszéd; a megfelelő cselekvés; a helyes életmód; az erőfeszítés a helyes úton való haladásra; a könyörületesség és a meditáció. Ez a nyolc ösvény az erkölcsös életvitel, a szellemi fegyelem és a bölcses-ség tényezőjén keresztül valósulhat meg.
Bár Buddha elutasította a védikus szentírások tanításait és a félistenek imádatát, elfogadta a karma törvényének működését. A hindu felfogás szerint mindezt azért tette, hogy jó útra térítse azokat az embereket, akik a Védák bizonyos utasításaira hivatkozva állatokat mészároltak le abból a célból, hogy megehessék azok húsát. Mindezt vallásos áldozat címén cselekedték. Buddha azzal, hogy kétségbe vonta a Védák hitelességét, egyben megkérdőjelezte ezen emberek eldeformálódott vallásos gyakorlatának létjogosultságát is. Bár Buddha filozófiája tagadja Isten és az örök lélek létezését, az erőszaknélküliség elvének hirdetésével jámborabb, vallásosabb életre ösztönözte a társadalmat. Így, bár a Védák követői elfogadják Buddhát az Úr Visnu inkarnációjának, filozófiai tanításait határozottan elutasítják.
A buddhizmus Asóka király uralkodása idején (Kr. e. 272-232) szinte egész Indiában elterjedt. A király, aki maga is buddhista volt, embereket küldött Dél-Ázsiába, hogy a buddhizmus tantételeit prédikálva honosítsák meg e vallást ezen a területen. A Krisztus utáni VII. századtól a XII. századig azonban a buddhizmus gyors hanyatlásnak indult Indiában. Ebben az időben Sankarácsárja, Rámánudzsácsárja és Madhvácsárja intenzív prédikálásával fokozatosan helyreállt a védikus irodalom tekintélye, és előtérbe kerültek e szentírások végkövetkeztetései. A buddhizmus Indiában végbemenő végső hanyatlását a muzulmánok teljesítették be, akik sokezer szerzetest megöltek, s elpusztították a kolostorokat és a templomokat.

Csaturmaszja

A csaturmaszja négy hónapig tartó időszak, amikor az esős évszak ideje alatt a szent szerzetesek és a világi hívek is különféle lemondásokat végeznek lelki fejlődésük érdekében. A szannyászik, vagyis a lemondott szerzetesek és a szádhuk, vagy szent tanítók a hagyományok szerint nem utaznak ebben az időszakban, hanem egy szent helyen maradnak. A csaturmaszja negyedik hónapját, a Kárttikát (október/november) Krisna Dámódara nevű formája imádatának szentelik. Dámódara Krisna egyik neve, amely arra az eseményre utal, amikor anyja, Jasódá a hasa körül egy kötéllel egy famozsárhoz kötözte.

Daksa és Siva története

Daksa, az Úr Brahmá fia, illetve Szatí apja egyszer egy nagy áldozatot (jagját) végzett. Amikor Daksa belépett a nagy bölcsek, filozófusok és félistenek gyülekezetébe, akik az áldozatra gyűltek össze, tisztelete jeléül a gyülekezet minden résztvevője felállt, Brahmát és Sivát kivéve. Daksa nagyon megsértődött, amikor látta, hogy az Úr Siva ülve marad, s nem mutat iránta tiszteletet. Sivát alárendeltjének tekintette, mivel lánya, Szatí férje volt. Dühében megátkozta Sivát. Az átok pedig így szólt: "A félistenek alkalmasak arra, hogy megkapják részüket az áldozat felajánlásaiból, de az Úr Siva nem. Ő nem kaphatja meg részét az áldozatokból." Daksa ekkor hazament, s az Úr Siva követői megátkozták mindazokat, akik Daksát támogatták az átkában. Az Úr Siva ezután valamennyi követőjével együtt elhagyta a gyülekezetet.
A következő áldozatra Daksa már meg sem hívta Sivát. Szatí, az Úr Siva felesége nem tudta szó nélkül elviselni, hogy kirekesztik őket az áldozatokból, s elment apja házába, ahol éppen a védikus ceremóniához készülődtek elő. Amikor apja büszkeségétől hajtva nem is szólt hozzá, Szatí sértettségében lángra lobbantotta saját testét a jóga, a meditáció által élesztett tűzzel. Felesége halálának hírére Siva megteremtette Vírabhadrát, a félelmetes fekete démont, hogy az megölje Daksát. Vírabhadra hatalmas termetével az égig ért, és ezernyi kezében megszámlálhatatlanul sok halálos fegyvert tartott. Daksa áldozati arénájára támadva Vírabhadra és az Úr Siva követői tönkretették a készülő áldozatot, s levágták Daksa fejét. Vírabhadra feladatát teljesítve bedobta a levágott fejet az áldozati tűzbe. Később Brahmá kérésére Siva életre keltette Daksát, s egy kecske fejét helyezte az eredeti emberi fej helyére.

Dharma

A dharma szónak nincsen olyan magyar nyelvű megfelelője, amely teljes mértékben visszaadná eredeti jelentését. A dharma az, "ami fenntartja az ember létezését". Alapjában véve egy bizonyos fajta elfoglaltságra, cselekvésre utal. Úgy tartják, hogy a dharma elvei alapján az embernek erkölcsösen, törvénytisztelő módon kell viselkednie, s így kell végeznie kötelességét is. Irányítása alatt kell tartania a magában lévő rossz késztetéseket, a kéjt (káma), a mohóságot (lobha) és a dühöt (krodha).

Dzsainizmus

A dzsain kifejezés a dzsinából, vagyis a "hódító" szóból származik. A dzsainisták a hódító Adinát követői, aki a dzsainizmus első tanítója volt. Huszonnégy nagy tanítóból álló vallási vonaluk tagjait tirthankaráknak, vagyis "az Út Megtalálóinak" nevezik. Mahávíra (a nagy hős) volt a huszonnegyedik tanító. Ő körülbelűl Kr. e. 526-ban halt meg. A dzsainista templomok mindegyike egy-egy tirthankarának van szentelve. India dzsain híveinek száma körülbelül 4 millió.
A dzsainisták az erőszaknélküliség (ahimszá) komoly követői. Az ortodox dzsainisták szigorú vegetáriánusok, és hagymát vagy fokhagymát sem esznek. Nem művelnek földet sem, hogy elkerüljék a földben lakó rovarok és kis állatok elpusztítását.
A dzsainisták nem fogadják el a Védákat, de hisznek a reinkarnációban. Úgy tartják, hogy az univerzum végtelen, s az ember végül elérheti a felszabadulást (móksa) azzal, hogy követi a tirthankarák útját. Bár a tirthankarák a dzsainista imádat legfőbb tárgyai, vallásos gyakorlatukban Laksmí és Ganésa tisztelete is helyet kap.
A hívek nagyon jámbor emberek. Kerülik a hazugságot, a haszontalan tevékenységeket, a felesleges beszédet vagy gondolatokat, s csak tiszta ételt esznek. Mahávíra azt tanította, hogy az ember tudatállapotát rendkívüli mértékben befolyásolja az, hogy milyen táplálékot eszik.

Dzsíva

Dzsíva a lélek egyik neve. A lelket elpusztíthatatlannak, megmérhetetlennek, születetlennek és örökkévalónak tekintik. A Svetásvatara Upanisádban az áll, hogy a lélek akkora, mint a hajszál végének tízezred része. Olyan parányi, hogy közönséges gondolkodással fel sem fogható. A léleknek a testben való jelenlétét a tudat bizonyítja. Ez a tudat az egész testben szétterjed, s enélkül az anyagi test csupán halott anyag. A Mundaka Upanisád szerint az atomnyi méretű lélek minden élőlény szívében jelen van, s a dzsívák cselekedeteik és vágyaik szerint kapnak egy bizonyos fajta testet.

Dzsjótisa (asztrológia)

A dzsjótisa magába foglalja az asztrológiát és az asztronómiát is. A védikus asztrológia nagyon fontos tudomány. Indiában az emberek többsége komoly asztrológiai számításokat végez, mielőtt bármiféle nagyobb jelentőségű tevékenységbe kezdene. Általában egy házasságot sem kötnek meg addig, amíg el nem készítették a leendő pár horoszkópját, s meg nem bizonyosodtak arról, hogy valóban egymáshoz illik-e a fiú és a lány. A hagyomány szerint Bhrighu Muni volt az, aki minden született és születendő ember horoszkópját leírta. A Brighu Szamhitának nevezett írás rendkívül bonyolult összefüggéseken keresztül fedi fel az egyes személyek múltját, jelenét és jövőjét. Ma már csak néhány asztrológus él, aki el tudja olvasni, s megfelelően tudja értelmezni Brighu e művét.

Ékádasí

Az ékádasí egy böjtnap, amelyen az emberek tartózkodnak a gabona és a hüvelyesek fogyasztásától. Vannak, akik ezen a napon semmilyen táplálékot sem fogadnak el, s szomjukat sem csillapítják, így tartanak teljes, másfélnapos böjtöt. Egy hónapban két ékádasí van, az egyik az újhold utáni tizenegyedik, a másik pedig a telihold utáni tizenegyedik napon. Az ékádasí szó azt jelenti, "a tizenegyedik nap". A böjtöt másnap reggel (dvádasin) törik meg gabonával készült ételt fogyasztva. A koplalás célja az, hogy az ember több időt tudjon fordítani a lelki élet gyakorlására azáltal, hogy Istenről szóló elbeszéléseket hallgat és mesél másoknak.

Ételek

A hindu kultúrában az emberek isteneknek felajánlott, megszentelt ételt (praszádam) fogyasztanak. Evés előtt a hinduk többsége felajánlja az ételét valamely istenségnek. Vannak, akik a félistenek (Siva, Kálí stb.) maradékait, mások pedig a Legfelsőbb Személy (Krisna, Visnu) valamelyik formájának felajánlott étel maradékait fogyasztják el.
A hindu szentírások az ételek háromféle kategóriájáról beszélnek. Vannak a tudatlanság kötőerejében lévő (tamaszikus), a szenvedély kötőerejében lévő (radzsaszikus) és a jóság kötőerejében lévő (szattvikus) ételek.
A tudatlanság kötőerejében lévő ételt több mint három órával fogyasztás előtt készítették. Az ilyen étel ízetlen, romlásnak indult s bűzös. Ide tartoznak azok a ételek is, amelyek maradékokból és érinthetetlen dolgokból (például húsból) készültek. Ezek az ételek az embert tompává, álmossá és mohóvá teszik.
A szenvedély minőségében lévő étel túl keserű, túl savanyú, sós, erős vagy csípős, esetleg száraz és égető. A hús, a hagyma, az erőspaprika, a fokhagyma és a sok fűszerrel készült ételek mind ide tartoznak. Az ilyen táplálék szomorúságot, szenvedést és betegséget okoz.
A jóság kötőerejébe tartozó ételek, mint a gyümölcsök, a gabonafélék, a tejtermékek a magvak és a frissen elkészített zöldségek a fentiekkel ellentétben lédúsak, zsírosak, egészségesek, és örömet szereznek a szívnek. Az ilyen ételek fogyasztása növeli az ember élettartamát, megtisztítja létezését, s erővel, egészséggel, boldogsággal és elégedettséggel tölti el őt.

Filozófiai iskolák

A hinduizmuson belül négy fontosabb vallási-filozófiai iskolát különböztethetünk meg. Az első a vaisnava irányzat, amelyben a követők Visnut és Krisnát imádják, a második pedig a saivita iskola, amelyben Siva imádatát gyakorolják. Durgá vagy Kálí istennő követőit sáktáknak nevezik, ők képezik a harmadik fő csoportot, a negyedik irányzat pedig a szmárták vonala, akik öt fő istenséget, az Úr Visnut, Sivát, Saktit, Ganésát és Szúrját, a napistent imádják.
A saivita iskolában nagy szerepe van még Ganésa és Kárttikéja (Szkanda) imádatának is. Ők ketten Siva fiai. A sákták Párvatín kívül imádhatják még Durgát és Kálít is, akiknek tisztelete e kultuszban a legelterjedtebb. Mindkét istennőnek számtalan temploma van Indiában, ahol a hívek nap mint nap különféle áldozatokat ajánlanak e két istenalaknak, akik az anyagi energiát személyesítik meg.
A különböző vallási irányzatok tagjai bizonyos jeleket viselnek a homlokukon, a mellkasukon és a karjaikon, ezzel jelezve hovatartozásukat. Ezek a jelek nem csupán vallási-filozófiai beállítottságukat jelzik, hanem nézeteik szerint kedvező lelki hatást is eredményeznek viselőjük életében. E jelek felfestése közben megfelelő mantrákat énekelnek, ezzel biztosítva a jelek kedvező hatását.
A vallási irányzatok közötti különbséget legkönnyebben a homlokon viselt jelek alapján észlelhetjük. A függőleges vonalak Visnu vagy Krisna híveire utalnak, a vízszintes vonalak pedig Siva követőire.
Siva imádói általában kettő vagy több vízszintes vonalat festenek a homlokukra, a vonalak fölött vagy alatt egy ponttal, esetleg anélkül. A jelek között szerepelhet még félhold vagy háromágú szigony is, melyek Siva jelvényei, illetve a Siva harmadik szemét jelképező ovális rajzolat.
A vaisnavák csoportjai vagy Krisnát és társát, Rádhát imádják, vagy pedig Visnunak és hitvesének, Laksmínak az imádói. Dél-India vaisnava közösségei - bár nagy tisztelettel viseltetnek mind Krisna, mind pedig Visnu alakja iránt - jobban vonzódnak Rámacsandra és hitvese, Szítá imatához. A különböző vallási irányzatok követőinek homlokán megfigyelhető, már említett jeleket általában valamelyik szent folyó vagy tó agyagjából, esetleg az áldozati tűz hamujából, tehéntrágyából, szantálfából, kurkumából, illetve mészkőből készítik. E jelek színe lehet sárga, piros, fekete vagy hamufehér.

Folyók a Himalájában

A Himalájában hét szent folyó van (szapta szamudrik tirtha): az Alakánanda (Visnu Gangá), Dauli Gangá, Nandakini, Bhagírathi, Pinder Gangá, Mandakini (Pinder) és a Nayar. Azt mondják, hogy mindannyian Siva fejére hullottak, csak más és más helyre estek. A Jamuná folyó Jamunótri közelében ered.
A Gangesz, miközben Badrináth felé folyik, öt helyen találkozik más folyókkal (prajágok). Ezeket az összefolyásokat rendkívül kedvező helyeknek tekintik. A Gangesz fő ága a Bhagírati, amely Gaumukhnál ered, 18 km-re keletre Gangótri városától. Az öt összefolyás Rishikésh és Badrináth között található.
Déva Prajág (Deoprajág) a Bhagírathi és az Alakánanda találkozása. A folyót innentől kezdve nevezik Gangesznek. Ez a második legfontosabb összefolyás Indiában Prajág (Allahabad) után, ahol a Jamuná, a Gangesz és a Szaraszvatí találkoznak. A szentírások szerint a Tréta-jugában az Úr Rámacsandra és testvére, Laksman egy áldozatot (jagját) végeztek itt azért, hogy levezekeljék a Rávana nevű démon (aki egy bráhmana volt) megölésének vétkét.
Rudra Prajág az a hely, ahol a Kedarnáthból jövő Mandakini találkozik az Alakánandával.
Karna Prajágnál találkozik az Alakánanda a Pindar gleccsertől eredő Pindar Gangával. Karna, a Pándavák féltestvére, aki a Mahábhárata egyik hőse, nagy lemondásokat végzett itt, hogy elégedetté tegye Szúrját, a napistent és Rudrát.
Nanda Prajág a Nandakini és az Alakánanda kis összefolyása. Azt mondják, itt végzett lemondásokat Rávana, s Nanda Mahárádzsa, Krisna apja is ezen a helyen végzett áldozatot.
Visnu Prajágnál a Niti völgyből eredő Dauli Gangá és a Badrináthból jövő Alakánanda találkoznak.

A Gangesz és a Jamuná folyók

A Jamunát és a Gangeszt tekintik India legszentebb folyóinak. A Jamuná Jamunótrinál ered a Himalájában, míg a Gangesz forrásvidéke Gangótri közelében van, ahol Bhagírathi folyónak nevezik. Amikor a Bhagírathi összefolyik az Alakanánda folyóval, akkor Gangesz lesz a neve. A Gangesz Allahabadban (Prajág) találkozik a Jamunával és a láthatatlan vagy föld alatt hömpölygő Szaraszvatíval.
Miközben a Gangesz a Bengáli-öböl felé tart, sok más fontos folyóval találkozik, például a Ghandakival, a Kosival, a Szonnal és a Karnalival. Körülbelül 450 km-rel a Bengáli-öböl előtt a Gangesz sok ágra szakad szét. A legszélesebb ága Bangladesen keresztül folyik, s egy másik ága dél felé tart Májápurán és Kalkuttán keresztül, mielőtt Szagarnál elérné a Bengáli-öblöt. A Gangesz partján számos szent hely van, például Gangotri, Haridvar, Kankhal, Prajág (Allahabad), Varanaszi, Májápura és Ganga Szagar, amelyeket zarándokok tömegei látogatnak minden évben.
A Srímad-Bhágavatam (5.17.1) a következő szavakkal dicsőíti a Gangeszt: "Sukadév Goszvámi így szólt: Kedves királyom, az Úr Visnu, minden áldozat élvezője Vámanadévaként jelent meg Bali Mahárádzsa áldozati arénájában. Bal lába egyetlen lépésével elérte az univerzum végét, és nagy lábujjának körmével átlyukasztotta annak burkát. Ezen a lyukon az Okozati-óceán tiszta vize a Gangesz folyóként hatolt be az univerzumba. A Gangesz csodálatos rózsaszínű, mert vize az Úr lótuszlábát mossa, melyet piros por borít. Transzcendentális vizét megérintve minden élőlény azonnal megtisztíthatja elméjét az anyagi szennyeződésektől, ám a Gangesz ennek ellenére tiszta marad. Közvetlenül érinti az Úr lótuszlábát, mielőtt alászáll ebbe az univerzumba, ezért Visnupadínak is nevezik. Később más neveket is kapott, például Jáhnaví és Bhagírathi. Ezer korszak után a Gangesz vize leszállt Dhruvalokára, az univerzum legfelsőbb bolygólyára, ezért Dhruvalokát minden művelt bölcs és tudós Visnupadának hívja ('ami az Úr Visnu lótuszlábán helyezkedik el')."
A Gangesz vizét patita-pávaninak, minden bűnös élőlény felszabadítójának is nevezik, amely sohasem szennyeződik be, hiszen, ha valami Istennel kapcsolatban áll, az örökké tiszta marad. Sok bölcs - köztük Sankarácsárja is - írt imákat, melyek a Gangeszt dicsőítik. Srípád Sankarácsárja azt mondja, hogy ha az embernek van egy kis transzcendentális tudása a Bhagavad-gítá tanításai alapján, és iszik egy kevéske vizet a Gangeszból, akkor ennek hatására megszabadulhat Jamarádzsa, a halál urának büntetésétől.

A Gangesz története

A Szatya-jugában (az első világkorszak) Szagar király egy lóáldozatot végzett (Asvamédha jagja), hogy bizonyítsa hatalmát és kiválóságát. Indra, a félistenek vezetője félni kezdett a jagja eredményeitől - amely által a király még Indránál is nagyobb hatalomra tehetett szert -, s úgy döntött, hogy ellopja az áldozatra szánt lovat. Az állatot Kapiladéva ásramjánál hagyta, aki mély meditációban volt. Szagar király elküldte Szumati királynőtől született 60 000 fiát és Kesoni királynőtől született fiát, Aszamandzsaszt, hogy keressék meg a lovat. Amikor az ifjak megtalálták a lovat Kapiladév ásramjánál, azt hitték, hogy ő volt az, aki ellopta az állatot. Meg akarták büntetni Kapilát (aki valójában Isten inkarnációja volt) a neki tulajdonított lopásért. Amikor megzavarták a bölcs meditációját, Kapiladéva kinyitotta a szemét, s pillantásával hamuvá égette Szagar király fiait.
Aszamandzsasz azonban megmenekült, és visszatért, hogy elmesélje a történteket apjának, Szagar királynak. Hallva az eseményeket elküldte unokáját, Amsumánt is, hogy próbálja visszaszerezni az áldozati lovat. Kapiladéva végül visszaadta az áldozati lovat Amsumánnak, s elmondta neki, hogy azért égette el Szagar fiait, mert azok megzavarták a meditációját. Arról is beszélt, hogy a fiúkat még meg lehet menteni, ha Gangá istennő alászáll a Földre, s megfürdeti őket a vizében.
Szagar király ükunokája, Bhagíratha végül elégedetté tette Gangá anyát, s megkérte, hogy szálljon alá a Földre. Gangá anya azt mondta Bhagírathának, hogy a Föld számára túl nagy lenne az az erő, amellyel a Gangesz aláhullna a mennyekből, s ezért szüksége van valakire, aki felfogja és mérsékli a vadul hömpölygő folyó hatalmas árját. Bhagíratha elégedetté tette imádatával az Úr Sivát, aki beleegyezett, hogy fejével felfogja és lelassítsa a hatalmas erővel alázúduló folyót.
Bhagíratha király ekkor szekerén haladva elvezette a szent folyót Gangá Szagarig, a Bengáli-öbölig, ahol Kapiladéva meditált. Ott Gangá anya megfürdette a 60 000 fiú maradványait, akik ennek hatására életre keltek, s visszatértek eredeti helyzetükbe.

Guru Parampará

A guru "súlyosat" jelent. E szó a lelki tanítómesterre utal, akinek tanításai, tudása és lelki megvalósítása nagyon "súlyosak", lényegesek. A lelki tanítómester tanítványainak lelki vezetője, aki a lelki életben való fejlődésre őszintén törekő tanítványait hiteles avatásban részesíti. Ezzel szélesre tárja előttük az önmegvalósítás kapuját. A valódi, hiteles gurut a Legfelsőbb Úr képviselőjének tartják, akinek a legfőbb vágya az embereket az Istenről szóló tudásra és az Ő szolgálatára tanítani. Saját magát az Úr legjelentéktelenebb szolgájának tekinti, s nagyon együttérző a szenvedő emberiséggel.
Hitelességét, tanításainak eredetiségét az adja, hogy hiteles forrásból, egy tanítványi láncolaton keresztül szerezte meg azt a tudást, amely eredetileg magától Istentől származik. E közvetítő láncolat révén az Abszolút Igazságról szóló teljes tudásnak a birtokában van. A lelki tanítómester komoly, őszinte és a lelki elvekhez hűséges tanítványai mesterük eltávozása, "halála" után szintén guruvá válva tanítványokat fogadhatnak el. Így a tanítómesterek e sorában mindenkinek nagyon szoros kapcsolata van nemcsak a saját gurujával vagy tanítójával, hanem lelki tanítómesterének lelki tanítómesterével is, és így tovább, végig a mesterek töretlen láncolatán. Ezt a tanítványi láncolatot nevezik szampradájának vagy paramparának.
A valódi guru saját példájával tanít. Életében mentes a négy bűnös tevékenységtől: 1) a kábító-mámorítószerek használatától, 2) a szerencsejátéktól, 3) a törvénytelen, házasságon kívüli nemi élettől és 4) a húsevéstől. Teljesen uralkodnia kell elméjén, érzékein és beszédén is.
A tanítvány feladata az, hogy teljesen meghódoljon a gurujának, és alázatosan szolgálja őt. A guru utasítását élete küldetéseként kell elfogadnia. Tulajdonságai között a hit, a szolgálat és az alázatos érdeklődés nagyon fontos helyen állnak. A tanítványnak nemcsak vakon kell szolgálnia lelki tanítómesterét, hanem kérdeznie is kell az élet problémáinak végső megoldásáról, a lelki fejlődésről és az Abszolút Igazságról. Mielőtt valaki gurut választ, meg kell győződnie arról, hogy leendő mestere ténylegesen gyakorolja-e azt, amire tanítja őt.
Az élet végső céljának elérését, a lelki élet folyamatát egy hiteles guru mindenkinek megnyilvánítja, tekintet nélkül arra, hogy valaki milyen társadalmi rétegben született, milyen vallási felekezetbe tartozik, illetve milyen nemzetiségű. Az oktatás egyetlen szükséges feltétele az őszinte vágy az Abszolút Igazság megértésére.
Kétféle guru van: az avató lelki tanítómester (diksa guru), aki avatást ad, és az utasítást adó lelki tanítómester (siksa guru). A diksa guru siksa guru is egyben, hiszen ő is tanít, de a lelki élet gyakorlása során a tanítvány számos olyan szent személlyel találkozhat, akik a tanításaikkal segítik lelki fejlődését. Őket is guruként, de siksa guruként tiszteli.

Házasság

A legtöbb hindu házasságát a szülők rendezik el, de a nagyobb városokban, ahol a nyugati civilizáció már erősen befolyásolta a társadalmi normákat, a fiataloknak gyakran megengedik, hogy kiválasszák, kivel akarnak összeházasodni. Néha az eladósorba került lány a házassági ceremóniáig nem is látta a férjét, gyakran azonban a szülők választási lehetőséget adnak a lánynak, hogy melyik férfihez akar hozzámenni. A fiú és a lány ekkor találkoznak, s egy darabig ismerkednek, s ha mind a ketten egyetértenek, akkor összeházasodnak. Bizonyos helyeken nagyon helytelennek tartják, hogy a fiú vagy a lány magához ragadja a kezdeményezést saját házasságának elrendezésében. Jelenleg sok fiatal lázad ez ellen a szokás ellen. A hagyomány szerint a házasság kezdeményezésének mindig a lány oldaláról kell történnie. Általában egy közvetítő személy - aki mindkét családdal közeli kapcsolatban áll - szervezi meg a házasságot. A múltban ezt általában egy pap vagy egy borbély végezte. Mostanában azonban főleg a két család közös barátja vállalja magára e feladatot. Aztán egy pap elkészíti a horoszkópot, hogy megnézze, összeillik-e a pár, s ha nem illenek össze, akkor a házasságot gyakran lemondják. Megfelelő párok esetében tartanak egy eljegyzési ceremóniát (tilak), amelyben a közelgő esküvőt véglegesítik. Általában ezen a ceremónián csak rokonok és közeli barátok vesznek részt. Miután a pap kiszámított egy asztrológiailag kedvező időpontot, meghatározza az esküvő pontos napját és idejét. Az esküvő napján a vőlegényt lovas felvonulással a menyasszony házába kísérik. A menyasszony általában nem hagyja el az otthonát az esküvő alatt. Az esküvőnek a menyasszony otthonában kell történnie, de gyakran tartják egy teremben, nagy pandálban (sátor) vagy templomban. Az esküvő helyét virágokkal, kedvező tárgyakkal és más díszekkel pompásan feldíszítik. A ceremónia általában este kezdődik, s jóval éjfél utánig tart. A vőlegény és a menyasszony elegáns ruhákba öltözik, s a lányt gyakran nagyon drága ékszerekkel díszítik fel. Az ifjú pár törökülésben, egymás mellett ül a tűzáldozat előtt, miközben a bráhmana pap különböző kedvező mantrákat énekel. Valaki összeköti a menyasszony és a vőlegény ruhájának végét, jelezve ezzel egységüket. Ezután a menyasszony apja a lány kezét a vőlegény kezébe helyezi, miközben a pap szent imákat énekel. Aztán megfogják egymás kezét, és a kezüket egy ruhával és egy zsinórral betekerik. Ezt követően a menyasszony és a vőlegény gyűrűt vált, s a ceremónia részeként rizst és más gabonát, valamint ghít (tisztított vajat) és egyéb dolgokat ajánlanak az áldozati tűzbe. Mindezt a bráhmana pap irányítja. A ceremónia végén egy banánt helyeznek a tűzbe, s a menyasszony és a vőlegény háromszor-hétszer körbejárja a szent tüzet attól függően, hogy melyik társadalmi rendhez tartoznak. Másnap búcsúzási ceremóniát tartanak, amelyben a menyasszonyt elküldik a férj házába. Az esküvő általában eltart néhány napig, de az összes ceremóniával együtt több mint egy hétig is elhúzódhat. Természetesen a házasságkötésnek is van sok más típusa, mi a fentiekben egy tipikus hindu szertartást írtunk le.

A "hindu" szó

A "hindu" szót először a perzsák használták azokra az emberekre utalva, akik a Szindu folyó (a mai Indus) déli oldalán éltek. A Szindu folyó választja el az egykori Közép-Keletet (Perzsiát) és Afganisztánt Indiától, amelyet akkor még Bharatának neveztek. Mivel a perzsák a nyelvükben nem tudták az "sz" hangot kiejteni, a folyót egyszerűen csak "hindunak" nevezték, s a Szindu másik oldalán élő emberekről csak mint hindukról beszéltek.
A "hindu" név egy idő után már nemcsak az adott népre, hanem e nép vallására is utalt. Manapság a hindu szót Visnu, Krisna, Siva vagy Durgá stb. imádóira utalva használják. Szentírásaikat Védáknak, a tudás könyveinek nevezik (sásztrának is hívják), amelyek a "hindu" és "hinduizmus" szavakat még csak meg sem említik. Ezeket a kifejezéseket egyetlen szentírás vagy lelki tanító (ácsárja) sem használta. A védikus társadalomra utalva a szentírások az árjan vagy a szanátana-dharma szavakat használják. A szanátana-dharma különbözik a dharma szótól. A dharma alatt általában azt értik, hogy az ember családját és országát szolgálva végzi kötelességét. A szanátana azt jelenti, "örökkévaló, vagy az, aminek sem kezdete, sem vége nincs". A szanátana-dharma az élőlény örök elfoglaltságára, kötelességére utal, amely a hindu felfogás szerint Isten szolgálata.

A hindu háromság

A hinduizmus három leginkább ismert istenségét (Visnut, Sivát és Brahmát) a modern tudomány a "hindu háromság" néven említi. Hármójuk közül Visnu az, aki a védikus irodalom szerint az Istenség Személyisége, Siva és Brahmá pedig általa felhatalmazott félistenek. Így Brahmá az univerzum változatosságának és az élőlényeknek a megteremtője, Siva pedig az anyagi világ elpusztítója, aki a megfelelő időben elpusztítja azt. Bár Visnu a kozmikus megnyilvánulás és az élőlények fenntartója, valójában ő a végső oka a teremtésnek és a pusztításnak egyaránt. Az anyagi természetben működő kötőerők, amelyek az élőlényeket erősre csomózott kötelekként lekötik az anyagi világba, szintén e három istenség irányítása alatt állnak. A jóság kötőerejét Visnu, a szenvedély kötőerejét Brahmá, a tudatlanságét pedig Siva irányítja.

Imádat

A hindu emberek többsége egy kis oltárt készítve nap mint nap rendszeresen imádja a vallásának megfelelő Isten vagy félisten képét vagy múrtiját (szobrát). Házuknak vagy lakásuknak gyakran egy egész szobáját templomként használják, amelyben kizárólag templomi illemszabályok szerint szabad viselkedni. Az oltárra családi isteneik képeit teszik ki, és ezeknek a képeknek ajánlják fel imádatukat. Van-nak, akik Visnut, Krisnát vagy Rámacsandrát, mások pedig Sivát, Ganésát, Durgát stb. imádják. A legtöbb ember ezen istenségek mindegyikét nagy tiszteletben tartja. A Legfelsőbb Személy imádói azért tisztelik a félisteneket, mert úgy tekintenek rájuk, mint Isten legkiválóbb szolgáira, a félistenek imádói pedig - akik a tőlük kapható anyagi áldások reményében végzik az imádatot - azért tisztelik a Legfelsőbb Urat, mert tudják, ez a fajta imádat a transzcendens szintjén van, és messze felette áll a gyarló anyagi vágyaknak.
Oltárukon imádhatják valamely istenség múrti formáját is, vagy egy Siva-lingát (lásd később). Az imádatot nagy pontossággal és figyelemmel általában kora reggel, illetve este végzik. Így sok ember már napkelte előtt felkel, hogy elkezdhesse a szertartást, amely az egyik legfontosabb teendője a nap során. Ilyenkor "áratival" kedveskednek a múrtinak. Ez a szertartás általában illatos füstölő, lámpás és néhány virág felajánlásából áll. Természetesen vannak bonyolultabb imádati formák is, amelyek során tiszta ruhát, hűsítő szantálfapépet, illatos olajokat, ékszereket és szépen elkészített ételeket is felajánlanak a múrtinak.
Minden hindu fontosnak tartja, hogy rendszeresen látogassa a templomokat. Van olyan hindu, aki minden nap vagy naponta akár többször is elmegy egy templomba. Mások, különösen azok, akik nagyon távol laknak a templomoktól, csak az ünnepekkor látogatnak oda, s egyébként otthon végzik vallásos szertartásaikat. A templomi és az otthoni imádathoz egyaránt szervesen hozzátartozik a mantra-meditáció, amely főleg Isten szent neveinek éneklését foglalja magába. Ez az egyik legfontosabb imádati forma.

Jantra

A jantrák kép formájában kifejezett mantrák vagy imák. Általában egy bizonyos múrtit vagy istenséget képviselnek. Bár kétdimenziós ábrák, szimbolikájuk a mélységek több dimenzióját is megjeleníti. A jantrákat festik, rajzolják vagy fémlapra karcolják. Azt tartják róluk, hogy magukban hordozzák az általuk képviselt istenség teljes energiáját. Bizonyos bolygók, illetve az ezeket irányító félistenek jantráit imádva az emberek semlegesíteni próbálják az adott égitesthez kapcsolódó kedvezőtlen asztrológiai hatásokat. A jantra általában geometriai formák összetett diagramjai melyek egy középpont, a bindu körül koncentrálódnak. Gyakran több háromszögből állnak, melyeket egy vagy több négyszög vesz körül meghatározott módon. Formájuk a szentírások által meghatározott forma, amely szigorú matematikai pontossággal írja le az adott jantra jellemzőit. Több mint 900 különféle jantra van, amelyek Krisnát, Visnut, Sivát, Durgát vagy Ganésát képviselik. Az egyik legismertebb jantra a Srí Jantra vagy a Srí Csakra, amely Sivát és Saktit képviseli, s gyakran látható Sakti templomaiban. Ebben a jantrában középen van egy pont (bindu), melyet 9 háromszög vesz körül (tirkona). 5 lefelé néz, 4 pedig felfelé. A 9 háromszög metszetei összesen 43 kisebb háromszöget alkotnak. Ezeket a háromszögeket két kör veszi körül, a belső körön 8, a külsőn pedig 16 lótusszirom van. Ezt újabb 3 kör övezi. Kívülről 4 négyzet található, mindegyik oldal közepén egy-egy nyílással.

Jóga

A jóga szó azt jelenti, "összekapcsolódni". Arra az útra utal, amelyet járva az ember összekapcsolódhat Istennel. E folyamat komoly szellemi út, amely nem csupán testgyakorlatokat jelent. A különböző testhelyzetek, gyakorlatok pusztán azt a célt szolgálják, hogy a jógát végző személy fizikailag és szellemileg felkészüljön a meditációra, a Legfelsőbbön való elmélkedésre. A legismertebb jógarendszer az "astánga", vagyis a nyolcfokú jóga, amely nyolc lépcsőben vezet el Isten végső megvalósításához, megértéséhez. Ennek alapelveit Patandzsali Jóga-szútra című munkájában írta le, amelyben megemlíti, hogy a tökéletesség eléréséhez vezető út egyik feltétele a Legfelsőbb Személy előtti meghódolás. E cél nélkül a jóga gyakorlása csupán kellemes időtöltés, amelynek semmi komoly, transzcendentális eredménye nem várható.

Jugák

A védikus írások szerint négy juga vagy világkorszak van, amelyek a teremtés ideje alatt ismétlődve váltogatják egymást. Az első ilyen korszak a Szatya-juga, amely 1 728 000 évig tart. Azután következik a 1 296 000 éves Tréta-juga, a 864 000 éves Dvápara-juga, végül pedig a jelen korszak, a Kali-juga, amely 432 000 évig tart. Azt mondják, hogy az emberi társadalom és természetesen az egyének jellemének degradálódása miatt a vallás négy legfontosabb alapelve (a lemondás, a tisztaság, a kegyesség és az igazmondás) korszakról korszakra eltűnnek a világból. A Szatya-jugában még mind a négy alapelv jelen volt, s később korszakról korszakra egy-egy alapelv eltűnt. Úgy mondják, hogy a mai Kali-jugában már csak az igazmondás maradt meg valamilyen mértékben, ez is azonban fokozatosan eltűnik az emberi társadalomból. Amikor a vallás alapelvei teljesen elpusztulnak, akkor következik be az univerzum pusztulása. A Puránák, amelyek a védikus irodalomhoz tartozó szentírások, leírják, hogy a Szatya-jugát erény, bölcsesség és vallásosság jellemzik, és ebben a korban gyakorlatilag nincs semmi tudatlanság és bűn. Aranykornak is nevezik, amelyben az emberek százezer évig élnek. Ez a korszak rendkívül alkalmas az önmegvalósítás elérésére, mert az emberek hosszú meditációt végezhetnek. A Tréta-jugában már megjelenik a bűn. Az emberek elveszítik a képességüket a lemondásra amiatt, hogy megnövekszik az érzéki élvezet iránti vágyuk. Ezüstkornak is nevezik, amelyben az emberek tízezer évig élnek, s az önmegvalósítást nagy védikus áldozatok végzésével érik el. A Dvápara-jugában a lemondás és a tisztaság erénye tovább csökken, s a bűnös cselekedetek egyre inkább tért hódítanak. Az emberek élettartama ekkor ezer év, s az önmegvalósítást Isten templomi imádatával érik el. A Kali-jugában már eltűnik a lemondás, a tisztaság és a kegyesség, és sok viszály, tudatlanság és bűn van. Valódi erény gyakorlatilag nem létezik, s az emberek csak szenvednek az általuk kitalált hamis értékek világában. E korszakban az emberek maximális élettartama már csak száz év, és a szentírások által javasolt önmegvalósítási folyamat Isten szent nevének éneklése, dicsőségének és kedvteléseinek elbeszélése, valamint hallása.
A jelen Kali-korszakból csupán ötezer év telt el eddig. Azt mondják, a bűn annyira megnövekszik majd, hogy a juga végén maga a Legfelsőbb Úr jelenik meg a Kalki-avatár alakjában, hogy elpusztítsa a démonikus természetű lényeket, és megmentse híveit. Mindezek után egy újabb Szatya-juga következik, s a körforgás kezdődik elölről.

Kalpa

A kalpa szó Brahmá egy nappalára és egy éjszakájára utal. Mindegyik kalpa kétezer mahá-jugából, vagyis négyes korszakból áll, amelyet a már fentebb említett Szatya- (1 280 000 év), Tréta- (1 296 000 év), Dvápara- (864 000 év) és Kali-jugák (432 000 év) alkotnak. Ez összesen 4 320 000 évig tart.
Brahmá 100 évig él, s mindegyik éve 360 napból áll. Élete a mi időszámításunk szerint 311 billió 40 milliárd földi év. A Védák leírásai alapján Brahmá élete fantasztikusnak és végtelennek tűnik, a végtelenhez képest azonban ez is csak egy villanásnyi idő. Brahmá is halandó lény, egy félisten, aki ennek az univerzumnak az irányítója. Életének végén, amikor egy teljes pusztulás révén az egész univerzum elpusztul (mahápralaja), elkezdődik egy újabb teremtés, s jön egy újabb Brahmá, aki a Visnu köldökéből kinövő lótuszvirágból születik meg. Brahmá nappala idején az élőlények különféle testeket kapnak, hogy anyagi tevékenységeket végezhessenek, éjszakája során pedig anyagi testüket "levetve" Visnu testébe áramlanak vissza. Ekkor a durva anyagi megnyilvánulás, a bolygók, a bolygórendszerek stb. nem semmisülnek meg, csak az élet tűnik el a világból. Ez egy részleges pusztulás vagy pralaja.

Karma

A karma az ok és hatás törvénye. A megfelelő hindu szentírások elmondják, hogy bármit tegyen is az ember, az később vissza fog hatni rá, s ha nem ebben az életében, akkor következő születései valamelyikében. Az egyéni lélek időtlen idők óta cselekszik az anyagi világban, s élvezi vagy elszenvedi tetteinek visszahatásait. Tettei okozzák azt, hogy egyik anyagi testből a másikba vándorol. A jámbor és a bűnös tettek egyaránt a lélekvándorlás kerekéhez kötözik az embert, hiszen mindkettőnek megvan a visszahatása, amelyet itt, az anyagi világban kell elfogadnia. Lehet az akár kellemes visszahatás vagy esetleg valami szenvedés, mindkettőnek az az eredménye, hogy az élőlénynek újra meg kell születnie az anyagi világban, hogy élvezze vagy elszenvedje tetteinek gyümölcsét. Mindenki maga teremti meg saját karmáját, sorsát annak a vágyának köszönhetően, hogy meghatározott módokon élvezni akarja ezt a világot. A szentírások szerint az élőlény egyedül saját maga felelős a karmájáért. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Az élet célja az, hogy megszabaduljunk ettől a karmától, s ezzel felszabaduljunk az ismétlődő születés és halál körforgásából (szamszára).
Az ember nem szabadulhat meg a karmától csupán azzal, hogy feladja a munkát és más tevékenységeket. Amíg cselekedetei nem válnak transzcendentálissá azáltal, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségét szolgálja, még a tétlensége is anyagi eredményeket fog szülni. A Legfelsőbb szolgálatával az ember megtisztul előző életeinek minden visszahatásától, s a vallásos élet elveinek elfogadásával már nem követ el karmikus tetteket. Az Isten-tudatban cselekvő ember transzcendentális tevékenységeket végez. E tetteket olyan tevékenységeknek tekintik, amelyeknek nincs visszahatásuk.

Kumbha-mela

A Kumbha-mela ünnepet 12 évente rendezik meg India négy fontos szent helyén. Ez a négy zarándokhely Prajág (Allahabad), Haridvar, Naszik és Uddzsain. A prajági (allahabadi) Kumbha-mela a világon a legnagyobb vallási ünnep, amelyen több mint 15 millió ember vesz részt. A legutóbbi alkalommal, 1998-ban az indiai sajtó közel 20 millió résztvevőről számolt be. A szent emberek különböző vallási irányzatokba tartozó csoportjai jelennek meg itt leginkább, de a hétköznapi, vallásos hitüket megélők is eljönnek, hogy tiszteletüket fejezzék ki imádott istenségük előtt. A Nága Babák, Siva imádói nagyon híresek. Meztelenül járva, testüket hamuval kenik be, s hajuk csimbókokban lóg. A Kumbha-mela fő fürdőző napjain mindig ők merítkeznek meg először a Gangesz hullámaiban.
A Kumbha-mela idejét a Jupiter és a Nap asztrológiai helyzete alapján határozzák meg. Prajágban (Allahabadban) a Kumbha-melát január-februárban tartják, amikor a Jupiter a Bika jegyében van, a Nap pedig átlép a Baktérítőn. Haridvarban április-májusban tartják meg ezt az ünnepet, amikor a Jupiter a Vízöntőben, a Nap pedig a Nyilasban van. Naszikban július-szeptemberben hónap a Mela ideje. Ekkor a Jupiter és a Nap is az Oroszlánban van. Uddzsainban az összejövetelre május-júniusban kerül sor, amikor a Jupiter a Skorpióban, a Nap pedig a Nyilas jegyében áll.
A Kumbha-mela mindössze egy hónapig tart, míg a Nap áthalad az állatöv bizonyos jegyén. A hónap során vannak bizonyos fontos, kiemelt fürdőző napok, mint például a Szankranti (amikor a Nap belép a következő jegybe), az Ékádasí és az Amavaszja. A legfontosabb fürdőző nap akkor van, amikor a nektár valóban aláhullik az égből. Az ekkor végzett fürdőzés különösen kedvezőnek számít.
A Kumbha-mela valójában egy "jógi-kongresszus", ahová jógik, szádhuk, vagyis szent emberek és más zarándokok jönnek el egész Indiából. Sok remete, szent jön el más különböző zarándokhelyekről, a legeldugottabb erdőkből és a Himalájában rejtőző hegyi barlangokból is.

A Kumbha-mela története

A félistenek (dévák) és a démonok (aszurák) egyszer fegyverszünetet kötöttek - kis időre megszakítva a köztük dúló állandó csatározást -, hogy a tejóceánból kiköpüljék a halhatatlanság nektárját (amrita). Mindezt Visnu tanácsolta a félisteneknek, akik felett a démonok egyre nagyobb hatalmat kezdtek gyakorolni. A félisteneket már az a veszély fenyegette, hogy elveszítik az univerzumot irányító pozícióikat. Kompromisszumot kötve a démonokkal, Vászukit, a legnagyobb kígyót kötélnek, a Mandara-hegyet pedig köpülőrúdnak használva közösen elkezdték a tejóceán köpülését.
A köpülés közben tizenhárom dolog jött létre az óceánból. Először hatalmas mennyiségű méreg (haláhala) keletkezett, amely a Földön élő összes embert el tudta volna pusztítani. Sivát hívták segítségül, aki megitta s a torkában tartotta a méregóceánt. A méregtől Siva torka kékké vált, s ettől kezdve Nilakantának (kéktorkú) is nevezik.
A köpülés eredményeként jött létre még a sanka (kagylókürt), egy szurabhi tehén, egy Uccsaisravá nevű ló, az Ajrávata nevű elefánt, aki később Indra hordozó állata lett, egy Kaustubha nevű drágakő, a paridzsáta virág, egy apszará (ledér hölgy a mennyei bolygókon), Csandra (a Hold), és Laksmí, a szerencse istennője, valamint Varuní, az ivás istennője. Végül megjelent Dhanvantari, az istenek orvosa, az Úr Visnu részleges inkarnációja, kezében a halhatatlanság nektárját tartalmazó korsóval.
A félistenek a nektárt Brihaszpatira, Szúrjára, Csandrára és Szánira bízták. Ezek a félistenek elfutottak a démonok elől az amritával, mert a démonok erősebbek voltak, mint ők, és féltek, hogy elrabolják tőlük az értékes nedűt. Amikor a démonok rájöttek erre az összeesküvésre, rendkívül dühösek lettek, s üldözni kezdték a négy félistent. Ez az üldözés a félistenek időszámítása szerint tizenkét napig tartott, amely 12 napévvel egyenlő. Ezalatt a dévák és az aszurák bejárták az egész univerzumot, s közben nektárcseppek hullottak a Földre Haridvarnál, Prajágnál, Udzsainnál és Nasziknál. Egy másik változat szerint a démonok ellopták a nektárt tartalmazó korsót Dhanvantaritól, aztán harcolni kezdtek egymással, s a négy csepp nektár ekkor hullott alá az említett négy helyre.
Végül a démonok megszerezték a nektárt, s harcolni kezdtek egymás között, hogy ki igyon belőle először. Hirtelen megjelent Mohiní (az Úr Visnu részleges inkarnációja), az univerzum leggyönyörűbb hölgye. A démonok mind megzavarodtak szépségétől, s nagyon vonzódni kezdtek hozzá. Úgy döntöttek, hogy Rá bízzák, ki kapja meg a nektárt. Mohiní tudta, hogy a démonok teljesen alkalmatlanok a nektár elfogyasztására, ezért becsapta őket, s az összes nektárt a félisteneknek osztotta ki.

Kundalini-jóga

Misztikus értelemben a csakrák a test középvonalában vannak, s a hat csakra, amellyel az ember rendelkezik, a test különböző szintjein a gerincoszlop mentén helyezkedik el. A kundalini nevű jógafolyamatban az ember megfelelő sorrendben meditálva a testben lévő különböző csakrákon, életenergiáját a gerinc aljától a fejtetőig emeli. A kívánt hatás eléréséhez egy megfelelő tanítómester irányítása szükséges. Azt mondják, hogy a csakra lótusz formájú, és szirmai a különböző misztikus képességeket képviselik. Mindegyik csakra más és más istenséget képvisel, amelyek a testben zajló életfolyamatokat irányítják. Azt mondják, hogy Déví istennő (kundalini, a kígyóerő) veszi körül a muladhara csakrát. Amikor ezt különböző tantrikus jógafolyamatokkal felébresztik, akkor a szahaszra-padma csakrába emelkedik. A testben hat főbb csakra van. Ezek a muladhara (a gerinc alja), szvadisthana (a nemi szervek környéke), manipuraka (gyomor tájéka), anahata (a mellkas alsó része), visuddha (a nyak alja) és az agja (a fej közepe, közvetlenül a két szem fölött). Az agja csakrára gyakran a harmadik szemként utalnak. A fej tetején van a szahaszra csakra, amit hetedik csakrának is neveznek. A test elhagyásakor egy jógi nem közönséges módon hal meg. Gyakorlatának fejlett szintjén ő maga határozhatja meg, hogy mikor akarja elhagyni anyagi testét. Ekkor a jógi a sarkával elzárja a végbélnyílását, s fokozatosan felemeli életlevegőjét a hat különböző csakrán keresztül. Eléri a szvadisthána csakrát, amely az életlevegő "erőműje", aztán továbbhalad felfelé, elérve az agja csakrát. Mindezek után életlevegőjét felnyomja a szemöldökök között, s az agyi nyílás felé irányítja azt. Eközben bezárja mindazokat a lehetséges utakat (a két szemet, a két orrlyukat, a két fület és a szájat), amelyeken egyébként eltávozhatna. Feladva anyagi kapcsolatait, végül ezen az agyi nyíláson keresztül hagyja el a testét, s eljut a Legfelsőbb Úrhoz, akin lelki gyakorlata közben állandóan meditált.
A mai korban az efféle folyamatokat lehetetlen gyakorolni, illetve a gyakorlat eredményét megkapni. Manapság az emberek képesítetlenek az ilyen folyamatra, hiszen képtelenek bármilyen lemondásra, az elme rögzítésére. Szokásaik, melyek a húsevésben, a kábító-mámorítószerek fogyasztásában, a szerencsejátékban és a korlátlan szexuális életben tetőznek, alkalmatlanná teszik őket az élet magasabb rendű értékeinek megértésére, az önvaló tanulmányozására. Ezekkel az életelemekkel lehetetlen az izgága elmét és az érzékeket megzabolázni, s lelki útra vezetni.

Mahábhárata

A Mahábhárata India talán leghíresebb történelmi eposza. Vjászadéva állította össze szanszkrit nyelven. Azt mondják, hogy 110 000 versével a világirodalom legterjedelmesebb alkotása. A Bharata szó India eredeti neve, illetve arra az uralkodó dinasztiára is utal, amelynek élén Bharata Mahárádzsa, a világ akkori legfőbb uralkodója volt. A Mahábhárata cím így a "Hatalmas India" történetét vagy "Bharata nagy nemzetségét" jelenti. Ez a mű Pándu király (Bharata nemzetségének egyik tagja) öt fiáról - Judhisthiráról, Bhímáról, Ardzsunáról, Nakuláról és Szahadéváról -, valamint a kuruksetrai csatáról szól.
Volt két testvér - Pándu és Dhritarástra -, akik India trónjának örökösei voltak. Dhritarástra, az idősebb testvér vak volt, ezért nem uralkodhatott. Így hát öccse, Pándu lett a király. Amikor Pándu király meghalt, Durjódhanának, Dhritarástra száz fia közül a legidősebbnek nem tetszett, hogy Judhisthira, Pándu legidősebb fia örökölte a trónt. Durjódhana azért érzett így, mert apja volt az idősebb testvér, s ha apja nem lett volna vak, akkor őt, Durjódhanát illette volna a királyság. Az öt Pándavát, Pándu fiait az udvari intrikák végül száműzetésbe kényszerítették. Száműzetésük alatt az öt testvér feleségül vette Draupadít, és sok kalandban volt részük India számos vidékén. A száműzetés letelte után a Pándavák visszatértek birodalmukba, s arra kérték Dhritarástra fiait, hogy osszák fel egymás között a királyságot, ami egyébként az ő jogos tulajdonuk lett volna. Durjódhana nem akarta teljesíteni a Pándavák kérését, de udvari miniszterei meggyőzték Dhritarástrát, hogy egyenlően ossza fel a királyságot a két párt között. A Kauravák (Dhritarástra fiai) Hasztinapurt kapták meg fővárosukként, a Pándavák (Pándu fiai) pedig Indraprasztát, a mai Delhit. Az idők során a kicsinyes viták végül egy kockajátékban tetőztek, amelyben a Pándavák elveszítették egész királyságukat, beleértve feleségüket, Draupadít is. A Kauravák a nyilvánosság előtt le akarták vetkőztetni Draupadít, de Krisna megvédte őt azzal, hogy isteni hatalmával végtelenítette száriját. A Pándaváknak ezután tizenkét évre száműzetésbe kellett menniük, s a tizenharmadik évben egy királyt kellett szolgálniuk úgy, hogy közben nem fedhették fel a kilétüket. A tizenkét év elteltével a Pándavák egy évre Virata király szolgálatába léptek. A száműzetés elteltével a Pándavák visszatértek egykori birodalmukba, s csak öt kicsi várost kértek, melyek felett uralkodhattak volna. Kérésük azonban elutasításra talált. Ez volt az a helyzet, amely végül a kuruksetrai csatához vezetett. Itt, a Delhitől északra fekvő kuruksetrai zarándok-helyen mondta el Krisna a Bhagavad-gítát kedves barátjának és hívének, Ardzsunának.
Ardzsuna és Durjodhana a csata kezdete előtt választhattak, hogy Krisna álljon-e az oldalukon úgy, hogy Ő nem fog fegyvert, vagy az Ő felszerelt és harcra kész serege. Durjódhana Krisna hadseregét választotta, Ardzsuna pedig Krisnát. Krisna, mivel fegyvert fogni egyik fél ellen sem akart, Ardzsuna kocsihajtója lett. A Bhagavad-gítá, melyet minden idők legkiválóbb filozófiai művének tartanak, a csata első napjának reggelén hangzott el. Krisna a lelki megvalósításról és a léleknek Istennel való kapcsolatáról, valamint az odaadó szolgálatról tanította Ardzsunát.
A Kauravák seregét először Bhísma nagyatya vezérelte, aki végül a harc során megsebesült. A tizennyolc napig tartó küzdelem során sok millió katona halt meg. A Kauravák legnagyobb része elpusztult a csatában. A harc utolsó napján Bhíma és Durjódhana buzogánnyal harcoltak egymással. E borzasztó csata után Bhíma összetörte Durjodhana combját, és megnyerte a csatát a Pándavák részére. Krisna isteni segítségével tehát a Pándavák nyertek, és visszakapták királyságukat. Judhisthirát ekkor India uralkodójává koronázták. Nem sokkal a kuruksetrai csata után a Pándavák királyságukat feladva unokájukat, Pariksitot ültették a trónra. Ezt követően a Himalájába indultak, hogy megkezdjék útjukat a lelki világba. Végül csak Judhisthira érte el a célját, de ragaszkodott ahhoz, hogy testvéreivel és Draupadíval együtt léphessen be oda.

Mandala

A mandala egy bonyolult jantra. Maga a mandala szó "kört" jelent. Rajzolata körökből és vonalakból áll, amelyek geometrikusan helyezkednek el. A központ általában egy pont (bindu) körül helyezkedik el. A mandala mintázatát nagy szakértelemmel, pontos számítások alapján helyezik el, amelynek köszönhetően minden mandalának más és más hatása van. A mandalákat megfesthetik valamilyen vászonra vagy fára, de ki is faraghatják őket, amelyek aztán a különböző templomokban díszítőelemekként is láthatóak. Lehetnek egészen kicsik vagy könyvlap nagyságúak, sőt léteznek templomterem méretűek is.

Mantra

A mantra szó az elme felszabadítására utal, és olyan védikus himnuszt takar, amely gyakorlatilag egy bizonyos istenségen való meditációt idéz elő. Egy hiteles gurutól kell megkapni, mert csak így van teljes hatása. A mantra lehet csak egy szó vagy csak egy mantra-mag (bídzsa), mint például az om (aum) szótag, vagy pedig állhat több szóból is. Többszöri, alig hallható ismétlését dzsapának nevezik, amely egy nagyon komoly meditációt jelent. Általában gyöngyökön, illetve imafüzéren történik a mantrázás, mert ez elősegíti a koncentrációt. Vannak olyan szádhuk, szent személyek, akik naponta több mint 100 000-szer ismétlik el Isten neveit. A Gaudíya-vaisnavák úgy tartják, hogy az Úr szent neveinek, különösen a Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna, Haré Hare, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré mantrának az éneklésével az ember eléri az Isten iránti transzcendentális szeretetet és odaadást. A szentírások azt mondják, hogy Krisna és neve nem különböznek egymástól, ezért ha valaki az Ő neveit énekli, akkor valójában magával Krisnával lép kapcsolatba. A saiviták az "Om Namah Sivája" mantrát éneklik. Egy másik híres mantra a "Srí Rám, Dzsaja Rám, Dzsaja Dzsaja Rám; Srí Rám, Dzsaja Rám, Dzsaja Dzsaja Rám". A leghíresebb mantrák a fenti Haré Krisna mantra, a Gájatrí Mantra és az om (aum). A Gájatrí Mantrát a bráhmanák vibrálják azután, hogy azt a lelki tanítómestertől egy lelki avatás során megkapták. Ez utóbbi feltétel elengedhetetlen ahhoz, hogy a mantra megnyilvánítsa hatását.

Manuk

Manu az emberiség irányítója, aki egy "manvantara" nevű időszakon keresztül él. Egy kalpában (Brahmá egy napjában) 14 Manu születik, akik az emberiség életére, az univerzumban folyó dolgok rendjére ügyelnek. Egy kalpa 8 640 000 000 évig tart. Egy Manu életének elteltével jön a következő Manu, leszármazottjaival együtt. Ők irányítják a különböző bolygókat. Brahmá életében 504 000 Manu van, ezek mindegyike 311 040 000 évig él. Jelenleg Vajvaszvata Manu uralkodik. Azt mondják, hogy az első Manu, Szvájambhuva Manu írta a Manu-szamhitát, az emberiség törvénykönyvét. A 14 Manu, aki Brahmá egy napjában születik, a következő: 1) Szvajambhuva Manu 2) Szvarocsisa 3) Uttama 4) Tamasza 5) Rajvata 6) Csaksusa 7) Vajvaszvata (a jelen korban) 8) Szávarni 9) Daksa Szávarni 10) Brahma Szávarni 11) Dharma Szávarni 12) Rudra Szávarni 13) Déva Szávarni 14) Indra Szávarni.

Móksa

Móksa a születés, a halál, az öregség és a betegség anyagi világából való felszabadulást jelenti. Nem egy negatív fogalom, amely a "nem-lét" állapotára utal, hanem arra, amelyet a karmától való megszabadu-lás után érnek el az emberek. Aki elérte a felszabadulást, az még látszólag végezhet anyagi tevékenységeket, a szívében azonban állandóan Isten szolgálatát végzi. Az ilyen transzcendentalistát dzsivan-muktának, vagyis olyan személynek nevezik, aki már ebben az életében felszabadult, s nem ragaszkodik az anyagi világ érzéktárgyaihoz.

Mudra

A mudra szó bizonyos kéztartásra utal, amelynek meghatározott jelentése van. A hindu templomok legtöbb múrtija valamilyen mudrában tartja a kezét. A legfontosabbak ezek közül az Abhaya Mudra, a Sankha Mudra, a Yoni Mudra, a Gada Mudra, a Padma Mudra és a Tattva Mudra. Sok hindu istenség Abhaya Mudrában tartja a kezét, ami azt jelenti: "Ne félj, megvédelek!"

Namaszté

A namaszté vagy namaszkár egy általános üdvözlési mód Indiában. Az egymást köszöntő emberek összetett kezüket a homlokukhoz érintik, s közben kissé meghajolva azt mondják: "Namaszté". Ez azt jelenti: "Hódolatomat ajánlom neked (leborulok előtted)." Amikor az emberek ily módon hódolatukat ajánlják egymásnak, akkor valójában a mindenki szívében jelen lévő Visnu előtt fejezik ki tiszteletüket.

Nirvána

A nirvána az anyagi lét megszűnését jelenti, miután az ember eléri a Legfelsőbb Úr vágyai szerint való élet tökéletes szintjét. Bár a buddhista értelmezésben ez a lét és az egyéniség teljes megsemmisülését jelenti, valójában csupán a lelki szintre való emelkedésre utal, ahol az élőlény immáron szabad, tiszta lélekként függetlenné válik az anyagi kötőerőktől. Ebben az állapotban a lélek nem semmisül meg, és nem is válik eggyé Istennel, hanem az Ő szolgálatát végzi. A lélek egy személy, s ez elidegeníthetetlen tulajdonsága, akár az anyagi létben, akár eredeti, transzcendentális helyzetében van.

Padma (lótuszvirág)

A lótusz egy vízinövény, melynek szára a víz alól nő ki, s csak a levelei érintik a vizet, virága a víz fölött helyezkedik el. Minden egyes növény egy gyökérhálózatból nő ki, amely gyakran az egész tó aljzatát behálózza. A fehér lótusz a tisztaság jelképe. Azért tekintik tisztának, mert nem érinti sem az iszapot, sem pedig a vizet, amelyből kinő. Brahmá az Úr Visnu köldökéből eredő lótuszon jelent meg, s ez a lótusz az az ülőhely, amelyen az egész univerzumot megteremti. E könyv első részében tárgyalt istenségek közül sokan tartanak lótuszvirágot a kezükben. Többségük a különböző ábrázolásokon lótuszvirágon ül, amelyet padmászanának neveznek (ászana=ülőhely). E virágot tekintik a leggyönyörűbb virágnak, és lelki hatását is rendkívül kedvezőnek tartják.

Puránák

A Purána szó azt jelent, hogy "ősi", s az e néven ismert védikus szentírások transzcendentális végkövetkeztetéseket hirdető történeteket tartalmaznak. Általában Isten különböző inkarnációinak, valamint híveinek a cselekedeteit írják le. Tizennyolc fő Purána van, amelyek közül hat Visnuval, hat Sivával, hat pedig Brahmával foglalkozik. Általában kérdések és az azokra adott válaszok formájában íródtak. A különböző Puránákat különböző istenségekről nevezték el. A bennük foglalt transzcendentális tudás segít megérteni a Védák mondanivalóját. A legmagasabb szintű Puránának a Bhágavata Puránát vagy másnéven Srímad-Bhágavatamot tartják, amely a tökéletes lelki élet útjáról tanít.

Puskar története

Egyszer Brahmá Kártika hónap (október-november) teliholdas napján egy áldozatot (jagja) hajtott végre. Megfelelő helyet keresve az áldozathoz, kezéből kiesett a lótuszvirág, és három helyre hullottak le a szirmai. E helyeken víz tört elő a földből, s csodálatos tavak keletkeztek.
Brahmá úgy döntött, hogy Puskarnál végzi el a jagját, de addig nem kezdhette azt el, amíg felesége, Szavitrí meg nem érkezett. Mivel Szavitrí késett, Brahmá megkérte Indrát, hogy rendezzen el számára egy házasságot, hogy teljesíthesse vallásos kötelességeit. Így a pap megnyilvánított egy lányt, Gájatrít. Mivel a lány érinthetetlen volt, belerakták egy tehén szájába, hogy megtisztuljon. Amikor Szavitrí megérkezett, látta, hogy Brahmá az ő engedélye nélkül megházasodott, s dühében megátkozta Brahmát, hogy sehol a világon ne imádják őt, csak Puskarnál. A csalódott Szavitrí dühösen elhagyta a házassági ceremónia színhelyét, és Puskarnál egy dombtetőn megalapított egy templomot. Azt mondják, hogy Szavitrí haragja miatt Brahmát főként csak ezen a helyen imádják.

A Rámájana

Ez a történet az Úr Rámacsandráról, az Istenség Személyiségéről szól. Dasaratha királynak három felesége volt: Kausaljá, Kajkéji és Szumitrá. A királynak sajnos egyik feleségétől sem született fia, ezért elvégzett egy áldozatot, amelytől vágyai beteljesülését várta. Az áldozat eredménye egy varázslatos nektár volt, amelyet Dasaratha felesé-geinek kellett meginniuk. Kausaljá, a legidősebb feleség megkapta a nektár felét, a másik két feleség pedig a másik felét. Szumitrá két részre osztotta a saját részét. Miután megitták ezt a nektárt, Kausaljának született egy Ráma nevű fia. Kajkéji fiát Bharatnak, Szumitráét pedig Laksmannak és Satrugnának nevezték.
Ráma később feleségül vette Szítát, Dzsanaka király leányát. Dzsanaka király egy szvajamvará (férjválasztó) ceremóniát rendezett, ahol a kérők versenyezhettek egymással a királylány kezéért. A ver-seny győztesének utolsó próbaként fel kellett ajzania az Úr Siva íját, majd el kellett találnia a kijelölt célt. Kizárólag Rámacsandra volt képes felhúrozni az íjat, s minden nehézség nélkül eltalálta a célt. Mivel Ráma maga az Úr Visnu, Szítá pedig Laksmídéví, az Ő örök társa, e házasság előre el volt rendelve. Dasaratha király úgy döntött, visszavonul Ajodja trónjáról, s megkoronázza Rámát, legidősebb fiát.
A koronázás előestéjén Kajkéjit, Dasaratha legfiatalabb feleségét szolgálója, Mandara öncélú tanácsával rávette, hogy kérje meg férjét, koronázza meg az ő saját fiát, Bharatot, Rámát pedig küldje el 14 évre száműzetésbe. Dasaratha vonakodva bár, de kénytelen volt beleegyezni ifjabb felesége kérésébe, mivel egy alkalommal, amikor Kajkéji megmentette az életét, Dasaratha ígéretet tett arra, hogy teljesíti egy kívánságát, bármi legyen is az. Így aztán Ráma hűséges feleségével, Szítával és öccsével, Laksmannal együtt száműzetésbe vonult. Amikor a távollévő Bharata visszatért Ajodjába, testvére iránti szeretete miatt nem akarta elfogadni a királyi trónt. Felkutatta Rámacsandrát, hogy könyörögjön neki, térjen vissza a birodalmába, s foglalja el az őt megillető helyet. Ráma visszautasította Bharata ajánlatát, hogy megtartsa apja ígéretét.
Míg a száműzetésben voltak, Rávana, Lanka királya elrabolta Szítát, és elvitte a saját királyságába. Ráma és Laksman ekkor Szítá keresésére indultak. Ekkor találkoztak Szugrívával, a majmok királyával és Hanumánnal, a miniszterével. A hűséges Hanumán végül megtalálta Szítát Lankán, Rámacsandra pedig Laksmannal és szövetségeseikkel az oldalán megtámadta Rávana birodalmát. Hosszú harc során megölték a tízfejű Rávanát, és Szítát is kiszabadították. Ráma ekkor visszatért Ajódhjába, és elfogadta a királyi trónt.

Reinkarnáció

A reinkarnáció az ismétlődő születés és halál folyamata, amely során a lélek életről életre, egyik testből a másikba vándorol, egyszer emberi, másszor pedig állati vagy növényi létformát elfogadva. A reinkarnáció, illetve a lélekvándorlás filozófiája szerint a lélek örökkévaló, míg a fizikai test átmeneti. Ennek megfelelően, amikor valaki meghal, csak durva fizikai teste hal meg, a lelke azonban a karmája szerint egy másik testet kap. Így a karma eredményeképpen az ember megszülethet akár egy gazdag kereskedő családjában vagy éppen egy rovartársadalomban is. A Padma Purána szerint 8 400 000 életforma van az univerzumban, amelyek mindegyike a teremtés által jött létre. Evolúciós kialakulásukat nem fogadják el a hindu hagyományok. Úgy tartják, hogy itt az anyagi világban a feltételekhez kötött lélek kerül egyre fejlettebb helyzetbe a különböző testeken keresztül, míg el nem éri az emberi életformát, ahol végre lehetősége van az önmegvalósítás gyakorlására és a felszabadulásra.

Rudráksa gyöngyök

Ezek a gyöngyök különösen Siva imádói számára szentek, akik gyakran a nyakuk körül felfűzve viselik őket. Azok a fák, amelyeken e rudráksa gyöngyök nőnek, a Himalájában találhatók, s a fa magjait használják fel nyaklánc vagy imalánc (dzsapa-málá) készítésére. Az általában 54 vagy 108 szemből álló dzsapa-málán Siva hívei szent mantrákat vibrálnak, ami lelki életük fontos részét képezi.
A gyöngyöket a rajtuk található vonalak száma szerint osztályozzák. Ezek száma általában egytől tizennégy vonalig terjed, de a legtöbb gyöngyön öt vonal található. Az egyvonalas gyöngyök a legritkábbak, s nagyon kedvező hatásúnak tekintik, ha valakinek a birtokában van egy ilyen. A rudráksa gyöngyökről azt mondják, attól függően, hogy hány vonal van rajtuk, különböző hatásúak. Azt a gyöngyöt, amelyen fonal áthúzására alkalmas, természetes nyílás van, mindegyiknél kedvezőbbnek tekintik. A magok különböző színűek, lehetnek fehérek, vörösek, aranyszínűek és feketék. A legáltalánosabb a vöröses szín.

Sálagrám síla

A sálagrám sílák Visnu vagy Krisna kis fekete kövekként megjelenő, önmegnyilvánult múrtijai. Egyedüli természetes lelőhelyük Nepálban van, a Gandhaki folyó medrében, Muktináthtól nem messze. Általában feketék vagy sötét színűek, kerek vagy ovális formával.
A sálagrám sílára úgy tekintenek, hogy nem különbözik magától Krisnától. A Padma Purána így ír: "Az Úr Visnut múrti formájában lehet imádni, amely 4 féle anyagból, kőből, fából, fémből és agyagból készülhet. Imádható még írás, föld, drágakő és az elmében lévő szavak formájában is, de tudnod kell, hogy a sálagrám síla imádata magának az Úr Krisnának az imádata, mivel az Úr örökké létezik benne."
A sálagrám sílán található jelek vagy cakrák alapján lehetséges e sílákat azonosítani, vagyis megállapítani, hogy egy adott sálagrám síla az Úr számos inkarnációja közül melyiket képviseli. Léteznek például Naraszimha, Matszja, Varáha stb. sílák is. A bráhmanák általában e sálagrám síla formájában imádják az Urat otthonukban, ahol minden nap megfürdetik Őt, és áratit ajánlanak Neki.

Siva-lingam

Sivát a templomaiban általában Siva-lingamként imádják. E lingam, amely három részből áll, leginkább kőből készül. Az alapja négyzet alakú, tetején egy ovális vagy nyolcszögletű emelvénnyel, melyen egy henger (kúp) alakú, gömbölyded tetejű kő található. Siva templomában Sivának gyakran nincs is múrtija, csak egy lingam, amely őt képviseli.
A linga lehet mesterségesen készített vagy természetes. A természetes lingákat általában egy folyóágyból, a Krisná folyó medréből emelik ki Dél-Indiában. A Siva-lingamot az imádat részeként megfürdetik, virágfüzéreket adnak rá, tejjel öntözik, és ételt ajánlanak fel neki. Lehet mozdítható (csala) vagy mozdíthatatlan (acsala). A csala linga lehet egy házi oltáron álló, szállítható múrti, vagy egy nyakban hordozható, személyes imádati tárgy. Az acsala lingákat a templomokban avatják be.
Sivát Dél-Indiában az öt anyagi elemnek megfelelő lingaként imádják öt különböző, hatalmas templomban. A Tamil Nadu állambeli Csidambaramban - ákás (éter vagy űr) lingam (1), a Tirucsirappalli (Trichy) közelében álló Dzsambukesvaram templomban apu (víz) lingam (2), a Tiruvanamalay-ban lévő Arunacsalesvar templomban agni (tűz) lingam (3), Kancsipuranban, vagy néhányak szerint Gokarnában, illetve Karnatakában prithivi (föld) lingam (4), az Andhra Pradesh állambeli Sri Kalahasztiban pedig váyu (levegő) lingam formában imádják őt.

Siva Dzsjótirlinga

Sivának létezik tizenkét "dzsjótirlingája" is, amelyek a teremtés és a hatalom jelképei. Azt mondják, ezek önmegnyilvánult, nem emberi kéz által alkotott lingák. Azokat a templomokat, ahol ezeket a lingákat beavatták, nagyon fontos Siva-templomoknak tartják.
Ezek pedig Srí Szómnáth a Gudzsarát állambeli Szómnáthban (1), Srí Mallikardzsuna Srísailam hegyén (Andhra Pradesh) (2), Srí Mahákálésvara Udzsainban (Madhja Pradesh) (3), Srí Omkárésvara a Narmadá folyó partján (Madhja Pradesh) (4), Srí Vaidjanátha a Patna közelében lévő Csitabhumiban (Bihár) (5), Srí Nágésvara Dváraká közelében (Gudzsarát) (6), Srí Visvanátha Varanasziban (Uttar Pradesh) (7), Srí Bhíma Sankara Mahábalésvarában (Maharásztra) (8), Srí Rámésvara Ramésvaramban (Tamil Nadu) (9), Srí Trimbakésvara Naszik közelében (Maharásztra) (10), Srí Kedarnátha a Himalájában (Uttar Pradesh) (11) és Srí Ghrisnésvara Sivalajában az ellórai barlan-gok közelében (Maharásztra) (12).

Sráddha ceremónia

Az élőlények többségének életét jámbor és bűnös tettek alkotják, amelyeknek visszahatásait az élőlény a következő életében (vagy az azután következőben) kapja meg. A karma törvénye szerint az ebben az életben végzett jámbor tettek a következő életben jó eredményt, a bűnös cselekedetek pedig rossz eredményt hoznak. A karma törvénye minden tettet figyelembe vesz, így még a legjámborabb lelkeket is gyakran érik keserű csapások. Ennek megakadályozására vagy enyhítésére Indiában a fiúgyermekek apjuk halála után évről évre elmennek Gajába, vagy valamely más szent helyre, hogy nagy odaadással imád-ják Visnut vagy Krisnát. Az imádat célja az, hogy megmentse az elhalálozott szülő lelkét a bűnös visszahatások által okozott nehézségektől, például a lehetséges pokoli körülményektől, esetleg a szellemléttől. Úgy tartják, hogy egyedül Visnu, illetve Krisna az, aki - mivel Ő a Legfelsőbb Úr - képes a felszabadulás adományozására. Amikor egy jámbor fiú felajánlást tesz az Úr Visnunak, majd egy szertartással és meditációval eltávozott apjának adja a felajánlás maradékait, akkor az apa ezáltal megtisztul a bűnöktől, s felszabadul abból a szellemtestből vagy pokoli életből, amelybe előző életeinek bűnös tettei miatt került.
A védikus hagyományok szerint e felajánlás elvégzése egy fiú kötelessége. A jámbor fiúgyermeket ezért putrának, azaz olyan személynek nevezik, aki "képes kiszabadítani apját a pokolból". A 15 napig tartó sráddha ceremóniát általában a legidősebb fiú végzi el. A ceremóniának része az is, hogy madarakkal kis rizslabdákat etetnek.
Mielőtt a zarándok elhagyná otthonát, hogy Gajába utazzon, ötször körbejárja a faluját, hogy őseinek lelkét magával hívja az utazásra.

Srímad-Bhágavatam

A Srímad-Bhágavatamot Bhágavata Puránának is nevezik. E nagyszerű alkotás Krisnának, illetve Visnunak van szentelve, és az Ő különféle inkarnációinak megjelenését, cselekedeteit, illetve tanításait foglalja össze. 12 énekből, 332 fejezetből és 18 000 versből áll. A vaisnavák szerint ez a legfontosabb Purána, amely közvetlenül az Istenség Legfelsőbb Személyiségének dicsőségével foglalkozik.
Sríla Vjászadéva írta lelki tanítómestere, Nárada Muni utasítására. A Srímad-Bhágavatam valójában egy beszélgetés, amelyben Paríksit király, a Pándavák dinasztiájának utolsó sarja kérdéseket tesz fel Sukadéva Goszváminak (Vjászadéva fiának) az élet céljáról. Sukadéva Goszvámi ekkor elmeséli az Úr Visnu 10 inkarnációjának történetét, s levonja a legvégső következtetést, mely szerint mindezen inkarnációk forrása Maga Krisna. E Purána tizedik éneke az ő kedvteléseivel foglalkozik részletesen. Az utolsó énekben pedig a mai Kali-korszakról ír megdöbbentő jóslatokat, amelyek napjaink eseményeire utalnak.

Szádhuk

A szádhu szent személy, aki lemondott az anyagi világról és minden saját tulajdonáról. Teljes mértékben Isten szolgálatát végzi, s kiváló tulajdonságai révén a legmagasabb szinten álló embernek fogadják el. A szádhuk általában az élet lemondott (szannyásza) rendjébe tartoznak.
Az Indiában látható szádhuk Krisna, Visnu vagy Siva követői. Attól függően, hogy melyik vallási irányzathoz tartoznak, különbözőképpen néznek ki. Siva néhány imádójának hosszú, csimbókos haja van, testüket hamuval fedik, s általában mezítelenek. Kezükben háromágú szigonyt és rudráksa gyöngyöket tartanak, s gyakran gandzsát (hasist) szívnak. Ők az imádat tantrikus formáját követik, amely a tudatlanság kötőerejének hatása alatt áll. A homlokukon vízszintes vonalak (tilak jelek) vannak, amelyek azt jelzik, hogy Sivát imádják. Általában a Himalájában, Varanasiban vagy más, Sivával kapcsolatos szent helyen találkozhatunk velük. Ők egyébként állandóan vándorolnak, sohasem telepednek meg hosszú időre.
Krisna vagy Visnu tiszta híveit vaisnava szádhuknak nevezik. Lehet hosszú hajuk vagy borotvált fejük. Sáfrányszínű vagy fehér ruhát hordanak. Homlokukon függőleges tilakjel látható, amely, attól függően, hogy melyik irányzathoz tartoznak, különböző alakú lehet. Általában tulaszíból készült nyakláncot hordanak, és tulaszí-gyöngy imafüzért tartanak a kezükben.

Szamszára

A szamszára az ismétlődő születés és halál körforgását jelenti, amely során az élőlények lelke a haláluk után egyik testből a másikba vándorol (lélekvándorlás). Az ember karmája eredményeképpen újra és újra megszületik, néha gazdag, néha pedig szegény emberként, esetleg állatként vagy növényként. A Padma Purána szerint, ahogy már említettük, 8 400 000 létforma van az univerzumban, és a feltételekhez kötött léleknek ezek mindegyikében meg kell születnie. Miután a lélek (dzsíva) keresztülment e sok millió születésen, végre eléri az emberi létformát. Ekkor lehetőséget kap arra, hogy elkezdje az önmegvalósítás folyamatát. A védikus szentírások szerint, ha valaki elpazarolja az emberi létformát azzal, hogy életét csupán az érzéki élvezetek mámorának adja át, az ismételten rákényszerül az alacsonyabb létformákban való megszületésre.

Szamszkára vagy tisztító folyamat

A szamszkárák olyan védikus szertartások, amelyeket az ember élete során a fogantatásától kezdve újra és újra elvégeznek. E tisztító folyamatok célja az, hogy a születendő gyermek a kedvező népességet gyarapítsa, s hogy istentudatos életével értékes tagja lehessen a társadalomnak.
A szamszkárák közül a következő fontosabbakat kell megemlítenünk: a garbhadhana szertartás, vagyis a fogantatás rítuációja; a szimantonnajana, a magzat védelmére szolgáló rítus; a dzsatakarman, a születéskor végzett rituáció, amely a horoszkóp elkészítését is magába foglalja. Az annaprasana ceremónia során a gyermeket először etetik meg gabonával, a csudakarana pedig az első hajvágás ünnepe. Az upanájana a szentelt zsinór adományozásának ceremóniája, amikor is a fiú kétszerszületetté válik, a vivéha ceremónia pedig a házassági szertartás. Az anthjésti szertartás az elhalálozással, illetve a temetéssel áll kapcsolatban, amely után a sráddha szertartás következik. Ezt az elhunyt rokonai végzik el az elhalálozott számára. A legfontosabb szent helyek meglátogatását szintén fontos, követendő szertartásnak tekintik, legalább egyszer (de ha lehetséges, akkor többször is) az ember életében.

Személyiségek
Sankarácsárja (788-820)

A monizmus filozófáját hirdető tanító. Nyolcéves korára áttanulmányozott minden szentírást, és belépett a szerzetesek lemondott rendjébe. Szannyász-avatását Govindától, a Narmadá folyó partján élő szannyászitól kapta. Néhány napig lelki tanítómesterével maradt, azután engedélyt kért tőle, hogy Varanasziba, majd Badrináthba mehessen. Itt tizenkét éves koráig maradt, s ez idő alatt magyarázatokat írt a Brahma-szútrához, a tíz legismertebb Upanisádhoz és a Bhagavad-gítához. Rövid élete alatt beutazta egész Indiát, s harminckét éves korában halt meg. Két főbb művet írt, a Saríraka-bhászját és a Vivekacsudanit. Sokak számára a Saríraka-bhászja című műve jelenti a Védánta végleges tolmácsolását. Puríban, Josimathban, Dvárakában és Sringeriben megalapított négy fontos kolostort. Sankara azt tanította, hogy az élőlények maguk az Abszolút Igazság, Isten, s hogy végső soron nincs semmi változatosság, egyéniség vagy személyiség a lelki létezésben. Úgy tartotta, hogy mind a Legfelsőbb Lény, mind pedig az élőlény személyisége hamis, csupán az illúzió tárgya.
A Kr. e. VI-V. század során a buddhizmus ateista filozófiája egész Indiában elterjedt. Sankara a Buddha által teljesen elutasított védikus szentírások tekintélyének visszaállításával a vallásos életet akarta megújítani és megtisztítani. Mivel lehetetlen lett volna a védikus irodalom teista felfogását közvetlenül Buddha ateizmusa után visszaállítani, Sankara kompromisszumot kötött, hogy a kornak és a körülményeknek megfeleljen. Magyarázatai a buddhizmusra hasonlítottak, de a buddhizmustól eltérően a védikus irodalom hitelességén alapultak. Filozófiája teljesen elutasította a perszonalista filozófiai iskola tanításit, amelyet Rámánudzsácsárja, Madhvácsárja és Srí Csaitanja Maháprabhu hirdettek.

Rámánudzsácsárja

Rámánudzsácsárja Kr. u. 1017-ben született egy Kancsipuramhoz közeli kis faluban. Ő alapította a Srí (a szerencse istennőjétől származtatott) tanítómesteri láncolatot, amely a négy fő vaisnava irányzat egyike. Ez a szampradája a visistadvaita-váda, a minősített monizmus filozófiáját hirdeti. Rámánudzsácsárja Mahápurnától, Jamunácsárja tanítványától kapott avatást. A "Jatirádzsa" szerzetesi nevet fogadta el, és életének későbbi részében Srírangamban élt, a Tirucsirappalli közelében lévő szigeten álló hatalmas templomban. Hetvennégy Srí-vaisnava központot alapított meg, és sok ezer embert, köztük számos királyt vett rá a lelki élet gyakorlására. Követői között a családosok mellett volt 700 szannyászi, 12 000 brahmacsári (cölibátusban élő tanuló) és 300 ketti ammai (a nők lemondott rendje). 120 éves korában, Kr. u. 1137-ben hagyta el testét Srírangamban. Rámánudzsa kasztra való tekintet nélkül mindenkit elfogadott tanítványának, aki komolyan lelki tudásra vágyott. Megerősítette azt a szentírások által is megfogalmazott tanítást, hogy egy vaisnava helyzete felülmúl minden társadalmi megfontolást.

Madhvácsárja (1239-1319)

Madhvácsárja híres vaisnava szent volt, aki nagy odaadással imádta az Úr Visnut. Tanításain keresztül erőteljesen szembeszegült az Istenről alkotott személytelen felfogás felsőbbrendűségét hirdető tanítókkal. A Védákról szóló magyarázatát dvaitádvaita-vádának (tiszta dualizmus) nevezte, melyben azt tanította, hogy Isten, aki elsősorban személy, különbözik mind az egyéni lelkektől, mind pedig az anyagi világtól. Az egyéni lelkek, melyek magasabb rendűek, mint az anyag, a Legfelsőbb Úr örök szolgái. Elfelejtve eredeti helyzetüket, leestek ide az anyagi univerzumba, s így a születés, a betegség, az öregség és a halál szenvedései közt próbálnak boldogok lenni. Műveiben, melyek tanításainak alapfilozófiáját tartalmazzák, hangsúlyozza, hogy az élőlény Istent szolgálva visszatérhet valódi otthonába, a lelki világba.
Madhvácsárjának szokatlanul erős teste és rendkívüli intelligenciája volt. Szellemi képességeit és elhivatottságát mutatja, hogy India szinte valamennyi szent zarándokhelyét meglátogatva minden vetélytársát (más filozófiai iskolák tudósait) legyőzte. A személyes filozófia és a vaisnavizmus felsőbbrendűsége az ő tevékenysége idején újra nagy hangsúlyt kapott India vallási életében. A Bhagavad-gítához fűzött magyarázatát ma is nagy figyelemmel tanulmányozzák a hívők.

Csaitanja Maháprabhu

A nyugat-bengáliai Navadvípa városában jelent meg 1486-ban. Korának kiváló tudósa volt, aki 24 éves korában belépett a lemondott szerzetesek életrendjébe. Ebben az időben hagyta el Navadvípát, hogy az Orissza állambeli Puríban éljen tovább. Lelki tanítómestere Ísvara Purí, aki a Madhvácsárja tanítványi láncolatába tartozó Mádhavendra Purí tanítványa volt. A bengáli vaisnavák Csaitanját Krisnától nem különbözőnek fogadják el. Azt mondják, hogy Krisna egy bhakta (isten odaadó híve) formáját felvéve jelent meg Csaitanja Maháprabhuként. Tanításaiban kinyilvánította, hogy a Legfelsőbb Úr szent neveinek éneklésével, különösen a Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré mantrával az ember elérheti az Isten iránti transzcendentális, szeretetteljes odaadást. Filozófiája szerint a Legfelsőbb Úr és az egyéni lelkek felfoghatatlanul egyszerre azonosak és különbözőek is egymástól. Azt tanította, hogy a szentírások közvetlen jelentése a Krisna iránti odaadás (bhakti).

Szent növények

India vallásos gyakorlatában nagy szerepet játszanak a különféle szent növények. Ezek tisztelete mély teológiai jelentőségű.
A tulaszí rendkívüli tiszteletnek örvendő szent cserje, melyet általában a hinduk, de főleg a vaisnavák imádnak. Gyakorlatilag majdnem minden Visnu-templomban van egy tulaszí-kert. Amikor Visnunak vagy Krisnának ételt ajánlanak fel, minden felajánlott fogásra egy-egy tulaszílevelet raknak. Indiában sok embernek van tulaszí növény az otthonában. Kedvező hatásúnak tekintik a lelki fejlődésre.
A pipalt a hinduk és a buddhisták is szentnek tekintik. Boddhi fának is nevezik, mert Buddha e fa alatt érte el a megvilágosodást. Termete óriási. Az ágairól a banyanfához hasonlóan növekvő léggyökerek elérve a földet szintén fatörzs vastagságúvá fejlődnek. Így elburjánzva néhány évtized alatt egy fa egész erdő méretűre növekedhet.
Az asóka, a csampaka és a késara fák Sivával, a kamala Laksmíval, a sriphala Párvatíval, a kaila, a banánfa pedig Kálí egyik formájával kapcsolatos. Ezek ágait, virágait ünnepségek és esküvők alkalmával gyak-ran használják díszítésként.

Szent városok és zarándokhelyek

India-szerte sok ezer szent zarándokhely van, amelyekre hétköznap és a különböző vallási ünnepeken is számtalan ember látogat el. A hithű hinduk e lelki atmoszférájú helyeket azért látogatják meg, hogy erőt merítsenek az önmegvalósítás tökéletességének eléréséhez.
Badrináth, Rámesvaram, Purí és Dváraká a lelki ég bolygóit képviselik. Hét szent város van, amelyeket Szaptapurinak (vagy Móksapurinak) neveznek. Ajodja, Mathurá, Haridvar, Varanaszi, Kancsi, Avantipuri és Dváraká tartoznak ezek közé. India hét legszentebb folyója a Gangesz, a Jamuná, a Godávarí, a Szaraszvatí, a Narmadá, a Szindu és a Káverí.

A legfontosabb szent helyek

Vrindávana: Ez a város az Úr Krisna gyermekkori otthona. Atmoszféráját az odaadó lelkiség hangulata hatja át. Lakói szinte kizárólag Krisna hívei.
A Vrindávana és a közeli Mathura körül lévő 1453 négyzetmérföldes területet Bradzsa Mandalának nevezik. Srí Krisna itt végezte kedvteléseit 5000 évvel ezelőtt. Bradzsában 12 fő erdő van, s mindegyiket zarándokhelynek tekintik. Nandagráma, Varsana, Gokula, a Góvardhana-hegy és a Rádhákund mind olyan helyek Bradzsában, amelyről azt mondják, hogy pusztán földjüket megérintve az ember élete tökéletessé válik.
Vrindávana és Mathura a legfontosabb szent helyek Indiában. A Padma Puránában az áll: "Ha az ember csupán egy napot is Mathurában tartózkodik, már azzal eléri a Haribhaktit, az Isten (Visnu) iránti odaadást." Az Ádivaráha Puránában ez áll: "Bárki, aki Mathurában hal meg, kétségtelenül eléri a felszabadulást..."
Puri: A város Dzsagannáth-temploma egyike India főbb templomainak. Ez a templom ad otthont az Úr Dzsagannáthnak, transzcendentális bátyjának, Balarámának és húgának, Szubhadrának. Azt mondják, az indiai templomokba tett zarándoklat nem teljes, ha az ember nem látogat el Puríba.
Purit Srí Purusottam Dhámnak vagy Martja Vaikunthának, Visnu földi lakhelyének is nevezik.
Dváraká: Ez a város volt Krisna fővárosa 5000 évvel ezelőtt, miután elhagyta Mathurát. Krisna közel száz évet töltött itt. A mai Dváraká, amely egyike India hét legfotosabb szent városának, az Arab-tengerbe nyúló Gudzsaráti-félsziget nyugati csücskében található.
Fő templomában Krisna múrtiját Dvárakádisnak (Dváraka ura) nevezik. A múrtiról azt mondják, hogy Krisna minden szépségének, gazdagságának és egyéb csodálatos tulajdonságainak a jeleit is magán viseli.
Varanaszi (Benáresz): E város Siva követőinek székhelye. Azt tartják róla, hogy a világ legősibb lakott városa, s csaknem kétezer temploma van. Eredetileg Kasinak, vagyis a "fények városának" nevezték.
A Gangesz, ami általában délkelet felé folyik, itt irányt változtat, s észak felé folyik. Varanaszi körül van egy 8 km hosszú parikramá út, amely mentén számos fürdőhely és szent tó található.
Prajág (Allahabad): A Gangesz, a Jamuná és a Szaraszvatí itt találkoznak. Ezt a helyet az egyik legfontosabb szent fürdőhelynek tekintik Indiában. Az agyagszínű Gangesz sekélyebb és gyorsabb folyású. A Jamuná kékebb és mélyebb. A legkedvezőbb idő a rituális fürdőzésre a Kumbha-mela ünnepe.
Puskar: E helyen található India néhány Brahmának szentelt temploma közül az egyik. A Padma (lótusz) Purána szerint Brahmá egy lótuszvirággal ölt meg egy démont ezen a helyen. Itt ejtette el a lótuszt, hogy megölje a démont. A szirmok három különböző helyre estek Puskar területén, s ahová leestek, ott szépséges tavak keletkeztek.
Azt mondják, hogy aki Kárttika Purnima idején (október/november teliholdas napján) megfürdik valamelyik puskari tóban, az eléri a felszabadulást. A Puskar-tóban való fürdés teljes áldása úgy kapható meg, ha valaki a Kárttika hónap utolsó öt napján fürdik meg.
Haridvár: A Gangesz nyugati partján, a Himalája lábainál helyezkedik el. Haridvár azt jelenti, "a Harihoz (Visnuhoz) vezető kapu". Gangá-dvárnak is nevezik, mert a szent Gangesz itt éri el a síkságot. Egyike India hét szent városának.
Májápura: Srí Csaitanja Maháprabhu szülőhelye. Gyönyörű, békés hely a varázslatos, trópusi bengáli falvak között. Kalkuttától autóval körülbelül négy órányira van.
Himalája Csar Dhám: Négy szent város, Jamunotri, Gangotri, Kedarnáth és Badrináth, amelyek magasan a Himalája bércei között húzódnak meg.
Jamunotri: A város Haridvártól körülbelül 234 km-re északra található. Jamunotri a Hanumán Gangá és a Tons folyó forrásvidéke, valamint a Jamuná vízgyűjtője. Vizének forrása valójában a Szaptarisi Kund, egy gleccsertó, amelyhez egy nehéz, 12 km-es hegyi úton érhetünk el.

Szudarsan-csakra

Visnu csakráját (harci korongját) szudarsannak nevezik, amely "ked-vező vagy gyönyörű látványt" jelent. Bármikor is hajítja el Visnu ezt a korongot, az sohasem téveszt célt. Nagyon éles, s azt mondják, még egy hegy tetejét is le tudja vágni, vagy egy egész várost képes felégetni. Csatában szempillantás alatt képes elpusztítani sokezer ellenséget. Egyszerre vág és éget. Ez a leghatásosabb fegyver, amely nem tesz különbséget a magas és az alacsony rangú bűnösök között.

Szvasztika

A szvasztika Indiában egy nagyon elterjedt, kedvező jel. A neve is "kedvezőségre" és "jólétre" utal. Az ajtófélfára festve a szellemek távoltartásában tulajdonítanak neki jelentős szerepet. Általában fekete alapon fehér színnel ábrázolják. E szimbólum valójában a Napistennek, Szúrjának a jele. A jobbkezes szvasztika az óramutató járásával megegyező, a balkezes pedig az ellenkező irányba mutat. A balkezes szvasztikát gyakran kedvezőtlennek tekintik.

Tantra

A tantra egy gyakorlat, amely során a gyakorló valamilyen misztikus rituálé által próbál transzcendentális extázist elérni. Maga a tantra szó azt jelenti, hogy "kiterjedni". A tantrikus rituálé általában Dévíre (Párvatí), Siva feleségére irányul. Azt mondják, hogy ő Siva különleges energiája (sakti), amelyre szükség van a mágikus szertartásokhoz és a nemi élethez. A tantrikus szertartásokhoz öt mágikusan befolyásolt dologra (makara) van szükség. Ezek a hús (vamsza), hal (matszja), bor (madja), szexuális egyesülés (maitunja) és misztikus gesztusok (mudra). Saktit néhány imádója Umáként és Gauríként imádja, mások pedig Kálíként vagy Durgáként csoportos nemi rituálék, orgiák közben. Ezek az erotikus tantrikus szertartások szemben állnak a hinduizmus vallásos alapelveivel.
A megfelelő mantrákat vibrálva a tantrikus jógi arra próbálja kényszeríteni a félisteneket, hogy misztikus képességekkel ruházzák fel őt, amelyek által isteni extázisban lehet része. A híres "om mani padme hum" például egy ilyen, hat szótagból álló tantrikus ének, ami azt jelenti: "öröm, a lótuszban lévő drágakő". Néhány tantra azt tanítja, hogy az ember csak az élvezet által szabadulhat fel az anyagi világból. A tantrikus irodalom nagy részét titokban tartják, s így sok szertartás ismeretlen. Ezeknek a rituáléknak általában semmi közük nincsen a Védákhoz, illetve az általuk képviselt alapelvekhez.

Tánc

Az indiai vallásos ihletésű tánc célja az, hogy különböző lelki hangulatokat adjon át a közönségnek. Az indiai táncokat általában mezítláb járják. Kézmozdulatokból (mudrák), arc- és testkifejezésekből (abinaja) és lábmunkából (gati) állnak. A hindu táncoknak négy fő fajtája van:
1) a Bharata Natjam Tamil Nadu államból,
2) a Katakali Keralából,
3) a Katak Uttar Prasedhből, valamint
4) a manipuri tánc.
Vannak más, kevésbé ismert klasszikus táncok is, amelyekkel indiai barangolásunk során találkozhatunk.

Bharata Natjam tánc

A dél-indiai táncok klasszikus képviselője, amelyet hagyományosan a templomokban adnak elő. Minden gesztusnak és mozdulatnak mély jelentése van. A táncosnő az alarippuval, vagyis a test istenek részére történő felajánlásával kezdi a táncot, s úgy folytatja, hogy sohasem fordít hátat annak az istenségnek, akinek a tiszteletére azt bemutatja.
A Bharata Natjam tánc fő központja Madrasz. Rendszeres előadáso-kat tartanak Kalaksetra központban, a Zeneakadémián, a Múzeum-színházban és más helyeken.

Katakali tánc

E tánc neve szó szerint mesejátékot jelent. Az előadás egyfajta imádat, s csak férfiak táncolják. Még a nők szerepét is ők játszák. A bemutatót egy énekes és több dobos kíséri. Általában a Mahábháratából és a Rámájanából mesélnek el történeteket. A ruhák nagyon dekoratívak, s a táncosok a hatalmas szoknyákkal és fejdíszekkel szemet gyönyörködtető művészi produkciót mutatnak be. A végtagok és a szemek sokat mozognak, s nagyon beszédesek.
Öt elsődleges különálló karakter van, akiket sminkjükről és ruházatukról lehet felismerni. A "zöld" (pacsa) a nemes szívű hőst vagy Istent képviseli. A nemesség és a gonoszság keverékét képviselő táncos, a "kés" (kathi) arca szintén zöld, de arcára egy piros kés is rá van festve, az orra hegyén és a homloka közepén pedig egy kis fehér labda található. A többi jellem a "szakáll" (tati), a "fekete" (kari) és a "kifinomult" (minukku). A gonosz szereplők arca általában fekete, az arcukon és az orrukon fehér pöttyökkel. Lehet vörös szakálluk (thadi), műorruk, s nagy, fodros ruhájuk. Szemhéjuk alá csunlappuva magot tesznek, hogy szemük fehérje kivörösödjön. Hanumán arca vörös.
A zenekar maddalamból, edakkából, csentából, cintányérokból és gongból áll. Van egy énekes is, aki a játékot irányítja, s a színészek is hozzá igazodnak.
A Katakali tánc órákig is eltarthat. Eredetileg egy egész éjszakán át tartó előadás volt, amelyet a templomi ünnepségek alatt mutattak be. Az előadás este hétkor kezdődött, s reggel hétig tartott. A táncosok 6-20 évig tanulják a tánclépéseket és a különböző mozdulatokat. Rendkívüli képességre van szükség például ahhoz, hogy izmaikat irányítva az arcukat megfelelően el tudják torzítani. Körülbelül négy órán át tart, míg felkészülnek egy előadásra, amíg kifestik magukat, felveszik a bonyolult ruhákat és fejdíszeket.

Más táncstílusok

A manipuri táncstílust vallásos szertartásnak tekintik. A legtöbb tánc témája Krisna valamely kedvtelése. Ebben a táncban férfiak és nők is részt vesznek, és egy énekesekből álló kórus kíséri őket. A táncosok pompás ruhákat viselnek. Manipur, ahonnét e tánc származik, dombos vidék India északkeleti csücskében.
Az odisszi a klasszikus orisszai templomi tánc, amely egy szertartásos felajánlás. A láb, a test és a kezek helyzetére szigorú szabályok, előírások vonatkoznak. E tánc egyik kedvenc témája Dzsajadéva Gíta Govinda című műve, amely Krisna Rádhá iránti szerelméről szól.

Tehenek

A tehenet a hinduizmusban a vallás jelképének tartják. Tejével táplálja az embereket, így érthető, hogy a Védák az emberiség hét anyja közül az egyiknek tekintik. Mivel az egyik legnagyobb bűnnek számít az, ha valaki megöli az anyját, Indiában a tehénnek semmilyen körülmények között sem eshet bántódása. A vallási hagyományok szerint a tehenek nagyon kedvesek az Úr Krisnának, s a hindu ember ezért is bánik vele megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel.
A tehéntől származik például a védikus áldozatok (jagja) végzéséhez oly nélkülözhetetlen tej, joghurt, vaj és ghí (tisztított vaj).

Temetési szertartások

Attól függően, hogy India mely részén járunk, a temetési szertartásoknak sok más változata van. A vallásos emberek haláluk közeledtével egy szent helyre mennek, hogy utolsó napjaikat ott, Vrindávanában, Dzsagannátha Puríban, Dvárakában vagy Varanasziban töltsék.
Amikor valaki meghal, a testét először megfürdetik a Gangesz vagy valamely szent folyó vizében, s a férfiakat fehér, a nőket pedig vörös ruhába tekerik. Ezután egy fából készült hordágyon elviszik a hamvasztómezőre. Ezalatt mindenki a "Hare Krisna mahámantrát" (a felszabadulás és az istenszeretet magasztos imáját), vagy a "Ram Nam Satya Hai" (Ráma neve az örök Igazság) mantrát énekli. Ha az eltávozott személy egy király vagy szádhu volt, akkor őket ülő helyzetben viszik a krematóriumhoz.
A legközelebbi rokon, általában a legidősebb fiú az, aki meggyújtja a halotti máglyát, s akit az eltávozott hivatalos örökösének tekintenek. A bráhmana papok védikus mantrákat énekelnek, miközben a máglya ég. A halott hamvait egy szent folyóba, a Gangeszbe vagy a Jamunába szórják. Az is előfordul, hogy elviszik Haridvarba a Gangesz forrásához, és ott helyezik a folyó hullámaiba. A halott társadalmi helyzetétől függően a gyászidő más-más hosszúságú, de általában tizennégy napig tart. Ezenkívül azonban évente újra és újra a sráddha ceremóniával emlékeznek meg az ősökről, felajánlásokat téve nekik.

Templomok

Indiában a legtöbb templomot Visnu különböző formáinak szentelik. Govinda, Krisna, Madhuszúdana, Naraszimha, Mádhava, Késava, Nárájana, Padmanábha, Párthaszárathi az Istenség Személyiségének legkedvesebb alakjai. Isten a szentírások tanúsága szerint számtalan formába terjeszti ki magát, azonban e formák egyike sem különbözik a másiktól. Visnunak 4 karja van, amelyek mindegyikében valamelyik isteni jelvényét - kagylókürtöt, harci korongot, buzogányt és lótuszvirágot - tartja. E négy jelkép között a korong, avagy a csakra a legfőbb. Ez a fegyver annak a hatalomnak a jelképe, amellyel Isten a létező világ egészét irányítja. A Visnu-templomok csúcsán is e harci korong jelképe látható. Az emberek már messziről megpillanthatják azt, s emlékezhetnek Visnura, akit életük uraként imádnak. Ezt a szempontot nagy figyelemmel követik még ma is Indiában, amikor egy új templomot építenek.
A templom oltárán álló múrtik (Isten adott formáját ábrázoló szobrok) lehetnek mozdíthatóak (dhruvabéra) vagy mozdíthatatlanok (acsala). A mozdulatlan múrtik általában nagyok, és valamilyen kőből (például márványból) készülnek. A mozdítható múrtikat bronzból vagy öt, illetve nyolc fém ötvözetéből készítik. Ünnepi alkalmakkor gyakran kiviszik őket a templomból, és nagy felvonulással gyakran egy elefánt hátán bejárják velük a környező vidéket. A hívek ilyenkor követik a felvonulást. Vannak úgynevezett "csala-acsala", vagyis mozdítható mozdíthatatlan múrtik is. Ilyen például Jagannátha Purí hatalmas templom múrtija, aki évente egyszer kimegy a templomból egy szekérutazásra (ratha-yátrára).

A templomok építésének alapelvei

A templomtervezés alapelvei Indiában szintén a védikus szentírásokon (sásztra) nyugszanak. A Silpa-sásztra és a Sztápana-sásztra teljes részletességgel leírják, hogyan és milyen szempontok szerint kell egy templomot felépíteni. A templom tervezője hagyományosan egy úgynevezett "sztrapati", vagyis egy olyan indiai építész, aki tagja egy hiteles, lelki tanítványi láncolatnak. A templomépület különböző szintjeinek építését kizárólag asztrológiailag kedvező időpontokban kezdik el. A templom legfontosabb része a központi szentély vagy garbha-griha, ahol a templom fő istensége, múrtija áll. A dél-indiai templomok négyzet alakú templomszobáit általában alacsony tető fedi, a bejárati ajtón kívül nincs más ajtó, sem pedig ablak. A múrtik fölé általában torony magasodik. Az észak-indiai templomokban ezt a tornyot nagyon magasra emelik, délen azonban kissé alacsonyabbak. A főbejárat mindig kelet felé néz. A templom falain (prahara) belül gyakran olyan istenségek kisebb templomait találhatjuk, amelyek a fő múrtikkal állnak kapcsolatban. Visnu templomaiban ezek általában Szítá, Laksmí, Hanumán vagy Garuda, Siva templomaiban pedig Párvatí, Ganésa és Subrahmanya.

A dravida templomok szerkezete

A dravida stílus különösen a dél-indiai, kőből épült templomokra jellemző. A templom alapja lehet négyzet alakú, csillag alakú, illetve nyolcszögletes. Ezekhez a templomokhoz gyakran építenek gopuranokat, melyek a bejáratok fölött magasodó hatalmas tornyok; vimanát, mely a múrtik oltára fölött álló torony, valamint hosszú oszlopcsarnokokat és folyosókat. Egykoron a gopuranok voltak a város legmagasabb építményei. A templomban a legtisztább hely az oltár (pirtha). Ez a központi, belső szentély legfontosabb része. A belső szentélyt, ahogy már említettük, garbha-grihának vagy anyaméh-teremnek nevezik. Itt helyezkedik el a templom fő istenségének oltára. Azért kapta ezt a nevet, mert általában az egész terem sejtelmes félhomályban úszik, és a teremben nincs más szobor, csak a templom legfőbb múrtija, amely viszont fényárban úszik az őt megvilágító mécsesektől. A templomnak általában ezt a részét építik meg először, de még ennek megkezdése előtt elvégeznek egy fontos ceremóniát, a megtermékenyítő (garbadhana vagy garba-nyásza) szertartást. Gyakran kiépítenek egy ösvényt, amelyen a zarándokok könnyedén körbejárhatják a múrtikat (pradakshina). A belső oltár (sanctum sanctorum) tetején egy piramis alakú torony van, melyet igen magasztosan vimanának vagy sikharának neveznek. Ezt a tornyot Visnu templomaiban csakrával, Siva templomaiban pedig háromágú szigonnyal díszítik, koronázzák. A belső szentélyt kisebb oltárok veszik körül. Kívülről előterek (mandapa) és oszlopsoros folyosók övezik. A mandapa szó olyan fedett, nyitott vagy zárt helyiségre utal, amelyet oszlopok tartanak, és a templom szentélyéhez kapcsolódva vagy attól függetlenül helyezkedik el. A mandapákhoz egy vagy több előcsarnok vagy hall tartozik, ezek a belső szentélyhez vezetnek. A belső szentély és a főoltár előtti pavilon egy előcsarnokon keresztül kapcsolódik egymáshoz. Ezt aráha mandapának vagy antaralának nevezik. A szentély előtt közvetlenül egy szögletes terem található (mukha mandapa), ahol a hívek állhatnak, és gyönyörködhetnek a templom múrtijaiban. A niti-arcsana mandapa az a hely, ahol a fő múrti kicsi (mozdítható) formájának napi imádatát végzik. A lépcsősort, ami az első prakarát a központi szentéllyel köti össze, sopanának hívják. Ezzel szemben található a legnagyobb, központi mandapa. A kisebb oltárokon más múrtik (Laksmí vagy Párvatí) találhatók, ők a fő múrti társai. Ezeket az oltárokat a rajtuk lévő múrti saját szentélyeként kezelik, amely körül szintén egy körfolyosó (pradakshina-patha) vezet körbe. Sok templomban láthatunk olyan csarnokokat, amelyek aprólékosan faragott kőoszlopaikkal nyilvános helyiségként szolgálnak (ranga-mandapa). Vannak termek alkalmi áldozatok bemutatására (jagja-sala), az elbeszélő táncelőadások bemutatására (nritya-mandapa), a fesztiválokhoz használt eszközök tárolására (vahana-mandapa), házasságok kötésére (kalyana-mandapa), a harinámokon, énekes felvonulásokon résztvevő múrtik szolgálatára (asthara-mandapa) vagy öltöztetésére (alankara-mandapa), nagy mennyiségű víz tárolására (vasanta-mandapa), illetve fesztiválok megrendezésére (atsara-mandapa).
A templomokban ezenkívül van egy kincstár, egy konyha (paka-sala), egy tároló helyiség (ugrana) és egy étkező is. A belső szentély bejáratát egy zászlórúd (dhvaja-stambha) jelzi, amely mellett egy emelvény található az ételfelajánlások (bali-pitha) számára. Ettől nem messze található az a hely, ahol a templom imádott istenségének hordozó állata áll (vahana-mandapa). A Visnu-templomokban ez Garuda madár, Siva templomában pedig Nandi bika. A templomok nagy részéhez tartozik egy mesterséges tó (teppakulam), egy virágoskert (nandaván) és egy templomi szekér (ratha) is. A fesztiválokon a körmenetben résztvevő múrti e szekéren állva vonul végig az egész városon, nagy parádéval. Ilyenkor sok ezer ember csatlakozik az ünnephez. A templom egészének területét magas fal (prakara) öleli körül, belépési lehetőséget pedig tornyos kapuk (gopurámok) biztosítanak. A közvetlenül a szentélyre néző kaput mahadvárnak hívják, s általában ez a templom főbejárata. A bejáratok felett lévő piramis alakú tornyok körülbelül 50 méter magasak, s különböző félistenek, démonok, emberek és állatok cirádás szobrai díszítik őket gyakran rikító színekben pompázva.

A dravida templom körkörös régiói

A templomkertet, a csarnokokat és a tavakat egy vagy akár több fal (prakara) is övezheti. Ez a falrendszer különösen a dél-indiai templomokra jellemző. Ez a prakara a templom szépségében és biztonságában egyaránt fontos szerepet játszik. Még 200 évvel ezelőtt sem volt szokatlan, hogy egy templomot megtámadtak és leromboltak. E falak viszonylag erős védelmet biztosítottak a templom számára.
A belső szentélyt (garbha-grihát) az első prakara öleli körül, amelyet antara-mandalának hívnak. Az első prakara által elkerített rész általában egy keskeny folyosó, amelyen a hívek körbejárhatják a belső szentélyt. Azt a lépcsősort, amely az első prakarát a központi szentéllyel köti össze, sopanának hívják.
A sopana előtt a templom fő csarnoka (mandapa) található. A fő mandapa és az antarala-mandala körül húzódik a második, az antahara. Ez egy széles verandát alkot, melynek négy bejárata van, viszonylag nagy kapukkal. A következő, elkülönített részt madhyaharának hívják. A negyedik, különálló terület a bhagahana. Ez alakítja ki a templomi fesztiválokon a körmenet útját. Az ötödik fal a maryada vagy a határfal. Ez az utolsó prakara.

A templomok függőleges felépítése

Egy templom 6 fő függőleges részre osztható:
1) A templom alsó része az alappal és a padlóval (ahisthána vagy adhara);
2) a kőfalak a beléjük ágyazott oszlopokkal, melyek kissé kiemelkednek a falak síkjából;
3) a tető az oszlopok felett;
4) a párkány;
5) a kupolatető (sikhara vagy sirah), amely a párkányzatra épül, és az oltár fölött helyezkedik el, valamint a dísztorony
6) és templomcsúcs.
A három utolsó elem alkotja a sikharát, a garbha-griha fölött lévő tornyot. A sikhara kifejezés általában a szentély fölötti építményre vonatkozik, nem pedig a környező falaknak a bejárat fölötti építményeire.

Észak-India templomai

Az észak-indiai templomok stílusát "nagarának" hívják. A templomtornyok gyakran spirálmintákkal díszítettek, szerkezetük azonban a nagara építészet jellegzetességeként az alapjuktól a csúcsukig négyzet alakú. A templom részei a garbha-griha, a prakara, az upa-tirtha, a khanda, fő tirtha, a ksétra, a mandala valamint a désa. A belső szentélyt (oltárt) deulnak hívják.

Templomi papok

A templomok múrtijainak imádatát a papok vagy "arcsakák" és segítőik a "paridzsardzsakák" végzik. A papok kizárólag bráhmanák lehetnek, hiszen csak ők mehetnek be a legbelső szentélybe, és kizárólag ők imádhatják, illetve érinthetik meg a múrtikat. Még a nekik főzött ételt is csak bráhmanák készíthetik el. E papok többnyire brahmin (bráhmana) családokban születtek, de a szentírások szerint még ha valaki más társadalmi rendben születik is, megfelelő lelki avatás által bráhmanává válhat. Az indiai kasztrendszerben ezt az alapelvet a legtöbben (de főleg az ortodox bráhmanák) már elfelejtették. Azt tartják, hogy csak az lehet bráhmana, aki ilyen családban születik meg. A szentírások tradícionális, komoly lelki elveken alapuló tanítványi láncolatai azonban hangsúlyozzák, hogy egy embert kizárólag a tulajdonságai tehetik bráhmanává. E tulajdonságok a béketűrés, az önkontroll, a lemondás, a külső és belső tisztaság, a tolerancia, az alázatosság, a tudás és a vallásosság, amelyek által valaki képesítetté válik arra, hogy a szentírásokat és az emberi élet valódi célját eredményesen tanulmányozza. Egy ilyen személy alkalmas arra, hogy más emberek tanítója legyen, segítve őket a lelki megvalósítás útján.

Templomi szabályok

1. Indiában a látogatók számára az egyik legfontosabb templomi szabály a visszafogott öltözködés. A férfiaknak a hosszúszárú nadrág, a nőknek pedig a hosszú, bokát is elfedő szoknya vagy szári javasolt. A hölgyeknek ajánlott befedni a fejüket, amikor a templomba lépnek, különösen akkor, ha a múrtik belső szentélyének ajtaja nyitva áll. Ezt megtehetik egy egyszerű sállal, vagy ha szárit viselnek, akkor annak fejrészével.
2. Fontos előírás, hogy a templomba való belépés előtt a látogatóknak le kell vetniük és az épületen kívül kell hagyniuk a cipőjüket.
3. Sok templomba csak hinduk léphetnek be, s ezt az előírást a templom vezetői illetve őrei nagyon szigorúan betartatják. E szabály durva megsértése esetén akár erőszakot is alkalmaznak, tehát elővigyázatosnak kell lenni.
4. Ősi szokás, hogy ha valaki meglátogatja Isten templomát, mindig visz valami ajándékot a múrtinak. Egy kis gyümölcsöt, vagy a templom fenntartására szánt pénzt mindenhol szívesen fogadnak. Fényképeket készíteni általában nem szabad, de előfordul, hogy egy kis adomány fejében ezt is engedélyezik.
5. A templom területén a dohányzás szigorúan tilos.
6. Állati bőrből készült tárgyakat nem szabad bevinni a templomokba, mert az tisztátalannak számít, s más élőlény életének kioltásából származik.
7. Férfiak és nők nem érinthetik meg egymást a templomban, s viselkedésüknek mindig tiszteletteljesnek kell lennie a templomi látogatás alatt.
8. Hagyomány, hogy látogatók a templomi múrtikat körbejárják egy közvetlenül erre a célra kialakított folyosón. Ez a szentírások szerint a tisztelet egyik kifejezése.
9. Nem szabad a templomban hangoskodni, nevetgélni és szaladgálni. Gyakorlatilag minden olyan dolog tilos, amely megzavarja a templomi élet gyakorlatát vagy a vallásos áhitatot.
10. Ha egy hindu templomban járunk, legyünk mindig alázatosak és érdeklődők.

Templomi imádat

Templomi látogatások során megfigyelhető, hogy a hindu templomok imádati rendszere a nyugati zsidó-keresztény kultúrkör gyakorlatától teljesen eltérő. E templomokban Isten szobor formáját - amelyet nemcsak az Ő hiteles képviselőjének, hanem Magának Istennek fogadnak el - változatos kellékekkel imádják.
Ez az imádat általában a következő felajánlásokból áll:
reggel a múrti megfürdetésével kezdődik a nap, majd az öltöztetés, különféle ételek felajánlása, árati, felvonulások és ünnepségek következnek. A templomi imádatot "púdzsának", az imádatot végző papokat pedig púdzsáriknak nevezik. A vaisnavák Krisna vagy Visnu templomaiban főként a következő 16 részből álló imádatot ajánlják fel a templom múrtijainak:
1. ülőhely (ászana) felajánlása a mozdítható múrtinak, aki a templom fő múrtiját képviseli;
2. az Úr üdvözlése (szvagata);
3. víz felajánlása az Úr lótusz lábaihoz (padja);
4. kedvező dolgok felajánlása (arghja);
5. víz felajánlása a száj kiöblítésére (ácsman);
6. ismét valamely kedvező dolog felajánlása (madhuparka);
7. víz felajánlása a múrti szájához (punar-ácsman);
8. a múrti megfürdetése (sznána);
9. tiszta ruha felajánlása a múrtinak (vastra);
10. korona és ékszerek felajánlása (ábharanáni);
11. szantálfapép felajánlása (gandha);
12. virágok felajánlása (puspa);
13. füstölő felajánlása (dúpa);
14. ghíből (tisztított vaj) készült lámpások felajánlása (dhípa);
15. ételfelajánlás (naivedja) és
16. imák felajánlása (pranáma).
Az imádat más formái közé tartozik az oltár tisztítása, tükör, árati s hangszeres zene felajánlása, védikus himnuszok éneklése, valamint a naponta többszöri ételfelajánlás.
Az imádat kora reggel, hajnali 4 és 5 óra között kezdődik, s egész nap, körülbelül este 9 vagy 10 óráig tart. A templomban a vendégeknek kínált édes folyadék az a víz, melyben reggel a múrtit fürdették. E fürdetést minden reggel elvégzik, amelynek során általában tejet, joghurtot, ghít, cukrot, mézet és vizet használnak. A fürdetés során dicsőítő imákat is énekelnek, s a ceremóniát követően a múrtit új ruhába öltöztetik, s felékszerezik. Ezután ajánlják fel mindazokat az ételeket, amelyeket a reggeli órákban főztek.
A napi imádat mellett rendszeresen kisebb-nagyobb ünnepségeket is tartanak az Úr tiszteletére, amelyet a város és a környékbeli falvak lakói is meglátogatnak.

A templom fő istenségének társa

A fő templomi múrti mellett általában ott áll az adott imádott istenség társa is. Krisna templomában Rádháránít vagy Rukminít, Visnu templomában Laksmít, Siva templomában pedig Párvatít láthatjuk. A Krisna-templomokban Rádhá közvetlenül Krisna mellett áll, a Visnu-templomokban azonban Laksmí, az Úr Visnu lábainál vagy közvetlenül mellette ül. Néha - mint például Tirupatiban - a fő múrti hitvese lehet egy kicsit távolabb, egy másik templomban. Srí Vénkatésvara (Visnu) hitvese, Srí Padmávatí Tirucsanur városában található, 23 kilométerre a tiruvalai főtemplomtól. Hasonlóan a Rukminínek, Srí Krisna feleségének szentelt templom is Dváraká városán kívül van, néhány kilométerre a Krisnának szentelt dvárakái főtemplomtól.

Templomok és templomvárosok
Tirupati

Tirupati városa Srí Vénkatésvara (Srí Krisna vagy másnéven Báládzsí) otthona. Egész Indiában ez az egyik leglátogatottabb temp-lom. Egy átlagos napon több mint 25 ezer ember jön el, s ajánlja hódolatát az Úr előtt. A templom egy festői dombtetőn helyezkedik el, és nagyon békés, lelki atmoszférát áraszt. A tirupati templomot tekintik az egyik legfontosabb templomnak Dél-Indiában. Külföldiek is beléphetnek a templomba.

Srírangam

Itt Srí Ranganátha, Visnu egyik formája tiszteletére áll egy pompás templom. Azok, akik nem Indiában születtek, nem léphetnek be a belső szentélybe, de a templom más részei nyitottak a nyugati turisták számára is.

Dzsaipur

A dzsaipuri Govindadzsí templom Rádhá - Govinda múrtijai egész India leggyönyörűbb múrtijai közé tartoznak. Govindadzsí múrtiját körülbelül 5000 évesnek tartják. A hívek rendkívüli lelkesedése nagy hatást gyakorol a templomba belépő látogatókra. A hajnali öt órakor kezdődő mangala-árati szertartás különleges élményt jelent. Az áhítatos éneklés, a hangszeres zene rendkívül bensőséges lelki hangulatot áraszt.

Madurai

A Ménaksi templom az Úr Sivának és hitvesének, Ménaksinak van szentelve. Hatalmas és ősi templom, rendkívül hatásos építészeti megoldásokkal és faragványokkal.

A májápurai ISKCON-templom

Ez a templom Srídháma Májápurában körülbelül egy kilométernyire van Srí Csaitanja Maháprabhu szülőhelyétől. Májápura autóval körülbelül 4 órányira van Kalkuttától északra, Navadvípa városával szemben, a Gangesz másik partján. Az Isten iránti rendkívüli odaadás és az imádat hangulata különlegesen erős e vidéken. A májápurai ISKCON (International Society for Krisna Consciousness - a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezete) templomában Rádhá és Krisna, valamint nyolc fő társuk, a gópik gyönyörű, életnagyságnál is nagyobb múrtijait láthatjuk.

Udupi

Udupi csodálatos templomában található Krisnának az a múrtija, melyet valamikor a nagy vaisnava tanító, Madhvácsárja avatott be. Szinte minden este hatalmas szekérfelvonulást tartanak e városban, mely során a "fesztiválmúrtit" a szekérre helyezve a hívek végigvonulnak a főutcán.

Náthdvára

E város legfontosabb lelki központja Náthdzsí (Gopála) temploma, amely a rádzsasztáni Udaipurtól 60 km-re északra található. Az Úr Krisnának ezt a múrtiját eredetileg a Góvardhana-hegynél imádták Vrindávanában. A Náthdzsí iránti rendkívüli odaadás egész Indiában egyedülálló.

Tírtha Játrá

A különböző zarándokhelyekre tett utazást "tirtha játrának" neve-zik. A tírtha szent hely, amelyet azért tekintenek szentnek, mert a hagyományok szerint Isten ott végezte kedvteléseit, vagy mert egy szent folyó halad át földjén. Lehetnek e helyeken híres templomok, vagy élhettek ott bölcsek, akik pusztán jelenlétükkel zarándokhellyé "varázsolták" az adott várost.
Két szent folyó összefolyási helyét különösképpen szentnek tekintik. Tírtha azt is jelenti, hogy "átkelőhely". A zarándokhelyeket azért nevezik tirthának, mert ezeken a helyeken az ember könnyedén átkelhet az anyagi világ szenvedésein, és elérheti a lelki világot. Néhányukat a lelki világ e világbeli megnyilvánulásának tartják, mint például Vrindávanát, Dvárakát és Purit.
Játrá azt jelenti, hogy "utazni" vagy "zarándoklatra menni". A hagyomány szerint, amikor valaki ellátogat egy zarándokhelyre, hogy ott lemondásokat - vagy bármilyen lelki tevékenységet - végezzen, az általában leborotválja a fejét a világi tevékenységektől való ideiglenes vagy akár egész életre szóló lemondása jeleként. Ez különösen Tirupatiban észrevehető, ahol a zarándokok között még a nők többsége is simára borotválja fejét. A zarándokhelyekre való látogatás során az emberek tartózkodnak a világi cselekedetektől, és elmerülnek a Legfelsőbbről szóló gondolatokban.

Vaisnava filozófia

A vaisnava filozófia felfogása szerint csak egy Isten van, aki a létező világnak és a benne lakó élőlényeknek a végső forrása, teremtője. Isten egy, de sok neve és sok formája van. A világ különböző vallásaiban különféle neveken utalnak rá. A keresztények nevezhetik őt Jehovának, a muzulmánok Allahnak, a hinduk Visnunak vagy Krisnának. Visnu híveinek nagy része Krisnát tekinti az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, aki minden ok legvégső oka. Azt mondják, hogy az élőlények eredeti helyzetükben Isten szolgái, de erről a kapcsolatról az anyagi világhoz fűződő ragaszkodásuk miatt megfeledkeztek. A nyugati indológiának a vaisnavizmusról alkotott felfogása kissé felületesen minden imádott isteni formát Visnu inkarnációjának tart. Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy maguk a vaisnava szentírások mást mondanak. A legfontosabbak ezek közül kijelentik, hogy minden isteni inkarnációnak van egy forrása, Krisna, aki még magának Visnunak is az eredete. Érdemes megjegyezni, hogy Visnunak is három formája van, akik a teremtés folyamán különböző funkciókat látnak el. Krisna felsőbbrendűsége a vaisnavizmuson belül tehát nem egy szektás eltorzítása az eredeti vallásnak, hanem magának az eredeti vaisnava felfogásnak a végkövetkeztetése. Ezt mindazok a szentírások is alátámasztják, amelyek a vaisnavizmus alapját képezik. Bár Krisnát tekintik a legfelsőbbnek, Visnu bizonyos tekintetben nem különbözik Krisnától. Ezt ahhoz lehetne hasonlítani, amikor egy gyertyával meggyújtanak egy másik gyertyát. Ekkor mind a két gyertya ugyanolyan, ám az egyik a másiknak az eredete. Amíg Visnu ily módon Krisnának a "teremtésben aktív" formája, addig Krisna a kedvteléseit végző s híveivel viszonzó eredeti Legfelsőbb Személy maga.

Vaisnava tanítványi láncolatok

Négy vaisnava tanítványi láncolat (szampradája) van: a Brahmá-szampradája, a Srí-szampradája, a Kumára-szampradája és a Rudra-szampradája. Ezeket a tanítványi láncolatokat Madhva-szampradájának, Rámánudzsa-szampradájának, Nimbárka-szampradájának és Visnuszvámi-szampradájának nevezik az egyes láncolatokban megjelent négy fő lelki tanítómester vagy ácsárja után.

Varnásrama Dharma (kasztrendszer)

A Védák szerint a varnásrama-dharma, vagyis a társadalom négy rendre való felosztottsága időtlen idők óta létezik. A társadalom négy rendre (varna) osztható: a bráhmanák, vagyis tanítók és lelki tanácsadók; a ksatriják, vagyis adminisztrátorok és harcosok; a vaisják, vagyis földművesek és üzletemberek; valamint a súdrák, a munkás- és mesteremberek. Ezek a varnák nem politikai vagy társadalmi pártok, hanem természetes társadalmi rendek, melyek minden emberi civilizációban megtalálhatók.
Az Indiában jelenleg létező kasztrendszer ennek a varnásrama-társadalomnak a degradált, korrupt formája, melyben az emberek egyedül születésük alapján tartják magukat bráhmanának vagy ksatrijának, holott lehet, hogy már a bráhmanák, illetve a ksatriják egyetlen tulajdonságával sem rendelkeznek. A szentírások tanítása az, hogy az embereket jellemük, természetük és az általuk végzett cselekedetek szerint - nem pedig születésük alapján - kell egy bizonyos társadalmi rendhez tartozónak tekinteni. Jelenleg az eredeti védikus társadalomnak (varnásrama-dharma) nem létezik tiszta rendszere, amelyben ez a tulajdonságok szerinti megkülönböztetés és társadalmi helyzet érvényes lenne. A társadalmi rendek közötti viszony alapja eredetileg a társadalom struktúrájában betöltött eltérő szerep volt. Különböző képességeikkel és tevékenységeikkel az egyes társadalmi rétegek egyenlő hangsúllyal vettek részt a társadalom egészének életében.
A társadalom fent említett négyes felosztása mellett négy lelki osztályt is meg szoktak említeni. E négy osztály a "brahmacsárja", vagyis a nőtlen tanulók; a grihaszta, vagyis a háztartók; a vánapraszta, vagyis a visszavonult életet élők; és a szannyásza, vagyis a lemondott életrendbe lépett szerzetesek osztálya.

Brahmacsárja (cölibátus) - tanuló élet

Ez az emberi élet első szakaszához kapcsolódik, amely általában a 25. életév betöltéséig tart. Ha azonban a tanuló a szerzetesi életet választva lemond a családalapításról, és nem házasodik meg, akkor a lemondott rendbe (szannyásza) való lépéséig brahmacsáriként él tovább. A brahmacsárit arra tanítják, hogyan szabályozza érzékeit a lemondás és a lelki tanítómester szolgálata által. A brahmacsárik elhagyják otthonukat, és elmennek a tanítómester iskolájába, a gurukulába, ahol ásramban laknak. Fő kötelességük a tanulás és az alázatos munka az ásram környékén. Tanulóéveik alatt a szentírásokkal, a művészetekkel és más tudományokkal is megismerkednek, miközben nagyon egyszerű életet élnek.

Grihaszta - családos élet

A házasélet során van némi lehetőség, engedély az érzéki örömök élvezetére, de mindez bizonyos szabályok betartása mellett történik. Ily módon az ember, bár beteljesítheti érzéki vágyait, megmarad a lehetősége és a képessége arra, hogy lelkileg is fejlődjön. Tanulmányai befejeztével a diák hazatérhet, és megházasodhat. Feleségét "ardangininek", a férj másik felének nevezik. Saját háztartást felállítva a grihasztáknak kötelességeik közé tartozik az is, hogy amellett, hogy megkeresik a megélhetésükhöz szükséges anyagi javakat, adományaikkal támogassák a másik három lelki rendet. Minden vendéget szívesen kell látniuk otthonukban.

Vánaprasztha - visszavonult élet

A szentírások azt javasolják, hogy az ember házasélete végén, 50-55 éves kora körül vonuljon vissza a családos élettől, és teljes idejét szentelje a lelki életnek. Ekkor az ember először a vánaprasztha életrendbe lép, amikor a férj és a feleség feladják az egymással való nemi érintkezést, de a feleség segítőként férje mellett marad. Ilyenkor együtt meglátogatják a különböző szent zarándokhelyeket, mint például Purit, Haridwart, Rishikést és Vrindávanát. Bár együtt élhetnek a családjukkal, mégis elkülönülnek a világi élettől, ahhoz hasonlóan, ahogy a vízben álló lótusz szirmát sem érintik a vízcseppek.

Szannyásza - a lemondott élet

Élete alkonya felé (kb. 70 éves korában) a férj megszakít minden kapcsolatot a családjával, és belép a lemondott életrendbe, hogy teljesen a lelki élet gyakorlásának szentelje idejét. Hozzátartozóiról ekkor már legidősebb fiúgyermeke gondoskodik.
Lemondva a világról a meditációban és Isten szolgálatában foglalja le magát. Adományokból tartja fenn a testét, s vándorolva a Legfelsőbb Úr szolgálatáról és az önmegvalósítás folyamatáról tanítja az embereket. Tilos bármiféle bensőséges kapcsolatot fenntartania nőkkel, s vagyongyűjtésre és kényelmes életre sem törekedhet. Teljesen a Legfelsőbb Úr kegyére kell bíznia magát.

A Védák

A Védák a hinduizmus szentírásai. Nyelvük a szanszkrit, a világ egyik legősibb (ha nem a legősibb) nyelve. A véda szó azt jelenti, hogy "tudás". A Bhavisja Purána szerint a védikus irodalom magába foglalja az eredeti négy Védát - Rig, Atharva, Jadzsur és Száma - az Upanisádokat, a Mahábharatát (amelynek a Bhagavad-gítá az egyik fejezete), a Pancsarátrát, a Rámájanát és a Puránákat. Ennek ellenére sok nyugati tudós azon az állásponton van, hogy ezek közül csak a Rig, a Jadzsur, a Száma és az Atharva Védák tartoznak az eredeti védikus irodalomhoz. Ezt a véleményt azonban sem maguk a hindu szentírások, sem pedig az olyan fontos tanítók, mint Sankara, Rámánudzsa vagy Madhvácsárja nem fogadják el. A Cshándogja Upanisád szerint a Puránák és az Itihászák az ötödik Védát alkotják. A legfőbb feltétele annak, hogy egy irodalmat védikusnak fogadjanak el, az, hogy ugyanazon az alapelveken nyugodjon, mint a védikus szentírások.
A hagyomány szerint bármely mű, amely a Védák végkövetkeztetéseit tárgyalja azok jelentésének megváltoztatása nélkül, védikus írásnak fogadható el, még akkor is, ha a Védákkal nem egy időpontban keletkezett. A védikus szentírások hatalmas terjedelműek. A Mahábharata 110 000 verset, a Rig Véda 1 017 himnuszt, a 18 fő Purána pedig sok százezer versszakot tartalmaz. A Rig Védában Indrát (a Mennyek Királyát), Szúrját (a Napistent) és Agnit (a tűz félistenét) dicsőítő himnuszokat találhatunk. A Jadzsur Véda néhány vallásos szertartás szabályait magyarázza el, s leírja a védikus áldozatok végzésének, valamint az áldozati helyek és az oltárok készítésének módját. Az 1 549 himnuszt tartalmazó Száma Véda főleg a zene és az éneklés tudományával foglalkozik (száma = dallam), s olyan istenségekhez intéz imákat, mint Indra, Agni és Szóma, a hold félistene. Az Atharva Véda, amely 6 000 versből áll, leginkább az áldozatok során használatos mantrákat tartalmazza, s ezenkívül az orvostudományról, bizo-nyos varázslatokról és a felszabadulásról is ír.
Az Upanisádok közé körülbelül 108 filozófiai értekezést sorolnak, amelyek a transzcendensről, vagyis Istenről és az egyéni lélekről szóló okfejtéseket tartalmaznak. Tizenhármat ezek közül különösen fontosnak tartanak: a Katha, az Ísa, a Cshándogja, a Prasna, a Kéna, a Mundaka, az Aitaréja, a Taittiríja, a Brihad-áranyaka, a Kaushitaki, a Maitri, a Mándukya és a Svetásvatara Upanisádokat.
A védikus irodalom egyik legfontosabb műve a Manu-szamhita, vagyis Manunak, az emberiség ősatyjának a törvénykönyve. E mű egyike azoknak a Dharma Szútráknak, amelyek megadják az erkölccsel és a viselkedéssel kapcsolatos szabályokat, betartandó erkölcsi törvényeket és elvégzendő kötelességeket az emberek számára. A mű azt is taglalja, hogy bizonyos bűnök elkövetéséért milyen büntetést kell kiszabni, hogyan kell áldozatot végezni, mik a nők kötelességei stb. Beszél a temetési ceremóniákról, a tisztulási szertartásokról és sok más témáról is, amelyek a társadalomban élő emberek életéhez szorosan kapcsolódnak.
A védikus irodalom legfontosabb célja az, hogy az embereket felvilágosítsa az önmegvalósításról, valamint az anyagi kötöttségektől és szenvedésektől való megszabadulás (móksa) tudományáról. A Védák azt tanítják, hogy az anyagi test és ez a világ csupán átmeneti, míg a lélek örök, s eredeti otthona a lelki világ, ahová meg kell próbálnia visszatérni. Ennek legeredményesebb útjának Isten szolgálatát tartják.
A Védákat örökkévaló szentírásoknak tekintik, amelyek magától a Legfelsőbbtől származnak. Száraz anyagi logikával vagy tapasztalati úton nem lehet megérteni ezeknek az írásoknak a mondanivalóját. Úgy tartják, hogy a közönséges, materialista gondolkodású emberek számára mindez felfoghatatlan. A Védák tudását teljesnek és csalhatatlannak tekintik, amely megértésének hiteles módja az, ha valaki megfelelő, autentikus forrásból, egy lelki tanítómestertől hallja azt.

Védikus tudományok

Az ősi Indiában a tudományos ismeretek nagy része a Védákból származott. A matematika már Kr. e. 2500-ban nagyon fejlett volt. A nulla és a tizedesvessző használatának rendszerét is indiai matematikusok fejlesztették ki. Az asztronómia tudománya például a korabeli, rendkívül bonyolult algebrát használta. Az Kr. e. 2000 körül írt Szúrja Sziddhánta, amely a bolygók tudományával foglalkozó csillagászati könyv, gyakorlatilag a trigonometria és a geometria teljes rendszerét alkalmazza számításai során. Az asztronómia tudományának alapelvei a védikus irodalom bizonyos könyveiben már 5000 évvel ezelőtt megjelentek. Az építészet tudományával is külön szentírás, a Silpa Sásztra, illetve a Szthápana Véda foglalkoznak. Már több ezer évvel ezelőtt is voltak megtervezett városok templomokkal, kertekkel, házakkal, palotákkal, mesterséges tavakkal és erődökkel. India templomai között még ma is találhatunk olyat, amely több mint ezer évvel ezelőtt épült. A Dhanur Véda a harcászat tudományáról beszél részletesen, amelyben a fegyverkészítésről és a durva, illetve finom fizikai fegyverekkel történő hadviselés módszereiről esik szó.

Zene

Indiában kétféle zenei irányzat van, a hindusztáni és a karna típusú zene. A hindusztáni egy észak-indiai irányzat, amelyre az arab és a perzsa kultúrák nagy hatással voltak. A karnatikus zene, melynek eredete a Száma Véda, Dél-Indiában elterjedtebb, s többé-kevésbé mentes a külső hatásoktól. A zenei hangjegyek a Sza, Ri, Ga, Ma Pa, Dha és a Ni. Ezek-nek a zenei hangoknak a kombinációjából születik a dallam. A karnatikus zenében csak kevés hangszert használnak, amelyek az éneket kísérik. A karnatikus zene főként az istenségekhez szóló odaadó dalokból áll. A "rága" műfaj is ehhez a stílushoz tartozik. Bizonyos rágákat csak egy adott napszakban játszanak.

Hangszerek

A sankát vagy kagylókürtöt a templomi imádatban használják, s akkor fújják meg, amikor a templom oltárának ajtaját kinyitják. A népzenében is gyakran szerepet kap.
A szitár a gitárhoz hasonló húros hangszer. Hosszú nyaka van, s az alsó része gömbölyű. Manapság nagyon népszerű hangszer, de a XVIII. század előtt a klasszikus zenében nem használták.
A tabla két darabból álló összetett dob. Az egyiket tablának, a másikat pedig daggának nevezik. A tabla fémből készült, s a teteje szélesebb, mint a daggájé, amely viszont fából van. A tabla hangolható, a dagga viszont nem. A dobok ütőfelületét csak bőrszíjak tartják, amelyeket meg lehet feszíteni a dob teste és a bőrszíjak közti fadarabok mozgatásával.
A harmónium kicsi, fából készült hangszer, amelyben különböző hangfekvésű sípok keltik a hangzást. Van egy fújtatója és egy légkamrája, amelyek segítségével a sípokat egyenletesen lehet megszólaltatni. A klasszikus indiai zenében nem használják.
A tambura húros hangszer, amely a szitárhoz hasonlít. Négy vagy hat húrja van, s nagyon szép búgó hangvibrációt kelt, amellyel háttérzenét szolgáltat más hangszereknek, illetve az énekesnek. Alsó, kerek része általában kiszárított tökből vagy fából van.
A szarod húros hangszer, amelyet a klasszikus zenében gyakran használnak. Négy fő-, négy mellék- és két mély húrja van.
A dholak két ütőfelülettel rendelkező dob, amely egész Indiában elterjedt. A dobos vagy az ölében tartja, vagy pedig a nyakába akasztva tartja, miközben játszik.
A mridanga a dholakhoz hasonló, és az odaadó vallási zenében használják. A kírtana (közös éneklés) során használják.
A karatalok kis kézi cintányérok, amelyeket szintén az odaadó zenében használnak leginkább.
A senáj klasszikus koncerteken gyakran használt fúvós hangszer. Leginkább a klarinéthoz hasonlít.
A sarangi vonóshangszer, amelyet mind a klasszikus, mind pedig a népzenében nagy előszeretettel használnak. A viszonylag széles törzs-zsel rendelkező, körülbelül hatvan centiméter magas hangszernek négy fő húrja van.

A LEGFONTOSABB HINDU ÜNNEPEK

Indiában a fesztiválok a boldog ünneplés és a lelki tisztulás idejét jelentik. Ünnepnapokon az emberek gyakran böjtölnek, hogy megtisztuljon szívük a szennyeződésektől. A templomokat feldíszítik, és pompás ételeket ajánlanak a múrtiknak. Az ünnepek általában az indiai holdnaptárt (Vikramaditját) követik, és emiatt a nyugati naptár szerint minden évben más-más napra esnek. Ez a naptár a teliholddal kezdődő holdhónapokon alapszik, s 30 havonta egy szökőhónapot fogad el, hogy a hónapok egyezzenek az évszakokkal. Ez a rendszer 79 évvel jár a keresztény naptár előtt.
Az indiai holdhónapok és nyugati megfelelőik
Mágha - január, február, Phalguna - február, március Csaitra - már-cius, április, Vaisáka - április, május, Dzsjaista - május, június, Aszada - június, július, Sravana - július, augusztus, Bhadra - augusztus, szeptember, Asvina - szeptember, október, Kárttika - október, november, Aghan - november, december, Pausa - december, január.

Balarama megjelenési napja

Ezt az ünnepet Sravana hónapban (július-augusztusban) tartják. Balaráma, Krisna bátyja ezen a napon jelent meg Gokulában, Vrindávana közelében.

Buddha Purnima

Ez az ünnep Buddha születésének, megvilágosodásának, halálának és felszabadulásának ünnepe, amely májusra esik. Bódh Gajában és Bihárban különleges ünnepségeket rendeznek az ünnep tiszteletére.

Dipávali

Dipávali azt jelenti: "a fények sora". Dushera, az Úr Rámacsandra győzelmének ünnepe után 20 nappal ünneplik. Dipávali napján Rámának a királyságába, Ajódhjába való visszatérésére emlékeznek. Lámpásokat és gyertyákat égetve ünneplik az eseményt mind a templomokban, mind pedig az otthonokban.
Vannak, akik Dipávalin azt ünneplik, hogy Krisna megölte Narakászurát. Narakászura a Föld fia volt, és azt az áldást kapta Sivától és Brahmától, hogy nemcsak a földet, hanem a mennyei bolygókat is saját uralma alá tudta hajtani. A démon legyőzésében Krisna királynője, Satyabhámá segített azzal, hogy kocsihajtójául szegődött. Miután Narakászura meghalt, anyja arra kérte Krisnát, hogy azt a napot, amelyen fia elpusztult, tegye ünnepnappá. Így ezen az ünnepen arra is emlékeznek, hogy a föld és a mennyek megszabadultak Narakászurától.
Dipávali napján egész Indiában tűzijátékot tartanak, és az üzletemberek számára új üzleti év kezdődik. A házakat teljesen kitakarítják, és gyakran újrafestik. Az emberek meglátogatják barátaikat és rokonaikat, ajándékokat és édességeket adnak egymásnak. Ez az ünnepség Laksmíval is kapcsolatban áll, mert úgy tartják, hogy a vagyon (laksmí) nem lép be az ember házába ezen a napon, ha a ház sötét. A legtöbb ember különleges púdzsát (imádatot) is felajánl ilyenkor Laksmínak.

Durgá puja

Ez az egyik legnépszerűbb fesztivál Indiában, amely során Durgá istennőt, Párvatí egyik elborzasztó formáját imádják nagy ünneplés közepette. Durgádéví az anyagi energia irányítója, akitől a hívei anyagi körülményeik jobbra fordulását várják. Szeptember-október hónap-ban tartják ezt a rendezvényt, amely egész Indiában hinduk millióit hozza lázba.

Dushéra

A Dushéra Rámacsandra Rávana felett aratott győzelmének ünne-pe. A Ráma feleségének, Szítának a kiszabadítását felelevenítő megemlékezés mintegy tíz napon át tart, amelynek a végén Ráma megöli Rávanát (valójában elégeti Rávana hatalmas képmását).
Ugyanekkor ünneplik Durgá győzelmét a bivalydémon, Mahisászura felett. Egyes helyeken még egy bivalyt is feláldoznak a megemlékezés során. Ez az ünnepség szintén tíz napig tart. Az első kilenc nap éjszakáján Durgá különböző formáit imádják. Durgá kilenc formája a következő: Sailputrí, Brahmacsáriní, Csandraghantá, Kusmandá, Szkandamátá, Katyájání, Kálarátrí, Mahágaurí és Siddhidhátrí. A tizedik napon sok városban hatalmas felvonulással egybekötött parádét tartanak.

Dzsanmástamí

Ez a fesztivál Krisna megjelenésének az ünnepe. A hagyomány szerint Krisna körülbelül ötezer éve született Mathurában. Az ünnepség részeként a hívek éjfélig böjtölnek, mivel Krisna ekkor jelent meg. A templomokat feldíszítik, Krisna múrtiját pedig egy különleges, nyilvános ceremónia keretei között megfürdetik (abhisék). Krisna ilyenkor tejben, joghurtban, ghíben, mézben, valamint olyan vízben fürdik, amelyet valamely szent folyóból, például a Jamunából vagy a Gangeszből hoztak. Nagyon kedvezőnek tekintik, ha valaki részt vesz ezen az ünnepen. Az "abhisék" után végezetül egy különlegesen szép, új ruhát ajánlanak fel a múrtinak.
Ezt az ünnepet Vrindávanában és India-szerte minden Krisna-templomban gondosan kidolgozott rendszer szerint ünneplik meg. A templomok általában színdarabokat és táncokat szerveznek, amelyek az Úr Krisna különböző kedvteléseit jelenítik meg, s éjfélkor nagy áratit tartanak. Krisna templomaiban ez a Bhadra hónap (augusztus-szeptember) két sötét hetének 8. napjára eső nap a leglátogatottabb az év során.

Dzshulan Játrá (Hintafesztivál)

Ezen az ünnepen a templomokban Rádhá és Krisna múrtiját gyakran aranyból vagy ezüstből készült hintán hintáztatják. A 13 napig tartó fesztivál a Sravana (július-augusztus) hónap fényes két hetének harmadik napján (tritija) kezdődik, és ugyanezen hónap teliholdas éjszakájáig tart. Vrindávanában ez az év egyik legnagyobb ünnepe.

Ganés csaturti

A hinduk e napon Ganésa születését ünneplik. Ezt a fesztivált Bhadra hónapban (augusztus-szeptember) tartják a hold fényes két hetének 4. (caturti) napján. Ezt a fesztivált Indiaszerte nagyon sokan megünneplik. Agyagból, szövetből és más anyagokból gyakran 10 méteres magasságot is elérő szobrot készítenek Ganésáról. Hét-tíz napig imádják, és aztán a tengerbe vagy egy tóba merítik. Az imádat során töménytelen mennyiségű édességet (tejberizst, laddut) és kókuszt ajánlanak fel Ganésának. Aki imádja Ganésát ezen az ünnepen, az ebben az időben nem néz rá a holdra, mert úgy tartják, hogy a hold-isten egyszer megsértette Ganésát. Egyszer Ganésa egér hordozója elesett, mert egy kígyó megijesztette. Amikor Ganésa leesett az egeréről, a hasa kidurrant, s kiestek belőle az édes golyók és a tejberizs. A telihold - úgy mondják - ennek láttán nevetni kezdett, és ez feldühítette Ganésát, aki viszonzásul megátkozta a holdat. Ennek az átoknak a hatására kell elfogynia a holdnak hónapról hónapra.

Gaura-purnima

Ez a fontos Gaudíya-vaisnava ünnepség, amely Srí Csaitanja Maháprabhu megjelenésének napja, ugyanarra az időre esik, mint a Holi fesztivál február-március hónapban. Ezen a napon Srí Csaitanja szülőhelyén, a nyugat-bengáli Srídháma Májápurban nagy ünnepséget tartanak, amelyre körülbelül negyedmillió ember látogat el. Ezt az ünnepet a Gaudíya-vaisnavák Indiában mindenütt megünneplik.

Gítá-jáyanti

Krisna ezen a napon mondta el a Bhagavad-gítát Ardzsunának a kuruksetrai csatamezőn. Kuruksetrán, a híres zarándokhelyen ebben az időben különleges ünnepséget tartanak, amelynek keretén belül hangosan szavalva újra elismétlik a Gítá nagyszerű verseit a vendégsereg nagy elégedettségére. Ezt a fesztivált december-január hónap fényes két hetének 11. napján (ekádasín) tartják. A Bhagavad-gítát a hinduk többsége a legfontosabb szentírásnak tekinti.

Góvardhan-púdzsa

Ezt a fesztivált, amelyet "annakúta" ceremóniának is neveznek, Kárttika (október-november) hónapban ünneplik a Dipávalí utáni na-pon. Krisna esernyőként emelte fel a Góvardhana-hegyet, hogy megvédje Vrindávana lakóit Indra pusztító eső formájában megnyilvánuló haragjától. Nanda Mahárádzsa és Vrindávana lakói Krisna tanácsára az áldozatra szánt felajánlásokat nem Indrának, hanem a Góvardhana-hegynek ajánlották fel, amit aztán végül Krisna fogyasztott el. Indra haragjában el akarta pusztítani Vradzsa minden lakóját, de Krisna csodálatos elrendezése meghiúsította tervét. Góvardhana-púdzsa napján India legtöbb templomában hatalmas mennyiségű pompás ételt készítenek erre az alkalomra, amit aztán kiosztanak az embereknek. Tiszteletüket kimutatva a zarándokok körbejárják a Góvardhana-hegyet, és hódolatukat ajánlják neki.

Hanumán Dzsájanti

E népszerű fesztivál során Hanumán születését ünneplik. Ilyenkor Hanumán múrtiját a templomokban ghível (tisztított vajjal) kevert festékkel újrafestik. A hívek egész napos böjtöt tartanak, s közben a Rámájana fejezeteit felolvasva Hanumán dicsőségéről hallgatnak történeteket.

Holi

A Holit február-március hónap teliholdas napján ünneplik. A hagyomány szerint az emberek ilyenkor porfestéket és színes vizet szórnak, illetve locsolnak egymásra. Ezt Bradzsában (a Vrindávana körüli területen), különösen Varsanában és Nandagrámában igen nagy vidámsággal ünneplik meg. A Holiról szóló egyik történet szerint egyszer, amikor Prahláda Mahárádzsa saját apja imádata helyett annak ellenségét, az Úr Visnut akarta imádni, apjának húga, Holiká, akit a tűz nem égetett, a kisfiúval együtt beült egy nagy tűzbe, hogy megölje őt. Prahláda odaadása azonban olyan nagy volt, hogy megvédte őt a tűz karmaitól, miközben Holiká viszont halálra égett. Erre emlékezve Holi előestéjén nagy tábortüzeket gyújtanak egész Indiában, melyekbe az új gabonatermésből egy részt felajánlásként beledobnak.

Makara sankranti (Pongal)

Ez az ünnep azon a napon van, amikor a nap a Baktérítő (Makara) állatövi jegyébe lép. A Makara sankrantit kedvező napnak tekintik, amelyen az emberek adományokat osztanak ki a szegények között. Az emberek szent folyókban és tavakban is megfürdenek, és felajánlásokat tesznek a napnak.

Navarátrí

A Navarátrí kilencnapos ünnepség (nava=kilenc). Ezen a fesztiválon három fő istennőt imádnak. Az első három napon először Durgát, aztán Laksmít, végül pedig Szaraszvatít imádják. Az istennők képmásait elkészítésük és imádatuk után a tengerbe vagy egy tóba süllyesztik. A fesztivál utolsó napját Dusherának vagy Vijayadasaminak nevezik.
Ilyenkor Gudzsarátban a nők és néha a férfiak is garbha táncot járnak, amely során ringó léptekkel egy nagy körben táncolnak, s közben ritmikusan tapsolnak. Jelentős társadalmi és vallási ünnepség, amelyet szeptember-október hónapban tartanak. Általában szeptember végén kezdődik, még a hold megtelése előtt.

Naraszingha Dzsájanti

Ez az ünnep április-májusra esik, amikor Naraszingha (vagy Nriszimha) isteni inkarnációjának megjelenését és Hiranyakasipu démon elpusztítását ünneplik. Az emberek ezen a napon általában alkonyatig böjtölnek, s közben Naraszinghán meditálnak, történeteket olvasnak róla, és imádkoznak hozzá, hogy szert tegyenek a Prahláda Mahárádzs, Naraszimha kedves híve által megmutatott odaadásra.

Onam

Ezt az ünnepséget a démonok királyának, Bali Mahárádzsnak az emlékére tartják. Kerala államban nagyon híres ünnep. Bali Mahárádzsát Vámanadéva, Visnu inkarnációja eltávolította trónjáról, amelyről addigra már az egész univerzumot uralta. Vámana az alvilágba küldte Balit, hogy ott uralkodjon. A király azonban annyira ragaszkodott alattvalóihoz, hogy évente egyszer visszatér, hogy láthassa őket. Trichurban ezen az ünnepen nagy összejövetelt tartanak színesen feldíszített elefántokkal. Kotajanban, Aranmulában és Csampakulamban hatalmas evezősversenyeket tartanak. Ilyenkor a sok evezős a dobok és cintányérok ritmusára húzza az evezőlapátot.

Rádhásztamí

Rádhásztamí Srímatí Rádháránínak, Srí Krisna hitvesének a megjelenési napja. Ez az ünnep Bhadra hónap (augusztus-szeptember) fényes két hetének 8. napjára esik, 15 nappal Krisna megjelenése után. Vrindávanában rendkívüli népszerűségnek örvend ez a fesztivál, s a város minden lakója késő estig ünnepel e napon.

Ratha-Játrá fesztivál

A Ratha-játrá fesztivált az Orissza állambeli Puriban tartják, Asada hónap (június-július) újholdjának első napján. Dzsagannáthát, Balarámát és Szubhadrát hatalmas szekereiken végighúzzák Puri főútján. Nagyon izgalmas fesztivál, amelyen több mint félmillió ember vesz részt. Úgy tartják, hogy az Úr Dzsagannáth nem különbözik Krisnától. A Páhandi, vagyis az a menet, amelyben a múrtikat a templomból a szekerekre viszik, a fesztivál legszínesebb része. Ehhez a folyamathoz legalább hat erős felépítésű púdzsárira (papra) van szükség, akik az Úr ezen hatalmas formáit megfogva a hatalmas szekerekre teszik őket. Miután a múrtik elhelyezkedtek szekerükön, elindul a menet. A hatalmas szekereket végighúzzák a Dzsagannáth- templomtól a Gundicsá-templomig vezető Grand Road-on, ami körülbelül három kilométeres távolság. Orissza királya eközben egy arany nyelű söprűvel söpri, tisztogatja az utat a szekerek előtt. Miután a múrtik megérkeznek a Gundicsá-templomba, kilenc napig ott maradnak, s csak a tizedik napon térnek vissza a főtemplomba. Ezt Bahuda-yátrának, vagyis visszatérő szekérfesztiválnak nevezik. E két fesztivál ideje alatt a nem hindunak született emberek is lehetőséget kapnak arra, hogy láthassák az Úr Dzsagannáth múrtiját. Egyébként az év többi részében a múrtik a Dzsagannáth-templomban vannak, ahová csakis született hinduk léphetnek be. Dzsagannáth szekere, amelyet Nandigosnak neveznek, 13,7 méter magas, és 18 kereke van. Élénksárga és vörös színű szövet fedi, s a szekér tetejét Visnu harci korongja díszíti. Balaráma szekere 13,2 méter magas és 16 kereke van, Szubhadráé pedig 12,9 méteres, és 14 kereke van. A kormányszerkezet nélküli szekerek húzásához legalább 4 000 ember szükséges.

Raksa Bandhan

Ez az ünnep július-augusztusra hónapokra esik. Azt mondják, hogy egyszer a félistenek és démonok közt dúló csatában a félistenek elvesztették mennyei királyságukat. Ekkor Indra felesége egy misztikus hatású rakit - kurkumával sárgára festett, kézzel font pamut (vagy selyem) fonalat - kötött Indra csuklójára, amelynek eredményeként a félistenek visszanyerték királyságukat. Ezen az ünnepen a lányok szintén rakit kötnek a bátyjuk csuklójára. A báty ekkor ajándékot ad húgának, és megígéri, hogy felelősséget vállal biztonságáért. Ez az ünnep a nők védelmét jelképezi. Akinek a csuklójára rakit kötnek, annak kötelessége megvédeni azt a személyt, akitől azt kapta.

Ráma-naumi (Rámnavami)

Rámacsandra megjelenési napja, amely március-április hónapokra esik. Ezen a napon a hívek, akik egész nap böjtölnek, állandóan az Úr Ráma neveit éneklik, és az Őt dicsőítő Rámájanából olvasnak történeteket. A templomokat virágokkal, lámpásokkal és más kedvező tárgyakkal díszítik fel.

Szaraszvatí-púdzsa (Vaszant Pancsami)

E nagyszerű ünnepen - melyet január-februárban tartanak - Szaraszvatínak, Brahmá feleségének, a tudás istennőjének az imádatát végzik. Az emberek otthonaikban Szaraszvatí sárga szövettel beborított képét vagy múrtiját teszik oltárukra, hogy megünnepeljék e kedvező alkalmat. Hangszereket, könyveket és tollakat is tesznek az oltárra, s ezeket mind Szaraszvatí istennő lakhelyeként imádják.

Siva Ratri

Siva Ratri az Úr Siva megjelenési napja Phálguna (február-március) hónapban. Varanasziban, Kalahasztiban, Csidambaramban, Srisailamban és más helyeken, ahol fontos Siva-templomok vannak, különleges ünnepségeket tartanak e napon. A templomokban álló Siva-lingákat szent vízzel (általában a Gangesz vizével), tejjel, ghível (tisztított vajjal), joghurttal, mézzel, virágszirmokkal és más kedvező dolgokkal fürdetik meg. A hívek a nap egy részében böjtölnek, és Sivát dicsőítő himnuszokat énekelnek.

Sráddha

Ezt az eseményt szeptember-októberben tartják, amelynek folyamán a gyermekek felajánlásokat tesznek halott őseiknek. Ezt általában a legidősebb fiú végzi el. A felajánlásokkal az ősök eltávozott lelkének békéjéről gondoskodnak. A sráddha ceremónia idején az emberek tartózkodnak az ünnepléstől, a vigadalomtól, s megpróbálnak lemondani az érzékeik elégedettségét célzó cselekedetekről.

Tevefesztivál

A puskari tevefesztiválon - amely Kárttika hónap (október-november) teliholdjának idejére esik - néhány százezer ember és persze teve vesz részt. A rendezvény három napig tart. Ezt az időt nagyon kedvezőnek tekintik a vallásos cselekedetek végzésére.

Vámana dvádasí

Vámana dvádasít augusztus-szeptember folyamán ünneplik. A szentírások azt javasolják, hogy a hívő emberek ezen a napon az Úr Visnut Vámana formájában imádják. Úgy tartják, hogy aki megtartja ezt az ünnepet, és ezen a napon adományoz a bráhmanáknak, az a következő életében királyként fog megszületni egy olyan mennyei királyságban, mint amilyen Bali Mahárádzsának volt.

 

Szójegyzék

ácsárja - guru, lelki tanítómester, aki a példájával tanít

agni - tűz, illetve a tűz félistene

ahimszá - erőszak-nélküliség

álvárok - Tamil Naduban élt szentek, akik az Úr Visnu hívei voltak
ámrita - a halhatatlanság nektárja

ánanda - boldogság

ananta - határtalan

Annapúrná - Durgá istennő táplálékkal ellátó formája

apszarák - mennyei hölgyek vagy táncoslányok, akik néha a risiket megzavarják meditációjukban

áratika - füstölők és lámpások szertartásos felajánlása a templomokban, amelyet csengetés és éneklés kísér

arcsa-vigraha - Isten múrti (szobor) formája, amelyben az Úr anyagi elemeken keresztül nyilvánul meg Krisna vagy Visnu szobraként. Azt tartják, hogy Isten valóban jelen van ebben a formában, és elfogadja hívei imádatát.

Arisztászura - démon, aki bivaly formáját öltötte magára, és így próbálta megölni Krisnát

áryan - a védikus kultúra követője. Olyan személy, aki lelkileg nagyon fejlett.

Ardzsuna - az öt Pándava fivér egyike, akiről a Mahábharata című eposz mesél. Krisna neki mondta el a Bhagavad-gítát a kuruksetrai csatamezőn.

ászana - ülőhely vagy trónus

Asóka - Kr. e. 3. században élt király, aki elterjesztette a buddhizmust Indiában.

aszura - démonikus természetű lény, aki irigy Istenre

avatára - szó szerint azt jelenti: "aki alászáll". Isten részlegesen vagy teljesen felhatalmazott inkarnációja, aki egy bizonyos küldetés beteljesítése végett száll alá ebbe a világba.

ájurvédikus orvoslás - a Védákban előírt természetes gyógymódot alkalmazó gyógyászat

baba - idős, lelkileg fejlett, szent személy tiszteletteljes megszólítása

Balaráma - Krisna bátyja, akit Balabhadrának és Baladevának is neveznek

Bali Mahárádzsa - a démonok királya, aki három lépésnyi földet adott Vámanadévának, Visnu törpe-inkarnációjának

banjan-fa - szent fa, amely a fügék családjába tartozik (Ficus bengalensis). Ágainak léggyökerei a földet elérve fatörzsnyi vastagságúra fejlődnek.

Bhadra Kálí - Durgá egyik neve

Bhagavad-gítá - A Magasztos Isten éneke. Szentírás, amelyben Srí Krisna Ardzsunát a lelki életről és az odaadó szolgálat fontosságáról tanítja.

Bhagíratha - király, aki lemondásainak eredményeként elhívta a Gangeszt a Földre, megmentve ezáltal bűnhődő őseit

Bairava - Siva félelmetes aspektusa, aki levágta Brahmá ötödik fejét

bhadzsan kutir - olyan hely, ahol egy szent személy személyes meditációját végzi

bhakta - hívő

bhakti - Isten odaadó szolgálata

Brahmá - az univerzum első teremtett lénye. Visnu irányításával ő teremti meg az univerzum minden létformáját. A szenvedély kötőerejének irányítója.

Bharata - Rámacsandra féltestvére. Ajódhját kormányozta Ráma száműzetésének ideje alatt.

Bhíma - Pándu király öt fiának (Pándavák) egyike, aki erejéről és nagy étvágyáról volt híres

Bhúdéví - Visnu hitvese

bo (boddhi) - fa, Buddha e fa alatt érte el a megvilágosodást

bráhmana (brahmin) - tanító, a védikus társadalom tevékenységek szerinti felosztásában a legmagasabb társadalmi rendbe tartozó személy

brahmacsári - cölibátusban élő tanulók osztályába (a négy lelki osztály között az első) tartozó személy

Buddha - a buddhizmus megalapítója, aki Kr. e. 563 körül született

Csaitanja-csaritámrita - Srí Csaitanja Maháprabhu életrajza, amelynek szerzője Krisnadász Kavirádzsa Goszwámi

Csaitanja Maháprabhu - a nyugat-bengáliai Navadvíp városában született a 15. század végén (1486). Ő kezdte el tanítani Isten Szent Neveinek közös éneklését a mai korra előírt egyedüli önmegvalósítási folyamatként. Csaitanjáról a bengáli vaisnavák azt állítják, hogy Ő Maga Krisna.

csakra - harci korong, Visnu egyik fegyvere. Visnu templomainak tetejét általában ez a csakra díszíti.

Csandra - a Hold irányító félistene, illetve maga a Hold bolygó

csolák - dél-indiai kormányzók, Tamil Nadu területén

daityák - a félistenek ellen harcoló démonok

darsana - a múrti megtekintése

darvasa - ajtó

Dasaratha Mahárádzsa - Ajódhja királya, Rámacsandra apja

dhóti - négy és fél méter hosszú anyagból álló hagyományos hindu férfi öltözet

divya desam templomok - 108 fontos Krisna-templom, amelyekről a Tamil Nadu állambeli 12 álvár, Visnu hívei énekeltek

Draupadí - az öt Pándava testvér felesége. Történetéről a Mahábhárata ír részletesen

Dravida - Dél-India

Dzsagannátha - Krisna, az Univerzum Ura. Imádata főként az orisszai Puriban elterjedt, de minden vaisnava közösség nagy odaadással imádja.

Dzsanaka - Szítának, Rámacsandra feleségének az apja.

-dzsí - megtisztelő utótag, amelyet a hinduk a kedveskedés jeleként majdnem minden névhez hozzátesznek

Dzsjotir-linga - a 12 önmegnyilvánult Siva-linga egyike

Durgá - az Úr Siva feleségének, Párvatínak tigrisen lovagoló, ádáz formája

Ganésa - Siva és Párvatí fia. Elefántfeje van, és ő a gazdagság (vagyon) és a bölcsesség istene. Hordozója egy patkány.

Gangá - a szent Gangesz folyó egyik neve. Ezt a folyót az univerzum burkán beáramló Okozati-óceán vize táplálja, amely Visnu lábát mosva jut el az anyagi világ-ba.

Garbhodakasájí Visnu - Visnu azon formája, aki minden univerzumba behatolva, megteremti a bolygórendszereket és az első élőlényt, Brahmát.

Garuda - Visnu madártestű hordozója. Gyakran láthatjuk egy oszlop tetején, amint a Visnu-templomok bejárata felé tekint.

gháta - szent folyóhoz, tóhoz vagy kúthoz vezető lépcsők, amelyek a rituális fürdőzések helyszínéül szolgálnak

giri - domb

Gopála - fiatal tehénpásztor fiú, Krisna egyik neve

gópik - Vrindávanai tehén-pásztorlányok

gokura - aprólékosan kifaragott, magasba törő oszlop a templom kapuja fölött

goszwámi - szwámi, vagy szent személy, aki teljesen az irányítása alatt tartja az érzékeit

Govinda - Krisna egyik neve

gudvara - szikh templom

guru - lelki tanítómester

Hanumán - Rámacsandra majom követője, legnagyobb híve és szolgája

Hara - Siva egyik neve

Hari - Visnu neve

Hiranyakasipu - démon király, akit Naraszingha (Visnu félig ember, félig oroszlán formája) ölt meg

Indra - a mennyek fő félistene és az eső uralkodó istensége

Kajlász - az Úr Siva lakhelye a Himalájában

Kálí - Siva feleségének, Párvatínak fekete színű, vad formája. Koponyákból készült nyakláncot visel.

Kali-juga - "A nézeteltérések és a képmutatás korszaka". Ötezer évvel ezelőtt kezdődött, és összesen mintegy 432 ezer évig tart.

Kálija kígyó - Krisna ezt a kígyót büntette meg, amiért az megmérgezte a Jamuná folyót

Kalki - Visnu tizedik inkarnációja, aki fehér lovon érkezik a Kali-juga végén, hogy véget vessen a világ vallástalanságának

Kanja-kumári - a szűz leány. Ez Siva feleségének egyik neve.

Káranodakasájí Visnu - másik nevén Mahá-Visnu, aki az okozati óceánon fekve, pusztán ki- és belélegzése által végtelen számú univerzumot teremt meg és pusztít el.

karma - anyagi tevékenységek, illetve azok visszahatásai

Kárttikeya - Siva fia. A háborúk félistene. Subrahmanjának és Vhandának, vagy Szkandának is nevezik.

katakhali - keralai vallásos tánc

Krisna - akit a Gaudíya vaisnavák az Istenség Legfelsőbb Személyiségének tekintenek, és akit Govindának vagy Gopálnak is neveznek

Ksírodakasájí Visnu - a Felső-lélek, aki minden teremtett lény szívébe és minden atomba is behatol

konga - korsó

kund - kis tó

Kuvéra (Kubera) - a gazdagság félistene

Laksmana - Ráma fiatalabb féltestvére, aki elkísérte Rámát a száműzetésbe

Laksmí - Visnu hitvese, a vagyon és a jó szerencse istennője

Linga - fallikus jelkép, amelyet az Siva imádatában használnak

lilá - transzcendentális "kedvtelés" vagy tevékenység, amelyet Isten vagy az Ő híve végez

Mahábhárata - hatalmas epikus történet, amely leírja azokat az eseményeket, amelyek a Pándavák és a Kauravák közötti csatához vezettek és leírja, hogy Krisna hogyan mondta el a Bhagavad Gitát

Mahádeva - Siva neve

mahátma - nagy lélek, szent személy

Mahá Visnu - Visnu Ádi-sésán, vagy ananta-sésán fekvőformája.

Mahisasura - bivaly démon, akit Durgá pusztított el

mandír - templom

mantra - transzcendentális hang vagy védikus himnusz ima vagy ének

mátha - kolostor

máyá - az, ami nincs. Valótlanság, csalás, feledékenység, anyagi illúzió. Az illúzióban lévő ember azt gondolja, hogy boldog ebben az átmeneti anyagi világban. Az anyagi világ természete az, hogy minél jobban próbálja az ember kihasználni az anyagi helyzetet, annál inkább megkötözik máyá kötelékei.

méla - vásár, fesztivál

móksa - felszabadulás

muni - bölcs

múrti - istenség formája az oltáron a templomokban

Nanda Mahárádzsa - a Vrindávanai tehénpásztorok vezetője, az Úr Krisna apja

Nandi - Siva bika hordozója, akit sok Siva-templomban megtalálhatunk

namaszté - hindu üdvözlés, ami azt jelenti: "hódolatom"

Narasimha - félig ember, félig oroszlán inkarnáció, amely elpusztította Hiranyakasiput és megvédte Prahláda Mahárádzsát

Náráyana - Visnu négykarú formája, aki a Vaikuntha bolygókon uralkodik

Natarádzsa - Siva, mint kozmikus táncos

navagraha - kilenc bolygó

nirvána - megszabadulás az anyagi létezéstől

páda yátra - gyalogos zarándoklat

Pándavák - Pándu király öt fia: Yudhisthíra, Bhíma, Ardzsúna, Nakula és Sahadéva, a Mahábhárata hősei

pandit - tanult tudós vagy pap

Parasuráma - Visnu hatodik inkarnációja, aki huszonegyszer pusztította el az összes ksatriyák (harcosok) nemzetségét

Párvatí - Siva feleségének egyik neve, ami azt jelenti: "a hegy leánya"

praszáda - megszentelt, Krisnának vagy Visnunak odaadással felajánlott étel

púdzsa - imádat felajánlása

púdzsári - aki púdzsát vagy imádatot ajánl fel Istennek, templomi pap

Puránák - a Védák szanszkrit nyelven íródott 18 történelmi kiegészítése

purusa avatárák - Visnu elsődleges kiterjedései, akik az anyagi univerzumok teremtésére, fenntartására és pusztítására vannak hatással

Rádhá - Krisna legkedvesebb társa Vrindávanában, aki az Úr Krisna bal oldalán áll az oltárokon és képeken

Rámacsandra - Visnu inkarnációja, aki Ajódhjában jelent meg mint a tökéletes király

Rámájana - Ráma és Szítá története

ratha - templomi szekér, amelyet vallásos fesztiválok alkalmával használnak a múrtik hordozására

Rávana - Lanka tízfejű démon királya, akit Ráma megölt, mert elrabolta a feleségét Szítát

risi - bölcs

Rukminí - az Úr Krisna fő felesége

Sankarácsárja (Sankara) - a nagy filozófus, aki az advaita (non-dualizmus) doktrínáját megalapozta. Isten személytelen vonását hangsúlyozta és azt, hogy minden lélek azonos a személytelen (differenciálatlan) brahmannal

sásztra - kinyilatkoztatott szentírás, védikus irodalom

sakti - energia

salagram sílá - szent kövek, amelyek nem különböznek Krisnától vagy Visnutól és az Ő inkarnációitól. Lelőhelyük a nepáli Gandaki folyó.

sivaita - az Úr Siva követője

Siva - a tudatlanság (tama guna) anyagi kötőerőjét felügyelő félisten, aki elpusztítja az anyagi kozmoszt. A legkiválóbb vaisnavaként, vagyis az Úr Krisna híveként ismerik

srí - megtisztelő előtag, amelyet a múrtik neve előtt szokták használni

súdra - a védikus társadalom negyedik rendje, akik a felső három rendet szolgálták.

Srímad Bhágavatam - a legkiválóbb Purána, amelyet Vjászadeva írt. Azt mondják, hogy tartalmazza az Istenről szóló teljes tudást.

szádhu - szent vagy Krisna-tudatos személy. Vándorló szent ember

szamádhi - transz, teljes elmerülés az Isten-tudatban, vagy egy nagy szent sírja vagy emlékműve

szampradáják - tanítványi láncolatok

szangham - kettő vagy több folyó összefolyása

szankírtana - Isten Szent Neveinek közös éneklése

szanszkrit - a világ legősibb nyelve. A Védák, India szentírásai szanszkrit nyelven íródtak

szannyásza - lemondott életrend

szannyászi - a lemondott életrendhez tartozó személy

Szaraszvatí - Brahma felesége, a tanulás és a tudás istennője. Általában egy fehér hattyún ül és egy vínát (húros hangszert) tart a kezében

Szatí - Siva felesége, aki élve elégette magát, amikor apja megsértette férjét, az Úr Sivát

Szitá - Rámacsandra felesége, akit Rávana elrabolt

Szubhadrá - Krisna húga. Dzsagannátha, Baladéva és Szubhadrá múrtijai közül ő áll középen.

Szubramanja - Kartikéja, az Úr Siva fia. Ő a háború félistene. Szkandának is nevezik

Szúrja - a Napisten

szvámi - a lemondott életrendhez tartozó személy, aki teljesen irányítása alatt tartja az érzékeit.

tilak - szent agyag, amelyet az hívek a testükre és homlokukra festenek, jelezve, vallási hovatartozásukat.

tirtha - szent hely, amely Isten valamely inkarnációjának kedvtelésével kapcsolatos.

Upanisadok - 108 filozófiai értekezés, amelyek a Védákhoz kapcsolódva a transzcendentális tudásról tanítanak.

Vaikunthák - a lelkivilág örök bolygói

vaisnava - az Úr Krisna vagy az Úr Visnu híve

Vámana - Visnu ötödik, törpe brahmana inkarnációja

vaisya - a kereskedelemmel és a mezőgazdasággal foglalkozó társadalmi rend

vánaprasztha - a családos élettől visszavonult személy, aki a lemondás folyamatát gyakorolja

Varáha - Visnu vadkan inkarnációja

varnásrama - védikus társadalmi rendszer, amely szerint az emberi társadalom négy rendből áll, mind az elfoglaltság, mind a lelki szempontok alapján

Védák - a hinduizmus vallásos szentírások

Jamarádzsja - a halál istene, aki a halál pillanatában megítéli a hitetleneket

Visnu - az Istenség Legfelsőbb Személyisége

 

Templomi szójegyzék

antarala - oszlopos terem

csaitja - buddhista templom, buddhista imádatterem

csakra - Visnu korongja, amelyet a Visnu-templomok tetején találhatunk

darvasa - ajtó, kapu

dvarasambha - zászlórúd

deo - az orisszai templomokban ez megegyezik a vimanával, a tornyos szentéllyel. Egy négyzet alakú belső lakhely, ahol a fő múrti elhelyezkedik.

dvárapana - az ajtónálló szobrok a hindu és a buddhista templomok kapuiban

garbha-griha - belső szentély vagy oltárszoba, ahol a templom fő múrtija áll.

gókura - aprólékosan kifaragott, magasba törő tornyok a templomok kapui fölött

gurtvara - szikh vallásos épületegyüttes, amelyben általában van egy templom és egy vendégház

mandaka - a templom termei, gyakran sok oszloppal. Ezek általában egy vagy több bejárati verandát vagy termet képeznek, amelyek a vimanába, a belső szentélybe vezetnek

nandavána - virágoskert

nrita vandaka - táncterem

prakara - a templomot körülvevő magas falak

pitha - a múrti oltára vagy emelvénye. A pitha a belső szentélyben van

sikhara - görbe templomtorony vagy csúcs. A belső szentély teteje. Az Úr Visnu templomában egy cakra, az Úr Siva templomában egy háromágú szigony koronázza meg

sztupa - félgömb alakú buddhista imádatra szolgáló emlékmű

vahana mandaka - itt helyezkedik el a múrti hordozója (vahana), például Visnu hordozója Garuda, vagy az Siva bikája, Nandi

vihára - buddhista kolostor

vimanam - a múrti szentélye fölötti torony