Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hamvas Béla (1897-1968)

Hamvas Béla Tiszapalkonyán »»»

Művei online

Hamvas Béla műveit Dúl Antal kérésére eltávolítottuk honlapunkról. Művei megtalálhatók a Medio Kiadó http://www.hamvasbela.hu honlapján, valamint a http://www.scribd.com, a http://hamvasbela.org, a http://www.tradicio.org és más oldalakon.

Külső linkek:
Hamvas Béla: Forradalom a művészetben (társszerző: Kemény Katalin)
Hamvas Béla fórum az Indexen
Dániai "Hamvas mappa"
Új Forrás, 2003/1 (Hamvas-szám)
Hamvas-tár
http://hamvasbela.lap.hu/
Czakó Gábor: Hamvas Szótár (rtf) > Előszó (html) > Műhelytanulmány a Hamvas Szótárhoz > a MEK-ben
Czakó Gábor: A hamvas-raktár
Danyi Zoltán: Regény és alkímia
Danyi Zoltán: Hamvas Béla ezoterizmusa
Dúl Antal: Tények és értelmezések
Farkas Attila Márton - Mund Katalin: Rekviem egy elveszett mítoszért. A Hamvas-kultusz
Gerlóczy Ferenc: A sikerkenyőcs
Szántó F. István: Hamvas Béla és Hölderlin
Szántó F. István: A hüperióni hang
Szántó F. István: Egy megkésett monográfia
Szántó F. István: Hamvas Béla „görög tárgyú” írásai és a Sziget-mozgalom
Kelemen Zoltán: A meseíró Hamvas Béla
Kelemen Zoltán: Pokoli riport
Kemény Katalin: „Tízezer bőrű lélek”
Kovács Gábor: Az aranykor és a nő - Hamvas Béla nőképe
László András: Hamvas Béla és a tradicionalitás
Lázár Ervin János: Mit tanít Hamvas Béla?
Mórocz Zsolt: Hamvas műhelyében
Thiel Katalin: A hit lovagja és a „várakozó” Kierkegaard hatása Hamvas Bélára
Hangodi Ágnes: Hamvas, Powys és Zolnay – összefüggések A száz könyv kapcsán

Hamvas Béla válogatott bibliográfia

A láthatatlan történet (1. kiad. Egyetemi Nyomda, 1943; 2. kiad. Akadémia Kiadó, 1988)

Kung Fu-ce: Lun yü. Kung mester beszélgetései /fordítás bevezetéssel/ (Bibliotheca, 1943)

Henoch Apokalypsise /fordítás bevezetéssel/ (Bibliotheca, 1945) 

A száz könyv (Bp., Egyetemi Ny., 1945; in: Európai Műhely, I. köt., 33–72. old., Pannónia Könyvek, 1990; Mérték füzetsorozat 3, Medio Kiadó, 2000)

Anthologia humana  /Ötezer év bölcsessége/ (1. kiad. 1946)

Forradalom a művészetben /Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon/ (1. kiad. Misztótfalusi, 1947; 2. kiad. Pannónia könyvek, Pécs, 1989) 

A világválság (Magvető, 1983)

Karnevál (1. kiad. 2 kötetben Magvető, 1985; 2. kiad. 3 kötetben Medio Kiadó, 1997)

Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unicornis (Vigilia, 1987)

Hamvas Béla 33 esszéje (Bölcsész Index, ELTE, 1987)

Az öt géniusz (Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1985)

Az öt géniusz – A bor filozófiája (Életünk könyvek, 1988)

Scientia Sacra I. (Magvető, 1988)

A bor filozófiája (Editio M Kiadó, Szentendre, 1998)

Tibeti misztériumok /fordítás bevezetéssel/ (Bibliotheca, 1944; Pesti Szalon, 1990)

Szellem és egzisztencia (Pannónia könyvek, 1988)

Eksztázis (Mérték füzetsorozat 1, Medio Kiadó, 1996) 

Fák (Editio M Kiadó, Szentendre, 2000)

Hamvas Béla művei
Az életmű-kiadást szerkeszti: Dúl Antal

1-6. kötet: 1990-1994, Szombathely, Életünk Könyvek.

1.
Anthologia humana  /Ötezer év bölcsessége/, 4. kiadás, 1990
2.
Szilveszter (1957) – Bizonyos tekintetben (1960-1961) – Ugyanis (1966- 1967), Három regény, 1. kiadás, 1991
3.
Patmosz I. - esszék, 1. rész (1958-1964), 1. kiadás, 1992
4.
Patmosz II. - esszék, 2. rész (1964-1966), 1. kiadás, 1992
5.
A babérligetkönyv – Hexakümion, 1. kiadás, 1993
6.
Tabula smaragdina (1947-1950) – Mágia szutra (1950), 1. kiadás, 1994

7-21. kötet: 1994-2005, Szentendre - Budapest, Medio Kiadó.

7.
Arkhai és más esszék (1948–1950), 1994
8-9.
Scientia Sacra I. rész, 1-2. kötet, /Az őskori emberiség szellemi hagyománya/ (1943-1944), 2. kiadás, 1995
10.
Scientia Sacra II. rész /A kereszténység/ (1960-1964), 1996
11-12-13.
Karnevál - regény (1948-1951) I-II-III., 2. kiadás, 1997
14.
Szarepta - Esszék (1951-1955); 64-es cikkek (1963-1964), 1998
15-16.
A magyar Hüperion I-II., Az ősök útja és az istenek útja – Magyar vonatkozású esszék - Az öt géniusz – Bakony – A bor filozófiája, 1999
17.
Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unicornis, 2000
18.
A láthatatlan történet (1943) - Sziget (1935-1936), 2001
19-20.
Az ősök nagy csarnoka I. India; II. Kína - Tibet - Japán, 2003
21.
Az ősök nagy csarnoka III. Egyiptom - Héber hagyomány - Iszlám - Görög hagyomány, 2005

 

Hamvas Béla folyóiratokban megjelent írásaiból

Tavasz

1920. május 9-i szám. 363–366. o. Szabó Dezső útja

Budapesti Hírlap

1924 jún. 5., 8. o. Iskola után

1924 júl. 3., 7–8 o. Nincs már zsidó Pesten

1924 júl. 5., 5. o. A tollas gárda

1924 júl. 9., 5. o. A Dobogókőn

1924 júl. 13., 6. o. Piski utca 2.

1924 júl. 15., 6. o. Az ocsu

1924 szept. 7.,  6. o. Elvek és emberek

1924 okt. 18., 4. o. A frázisok magasiskolája 

1924 nov. 30., 8. o. Az állam orvosa

Szózat

1925. ápr. 12., 33. o. Fiatal magyar irodalom

Portestáns Szemle

1931. áprilisi szám 332–334. o. E. Dwinger háborús könyvei

1932. márc., 204–206. o. Szabó Dezső: Megered az eső

1935. febr., 107–108. o. A bolygó zsidó önéletrajza

1935. jún. 279–286. o. Kultúrmorfológia

Nemzeti újság

1921. júl. 1., 1–2. o. Knut Hamsun művészetéről

Nyugat

1932. máj. 599. o. Norvég elbeszélések

Napkelet

1932. okt. 764–765. o. Az angol háborús nemzedék regénye

1933. aug. 600. o. Angol könyv a magyar földről és népről

1935. márc. 200–201. o. Michael Gold: Zsidók pénz nélkül

1939 aug. 175–176. o. Lin Yutang: Mi kínaiak és 176–177. o. Kelemen Pál: Istenek csatatere 

Független Szemle

1934. 5–6. szám 131–132 o. És ami utána következik (Szegfü Gyula könyvéről) [Thomas Mark álnéven]

Társadalomtudomány

1934. okt–dec., 318–324. o. Keyserling új könyve

1935. okt–dec., 323–324. o. Bergyajev: Marxizmus és vallás

1936. szep–okt., 165–173. o. Huizinga krízis könyve 

1936. nov–dec., 260–269. o. A magyar sorstudomány megalapítása

1938. jan–jún., 50–57. o. A tömegek lázadása

1939. jan–jún., 121–124. o. Werner Sombart: Vom Menschen és 124–126. o. C. Dawson: Beyond Politics

1939. júl–dec. 200–204. o. A szellem és a háború

1939. márc–ápr., 226–228. o. H. E. Friedrich: Tradition und neue Welt

1939. nov–dec., 630–631. o. M. Cakeshott: The social and political doctrines...

1941. márc–ápr. 246–248. o. R. Pöhlmann: Geschlichte der socialen Frage...

1941. szept–okt. 453–456. o. M. Freund: George Sorel

Országút

1936. márc., 6–9. o. Szellemi törekvések a magyar irodalomban

1936. máj., 13–16. o. A válság pszichológiája

The Hungarian Quarterly

3. kötet 1. szám (1937 tavasz) 98–107. o. The Bakony

Katolikus Szemle

1938. jún., 359–361. o. A világnézetek lélektana

1938. aug., 480–482. o. Ember az ellentmondásban

1939. júl., 413–418. o. Athén és Jeruzsálem

1940. márc., 115–117. o. A németség jelleme

Pannónia

1938. jún–szept., 287–293. o. A mai világ képe

Athenaum

26. kötet 2/3. füzet (1939) 185–187. o. W. Kröner: Der Untergang des Materialismus...

Magyar Pszichológiai Szemle

14. kötet 3/4. szám (1941) 163–164. o. Pál Antal: Bevezetés a modern karakterológiába

Életünk

1989. 9–10 sz. 857–861. o. Vádirat a szellem ellen

1992. 8–9 sz. 497–502 o. A németség

Pannon Front

37. szám (2002 febr.) 3–5. o. A szellem és a háború – 6– 7. o. Latinitát und Deutschtum 8–9. o. A Dobogókőn

Tradíció évkönyv

1998. 11–24. o. Scientia Sacra /Írás és Hagyomány/

1999. 121–134. o. A háború nagysága és az embert kicsinysége

2001. 171–184. o. Poetica Metaphysica

2002. 201–214. o. Velázquez

--------------------------------------

Élete

Hamvas Béla (Eperjes, 1897. márc. 24. – Bp., 1968. nov. 7.): filozófus, író. Tanulmányait a bp.-i egy. bölcsészkarán végezte. A húszas évek elején a Szózat, majd a Budapesti Hírlap munkatársa volt. A Fővárosi Könyvtár tisztviselője (1927–1948). 1936–36-ban Kerényi Károllyal megalapította a Sziget c. folyóiratot és szellemi műhelyt, 1937-ben feleségül vette Kemény Katalint. 1951-től 1964-ig, nyugdíjazásáig az Erőműberuházási Vállalat inotai, tiszapalkonyai és bokodi munkahelyein raktárnoki, gondnoki munkát végzett. – Mint író és gondolkodó a metafizikus vallásos, a történelemmel, a fejlődés eszméjével szembeforduló tradicionalizmus képviselője volt. Irodalmi, esztétikai, filozófiai, lélektani, szociológiai és tudományelméleti tárgyú esszéi, tanulmányai és bírálatai a húszas évek végétől jelentek meg a legkülönbözőbb világszemléletű folyóiratokban. 1945 után előadásokat tartott, kiadványsorozatot szerkesztett (Egyetemi Nyomda Kis Kiadványai) a szellemi- és természettudományok neves hazai és külföldi szerzőinek írásaiból. Feleségével, Kemény Katalinnal közösen könyvet írt a magyar avantgardista képzőművészetről. Nézeteit marxista oldalról Lukács György és Keszi Imre bírálta. Kéziratos hagyatékából 1976-ban tett közzé néhány kisebb tanulmányt az Új Írás. – F. m. Herakleitos múzsái vagy a természetről (Kövendi Dénessel, Bp., 1936); A világválság (Bp., 1938); Kongfutse: Lun Jü (ford., Bp., 1943); A láthatatlan történet (esszék, Bp., 1942); Tibeti misztériumok (ford., Bp., 1944); Száz könyv (Bp., 1945); Henoch apokalypsise (ford., Bp., 1945); Antológia Hutnana (szerk., Bp., 1946); Yantra és absztrakció. Lossonczy Tamás képei (Bp., 1947); Herakleitos 131 fennmaradt mondata (Bp., 1947); Forradalom a művészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon (Bp., 1947). – Irod. Németh László: Természettudomány és mitológia (Tanú, 1934); Németh László: Aranykor és farkasfogak (Tanú, 1934); Keszi Imre: A füstparipa farka (Diárium, 1946); Lukács György: Az absztrakt művészet magyar elméletei (Új magyar kultúráért, Bp., 1948); Bori Imre: H. B. (Híd, 1970); Darabos Pál: H. B. irodalom- és művészetelmélete (Literatura, 1975, 1977); Kenyeres Zoltán: Jegyzetlap H. B.-ról (Új Írás, 1976. 11. sz.); Vekerdi László: Egy magyar gondolkodó (Mozgó Világ, 1988); Emlékszám (Új Forrás, 1993).

Forrás: Magyar életrajzi lexikon (1000-1990)

---------------------------------------------

Hamvas Béla (1897-1968) író, filozófus. Harcolt az első világháborúban. 1919-ben családját kiutasították Pozsonyból, Budapestre költöztek. 1923-ban a budapesti egyetem magyar-német szakán szerzett diplomát. Tanult a zeneművészeti főiskolán is. A Budapesti Hírlap munkatársa lett, 1927-től a Fővárosi Könyvtár könyvtárosa volt. 1935-36-ban Kerényi Károllyal megalapította a Sziget szellemi műhelyt és folyóiratot. 1940-44-ben az orosz fronton teljesített szolgálatot. 1945-től részt vett a megújult szellemi életben: az Egyetemi Nyomda kis tanulmányait szerkesztette, antológiát adott ki, előadássorozatot tartott. Forradalom a művészetben, Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon (Kemény Katalinnal) c. tanulmány ügyén Lukács György hevesen támadta. Nem publikálhatott. 1948-ban könyvtárosi állását is elvesztette. 1951-64 között segédmukás ill. raktáros volt. A tilalom időszakában írásait szamizdatban terjesztették. (Jelentősen hatott a fiatal magyar avantgard művészekre.)
Életművének meghatározó élménye az "univerzális orientáció és transzparens egzisztencia", azaz a hiteles lét és a modern világ közötti ellentmondás. Munkásságában az ismert külföldi és hazai krízisirodalomnál mélyebbre hatolt a válság okainak vizsgálatában. A lét értelmét, "a logosz őrét" a hagyományban, a világteremtés előtti rendben ismerte fel. Ezzel ellentétben állnak a ráció változó rendszerei. Scientia Sacra, Az őskori emberiség szellemi hagyománya (megj. 1988) c. tanulmányában a szent könyvekre támaszkodva tárta fel az "aranykor" világát, amelyben a lét és élet nem vált ketté, hanem a mindenkori normális emberi állapotban valósult meg. A nyugati tradicionalizmus egyedi magyarországi képviselőjeként J. Böhmét követte; azzal a különbséggel, hogy a lét teljességének a helyreállítását nem a keleti tanok beolvasztásától, hanem az evangéliumi kereszténység megvalósítását várta. Karnevál (1-2, megj. 1985) c. regénye a 20. sz. "sorskatalógusa". Hőse a földkerekséget és a poklot megjárva keresi és találja meg valódi nevét, azaz énjét. Esszéiben a tradíció mértéke, a tudás humora, és a humor ajándékozta szabadság érvényesül.

Forrás: Dr. Gremsperger László és Gyeskó Ágnes: Ki kicsoda a magyar irodalomban?, Budapest, Könyvkuckó, 1996, 122-123. o.)

Dienes Ottó
A LÁTHATATLAN TÖRTÉNET
(Hamvas Béla esszéiről)

Dúl Antal a könyv bevezetőjében arról beszél, hogy az esszé ugyanúgy kísérlet, mint maga az emberi élet. Az esszé ugyanis azt kísérli meg, hogy "a létezés alapösszefüggéseit" tárja fel, s valójában az a jó esszé, amelyben az írója "az egészre, a létezés közepére és gyökerére közvetlenül reflektálhat". A közvetlen reflektálásból következik az, hogy az igazán jó esszének igen erős a szubjektivitás-foka: nem közhelyekkel operál, hanem messzemenően egyéni jellegűnek kell lennie. Igaz viszont az is, hogy honi talajon az esszé műfajtól még ma is idegenkedik az olvasóközönség. Nálunk így az esszé szerepét a kritika, irodalmi vagy művészettörténeti tanulmány veszi át. S ez azért van, mert "A szemérmes magyar irodalmi köztudatot a létezés primer (metafizikai) vonatkozásainak ez a nyílt és allegorikus áttételektől, példabeszédektől mentes néven nevezése feszélyezi."

Hamvas különbséget tesz a személy (az egyetemes nagy én) és az individuum (a kis én) között. Ez a szétválasztás elvezet bennünket a nép és a tömeg (tegyük mindjárt hozzá, hogy ezen utóbbiról az írónak lesújtó véleménye volt a negyvenes évek elején, a kötet összeállítása idején) megkülönböztetéséhez. Az egyetemesebb értékű nagy Én világából lehet csak eljutni a te világába, s ha a létezés helyes hierarchiája megfordul, és az úgynevezett kis én kerül uralmi helyzetbe, akkor az, ami az emberben egyetemes érvényű, elnémul, s marad az atomjaira hullott individuum-világ egocentrikus beszűkültsége. Hamvas tehát - egészében véve - metafizikus gondolkodó, aki a totális érzelmi-értelmi-szellemi beszűkülés, elbarbárosodás elleni gyógymódot a transzcendens világ felé való tágulásban látja, amely a szűkebb értelemben vett életből a lét felé nyitja meg a kaput. Nincs semmi csodálnivaló azon, hogy a negyvenes évek környékén úgy látja, hogy egyedül az írástudó az, aki utolsóként tartja még fenn a kapcsolatot az elkorcsosult világ és a transzcendens lét között. A metafizikát, a transzcendens világlétet azonban nem szabad egy az egyben összetéveszteni a vallással vagy a vallásokkal. A vallás maga is csak feladatvállaló az embernek a transzcendens világ felé való emelésében.

A negyvenes évek táján, amikor hatalmas tömegeket manipuláltak a végkatasztrófába rohanó világban, Hamvas az ösztönvilág minden értéket elsöprő hatalmától retten meg, az eltömegesedéstől, a barbárság vertikális betörésétől az örök értékek rendjébe. A vízözön-mítosz annyi lesz számára, mint elmerülni a tudatlanba, mit belső vízözönben. A manipulált tömegben az egyéni tudat megsemmisül, a kollektív pszychébe süllyedt ember tömeggé válik, primitívizálódik, az értelem elborul, és felborul a kozmikus egyensúly ember és természet, ember és ember között. S ezután már "Mérlegelés nincs, az intelligencia eltűnik, az ítélőképesség elhomályosodik, az ízlés, a szellem alászáll. Ehelyett felmerül az ingerlékenység, irigység, hisztéria, szenvedély, hiszékenység, névtelen félelem, indokolatlan bámulás és gyűlölet, babona és bálványok". Ez lenne tehát az agyagba való visszasüllyedés katasztrófája. S az elvadult tömeg szisztematikusan, bár ösztönszerűen elnyomja mindazokat, akikben a tőle való különállást megszimatolja, akikben megsejti az újat. Hamvas szerint ezzel szemben az ősi, kozmogóniában gondolkodó emberben megvalósult a természet-szellem-lélek egysége. Szerinte egy mai ember számára, egy mai nép számára nem az a legnagyobb rang, hogy esetleg egyre szellemibbé válik, hiszen "Egy nép lehet kultúrált és szellemi, mégis terméketlen, félelmetes, gonosz és elvetemült. A legnagyobb rang, amit egy nép elérhet, hogy megszentelt életet él", s ahogy néhány sorral alább mondja: "az ember értéke sorsának tisztaságán és az isteni erőktől való megérintettségén múlik" (VÍZÖNTŐ).

A WORDSWORTH VAGY A ZÖLD FILOZÓFIÁJÁ-ban felhívja a figyelmünket egy végzetes és közhelyszerű félreértésre. Szerinte ugyanis a misztika nem ellentéte a racionalizmusnak, mivel "A misztika az a tudás, amely minden dolog egységét látja, míg a tudomány nem látja". A misztika tehát a tudomány tudásánál magasabb fokot jelent; hacsak nem az ember által elérhető legmagasabb fokozatot. Az esszé olvasása közben megtudjuk, hogy a wordsworthi költői magányosság a földi őslény magánya tulajdonképpen. Ő az úgynevezett Első Lény-Első Lélek, a Zöld Lény, azaz a titánszerű élet képviselője. A zöld élet gyökere nem az Erósz, hanem a boldogság, az öntudatlan és mindent átitató boldogságérzet. Mert "Mindenki a maga számára boldog, ahogy mindenki a más számára szeret. Ezért a boldogsággal magány jár együtt, ahogy a szeretettel a közösség". Wordsworth költészete ezt a féle kozmikus ősmagányt, ősboldogságot fejezi ki, amely alapvetőbb, mint a szeretet, s túlvan a bölcsességen is. Az Első Világ ez, az Első Élet, az őslétező kozmosz-azonosság tudata, "amely benne lüktet a fákban és kövekben, a vizekben, a csillagokban, az emberekben és az istenekben". Hamvas különös okfejtése végén a következő lényeges meglátáshoz jut el: "A Boldogság a világ első érzése, amivel a nemlétből felébredt életet fogadja". A számtalan lelki rétegződés alatt bújik meg tehát bennünk ez a legelső lélek, s van olyan közöttünk, aki öntudatlanul is visszaréved az idők kezdetére.

Mély felismerések rejlenek a POSEIDÓN-ban is. Poszeidón háromágú szigonya mitikus-szimbolikus jelentése feltárására tesz kísérletet. Az egymástól távoleső kultúrkörök mitológémáit gyűjti össze. Megtudjuk, hogy Tibetben a szigony "az elemi lényegeket és elemi szenvedélyeket legyőző mágikus jogar." Posziedón azért üldözi Odüsszeuszt annyira ádázan, mert az megsértette a halottak birodalmát - többek között ez is poszeidóni világ - s az alvilágba is azért kell leszállnia, hogy megismerje azt, amit megsértett. S ebben az alvilágban kavarog minden (maga az Odüsszeia is csupa mélyből felszállott kép, álom, látomás, csoda, szirének, szörnyek, gigászok, álom-phaiákok), ami a kvintesszenciális létet hordozza. Poszeidón az is, aki "a lélekóceánon keresztüldöfi és kirántja azt, ami a mélységben van. Mert a vér és a lélek óceánja lényektől nyüzsög, meg nem számlálható szörnyeteg, angyal, tündér, sárkány, óriáskígyó, borzalmak, örömek, szépségek és rettentő férgek egész mitológiája él". S most értjük meg azt, hogy Poszeidón szigonya kavarja föl a serdülő fiatal belső világát, kezdi korbácsolni vérét, s előrántja belőle a szörnyeket. A vér félelmetes megmozdulása e belső felkavarás révén jön létre, amely nem más, jobb szó híján, mint a pubertás. Ez a szigony tehát felkorbácsoló erejű, de ugyanakkor a világ kormánybotja is lehet. Poszeidón szigonya feltépheti a magabiztosnak hitt világ burkait, a véglegesnek hitt rendet. S az intuitív művészben is Poszeidón dolgozik, s aki "A szokatlan, a megzavaróan új, a buján szövevényes"-t hozza létre. Poszeidón a tenger és az erdő istene. Mindkettő tele van titokzatos lényekkel, sziklaalatti és harasztalatti nyüzsgő férgekkel (az emberi lélekben is vannak ilyen sötét, átvilágítatlan részek!). A Tudattalan óceán vagy erdő képében jelentkezik. Az óceán erdő a víz alatt, az erdő óceán a földön, s mindkettő lehet az emberi lélek mélytárnáinak analogonja is, amint láttuk az előzőekben. A poszeidóni birodalom a szétbontatlanul egy ősi hatalom, "a még nem valósult és alakot nem öltött élet", s amely "vad és könyörtelen és kíméletlen arcátlan szívóssággal az életet akarja: ami lenni akar. De azt is megtudjuk, hogy Poszeidón az isteni szépségű paripának, a ménnek az alakját is magára veszi. S "az isteni mén a maradéktalanul átvilágított ösztön jelképe, olyan lény, akiben még a legmélyebb gyökerek is ragyognak". A mén lesz az a lény, akiben a tengeralatti, a földalatti, a sötét, éhes, kúszó has-világ "tündöklő napfény tud lenni, éspedig úgy, hogy minden vércseppje szikrázó nappá válik". S így lesz aztán Hím Nappá, a hím lény homály nélküli kiragyogásává. Innen egy lépés csak, s eljutunk a lovagvilág phallikus jógájáig, a fegyelmezett és magasrendű férfiasság vallásához. A lovagvilág vallásához: "a hímet feláldozni az asszonynak, toporzékolva, kényesen, fennhéjázó fővel, tudatosan, előkelően és áhítattal."

A METEÓRÁ-ban (a Meteóra szikla-kolostor rendszerről van szó) Hamvas a balkáni világ Bizánctól örökölt önző, önmagában való fordulásának, öntörpésítésének, a túlzott én-esülésnek a szindrómáját mutatja be. A szellem emésztő tüzét elkerülendő jön létre ez a jelképes vagy valóságos összetöpörödés, törpésedés. Én-mentésről van tehát szó. S itt értjük meg a törpék, erdei manók lényegiségét is. A törpe természeti lény, a szellemi élet követelései alól kivonni akarván magát rejtve, zártan él a poszeidóni alvilágban, a félhomályban, s retteg minden idegentől. S "Az idegen a szellem, amely Énjét fenyegeti". Így lesz a Meteóra "az Én börtöne, az Éné, aki magát a világból kivonja és nem vesz részt benne, és nem akar sorsot, nem akar semmit, csak az Ént. Megkapta: a múmiát, a szellőzetlen koszt..."

A MILAREPÁ-ban (neves tibeti bölcs neve) Hamvas kétfajta lételemet boncol szét, amely tulajdonképpen két végletes pólusa az emberi létezésnek: a lét alattira süllyesztett és a lét fölött szinte elpárolgó létmóduszt, más szóval: Peru és Tibet különös világát. Ebbe az esszébe begyűrűznek a modern létfilozófiák is, s mellettük a vallás szenvedéssel kapcsolatos direktívái is. Az író szerint az, aki nem vállalja a szenvedést, a létteljességet veszítheti el: "Az tesz bennünket istenivé, ha tudatosan magunkra vállaljuk a keresztet" (ezt persze - az író sorsát szemlélve - önvigasztalásnak is felfoghatjuk). Ezért lesz "A Megfeszített Isten a Föld rangja a világegyetemben", az éber és tudatosan vállalt szenvedésnek, az amor fatinak a legmagasabb és legemberibb jelképe. Az ember ugyanis energiájának nagy részét arra pazarolja, hogy mindennapi létében elrejtse maga elől tragikus sorsát, s hogy ezt a sorsot elkerülje. A szenvedés magunkra vétele viszont egyre magasabbra ösztökél, a teljes lét felé. S itt újfent eljutunk a transzcendenciába, s meglátjuk, hogy Milarepa azért léphetett az isteni létbe, mert maradéktalanul végigszenvedte a neki szánt részt. A hamvasi létszemlélet szívéhez jutunk el ezen a ponton: "A szenvedés isteni ménjén jut el az ember a leggyorsabban az Első Lélek titáni lényéből az óceáni sötétségeken át az Utolsó Lélek világosságába". S a metafizikus itt visszatér a vallás egyetemes bázisára: "Csak szeretni szabad. Mert a szeretet az Utolsó Lélek."

A VII. SZIMFÓNIA ÉS A ZENE METAFIZIKÁJÁNAK igen távoli asszociációs vonatkozásai és kapcsolódásai vannak. Hamvas szerint minden igazán nagy mű aszkézis eredménye, létrejötte szenvedéssel jár. Ahol nem az, az csak kontármunka lehet. Az aszkézisben az ember erősebb önmagánál, az őt elragadó szenvedélyt meg tudja fékezni. A zenét Beethoven nyitotta meg a kozmikus ősjelenségek számára. Vele a zene naivitása örökre elveszett. A zene egy fokkal megemelkedett az előző zenéhez képest. Mozarti ártatlansággal nem lehetett többé zenét írni. Hamvas a megemelt zene ősmotívumait a sziréni világhoz tartozó csevegő madárdalban és az örök tudást és bölcsességet sugalló tücsökhangban véli felfedezni. Ezt a két oszlopot fedezi fel a VII. szimfónia első tételében.

A POETA SACER, a szent és elátkozott költőről szóló esszé a kötet egyik legszebb darabja. A kozmogóniai világrend összeomlása után, a történelmi ember világában már szinte senki olyan tisztségviselő nem maradt, akt a sacer névvel lehetne illetni. Annak a nevével, akik összekötő szerepet játszik az emberi és az isteni fényű transzcendens világ között. Egyedül a költő az, aki még őrzi a szent helyet, a szent tüzet, de neki magának már tulajdonképpen titkolnia kell ezt a tevékenységét, vagy sokszor már maga sincs hivatása teljes tudatában. Hamvas így fogalmaz: "Költőnek lenni annyi, mint vállalni az összes elhagyott és feladott emberi méltóságok jelképének őrzését". A földi hatalmasok közül Napóleon volt az utolsó rex sacer, aki belebukott abba a törekvésébe, hogy a történelmet újra összekapcsolja a transzcendens világgal. Viszont éppen e tragikus pillanatban jelentek meg, jelent meg a poeta sacer: Hölderlin, Keats, Shelley... A feladat tehát az istenhasonlóság őrzése-ápolása. Feladata továbbá, hogy az "anyagba merült létet kiragadja, világosságot hoz, tudást, mélységet, igazságot, szépséget, csodát (...) Az isteni lét az ember számára nemcsak nyílt, hanem mindig újra meg kell nyitni". A költőnek az emberfölöttit kell a szó erejével megnyitnia. Csak így lehet sacer.

A BARÁTSÁGban keserűen nyugtázza, hogy a modern történelmi ember a klasszikus értelemben vett barátságra egyre kevésbé fogékony. A barát az a lény, "akitől nem azt kívánom, amije van, hanem azt kívánom, aki ő maga." A barátság az idillt hozza létre, s az idillben nincs hiányérzet, s éppen ezért a barátság mélyebben van, mint a szeretet, vagy akár a szerelem: "A barátság az élet klasszikus megoldása".

Az HÉLOISE ÉS ABÉLARD szellemes és sokrétű esszéelmélkedés a férfi és a nő legmagasabb kapcsolatáról, a psziché-szerelemről. A misztikus fürdő előtt álló görög leányszobrok szakavatott elemzése folyamán kimutatja, hogy ezek a női lények a psziché-szerelemben való misztikus összeolvadásra készülnek, amelynek az eredménye az istenülés. Különbséget kell tenni szexus és igazi szerelem között. A modern ember, itt Európában is, hajlamos e két egymástól minőségben eltérő szféra összekeverésére. A psziché-nemzés tehát sokkal több, mint az egyszerű testi egymásbahatolás. Hamvas imígyen szól erről: "A szerelemben az isteni férfi és az isteni nő (az isteni jelző itt lényegiséget fejez ki: a görög szobrászat tökéletesen meg tudta ragadni az ember isteni lényét, metafizikai lényegét, D. O.) találkozása nem egy egész, hanem ennél több. Annyival több, amennyivel Isten több, mint a természet." Ezzel szemben a titán típusú férfinak és a szirén típusú nőnek a lét zsákmány, s így egymás számára is csak zsákmány maradnak. Az úgynevezett Első Lélek azért él, hogy az életet felfalja, s ezért rendkívül érzéki és ragadozó. "Ez a valódi európai ember, a merő titáni sexus, amely a másik nemben csak gyönyört lát, s azt zsákmánynak tartja." S ezen a ponton világosodik meg egy francia filozófus aforizmája, miszerint a nő a természet cinkosa lenne. Ez a mondás en globe kompromittáló lehetne a női nemre. De tulajdonképpen a szirén típusú nőről van csak szó itt, "aki saját psychéjét az anyagnak elárulja" - ahogy Hamvas fogalmazza meg ezt a kényes kérdést. A titán és szirén típusú szexus kínzó gyötrelme tulajdonképpen az, hogy "Kielégülés az Első Lélek világában nincs." Hamvas szerint a házasságnak nem fizikai, hanem metafizikai kapcsolatnak kellene lennie. Reintegrációnak, az egység megteremtésének: egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert. Így állna helyre az ősi emberi személyiség. De ez még tulajdonképpen mindig nem elég: "Van egy második, az előbbinél magasabbrendű egyesülés," ez nem a két fél találkozása, hanem a két psyché-világnak isteni érintésre való misztikus egybeolvadása és teremtő mozzanata. Ez a házasság nem reintegráció, hanem divináció" (azaz istenülés). S a címben szereplő, halhatatlan szerelmesekre visszacsatolva mondja ki Hamvas a végszót a szerelemmel kapcsolatban: "A misztériumban két egymásban megsemmisült lény istenülhet".

S ezzel elérkeztünk az esszé-kötet egy másik igen jelentős darabjához, AZ ÜNNEPhez. Itt is érezhetjük sekélyességünket a metafizikai távlatok előtt. Az igazi Ünnep, az igazi áldozat az a tett, amely az emberinél magasabb léttel való közösséget megteremti, és ez a magasabb létbe való beolvadás: ez az emberi közösség megvalósulásának pillanata. Az áldozat valójában nem az emberi nyomort akarja megszüntetni, célja tehát nem az úgynevezett boldogság, hanem az embernek önmaga fölé való emelkedése, megtisztulása. Igaz közösség, felemelő közösség kialakulását csak felülről lehet elképzelni. Mert "Minden Istenen kívül megalapozott közösség csak küzd az ellen, hogy az emberiség Istenben találkozhasson." Az igazi, valódi ünnep tehát az áldozat napja, az emberiség találkozása az isteni létben. De ehhez, ennek elérése érdekében a külön, egyéni, magányos, önző emberi Ént le kell vetkőzni. A hétköznapok csak az Én-ek szakadatlan nyüzsgése, az igaz ünnepen viszont "csak az isteni létbe emelt emberiség él közösen és együtt".

Erőpróba ez az esszé-kötet Hamvas második írói korszakának nagy művéhez, a Scientia Sacrához, amelyben az őskori emberiség szellemi hagyományát gyűjti össze 1943-44, újrakiadása 1988.)

(Akadémiai, Hermész könyvek, 1988.)

Dienes Ottó
SCIENTIA SACRA
(Hamvas Béla és a szakrális metafizika)

Várkonyi Nándor Az elveszett paradicsomban egyhelyütt az úgynevezett lélek testbeli elképzelt helyéről elmélkedik, s mutatja be a különféle feltételezéseket, úgymint hipofízis, plexus solaris és így tovább. Bizonyos ősi feltételezések szerint a nervus sympathicus a csomópontja és szabályozója az értelemtől és akarattól független testi folyamatainknak: "Eképpen az egyetemes létezés öntörvényeinek hordozója, végrehajtója bennünk, belekapcsol ritmusukba, tudatunkon kívül, tehát tudatunk alatt. A tudattalan székhelye nemcsak elsüllyedt emlékképekkel viselős (Jung), hanem általa van jelen és él bennünk is az egész Mindenség, amelynek parányi, de szerves részei vagyunk." S ha a hívságos ész - a magát mindentudónak kikiáltani akaró pozitivista ész - összeütközik a világakarattal, akkor ezen utóbbinak irányítását "a lélek intőleg megsúgja a testnek." S mi ez az ember számára metafizikusan kijelölt irány? A Mindenség egyetemes iránya, s "Aki nem a Mindenség által kijelölt irányban gondolkozik, teljes agymunkája hiábavaló lesz..." - idézi Várkonyi Carl Ludwig Scheichler költőiségtől átitatott szavait. S ugyancsak ezen utóbbi mondja ki azt is, hogy jaj a testnek, ha az értelem "a világütemet megbontó szinkópákba csalja", mivel akkor osztályrésze betegség, téboly vagy halál lesz.

Várkonyi eljut addig a pontig, hogy az anyagot az életalakító erő ellenálló közegének tartsa, s az anyag primordiális mivoltát nem rezgő, nem mozgó, nem mérhető, téren és időn kívül álló, ok-okozati összefüggést nem ismerő metafizikai fogalomként használja, kezelje. S ezeket fűzi mindehhez: "Íme, az anyag vizsgálata maga vezet el az anyagfölötti, intelligibilis világ küszöbéhez, túl a fizikán: meta ta physika (Arisztotelész). Eredete amott keresendő" (i. m. 48).

Azért időztünk hosszasabban a témánál, mert Hamvas Béla könyvének, a Scientia Sacrának (1943-44.) a tulajdonképpeni vezérmotívuma nem más, mint az ember metafizikai érzékenységének - az arra való alapvető szükségére - a taglalása, bemutatása, megmagyarázása. Szerinte ennek a metafizikai érzékenységnek az emberre vonatkoztatott magaslati kilátótornya: az ÉBERSÉG. A metafizikai éberség a zárt emberi életet a nyílt lét végtelen horizontjai felé tágítja. Ennek a létnek az origójában az isteni Én áll, szemben az individuális Énnel, amely nem más, mint "...a kitörni nem tudó ösztön állandó gátlása" (53). Az emberi lét folyamatos apokalipszise és a zárt, anyagias létbe való belesüllyedése - s amely életnek sem megoldása, sem alakja sincs, csak örök kielégületlenséget szülő lehetősége - Hamvas szerint az i. e. 600-as évek tájékán kezdődött el. Az archaikus ember (valós vagy csupáncsak vélt - tegyük azért hozzá) aranykorát fokozatosan felváltotta a történeti (történelmi) lét.

Mondandónk legelején tisztázni kell, hogy Hamvas nem összevetésnek szánja könyvét, hiszen jómaga mondja nagyesszéje hatodik s egyben utolsó könyvében, hogy az archaikus és a mai emberiség összevetése nem értékítélet alapján történik, az összehasonlítás csupán módszertani fogás. Ezt persze így el is fogadhatnánk, de tudatunkban az értékítélet óva óhatatlanul létrejön: a modern értelemben vett emberiség szinte visszahozhatatlanul letért arról a fentebb megnevezett útról, amelyet a "Mindenség egyetemes irányá"-nak nevezhetünk. A csak az anyagi létre való összpontosítás ugyanis egyenlő a fokozatos megsemmisüléssel, kiüresedéssel, spirituális degradálódással, leépüléssel. S a logosz elvesztésével együtt halványul el a teremtő szellem legfelsőbb szellemi irányultsága. A negyvenes évek közepe táján Hamvas keserűen állapítja meg, hogy "...még soha a világon a mai európai embernél az anyagi zárt életbe jobban elmerült lény nem élt, beleszámítva az őserdő vademberét is" (97). És pontosan ez a kifelé való fordulás esik egybe" »bűnbeesés«-sel, az elanyagiasodással, a szellemvilágból való kiszakadással" (158-8). Istenhez (a szakrális metafizika értelmében, amely eljut a vallásfeletti dimenzióba, anélkül hogy lemondana a vallásos irányultságról), az istenhasonlósághoz nem a szellem vezeti el az embert, hanem a szeretet, amelyet metaforikusan és valóságosan is Isten éberségének nevez. Az univerzális emberi szellemnek ebben az értelmezésben mindenesetben istentudata van, istenébersége. Hamvas felismeri azonban azt is, hogy "Az emberi élet feladata nem az egység megteremtése, hanem a sokszerűségben az összhang megvalósítása" (94). Visszacsatolva még az előzőekben említettekhez, el kell mondanunk, hogy Hamvas szerint a vallások (jómaga kitűnő és szakavatott ismerője és értője a távol-keleti és egyéb misztikáknak is) történelmi képződmények. De ugyanakkor be kell látnunk, hogy ezek a képződmények mutatnak manapság egyedül még utat a metafizikai lét felé, s éppen ezért elsődleges szerepet töltenek be az emberi lét szellemi átalakításában.

Hamvas elsődleges célja az archaikus emberiség idealizált bemutatása s létezésének lefestése a szakrális metafizika dimenziójában, amely számára az egyetlen és igazi lételem. Ebben a dimenzióban, tegyük hozzá, a látható (bolygók, napok, égitestek) és a láthatatlan (szellemek, démonok, istenek) világ között nincs meghúzható határvonal, s ahol "Az emberi lét a látható és láthatatlan erőközpontok hatásától függ" (135). A szerző már a Láthatatlan világ című esszékötetében - amely mintegy előzetes erőpróba a Scientia Sacra megírásához - is kifejti azon nézetét, miszerint az emberi fejlődés nem a primitívben veszi kezdetét. A jelen kötetben Evolával egyetértésben mondja ki, hogy "a primitív (...) igen régi szellemi állapot elfajult csökevénye" (127). Nomármost ebből egyenesen az következik, hogy "az egyes ember egyéni sorsában is fenyeget a visszaképződés" (128). S Hamvas eljut addig a megállapításig, hogy maga a nyelv is elkorcsosult, s a mai ember a nyelvet is csak olyan periférikusan érti, mint magát a világot, mivel - az archaikus emberrel ellentétben - nem az igazi valóságot ismeri meg, hanem csupán saját tükörképét, amelyet látni szeretne.

Az archaikus ember világképével kapcsolatban kitér a lélekvándorlás problémájára is, megállapítva azt az igen sarkalatos alaptételt, amely a hamis misztifikációkat is szertefoszlatja egyúttal, hogy egyéni újjászületés tulajdonképpen nincs. A lélekvándorlás ugyanis nem az emberi individuumra, hanem az örök emberre vonatkozó őskép. S "Az ember célja nem az, hogy önmagát megváltsa. A megváltás az egyetemes emberiségnek egyszer s mindenkorra közösen kiadott feladat, és csak közösen teljesíthető..." (516). Az úgynevezett újjászületések és halálok tulajdonképpen addig mennek végbe az egyén karmatikus létében, amíg el nem jut a teljes spirituális megtisztuláshoz, a jelképes öröklétiséghez. Ha nem jut el, akkor valójában nem tudott kilépni az anyagba való beágyazottságból. Anyag marad, amely elfoszlik: az emberi értékek nem vándorolnak tovább, univerzális értéket nem hozott létre. Talán nem cáfolunk rá Hamvas nézeteire, ha ezeket a gondolatokat fűzzük hozzá a lélekvándorlásról szóló tanához.

A létről való gondoskodás archaikus emberi célja a földi paradicsom megteremtése volt, s természet felemelése Isten dicsőségére. Az egész emberi létet általjárta az a szakrális gondolat, "hogy Isten lakik bennem és ehhez az Istenhez méltónak kell lennem, mert én vagyok az" (485, s "A világ rám van bízva, s fel kell emelnem és át kell szellemítenem még a porszemet is" (224). A végső feladat tehát az, hogy a prima materiát (anyagi föld, sárkány) ultima materiává (tett, gondolat, szó, amely átszellemít) kell átalakítani, azaz más szóval: a világot arannyá kell változtatni (ez az alkímia metafizikai irányultsága, misztikus értelme). S a "Bölcsek köve az az egyetemes és elmúlhatatlan tudás, amely az aranycsinálás titkát őrzi" (235). Innen már csak egy lépés választ el bennünket annak felismerésétől, hogy "...az arany nem egyéb, mint a megtisztult lélek, az önmegtagadás tüzében kiolvadt színarany: a heroikus psziché" (249). Így azt is meg kell értenünk, hogy az archaikus ember tudott lemondani, ösztöneit képes volt fékezni, amire viszont a modern ember - szórványos kísérletektől eltekintve (szentek, aszkéták) - szinte teljesen képtelen. A modern ember nem gondoskodik a létről, hanem küzd érte, s "Ami megvalósul, az a haramia Én zsákmányösztöne" (196). A történeti ember tehát rabol, s a megdicsőült isteni ember képe helyett úgynevezett világképeket, világnézeteket alkot. S a föld paradicsommá tétele helyett a technika felszabadult ördögi erőit állítja saját szolgálatába, amelyek - Hamvas víziója szerint - a földi élet elpusztítására törekszenek.

Valójában el lehet mondani, hogy Hamvas könyvének elolvasása felér a beavatás szertartásával. A beavatás lényegének megragadására a könyv negyedik részében tesz kísérletet. A beavatás lényegét és értelmét a metonoiában látja, az újjászületés aktusában. A beavatás tetőpontján a mesterségesen megszakított életben (ez a szertartás "halál"- pillanata) támadt résen át a lét tör be a beavatottba. A lélek a nyílt létben még az istenek képétől is megszabadul, s arra a végső felismerésre döbben rá, hogy maguk az istenek is csak káprázatok voltak. Ez tulajdonképpen a már hivatkozott vallásfölötti állapotba való elérkezés, a visszatekintés pillanata: "a beavatott felismeri: az isteneken a lélek saját legmagasabb erőit, képességeit, szellemének legragyogóbb sugarait, káprázatának tündöklő képeit értette. Vallásfölötti állapotba érkezett, a Lét Egységébe. A lélek otthonába visszatért" (339). A beavatott tehát már egyszer eltávozott (jelképes halált halt), "de most visszatér, s élete az emberiségé. A hét bölcs közé kerülni nem az életsors befejezését jelenti, hanem az igazi tevékenység kezdetét" (317). Mint e rövid felvázolás is mutatja, Hamvas képes arra, hogy a legmagasabbra jutó spirituális bölcseletek kvintesszenciáját sűrítse össze, s fogalmazza meg minden misztifikáló ködösítést félretéve a humánus cél érdekében. Az emberi léleknek ugyanis csak ez az egyetlen ideális út adatott meg arra, hogy megistenüljön, mert ha nem ezt teszi, akkor "elsüllyed", az alvilágba érkezik (persze ez is képes beszéd a többivel együtt): végképp szertefoszlik és kialszik.

Ábel és Káin mellett ott van a harmadik lény, Séth, a középlény, a kevert emberi jelleg, a humánum (mindeme nevek természetesen nem élő embereket takarnak, csak szimbólumként értelmezhetők). Séthben habár az anyag az uralkodó, de él benne a szellemvilágból hozott nagy misztériumok emléke. Az ő utódai az úgynevezett logosz-faj, a természetfölötti emberek, lények, "akik az időből vertikálisan kitörnek és a természetfölötti világ egységében élnek. Ez az ekklésia" (293).

Hamvas elmélyült elemzését nyújtja az áldozatnak is, mint olyannak az archaikus ember létgyakorlatában. Ezek szerint "A közösségben helyreállított lét szertartását hívják áldozatnak" (369). Ezen a ponton világosodik meg az állatáldozat értelme és jelentősége is: megszabadítani a lelket (a közösség lelkét) az anyaghoz kötő vértől. A hamis és álszertartások a modern világban képtelenek megvalósítani az igazi áldozatot (a szertartásnak és az áldozatnak külön esszét szán A láthatatlan világban). Spirituális erő, télesma szabadul fel ma is a misztériumokban, a közös éneklésben, a színház katartikus pillanataiban, megragadó költői képekben, gondolatokban.

Hamvas az ősnyelvet az analógiákban való gondolkodás nyelvének tekinti. Anélkül, hogy belemennénk az igen érdekes részletekbe, mutassuk be a nyelv fejlődésének Hamvas szerinti főbb állomásait. Ezek a következők: ősnyelv, idea-nyelv, szimbolikus nyelv, mítosz-nyelv, költői nyelv, köznyelv (népnyelv), absztrakt (fogalmi) nyelv. Az ősnyelv ereje ténylegesen nem a népnyelvben maradt fenn, hanem a költői nyelvben, ebben azonban már túl sok az egyéni jelleg, s éppen ezért nem lehet igazán univerzális. Az analógiás nyelvben a lélek maga pillangó, de nem hasonlatképpen, de még metaforaként sem. "A képnyelv abból indul ki, hogy minden Egy" (389). A történeti nyelv viszont már alkalmatlan az analógiákra, "A nyelveknek nincsenek jelképeik, nincs mítoszereje, nem eléggé kozmikus, nem univerzális, nem metaforikus, egyszóval nem éber" (431). - hogy az éberség újabb említésével visszakanyarodjunk egy pillanatra a kiinduló pontunkhoz.

Analógiákban ma már csak a tudattalan gondolkodik, s a nappali tudat a nehéz anyagba merült. Viszont az őskori ember a világot úgy értelmezte, ahogy az ember álmai értelmezik ma: a dolgok transzcendens mélységében" (448).

Hamvas a lét megfertőzésének tartja - emlékezzünk Várkonyira - magát a betegséget is, mivel minden betegség "a katabázis egy neme, vagyis alvilági és démonikus érintkezés" (442). Az archaikus világban, illetve annak késői visszatükröződésében az emberi test szent váza volt (Grál), s a vázában díszelgő virág maga a lélek. A váza a szakrális folyadék edénye, az életadó nedvesség tartója, hogy nyíljon és illatozzon a virág.

A hierarchikus közösség fentről építkezett, s "A hierarchia nem egyéb, mint az archaikus metafizikára alapított tudás alkalmazása az emberi közösségre" (468) Hamvas értelmezésében a kasztok eltűnésével tisztátalanná válik az emberiség, s a modern egyenlőség gondolata aláásta a szakrális értelemben vett közösség létét: a közösség tömeggé degradálódott. A király több volt, mint az állam, annyival, amennyivel Isten több volt, mint az állam, annyival, amennyivel Isten több, mint a világ. Azon őrködött, hogy a külső ember vesszen el, a belső megmaradjon. Az uralom megfelelt a szellemnek és a láthatatlan transzcendens világnak, ezzel szemben a hatalom, a történeti emberé, a láthatónak és az anyagnak. A történeti kor előtt már nincs felsőbbrendű cél, s ennek eredménye az állandó jellegű zaklatottság és szenvedés: "A történet a boldogságot kereső földi Én története, az őskor azért történettelen, mert nem a boldogságot kereső földi Énnel, hanem az éberséget kereső halhatatlan énnel gondolt" (492). A királyt (a híres görög kocsihajtó szobrából kezdi elmélkedését róla Hamvas) felváltja a diktátor, az uralmat a hatalom és az erőszak. Hamvasnak volt elengendő történelmi tapasztalata ezen a téren. S "Az erőszak az erőnek nem fokozása, hanem az eldurvulása. (...) Az erőszak már nem hatalom, hanem merő egyéni önkény" (503).

Essen még néhány szó az archaikus értelemben vett lélek eszményi helyéről, a városról. Hamvas úgy értelmezi, hogy "a teljesen kiművelt, az anyagból teljesen kiemelkedett lélekkép: a város" (509). Így lesz tehát a város az átszellemült emberi közösség ősképe. S ez a közösség az isteni törvény - pontosabban: a szakrális metafizika törvényének - rendjében él. Az igazi várost, az eszményi Várost szellemmel és nem hatalommal kell vezetni. A törvénynek kell eluralkodnia, "mivel a törvényt az isteni intelligencia diktálta" (535).

Az isteni intelligencia, a logosz viszont nem más, azaz egyenlő a nagy betűs Emberrel - az egyetemes ember legmagasabb létezési szintje, a beavatottság legmagasabb foka, tegyük még ezt mindehhez hozzá.

Ahogy e rövid tanulmány folyamán már említettük volt, Hamvas könyve valóban beavatás az isteni tudásba, az ember legmagasabbrendű tudásába, amely olyan egyszerű tisztaságban fénylik, mint a csillagok az égen, a vertikálisan felemelkedett Ember istentudatába, - ÖN-TUDATÁBA. Éppen ezért kulcsfontosságú a Scientia Sacra Hamvas hatalmas - s ma még csak részleteiben ismert - életművében. Ahogy Török Endre mondja a könyvről írt utószavában: minden megelőző műve ebbe a könyvbe fut bele, s minden későbbi írásának forrása innen buzog fel.

Sajnálni való, hogy Hamvas könyve ilyen nagy késéssel jutott el a mai magyar olvasóközönség köreibe.

(Magvető, 1988.)