Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Thor Heyerdahl
Tutajjal a Csendes-óceánon
A KON-TIKI EXPEDÍCIÓ
Fordította: Dr. Istványi Ernő
http://slp.dwalin.ru/new/files/H/1/heyerdahl_thor_tutajjal_a_csendes_oceanon_hu_rtf.zip
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom

I. Megfogamzik egy gondolat
II. Amíg egy expedíció megkezdődhet
III. Dél-amerikában
IV. Az óceánon
V. Félúton
VI. A Csendes-óceánon át
VII. A Déli-tenger szigetei felé
VIII. Bennszülöttek között

I. FEJEZET
MEGFOGAMZIK EGY GONDOLAT

Visszatekintés. - Fatuhiva szigetének öregembere. - Szél és tengerjárás. - Ki volt Tiki? - Kik népesítették be Polinézia szigetvilágát? - A Déli-tenger rejtélye. - Tények és föltevések. - Kon-Tiki és a titokzatos "fehér emberek" mondája. - Közbeszól a háború.

Van úgy néha, hogy az ember különös helyzetbe kerül. Lassanként jut ide, a legtermészetesebbnek látszó módon, de mikor már a kellős közepén tart a szokatlan élményeknek, egyszer csak csodálkozva kérdezi magától: Mi is történt tulajdonképpen? Ha - tegyük föl - tengerre száll valaki egy fatutajon, egy papagáj és öt magához hasonlóan féleszű burátja társaságában, előbb-utóbb elkerülhetetlenül úgy ébred fel a tengeren, talán egy kiadósabb álom után, hogy gondolkozni kezd a helyzetén.
Egy ilyen reggelre virradva ezt jegyeztem föl harmattól nedves hajónaplómba:
"1947. május 17. Norvégia szabadságünnepe. A tenger nyugtalan, a szél jó. Ma én vagyok a soros szakács. A tutajon hét repülőhalat szedtem össze, meg egy kis polipot. Ez utóbbit a kunyhó tetején leltem, egy ismeretlen halféle pedig Torstein hálózsákjából került elő..."
Itt elakadt a tollam, mert nem ment ki a fejemből az a gondolat, hogy valóban furcsa május tizenhetedike virradt ránk. Mindent tekintetbe véve, igazán különös helyen ünnepeltünk. Dehát hogyan is kezdődött az egész?
Ha balra fordultam, csak a mélykék óceán végtelenbe vesző hullámzását láttam. Parttalan messzeségében veszett el a tekintetem. Ha jobbra fordultam, a tutaj árnyékos kis kunyhójának belsejébe pillanthattam, ahol egy szakállas valaki a hátán fekve, s a lába nagyujját a rozoga kis építmény tetejének bambuszlécei közé dugva Goethe műveit olvasta.
- Te Bengt! - szóltam hozzá, miközben elkergettem a zöld papagájt, mert éppen a hajónaplóra telepedett. - Megmondhatnád-e, hogy az ördögbe is szántuk rá magunkat erre a vállalkozásra?
A Goethe-kötet eltűnik a vörösesszőke szakálltömeg alatt.
- Hogy a manóba tudnám? Neked kell tudnod! Hiszen a te bolond ötleted volt. - Bár talán nem is volt olyan bolond ötlet...
Ezzel a lábujját három léccel odább dugta, és zavartalanul olvasta tovább Goethét.
Odakinn három másik legény tevékenykedett a tutaj bambuszfedélzetén, az égetően tűző napsütésben. Félmeztelen, barnára sült, szakállas alakok voltak; hátukra csíkokat rajzolt a sós tajték, s úgy festettek, mintha egész életükben más teendőjük se lett volna, csak ide-oda hányattatni magukat a Csendes-óceán hátán, egy apró tutajon.
Erik épp most bújt be a kunyhó nyílásán, szextánsával és egy halom papirossal a kezében.
- Nyugati hosszúság 98°46' déli szélesség 8°2'. Nagyot haladtunk, fiúk, tegnap óta!
Kikapta kezemből a ceruzámat, és egy kis kört rajzolt a bambuszfalon függő térképre. Parányi kört annak a már tizenkilenc szemből álló láncnak a végére, amelynek első szeme Callao kikötőjét jelzi a perui tengerparton. Herman, Knut és Torstein is bejöttek a jó hírre. Mind áhitatos figyelemmel néztük a kis karikát, amelyik azt jelezte, hogy újra 40 tengeri mérfölddel jutottunk közelebb az óceániai szigetvilághoz - utunk utolsó láncszeméhez.
- Fiúk - jelentette büszkén Herman -, nyolcszázötven mérföldnyire hagytuk már a hátunk mögött Perut.
- Nono, várj a büszkeségeddel! A legközelebbi szigetig pedig még 3500 van hátra - figyelmeztette óvatosan Knut.
- És hogy teljes pontossággal megjelöljük tartózkodási helyünket: íme, 5000 méter magasan úszunk a tengerfenék fölött s néhány ölnyire a hold alatt - mondta Torstein.
Miután így pontosan megállapítottuk helyzetünket, én is tovább tűnődhettem. A papagájnak nem voltak gondjai: egyre csak a napló szélét csipkedte. A tenger pedig továbbra is éppolyan kerek, az ég azúrjába olvadó opálosan kék maradt, mint az előbb.

*

Lehet, hogy a múlt télen kezdődött ez a dolog egy New York-i múzeum dolgozószobájában. Vagy talán már tíz évvel hamarább fogant meg eszméje a Marquises-csoporthoz tartozó egyik kis polinéziai szigeten. - Megtörténhetik, hogy most is ugyanarra a szigetre vet ki bennünket a sors, ha ugyan az északkeleti szél nem sodor délebbre, Tahitira és a Tuamotu-szigetek irányába. - Most is olyan tisztán látom magam előtt azt a kis szigetet, csipkézett szélű, rozsdavörös hegyvonalával, a lejtők partig lefutó sűrű őserdejével, meg a vendéghívogatóan hajladozó pálmafákkal a part hosszában. Fatuhiva a sziget neve. Közte és köztünk nincs szárazföld - de milyen messze van még innen: több ezer tengeri mérföldnyire. Magam előtt látom a szűk Ouia-völgy tengerre néző nyílását, és nagyon jól emlékszem azoknak a szép estéknek a hangulatára is, amikor napról-napra ott ültünk az elhagyott tengerparton, és tekintetünk megpihent a végtelen óceánon. Akkor a feleségemmel utaztam erre a szigetre, és nem kísértek ilyen torzonborz útitársak, mint most. Azért mentünk oda, hogy az élő természet teremtményeit meg egy halott kultúra szobrászati és más emlékeit gyűjtsük össze.
Jól emlékszem egy különös estére. A művelt világot megfoghatatlanul távolinak és valószínűtlennek éreztük. Csaknem egy éve éltünk a szigeten, ahol mi ketten voltunk az egyedüli fehér emberek. A magunk jószántából hagytuk ott a civilizációt, minden kényelmével és nyomorával egyetemben. Magunk építette, cölöpökön álló kunyhóban laktunk a tengerparton, pálmafák legyezői borultak fölénk, és azt ettük, amit az óceán és a trópusi erdő nyújtott.
Azon a bizonyos estén - csakúgy, mint máskor - lenn ültünk a holdfényes tengerparton. Teljesen éberen, megtelve a regényes környezet szépségeivel, egyetlen benyomást sem szalasztottunk el. Élvezettel szívtuk be a buja növényzet és a sós tenger illatát, és szótlanul hallgattuk, hogyan susog a szél a pálmalevelek között. Szabályos időközökben minden más neszt elfojtva, egyenes vonalban hatalmas hullámok zúdultak a part felé, s tajtékozva lepték el a szárazföld peremét, míg meg nem törtek a sziklákon. Zúgott, bömbölt, fehéren tajtékzott a víz a milliónyi csillogó kő között. Majd újra elcsendesedett minden, amikor a hullámok visszavonultak, hogy erőt gyűjtsenek a part elleni újabb támadásra.
- Milyen különös, hogy a sziget túlsó partján sohasem tornyosulnak ilyen magasra a hullámok - jegyezte meg feleségem.
- Azért nem, mert ezt az oldalt éri a szél; ezért itt sohasem nyugodt a tenger - feleltem.
Tovább üldögéltünk, és nem győztünk betelni az óceán szépségével. Egyre magasabb, haragosabb hullámokat küldött felénk, mintha maga is bizonyságot akart volna amellett, hogy valóban kelet, kelet, kelet felől éri a partot a hullámverés. Közben fújt a sohasem pihenő keleti szél, a passzát; fel-felborzolta a tenger tükrét, beásta magát a folyékony elembe, magasra túrta s óriási hullámokat dagasztott, hömpölygetett a keleti láthatár felől kicsiny szigetünk felé. De az óceán szakadatlan ostroma megtört a parti sziklák ellenállásán, s a haragvó, tajtékoshátú hullámok milliónyi vízcseppé szétporlottan hullottak vissza sírjukba. Csak a keleti szél iramlott tovább süvöltve a part, az erdők lombja meg a hegygerinc fölött, akadálytalanul folytatva útját egyre messzebb, más szigetek partja felé - napnyugatnak.
Így hömpölyög az óceán, s fölötte a magasan úszó felhők ugyanígy keletről sietnek a part felé az idők kezdete óta. Már az első bennszülött nemzedék ismerhette járásuk rendjét, és ismerik a sziget mai lakói is. De számon tartja a széljárást a pirkadatkor halászatra induló óceáni madarak hosszú sorban vonuló serege is. Reggelenként széllel szemben repülnek a madarak, míg alkonyatkor - visszafelé jövet - a keleti széllel vitetik magukat, ha begyük már halaktól nehéz, és fáradt a szárny. Sőt, a fák és a virágok élete is attól az esőtől függ, amelyet a keleti szél hoz magával. De csak mi ketten tudtuk azt, míg ott üldögéltünk, hogy odaát, messze keleten, valahol a látóhatár mögött van Dél-Amerika földje. És hogy köztünk odáig nincs más, mint a nyílt tenger 4000 mérföldnyi széles síkja.
Tovább bámultuk a szálló felhőket, a holdfényben fürdő tengert, s annak az öreg polinéziainak a szavát figyeltük, aki félmeztelenül guggolt előttünk, szemét a már hamvadó tűzre függesztve.
- Tiki főnök és isten is volt - mormogta csöndesen. - Ő hozta őseimet ezekre a szigetekre, ahol most élünk. Azelőtt egy nagy-nagy országban éltünk, túl a tengeren.
Botjával megkotorta a parazsat, hogy a tűz új erőre kapjon. Majd újra elmélyedt gondolataiba, ő már csak a múltban és a múltnak élt, annak az eseményeihez láncolódott egész lénye. Vallásos tiszteletben részesítette őseit és azok tetteit. Elődeit hiánytalan sorrendben tudta felsorolni, egészen az istenekig, és mély hittel tekintett a jövőbe, amikor majd ő is egyesülhet velük. Mert az öreg Tei Tetua volt az egyetlen még élő sarja azoknak a kihalt törzseknek, amelyek Fatuhiva keleti felét lakták. Hogy hány éves? Azt maga sem tudja. Ezerráncú, földszínű arcbőre olyan cserzett volt, mintha legalább száz éve marná a szél, égetné a nap. Egyike volt a kis szigetcsoport bennszülöttei közül ama keveseknek, akik még ismerték és hitték az ősapák legendás történeteit a polinéziaik főistenéről: Tikiról, a Nap fiáról.
Az öreg Tei Tetua szavai Tikirő és a szigetlakók ősi tengerentúli otthonáról jártak az eszemben akkor is, mikor nyugodni tértünk kis cölöpkunyhónkba. Gondolataim kavargásához a sziklákon megtörő hullámok moraja zengte a kíséretet. Úgy tetszett, mintha valahonnan az idők távolából hang szólna hozzám, és súgna valamit az éj csendjében. Nem is tudtam elaludni. Mintha megállott volna fölöttem az idő; mintha Tiki és társai most kötnének ki odalenn a hullámverte parton. És hirtelen átvillant valami a gondolataim közt.
- Észrevetted - kérdeztem feleségemet -, hogy az itteni bozótban rejtőző nagy Tiki-szobrok feltűnően hasonlítanak azokhoz a monolitikus, egyetlen köböl faragott emlékekhez, amelyeket a letűnt dél-amerikai kultúrákból ismerünk?
Határozottan éreztem, hogy a parti sziklákon összeomló hullámtörés hangja rádörgi feltevésemre a hatalmas igent... Aztán elcsendesült a tenger, s én is elaludtam.

*

Lehet, hogy így kezdődött... Mindenesetre ekkor indulhatott el az eseményeknek az a hosszú láncsora, mely arra késztetett, hogy hatodmagammal meg egy zöld papagájjal tutajra szálljak Dél-Amerika partján.
Emlékszem, mennyire megütközött apám, mennyire elámult anyám és valamennyi barátom, mikor Norvégiába hazatérve beszolgáltattam az alkoholos üvegekbe gyűjtött fatuhivai rovarokat és halakat az egyetem állattani múzeumának és kijelentettem, hogy zoológiái tanulmányaimat ezennel abbahagyom, és ezentúl a kezdetleges műveltségű népek tanulmányozásának szentelem magam. Mert megigéztek a Déli-tenger megfejthetetlen titkai. Kell, hogy e rejtélyeknek is legyen ésszerű megoldásuk; célomul tűztem ki tehát, hogy felkutatom Tikinek, a mondái hős történetének hiteles magvát.
Az ezt követő években azonban a hullámtörés moraja meg az őserdő romemlékei csak igen távoli, elmosódó álomként kísérhették tudatom mélyén az óceáni népekre vonatkozó tanulmányaimat. A kezdetleges műveltségű ember gondolatvilágát és érzéseit a szobatudós soha nem értheti meg egészen könyvtárának polcai között, mégis sokkal messzebb tud utazni térben és időben, mint bármelyik terepkutató. Tudományos művek, az első felfedező-utazások korából való tudósítások és Európa és Amerika múzeumainak kimeríthetetlenül gazdag gyűjteményei állnak rendelkezésre, hogy megkísérelhesse az őt foglalkoztató probléma megoldását.
Mióta a fehér ember Dél-Amerika felfedezése után megismerkedett a Csendes-óceán szigetvilágával, a legkülönbözőbb szaktudományok művelői rengeteg adatot gyűjtöttek össze az óceániai bennszülöttekre vonatkozólag. De mindmáig nem alakult ki egységes vélemény abban a kérdésben, hogy a polinéziainak nevezett népcsoport honnan származik és miért csak a Csendes-óceán keleti részének szétszórt szigetein található.
Az első európai utazók, akik a tengerek legnagyobbikának hullámaira merészkedtek, ámulva vették tudomásul, hogy az óceán közepén rengeteg apró, hegyes-völgyes sziget, korallzátony fekszik, távol egymástól s még távolabb a föld többi részétől. És szinte kivétel nélkül valamennyi szigeten már laktak emberek, akik régebben települtek meg, mintsem a legelső európai utazó idejött volna. Szépnövésű, értelmes arcú bennszülöttek siettek az érkezők elé; volt kutyájuk, disznójuk, baromfi-állományuk. - De honnan kerültek ide? Olyan nyelven beszélnek, amely egyetlen más törzs nyelvével sem rokon.
És a fehér ember, aki öntelten magát tekintette e szigetvilág felfedezőjének, íme, minden lakható szigeten jól megművelt földeket, kunyhókkal és templomokkal rendelkező falvakat talált. Némelyik szigeten pedig kövezett utakat, időverte piramisépítményeket meg kőből faragott gigászi szobrokat fedezett fel, melyeknek a magassága felért egy négyemeletes házéval. De hiányzott a titok megoldása: kik ezek a népek és honnan kerültek ide?
Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy e rejtélyek megfejtési kísérleteinek száma csaknem olyan nagy, mint azoké, akik foglalkoztak a kérdéssel. A legkülönbözőbb tudományágak szakemberei dolgoztak ki igen különböző elméleteket, de csakhamar minden egyes feltevést megdöntötték a más nézeteket valló kutatók logikus ellenérvei. Indonézia, India, Kína, Japán, Arábia, Egyiptom, a Kaukázus, az Atlantisz, sőt még Németország és Norvégia is komolyan szóba került, mint a polinéziaiak őshazája. De minden egyes esetben felmerültek olyan döntő nehézségek, hogy a probléma ismét csak a kutatás középpontjába került.
De ahol a tudomány elakad, ott annál élénkebben működik a képzelet. A kis Húsvét-szigeten, mely teljes magányosságban fekszik félúton az óceániai szigetek legkeletibb tagjai és Dél-Amerika partjai között, titokzatos monolitikus emlékeket és más ismeretlen eredetű leleteket fedeztek fel, amelyek táptalajául szolgáltak a legkülönbözőbb feltevéseknek. Többen megállapították, hogy a Húsvét-szigeti leletek sokban hasonlítanak Dél-Amerika ősi kultúráinak emlékeihez. - Talán az ősidőkben valami szárazföldi összeköttetés volt a kettő között? Amolyan hídféle, amely később a tengerbe süllyedt? Vagy talán a Húsvét-sziget és a többi hasonló műemlékkel bíró óceániai sziget egy nagy, összefüggő szárazföldnek a maradványa, amelyet azóta magába temetett a tenger?
Ez utóbbi magyarázat nagyon elterjedt és a nem szakemberek szemében nagyon is elfogadhatónak látszott, de a geológusok és más természettudósok nem támogatták. Sőt, a zoológusok is világosan bebizonyították - részint a rovarfajok, részint a csigafélék tanulmányozása alapján -, hogy az emberiség történetének kezdete óta a szigetvilág tagjai nem függhettek össze sem egymással, sem a környező kontinensekkel, hanem épp oly különállók voltak régen is, mint ma.
Teljes bizonyossággal állíthatjuk tehát, hogy Polinézia bennszülött népessége, akár önszántából, akár véletlenül, de kétségtelenül a tengeren túlról származott e szigetekre, úszó járművek segítségével. Az óceániai népek alaposabb vizsgálatából az is kitűnik, hogy a szigetekre való bevándorlásuk nem évezredekkel ezelőtt történt. Ez abból is kiderült, hogy bár a polinéziaiak Európa területénél négyszer nagyobb tengerrészen és igen szétszóródottan élnek, mégsem fejlődtek ki az egyes szigeteken különböző nyelvek. Az északon fekvő Hawaii-szigetek csoportját több ezer tengeri mérföld választja el a délen fekvő Új-Zealandtól, a nyugati Samoát pedig a legkeletibb Húsvét-szigettől, e szétszórt szigetek egymástól ilyen messzire szakadt lakossága - kevés nyelvjárási különbséggel - mindmáig ugyanazt a közös nyelvet beszéli, amelyet polinéziai nyelvnek nevezünk!
Írásuk nem volt a szigetvilág lakóinak, csupán a Húsvét-sziget bennszülöttei őriztek meg néhány fatáblát, amelyen hieroglifákra emlékeztető jelek vannak. Ezeket azonban maguk a bennszülöttek sem értik már. Voltak viszont iskoláik, amelyek legfőbb feladata a költői formába foglalt történeti hagyományok oktatása volt, mert a régi polinéziaiaknál is egymásba olvadt a történelem és a vallás. A bennszülöttek vallásos tiszteletben részesítették őseiket, valamint az elhunyt fejedelmeket is egészen Tiki idejéig visszamenőleg; magát Tikit pedig istenként tisztelték és a Nap fiának tartották.
Szinte egyetlen sziget sincs Polinéziában, amelyen egy magát csak valamire is tartó bennszülött ne tudta volna felsorolni a sziget fejedelmeinek nevét, vissza egészen a legelső honfoglalókig. Emlékezetük támogatására gyakran zsinórra kötött bonyolult csomórendszereket használtak, akárcsak a perui inkák. A kutatók igen sok ilyen genealógiai jellegű hagyományt gyűjtöttek össze a különböző szigetekről, és megállapították, hogy ezek meglepő egyezéseket mutatnak a felsorolt nemzedékek számában és a bennük foglalt nevekben. Ezekből ki lehetett számítani (átlagosan huszonöt évet véve egy-egy nemzedéknek), hogy az óceániai szigetvilág az i. sz. ötödik század végén még lakatlan lehetett; 500 körülre tehető az első benépesülés. Egy újabb műveltséghullám, új fejedelmi törzsfákkal azt mutatja, hogy 1100 táján pedig egy második, még későbbi bevándorlás érte ugyanezeket a szigeteket.
Honnan érkeztek ezek a későbbi bevándorlók?
A kutatók közül alig néhány vette számításba azt a döntő jelentőségű tényt, hogy az a nép, amelyik ebben az aránylag késői korban alapított itt új hazát, tiszta kőkori kultúrával rendelkezett. Egyéni értelmessége és más tekintetben meglepően fejlett kultúrája ellenére ez a tengerésznép jellegzetes formájú kőbaltákat és más kőeszközöket hozott magával, amelyek használatát elterjesztette az egész szigetvilágban. Nem szabad elfelejtenünk, hogy néhány elszigetelt őserdei néptől és bizonyos különösen elmaradott népcsoportoktól eltekintve, nem volt a világnak olyan jelentősebb kultúrája, amelyik i. sz. 500 és 1100 között még kőkori műveltségszinten állott volna - kivéve az Újvilág (Amerika) népeit! Ott még a legfejlettebb indián kultúrák is legfeljebb a bronz valamelyes alkalmazásáig jutottak el, de a vasat nem ismerték; ugyanolyan típusú kőbaltákat és más kőeszközöket használtak, mint az óceániai szigetek lakossága a felfedezések koráig.
Vegyük számításba azt is, hogy a polinéziaiaknak kelet felől az indián kultúrák a legközelebbi szomszédaik. Nyugat felé csupán Melanézia és Ausztrália sötétbőrű, embertanilag a négerséggel rokon primitív bennszülöttei laktak. Ezenkívül szomszédosak még Indonézia és Ázsia partvidékei, az itt élő népek azonban már régen, talán a legkorábban hagyták maguk mögött a kőkori műveltséget.
E megfontolások alapján fordult el figyelmem egyre inkább az Óvilágtól, ahol már annyian kutatták eredménytelenül a polinéziaiak eredetét. Amerika ismert és ismeretlen indián műveltségeit kezdtem tanulmányozni, amelyeket eddig még nem vettek tekintetbe a későbbi polinéziai bevándorlások magyarázata szempontjából. És a legközelebb eső parton, egyenesen kelet felé, ahol ma a Perui Köztársaság terül el az óceán partjától az Andok hegységig, szinte lépten-nyomon kínálkozó figyelmeztető jelekre akadtam. Valaha élt itt egy ismeretlen nép, amely a világ egyik legkülönösebb kultúráját hozta létre, mígnem hirtelen olyan nyomtalanul letűnt a történelem színpadáról, hogy hírmondója sem maradt. De az emlékét mégis fenntartották azok az óriási kőből faragott emberábrázolások, aminők az óceániai Pitcairn-szigeten, a Marquises-csoporton meg a Húsvét-szigeten láthatók, továbbá a lépcsőzetes gúlaépítmények, amelyek a Tahitin és Samoa-szigeteken levőkre emlékeztetnek. Mert ez a titokzatos nép szerény kőbaltájával vasúti kocsi nagyságú, elefántnál súlyosabb kőtömböket tudott kivágni a hegyek oldalából és mérföldekre is elszállította őket, hogy bizonyos helyeken egyik végükre állítva, vagy egyiket a másikra fektetve, óriási falakat, kapukat és teraszokat építsen belőlük ugyanolyanokat, - mint az ócániai szigetek kőemlékei. Mikor az első spanyolok Peru területére léptek, ez a hegyvidék az inkák hatalmas birodalmához tartozott. Az inkák azt mondták nekik, hogy az országban szanaszét lelhető hatalmas emlékművek egy isteni eredetű fehér néptől származnak, amely az inka uralom előtt élt itt. Úgy emlegették ezeket az eltűnt építőművészeket mint bölcs és békeszerető tanítómestereket, akik az idők kezdetén északról származtak ide, és az inkák primitív ősapáit az építészetre, kőfaragásra, földművelésre és ezernyi hasznos dologra tanították meg. Nem hasonlítottak a többi indián népre, mert fehér bőrük és hosszú szakálluk volt; magasabbak is voltak az inkáknál. Végül elhagyták Perut, éppen olyan hirtelenül és titokzatosan, mint ahogy annakidején odajöttek. Akkor került az ország az inkák birtokába, fehér tanítóik pedig mindörökre eltűntek Dél-Amerika partvidékeiről is: nyugat felé menekültek, a Csendes-óceánon át, messze-messze innen.
Tegyük hozzá még ehhez, hogy mikor az első európaiak a Csendes-óceán keleti szigeteire eljutottak, legjobban azon álmélkodtak el, hogy sok bennszülöttnek világos a bőre és szakálla van. Egyik-másik szigeten némely család különösen feltűnt fehér bőrével, vörösesszőke vagy éppen szőke hajával, kékesszürke szemével és szemita jellegű, hosszú, kissé hajlott orrával - holott az eredeti polinéziaiaknak aranybarnás bőrük, hollófekete hajuk és laposabb, tömpe orruk van. A vöröshajúak urukehunak nevezték magukat, és azt állították, hogy egyenes leszármazottai e sziget első fejedelmeinek: ama fehér isteneknek, akik egykor Tangaroa, Kané és Tiki néven uralkodtak.
A titokzatos fehér ősökről szóló szájhagyomány egész Polinéziában ismeretes. Mikor Roggeveen 1722-ben fölfedezte a Húsvét-szigetet, csodálkozva jegyezte fel naplójába, hogy a parton "fehér embereket" látott. A sziget népe pedig itt is őrizte az emlékét olyan ősöknek, akiknek épp ilyen fehér volt a bőre, és ők is felsorolták családfájukat egészen Tiki és Hotu Matua idejéig, mikor azok idevitorláztak a tengeren át "egy napkeleti, hegyes-völgyes országból, melyet a Nap tüze perzselt el".
Perui kutatásaim során, mind kulturális, mind mitológiai és nyelvészeti téren meglepő nyomokra bukkantam. Ezek arra ösztönöztek, hogy egyre mélyebbre hatolva, egyre nagyobb figyelemmel folytassam tanulmányaimat azirányban, hogy megállapíthassam a polinéziai Tiki isten eredetét. És amiben reménykedtem, azt meg is találtam. Virakocsa Napkirályról, a perui legendás fehér nép legfelsőbb uráról szóló inka legendák olvasása közben bukkantam rá.
"...Virakocsa inka (kecsua) név, tehát nem lehet nagyon régi. Virakocsának - a Napistennek - eredeti és a régi Peruban általánosan használt neve Kon-Tiki vagy Illa-Tiki volt, aminek Nap-Tiki, illetve Tűz-Tiki a jelentése. Kon-Tiki az inkák legendás "fehér embereinek" legfőbb papja és napkirálya volt. Ezek a "fehér emberek" építették a Titicaca-tó partján a ma már romokban heverő hatalmas épületeket. A legenda elmondja azt is, hogy e titokzatos szakállas fehér embereket egy Cari nevű és a Coquimbo-völgy tájékáról jövő indián főnök támadta meg hadával. A Titicaca-tó egyik szigetén vívott ütközet során az ellenség rettenetes mészárlást vitt véghez a fehérek között, de Tiki legszorosabb hívei elmenekültek, s később sikerült a tengerpartra jutniuk és elvitorlázniuk az óceánon napnyugat felé, ahol azután nyomuk veszett..."
Nem volt többé kétséges, hogy Nap-Tiki, a fehér isten-király, akit az inkák szerint őseik űztek ki Peruból az óceán vizére, azonos Tikivei, a fehér főistennel, a "Nap Fiá"-val, akit az óceáni szigetvilág keleti részének bennszülöttei fajtájuk ősatyjának tartanak. A perui Nap-Tiki életének részleteit, sőt még a Titicaca-tó környékének régi helyneveit is sikerült kimutatni az óceáni szigetek bennszülötteinek körében élő történeti mondákban.
Egész Polinéziában találtam azonban olyan jeleket is, amelyek azt mutatják, hogy Kon-Tiki békés természetű népe nem sokáig tudta egyedül birtokolni a szigeteket. Felmerültek olyan adatok is, amelyek szerint párosával egymáshoz erősített tengerjáró hadicsónakok - a viking hóditókéihoz hasonló nagyságúak - az Újvilág északnyugati részének indián népeiből is hoztak a tengeren át honkeresőket, előbb Hawaii-szigetére, azután délebbre is minden szigetre. Ezek elvegyültek Kon-Tiki fehér népével és új sajátságokkal gazdagították a polinéziaik műveltségi képét. Ez volt tehát a második kőkori kultúrájú nép, i. sz. 1100 körül, amely még szintén nem ismerte a fémek használatát, a fazekasmesterséget, a kerekes járművet, a szövőszéket vagy a gabonatermesztést.

*

Éppen az északnyugati partvidék indiánjainak polinéziai stílusú sziklakarcolatait vizsgáltam Brit-Kolumbia hegyei közt, mikor 1940-ben hazámat, Norvégiát megtámadták a németek...
Jobbra át! Balra át! Előre, indulj! Kaszárnyalépcsők súrolása, csizmatisztítás, rádiós-iskola, ejtőernyős kiképzés - s ezután hajrá Finnországba, a murmanszki vonalra, ahol a Napisten távollétében a technika hadistene uralkodott az egész sötét télen át.
Békekötés. Elgondolásaim eközben egészen kikristályosodtak. Tudtam, hogy mi a dolgom. Amerikába kell mennem, és hozzáfognom tervem valóra váltásához.

II. FEJEZET
AMÍG EGY EXPEDÍCIÓ MEGKEZDŐDHET

Szakemberek között. - A fő kifogás. - A Tengerészotthonban. - Az utolsó lehetőség. - A Felfedezők Klubja. - Újfajta felszerelési tárgyak. - Társam akad. - Anyagi támogatóink. - Egy festő és két partizán. - Átmegyünk Washingtonba. - Megbeszélések a felszerelésről. - A mind nagyobb kívánságjegyzék. - Pénzügyi nehézségek. - Diplomaták közt az Egyesült Nemzetek székházában. - Repülőgépen Ecuadorba.

Igen, odalenn kezdődött az egész, a Csendes-óceán déli részének egyik kis szigetén, ahol egy öreg bennszülött ült velem szemben a rőzsetűz mellett, s népének történetéről beszélt. Azóta eltelt jónéhány év. - És most egy másik öregemberrel ültem szemközt az egyik nagy New York-i múzeum felső emeletének homályos dolgozószobájában.
Körös-körül üveges szekrényekben régi agyagedény-töredékek - a homályos őskorba vezető leletek - sorakoztak szépen rendbe rakva a polcokon. Az állványokon tömött sorokban álltak a könyvek. Sokat ugyanaz az ember írta, de aligha akadt tíz másik, aki valamennyit végigolvasta volna. Az az egy öregember, aki valamennyit átböngészte és jónéhányat maga írt, az íróasztala mellett ült. Őszhajú, jókedélyű embernek ismertem meg, de most bizony az elevenére tapinthattam, mert megragadta kényelmes széke karfáját és úgy nézett rám, mint akit megzavarnak legkedvesebb szórakozásában.
- Nem! Soha!
Olyan tekintetet vetett rám, mintha ő lenne a Mikulás, én pedig azt állítottam volna, hogy a következő esztendőben augusztusban lesz karácsony ünnepe.
- Ön téved! Sőt teljesen hibás nyomon jár! - mondta és méltatlankodva, hevesen rázta a fejét, hogy elriassza merész, föltevésemet.
- Hiszen még nem szíveskedett elolvasni az érveimet - mondtam szelíden, és reménykedő pillantást vetettem íróasztalán heverő kéziratomra.
- Érvek! - ismételte. - Néprajzi kérdéseket nem lehet olyan módszerrel megoldani, mint a detektívtörténetek bűneseteit!
- Miért ne? Minden következtetésemet saját megfigyeléseim és tudományos tények alapján vontam le.
- A tudomány feladata a komoly, nyugodt búvárkodás. Nem pedig az, hogy ma így, holnap meg úgy kísérletezzék - felelte csöndesen.
Félretolta kéziratomat és közelebb hajolt hozzám.
- Való igaz - folytatta -, hogy Dél-Amerika volt a régi idők egyik legérdekesebb műveltségének a hazája. Az is tény, hogy nem tudjuk, ki volt és hová lett az a nép, amelyet a hatalomra jutó inkák elűztek onnan. Egy dolgot azonban egészen biztosan tudunk: azt, hogy a dél-amerikai népek egyike sem vándorolhatott át a Csendes-óceánon.
Fürkésző pillantást vetett rám, majd így beszélt tovább:
- És tudja-e ön, hogy miért nem? A válasz egyszerű. Azért, mert nem mehetett. Ugyanis nem volt hajója.
- De volt tutaja! - dadogtam válaszként. - Balsafából épített tutaja!
Az öregúr elnézően mosolygott rám.
- Nos, hát próbálja meg, vajon át tud-e jutni Peruból az óceániai szigetekre egy balsafatutajon?
Erre nem tudtam mit válaszolni. Különben is eljárt már az idő. Felálltunk. Az öreg tudós barátságosan megveregette vállamat, az ajtóig kísért és biztosított, hogy mindenkor rendelkezésemre áll jóakaratú segítségével. De a jövőben specializálódnom kell vagy Polinézia vagy Amerika kutatására, mert két egymástól ennyire független néprajzi terület kérdéseit nem szabad összekeverni!
Majd hátralépett, fölvette az asztalról kéziratomat és a kezembe nyomta:
- Itt felejtette... - mondta búcsúzóul.
Rápillantottam dolgozatom címére: "Polinézia és Amerika. Tanulmány a két terület őstörténeti kapcsolatairól." - Átvettem hosszú munkám semmi érdeklődést sem keltett eredményét, hónom alá vágtam, és lebotorkáltam a lármás utcai forgatagba.

*

Ugyanaznap este Greenwich Village eldugott sarkában egy régi ház kapuján kopogtattam be. Szerettem idehozni kérdéseimet, ha a szálak már nagyon kuszák lettek.
Egy nagyorrú, sovány emberke kukkantott ki az alig ujjnyira nyitott résen. Azután széles mosollyal tárta ki az ajtót. Egyenest a kis konyhába tessékelt, és tányért meg villát nyomott a kezembe, hogy segítsek teríteni. Majd megkettőzte lábasában azt a bizonytalan összetételű, de ínycsiklandozó valamit, amit a gáztűzhely lángján kavargatott.
- Jó, hogy jön! - mosolygott rám. - No, miként állnak a dolgok?
- Sehogyan! Senki sem akarja elolvasni a dolgozatomat.
Megrakta ennivalóval a tányérokat, és falatozni kezdtünk.
- Hiába, ez már így van - kezdte. - Mindenki azt hiszi, hogy afféle bolondos, kósza elképzelés van benne, aminő itt Amerikában ezrivel terem minden bokorban.
- Van egyéb kifogásuk is...
- Elhiszem! Bizonyára az ön módszere sem tetszik. Mert azok, akikhez fordult, mind-mind részletkutató szakemberek. Hogy lenne hát bizalmuk az olyan munkamódszerben, amelyik mindenféle tudományágat felhasznál, a növénytantól kezdve a régészetig? Ők erősen körülhatárolják kutatásuk területét, hogy mélyebbre hatolhassanak, és minél több figyelmet szentelhessenek a részleteknek. A búvárkodás mai módja egyenesen megköveteli az ilyen szakonkénti elmélyedést. - Szokatlan dolog, ha valaki azt is kutatja, hogy a szomszédai mit ástak ki a saját gödrükből, és megpróbálja kapcsolatba hozni azzal, amit ő talált.
Felkelt és vastag kéziratcsomót tett elém.
- Nézzen ide! Ez a legújabb művem: "Madármotívum a kínai népi hímzésben." Hét esztendőt áldoztam a megírására, de a kiadását nyomban vállalták. Hiába! Manapság részletkutatásokra van szükség.
Carl barátomnak igaza volt. Ámde a Csendes-óceán néprajzának titka egészen más természetű kérdés. Azt minden oldalról meg kell világítani, hogy megfejthesse az ember. Egyébként úgy kárba veszne a fáradsága, mintha valaki egyetlen festékkel akarna egy színpompás képet megfesteni.
Leszedtük az asztalt. Segítettem elmosogatni.
- Mit válaszoltak a chicagói egyetemről?
- Semmit!
- És mit mondott tanulmányára múzeumbeli öreg barátja?
- Nem érdekli őt az elgondolásom - motyogtam leverten. - Azt állítja, hogy amíg az indiánoknak csak tutajaik voltak, addig el sem képzelhető, hogy eljuthattak a Csendes-óceán szigeteire.
Emberkém kezében dühösen járt a tányértörlő.
- Hát-hát igen! Ez az! - tört ki. - Mert hogy az igazat megvalljam, ez az ellenvetés valóban helytálló.
Borúsan tekintettem a kis néprajztudósra, akiről azt hittem eddig, hogy a legjobb szövetségesem.
- De azért ne értsen félre - folytatta sietve. - A dolog egyik felében egyetértek magával, csak a másikat nem tudom elképzelni. Az én munkaköröm, a művészeti motívumok elterjedése mindenesetre támogatja az ön teóriáját.
- Én pedig, kedves Carl, annyira biztosra veszem, hogy a polinéziaiak ősei tutajaikkal átkeltek az óceánon, hogy hajlandó vagyok sajátmagam tutajt építeni és útrakelni, csak hogy bebizonyítsam, hogy ez valóban lehetséges!
- Megbolondult? Egy szál tutajon akar nekivágni az óceánnak?
Nem is tudta, hogy mit szóljon vakmerő kijelentésemre. Csak bámult rám és várta, hogy mikor nevetem el magam, elárulva, hogy csak tréfáltam.
De én bezzeg nem nevettem. Most már éreztem, hogy senki sem fogadja el vándorlási feltevésemet, mivel a Peru és Polinézia közti roppant tengerrészt mindössze őskori tutajokkal tudom áthidalni.
Carl még mindig gyanakvó tekinteteket vetett rám.
- Menjünk! Igyunk egy pohárral - ajánlotta.
Mentünk is. És addig beszéltünk a dologról, míg az egy pohárból négy lett.

*

Ezen a héten pénzt vártam hazulról. A pénzzel együtt azonban a Norvég Bank levelét is megkaptam. Ebben pedig az állott, hogy ez az utolsó átutalás, a valutamegszorítások miatt. Ezért nyomban feladtam drága lakásomat, és Brooklynba költöztem át, a norvég Tengerészotthonba, ahol az ellátás nemcsak jó volt, de az ára is megfelelt lapos erszényemnek. Kaptam egy kis emeleti szobát, étkezni meg a földszinti nagy ebédlőbe jártam honfitársaim közé.
Tengerészek jöttek mentek itt. Alakban, természetben és korhelységük fokában többé-kevésbé különböztek ugyan egymástól, de volt egy közös tulajdonságuk. Ha a tengerről esett szó, mindenik tudta, hogy mit beszél. Tőlük tanultam meg, hogy a hullámzás és a tenger háborgása nem növekszik a mélység és a parttól számított távolság arányában. Sőt, a partközelben a szélviharok gyakran sokkal veszedelmesebbek, mint a nyílt tengeren. A sok víz alatti zátony, a sziklákon megtorpanó hullámok, a parthoz csapódó áramlás jóval veszélyesebbé teheti a hajózást a parti vizeken, mint odakünn a nyílt tengeren.
Amelyik hajó kiállja hát az óceán haragját partközelben, az ne féljen a távolságtól sem. - Azt is megtanultam, hogy míg erős tengerjáráskor a nagy hajók előre-hátra bukdácsolnak, jobbra-balra inganak, fedélzetükre tonnaszámra zúdul a víz s úgy összevissza görbítheti rajtuk az acélrudakat is, mintha csak drótból lennének, addig a kis hajónak könnyebb a dolga. Az egyik széles hullám a másik hátára tolja át és olyan könnyen, szabadon lebeghet fölöttük, akár a sirály. Beszéltem tengerészekkel, akik hajótörést szenvedtek, de egy kis csónakon mégis meg tudták menteni az életüket.
A tutaj kérdéséhez azonban egyikük se tudott hozzászólni. A tutaj - nem hajó. Nincs se mélyrenyúló tőgerendája, se oldalfala. Csak arra jó, hogy szükség esetén rámeneküljön az ember, amíg valami hajó segítségül nem érkezik. Egy tengerész azonban mégis akadt a többi közt, aki nagy megbecsüléssel beszélt a tutaj alkalmazásáról a nyílt tengeren; három hétig hányódott ugyanis egy tutajon, amikor hajóját az Atlanti-óceán közepén egy német torpedó elsüllyesztette.
- Csak hát kormányozni nem lehet a tutajt - tette hozzá. - Hol előre megy, hol hátra, hol meg körben forog - amint a szélnek éppen tetszik.
Időközben a könyvtárakból előástam az első európai utazók beszámolóit, akik Dél-Amerika csendes-óceáni partjáig eljutottak. Nem szűkölködtek ezek a művek az indiánok balsafatörzsekből összerótt nagy tutajára vonatkozó ábrázolásokban és leírásokban sem. Ennek a régi járműnek négyszögletű vitorlája, nehéz tőgerendája, hátul pedig hosszú kormánylapátja volt, tehát kormányozni is lehetett.
Heteket töltöttem már a tengerészotthonban, de beküldött tanulmányomra sem Chicagóból, sem a többi egyetemi városból nem érkezett válasz. Úgy látszik, bele sem nézett senki.

*

Egyik szombaton merész elhatározással elmentem a Water Street egyik kis tengerészboltjába. Vettem egy csendes-óceáni hajózási térképet, mire nyomban "kapitány úrnak" szólítottak. Az összecsavart térképpel a hónom alatt átrobogtam Ossiningba. Gyakori hétvégi vendége voltam itt egy fiatal norvég házaspárnak. Szép helyen, pompás környezetben laktak. A férfi tengerészkapitány volt, és ez időben a Fred Olsen Line New York-i központjában teljesített szolgálatot.
Miután úsztam egyet kertjük medencéjében és lemostam magamról a heti gondokat, Ambjörg barátom is előkerült a coctaillel és a poharakkal. Letelepedtünk a zöld fűben, a jó napsütésre. Nem tudtam tovább tartóztatni magamat: kiterítettem a Csendes-óceán térképét a gyepre, és megkérdeztem Wilhelmtől, hogy véleménye szerint eljuthat-e az ember tutajon Peruból a polinéziai szigetekre?
Barátom megütközve tekintett hol rám, hol meg a térképre, de végül is igent mondott. Én pedig úgy megkönnyebbültem e szakértői vélemény hallatára, mintha egy nagy kő gördült volna le a szívemről. Mert tudtam róla, hogy testestül-lelkestül tengerész, és a hajózás minden csínja-bínja, tudománya a kisujjában van. Egyszeriben előadtam hát neki tervemet. Megdöbbenésemre azonban kijelentette, hogy az ötlet tiszta őrültség.
- De hiszen az előbb magad mondtad, hogy lehetséges az áttutajozás!
- Igen, ezt mondtam. Csakhogy az elpusztulásnak épp akkora az esélye, mint az odajutásnak. Hiszen sohasem próbáltál balsafatutajon utazni! Hogyan képzeled hát, hogy átvitorlázhatsz vele az óceánon? Talán odaérsz - talán nem. A régi perui indiánok közt bizonyára nemzedékről nemzedékre öröklődött a tutajkészítés és a tutajozás mestersége. De lehet, hogy tíz, húsz, sőt évszázadok során talán többszáz tutaj is tönkrement, amíg egyetlen egy eljutott a rendeltetési helyére. Említetted, hogy az inkák idejében valóságos flottákat építettek és bocsátottak a vízre, csupán tutajokból. Nos, ha rosszra fordult a dolog, akkor a pusztuló jármű legénységét megmenthette a többi tutaj. De rajtad ki segít majd az óceán közepén? Még ha végszükség esetére viszel is magaddal rádiót, ne gondold, hogy egy parányi tutaj olyan könnyen meg tudja határozni a helyzetét a háborgó tengeren, többezer mérföldnyire a parttól. Vagy tegyük fel, hogy viharba kerülsz és az lesodor a tutajról. Mit csinálsz akkor? Míg a segítség megérkezik, ezerszer is megfulladhatsz. Sokkal ésszerűbb hát, ha megvárod türelemmel, míg valaki végül is elolvassa a dolgozatodat. Írj nekik. Sürgesd őket újra meg újra. Ez a legokosabb, amit tehetsz.
- Nem várhatok tovább, egy fillérem sem lesz nemsokára.
- Akkor átköltözöl hozzánk. De ha így állsz, akkor hogyan képzeled, hogy pénz nélkül expedíciót indítasz Dél-Amerikából Polinéziába?
- Könnyebb érdeklődést kelteni az emberekben egy felfedezőút, mint egy tudományos dolgozat iránt.
- És vajon mit nyersz vele?
- Azt, hogy megcáfolom a feltevésemmel szembeszögezett legsúlyosabb érvet - nem is szólva arról, hogy egy ilyen vállalkozásra mégiscsak felfigyel a világ.
- Hátha balul üt ki a vállalkozásod?
- Akkor nem bizonyítottam be semmit.
- De igen! Bebizonyítottad a feltevésed képtelenségét mindazok előtt, akik ma sem hisznek benne.
- Lehet. De látod, az előbb magad mondtad, hogy tíz eset közül egyben mégis csak sikerülhet a dolog.
A gyermekek szaladtak hozzánk. Krikettet akartak játszani velünk. Aznapra hát félbeszakadt a beszélgetés.
A következő hétvége ismét útban talált Ossining felé. Megint hónom alatt volt a térkép. És amikor hazatértem, már egy hosszú ceruzavonal rikítóit rajta, ami az óceánon át összekötötte Perut a Tuamotu-szigetekkel. Mert tengerészkapitány barátom feladta a reményt, hogy lebeszéljen tervemről. Mellém ült hát, és órákhosszat számítgattuk a tutaj feltehető sebességét.
- Kilencvenhét nap! - összegezte számításait Wilhelm. - De ne feledd el, hogy csak akkor, ha állandóan kedvező szelet kapsz, ha a tutajodat, amint reméled, valóban jól viszi a vitorla - szóval, ha a körülmények a lehető legkedvezőbbek. Ezért azt ajánlom, hogy inkább négy hónapot számíts - de légy elkészülve esetleg hosszabb utazásra is.
- Rendben van! Szóval négy hónap kell hozzá, de megtehetem az utat esetleg már kilencvenhét nap alatt is.
Aznap este tengerészotthonbeli kis szobámat sokkal barátságosabbnak éreztem, mint máskor. Az ágy szélére ülve újra magam elé terítettem a térképet. Kiléptem a padló széltét-hosszát, amennyire az ágy meg a szekrény engedte és gondolatban hozzámértem az elképzelt tutajt. Óh, hiszen az sokkal nagyobb lesz! Kinyitottam az ablakot, hogy kitekintsek a csillagos égre. A szűk falak közül bizony csak egy vékony sáv látszott belőle. Bár a tutaj nem lesz éppen túl nagy, az biztos, hogy a kerek égboltot és a szikrázó csillagokat semmi sem fogja eltakarni a szemem elől…

*

New York legzártkörűbb klubja az a kis klub, mely a Central Park közelében van a nyugati Hetvenkettedik utcában. Fényesre csiszolt réztábla hirdeti ajtaján, hogy valami szokatlan rejlik mögötte. Ez a "Felfedezők Klubja"! Olyasvalami egyesülés, aminek nemigen akad párja az egész földön. Kevés ember jár ide. De aki beljebb jutott, annak úgy tűnhet, hogy ejtőernyőn szállott le New York felhőkarcolókkal teli, autóktól nyüzsgő zűrzavarából valahová - sokezer mérföldnyire, egy távoli idegen világba. Mert aki mögött ez a New Yorkra nyíló ajtó bezárul, az itt nyomban az oroszlánvadászok, hegymászók és sarkkutatók légkörébe kerül. Víziló- és szarvastrófeák, nagy vadak elejtéséhez való fegyverek, elefántagyarak, harci dobok és dárdák, indiai kárpitok, bálványok, hajómodellek, zászlók, fényképek és térképek veszik körül a klubtagokat, akik vagy valamelyik távoli földrészekről szóló előadás hallgatására gyűlnek itt össze, vagy a fehér asztalnál szeretnek találkozni.
A Marquises-szigetekről való visszatértem után engem is a klub tagjává választottak. E minőségemben lehetőleg egyetlen felolvasást vagy megbeszélést sem mulasztottam el, ha a városban időztem, így hát, mikor egy esős novemberi estén beállítottam ide, egyáltalán nem találtam meglepőnek, hogy az egyik szoba padlóján jókora felfújható gumicsónak volt kiállítva, minden szükséges felszereléssel. Volt ott vízhatlan gumiruha, légmentesen záródó kabát, önműködő vízszűrő berendezés, meg a sarkköri utakra való ezer mindenféle más is. Haskin ezredes, a klub új tagja, a Légierőfelszerelési Parancsnokság laboratóriumának munkatársa tartott ugyanis aznap bemutatásos előadást azokról a legújabb rendszerű katonai felszerelési tárgyakról, amelyeknek a tudományos expedíciók is hasznát vehetik, akár északi, akár déli tájak felkutatására indulnak.
Az előadást élénk megbeszélés követte. Peter Freuchen, a neves dán sarkutazó is felszólalt. A jól megtermett ember kétkedve rázta erős, szakállas fejét. Kereken kimondta, hogy ő nem bízik az effajta, csak laboratóriumokban kiagyalt és kipróbálatlanul agyondicsért dolgokban. Egyik grönlandi útján az eszkimó kajak és iglu helyett ő is gumicsónakot és gumisátrat használt, de kis híján az életével fizetett ezért. Egy heves hóviharban majdnem megfagyott, mert a sátor zippzára befagyott és nem lehetett használni. A gumicsónakot pedig halászat közben a beleakadt horog lyukasztotta ki, mire az hirtelen úgy lapult össze alatta, mint egy vizes rongy. Eszkimó kísérőjével együtt biztosan odaveszett volna, ha egy bennszülött az utolsó percben föl nem veszi őket a kajakjára. Úgy véli ezek után, hogy még a legtalálékonyabb elme sem eszelhet ki a rajzasztal mellett jobb és célszerűbb felszerelést azoknál, amelyek készítésére sok évezred tapasztalata tanította meg az eszkimókat.
A vita Haskin ezredes meglepő ajánlatával zárult. Legközelebbi expedíciójukhoz a klubtagok szabadon válasszák ki az itt bemutatott cikkekből mindazt, ami hasznos lehet számukra. Egyetlen feltételként azt kötötte ki, hogy útjuk befejezése után közöljék majd a hadifelszerelések kutatóintézetével, hogy miként váltak be e cikkek a gyakorlatban.
Olyan ajánlat volt ez, ami nekem éppen kapóra jött. Aznap este én mentem haza a klubból utolsónak, mert alaposabban megvizsgáltam minden darabot, amire csak szükségem lehetett, és ami most csak úgy magától, ajándékba pottyant elém. Éppen efféléket kerestem! Olyan felszerelést, ami mind a magam, mind a társaim életét megmentheti, ha minden remény és várakozás ellenére esetleg mégis csődöt mondana az a bizonyos magánosan útrakelő tutaj.
Másnap reggel is ez a sokféle felszerelési újdonság járt az eszemben, mikor egy atlétatermetű, jólöltözött fiatalember lépett be a Tengerészotthon ebédlőjébe. Jól megrakott reggelizőtálca volt a kezében, és azzal egyenesen az asztalomhoz telepedett. Beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy ő sem tengerész, hanem mérnök. Trondhjemben végzett, és itt most az amerikai rendszerű hűtőberendezéseket tanulmányozza. Itt lakik a közelben, és gyakran jár a Tengerészotthonba étkezni az itteni jó norvég konyha miatt. Mikor a foglalkozásomat kérdezte, néhány szót szóltam terveimről; mondtam, hogy ha e hét végéig nem kapok határozott választ a tudományos körök elé tárt dolgozatomra, akkor magam építem meg azt a tutajt és elindulok rajta, ha kell egyedül is.
Asztaltársam egy szót se szólt, de feszülten figyelt szavaimra.
- És döntött már magában? - kérdezte. - Valóban utazik?
- Döntöttem! - feleltem. - Utazom!
- Mikor?
- Amilyen hamar csak lehet. Mert ha sokáig várok, épp akkorra érnék a Csendes-óceánra, mikor már odaérnek a Déli-sark felől jövő viharok és a szigetvilágban is gyakori a tájfun. Pár hónapon belül tehát indulnom kell Peruból; csakhogy persze addig még pénzt is kell szereznem, és meg is kell szerveznem az egész expedíciót.
- És hány embert vinne magával?
- Úgy gondoltam, hogy magamat is számítva, hatan lennénk. Ez társaságnak elég, és éppen kitelik belőle a négyórás napi őrszolgálat.
Pár percig elgondolkozott, mintha jól meg akarná rágni a most hallottakat. Aztán szenvedélyesen felkiáltott:
- Az ördögbe is, szívesen magával mennék! Ha tetszik, én végezném a légköri méréseket, én jegyezném az áramlás sebességét meg irányát. Elvégre ennek az expedíciónak pontos mérésekkel kell alátámasztania a kísérletet. Számításba kell vennie azt is, hogy az óceánnak olyan területein fog áthaladni, amely gyakorlatilag ismeretlennek mondható, hiszen kiesik a rendszeres hajójáratok vonalából. Az olyan fölfedezőút, mint az öné, nagyon érdekes oceanográfiai és meteorológiai kutatásokat is végezhet, s itt talán hasznát vehetné az én termodinamikai tapasztalataimnak is.
Bár egyebet sem tudtam erről a fiatalemberről, mint amennyit nyílt, becsületes arcából és szeméből kiolvashattam, nyomban válaszoltam.
- Rendben van! Együtt indulunk!
Pedig hát Herman Watzinger épp olyan szárazföldi patkány volt, mint jómagam...

*

Pár nappal később magammal vittem Hermant a Felfedezők Klubjába. Ott éppen Peter Freuchenbe, sarkutazó klubtársamba botlottunk. Egyébként Freuchent lehetetlen észre nem venni, bármerre járjon. Hosszú, bozontos szakálla van, és akkora, mint egy csűrkapu. Az ember azt hiszi, hogy talán éppen most érkezett ide a jégmezőkről és önkéntelenül is mögéje néz, hogy nem vezet-e maga mögött pórázon egy jegesmedvét.
Odahívtam az egyik nagy falitérkép elé és elmondtam neki, azt tervezzük, hogy indián módra épített tutajon kelünk át a Csendes-óceánon. Kisfiús kék szemét figyelés közben akkorára nyitotta, mint egy kistányér. Nagyot dobbantott falábával a padlóra és egy lyukkal szűkebbre húzta a nadrágszíját.
- Teringettét! De szívesen tartanék én is veletek, fiúk!
Az öreg grönlandi nyomban sört rendelt és kijelentette, hogy minden tekintetben megbízik a természeti népek vízijárműveiben. Aminthogy meghajlik a kezdetleges életmódú népek természetismerete előtt is akár a szárazon, akár a tengeren. Egyébként maga szintén utazott már tutajon a szibériai nagy folyókon, és a hajójával vontatott bennszülött tutajokat a sarkvidéki partok mentén. Beszéd közben egyre simogatta szakállát, és nem győzte ismételni, hogy milyen pompás élmények várnak majd ránk.
Freuchen lelkes támogatása mozgásba hozta a kerekeket, s most már veszedelmes gyorsasággal gördült tovább szándékaink szekere. A Scandinavian Press újságcikkben számolt be vállalkozásunkról. Másnap reggel sietve hivtak a telefonhoz, és a beszélgetés eredményeként még aznap este becsöngettünk Hermannal a város egyik előkelő utcájának még előkelőbb lakásába.
Jólöltözött fiatalember jött elénk, selyem házikabátban, lakkpapuccsal a lábán. Szelíd és halkbeszédű. Illatos zsebkendőt tartott orra elé, mert nagyon elővette a nátha; ezért egyre az elnézésünket kérte. Ha nem tudtuk volna, hogy kivel állunk szemben, bizonyára egyikünk sem fedezte volna fel benne a második világháború egyik legvakmerőbb és leghíresebb repülőtisztjét. - Két mozgékony, energiától és ötletektől duzzadó fiatal újságírót találtunk nála. Az egyiket ismertük már, jótollú tudósítója volt az egyik nagy lapnak.
Mindhárman nagyon lelkesedtek útitervünk hallatára. Különösen a házigazdát érdekelte. És poharazás közben felajánlotta, hogy szívesen előlegezi a hozzá szükséges pénzt, ha vállalkozunk rá, hogy újságcikkeket írunk, és visszaérkezésünk után felolvasó körutakat tartunk. Csakhamar megegyeztünk és poharat ürítettünk az expedíció támogatóinak és résztvevőinek sikeres együttműködésére. E perctől fogva nem volt gondunk az anyagiakra, mert minden ilyennemű terhet nagylelkű támogatóink vállaltak magukra. Mi ketten Hermannal nyugodtan foglalkoztunk hát a megfelelő társak kiválasztásával, a tutaj megépítésével, meg a fölszerelés összeállításával, így idejében készülhetünk el mindennel és elvitorlázhatunk a tájfunok évszaka előtt.
Másnap Herman lemondott a vállalatánál viselt állásáról, és a legkomolyabban nekiláttunk a készülődésnek. A Légierőfelszerelési Parancsnokság már megígérte, hogy a Felfedezők Klubján keresztül ellát minket a szükséges cikkekkel. Az illetékesek azt mondták, hogy a mi expedíciónk ideális alkalmat jelent a felszerelési eszközök alapos, mindenoldalú kipróbálásához.
E biztató kezdet után a következő és egyben legfontosabb teendőnk a további négy útitárs kiválasztása volt. Csak olyan emberek jöhettek számításba, akik minden kockázatot szívesen vállalnak, és beérik azzal, hogy az utazás során ellátást kapnak.
Így hát különös gonddal fogtunk a kiválasztáshoz. Hiszen hatan leszünk majd egy szűk helyen összeszorítva, csak egymás társaságára utaltan, egy törékeny kis tutajon. Ilyen helyzetben a nem megfelelő útitárs már egy hónap múlva csak zavart, és egyenetlenséget okoz, holott akkor már semmi lehetőségünk sem lesz arra, hogy megszabaduljunk egymástól. Nem gondoltam hivatásos tengerészek meghívására. Nemcsak azért, mert a tutajozás mesterségéhez nálunk jobban amúgy sem konyítanak, hanem azért is, mert el akartam kerülni, hogy a remélt szerencsés hazajutás után bárki azt mondhassa: könnyű dolgunk volt, mert jobban értettünk a hajózáshoz az egykori perui tutajosoknál. De egy olyan útitársra mégis szükségünk volt, aki jól bánik a szextánssal, és pontosan meg tudja határozni a tutaj helyét az óceánon, hisz útközben minden tudományos megfigyelésünknek ez lesz az alapja.
- Ismerek egy derék fickót - mondtam Hermannak. - Festő. Erős, jólmegtermett fiú, ügyesen pengeti a gitárt és csupa móka. Tengerészeti akadémiát végzett és párszor körülhajózta már a földet, míg otthon nem maradt festegetni. Kurtanadrágos koromban együtt jártuk a hazai hegyeket, írok neki. Bizonyosra veszem, hogy velünk tart.
- Helyes, írj neki - hagyta rám Herman. - De olyan valaki is kell, aki a rádióhoz ért.
- Rádió? - csattantam fel. - Mi az ördögöt keressen nálunk a rádió? Semmi helye egy őskori tutajon!
- Nem ám; a rádió csak biztonsági eszköz, amelynek semmi jelentősége nincs az elméleted szempontjából mindaddig, amíg S-O-S-jeleket nem kell szétküldeni... Különben is csak a rádió útján adhatjuk le az időjárásjelentéseket meg a más szükséges közlendőket. Persze, azt ne várd, hogy viszonzásul majd efféléket üzennek nekünk: "Vigyázzatok! Vihar van készülőben!" Mert a Déli-sark felől efféle üzenet úgysem érkezik. De ha jönne is, ugyan milyen óvintézkedéseket tehetnénk a vihar ellen egy tutajon?
Ezek az érvek elhallgattatták tiltakozásomat, amelynek legfőbb oka úgyis a kapcsológombok és forgókondenzátorok iránti ellenszenvem volt.
- Különös - feleltem -, de volt szerencsém a legjobb kapcsolatba kerülni a rövidhullámú adókészülékkel; a háború alatt rádiós alakulathoz voltam beosztva. De azért mindenesetre írok Knut Hauglandnek és Torstein Raabynak is.
- Személyesen ismered őket?
- Hogyne. Knuttal Angliában barátkoztam össze, 1944-ben. Szép angol kitüntetése van, mert részt vett abban az ejtőernyős leszállásban, amelyik megakadályozta a németek atombombagyártó kísérleteit; rádiós volt Rjukanban, a nehézvíz-előállító üzem robbantási akciója során. Amikor először találkoztunk, éppen egy norvégiai vállalkozásból tért vissza. Az oslói szülészeti klinika kéményében rejtőzött titkos leadójával, de a nácik kiszimatolták fészkét, a német katonaság megszállta az épületet és minden kijárat előtt gépfegyveres őr állt. Maga Fehmer, a Gestapo főnöke őrködött az udvaron, hogy elfogja Knutot. De ő közben pisztollyal a kezében, lecsúszott a kéményben a padlásról a pincébe, onnan egy hátsó udvarba jutott, majd a kórház kertjének falán átugorva elillant, akár a kámfor, pedig elég sok golyót küldtek a nyomába. Angliában egy régi kastélyban találkoztam vele egy titkos állomáson; onnan visszament, hogy a megszállott Norvégiában valami száz új közvetítőállomás földalatti kapcsolatait szervezze meg. - Épp akkor fejeződött be az én ejtőernyős kiképzésem. Azt terveztük, hogy együtt fogunk majd leugrani Nordmarkban - valahol Oslo közelében. - De közben a szovjet haderő bevonult Kirkenez körzetébe, ezért Skóciából Finnországba indítottak egy kisebb norvég csapatot, hogy ott bekapcsolódjék a hadműveletekbe. Engem is ebbe a különítménybe osztottak be. Ott ismertem meg Torsteint, a másik kemény fickót. - Igazi sarkvidéki tél volt akkor. Csak az északi fény tűzkévéi árasztottak némi derengő fényt az éjjel-nappal egyforma sötétségbe. Kékrefagyva, fülig bundába burkolózva másztunk meg valami magaslatot a finn területen, és mikor felértünk, egy magános kunyhóból huncutképű, mosolygósán kékszemű, bozontos szőke legény toppant elénk. Torstein Raaby volt. Ő is Angliában kapott különleges kiképzést. Onnan becsempészték őt Norvégiába, Tromső közelébe, és egy aprócska készülékkel megbújt a németek híres Tirpitz csatahajójának közvetlen közelében. Teljes tíz hónapon át innen adott le minden éjszaka jelentést a csatahajó mozdulatairól, a fedélzeten megfigyelt dolgokról. Titkos adóját egy vevőantennához kapcsolta, amelyet az egyik német tiszt szerelt fel. Az ő pontos hírszolgálatának köszönhető, hogy az angol bombázók végezhettek a Tirpitz-cel. Ezután Torstein Svédországba szökött, majd innen újra brit földre. Élére állott egy újabb rádiós különítménynek, és ejtőernyőjével a német vonalak mögött, a finn vadonban ereszkedett le. Mikor a németek visszavonultak, Torstein már saját fegyvertársainak sorai között találta magát. Éppen jókor bújt elő rejtekhelyéről, mert a mi nagy leadónkat elpusztította egy légiakna, és így az ő kis készüléke segített ki bennünket. Fogadni mernék, hogy Knut és Torstein is torkig van már az otthoni kényelmes élettel és boldogok lesznek, hogy velünk kalandozhatnak a tutajon.
- Remek! Írj nekik nyomban - mondta Herman.
Eriknek, Knutnak és Torsteinnak erre a következő táviratot küldtem. Nem volt benne se szépítés, se csábítás:
"Át akarok kelni egy fatutajon a Csendes-óceánon. Ezzel kívánom bebizonyítani, hogy a Déli-tenger szigeteinek lakossága Peruból származik. Akarsz-e velem tartani? Nem ígérek semmit, csak ingyenes utazást Peruba, Polinéziába és onnan vissza. Műszaki jártasságod hasznos lehet az utazás során. Sürgős választ kérek."
Másnap befutott az első távirat:
"Jövök! Torstein."

A másik kettő sem váratott meg a válasszal.
Csak a hatodik útitárs személyére vonatkozóan nem volt még határozott jelöltünk. Hol erre, hol arra gondoltunk, de valami ok miatt csak húzódott a meghívás. Különben is szinte főtt már mindkettőnk feje a sok tennivalótól. Elsősorban az ellátás kérdésével kellett foglalkoznunk, mert nem akartuk csak lámahúson meg szárított kumara-gumón élve elhitetni magunkkal, hogy a régi indiánok utódai vagyunk. Tudnunk kellett azonban, hogy mekkora lesz annak az ősiszabású tutajnak a teherbírása, mennyi élelmet vihetünk magunkkal, és mindezzel meg a legénységgel megrakott tutaj hogyan harcolhat majd az elemek ellen egy ilyen hosszú úton. Indián elődeink beérhették a szárított hússal, hallal meg a kumara nevű édesburgonyával - hiszen ehhez szoktak -, de vajon kiegészíthették-e útközben a készletüket friss hallal és esővízzel?
Ami a saját ellátásunkat illeti, úgy gondoltuk, hogy legjobb lesz, ha a katonai élelmezés bevált konzervjeiből szerzünk be kellő mennyiséget. Kapóra jött hát, hogy a washingtoni norvég követség katonai attaséja mellé érkezett titkárként éppen ekkor az a katonatiszt, akinek én voltam a segédtisztje finnországi különítményünkben. Tudtam, hogy elemében van, ha valami nehéz feladat elé állítják és nincs nyugta, míg a gordiusi csomót szét nem vágta. Björn Rörholt ahhoz az élettől duzzadó, erélyes emberfajtához tartozott, amelyik szinte szerencsétlennek érzi magát, ha valami szokatlan feladat nem áll előtte.
Írtam neki; kifejtettem, hogy miről van szó és arra kértem, hogy kitűnő szimatjával szerezzen összeköttetést az amerikai hadsereg élelmezéskísérleti központjához. Véletlenül megtudtam ugyanis, hogy éppen most foglalkoznak új konzervek előállításával, amelyeket mi kipróbálhatunk, mint ahogy a Légierőfelszerelési Parancsnokságtól is ingyen kaptuk meg kipróbálásra a szükséges felszerelés egy részét.
Két nap múlva Björn felhívott Washingtonból telefonon. Kapcsolatba lépett az USA Hadügyminisztériumának külügyi osztályával, s azok részletesebben kívánnák tudni, hogy lényegében miről is van szó.
Az első vonattal Washingtonba rohantunk. Björn a követségen hivatali szobájában várt ránk.
- Azt hiszem, hogy elintézhetjük a dolgot - mondta. - A külügyi osztály parancsnoka holnapra vár bennünket. De azért jó lenne hozzá az ezredestől is egy ajánlólevél. Az "ezredes", Otto Munthe-Kaas, a norvég katonai attasé volt. Igen jóindulatúnak bizonyult, s mikor megértette, hogy miről van szó, készséggel megígérte a kért ajánlólevelet.
De mikor másnap reggel a levélért mentünk, felállott az íróasztal mellől és váratlanul közölte, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért ő is velünk tart. Beültünk a kocsijába. Az első ülésen az ezredes és Björn ültek, fényes díszegyenruhában, Herman meg én pedig mögöttük feszengtünk, és a szélfogó üvegen át mindegyre előrepislogtunk a Hadügyminisztériumnak - az úgynevezett Pentagonnak - az óriási tér hátterében egyre közelebb nyomuló tömegére. - Hermannal később bevallottuk egymásnak, hogy jövendőbeli parányi és törékeny tutajunkat sohasem éreztük olyan jelentéktelennek, mint amikor ennek az épületóriásnak a kapuján beléptünk, melyet a maga harmincezer tisztviselőjével és tizenhatmérföldes folyosólabirintusával arra szemeltünk ki, hogy "kellő súlyt adjon" vállalkozásunknak.
Most szinte végnélküli vándorlás kezdődött mozgólépcsőkön és folyosókon, míg el nem értünk a külügyi osztályra, ahol végre leülhettünk egy nagy mahagóni asztalhoz, egy sereg szépegyenruhás tiszt közé. A megbeszélésen maga az osztály parancsnoka elnökölt, aki széles alakjával az egész asztalfőt elfoglalta.
A szigorú tekintetű ezredes jódarabig nem értette, hogy mi köze lehet a mi tervbevett tutajozásunknak az USA Hadügyminisztériumához. A mi ezredesünk jóindulatú szavai és az asztal körül ülő tisztek viharosan ránk záporozó különböző kérdései után azonban lassanként pártunkra állt. Majd, mikor végül a Légierőfelszerelési Parancsnokság kutatóintézetétől kapott levelünket is elolvasta, határozott utasítást adott törzskarának, hogy segítse elő tervünket és egyengesse további utunkat az ez ügyben illetékes más katonai intézményekhez. Ezzel felállott, sok szerencsét kívánt utazásunkhoz és méltóságteljesen kilépkedett a teremből.
Alighogy az ajtó becsukódott mögötte, az egyik fiatal törzstiszt hozzám fordult.
- Mindent meg fognak kapni, amit csak kívánnak - súgta. - Az önök vállalkozása kellemes változatosságot hoz a mi békés hivatali életünkbe. Arról nem is beszélek, hogy milyen hasznos lesz számunkra, ha önök alaposan kipróbálják a mi legújabbfajta készítményeinket.
Az utasításnak megfelelően az összekötő tiszt azonnal intézkedett, és egy másik autón továbbrepített kettőnket Lewis ezredeshez, a hadfelszerelési osztály parancsnokához.
Lewis ezredes óriástermetű, jól kisportolt, kellemes modorú ember volt. Nyomban behívatta törzskarát, közölte velük, hogy miről van szó. Valamennyien igen szívesek voltak, és közvetlen hangnemben javasoltak egy sereg élelmicikket, amit jó lenne velünk kipróbáltatni. Legmerészebb álmainkat is felülmúlta az a rengeteg fajta élelmiszer és sok egyéb használati tárgy, amit mind felsoroltak, a konzervféléktől kezdve a napolajig, s a vízálló hálózsáktól a törlőruháig. Megkóstoltatták velünk egymás után a konzervek mintaadagjait, kipróbáltatták azt a gyufát, ami vizesen is meggyullad, feldicsérték újfajta petróleumfőzőjüket, előszedtek víztárolót, hálózsákot, gumicsónakot, mindenféle konyhai eszközt, kést, amely nem merül el a vízben - egyszóval mindenfélét, amit csak egy expedíció szeme-szája megkívánhat.
Közben félszemmel néhányszor Hermanra pillantottam. Olyan illedelmesen, szinte lábujjhegyen lépkedett mellettem, akár egy jólnevelt kisfiú a csokoládés boltban, gazdag nénikéje oldalán. Végigjártunk minden raktárat. Az ezredes maga mutatta meg a büszkeségeit, s mikor már kifogytunk a látnivalóból, a hivatalnokok jegyzékbe vették a kiadandó anyagokat s azok mennyiségét. Már azt hittem, hogy megnyertem a csatát, s csak arra vágytam, hogy a szállónkba visszatérve vízszintes helyzetben még egyszer végiggondoljam a nap eredményeit. Az óriástermetű, barátságos ezredes azonban egyszer csak kijelentette:
- No, most még csak a fődolog van hátra: a kiadás engedélyét jóváhagyatni a tábornokkal!
Éreztem, hogy a rémülettől meghűl bennem a vér. Hát újra végig kell járni ezt a kálváriát? Ki tudja, hogy mennyire megértő lélek lesz az a tábornok?
A tábornok aprótermetű, igen komolyarcú ember volt. Az íróasztalánál ült, és élestekintetű kék szemével fürkészve nézett végig rajtunk, mikor bejutottunk hozzá.
- Mit óhajtanak ezek az urak? - kérdezte kurtán Lewis ezredestől, miután hellyel kínált, de közben le nem vette rólam élestekintetű kék szemét.
- Nem jelentékeny a kérésük - sietett a válasszal Lewis, és röviden előadta ügyünket, miközben főnöke türelmesen, mozdulatlanul figyelt.
- No, és mi vajon mit kapunk e sok mindenért viszonzásul? - kérdezte.
- Mit? - felelte Lewis rábeszélő hangsúlyozással. - Hát alapos közlést arról, hogy újfajta élelmiszereink és felszerelési tárgyaink hogyan válnak be az olyan kivételesen nehéz körülmények között is, amilyenekkel ez az expedíció készül megbirkózni.
A tábornok változatlanul komor arccal lassan hátradűlt karosszékében. Szemét még mindig rám szögezte, és én úgy éreztem, hogy a bőrfotel legmélyére süllyedek, amikor fagyosan megjegyezte:
- Szép, szép! Még mindig nem tudom azonban, hogy mit fogunk kapni ellenérték gyanánt.
A szobában halotti csönd támadt. Lewis ezredes zavartan babrált gallérján, mi pedig egyetlen szót se szóltunk.
- De hát - törte meg végre a csöndet a tábornok, és alig észrevehető kis hamis mosoly villant meg a szeme sarkában - elvégre a bátorság és a vállalkozókedv súlya is nyom valamit a latban. - Adassa hát ki, Lewis ezredes, amit csak kívánnak.
Még akkor is kábult voltam a siker örömétől, mikor gépkocsink a szálloda felé robogott. Közben hallom, hogy Herman elkuncogja magát mellettem.
- No mi az? Becsíptél, vagy csak az eszed ment el?
- Dehogy is! De éppen most számítottam ki, hogy a kiutalt élelmiszertömegben 684 doboz ananászkonzerv van. Ez pedig kedvenc csemegém! - nevetett szemérmetlenül.

*

Ha hat embert, egy tutajt és a szükséges felszerelést meg egyéb ezerfélét kell ezer helyről egy helyre gyűjteni a perui tengerpart egy pontján, az bizony rengeteg dologgal jár. És minden sürgős, mindennek egyszerre kell készen lennie, mert csak három hónapunk van rá, és Aladdin lámpása nem áll a rendelkezésünkre.
A Hadügyminisztérium külügyi osztályának parancsnokságától kapott ajánlólevéllel másnap visszarepültünk New Yorkba. Behre professzort, a Hadügyminisztérium Földrajzi Kutatóintézetének vezetőjét kerestük fel a Columbia Egyetemen. Herman az ő intézkedésére kapta meg a meteorológiai és oceanográfiai mérésekhez szükséges drága műszereket. Innen visszarepültünk Washingtonba, ahol harmadnap az Oceanográfiai Intézetben Glover tengernaggyal volt találkozónk. Ez a kedélyes öreg tengeri medve valamennyi tisztjét beszólította, bemutatott bennünket, és a Csendes-óceánnak a falon csüngő térképére bökött.
- Látják? Ezek a fiatal urak a mi most használatos térképeinket akarják ellenőrizni. Legyenek hát a segítségükre.
És a kerekek továbbforogtak...
Lumsden angol ezredes a washingtoni brit katonai misszióba hívott, hogy megbeszéljük leendő problémáinkat és a siker eshetőségeit. Rengeteg jó tanáccsal és az angol haderő legújabb típusú felszerelésének mintadarabjaival látott el bennünket, amelyeket repülőgépen hozatott át Angliából, egyenesen a mi kedvünkért. Csak azt kellett megígérnünk, hogy mindent kipróbálunk a tutajon. Az angol követség katonaorvosa valami cápaelleni port ajánlott lelkesen a figyelmünkbe. Szórjunk egy keveset ebből a tengerbe, ha a cápa ott ólálkodik és az menten elkotródik a közelünkből.
- És tudja-e a cápa, hogy el kell kotródnia? - kérdeztem.
- Hiszen éppen erre vagyunk mi is kíváncsiak - felelte nevetve az öregúr.
Ámde ha az idő rövidsége miatt vonat helyett repülőgépen kell utazgatni, s a lába helyett autót kell igénybe vennie az embernek, úgy lelapul az erszénye, mint egy szárított növény a herbáriumban, így hát, mikor már a Norvégiába szóló menettérti jegyünk árát is elköltöttük, felszólítottam New York-i barátainkat, hogy nyújtsanak anyagi segítséget. De sajnos, kellemetlen meglepetésben volt részünk. Pénzügyi pártfogónk lázasan, nagybetegen feküdt, két társa pedig mit sem tehetett nélküle. Elméletben vállalták továbbra is azt, amit ígértek, de egyelőre kötve volt a kezük. Arra kértek ezért, hogy halasszuk későbbre az expedíciót, ami persze lehetetlen lett volna, mikor minden téren annyira előrehaladtak már a dolgok. Most, ha már egyszer belefogtunk, szó sem lehet halasztásról. Végül is abban egyeztünk meg, hogy egyik felet se kösse a régi ígéret, így szabad kezet kaptunk rá, hogy tőlük függetlenül intézkedhessünk. Zsebrevágott kézzel álltunk az utcán.
- December, január, február... - számlálta Herman.
- És legfeljebb egy nyúlfarknyi a márciusból - de legkésőbb akkor indulnunk kell!
Bármennyire beborult is körülöttünk a láthatár, egy dolgot világosan láttunk. Utazásunknak komoly célja van, nem kockáztathatjuk tehát, hogy akrobatának tartsanak majd minket, mint azokat, akik egy üres hordóban legurulnak a Niagarán, vagy tizenhét napig kuporognak egy zászlórúd hegyén.
- Ez a játék nem babra megy - vélte Herman.
Ebben teljesen egyetértettünk.
Szerezhettünk volna norvég pénzt, de azzal mit csináljunk itt, az innenső atlanti parton? Kérhettünk volna segélyt valamelyik tudományos intézettől, de vajon melyik kockáztatna komoly összeget egy vitatható feltevésért? Hiszen éppen ezért vállalkoztunk az utazásra. Ám azt szintén jól láttuk, hogy sem magánember, sem pedig a sajtó nem fog pénzt folyósítani olyan vállalkozásra, amelyet minden biztosítótársaság az öngyilkossággal tekint azonosnak. Persze, ha majd épen, egészségesen visszatérünk, akkor mindjárt másként alakulhat a dolog...
Néhány napig nagyon felhős volt fölöttünk az égbolt. Sehol semmi kedvező kilátás. Ekkor lépett újra előtérbe Munthe-Kaas ezredes.
- Látom, hogy kutyaszorítóba kerültetek, fiúk. No hát itt a csekk az indulás költségeire. Ha majd visszajösztök, megadjátok!
Példáját többen követték, így nemsokára annyi magánkölcsönt kaptunk, hogy nem szorultunk sem közvetítőre, sem ügynökökre. És nyitva állott előttünk az út Dél-Amerikába, ahol majd hozzáláthatunk a tutajkészítéshez.
A régi peruiak balsafából építették tutajaikat. Ez a fa, ha egészen ki van száradva, a parafánál is könnyebb. Peruban is nő, de csak az Andok láncán túl. Az inkák korának tengerészei az ecuadori partok mentén hajóztak fel, ahol az óceán partvidékén is lehetett nagy balsatörzseket vágni. Nekünk is ez volt a szándékunk.
De a mai utazás lényegesen más már, mint az inkák korában volt. Van gépkocsink, repülőgépünk, utazási irodánk - van azonban számos akadály is, hogy mégse menjenek a dolgok egészen simán. Ilyen akadály például az is, aminek országhatár a neve. Ebből pedig sok van és mind körül van rakva rézgombos tisztviselőkkel, akik nem akarják elfogadni az útleveledet, összetúrják a csomagjaidat és pecsétes iratok egész halmazával sújtanak főbe, ha mégis olyan szerencsés volnál, hogy át tudtad lépni a küszöbüket. - E rézgombos férfiaktól való félelmünk hamarosan meggyőzött róla, hogy Dél-Amerikában mégse szállhatunk partra csak úgy egyszerűen: poggyászosan, idegen valutával zsebünkben, hogy azután kalapot emelve, tört spanyolságunkkal udvariasan megkérdezzük: szabad-e itt beszállnunk, s egy tutaj hátán továbbvitorláznunk. Hiszen nyomban dutyiba dugnának.
- Okvetlenül hivatalos engedélyt kell szereznünk - hangsúlyozta Herman.
Szerencsére a felbomlott pénzügyi triumvirátus egyik tagja az Egyesült Nemzetek Központi Szervezetének egyik ügyintézője volt. Ez a barátunk felajánlotta, hogy elvisz oda az egyik ülésnapon, s ott majd meglátjuk, hogy mit tehetünk. Megbámultuk a szép nagy tanácstermet, ahol a legkülönbözőbb nemzetekhez tartozó résztvevők ültek egymás mellett a padokban, s éppen figyelmesen hallgatták egy sötéthajú szovjet küldött beszédét. A terem hátsó falát óriási világtérkép díszítette, ez alatt foglalt helyet a szónok.
Barátunk a szünet alatt előbb Peru, majd Ecuador egyik képviselőjét fogta el. Egy kisebb szoba puha karszékeiben ültünk össze beszélgetésre. Mindketten élénk figyelemmel hallgatták az óceáni útra vonatkozó tervünket, mely lényegében azt készült bebizonyítani a világnak, hogy az ő hazájuk egy ősi kultúrájú népének tagjai érték el először a Csendes-óceán szigeteit. Meg is ígérték, hogy kormányuknál közbenjárnak az érdekünkben, és amiben csak lehet, segítségünkre lesznek. Trygve Lie is áthaladt közben szobánkon, s mikor hallotta, hogy honfitársai vagyunk, néhány percre csatlakozott hozzánk. Valaki azt ajánlotta, hogy tartson velünk ő is a tutajon, de úgy látszott, hogy ő megelégszik azokkal a viharokkal, amelyeket a szárazföldön kell kiállnia. Az Egyesült Nemzetek egyik másodtitkára, a chilei Benjámin Cohen, maga is ismert műkedvelő régész, ajánlólevelet adott nekünk jóbarátjához, Peru elnökéhez. Találkoztunk követünkkel, a norvég Wilhelm von Munthe of Morgenstiernével is, aki ettől fogva szintén készségesen mozdította elő utazásunk ügyét.
Végre megváltottuk jegyünket, hogy Dél-Amerikába repüljünk. A gépben kimerültén, de boldog sóhajtással hanyatlottunk ülésünkre. És mikor zúgni kezdett a négy motor, éreztük, hogy végre-valahára hátunk mögött van a kezdet sok nehéz küzdelme, és megnyílt az út a kalandos expedíció előtt.


III. FEJEZET
DÉL-AMERIKÁBAN

Át az Egyenlítőn. - Nehézségek a balsafa körül. - Repülőgépen Quitóba. - Fejvadászokról és erdei rablókról. - Gépkocsin az Andokon át. - Az őserdő mélyén. - A quevedói szép napok. - Balsafákat vágunk. - Úsztatás a Palenque folyón. - A szép hadikikötő! - A limai Tengerészeti Minisztériumban. - Kihallgatáson Peru elnökénél. - Megjelenik Danielsson. - Vissza Washingtonba. - Huszonhat fontnyi ügyirat. - Hermant baleset éri. - Épül a tutaj! - Intelmek. - Indulásra készen. - A Kon-Tiki keresztelője. - Búcsú Dél-Amerikától.

Elhagytuk az egyenlítőt. Gépünk most a tejfehér felhők közé siklott alá, amelyek úgy csillogtak eddig alattunk, mint friss hómező a ragyogó napsütésben. Most gyapjas ködfoszlányok lebegtek körülöttünk, párájuk beharmatozta ablakainkat. De rövidesen már fölöttünk hullámzott a felhőtenger, és nyomban a hegyeket, völgyeket belepő őserdő zöld látványában gyönyörködhettünk. Ecuador állam fölött jártunk, és csakhamar le is szállottunk kikötővárosában, a trópusi Guayaquilban.
A tegnapi öltözetben, kabátosan, mellényesen, karunkon felöltővel szálltunk ki a gépből a túlfűtött pálmaházak levegőjéhez hasonló párás melegbe. Ingünk csakhamar átnedvesedett, s rongyként tapadt hátunkhoz. Izgő-mozgó, fecsegő délszaki népség sürgött-forgott körülöttünk. Vámtisztek és bevándorlási tisztviselők raja fogott gyűrűbe, míg végre kocsiba ülhettünk, s elhajtottunk a város legelőkelőbb - azaz egyetlen jó szállójába. Itt legelőször a fürdőszobai hideg zuhany alá álltunk.
Megérkeztünk hát abba az országba, ahol a balsafa nő; most tehát fatörzseket kell vásárolnunk, hogy felépíthessük tutajunkat.
Első napunk az itteni pénzrendszer tanulmányozásával telt el, meg néhány spanyol szót gyakoroltunk be, hogy el ne tévedjünk majd az utcák labirintusában.
Másnap, fürdés után, a várost igyekeztünk megismerni egyre szélesebb körzetben. Itt Herman kielégíthette azt a gyermekkori vágyát, hogy egy valóságos, kinn a talajban élő pálmafát érintsen, én meg annyi gyümölcsöt vásároltam össze, hogy szinte kétlábú gyümölcsöskosárként ballagtam mellette. Csak az első tapasztalatszerzés után igyekeztünk a balsafával kapcsolatos ügyekkel foglalkozni.
De ezt könnyebb volt elhatározni, mint a nehézségeit legyűrni. Vehettünk volna ugyan balsafát, amennyit csak akartunk, csakhogy nem olyant, amilyen nekünk kellett: ép, teljes törzseket. Mert bizony elmúlt már az az idő, mikor a balsaerdő itt egészen a tengerpartig nyúlt le. A második világháború is éreztette pusztító hatását. Ezrével vágták ki a balsafákat a repülőgépgyárak számára, mivel a fa könnyű, szívós anyaga a repülőgépiparban igen jól felhasználható. Mindenki úgy nyilatkozott, hogy egész törzseket már csak az őserdők rejtekében, az ország szívében kaphatunk.
- Akkor hát odautazunk, és magunk vágjuk ki azt, ami kell.
- De most lehetetlen ám odajutni - felelték erre a hozzáértők. - Most kezdődött az esős évszak. Az utakat elöntötte a víz, és feneketlen a sár. Ha tehát balsafát akarnak az urak, jöjjenek vissza hat hónap múlva, mikor vége az esőzésnek és felszikkadtak az utak.
Végső szükségünkben felkerestük a "balsafakirályt", Don Gustavo von Buchwaldot. Herman eléje teregette a tutajunk tervrajzát és kiszámította, hogy milyen hosszúságú törzsekre van szükségünk. A vékonydongájú, kistermetű balsakirály felragadta a telefonkagylót és fölcsengette minden irodáját, ügynökét. Volt is vastagabb meg vékonyabb deszka, donga, léc, rönk minden fűrészmalmában, csak éppen kellő hosszúságú szálfa nem akadt sehol sem. Mindössze két darabot mutattak nekünk az egyik fatelepen. Mindkettő olyan pompásan száraz volt, akár a tapló, de hát mit érünk kettővel? Pedig ahol nincsen, ott hiába kutatunk. Világos, hogy itt eredménytelenül keresgélünk tovább.
- Az egyik öcsémnek - Don Federico a neve - nagy balsafaültetvénye van Quevedóban - vigasztalt minket Don Gustavo. - Ez egy városka az őserdő mélyén, a hegyek között. Ő mindazzal tudna szolgálni, amit önök kívánnak, csak legyen vége az esős évszaknak. Most nem szokás az őserdőben járni.
Ha pedig maga Don Gustavo jelentette ki valamiről, hogy a szokás ellen van, akkor a többi fakereskedő sem mondana mást. Mi meg itt ülünk dolgunkvégezetlenül Guayaquilban, és se fánk nincs, sem arra nincsen mód, hogy magunk vágjunk valahol magunknak. Csak néhány hónap múlva, amikor már lekéstünk mindenről...
- Nem várhatunk! - tört ki Herman.
- Balsafát kell kerítenünk, akár a föld alól is - mondtam én. - A tutajnak pontosan olyannak kell lennie, mint a régieké volt. Különben nem járjuk meg élve ezt az utat.
Találtunk a szállóban egy kis iskolai atlaszt. Az őserdőt zöld, a hegyeket barna szín jelölte, azt a területet pedig, amelyik némileg lakott volt, piros vonal szegte be. Erről a térképről láttuk, hogy az őserdő összefüggő sávban húzódik a tengerparttól az Andok hegyvonulatára. Erre új ötletem támadt. Világos, hogy a tengerpart felől bajosan juthatunk el a quevedói erdőbe. De vajon a másik oldalról, az ország belseje felől nem közelíthetnénk-e meg a fák termővidékét, ha az Andok kopár, hófödte csúcsaitól nyílegyenesen behatolunk az erdőségbe? Más megoldási lehetőség nincs.
A repülőtéren leltünk egy kis teherszállító gépet. Vezetője vállalta, hogy elvisz bennünket Quitóba, ennek a furcsa országnak a fővárosába, mely a földön legmagasabban: a tengerszint fölött 3600 méterre, égbenyúló hegyek közti fennsíkon épült.
Útközben, a ládák, csomagok, egymásrahalmozott bútorok közt szorongva, eleinte még sikerült olykor-olykor egy pillantást vetnünk a zöld őserdő és az ezüstösen csillogó folyók szövevényére, de aztán a felhők közé kerültünk és mire kibontakoztunk, már köd takarta el előlünk a partmenti alacsonyabb vidéket, előttünk pedig szeszélyes formájú csúcsok meredeztek a gomolygó ködtengerből a ragyogó kékségű ég felé.
Gépünk olyan egyenesen követte a hegyoldalak lejtővonalát, mintha valami láthatatlan kötélpályán mozogna. Bár az egyenlítő közvetlen közelében voltunk, vakító hómezőket láttunk magunk előtt, és miután átrepültük a tengerfelőli hegyek láncát, rövid idő múlva üde, tavaszi zöldbe öltözött alpesi fennsíkon szálltunk le, a világ legfurcsább fekvésű fővárosának közelében.
Quito sokkal-sokkal régebben főváros, mint ahogy Kolumbus felfedezte és a fehérek birtokba vették Amerikát. 175 000 lakosa majdnem kivétel nélkül tisztavérű vagy félvér hegyi indián. A város tele van szép régi székesegyházakkal, amelyek felbecsülhetetlen értékű műkincseket rejtenek. A régi spanyol uralom idejéből való pompás épületek alacsony tetejű, vályogtéglás indián házikók közül emelkednek ki. A vályogfalak közt keskeny sikátorok labirintja kanyarog, ahol valósággal nyüzsög a tengernyi nép, a sok vásárról jövő, vásárra menő mezítlábas indián. Valamennyi pirospöttyös ruhát és magafonta, széleskarimájú szalmakalapot visel. A teherrel megrakott szamarak között gyerekek lábatlankodnak. Akinek meg egyéb dolga nincsen, az a hátát a falnak támasztva sütteti magát a nappal. Olykor a spanyol származású arisztokrácia egy-egy autója gördül végig az utcán; szinte csak lépésben tud menni és folyamatosan dudál, hogy utat nyisson magának a sűrű tömegben, mely menten összefolyik a háta mögött. A levegő ebben a magasságban olyan kristálytiszta, hogy szinte az utca végéről látjuk bekukucskálni a magas hegyeket, melyek még fokozzák a tájék túlvilági hangulatát.
Szállítógépünk gazdája - Jorge volt a neve -, akit az itteni közvélemény "a bolond repülő" címmel ajándékozott meg, Quito egyik régi spanyol családjának leszármazottja volt. Egy mulatságosán ódon kis fogadóban szállásolt el bennünket, aztán hol velünk, hol meg magában járta a várost, hogy valami járművet keressen számunkra a következő úticél, Quevedo felé, a hegység túlsó felén terjeszkedő őserdőbe. Este egy ósdi spanyol kávéházban találkoztunk. Jorge csupa rossz hírrel jött: le kell tennünk róla, hogy most menjünk tovább Quevedóba, mert sem ember nem vállalkozik, sem jármű nem akad, hogy átvigyen bennünket a hegyeken, le az esővíztől elárasztott őserdőbe, ahol amúgy is vagy a sárba fúlnánk, vagy valami gyilkos merénylet áldozatává lennénk. Hiszen csak a múlt évben is tíz amerikai olajkutató mérnököt öltek meg az indiánok mérgezett nyilai. Ecuador keleti részén ugyanis még mindig van több olyan törzs, amelynek meztelen népe mérgezett nyíllal les zsákmányára a sűrűségben.
- Sok köztük a fejvadász is - folytatta tovább Jorge vészjósló hangon, amikor látta, hogy Herman milyen nyugodtan metéli marhasültjét, és kedvvel hörpint rá a vörösborból.
- Persze, önök azt hiszik, hogy én túlzom a veszedelmet - mondta és a szavait még vészesebbé igyekezett tenni. - Pedig a törvényes tilalom ellenére is vannak még emberek, akik szárított emberfejekkel való kereskedésből élnek. Lehetetlen ellenőrizni őket; a fiatal őserdei indiánok ma is levágják más törzsbeli ellenségeik fejét, a csontokat kiszedik belőle, úgy nyúzzák le egészben a bőrt, és száraz, forró homokkal tömik ki. E módszerrel a fej úgy összezsugorodik, hogy végül nem nagyobb egy macskáénál, de az arcvonások mégsem változnak. Ezek a zsugorított emberfők régen harci diadaljelvények voltak; ma a feketepiacon kerülnek forgalomba. Félvér ügynökök közvetítik őket a partvidék kereskedőihez, s ezek mesés áron adják tovább a turistáknak.
Jorge diadalmas pillantást vetett ránk. Nem sejtette, hogy mi is láttunk efféle szárított emberfőt a szálló portásánál, aki ezer sucrét kért darabjáért. Sőt, tudtuk, hogy készülnek hamisítványok is majombőrből. De ez a kettő, amit nekünk mutattak, valóban egy indián férfi és egy asszony feje volt, olyan remekül kiszárítva, hogy minden arcvonás megmaradt rajta. Az asszony szép lehetett, de a narancsnagyságúra töpörödött főn csak a szempilla, meg a fekete haj maradt meg eredeti hosszúságában. - Jorge intelmei végigborzongattak ugyan, de azért kétségbevontam azt az állítását, hogy a hegység nyugati lejtőin is élnének fejvadászok.
- Azt sohasem lehet tudni - válaszolt a spanyol komoran. - Mit szólna hozzá ön, ha egyszer barátjának nyoma veszne a sűrűben, s azután, egy idő múlva, éppen önnek kínálnák zsugorított fejét megvételre. Mert én így jártam egyszer. Egy barátommal történt az eset.
- Mesélje el - bíztatta Herman, és tovább rágta sültjét, bár úgy tetszett, kevesebb étvággyal...
Én óvatosabb voltam, és félretoltam tányéromat, mikor Jorge tovább beszélt. Elmondta, hogy korábban az őserdő egy távoli részén lakott, feleségével együtt. Aranyat mosott és más aranymosók aranyát vásárolta fel. Volt egy indián barátja, aki rendszeresen el szokta hozni neki saját kitermelésű aranyát, hogy élelmiszerekre és ruhafélékre cserélje be. Ezt valaki megölte az őserdőben. Jorge kinyomozta a tettest, akiről régen sejtette, hogy fejvadász. Lelövéssel fenyegette meg, hogy ha nem adja ki neki barátjának fejét. Meg is kapta - de már csak egy férfiökölnyire zsugorodva... Repülőnk könnyekig meghatva nézte barátjának fejét, akinek minden arcvonása olyan ismerős volt számára, és most mégis olyan idegenül, olyan kicsinyen feküdt előtte. A fejet hazavitte kunyhójába. A felesége elájult, amikor meglátta. Ezért sietve elzárta előle egy ládába. De az őserdő levegője igen párás, és a fej nemsokára penészedni kezdett. Jorge tehát olykor-olykor kitette a napra, hogy száradjon. Hajánál fogva, szép rendesen kiakasztotta egy ruhaszárítókötélre, s az asszony minden alkalommal elájult a fej láttára. Vissza kellett zárni a ládába, ahol most egy egér akadt rá és rútul összerágta. Jorge valósággal kétségbeesett, mikor észrevette. És mi mást tehetett volna, minthogy végül mégis kivitte a mezőre, lyukat ásott számára, és megadta a halottnak járó végtisztességet! - Hiszen elvégre mégis csak ember volt valamikor a szerencsétlen! - fejezte be a történetet.
- Ma jó volt az ebéd - mondtam kelletlenül, hogy más tárgyra tereljem a beszédet. De később, mikor a sötét utcán hazaballagtunk, mégis az a kellemetlen érzésem támadt, hogy Herman fején túl mélyen ül a kalap, úgy, hogy még a fülét is eltakarja. No nem volt még semmi baja. Csak azért húzta arcába a kalapot, hogy a csípős hegyi szél ellen védekezzék.
Másnap quitói követünkhöz, Bryhn tábornokhoz voltunk hivatalosak. A feleségével együtt üldögéltünk kinn a szép eukaliptuszfák alatt, a városon kívüleső villájuk kertjében. Bryhn nem féltette fejünket a fejvadászoktól, de arról tudott, hogy nem is régen rablások történtek éppen a quevedói kerületben. Néhány szemelvényt olvasott fel a helyi újságokból, amelyek jelentették, hogy az esős időszak elmúltával, a hatóság katonasággal fésülteti végig a veszélyeztetett országrészt. Teljes bolondságnak tartotta, hogy éppen most akarunk odamenni, mikor sem vezetőt, sem pedig járművet nem lehet találni. Éppen erről folyt a szó, mikor az USA követségének egyik katonai terepjáró kocsija robogott el előttünk az utcán. Ez gondolkodóba ejtett. Másnap konzulunk kíséretében felmentünk az amerikai követségre, s magának a katonai attasénak mondtuk el óhajunkat. Magas, jókedvű fiatalember volt; khakiruhában s magasszárú lovaglócsizmában fogadott. Nevetve tudakolta, hogy mit keresünk az Andok sziklái közt, mikor az újság azt írja rólunk, hogy a tengeren akarunk tutajozni.
Megmagyaráztam neki, hogy az a fa, amiből a tutajnak készülnie kellene, egyelőre még ott zöldell a Quevedo körüli őserdőben. Érte jöttünk fel ide a magas hegyek közé. Tőle pedig azt várjuk, hogy segít majd nekünk balsafát szerezni. Éspedig vagy kölcsön ad nekünk ehhez egy repülőgépet és két ejtőernyőt, vagy legalábbis egy jeep-típusú terepjáró autót, olyan vezetővel, aki ismeri a vidéket.
Merészségünk láttán a katonai attasénak elakadt a szava; azután kétségbeesett mozdulattal rázta meg a fejét, és mosolyogva azt mondta, hogy mivel harmadik módot nem kínáltunk neki, a kettő közül a másodikat választja.
Másnap reggel negyed hatkor egy jeep robogott fogadónk kapuja elé. Az ecuadori hadsereg egyik mérnökkari tisztje ugrott ki belőle, s jelentkezett szolgálattételre. Azt a parancsot kapta, hogy eső ide, sár oda, árkon-bokron át Quevedóba vigyen minket. A kocsi már tele volt zsúfolva bádogkannákkal, hiszen nemcsak benzinkútra, de még útra sem számíthattunk az egész hosszú vonalon. Új barátunk, Agurto Alexis Alvaro kapitány, állig fel volt fegyverkezve pisztollyal, puskával, késsel és egyéb szúró-vágó meg lövő szerszámokkal az esetleges útonállók ellen. Mi ketten, akik azzal a békés üzleti szándékkal jöttünk ide, hogy készpénz ellenében balsafát vásárolunk lenn a tengerparton, mindössze egy-egy hátizsákot raktunk teli konzerves dobozokkal, vízhatlan nadrággal - hogy legyen valami száraz ruhánk is -, meg egy hamarjában vásárolt használt fényképezőgéppel. Konzulunk ránkerőltette a saját nagy revolverét és egész csomó töltényt, hogy legyen mivel lepuffantani a rablókat.
A jeep néptelen, szűk utcákon suhant velünk végig, ahol a hold kísértetiesen sápadt fénye fehér vályogfalakat világított meg. Csakhamar kiértünk a városból és a jó úton szédületes iramban robogtunk dél felé, a hegyvidéken át.
Kitűnően haladtunk Latakungáig, egy hegyi falucskáig, amelynek ablaknélküli indián kunyhói vak koldusokként csoportosultak egy kis fehér templom pálmákszegte, négyszögletű tere köré. Innen kezdve egy öszvérek által taposott ösvényre kellett térnünk. Hegynek föl, völgynek le kígyózott ez a hegyi ösvény nyugat felé, az Andok hegyláncának belsejébe. Álmunkban sem láttunk még ehhez hasonló vidéket. A hegyi indiánok különös földjén jártunk, a miénktől merőben idegen világban, a Holdtól nyugatra, a Naptól keletre, túl a tér és az idő törvényein. Egész autózásunk alatt nem hagytunk el egyetlen szekeret vagy más kerekes járművet. Olykor egy-egy mezítlábas pásztor, nyakában élénkszínű poncsóval merev léptű, méltóságteljesen mozgó lámákat terelt velünk szemben. Egyszer-kétszer bennszülött családdal is találkoztunk. A férfi rendesen elöl kocogott öszvérén, az asszony meg mögötte bandukolt, fején teljes kalapkészletével; kis gyermekét a hátára kötözött zsákban lötyögtette és közben szorgalmas ujjai egy percig sem hagyták abba a gyapjúfonást. Leghátul szamarak és öszvérek jöttek utánuk, rőzsével, náddal vagy cserépedényfélékkel púposan megrakva.
Minél beljebb hatoltunk a hegyek közé, annál ritkábban találkoztunk olyan indiánnal, aki spanyolul is tudott volna, így hát Agurto nyelvismerete csakúgy csődöt mondott, mint a miénk. Itt-ott néhány kunyhót láttunk, de minél magasabbra értünk, annál kevesebb lett a vályogház. Helyüket az ágakból vagy száraz fűből összetákolt kalibák foglalták el. Ezek a kunyhók meg a belőle kitekintgető napbarnított, ráncosarcú emberek azt a hatást keltették, mintha magából a földből keltek volna ki, az Andok sziklafalaira tűző hegyvidéki napsugár erejéből. Éppúgy hozzátartoztak a sziklákhoz, a kőgörgeteggel borított hegyoldalhoz, a hegyi legelőkhöz, akárcsak azok a fűcsomók, amelyek itt-ott gyökeret vertek a sziklák közt. Ebben a valóban földhözragadt, szegény, kistermetű hegyiindián népben azonban éppannyi a kitartó szívósság, mint az őserdő vadállataiban. De amellett megvan benne a kezdetleges műveltségű népek mesterkéletlen vidámsága, gondtalansága is. Olyanok, mint a gyermekek. Keveset beszélnek, de annál többet nevetgélnek. Kérdezősködéseinkre - bár nem értettük meg egymást - barátságosan mosolygott ránk minden arc, és nevetésre nyílt a hófehér fogsorú száj. Sehol semmi nyom sem mutatta, hogy a fehérember már itt is tért hódított. Sehol sem találkoztunk kényszerszülte tisztelettel, de ellenérzéssel sem. Nem láttunk sem plakátokat, sem útjelző táblákat. És, ha eldobtunk valahol az út szélén egy-egy üres konzerves dobozt vagy papirost, rögtön akadt, aki fölkapta és hasznos háztartási cikként hazavitte.
Napégette, szárazságtól megrepedezett, meredek lejtőkön haladtunk végig, ahol - ameddig csak ellátott a szem - sem fa, sem bokor nem tudott gyökeret verni. Leereszkedtünk homokkal borított, sivatagos völgyekbe, ahol csak a kaktuszok élnek meg. Azután elértük a legmagasabb csúcsok hómezőit, ahonnan olyan metszően hideg szél csapott le ránk, hogy csökkentenünk kellett a kocsi sebességét, különben megdermedtünk volna az őserdő melegéhez szabott ingünkben. Rengeteget kellett kanyarognunk az úttalan tájakon, hol aprófüves tisztásokon, hol meg kavicsgörgetegeken át, mindenütt az öszvérpatkók nyomait kutatva. Mikor már elértük a hegytömeg szélső gerincét, melyen túl az Andok lába hirtelen-meredeken szakad a mélybe, a laza sziklába bevágott lépcsős öszvérúton haladtunk tovább; körülöttünk meredek szirtek és alattomos szakadékok. Minden bizalmunkat Agurto barátunkba vetettük, aki csaknem kétrét görnyedve feküdt neki a kormánykeréknek, hogy az egymást követő veszedelmes meredélyeket kikerülje. Vad szélfergeteg vágott hirtelen a szemünkbe, mikor feljutottunk az Andok utolsó hegygerincére. A hegység fala itt élesen, meredek szakadékkal zuhant le az őserdővel borított, 3660 méteres feneketlen mélységbe.
Csodálatos és félelmetes volt a csúcsról lepillantani az ősvadon mélységesen zöld tengerére, amelyet azonban hamarosan eltakart a szemünk elől a mélyből felszálló, vastagon gomolygó felhőréteg. A pokol boszorkányüstjének kavargó, nehéz, szürke gőze lehet csak ilyen! - Utunk itt egyenesen lefelé vezetett, - egyre lefelé, éles fordulókkal a szakadékok, vízmosások és meredélyek szélén. A levegő egyre párásabb, fojtóbb és forróbb lett: egyre inkább lehelte magából az alattunk fekvő őserdő bágyasztó melegházi forróságát.
És megeredt az eső. Eleinte csak aprón, ritkásan szemerkélt, de csakhamar valósággal ömleni kezdett, a súlyos cseppek úgy ütődtek az autóhoz, mint milliónyi dobverő. Csokoládébarna színű sárlében úsztunk. Sőt, akár úgy is mondhatnám, hogy valósággal a vízárral együtt omlottunk le mi is a hegyvidék száraz magasából az elárasztott mélységbe. Bezzeg, másféle világ volt itt, mint odafönn. Vastag moharéteg vonta be a kopár sziklafalakat, buján tenyésztek a páfrányok a tőzeges süppedőkben, víztől tocsogó iszap feküdt az agyagrétegen. A körülöttünk tenyésző dús növényzet levelei egyre nagyobbak lettek, sokszor ernyőnagyságúakat is láttunk, amint lejjebb értünk. Zöld zuhatagként folytak be a meredek hegyoldalakat. Azután megjelentek az őserdő első fái. Előbb néhány satnya törzs, tele zuzmószakállal és a kúszónövények nehéz függönyével. Attól kezdve pedig, ahol a lejtő már szelídebbé vált, a még dúsabb tenyészet óriási fái itt is, ott is rádőléssel fenyegették az agyagos út tavakká növekvő tócsáiban minduntalan elakadó kis autónkat. Az ősvadon világa ez. Levegője forró és párás, s a növények illatával terhes.
Már egészen besötétedett, mikor egy kisebb magaslaton meghúzódó apró kunyhócsoporthoz értünk. Mindössze néhány pálmalevéllel födött hajlékból állott. Víztől csurgó jeepünket valami födél alá toltuk, ahol nem verte annyira az eső. Másnap reggel megraktuk a kocsit banánnal és más itt érő gyümölccsel, azután tovább ereszkedtünk a lejtőn lefelé. Az éj folyamán ránkgyűlt népes bolhasereget szerencsére hamar lemosta rólunk az eső. Sokszor azt hittük, hogy már lejutottunk a hegyek lábához, pedig még mindig tovább kellett csúszni, lefelé. A sár egyre marasztalóbbá és feneketlenebbé vált, de egyelőre még nem akadtunk el. - A fejvadászok pedig olyan előzékenyek voltak, hogy ezalatt más, ismeretlen tájon tanyáztak.
Végül mégis csak elakadtunk, mert egy széles folyó állta el az utat. A mederből szinte kidagadt vadul rohanó sáros vize. Kocsink se előre, se hátra nem tudott mozdulni. Szerencsére egy kis tisztáson apró kunyhót vettünk észre. Ennek oldalára néhány félvér éppen akkor feszített ki egy nagy jaguárbőrt, hogy kiszáradjon az elő-előbukkanó nap melegében. Kutyák hancúroztak, tyúkok kapirgáltak egy halom kakaóbab tetején, amelynek szintén száradnia kellett volna. A motorbúgás felélénkítette az embereket. Hozzánk szaladtak. Néhányan tudtak spanyolul, és felvilágosítottak, hogy ez itt a Palenque folyó és hogy a keresett Quevedo városka éppen szemben, a túlsó parton fekszik. Híd ugyan nincsen, és a mély folyónak nagyon erős a sodra, de szívesen átvisznek bennünket és autónkat tutajon.
Ez a furcsaszerkezetű alkotmány a part mellé volt kikötve. Karvastagságú fiatal szálfákból és bambuszból állott: a szálfákat erős növénygúzs tartotta össze. Az egész komp alig volt kétakkora, mint az autónk. Sokáig kínlódtunk, deszkákat raktunk a kerekek alá, és a nyelvünk lógott a fáradságtól, amíg valahogyan a kompra tudtuk tolni a gépet. A lazán egymáshoz erősített szálfák nyikorogtak, meg-megmerültek a barna latyakban, de nagy szerencsénkre nem süllyedtek egészen le a súlyunk alatt. Pedig a kocsi mellett mi is rajta álltunk, meg az a négy félmeztelen, csokoládészínű ember is, akik hosszú rúddal igyekeztek a kompot előretolni.
- Balsafa ez? - kérdeztük az egyik embert, és Hermannal egyszerre mutattunk a tutaj vékony szálfáira.
- Balsa! - bólintott a megszólított, állításának megerősítéseképpen nagyot rúgva a fatörzsekbe.
Közben a folyó sodrába kerültünk. Az ár gyorsan ragadott magával lefelé, de négy emberünk jól értette a dolgát, és ügyesen kezelte hosszú rúdjait; a tutaj átlós irányban rézsűt szelte át a víz sodrát és csakhamar a túlsó part közelébe, csendesebb vízre értünk, így találkoztunk hát legelőször a balsafával, és így utaztunk először balsatutajon.
Diadalmasan vonultunk be Quevedo két sor házból álló városába. A házak a sok esőre való tekintettel kátránnyal voltak bemázolva. A pálmalevéllel fedett tetőkön mozdulatlan keselyűk üldögéltek. A lakosság kezében a nagy csodálkozástól megállott minden munka, öregek és fiatalok, barnák és feketék, mindenütt az ajtóban vagy az ablakokban nyüzsögtek. Kocsink elé szaladtak, majd meg mellette ugrándoztak, be-bekandikáltak, hiába hessegette és szidta őket Agurto a kormánykerék mögül. Mindent megtapogattak, megfogdostak, ugyancsak vigyázni kellett hát a holminkra. És mert a jeep éppen most akadt el Quevedo kellős közepén, tűrnünk kellett a szíves fogadtatást.
Don Federico ültetvénye a helységen kívül, a folyó mellett terült el. Amikor kocsink hármunkkal odáig vánszorgott, már jött is szembe a mangófákkal szegett úton a magas, szikár öregúr, aki unokaöccsével, egy Angelo nevű kisfiúval lakik e dzsungel-remeteségben. Átadtuk neki Don Gustavo üdvözletét és levelét. Azután kocsinkat az udvari népségre bízva, az újra megeredő trópusi zuhatag elől a bungalowszerű házba menekültünk. Csakhamar fejedelmi lakomát tálaltak elénk. Szopósmalac, csirke meg egyéb ínyencségek pirultak nyársrahúzva a nyílt tűzhely fölött, míg mi a déligyümölccsel roskadásig megrakott asztal mellett magyaráztuk a háziúrnak jövetelünk célját. Az eső ekkor már nem is zuhogott, de valósággal ömlött. A szúnyoghálós ablakon beáramlott a kábító virágillat és a nedves föld szaga.
Don Federico felélénkült és szinte megifjodott tervünk hallatára. Hogyne! Hát persze! Ha valaki, akkor ő ismeri a balsafatutaj kiválóságát, kiskora óta. ötven évvel ezelőtt, amikor még odalenn a tengerparton élt, a perui indiánok még ilyen vitorlás tutajon hozták Guayaquilba a szárított halat eladásra. Jónéhány tonnányi fér ebből a tutaj közepén épített bambuszkunyhóba, azonfelül rajta utazott az egész család: asszonyostul, gyerekestül, kutyástul, még baromfit is hoztak magukkal. - Csakhogy olyan vastag szálfákat, mint amilyenből azok a tutajok épültek, ebben az esőben nem lesz könnyű találni, mert a balsaültetvény az eső és a feneketlen sár miatt most még lóháton sem közelíthető meg. Mégis mindent megtesz az érdekünkben, ami csak megtehető. Talán a közelebbi vadonban is akad néhány vadon nőtt törzs. Hiszen sokra úgy sincsen szükségünk.
Estefelé kis időre elállott az eső, sétát tehettünk hát a ház körüli mangófák alatt. Don Federico szenvedélyes orchideabarát volt. Mindenféle vad orchidea tenyészett az ágakra akasztott kókuszdióhéjakban. A nemesített orchideákkal ellentétben, ezek a ritka növények csodálatos illatot árasztottak. Mikor Herman odahajolt az egyikhez, hogy megszagolja, a fölötte zöldellő ágak lombsátrából villámgyorsan egy hosszú, vékony, ragyogótestű kígyó csapott feléje. Angelo azonban szerencsére még gyorsabb volt. Botjával leütötte a támadót, a még most is dühösen tekergőző állat nyakát a bot villás végével földre szorította és széttiporta a fejét.
- Veszedelmes mérgeskígyó volt! - mondta a fiú, és megmutatta az állkapocsból kiálló két kampós, hosszú méregfogat.
Ettől kezdve mindketten minden levél mellől mérgeskígyót láttunk leskelődni. Megkönnyebbülten lélegeztünk föl, mikor visszatérhettünk a házba. Angelo büszkén cipelte a botjára akasztott zsákmányt.
Míg Herman lenyúzta a kígyó bőrét, Don Federico mesébe illő eseteket mondott el az itteni mérgeskígyókról és a gyermekderék vastagságot is elérő Boa constrictorról. Közben a falon két hatalmas skorpió árnyékát pillantottuk meg. Akkoráknak látszottak, mint egy-egy nagy tengeri rák. Egymásra rohantak és élethalálharcba kezdtek; ollóikkal egymás felé kapkodtak, testük hátsó részét pedig felgörbítették, hogy alkalmas pillanatban a farkukon levő mérges fullánkkal megadják ellenfelüknek a halálos döfést. Látni is szörnyű volt. Csak utóbb, az olajlámpa eloltásakor vettük észre, hogy két közönséges, ujjnyi nagyságú skorpió árnyéka. A skorpiók az íróasztal szélén küzdöttek egymással és a lámpa nagyította fel árnyékukat.
- Hadd harcoljanak! - nevetett Don Federico. - Az egyik bizonyosan meg is öli a másikat. Mi tűrjük őket, mert nagy szükség van rájuk itt a sok svábbogár miatt. De azért azt tanácsolom önöknek, hogy lefekvéskor húzzák szorosra a hálót ágyuk körül, reggel pedig, öltözés előtt, rázzanak ki minden darab ruhát. Akkor nem lesz velük semmi bajuk. Engem már többször csípett meg skorpió - de amint látják, még mindig élek.
A sok fáradtság után pompásan aludtam volna, ha nem gyanítottam volna mérgeskígyót minden kis gyíkocskában, amelyik a hálón kívül, párnám mellett futott el, vagy a denevérekben, amelyek hangtalanul suhogtak át az ágy fölött.

*

Reggel korán keltünk, hogy mielőbb elinduljunk balsafaszemlére.
- Rázzuk ki a ruhánkat jól! - figyelmeztetett Agurto. És alig rázott egyet az ingén, annak ujjából valóban kihullt egy skorpió, hogy ijedten tűnjön el a padlórepedésben.
Don Federico már jókor reggel lovasokat küldött ki, hogy megkerestesse a legnagyobb balsafákat. Herman és én hármasban indultunk el az öregúrral, aki tudta, hogy a közeli kisebb tisztáson is van egy szép nagy balsafatörzs. Hamarosan megtaláltuk. Magasan kiemelkedett a többi átlagos magasságú fa közül. Három lábnyi volt az átmérője. Polinéziai szokás szerint nevet adtunk neki, mielőtt fejszét fogtunk volna rá. A Ku nevet kapta, egy dél-amerikai eredetű polinéziai isten után. Felkaptam fejszémet, megsuhogtattam a levegőben és lecsaptam rá. Visszhangzott csapásaimtól az erdő - de egy dúsnedvű balsafát így kivágni éppolyan munka, mint parafát faragni életlen késsel. Az acél egyszerűen visszapattant róla. Csakhamar kérnem kellett Hermant, hogy váltson föl. Ettől kezdve kézről kézre járt a fejszénk, rólunk pedig ömlött a verejték az őserdő trópusi hőségében.
A nap jól túljárt már delelőjén, mikor a faóriás a rámért csapások alatt remegni kezdett, aztán megingott és zuhanás közben magával ragadta a szomszéd fákat és cserjéket. Levagdostuk az ágait és indián módra cakkosan bevagdosva a kérget, éppen hántani kezdtük, mikor Herman hirtelen eldobta fejszéjét, mindkét kezével az egyik lábaszárához kapott és akkorát ugrott a levegőbe, hogy egy polinéziai táncos se tudta volna jobban. Egy skorpió nagyságú fényeshátú óriáshangyát rázott ki a nadrágszárából. Még abban is hasonlított ez a vadállat a skorpióhoz, hogy tűhegyes fullánkfélét viselt a potroha végén - s ez alkalommal sajnos nem viselte hiába! A páncélja olyan kemény volt, mint a homár ollójáé; alig tudtuk széttaposni.
- Egy kongó! - sajnálkozott Don Federico. - Gonoszabb a szúrása, mint a skorpióé, de az egészséges ember kiheveri.
Herman kissé szédelgett, gyengélkedett pár napig, de azért tovább is velünk lovagolt az őserdőben. Semmiért nem maradt volna ki a balsafa-keresésből.
Mikor időnként hatalmas zuhanás törte meg a vadon csendjét, Don Federico elégedetten bólintott. Mert ez a zuhanás azt jelentette, hogy emberei megint egy újabb óriást döntöttek földre. Egy hét leforgása alatt Ku után Kané, Kama, Ilo, Mauri, Ra, Rangi, Papa, Taranga, Kura, Kukara és Hiti következtek sorra. A tizenkét óriási balsatörzset mind a polinéziai mondák hősei után neveztük el, akiknek a neve hajdanában Tiki révén Peruból jutott át a tengeren.
A gyantától csillogó, lehántolt rönköket lovak húzták ki a sűrűségből, majd Don Federico traktorja a háza előtti folyópartra vontatta őket.
A még nedvdús törzsek azonban korántsem voltak olyan könnyűek, mint a parafa. Darabonként egy jó tonna lehetett a súlyuk. Érthető, hogy izgatottan és nyugtalanul lestük, miként úsznak majd a vízen. Egyenként hengergettük le őket a part legszélére. Itt erős háncsokból csavart gúzst kötöttünk a végükre, hogy a vízrebocsátás után el ne sodorja őket a víz. Azután a folyóba gurítottuk őket.
Magasra csapott a víz. A rönkök megperdültek hossztengelyük körül, azután félig a víz alatt, félig kiemelkedve, a felszínen maradt mindenik, és semmi jelét sem adta annak, hogy el akarna süllyedni. Ezután a rönköket liánból sodort kötelekkel egymáshoz kötve, két ideiglenes tutajt készítettünk; az egyik fogja majd vontatni a másikat. Mindkettőre annyi bambuszt meg liánt raktunk, amennyiről gondoltuk, hogy elég lesz a további munkákhoz. Végül Hermannal együtt két kideríthetetlenül kevert származású bennszülött evezősre bíztuk magunkat, akikkel közös nyelv híján egyetlen szót sem tudtunk váltani.
Alig vágtuk el a parthoz erősítő köteléket, a gyorsan rohanó áradat azonnal elkapta és a folyó közepére sodorta a tutajokat. Mi pedig magunkkal vittük innen felejthetetlenné vált barátaink kedves arcának emlékét, akik az újra permetező esőben a ház előtti partfokról még sokáig lobogtatták utánunk fehér kendőiket.

*

Mikor elvesztettük őket szem elől, fáradtan bújtunk be bambuszból és banánlevelekből összetákolt kis kunyhónkba. A tutajok kormányzását a két barnabőrű szakemberre hagytuk. Az egyik elölről, a másik pedig hátulról merítgette a vízbe a kormányzáshoz használt hosszú rudat, s még a folyó legerősebb sodrában sem vesztették el könnyed közömbösségüket. Így táncoltunk végig egy kanyargó folyószakaszon, elsüllyedt fatörzsek és alattomos homokzátonyok közt.
Az őserdő áthatolhatatlan falként állott mindkét partoldalon. Tarka papagájsereg és ezerféle más élénk tollú madár rebbent fel közeledtünkre. Néhol nagy csobbanással alligátor vetette magát a folyóba, s nyomban el is tűnt szemünk elől a csokoládébarna vízben. De még érdekesebb és ritkább állatszörnyeteget is láttunk: egy iguanát vagy óriásgyíkot. Ez krokodilnagyságú állat, roppant torokkal és hátpáncélja közepén erős tarajjal. Úgy szunyókált az egyik agyagos zátonyon, mintha évezredeket aludt volna át, s meg sem moccant, mikor egészen közel eveztünk el előtte. - Két evezősünk tiltakozva emelte fel kezét, hogy rá ne lőjünk. - Valamivel később egy kisebb, körülbelül méteres hosszúságú példány került szemünk elé. Éppen azon a kinyúló vastag faágon szaladt végig, amely alatt a tutajnak el kellett haladnia. De csak odáig ment, ahol biztonságban érezte magát. Ott megállt és a levelek közül ránk bámult hideg hüllőszemével. Teste kék és zöld színben játszott. Valamivel lejjebb a parton, egy páfránnyal dúsan benőtt dombocska tetején, egy harmadik iguanát is láttunk, amelyik az elsőnél is nagyobb volt. Ijesztő alakja úgy rajzolódott ki az égbolt hátterére, mint a kínaiak kőből faragott sárkányszörnyeinek árnyképe. Merev-mozdulatlanul állott. Még a fejét sem fordította felénk, mikor a tutaj elsuhant mellette.
Később füstszagot hozott felénk a szél. Bennszülött kunyhók állottak a vízhez közel, a kisebb tisztásokon. Sötét tekintetű férfiak bámultak ránk - a néger, az indián és a spanyol vérkeveredés igen rosszul sikerült sarjai. Fatörzsből vájt csónakjaik ott száradtak a parton.
Étkezési időben mi váltottuk fel evezőseinket, míg az agyagból hevenyészett tűzhelyen megsütötték halból és kenyérgyümölcsből készült ebédjüket. Nyársonsült csirke, tojás meg déligyümölcs volt még az eledel. Közben tutajunk ismét jókora utat tett meg a folyón az őserdőn át, a tenger felé. Most igazán mindegy volt, hogy alattunk nagyokat csobbanva rohan a folyó vize, hogy a zápor csak azért áll meg, hogy újult erővel kezdje újra. Tudtuk, hogy minél többet zuhog az eső, annál gyorsabban ragad minket tovább az ár.
Napszállta után megszólalt az őserdő fülsiketítőén hangos zenekara. Béka brekegett, bummogott, szúnyog zümmögött, tücsökféle ciripelt. A dzsungel minden állata részt vett a koncertben. Olykor egy vadmacska éhes nyávogása hasított a sötétségbe. Innen is, onnan is, más-más hangok feleltek rá. Rémült madársereg vijjogott és csapdosott szárnyával, ha álmában tört rá valamelyik vérengző hóhérja. Egyszer-kétszer halvány fény szűrődött felénk az őserdei tisztásokról, ahol a bennszülöttek kunyhói álltak az irtáson, s hallottuk az emberek kurjantását meg a kutyaugatást. Legtöbbször azonban csak a dzsungel megszokott zsongása vett bennünket körül. Ezt hallgattuk háton fekve a csillagos égbolt alatt, míg a fejünk fölé sűrűsödött újabb felhőgomoly friss záporával le nem hűtötte természetrajongásunkat. Ilyenkor bemenekültünk levelekkel fedett kunyhónkba, ahol ugyan jól aludtunk, de mindig úgy, hogy pisztolyunk kezünk ügyében legyen.
Minél lejjebb haladtunk a folyón, annál gyakoribbak lettek a partmenti kunyhók és ültetvények. Azután már egész, bennszülött falvak következtek. A folyón is megélénkült a forgalom. Fatörzsből vájt, hosszú rudakkal hajtott csónakok közlekedtek a vízen, néha pedig egy-egy kis balsafatutajt is láttunk, amelyen nagy halom banán utazott a vásárra.
Ahol a Palenque folyó a Rio Guayasba ömlik, már olyan mély a víz, hogy a parti gőzös is feljöhet Guayaquilból Vincesig. Ezért, hogy pár napi időt nyerjünk, jegyet váltottunk rá és magunkhoz véve cókmókunkat, felszállottunk, így a fedélzetről még kényelmesebben, magasabbról figyelhettük a sűrűn lakott partvidéket. Barnabőrű barátaink egymaguk jöttek utánunk a két tutajjal.
Guayaquilban elváltam Hermantól. Ő ott maradt, hogy a Guayas folyó torkolatánál várja be balsafa-rakományunkat és felrakja egy Peruba induló teherhajóra. Az ő feladata volt az is, hogy a perui parton irányítsa majd a tutajépítés munkáit, és elkészíttesse a régi indián tutajok hiteles mását. Én pedig addig a rendes légijárattal Peru fővárosába, Limába utaztam, hogy alkalmas helyet keressek az építéshez.

*

A repülőgép magasan szállott a parti hegylánc fölött. Az egyik oldalon a magányos perui hegyek, a másikon az óceán szikrázó tükrének fényei nyűgözték le tekintetemet. Tudtam, hogy valahonnan innen, a perui partokról fogunk majd tengerre szállni a tutajjal.
A tenger a magasból nézve, mintha a végtelenbe veszett volna; a víz és az égbolt kékje tökéletesen egybefolyt az elképzelhetetlenül távoli látóhatár szélén. Míg nyugat felé néztem, folyton az járt az eszemben, hogy a máris elérhetetlennek tetsző látóhatáron túl még sokszáz ekkora vízsivatag terül el, mely a földgolyónak kereken egyötödét borítja, s csak azután találni ismét szárazföldet: Polinéziát.
Próbáltam tovább tervezgetni a teendőinket és előre elképzelni, hogy mit csinálunk pár hét múlva, mikor törékeny járművünket már e kék hullámok fogják ringatni. De hamarosan másra tereltem gondolataimat, mert már előre is ugyanaz a kellemetlen érzés fogott el, mint amikor katonakoromban ejtőernyővel a hátamon ugrásra készen ültem a repülőgépben.
Limába érve nyomban villamosra szálltam, és terepszemlére mentem Callaóba, a főváros kikötőjébe. Nem találtam azonban olyan helyet, amelyik alkalmas lett volna tutajunk elkészítéséhez. Hajó állott itt hajó hátán, a rakodópartokon pedig az egyik raktár a másikat érte. A rengeteg daru nyikorgása, a lázasan lüktető forgalom, a fontoskodó vámhivatalnokok, a mindenre kíváncsi révtisztek majdnem kihoztak a sodromból. A kikötőn kívüli homokos partot pedig valósággal elárasztotta a fürdőzők tömege. Ez az ezerszemű nézőközönség is mind kérdezősködne, s tiszta kíváncsiságból darabokra szedné a tutajt, mihelyt egy pillanatra elfordulunk. Hiszen Callao egy kilencmilliós nagy ország legfontosabb kikötője. Peruban még inkább megváltoztak a körülmények a tutajépítés számára a századok során, mint feljebb az ecuadori parton. Egyetlen jó megoldásnak az látszott, hogy a kereskedelmi kikötő magas kőfalán túl, a hadikikötő területén kapjunk helyet. Csakhogy annak a vaskapuinál állig felfegyverzett őrök álltak, akik gyanakvóan fürkésző tekintettel méregették végig a közelbe merészkedő idegent. - Pedig ha ide bejuthatnánk, meg lennénk mentve.
Még Washingtonban találkoztam Peru katonai attaséjával. Volt is tőle ajánlólevelem. Ezzel mentem el Limába a Haditengerészeti Minisztériumba, és kihallgatást kértem a minisztertől, Manuel Nietótól.
Másnap reggel előkelőén berendezett, empire stílusú fogadószobába vezettek. Csak úgy csillogott a dús aranyozástól és tükröktől. Nemsokára belépett a miniszter. Alacsony, zömök ember volt, de határozottnak és céltudatosnak látszott, akár Napóleon. Röviden megkérdezte, hogy miért jöttem - és én éppily röviden igyekeztem válaszolni neki.
- Fiatalember - szólt, míg közben ujjával idegesen dobolt az asztalon -, maga az ajtó helyett az ablakon jött be. Szívesen segítenék is, de erre előbb a Külügyminisztériumtól kell felszólítást kapnom. Enélkül semmit sem tehetek. Idegent nem bocsáthatok be a hadikikötőbe! Adjon hát be erre vonatkozóan a Külügyminisztériumba egy kérvényt, s azután meglátjuk, hogy mit lehet tenni. Addig is sok szerencsét kívánok.
Keservesen gondoltam a kérvényekkel kapcsolatos tapasztalatainkra. Ezek a papírhalmok rendszerint hamar elmerülnek a maguk tömkelegében. Hej, milyen jó lehetett Kon-Tiki korában, mert őt semmi paragrafus sem kötötte gúzsba.
A külügyminiszterrel való személyes találkozás már sokkal nehezebben ment. Norvégiának nincs Peruban külön követsége. Készséges konzulunk, Bahr tábornok így legföljebb néhány tanácsosnak a figyelmébe ajánlhatott. No, hát akkor jöjjön az utolsó ütőkártya: Dr. Cohennek, az Egyesült Nemzetek chilei titkárának barátjához, Don José Bustamente y Riveróhoz, Peru köztársasági elnökéhez adott ajánlólevele! Felkerestem az elnöki hivatalt, és kihallgatást kértem őnagyméltóságától. Hamarosan meg is kaptam a választ. Másnap délben tizenkét órára rendelt magához.
Lima modern nagyváros, több mint félmillió lakossal. Alacsony, zöld fennsíkon terül el, közvetlenül az Andok tövében. Mind épületei, mind maga a városkép - sok kis kertjével és nagy parkjával - a föld egyik legszebb fővárosává teszik. Van benne valami California és a Riviéra vidám üdeségéből, ami szerencsésen vegyül össze a régi spanyol épületek komoly nemes stílusával. Az elnöki palota a város szívében levő nagy téren emelkedik. Tarkaegyenruhás katonák őrzik igen szigorúan. Mert Peruban egy elnöki kihallgatás igen komoly esemény. A lakosság legtöbbje csak képekről ismeri főemberének arcát.
Díszsujtásos öltözetű tiszt vezetett fel a főlépcsőn. Egy hosszú folyosóra, majd annak a végén egy szobába kísért, ahol három polgáriruhás titkár beírta a nevemet egy nyilvántartókönyvbe. Innét hatalmas, díszes tölgyfaajtón át egy nagy szobába tessékeltek, melyben egy hosszú asztalt láttam sok székkel. Talpig fehérruhás úriember jött elém, aki egyelőre csak hellyel kínált, majd magamra hagyott. Pár perccel később másik hatalmas szárnyasajtó nyílt meg előttem, s azon át egy kisebb, barátságosabb szobába jutottam, az ott várakozó, dús aranysújtásos egyenruhájú méltóság elé.
Ez az elnök! - gondoltam és mélyen meghajoltam előtte. De korán volt. Az aranysújtásos valaki csak addig foglalkozott velem, míg egy merevhátú, antikformájú székbe ültetett, azután kiment. Már ugrásra készen ültem a szék szélén, amikor újabb ajtó nyílt és egy inas közeledett felém, aki egy még dúsabb aranyozású, még díszesebb fogadószobát tárt föl előttem - azután szintén magamra hagyott. Egy antik szófán ültem s a nyitott ajtón át további dísztermek hosszú során tekinthettem végig. Olyan nagy volt a csönd, hogy jól hallottam egy halk köhentést valamelyik távoli szobából. De most határozott, gyors lépések közeledtek. Alig ugrottam föl, máris előttem állott egy parancsoló megjelenésű, magasrangú tiszt, teljes díszben. - Ám róla is kitűnt, hogy még mindig nem az, akit várok. Szavaiból azonban kivettem, hogy az elnök üdvözletét küldi, és arra kér, hogy várjak rá még pár percet. A minisztertanács ülésén van, de rövidesen itt lesz.
Tíz perc múlva újra határozott léptek. Még több aranysujtás, még szélesebb arany vállrojtok, még mélyebben hajoltam meg. Ám ez a jövevény is éppilyen mélyen hajlott meg előttem. Majd több szobán és egy süppedő szőnyeggel borított újabb lépcsőházon át egy csinos, de egyszerűbb berendezésű kis szobába vezetett, amelyben mindössze egy puha bőrdívány és a hozzávaló karosszék állt. Következő látogatóm egy fehérruhás, sovány emberke volt. Megadással néztem rá, kíváncsian várva, hogy hova vezet tovább. De nem vezetett sehova. Mindössze halk szóval, kedvesen köszöntött, amikor előttem megállott. Bustamente y Rivero volt, Peru köztársasági elnöke.
Ámde az elnök csak annyit tudott angolul, mint én spanyolul. A köszöntő szavak és a leülésre biztató kézmozdulat után körülbelül ki is merítettük minden nyelvtudományunkat. Mert a kéz meg az arc sokat kifejez ugyan, de arra mégsem elég, hogy megmagyarázza a megmagyarázandókat és egy tutaj építésére engedélyt szerezzen egy külföldi jöttment civilnek az idegen ország féltve őrzött hadikikötőjében. Az egyetlen, amit szavaiból megértettem, az volt, hogy az elnök maga sem tudja, hogy én mit beszélek. De amint erre rájött, egy percre kiment a szobából. Majd Reveredo tábornoknak, a légiügyek miniszterének társaságában tért vissza, aki a repülőtisztek egyenruháját viselte. Az atlétatermetű, élénk modorú tábornok pompásan beszélt angolul, némi amerikai árnyalattal a kiejtésében.
Hebegve kértem tőle bocsánatot, mert valami tévedést láttam az idejöttében. Hiszen én semmit se kérek a légierőtől.
Nekem a haditengerészeti kikötőben kellene egy kis hely. De a tábornok mosolyogva közölte, hogy neki itt csak tolmácsszerepe van. Le is fordította spanyolra a mondókámat, amit az elnök figyelmesen hallgatott végig. Majd komoly kérdéseket tett, és végül is a következőket mondta:
- Ha lehetséges, hogy a csendes-óceáni szigeteket annak idején egy Peruból kivándorolt törzs fedezte fel, akkor az ön expedíciójához valóban van köze Perunak is. Szóljon kérem, hogy mivel könnyíthetem meg ennek sikerét.
- Csak egy kis helyet kérek a hadikikötő falain belül, hogy ott építhessem meg a tutajt - kezdtem szerényen, miniszteri tolmácsához intézve a szót - , továbbá szabad belépést a hajóépítő műhelyekbe, egy kis raktárt a jelenleg még az Egyesült Államokban levő anyagkészletünk és felszerelésünk tárolására, vámmentességet annak a behozatalára, néhány munkást segítségül az építéshez, s végül - mondottam egyre inkább nekibátorodva - egy vontatógőzös segítségét, amelyik majd kihúzza tutajunkat a nyílt tengerre, amikor elindulunk.
- Mi mindent akar? - kérdezte az elnök olyan aggodalmas hangsúllyal, hogy még én is megértettem szavait.
- Ó, semmi különöset! - nyugtatta meg őt Reveredo és felém kacsintott. Az elnök bólintott rá. Tehát minden rendben van. Megengedi, hogy minden kérésemet teljesítsék!
A tábornok közölte velem, hogy a külügyminiszter magától az elnöktől fog utasítást kapni. Nieto tengerészeti minisztert pedig felhatalmazza arra, hogy kéréseinket teljesíthesse.
Búcsúzáskor az elnök és Reveredo tábornok mosolyogva bólintottak felém.
- Szerencsés utat kívánunk mindnyájuknak.
Újra bejött a főadjutáns, kikísért, átadott egy adjutánsnak, az meg a többi adjutánsnak..., illetve a kísérők hosszú sorának.

*

Az aznapi újságok hosszú cikket írtak már a tervbevett norvég tutaj-expedícióról, amely a perui partról fog elindulni. De volt az újságokban egy másik érdekes hír is, egy svéd-inn tudományos expedícióról, amely éppen most fejezte be kutatásait az Amazonas menti őserdők indián népei közt. A cikk arról is hírt adott, hogy az expedíció két svéd tagja kenun fölevezett a folyón Peruba és jelenleg itt van Limában.
Ezek egyike Bengt Danielsson, az uppsalai egyetem munkatársa, aki ezután a perui hegyvidéki indián népeket akarja tanulmányozni.
Kivágtam a két újságcikket és a szállodai szobám asztalánál éppen íráshoz készülődtem, hogy beszámoljak Hermannak az eddigi eredményekről, mikor kopogtak az ajtón. Magas termetű, trópusi öltözetű, napbarnított fiatalember lépett be. Mikor levette fehér parafasisakját, úgy festett, mintha sűrű, tűzvörös szakálla égette volna le arcát és gyér haját. Első pillanatban láttam, hogy ez az ember a vadonból érkezett, de az is látszott rajta, hogy igazi otthona az előadóterem.
Ez csak Bengt Danielsson lehet - gondoltam. ,
- Bengt Danielsson vagyok - mutatkozott be.
Úgy látszik, hallott a tutajról - fűztem tovább gondolatomat, miközben hellyel kínáltam.
- Éppen most hallottam a tutajjal kapcsolatos tervükről - mondta a svéd.
És mert vérbeli etnográfus, - gondoltam magamban - eljött, hogy ledorongolja az elméletemet.
- Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem tarthatnék-e önökkel - szólt csendesen. - Az ön vándorlási elmélete igen érdekel engem.
Csak annyit tudtam róla, hogy tudós, meg hogy csak ma vetődött ide az őserdő mélyéből, de ha egy magános svéd annyira vakmerő, hogy öt norvéggal útra mer kelni egy tutajon, akkor nem lehet könnyen sértődő vagy összeférhetetlen természetű ember. Jó kedélye, szelíd humora kék szeméből egyébként is kicsillant és hatását lenyűgöző vörös szakálla sem ronthatta le. Így lett Bengt kis társaságunk hatodik tagja. Szerencsére a hatodik hely még üres volt. Egyébként ő volt köztünk az egyetlen, aki tudott Spanyolul.

*

Pár nappal később újra repülőgépről gyönyörködtem az Andok hegyláncában. És ha lehet, most még mélyebb tisztelettel tekintettem a messze alant hullámzó végtelen kékségre. Olyan súlytalanul könnyednek látszott, mintha nem is a földgolyón terpeszkednék, hanem valahol az égbolt alatt lebegne szabadon. Nemsokára bennünket is a hátára vesz. Hat mikroszkopikus lény egy parányi alkotmányon a végtelen óceánon! Egy elszigetelt világ lakói leszünk, akik úgy szorulnak majd össze, hogy nemigen lesz köztük könyöknyinél tágabb tér.
Igaz ugyan, hogy ez idő szerint még elég messze vagyunk egymástól. Herman Ecuadorban várja a balsafa-rakomány megérkezését. Erik Hesselberg az Oslo-Panama vonal hajójáról jelezte jöttét. Knut Hauglandnak és Torstein Raabynak mostanában kell repülőgépen New Yorkba érkezniük, én útban vagyok az ellenkező irányú gépen Washington felé, Bengt pedig a limai szállóban várja a fejleményeket.
Öt bajtársam azonban eddig csak engem ismer! Ahányan vannak, annyiféle arc, annyiféle lelkialkat. És talán jól is van ez így. Legalább majd a tutajon nem unjuk meg egyhamar egymás históriáinak meghallgatását. Mert sem a vihar előtti alacsony légnyomás, sem a szél dühöngése nem rejt magában annyi veszedelmet a mi szempontunkból, mint az egymásraunásból származó lelki ellentétek olyan hat férfi közt, akik hosszú hónapokig egymáshoz vannak láncolva egy kis tutajon. Ilyen helyzetben egy-egy tréfa gyakran ér annyit, mint egy mentőöv.

folytatás