Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

HAFIZ DALAI
A KÖLTŐ ÉLETRAJZÁVAL
Persából fordította Erődi Harrach Béla
Pest, Tettey Nándor és társa, 1872
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

SZILÁGYI DÁNIEL ÚRNAK,
A TUDÓS ORIENTALISTÁNAK
S T A M B U L B A N ,
AZ EGYÜTT TÖLTÖTT IDŐK EMLÉKÉÜL ,
HÁLÁJA ÉS TISZTELETE JELÉÜL
AJÁNLJA A FORDÍTÓ

„Ha dicsekszik énekével
A száznyelvű fülmile,
Hafiz őt megszégyeníti
S persa dallal küzdi le."

Hafiz dalai, Nun betű 22-ik gazel

 

E L Ő S Z Ó
H a f i z keletnek legnagyobb lantos költője. Dalait ép oly lelkesedve említik a Ganges és Duna partjain, a turkománok sivatagjain és déli India virányain, mint Siraz rózsaberkeiben, és költeményei mindenütt népszerűségnek örvendenek. Nyugaton már száz év előtt a persák legelső lantosának ismerték el, s majd minden nyelvre le is forditották. Hafiz a világ figyelmét méltán megérdemelte, mert Kelet azon kevés költői közé tartozik, kik a világirodalom első rangú költői közé sorozhatók. Magyar irodalmunkban eddigelé még csak egy pár mutatványt birunk Hafizból, s máris nagy érdekeltséget keltett. Most tehát, midőn a jelen kötettel egy pár évi fáradozásom gyümölcsét van szerencsém a magyar olvasóközönségnek bemutatni, azon reményben élek, hogy várva-várt vendég lesz mindenkinek asztalán. Midőn pár év előtt a keleti tanulmányok nehéz terére léptem, s csupán e célból Keleten laktam és utazásokat tettem, mindig Hafiz volt lelkesítőm és vezetőm. Az ő tanulmányozását tettem életem egyik főfeladatává és céljává, s boldog leszek, ha ama tudat kisér siromba, hogy e feladatomnak lelkiismeretesen megfeleltem.
Hafiz nem könnyü költő, különösen nem nekünk nyugatiaknak, mondja Brockhaus Armin, és igaza van; azért méltán teheti valaki élete feladatává, hogy őt tanulmányozza és ismertesse. Mióta Hafizzal megismerkedtem, nem mult el nap, melyben társaságát nélkülöztem volna, s most, hogy valamennyire együtt megbarátkoztunk, még kevésbé nélkülözhetem őt. Ugy vagyok vele, mint az ember az élettel, hova-tovább, annál inkább ragaszkodom hozzá s minél jobban ismerem, annál inkább szeretem. Életemnek nem egy keserű óráját édesítette meg, nem egy bánatomban adott enyhülést és vigaszt; ő volt, a ki lelkemet elcsüggedni nemhagyá, és nemes törekvésre buzditott. De szükségem is volt Hafizra! Vajha olvasóimra is ugy hatna, mint reám hatott Hafiz!
Hafiz divánjában 693 költemény foglaltatik, melyeknek a jelen kötet egy ötöd részét tartalmazza. A költeményeket nem válogattam, mert Hafizban válogatni nem lehet, s ha ezt tettem volna, akkor az egészet kellett volna adnom. Adhattam is volna, csak azt akartam megtudni, hogy szives fogadtatásra talál-e, s ha igen, akkor kész vagyok a már csaknem teljesen elkészült Hafizt egészen t. olvasóim asztalára letenni.
Hafiz életrajzát minél kimeritőbben tartottam szükségesnek előadni, hogy minden oldalról kidomboruljon. A segédforrások, melyekből életrajzát összeállitottam, saját művein kivül a következők:
Der D i w a n des grossen lyrischen Dichters Hafiz im persischen Original, herausgegeben, ins Deutsche metrisch übersetzt und mit Anmerkunger versehen von Vinzenz Ritter v. Rosenzweig-Schwanau. 3 kötet.
Der D i w a n von Mohammed Schemseddin Hafiz, aus dem Persischen zum erstenmal ganz übersetzt von Jos. v. Hammer. 2 kötet.
S p e c i m e n p o e s e o s persicae, sive Haphyzi gazelae.
H a f i z . Eine Sammlung persischer Gedichte von G. Fr. Daumer.
Coup d'oeil sur la vie et les ecrits de Hafiz. Journ. Asiat. V. Serie, Tom. XI. Nr. 43. (Avr - Mai 1858).
A költemények forditásánál az eredetihez mindaddig ragaszkodtam, mig csak hűségem az értelem rovására nem került; ily alkalommal egy hajszálnyit eltértem, de a hűséget itt is megfigyeltem. Ezt orientalistáink ugyis észre fogják venni, ha ugyan művemet figyelmükre méltatják; s csak is azok kedveért tettem e megjegyzést, kik az eredeti persát nem értik. Az eredeti szövegre nézve különösen a következő kiadást vettem alapul:
Die Lieder des Hafiz. Persisch mit dem türkischen Commentare des Sudi, herausgegeben von Herrmann Brockhaus.
Hogy a magyar irodalom mit nyert e mű fordítása által, és hogy a fordító mennyiben felelt meg a műfordítás igényeinek, azt megitélni mások vannak hivatva, kiknek jóakaró figyelmeztetését és részrehajlatlan itéletét köszönettel fogadja
Pest, 1871. aug. 10.
A fordító.

HAFIZ ÉLETE ÉS MŰVEI

M o h a m m e d [1] S e m s z e d d i n [2] H a f i z [3] született Sirázban. Születési éve bizonytalan s elég valószinüséggel a Moszaffer 4) uralkodó ház uralmának első éveire tehető, mely uralkodó ház mintegy 77 évig 718 (1318)-tól 795 (1392)-ig uralkodott Farszisztanon vagyis a tulajdonképeni Persián, és a melynek bukásával majdnem összeesik Hafiz halála éve is 791 (1389)-ben, ugy hogy joggal lehet őt a hidsra 8-ik (Kr. u. 14). század költőjének és az általa dicsőitett Moszafferidák dicsszónokának nevezni.

1). Mohammed (a dicséretre méltó), tulajdon neve (alem).
2). Semszeddin (a vallás napja), második neve (lakab), mely rendesen a vezeték vagy családnév helyét pótolja a mohammedánoknál.
3). Hafiz (a megőrző), e nevet érdemnévnek (machlasz) lehetne nevezni, mivel csak azok viselhetik, kik a Koránt elejétől végig könyv nélkül tudják.
4). Ez uralkodóház alapítója E m i r M u b a r i s z e d d i n M o s z a f f e r , Ibn-Manszur Gazaszeddin volt; utána a Siráz, Kerman, Jezd és Ispahanra osztott Persia felett a következő fejedelmek uralkodtak: D s e l a l e d d i n S a h S e d s a, Ibu Mubariszeddin; K a t b e d d i n S a h M a h m u d, Ibu Sah Sedsa; S z u l t á n Z e in u l a b i d i n, Ibn Sedsa; S a h M a n s z u r, Ibn Emir Mubariszeddin Mohammed; S a h J a h j a, Ibn Sah Moszaffer; S z u l t á n A h m e d, Ibn Moszaffer; S z u l t á n A m a d e d d i n; mig Tamerlan egymásután meghódította tartományaikat és uralmuknak véget vetett.

Hafiz tisztes öreg kort ért el, miről költeményeinek több helyei tanuskodnak, így:

Egy ifjunak szerelme
Ült az én ősz fejemre.

Azt mondád a sötét után
Nem jöhet másfelé szin,
Mért hogy mégis megőszültek
Az én sötét fürteim?

Minthogy Hafiz öreg lettél
Lódulj ki a korcsmából;
Mámor és kedv csak ifjunak,
Öregnek már nem áll jól.

Gyermekkorától életirói semmit sem említenek: egy alaptalannak látszó hagyomány szerént sütőlegény volt.
Hogy bizonyos dervis-rendhez tartozott, s mint szemlélődő azaz a szófi felekezet növendéke a rend főnöke alatt állott, az több gazeléből kiviláglik, melyekben szerzetes társaival és a főnökkel a bor élvezete és tilalma felett civódik, gyakran képmutatással vádolva, felhivja őket, hogy a rend kék ruháját és övét cseréljék fel a tüzimádók derékszijával és a borpohárral. Később mint rendfőnök említtetik a T a b a k a t i s u j u c h cimű műben, hol a szerzetes főnökei vannak felsorolva.
Az ismeretlen szerző az idézett műben így emlékezik meg Hafizról: "Semszeddin Mohammed Hafiz, rejtélyes nyelvnek és a titkok tilmácsának is neveztetik; költeményei számtalan titkos tant és mély igazságot tartalmaznak. Nem lehet tudni, vajjon bizonyos rendfőnök nyilvános tanítványául szegődött-e, de művei e jelleget hordják magukon. gy híres férfi mondása szerint senkinek divánja nem illik annyira a szófi kezébe, mint Hafizé. Hadsi Kalfa bizonysága szerint Hafiz istenészeti munkákkal is foglalkozott, melyek annyira igénybe vették idejét, hogy életében még költeményeit sem szedhette össze."
Ugyanezt állítja róla a s z e r e l m e s e k g y ü l e k e z e t e (Medsalisz al usak) című mű szerzője, midőn igy ír: "A mysztikus kert czyprusa, a tulvilági jelképek rózsaligete sirázi Mohammed Semszeddin Hafiz, közönségesen rejtélyes nyelvnek és a titkok tilmácsának neveztetik és méltán, mert minden verssora a költészet egy ágazatát, vagy az ékesszólás csodáinak egy remekét képezi. - Mindnyájan megegyeznek abban, hogy a szófik rendéhez tartozott, a mint ez költeményeiből is kiviláglik".
S z u d i igy ír róla: "Hafiz gazeleit az iskolában szokta volt szavalni, melyet Hadsi Kavameddin Mohammed Ali különösen az ő számára építtetett, és mindig azon óhaját fejezte ki tanitványai előtt, vajha gazeleit összefüznék egy gyöngysorba kortársainak és barátainak nyakékességeül."
Hafiz életéről Devletsah "T e s z k e r e t u s s u a r a " (a költők emlékirata) cimű művében legtöbb életadat foglaltatik. Álljon itt egy rövid kivonat a nevezett műből. A sirázi nagy Hafiz korának legritkább jelensége és a világnak csodája volt. Szavainak emberfeletti ereje és titkos értelme volt, miért is rejtélyes nyelvnek (Liszanol gaib) neveztetik. Külső alakra az ő szavai egyszerüek és cicomátlanok, de az igazságot mélyen felkaroló jelentéssel és tökéllyel birnak. A költészet csak legkisebb érdemét képezi, nem kevésbé kitünő volt a Korán olvasásában és az ascetismusban. Szeid Kaszem ul Emdar, a nagy mystikus Hafizt választá mintaképeül és folyvást divánját olvastatá magának. Nagyok és kicsinyek mindig ajkukon hordják Hafiz szavait. A világi javakat semmibe sem vette, és könnyeden tul tette magát az élet gondjain és kellemetlenségein. A rangot, fénypolcot megvetette; királyok koronái felett rendelkezhetett volna, de ő e vágyakat nem ismerte, sokkal kevesebbel is beérte. Bizonyitják azt saját szavai:

Ha dus arany köntösödben
Részegen jársz mellettem,
Daróc ruhás Hafizodnak
Adj egy csókot kedvesem.
Másutt:
Ne nézz külső szegénységre,
Mert Hafiznak kebele
A szerelem kincseivel
S gyöngyeivel van tele.
Másutt megint igy:
Hogy megvessen Hafiz rangot,
Nemessége készteti;
Ő szerelemittas koldus,
Minek a rang, pénz neki?

Társalgott tudósokkal és dervisekkel, sőt gyakran uralkodókkal és vezirekkel, de leggyakrabban és legszivesebben finom müveltségü ifjakkal, és birta mindenkinek rokonszenvét és szeretetét. Költeményeit oly kevésre becsülte, hogy tanitványai és barátjai csak halála után gyüjtötték össze és rendezték.
Bagdad akkori uralkodója Ahmed, kegyetlen, de a tudományokat pártoló fejedelem, ki maga is zenével és költészettel foglalkozott, rendkivüli tisztelője volt afiznak és bármennyire iparkodott őt rábirni, hogy udvarába telepedjék, Hafiz nem volt hajlandó Persiát Bagdaddal felcserélni; többre becsülte hazájában a száraz kenyeret, mint az igért dusgazdagságot idegen földön. Szultán Ahmed dicséretére irt egy költeményt és Badadba küldötte. Ennyivel viszonozta a szultán kegyét és jóakaratát.
A hagyomány számtalan szellemdús adomát és ötletet őrzött meg Hafizról. Midőn Timur Lenk elfoglalta Farszot és a Moszaffer uralkodó ház utolsó szultánját kivégezteté, Hafiz még életben volt. A büszke hódító maga elé hivatta az ősz Hafizt, s igy szólt: Fényes kardommal a világ legnagyobb részét meghódítottam; ezer országot csak azért kerítettem hatalmamba, hogy szülőföldem két városát, Bocharat és Szamarkandot mindenik felé helyezzem, és te merészléd e két drága gyöngyöt kedvesednek szeplőjeért odadobni? Nemde te irtad e sorokat:

Eger an turki Sirazi
Bedeszt ared dili mara;
Bechali hindujes bachsem
Szamarkand u Bocharara.

(Ha szivemet elfogadná
Az a bájos sirázi lány,
Szamarkandot s Bocharát egy
Szeplőjeért odaadnám).

Hafiz megcsókolta a földet és igy szólt: Világok ura, tekints csak e pazarlóra s meg fogod bocsátani, hogy ily hálóba került. A válasz tetszett a hódítónak, és a helyett, hogy megbüntette volna, kegyébe fogadta. Egy más adoma szerint Hafiz így válaszolt: "Fejedelem, sajnos, hogy ennyire pazarló vagyok, különben nem lennék ilyen koldus".
Egy ismeretlen persa iró Hafiz baráti és szerelmi viszonyait irta le. Sah Sedsa uralkodása alatt Hafiz baráti viszonyban élt a mufti fiával. Ez ifju oly rendkivüli szépség volt, hogy Hafiz dacára annak, hogy már akkor rejtélyes nyelvnek nevezték, megénekelte a fiu szépségét egy gazelben. Egy napon találkozott vele egy boltban, egy bortelt poharat adott neki, s mialatt a fiu kiitta, Hafiz elmerült szép arcának szemlélésébe. A fiu képe fellelkesíté, s akkor rögtönözte dicsversét. Sah Sedsa értesült e baráti viszonyról Hafiz irigyei által, kik minden léptét-nyomát kilesték. A szultán felment a bolt fedelére, s az ablakon át meglátta Hafizt, midőn a poharat átnyujtá az ifjunak, s igy kiáltott fel: "Hafiz fiuszerető és iszákos." Hafiz megismerte a sah hangját s egy gazelt rögtönzött. (L. a 65. költ.)
Baráti frigyben élt Hafiz ezenkivül egy lakatos fiával is.
Hafiznak két szerelmi viszona volt. Kora ifjuságában szeretett egy S a h n e b a l (cukornádszár) nevű leányt, mely szerelmet a magyarázók következőleg irják le. Siráztól négy paraszanga távolságra egy Piriszebz (a zöld öreg) nevü falu fekszik. Régóta egy monda járt szájról-szájra, hogy amaz ifju, ki ott negyven éjet alvás nélkül képes eltölteni, költővé avattatik. Hafiz feltette magában, hogy az előirt követelményeknek a legnagyobb pontossággal megfelel. Reggel kedvese ablaka előtt sétált, délben egy kissé lenyugodott és az éjet költői ihletben töltötte. Igy élt át harminckilenc éjet. A negyvenedik napon rendkivüli öröm szállta meg, midőn észrevette, hogy a leány magához intette. Szeretetteljesen fogadta Hafizt és tudtára adta, hogy a költő szellemét koronáknál és királyi székeknél többre becsüli. Egész éjjel magánál tartotta volna, ha Hafiz nem vonakodott volna fogadalmát megszegni. Elhagyta tehát még az este és elment a kitüzött helyre.
Másnap hajnalban - folytatja a rege - megjelent Hafiz előtt egy zöld köpenybe burkolt tiszteletteljes ősz, kezében poharat tartva. Chizer volt, az életviz-forrás őre, s Hafiznak inni adott belőle és ez itallal halhatatlan hirnevet adott neki. Igy avattatott Hafiz költővé.
Második kedvesét nőül kérte, de ajánlata visszautasittatott. Ékesszólása és költői tehetsége által a cukorajku előnevet vivte ki magának, s e néven minden társaságban szivesen látott vendég volt. Sirázban ez idő szerint gazdagsága és szépsége miatt Aruszi Sdihan (a világ arája) nevü leány élt; szülei korán elhaltak, s már kora ifjuságában számosan megkérték a leány kezét; ő azonban nyilvánosan kihirdette, hogy hajadon kiván maradni. Különben igen nagy jóltevő volt szegények, szükölködők nyomorán segitett, minden inségnek enyhitője volt, s e tulajdonságánál fogva nagy hirben állott. A szegény Hafiz elég szerencsétlen volt és e leányba halálig beleszeretett. Nem törődve hirnevével, éjet napot ablaka alatt töltött, és azon reményben, hogy sikerülend őt megnyerni, rokonainak több rendbeli szolgálatot tett. Ezek viszonzásul nem mulasztották el nehány jó szót mondani Hafiz érdekében; de mivelhogy lehetetlen volt rábirni határozatának megmásitására, rábeszélték, hogy legalább egy találkozás élvezetében részesitse a szegény költőt és mindkét félt meghivták egy napon lakomára, a mi Persiában az akkori szokással megegyezett. A leány nyájasan fogadta Hafizt, de a szép szavaknál maradott, s heves, szenvedélyes kitöréseit legkevésbé sem viszonozta. Végül mindnyájan Hafiz pártjára szegődtek, minden követ megmozditottak, hogy a szép leány szivét fogékonnyá tegyék, de mitsem használt, ő változatlan maradt határozatában és esküvel fogadta, hogy készebb kincsét magával a sirba vinni, mint férjhez menni. Hafiz, a ki nem számitott elutasító válaszra, a leány makacssága és kegyetlensége felett keserü panaszban tört ki.
Kedves Hafiz, szólt a lány, te nagy tehetségü, finom műveltségü, édes beszédü férfi vagy, érdemed szerint becsüllek, de nőd nem leszek soha. Ha ezzel be nem éred, fogadj döntőbirót, kire az ügy feletti itéletet bizzuk.
Közösen egy ismerős aggastyánt szemeltek ki és Hafiz már ujjongott örömében, hogy az ügy az ő javára fog eldülni. Az aggastyán a sors megkérdezéseül a versbökést [1] s e célra Hafiz költeményeit hozta ajánlatba, mindkét fél elfogadta és Hafiz kedvezőtlen válasz következtében elesett a világ arája kezétől.

1). A vers vagy sorsbökés (Tefaul) nem egyéb, mint a rómaiaknál és görögöknél, valamint a 17-ik században Nyugaton is divatozott sortes virgilianne vagy kliromantia és rapsodomantia, mely szerint a jeles költők iratait lázcsillapitóknak és méregellenes szereknek tartották. A persáknál egy tűvel valamely költő művébe szurtak s a könyvet azon helyen kinyitották s azon lap tartalmát a sors határozatának tekintették. E célra nagyon használják a Hafiz divánját.

A világ arájánál kedvezőbb fogadtatásban részesült a világ urai részéről, kik kegyükkel árasztották el, minek fejében ő dicsérő dalokat irt.
A Moszaffer uralkodó ház fejedelmei közül különösen kettő ismerte el Hafiz kitünő érdemeit, kiket költeményeiben is magasztal, t. i. az első a müvelt, de a bor és szerelem oltárán mértéken felül áldozó Dselaleddin Sah Sedsa, Abulfavarisz (a lovasok atyja) előnévvel, ki anyjának és kiskorusága alatt gyámjának a kegyetlen és zord Dilsad Chatunnak [1] uralma után nyájassággal és mérséklettel uralkodott olyannyira, hogy az atyja [2] által foganatba vett szigoru büntetéseket nem csak enyhitette, hanem a borivókra mért halálos büntetést el is törülte és a borivást megengedte. Hafiz az ő udvarában tanitott és a szultán őt annyival inkább szerette, mivel maga is irt csinos költeményeket. Második pártfogója Sah Manszur, Emir Mabariszeddin Mohammed unokája, kinek Hafiz a ""K o r e s m a k ö n y v" (Szaki name) cimű költeményét ajánlotta. Fia Eszed herceg, kit atyja féltékenységből ártatlanul kivégeztetett, Hafiz legbizalmasabb barátja volt.

1). Défrémery Mirchond után tisztán kimutatja, hogy Szudi és utána Reviczky hibásan tartják Dilsad Chatunt a Sah Sedsa anyjának, összecserélve a bagdadi Szultán Oveisz anyjával. Sah Sedsa anyja: Khan Kutluk Machdum Sah, az ősz kermani sah Kutbeddin Sah Dsiban leánya.
2). És nem mint Szuni állítja, hogy az anyja tiltotta volna meg a borivást halálbüntetés alatt. Sah Sedsa atyja Mubariszeddin Mohammed a Korán rendeleteit oly szigoruan megfigyelte és maga is olyannyira felügyelt az igazságszolgáltatásra, hogy családja és rokonai öreg biró (muhteszib) gunynévvel illették őt; Hafiz is több gazelben e néven emlékezik meg róla.

A Bagdadban uralkodó Ilchan családból különös kegyelettel emlékezik Oveisz Seichről és fiáról Ahmed szultánról. Költeményeinek hire nemcsak Persiába, hanem még határain tul is annyira elterjedt, hogy joggal mondhatjuk saját szavaival:

Elhatott már Hafiz a te
Dalaidnak varázsa
Nagy Khinától Egyptomig
S Reitől Görögországba,

s oly kedveltek voltak mindenütt, hogy az uralkodók egymással versenyezve, mindennemü igéretekkel iparkodtak őt udvarukba meghivni, némelyek pedig gazdag ajándékokat küldöttek neki. De Hafiz, talán mert költői függetlenségét többre becsülte, vagy hogy az udvari életet már megunta, vagy tán hogy hazája földét elhagyni nemakarta, Sirazból nem volt kimozdítható, s ennek folytán a meghivásokat visszautasitotta, s csak
J a h j a, a jezdi sah meghivását fogadta el, de három nap mulva már visszatért kedves Sirázába; a sah hihetőleg nem volt iránta elég bőkezü. A hormuzi sah, Hafiz költeményeitől elragadtatva, roppant ajándékot küldött neki, s a költő ezért a jezdi sah rovására magasztalja:

Nem látott a hormuzi sah,
S száz javát rám halmozá;
Mit sem adott, bár dicsértem
S ismert is a jezdi sah.

Másutt szintén rá vonatkozólag így ir:

Dsem vendégi, udvaroncok!
Boldog sorsban éljetek,
Bár sohasem üritettem
Telt poharat köztetek.

A jezdiekre, ugy látszik, nagyon haragudott, mert egy más helyen igy dalol:

Hajnali szél, Jezd népének
Mondd meg a mit üzenek:
Fejeikből botod alatt
Játéklabdák legyenek.

Defrémery Hafiznak egy második utazásáról is emlékezik az idézett műben. A dechani szultán Mahmud sah Behmeny nagy barátja volt a költészetnek s 1378-ban trónra lépvén, Arabia és Persia költőit és tudósait Dechanba gyüjté maga körül és gazdagon megjutalmazta. Mir Feiz-Ullah Judsu, a közigazgatás vezetője, felszólitotta levélben Hafizot, hogy jőjjön ura udvarába s uti költségek fejében nagy összeg pénzt küldött számára. A költő e pénz egy részét nővére gyermekei és sirazi leányok közt elosztá, s egy más részével adósságait kifizetvén, utra kelt s Larba érkezett. Itt találkozott egy ismerősével, kit a rablók kifosztottak, s ennek odaadta minden vagyonát, s maga kénytelen volt két Indiába utazó gazdag kereskedőnek: Zein Alabidin Hamadani és Mohammed Kazeruni szivességét igénybe venni, s az ő költségükön utazott Hormuzba. Holmi kellemetlen mellőztetés miatt elidegenitették maguktól Hafizt, mindazonáltal velük együtt beleszállt a Dechanból Mahmud sahtól érkezett hajóba, de mivelhogy a vihar késleltette az utrakelést, az utazáshoz szokatlan költő beleunt az ut kellemetlenségeibe, partra szállittatá magát azon ürügy alatt, hogy elfelejtett a parton levő barátjainak isten hozzádot mondani. De a helyett, hogy visszatért volna a hajóra, egy költeményt rögtönzött, megkövetésül elküldé Feiz-Ullahhoz és hazafelé vette utját. Feiz-Ullah felolvasta a költeményt a sahnak, s ez annyira megtetszett neki, hogy nem neheztelt Hafizra, s igy szólt vezéréhez: Mivelhogy Hafiz utra kelt, hogy meglátogasson, annyira lekötelezettnek érzem magamat, hogy kegyét meg kell hálálnom. Ezer darab arany tomant adott egy Kolbergahi tudósnak, hogy indiai kelméket vásároljon és küldje el tisztelete jeléül a sirázi költőnek.
Nemcsak a Moszaffer uralkodó ház, mely Hafiz életében Siráz felett uralkodott, hanem Abu Iszhák, a Judsu család utolsó tagja, kitől a Moszaffer család ragadta el az uralmat és Timur is, ki a Moszafferidák romjai fölé emelte trónját, kegyelettel viseltettek a költő iránt, s ha nem is tüntették ki ranggal és gazdagságokkal, de becsülésüket és tiszteletüket teljes mérvben birta.
Különös pártfogója volt Hafiznak Hadsi Kavameddin Haszan nagyvezir, ki Siráznak Emir Moszaffer által történt meghóditása után 11 évre meghalt. Hafiz két évig lakott házában, s barátai előtt, kik magányba vonult életeért vádolták, pártfogójának kegyével mentegetőzött, ki nem engedte, hogy köréből távozzék. Hadsi Kavameddin Haszan össze nem tévesztendő Hadsi Kavameddin Mohammed Ali szinte nagyvezirrel, ki Hafiznak még nagyobb pártfogója volt mint névrokona. Sirázban egy iskolát épittetett számára, melyben roppant számu tanitvány sereglett Hafiz körül, kiknek felolvasta költeményeit és előadást tartott a vallás- és jogtudományból, s fejtegette a nagytudományu arab nyelvész Zamachsarinak "K a s s a f" (a leleplező) cimű Korán-magyarázatát. Állitják, hogy ez iskolában ma is őrzik még Hafiz sajátkezű oldaljegyzeteit Szakkaki "M i f t a c h u l u l u m" (a tudományok kulcsa) cimű encyclopaedikus müvéhez.
A nevezett két egyénen kivül még más három nagyvezir emlittetik mint Hafiz pártfogója, t. i. Mahmud Amadeddin, Dselaleddin és Turansah. Gazeleiben megemlékezik még Behaulhakuddin imámról, Abulvefa, Abduszamed, Naniki seich, a kedvelt Farruch és Tubtamurról, Sah Sedsa pohárnokáról. Nagyon hosszu volna itt mindazok neveit felsorolni, kik Hafiz kegyelését és barátságát életük legfőbb törekvéseül tekintették. Talán nincs költő, kit életében annyira tömjéneztek és égig emeltek volna, mint Hafizt, s ő mindezek dacára oly szerény, oly nyájas, leereszkedő volt mindenki iránt, hogy méltán lehetett népének bálványa.
De valamint nincsen rózsa tövis nélkül, nincs oly ember, kinek irigyei ne volnának. Nem csoda tehát, ha Hafiznak is kijutott a keserü pohárból. Sohase bizzál fejedelmek kegyében, mondja egy török közmondás, mert kegyelmüknek kenyerét térdükön hordozzák, s ennek igazságáról Hafiznak is meg kellett győződnie. Chondemir a következő adomát hozza fel művében: Egy napon Sah Sedsa megdorgálta Hafizt mondván: "Gazeleidben a legelsőtől a legutolsóig, egyben sincs meg az egyöntetüség, sőt épen ellenkezőleg mindenikben három-négy sor a borról, más két sor a szófik tanáról, ujra három-négy sor kedvesedről szól. Mind e keverék elüt a többi költők és szónokok költészeti szabályaitól." Hafiz következőleg válaszolt: "A mit felségem áldott nyelve mondott, való igaz, de mindannak dacára Hafiz dalai a különböző tartományokban és vidékeken nagy népszerüségnek örvendenek, mig a szabályokat megfigyelő többi sirázi költők dalai a város kapuin tul nem hatottak." - A költő irigyei ez öndicsekvés miatt gyülölségre fakadtak s a saht okkal-móddal Hafiz ellen ingerelték. A sah hajlott ellenségeinek tanácsára, bevette a neki nyujtott mérget és boszut forralt a költő ellen. Egy versében, melyben az utolsó itélet felett kételkedik, meg is találták a bosszu alapját, fetvát hoztak, melyben Hafizra mint istentelen hitetlenre (kafir) kimondják a halálos itéletet. De Seich Zeineddin Abu Bekr Tajabady, ki épen akkor érkezett vissza mekkai zarándok utjáról, kimenté őt a bajból. Tanácsára az inkriminált két sor elé egy distichont csusztatott be, melyben elmondja, hogy egy keresztény hajnalban a korcsma előtt hárfa és rubab hangja mellett dalolta, hogy nincs utolsó itélet. S csak igy menekült meg a farkasok körmei közül.
De Hafiz sem maradt adós irigyeinek, a hol szerét tehette, kigunyolta és nevetségessé tette őket. Sah Sedsa nagyon örömest társalkodott Kodsa Imád, kermani jogtudorral, mert ennek volt egy macskája, mely valahányszor gazdája imádkozott, mindannyiszor utánozta az ima alatt szokásos hajlongásait, s ez a sahnak végtelenül tetszett. Hafiz egy gazelben kigunyolta a macskabolond jogtudort és a sahot is megcsipkedte.
Legtöbb keserüséget szereztek neki a szerzetesek és papok, kiknek szenteskedésével és képmutató álnokságával, mint egyenes szivü ember sehogy sem tudott megbarátkozni. Ostorozta is kiméletlenül kétszinüségüket, népámitó álcáskodásukat; de valamint nálunk is a darázsok fészkét bolygatja az, ki a barát álarcát lerántja, ugy Hafiznak is sokat kellett türni a papok és szerzetesek mérges fogainak mardosásától, és pedig annál inkább, mivel maga is egy szerzetes rend tagja volt. Egy gazelében különösen nagyon keserün fakad ki ellenük:

Nagyon szent az apát ur a
Szószéken és oltárnál,
De magányos szobájában
Bezzeg egész mást csinál.

Csodálom e bárgyu képű
Papokat a szószéken,
Mást tanitnak s az életben
Cselekszenek másképen.

Én nem értem, kérdezd meg hát
A mi körünk öregét,
Mért hirdet pap töredelmet
S ellene ő minek vét?

Tán magok sem hiszik már a
Végnapot, mert különben
Nem volnának képmutatók
S csalók saját ügyökben.

Vezesd vissza, uram, e fajt
Ősi szamár fajára;
Azért dölyfös, mert török rab
S öszvér hozta világra.

A szerzetes növendékeknek szigoruan megtiltották a borivást, de a vén bünösök, a rendfőnökök, perjelek és apát urak nem átallották titokban a bünök anyjával (umm-ul-chahaisz) - a mint a mohammedánok a bort nevezik - társalogni és a gerezd leányával szerelmi frigyben élni.
Erre vonatkozólag egy gazelében igy dalol Hafiz:

A mecsetből a csapszékbe
Ballagott a perjelünk.
Barátaim! Más tanácsot
Ugyan minek követünk:

Mért szegeznők, tanitványok!
A kábára szemünket?
Ha perjelünk mindig csak a
Korcsomára tekinget!

Családi életéről annyit tudunk, hogy neje a női erény minden bájaival megáldott lény volt, kit Hafiz gyöngéden és egész lelkéből szeretett. Kora halála felett egy érzelemdus költeményben kesereg. Emberi alakot öltött angyalhoz hasonlitja, kinek vissza kellett térni az égiek körébe. Egyik fia 1362-ben (764) halt meg s szintén megéneklé egy csinos költeményben; a következő négy sort egy kiskoru gyermekének halála felett irta:

Itt a tavasz, rózsa, nárcisz, tulipán
Kihajtanak, csak te nem jösz egymagán.
Mint tavaszi felhő könyet hullatok
Porodra, mig visszaadnak a hantok.

Herbelot állitását, hogy Hafiz keresztény lett volna, mivel Krisztusról nagy ihlettel és különös tisztelettel emlékezik gazeleiben, nevetséges voltáért említem, mert tudva van, hogy a mohammedánok általán mint Mohammedet megelőzött látnokot nagy tiszteletben tartják Jézust, a szófi felekezet pedig, melyhez Hafiz is tartozott, Jézust a legnagyobb szófinak nevezi s mint ilyent mintaképeül tekinti; de azért még nem lehet őket keresztényeknek nevezni. Ilyen következetességgel rá lehetne fogni azt is, hogy tüzimádó volt, mert Zarathusztra tanáról és hiveiről igen gyakran és kegyelettel emlékezik, sőt felhivja hiveit, hogy fogadják el a tüzimádók vallását.
Uralkodóktól és fejedelmektől tiszteltetve, barátaitól szerettetve, Siráz rózsakertjeiben tanulmány és élvezet közt élte Hafiz életét, mely kelet egyik legviharosabb és legzajosabb századára esett. Uralkodó házak, melyek egymást gyülölték és nyugtalanitották, egymás romjai felett emelkedtek fel, és ujra összeroskodtak, és háboruval pusztitottak mindent, mignem Timur mindent felforgató hóditásaival egész Ázsiát egy iszonyatos lángtengerré változtatta. A hóditó maga elé hivatta Hafizt és kegyesen fogadta. A politikai viharok, melyek akkor egész Keletet megrázkodtatták, sajátságos ellentétet képeztek a költő zavartalan kedélyével, ki azalatt, mig körülötte országok összeroskadtak és bérencek elhatalmasodtak, háborithatlan kedéllyel csalogányról és rózsáról, borról és szerelemről dalolt.
Hafiz csendben mult ki 791 (1389)-ben és a földrengés által 1853-ban nagyon megrongált szeretett Sirázának egyik általa is megénekelt elővárosában Moszellában, a várostól egy félórányira észak-keletre fekvő Hafizie nevü kertben a gazeleiben gyakran megénekelt Ruknabad folyó partján van eltemetve. Szultán Abul Kaszim Baber Behadirehab, Sah Ruch unokája 855 (1451)-ben elfoglalván Sirázt, Farsz fővárosát, Mohammed Muammai a hóditó tanára és nagyvezire, pompás épületet emeltetett sirja fölé, mely többször kijavittatott. Egy márványtáblára két gazele van bevésve. Sirjához ma is tömegesen zarándokolnak a halhatatlan költő tisztelői és Siráz lakói, Dsami állitása szerint sirját minden pénteken meglátogatják. Sirkápolnájának (türbe) falain kivül nyugszik Persia legnagyobb szónoka, a történetiró Vaszszaf, s egy óránnyira a kerttől fekszik Szadi a Gulisztán (rózsakert) és Bosztán (gyümölcskert) halhatatlan költője.
Halála után az irigység és képmutatás meg akarta tőle tagadni a tisztességes eltemettetést és temetetlenül akarta testét kidobatni, azzal vádolván őt, hogy a legszentebbet, a Koránt szentségtelenité meg az által, hogy nyilt parancsa ellenére a bor élvezetét szóval és példával tanitotta. Egy pár óráig kiegyenlités reménye nélkül folyt a harc a költő barátai és ellenségei közt, mig végre mindkét fél megnyugodott abban, hogy kikérik a sors határozatát versbökés által. Elővették tehát Hafiz költeményeit, beleszurtak egy tüvel és a következő sorokra nyitottak:

Ne gyalázd meg Hafiz testét
S ne hagyd temetetlenül;
Mert bár a bün örvényébe
Sülyedt, mégis üdvezül.

Midőn másodszor is ismételték, e szavakra bukkantak:

Száz okom volt, hogy a bünnek
Örvényébe sülyedék;
De ismertem a szerelmet
S irgalmat ad majd az ég.

Ellenségei e sorok által mintegy isteni sugallattól megintetve, elhallgattak és a költő hült porai tisztességesen eltemettettek.
A főpapok, szerzetesek, ulemák, muftik, imámok és szófik, lehet, hogy némelyek meggyőződésből, legtöbben azonban tettetett szenteskedésből, rejtélyes jelképi értelemben kezdék magyarázni Hafiz költeményeit. Belátták ugyanis, hogy el nem vonhatják költeményeit a nép ajkairól, jelentésüket mindenféle csürés-csavarással az isteni titkok és tulvilági élet allegoriáiként igyekeztek magyarázni. "A mysticzismus egy neme feltalálható ugyan Hafiz költeményeiben - mondja Daumer - de egészen elütő ama zord, szenteskedő iránytól, mely a szerzetes iskolát jellemzi. Midőn a józanságot kárhoztatja és a mámort magasztalja, az első alatt az emberi én-nek visszavonását érti a természetes való- és tárgyiasságtól, egy olyan elvont, alanyi állapotot, melyet joggal lehet rossznak nevezni és a gonoszság forrásaként feltüntetni; ez utolsó alatt pedig nem a tulajdonképeni értelemben vett bormámort érti, hanem a léleknek átszellemült elmélyedését a természetbe és valóságba, egy mámoros állapotot, mely borélvezet nélkül is képzelhető. Hogy félre ne értsük a költőt, megkivántatik először, hogy a tréfát megértsük, és ne tartsunk minden vidor költői szeszélyből eredő kötekedést komolyságnak; továbbá, hogy a legszilajabb pajkosság és kedvcsapongás alatt lappangó finom komolyságot is észrevegyük; miből kifolyólag Hafiz az istenészet, szemlélődés és erkölcs gunyolása, megvetése és kárhoztatása dacára maga is istenész, bölcsész és erkölcstanitó a m a g a n e m é b e n."
Daumer őt oly nagy bölcsnek tartja, hogy Sokrates mellette csak p h i li s z t e r.
Nem tagadhatjuk, hogy némely költeményeit rejtélyes értelemben kell venni, de nem nagyra rug azon költemények száma, melyekben a bor és szerelem az isten szeretetére magyarázandó, mint ezt némely magyarázók az egész divánra kiterjeszteni erőlködtek. A "K o r c s m a k ö n y v" (Szaki name), melyet Sah Manszurnak ajánlott, majdnem átlag jelképes értelemben veendő.
Ezen vélemény uralkodott divánjáról minden orthodox mohammedánnál, mig Szudi elég merész volt ép ellenkező értelemben magyarázni költeményeit.
Élénk harc keletkezett a két táborban nemcsak Sirázban, hanem Konstantinápolyban is. A török törvénytudósok a kérdést megoldás végett a hires Ebuszuud mufti elé terjesztették, kinek fetvái a vallási és politikai törvényhozásban felmerült kérdések felett kanonikus becsben állanak.
A hozzá intézett kérdés következőleg szól:
"Feltéve, hogy Szeid azt mondja: "Hafiz divánja az isteni titkok nyelve, Omár pedig azt feleli, hogy tévedésben van, mert e költemények annyira nem nevezhetők rejtélyes aszketa-nyelvnek, mivel több jogtudor olvasásukat el is tiltotta. Ha erre Szeid azt válaszolná (távol legyen, hogy ezáltal a nagytekintélyü jogtudorokat sértenők), hogy ők ehhez nem értenek, s hogy az ily fajtáju szerelmes dalok nem az ő szájukba való kanál, minő válasz illeti Szeidet jogi szempontból?"
A bölcs mufti a következő fetvában válaszolt:
"Hafiz költeményeiben sok alapos, megdönthetetlen igazság foglaltatik, de itt-ott holmi jelentéktelen apróságok is fordulnak elő, melyek a törvény körén kivül esnek. Legbiztosabb szer az, hogy a költeményeket meg kell válogatni; a kigyómérget nem kell terjáknak tartani, csak a jók tiszta élvezetének kell magát átengedni, és azoktól, melyek örök kint hoznak, tartózkodni kell. Ezt irta a szegény Ebuszuud, kinek az ur isten bocsássa meg büneit." Remek fetva, mely által a bölcs mufti orthodoxságát is finomul kivonta a hálóból és egyszersmind a tulbuzgók várakozásait is meghiusitotta, kik csak a seichul iszlam egyházi átkát kivánták fegyverül, hogy Hafiz divánja és olvasói felett kárhoztatólag pálcát törjenek.
Hafiz költeményeit is jobbára szerelmi és bordaloknak tartjuk - mondja Hammer. - Egy pár kevés rejtélyes és erkölcsös tartalmu gazel kivételével, a legtöbb dal az élet élveinek örömittas kitörését tartalmazza.
Bor és szerelem, leány és korcsoma, rózsa és csalogány, tavasz és ifjuság, élvezet és elválás, szenteskedő kinevetése és kolostorgunyolás, szépségdij és költői öndicséret azon polusok, melyek körül Hafiz világa, nap és hold, hajnali csillag és hetevény között ujjongva forog. Vagy hogy a költő egyik legszebb képével éljek, az ő versei drága gyöngyök, mesteri kéztől átlyuggatva, és a gazel aranyfonalára füzve, hogy barátainak és a szépeknek nyak- és hajékül szolgáljanak. Fogadjátok hát el ezeket igy és ne kivánjátok, hogy a gyöngysorok Venus öve legyenek, melyben csendes epedés és lángoló vágy, enyelgés ésédes versenygés, sujtó féltékenység és kedélyes szavak a kegyistennők által egy egészbe szövettek; ne kivánjátok, hogy gyöngy a gyöngyszemen, mint ezüst cseppek egy felbonthatlan egésszé olvadjanak. A szép egésznek egységét, a mestermünek egy bevégzett egyöntetét hiában fogjátok Hafiz dalaiban keresni; ha ellenben szétbontjátok a szép épületet, s ha az egyes verseket szétszórjátok, akkor azokat egyenként mint drága gyöngyöket csodálni fogjátok. A mythos varázsköre, melyben a keleti féktelen géniusza röpked, egyszerü és nem szorul cicomára. A helyett, hogy sasszárnyakon az istenek gyülekezetébe vagy hyppogryph szárnyakon a holdba repülne, a Szimurggal, az ősz bölcs madárral, mely mint a madarak képviselője Salamon udvarában lakott és a hudhuddal, a bankával, mely Szaba udvarában mint a nagy király szerelemkövete időzött, áll barátságban és tanácsukat kéri. Szimurg századok óta a Kaf hegyen lakik, mely mint karika veszi körül a világot, megette a Dsinnisztánban laknak a perik vagy tündérek, finom szellemi teremtmények, eszményi szépségben és kellemben, de a divek vagy dämonok is, kikkel az ős persa hősök oly nagy harcokat vivtak. Ha magasabb régiókba akar emelkedni, a keleti szél szárnyára ül, mely már Jsalamonnak is paripája volt. Büszke fővel áll meg Szaturnusz csillagvára és a hetevény csillagkoszoruja előtt. A csillagokon túl a paradicsomban vannak a hurik, az ég kegyistennői, fekete szemmel és örök szüzességgel. Ott fakad a Kauszer és Szelzebil forrásokból tej és méz kristályárja, és a Tuba fa ambra gyümölcse az üdvözültek ajkait kecsegteti. Ott járnak fel s alá Ádám, az emberek atyja, Juszuf, minden szépség ős mintája, Mózes, Jézus, Mária, a tiszta és a látnokok látnoka; Mohammed, az áldott. Ott tartják az angyalok az isten székét, melyet a szentlélek szárnyával beárnyékol.
Ha a költő az égből a földre száll, örömest társalog Nagy Sándorral, ki a sötétség országában az életviz-forrását kereste, de Chizer által rászedve, nem találta meg az utat visszafelé. Hol Dsem pohara, Salamon pecsétje, Sándor tükre, Feridun udvara, Kejkozrev koronája, Efraziab kupolája, Nusirvan palotája, Behram vadászatai és Kejkavusz trónja?
Eltüntek, és nevüket a monda is alig ismeri. Minden hiuságok hiusága és semmi sem való - bölcseség, csak az élet élvezete. Ki hinne a szerencsének, a kacér kéjleánynak, és ki épitne az álnok világra? Használjátok az ifjuság és rózsa rohanó idejét, használjátok borral és szerelemmel. Senki sem tud ugy szeretni és élvezni, mint Hafiz. A leggyöngédebb, legbensőbb, legtisztább, legforróbb szerelem történetei, melyeket a persák Chozrev és Sirin, az arabok Leila és Medsnunban alakitnak, csak mesék Hafiz hű, égő, türelmesen kitartó, szenvedélyes szerelme mellett. Ő lelkét leheli ki kedvesének küszöbén, és ha egykor sirján elhalad, lángok fognak belőle kiözönleni, és az ő lehellete porhadó csontjait uj életre ébreszti. És hogy ne áldozná fel magát érette,kinek fénye és alkata, szine és illata, napot és holdat, rózsát és cedrust, ibolyát és nárciszt, pézsmát és ambrát megszégyenit? Ő érte, kinek rubin ajka a szemből vérkönyeket csal és szempillái nyilakat lőnek a szemöld ivéről?Ki emelné fel kezét Hafiz ellen, hogy őt szerelme és rendetlen élete miatt megdorgálja? Megváltoztathatja-e az ember a sors határozatát, mely homlokára van irva, és sorsa nincs-e örök időkre elhatározva?
Ki vetekedhetnék végül Hafizzal az ének müvészetében? A hir utján jóval tulszárnyalja a mult és jövő költők neveit. Ha megpengeti lantját, maguk az angyalok figyelnek rá és megtanulják dallamait, Venus, a csillagok előtáncosa, elragadtatásában a Messiást hivja fel táncra. Büszke fővel a csillagokat verdesi, és a világokat lábával tapodja; levetette az érzékek leplét, alélek madara kierepült a kalitkából, világosságot és bölcseséget iszik az életviz-forrásából, azaz az örök szerelemből. A kinek sikerült idáig felhatolni, a legfelső körből beláthatja az okok és következmények láncolatát, a lelkesedés zenithjéről végig tekinthet a mindenség épületén, melyet kilenc ég fedez kupola gyanánt; az égalj hét termében - melybe hat kapu képezi a bejárást az ég keleti és nyugati, déli és északi, tető és sarkpontjától - a földlakók rang szerint vannak elhelyezve. A szellem, mely ezek felett mint parány a napig felhatol, elmerül az örök világosságba, a tulvilág sphäráiba, melyeknek viszfénye e földön megtestesül. Néha komoly szófi nyelven, máskor csipkedő pajzánsággal kel ki saját felekezetének tana ellen, kigunyolja és a helyett, hogy az érzékit az érzékfelettihez emelje, ezt rántja le amabba. Kineveti a dervisek és zarándokok kétszinü álnokságát, magasztalja a korcsmát és az élvezet örömtanyáját, az éden és tulvilági élet mondáiban kedvese bájainak és az élet örömeinek képeit látja, felhivja a dalnokot és korcsmárost az élvezetre, a rózsa és csalogány ajkaival e tant hirdetteti: a bölcseség bolondság és a bolondság bölcseség, bor és szerelem, lányok és ifjak itt alant többet érnek, mint a paradicsom hurija és élvetadó forrásai.
Hafiznak eme saját szavaival visszaadott nézetei és tanai, melyek nem egyszer jőnek egymással ellenmondásba, nem foglaltatnak különböző gazeleiben, hanem gyakran egy és ugyanazon költeményben is akadunk ellenmondásra. Ebből kiviláglik, hogy Hafizt sem egészen érzékileg, sem egészen jelképileg nem kell magyarázni, hanem helyenkint az érzéki élvezet hirnökeként, másutt megint mint a titkok tolmácsát kell értelmezni. Fogják fel eképen t. olvasóim is, találják el az érzéki és jelképes közt a középutat önmaguktól, a nélkül, hogy minden kanyargó ösvénynél a magyarázó utmutatásait igénybe vennék. Bármily összefüggés nélkülieknek és ellentmondóknak tünnek is fel a gazel egyes versei, mindazonáltal mindenikből kiri azon törekvés, hogy a végsor által, melyben a költő magát megnevezi, az egységhez visszavigye. A gazelnek elmulaszthatlan szabályát képezi, hogy a költő az utolsó vagy utolsóelőtti szakba vezetéknevét mesterségesen beleszőjje, mint selyemfonalat, mely körül a költemény aranyszálai fonódnak. A név fénysugarai ép ugy megkivántatók a gazelnél, mint a kedves szép szemek a gazellánál.
És befejezésül halljuk, mit mond Hafizról Szudi, ki őt jobban ismerte mint bárki, mert egész életét az ő tanulmányozására és müveinek magyarázatára szentelte, s e téren nagy érdemeket szerzett.
Hafiz költeményei - mondja - melyek édességüket az életviz-forrásából merithették, s bájra és kellemre a paradicsom örök szüzeivel versenyeznek: a köznép érzékeit csodálatos kellemmel gyönyörködtetik, a művelt ember kedélyét pedig eréllyel és komolysággal megedzik; a felvilágosultaknak és éles elméjüeknek a titkok szentélyének ajtaját megnyitják, a gyengéknek és setétben tapogatóknak meggyujtják a világosság szövétnekét. Minden rendü és rangu embernek egyenlően élvezetet és felvidulást, az éleselméjüeknek kellemes és hasznos olvasmányt nyujtanak, kevés szóban mély és nagy értelmet fejeznek ki. Innen van, hogy pompás gazelei az egész világon elterjedtek s rövid időn Törökország határától Indiáig, Iraktól Aderbeidsanig mindenkinek kebelében mély gyökeret vertek. A tudósok és bölcsek társasköreiben és vitáikban sohasemmutatkozott kellem és elmeél az ő verseinek emlitése nélkül; a királyok udvarában fény és pompa sohasem tanyázott az ő költeményeinek kellemes öszhangja nélkül.
Dalaiból a kesergő szerelmesek és reménytelen szenvedők vigaszt és enyhet, a társaskörben, vendégségben mulatók vidámságot és jó kedvet meritettek. Méltán irta róla egy persa költő a következő sorokat:

A dal báját, bűvarázsát
S elragadó kellemét
Költők közül, ugymint Hafiz,
Nem zengette egy se még.

Oh te, a kit elbájoltak
Az ő büvös dalai!
Mond rá áldást: Nyugodjanak
Békességben porai.

-------------------------------

I.

Rajta csaplár, körbe a bort,
Telt poharat adj nekem;
Mert eleve játszi bár, de
Terhes majd a szerelem.

Várva, hogy a hajnali szél
Fürtjéből hoz illatot,
Minden sziv a bodros fürtért
Vérkönyeket hullatott.

Fesd pirosra szőnyegedet,
Hogy ha biztat öregünk, [1]
Mert mint vándor [2] utainkról
Biztost mondhat ő nekünk.

Akárhányszor mulatoztam
Kedvesemnek lakásán;
Búsan szólt a tevekolomp:
"Indul már a karaván!"

Sötét az éj, nagy a veszély,
Hullám, örvény fenyeget;
Veszélyemet nem sejti az,
Ki ül s nem visz terheket.

Tettemeit elferditve
Kibeszélték gonoszok;
Maradhat-e titokban az,
Mi egy körben megforog?

Nyugalmat ha kivánsz Hafiz,
Ezt a mondást ne feledd:
"Szakits végkép földiekkel,
Ha kedvesed megleled."

II.

Te a kinek arcáról a
Báj holdja nyert fényivet,
Es a kinek állgödréből
A kecs bűbájt meritett:

Mikor érem el azt uram!
Mit vágyaim kivánnak,
Hogy a keblem lesimuljon,
Mig fürteid ziláltak? [3]

Ajkaimra ült ki lelkem,
Téged látni vágyadott;
Visszatérjen, vagy kilépjen?
Mondd ki, várom válaszod.

Jársz előttem, uszályodat
Sürü vér s por lepte el;
Sok halott van utaidon,
Kik mind érted vesztek el.

Mondjátok meg kedvesemnek,
Nagy kinokat szenvedek,
Szivbarátim, hisz érzitek,
Bajom közös veletek!

A hol nárcisz-szemed fénylett,
Ragyogó lett mindenik,
Szemeidnek mámoránál
Az erényt nem ismerik.

Ugy sejtem, hogy rám ébred már
Álmából a szerencse,
Mert arcodról fénysugarat
Löveltél a szemembe.

A hajnallal szép arcodról
Rózsabokrot küldj nekem,
Hogy kerted por - illatával
Szivsebemet hegesszem.

Udvaroncok, Dsem [4] vendégi!
Boldog sorsban éljetek!
Bár sohasem üritettem
Telt poharat köztetek.

Csend! Hafiz most imádkozik,
Mondj rá "ament"azután:
"Élvem legyen mindörökké
Cukros rubin ajakán!"

Hajnali szél! Jezd népének
Mondd meg a mit üzenek:
"Fejeikből botod alatt
Játéklabdák [5] legyenek!"

Bár tőletek távol vagyok,
Vágyim távol nincsenek,
Királytoknak rabja vagyok,
Dalt is zengtem tinektek [6].

Engedd kérlek, magas felség,
Kit csillagok ezre véd,
Hogy mint az ég, megcsókoljam
Lábnyomodnak porszemét.

III.

Csapláros! A bor lángjával
Tedd fényessé borkupám!
Dalolj dalnok, mert ügyeim
Ugy mennek mint ohajtám!

Kedvesemnek bájos arca
Poharamra fényt vetett,
Tudatlan vagy, ha nem érted
Borban mi az élvezet.

Nézem sugár termetét, mely
Játszva hajlong, kacsingat,
Mignem ciprus fejem hajlik
S fenyőkint rá bólingat.

Nem hal meg az, kinek szivét
Élteti a szerelem:
A világnak könyvében egy
Öröklét van nevemen.

Eljő majd az itéletnap,
S meglátjuk, hogy becsesb-e
Az én tiltott kenyeremnél
A seich [7] szabad kenyere?

Szellő! hogy ha kedvesemet
Látod rózsa kertiben,
Mondd meg neki, hogy kedvese
Neki minden jót izen.

Kérdezd meg őt, mért feledi
Szándékosan nevemet?
Ugyis jön majd idő, mikor
Különben is elfeled.

Szép szinbe' tünt fel a mámor
Lánykám szeme [8] elébe,
Azért adtam gyeplőimet
A mámornak kezébe.

A magas ég zöld tengere
És hajója az uj hold
Hadsi Kavam [9] kegyeinek
Özönébe fuldokolt.

Ejtsd el H a f i z szemeidből
E fényes könymagvakat,
Tán általuk az élv-madár
Tőreidben megakad.

IV.

Szófi, [10] jer s nézd! Ez a pohár
Kristálytükör csakugyan,
Nézd a bornak benne milyen
Rózsaszinű kedve van.

A phenixet [11] meg nem fogod,
Hálódat vond vissza hát!
Mert különben hálódat itt
A por járja át, meg át.

Törekedj' csak igaz élvre,
Mert Ádámot [12] réges rég
Boldogságtól megfosztottan
Az édenből kilökték.

Az életnek lakomáján
Ürits egy-két serleget;
De ne kivánd mohó vággyal
Mindig csak az élveket.

Eltünt szivem ifjuságod,
És egy rózsád sincs neked,
Törekedj' hát ősz koponya,
Szerezz erény-kincseket.

Borivóktól kérdezd meg a
Rejtett titkos dolgokat;
Mert a jámbor szenteskedő
Ezekhez nem ért sokat.

Hű szolgádnak a te ajtód
Küszöbére joga van,
Gondold meg ezt s légy iránta
Irgalommal jó uram!

H a f i z kancsó tanitványa,
Hajnali szél szállj tova;
Mondd meg kancsó mesteremnek,
Üdvözli őt tanonca.

V.

Fel csapláros! A bor kupát add ide
Hints homokot a bú és gond fejire [13].

Ha kezemben pohár borom, örömben
Szertetépem keblemen kék köntösem [14]

Bölcsek előtt ez sérti jó hirnevem;
De minek a becsület s jó hir nekem?

Bort adj nekem, mert a büszke gőg szele,
Sok bolondnak fejét porral lepte be.

Kebelemnek sóhajtása oly meleg,
Hogy megégtek tőle a nyers hidegek [15]

Egy sem érti szívpanaszom, tudom jól,
Sem polcán az uri rangú, sem a pór.

Csak szépemnél nyughatom meg egyedül,
Ki nyugalmam felzavarta hűtlenül.

Mezei fa! Ki is nézne tereád?
Ha meglátja egyszer azt az ezüst fát.

Tűrj csak H a f i z , várj be éjet és napot,
S a mit kivánsz, idővel mind megkapod.

VI.

Ha szivemet elfogadná
Az a bájos sirázi lány,
Szamarkandot s Bocharát egy
Szeplőjeért odaadnám [16].

Hozd csaplár a maradékbort,
Mert édenben fel nem leled,
Sem Ruknabad [17] partjait sem
Moszellat [18] a rózsaberket.

Jaj az édes, hamis Lulik [19]
Kik feldulták városunkat,
Ugy elvitték szivnyugalmam,
Mint törökök zsákmányukat.

Az én gyenge szerelmemre
Nem szorult rá szivem szépe:
A szép arcnak illat, folt, szin,
S kendőzésre mi szüksége.

Szólj a borról s énekesről,
Hadd járjon a sors kereke;
Mert e talányt nem fejti meg
Bár miféle bölcsnek esze.

Oly dicső volt Juszuf [20] bája,
Melyet minden hajnal nevelt,
Hogy Zuleicha [21] lángszerelme
Széttépte az erény-lepelt.

Nagyon rosz volt, a mit mondtál,
Mentsen isten! Sőt épen jó;
Cukorizű óniksz ajkra
Jól illik a keserű szó.

Hallgasd szavam, drága lélek,
Mert lelkednél becsesb a mit
Fiatalok intéseül
Egy tapasztalt öreg tanit.

Dalt zengettél, gyöngyöt füztél,
Jer H a f i z , és dalolgass még!
Hogy dalodra viszonzásul
Csillagokat szórjon az ég!

VII.

Mióta hogy arcod bája
Imádókat élvre hajt,
Anyajegyed, bodros fejed,
Sziveknek hoz bajra bajt.

Imádóid távol tőled
Oly kínt tűrnek igazán,
Minőt más nem, csak azok, kik
Szomjan vesztek Kerbelán [22].

Drága lélek, ha mámoros
És részeg a kedvesed;
Illik, hogy a mérsékletet
Te magad is levessed.

Most, hogy ujra ránk virult a
Bor, öröm és élv kora,
Élvezzük, mert pár napig tart,
Legyünk addig zsarnoka.

Hafiz, ha megcsókolhatod
Királyodnak [23] lábporát,
Hidd el, hogy a két világon
Hir s dicsőség száll terád.

VIII.

Reggeli szél, kedvesemnek hazájából,
Hozz fürtei édes ambraillatából.

Szép lelkeért! feláldozom lelkem neked,
Hogy ha tőle hozasz nekem üzenetet.

Ily nagy urhoz ha bejutnod nem sikerül,
Küszöbéről port hozz nekem szemkenetül.

Hogy valaha egyesüljünk nem remélem,
Szegény koldus! Hogyha csak nem álom képben.

Fenyőtoboz, [24] szivem remeg mint füz ága,
Hogy vakmerőn fenyőmagas lényre vágya.

Bár barátom nem is igér semmit értem,
Én nem adnám egy szál haját világért sem.

Mi haszna van, ha a bútól szive szabad?
Szegény Hafiz mégis az ő rabja marad.

IX.

Nincs hiában az a szender
Hamis nárcisz szemeden,
Nincs hiában az a fényár
Összekuszált fürteden.

Ajkaid még tejben usztak
S akkor is azt mondottam,
Nincs hiában bölcseséged
Sótartója [25] cukorban.

Picziny szájad az életviz
Forrása, mert valóban
Nem hiában ólálkodik
Allad verme [26] az utban.

Legyen hosszú a te élted,
De azt tudom bölcsen én,
Nincs hiában kifeszitve
Az a két nyil [27] szemöldén.

Bánat gyötör, kinokat tűrsz,
A válás nagy bút adott,
Nincs hiában, szegény szivem,
Sirásod és panaszod.

Falujából az esti szél
Lengve rózsakert felett;
Nem hiában tépted össze
Gyenge rózsalepledet [28].

Szived tán a világ előtt
Szerelmi bút rejteget;
Mert hiában, hidd el H a f i z,
Szemed nem ont könyeket.

X.

Mágusokhoz [29] jött barátom,
Kezében volt serlege,
Ittas volt a nárcisz-szemtől,
Mint az ivók serege.

Gyors lovának patáján mint
Nap ragyogott az ujhold,
Magas, karcsu termetének
A fenyő is meghajolt.

Mért mondom, hogy észnél vagyok?
Hisz nem mondtam igazat.
Mért mondom, hogy nem nézek rá?
S szemem mindig rá tapad.

Barátimnak szivvilága
Mihelyt ő megy, szenderül,
Örömzaj kél barátok közt,
Mihelyt ő a körbe ül.

Ha a pézsma jó illatú,
Azt hajából nyerte ő,
Szemöldével érintkezve
Lett nyilas [30] a szemkenő.

Jőjj vissza, mert csak igy tér meg
Hafiz letünt fénykora,
Jóllehet az ijjból kilőtt
Nyil vissza nem tér soha.

XI.

Szóltam reggel, bánkodólag:
Megkérdem a táltost,
S jött a bánatszegő tavasz;
Mit csináljak már most?

Egy igaz szót mondok nektek:
Nem lehet azt néznem,
Hogy mig isznak pajtásaim,
Én álljak ott tétlen.

Agybetegként ápolnátok
Tulipántok szakán,
Hogyha én a vigság elől
A kuckóba búnám.

Ráhelyzem e bálványkirályt
Egy szép rózsatrónra,
Nyaka körül jácintokat
S jázminokat fonva.

Kivánságom rózsaszálát
Lánykám arcán látom,
Ellenimnek fejét tehát
Kavicsoknak szánom.

Koldus vagyok a korcsmában,
De ha fejem részeg,
Utat szabok csillagoknak,
Parancslok az égnek.

Én a ki egy falat böjtöt
Még sohasem tűrtem,
Én gyalázzak borivókat?
Ezt ne kivánd tűlem!

Mint a rózsa pohárt fogok
Királyom üdvére,
S szétszakitom köntösömet
Forró vágyban égve.

Hogyha rubin ajakáról
Egy csókot ad nékem,
Megifjodom s egy élettel
Hosszabbodik éltem.

H a f i z borát nem titokban,
Nem is csendben issza,
Fuvola- és hárfahangtól
Nem retten ő vissza.

XII.

A korcsmának minden zugát
Imaháznak képzelem,
S az ősz csaplár üdvözlése
Imádságom énnekem.

Nem szól ugyan reggel hárfám,
De az nem baj gondolom;
Mert igazol, s kárpótol az,
Hogy hajnalban zeng dalom.

Hál' istennek, lehet tőlem
Koldus, király, nem bánom!
De kedvese lábainál
Koldus az én királyom.

Imaházban, korcsomában
Érted szivem lángja ég,
Nem bánt engem más gondolat,
Tanum lehet rá az ég.

Inkább legyek szegény rabod,
Mint népeknek királya;
Áldásául szivem csupán
Vas kezedet kivánja.

Mióta hogy arcom porba
Küszöbödre lehajtám,
A napnál is magasabban
Székel az én palotám.

Ha a halál elpusztitja
Lakásomat, s elébb nem,
De akkor kell boldogságom
Ösvényéről lelépnem.

Ambár H a f i z szándékunkban
Nem szabad a bűn, erény;
Járj te mégis erény utján,
Maradjon a bűn enyém.

XIII.

Ezer hála, hogy láthatlak
Vágyam szerént kedvesem,
Hogy szivemet hűségében
Elfogadtad kedvesen.

A kinoknak ösvényétől
A jó utas [31] nem remeg,
Lehet a völgy előtte mély,
S a hegy bármily meredek.

Irigynek kémarca elől
Búdat méltán rejted el,
Nem számithat bizalomra
Az irigy és bősz kebel.

Aldva legyen barátunk, hogy
Beragyogja ezt a kört,
Mint a gyertya kínokat tűr,
De ragyog s vig képet ölt.

Add cserébe kedvesednek
Egy fél csókért áldását;
Mert szivednek s lelkednek ez
Irigy ellen pajzsot ád.

A mit a bú arcomon tett,
A mig vágytam teérted,
Mindazt Aszaf, [32] egy év alatt
Mondhatnám csak tenéked.

Lágy szerelmi dalok zengnek
Irákban és Hedsazban [33];
De dalait ezüst hangon
Zengi Hafiz Sirázban.

XIV.

Ha bort iszol, egy cseppet a földre tölts,
Másnak hasznos bűnöktől nem fél a bölcs.

Aggály nélkül mindent egyél és igyál,
A sors kardja ugyis mindent elkaszál.

Lábporodra, gyenge ciprus fogadd fel,
Hogy poromtól lábamat nem vonod el.

Legyen pokol szörnye, vagy ég angyala,
Vallástévely bárkiben a zabola.

Kimérte az ég ura az utakat,
S földünkön tul nincs több ut a sír alatt.

A gerezd-lány, az ész utját elcsuká,
Éljen hát a szőlőtőke még soká.

Korcsmából ment Hafiz a más világba,
Teljesedjék, mit jó szive kivána.

XV.

Boldog szellő, melyet ámbra
Illat ejtett teherbe,
Kora reggel utra kel fel
Kedveseért epedve.

Áldott madár, utmutatóm!
Siess gyorsan eléje;
Szemem olvad már a vágyban,
Hogy küszöbét elérje.

Rágondolva bús arcomra,
Mely szivvérben fentereg,
Az estpirban uszó holdra
Néznek fel az emberek.

Ha egy napon szerelmeddel
Elhagyom az életet
Sirhantomon piros rózsa,
Fakad majd a fű helyett.

S ha nélküled még lehelek -
De mit mondok? Gyalázat!
Oh bocsáss meg! Vagy nem tudod
Azt sem, mi a bocsánat?

Barátidtól tanulta meg
A szél, mi aszerelem;
Szétrepeszti setét mezét
Minden fehér reggelen.

Ne fogjon el, gyenge kebel,
A boszuság hevenyén,
Mert H a f i z még nem ment tovább
Panaszának elején.

XVI.

Szemeidnek elbájoló
Varázsára, kis leány,
Arcvonásid talányára,
Mely csodaként hat reám;

Ajkaidnak rubintjára,
Melyből életviz fakad;
Szinpompádra, illatodra,
Mit neked a tavasz ad;

Utadnak porfellegére,
Mely reményem lugasa,
Lábaidnak porára, mit
Az irigy viz elmosa;

Lépteidre, melyek fogoly
Madárénál kecsesbek;
Szemeidre, miknél hőbben
Zergéi nem epednek;

Légzetedre, mely hajnali
Lágy szellőként szárnyra kél;
Fürteidnek illatára,
Mely lebeg, mint esti szél;

Ajkaidnak ónikszára,
Mely szememnek pecsétje,
Gyöngysorodra, melyet elrejt
Beszédednek szekrénye [34];

Két arcodra, mely az észnek
Pompás rózsa-ligete;
Tekinteted mezejére,
Hová arcom tévede:

Megesküszik H a f i z neked,
Ha rá nézesz kegyesen,
Nemcsak javát, életét is
Feláldozza szivesen.

XVII.

Legjobb volna zálogházba
Borért adni rongy csuhám,
Legjobb volna e könyvlomot
Hogy ha borba mártanám.

Most, hogy éltem elpazarlám,
Egy eszme él fejemben:
Legjobb voln' egy korcsmazugban
Részegen elhevernem.

Ügybajokkal dervis agya
Távolról sem veszekszik,
Jobb ha keble lángban hevül
És a szeme könyezik.

Szenteskedő ügybajáról
Nem szólok én a népnek
Ily dolgokat hárfa s koboz
Hangja mellett regélek.

Sem lába, sem feje nincsen
Annak, a mit szül az ég.
Jobb ha kezed tart serleget
S fejed a borlángban ég.

Nem vonnám el szivem mint te,
Ha már kegyes irántam,
S ha vágy éget, legjobb lesz, hogy
Hajfürteit kivánjam.

Minthogy H a f i z öreg lettél,
Lódulj ki a korcsmából,
Mámor és kedv csak ifjunak,
Öregnek már nem áll jól.

XVIII.

Rózsakerthez lakomára
Ment egy rózsa menyasszony;
"Hol férjem, a fülmile?" szólt,
Hol van ő? Hadd daloljon.

Válás felett itt e földön
Ne panaszolj, szivem! kár;
Mert öröm, bú, rózsa, tövis,
Völgy és halom együtt jár.

A bú terhe, mint az ijat
Legörbitett a földhöz,
S még sem hagyom el azt, a ki
Szemnyilával lövöldöz.

Hajfürteid beszélik, hogy
Szétbomlott a kebelem,
Nem csoda, a pézsmaillat
Mindent fecseg szertelen.

Nem csupán ma tettem fejem
Küszöbödre, kegyetlen,
Forró vággyal és imával
Öröktől ott hevertem.

A görbe vagy egyenes ut
H a f i z előtt egy lehet;
Könnyű szárnnyal tovaszárnyal,
Mint madár völgy s hegy felett.

XIX.

Termeteddel, bájaiddal
Elraboltad szivemet,
Te nem gondolsz senkivel sem,
Érted minden lény eped.

Jajszó között szakasztom ki
Kebelemből nyiladat,
Hogy mondjam el édes lelkem,
Mit szenvedtem miattad?

Mért fessem le mások előtt
Ajkaidnak rubintját?
Ragyogó ész képeire
A balgatag mit sem ád.

Minden reggel növekednek
Arcod szelid bájai,
Ugy hogy a hold veled szemben
Nem bir már megállani.

Szivem tied, s lelkem, ha kell,
Neked azt is átadom;
De mért küldesz bubánatot?
Van már elég bánatom.

Minthogy H a f i z a szerelem
Háremébe beléptél;
Kapaszkodjál ruhájába
S egyedül csak érte élj.

XX.

A világban s javaiban
Ne bizakodj felettébb,
Mert hűséget, frigykötelet
Nagyon hamar összetép.

E sátorban fulánk nélkül
Mézet senki nem izlelt,
Tövistelen datolyákat
Nem termett még ez a kert.

Hogyha készült lángra gyulni
Bárhol is egy szövétnek,
Jött a bősz szél s legjavában
Feláldozta dühének.

A ki szivét átengedi,
Minden gondot feledve,
Ha vizsgálja, észreveszi,
Hogy ellenét nevelte.

Volt egy világhóditó sah,
Ki megvert sok sereget,
Győzelmes volt, a hol harcolt,
Kardjáról vér csepegett.

Egy rohammal szertehányta
A lovasság csapatát,
S szavainak élével egy
Sereg szivét szúrta át.

Főurait, vezéreit
Börtönökbe csukatá,
És fejüket ártatlanul
Odadobta kard alá.

Pusztában a nőoroszlán
Ijedtében megvetett,
Mikor hallá emliteni
Előtte e rémnevet.

Elfoglalta győzelmesen
Tebrizt, Sirazt, Irakot,
De végtére az ő sorsa
Idejében beállott.

Az, ki által fényesebbé,
Becsesbé lett világa,
Eljött hozzá s szeme fényét
Éles tűvel kivájta [35].

XXI.

Boldog az éj, mikor te jösz
Száz tréfával enyelgve,
Majd pajzánul komolykodol,
S én ott állok esengve.

Maradhat-e mint a bimbó
Csukva, a mit szivem zár,
Ha titkomnak őrzője a
Hajnali szép csapodár?

Reményemet nagy üdv után
Termetedben lelem fel;
Vágyamat a hosszú létért
Hajfürteid rejtik el.

Milyen hamis, milyen ravasz
A sors fodrász leánya!
Szemed nárcisz s ő fekete
Bűbájt ken még reája.

Égő vággyal hány szivnek már
Kopogtattam ajtaján,
Remélve, hogy üdv hajnala
Jön a hosszu éj után!

Bárha te és irigyeim
El akartok kinzani,
A szerelem fogolyának
Nem sulyosak kinjai.

Szivet nyugtat hajnali szél,
Ha a rózsa visszatér;
Nem adnám én e fecsegőt,
Ezer istenáldásér.'

Kedélyporom ellenimnek
Szemében egy örök éj [36];
Vesd Hafiz a porba magad,
Lángolj, ámde vigan élj!

XXII.

Gyengeszeműk sodálkoznak
Az én szemem játékán;
Az vagyok én, a ki voltam,
Bár mondják, hogy változám.

A bölcs fejek egy végtelen
Kör pontjai, de bölcsen
Tudja azt a szerelem, hogy
Inognak ők e körben.

Barátom a csábitó szót
Szerelemnek mondta el,
Ki igy játsz' a szerelemmel,
Csakis válást érdemel.

Sorsunkat mézajkaikra
Kötözgette istenünk,
Mi vagyunk a rabszolgák és
Ők az urak felettünk.

A ki a te éjfekete
Szemeidből nem tanult,
Az nem lehet egy időben
Mámoros és elvonult.

Kedvesemnek szép arcára
Nem tekintek egyedül,
Tükörének nézésébe
A nap és hold elmerül 37).

Ha tudná a csaplár fia,
Milyen az én jellemem,
Nem fogadná zálogba el
Többé szófi szőrmezem.

Tönkre jutott szegény vagyok,
Szeretek dalt s borocskát.
Jaj! többé már zálogba sem
Fogadják a szőr csuhát 38).

Ha a szellő szellemhonba
Illatodat elviszi,
A lélek s ész minden gyöngyét
Te rád fogja hinteni.

Vak denevér a nap fényét
Kerüli, ki nem állja,
Mert az erős szemnek is árt
E tükörnek világa.

Ha a szentek nem is értik
Részeg Hafizt, sohse bánd;
Fut az ördög onnan, a hol
Olvassák a szent Koránt.

XXIII.

Az éber üdv párnámhoz jött kora reggel,
"Megjött" - szólt - "az édes király 39), gyor-
san kelj fel."

Pohárt ürits, részeg fővel bicegj elő,
Hogy láthasd meg hasonmásod 40), mint jött elő.

Magány őre, kit illatban átölelünk,
A choteni pézsmáról 41) adj hirt minekünk.

Égő arcra, hogy eloltsa, köny árja hull
S jön a panasz szerelmesek vigaszául.

Korcsmáros bort, s ne kérdd: ki a barát? ellen?
Elment ez és megjött amaz vidám kedvben.

Szivmadaram repül ives szemöldéhez,
Vigyázz galamb, jön a sólyom, tőrbe tévedsz!

Tavasz-felhő a vén álnok időt látva,
Könyet sirt a jázmin, jácint s ibolyákra.

Hallván a regg fülmilétől H a f i z dalát,
Jött, hogy lássa az illatos ámbra rutát 42).

XXIV.

Ha én egykor szerelmednek
Forrásához eljutnék:
Nem tudnám a csillagoktól
Mit kivánjak többet még.

Ha zörgetnek szerelmesek
Ablakodon, nem csoda,
A hol cukor van elszórva,
Legyek serge gyül oda.

Szerelmesnek halálára
Nem szükséges soha kard;
Félhalt lelkem megölhedd egy
Pillantással, csak akard.

Hogyha ajkam barátommal
Bárcsak egyet lehelhet,
Végcélom a két világon
Volna ez a lehellet.

Kezem rövid, vágyaimat
Elérnem igy nem lehet;
El nem érlek sugár ciprus!
Magas a te termeted!

Kit örvénybe taszitottál,
Mentséget hogy' találna?
Ha összecsap feje felett
Szerelmi kin hulláma.

Bár ezerszer látott engem
És ismer is nagyon jól,
Valahányszor találkozunk:
"Ki az?" - kérdi társától.

XXV.

Nagy kegy az, ha koldus előtt
Arcodat el nem feded,
Hogy bámulja szive szerént
Szemem drága képedet.

Panaszlom, mint Harut 43) a kint,
Mit rám rótt a szerelem;
Bár csak szemem szép arcodat
Nem látta vón' sohasem.

Nem esett vón' Harut soha
Szép álladnak vermébe,
De szépséged titkairól
Marutnak is beszéle 44).

Rózsaillat röpkedve száll
A ligetben szép peri 45);
A fülmile mámorában
Zeng s Marutot kérdezi.

Távol tőled szép bálványom,
Hafiz kinban ég, eped;
Légy kegyes és add meg neki,
Hogy láthassa képedet.

XXVI.

Tegnap este fürteidnek
Pompájáról beszélve,
Bemélyedtünk fürtid láncán
Az éjszaka szivébe.

Szivem vérzik, célba vevé
Gyilkos szemed pillája,
S szemnyiladat mégis mindig
Forró vággyal kivánja.

Áldja ég a hajnali szélt,
Hogy hirt hozott felőled,
Mert falvadból még nem láttam
Jőni senkit tetőled.

Nem volt hire a világon
A szerelem bujának,
Mig szemeid rombolás közt
Mindent lángra gyujtának.

Én tébolyult az hittem már,
Tul vagyok a veszélyen,
De rám leső indus fürtid
Hálójába beléptem.

Oldd fel ruhád szalagját, hogy
Szivem én is feloldjam;
Mert csak tőled remélhetek
Vigaszt, enyhet bajomra.

Hűségedre fogadd meg, hogy
Eljársz H a f i z sirjára,
Mert arcodat látni még a
Siron tul is kivánja.

XXVII.

Ha valaki vidám arccal
Önnön üdvét kivánta,
Akarata lakába ment,
S ült a korcsma zugába.

Az utazó két itczényi
Poharával okosan
Megoldá a két világnak
Mind a mennyi titka van.

Jer s fogadd meg tanácsomat,
Mivel minden szavamból
Szentléleknek 46) erejéből
A bölcseség szava szól.

Ne kivánj mást csillagomtól,
Csak a mámort egyedül,
A mikor én megszülettem,
E sors jutott részemül.

A mint jöttél kedvesedtől,
Arcod sápadt, kikelve,
Tán az esti bornál nagyon
Benéztél a kehelybe?

Az orvos tán lehével, mint
Jézus mivel csodákat,
Mert bajomnak bármi gyógyszer
Semmikép sem használhat.

Ezer hála H a f i z -nak, hogy
Elhagyá a csapszéket,
És az ájtat s kötelesség
Zárdájába belépett.

XXVIII.

Bubánatban hagyott engem
Barátom és távozott,
Mint a füstöt tüz fejére
Ültetett és távozott.

A szerelem részegével
Nem üritett poharat,
Válásával mérget öntött
Poharamba s távozott.

Zsákmányául elragadva
Nyomorultan, betegen,
Búban hagyott, megsarkalta
Poroszkáját s távozott.

Szóltam, talán cselfogással
Sikerül majd lekötnöm;
De megijedt üdvkerülőm,
Felugrott és távozott.

Szivem vére nagyon szűknek
Találván a szivemet.
Szememen át piros lován
Zöld mezőre távozott.

Mivel a rab nem érezte
Többé rabság örömét,
A küszöböt megcsókolta,
Üdvözölt és távozott.

Becsukva állt még a rózsa,
Mikor a regg madara
Gyorsan H a f i z kertébe jött
Panaszt zengett s távozott.

XXIX.

Elmult, ha bár pézsma hajad
Vétkezett is ellenem 47);
Elmult, ha bár indus szeplőd 48)
Kegyetlen is bánt velem.

A szerelem villáma bár
Perzseli pór vetését,
Elmult ha bár koldus ellen
A hatalmas király vét.

A kegyesnek szem-varázsa
Sok szivet lenyügözhet,
De elmult már, szivem, az mi
Közte volt és közötted.

A szószátyár csak becsmérel,
Gyaláz és rosz hirvivő.
Elmult a baj, mi köztünk volt,
S barátokhoz nem illő.

Utunkban most nincs, mi tépje
Kedélyünket. Hozd a bort!
Elmult a gyász, s vele együtt
Az öröm is, hogy ha volt.

Szeszélyét a szerelemnek
Tűrd el szivem csendesen,
Elmult, ha volt, szenvedés, bu
És más egyéb gyötrelem.

Ne dorgáld, pap! H a f i z-t azért,
Hogy a zárdán tuladott,
Elmult ügy az, ha tuladott,
Ki köthet meg szabadot?

XXX.

Zilált fürtid illatárja
Mámorba ejt engemet,
Varázsszemed csalfa fénye
Romba dönti keblemet.

Uram! annyi türés után
Bár egy éjjel azt látnám,
Hogy szemgyertyám fellángolna
Szemöldödnek oltárán.

Szemem sötét rajztábláját
Megbecsülöm felette,
Mert szivemnek kis szeplődet
Másolatban levette.

Ha kivánod, hogy fényözön
A világot járja át:
Mondd a szélnek: lebbentse fel
Kissé arcod fátyolát.

Hogy a halál-büntetést te
Eltörüljed teljesen,
Rázd meg fejed és a lelkek
Aláhullnak ezeren.

A hajnali szellő és én
Megtébolyult két szegény,
Fürtjein lett mámoros ő,
Szemén lettem részeg én.

Legnagyobb üdv H a f i z előtt
E földön és azon túl,
Ha szemébe szép kedvese
Falujának pora hull.

XXXI.

Menj dolgodra, papoló szent,
Fülembe mit sápitasz?
Tévedt ugyan szivem, de mondd:
Mit érdekel téged az?

Ez a központ, mit semmiből
Alkotott a teremtő,
Oly talány, mely ember által
Soha meg nem fejthető.

A nyolc eget 49) birják a te
Falvadbeli koldusok,
S rabszolgáid a két világ
Terheitől szabadok.

Romba dültem a szerelem
Mámorától, de épen
Éltem lakát ez a romlás
Tarthatja csak meg épen.

Ne mondd szivem, hogy kedvesed
Szigoru és kegyetlen,
Mert a ki majd vigaszt adhat,
Csak is ő az egyetlen.

Mig ajkimat nem érinték
Fuvolaként ajkai,
A világnak tanácsára
Nem fog fülem hajtani.

Eredj H a f i z, ne dalolgass,
Elég lesz már a jóból;
E regéket, varázsszókat
Tudom én is nagyon jól.

XXXII.

Jöjj el s az én beteg szivem
Egészsége föléled;
Jöjj el, s az én holt testembe
Visszaszáll az uj élet.

Jöjj el, mert az elszakadás
Szememet ugy becsukta,
Hogy győzelmes visszatérted
Nyithatja csak fel ujra.

A bu, mely mint szerecsenhad 50)
Szivem vérrel lepte el,
Visszavonul, hogyha arcod
Jön a fehér sereggel.

Szivtükrömnek látképeül
Bárki bármit tett elé,
Vissza mindig csak szépséged
Varázsképét tünteté.

"Teherben van" mondják "az éj";
Távol tőled kérdezem
Az ég minden csillagától:
Mit szül majd az éj nekem?

Jöjj el, hogy a H a f i z szivét
Lakó kedves csalogány
Ujra zengjen, felüdülve
Rózsás kerted harmatán.

XXXIII.

Szeretek egy szép gyermeket,
A ki csak most sarjadott,
Kértem istent, adja meg ez
Élvvel járó bánatot.

Lányt szeretek, részeg vagyok,
Kacérkodom, mi szégyen?
Hadd tudja az egész világ;
Ennyi az én erényem.

Ez a piszkos barátkámzsa
Szégyenpirt hoz most reám,
Hogy száz meg száz cafattal és
Lommal tele aggatám.

Lobogjon fel büszke gyertya
Lángod, mit a bú nevel;
Ilyen kinra vágytam én is,
Értte lángra gyulva fel.

Igy imádva kedvesemet,
Elpárolgott mindenem;
De mit veszték sziv- s lélekből,
Meghozá a kín nekem.

Rongyosan mint H a f i z megyek
A korcsmába s éldelek;
Talán akkor megszeret a
Most sarjadott szép gyerek.

XXXIV.

Csapszék utján halad tova
Szerelmesek serege,
Mint hedsaszi zarándokok,
Imádságot rebegve.

Távol tőled, tekintetem
A világnak kiégett,
De remélve visszatérted' -
Megszállott egy uj élet.

Nem kocogok más ajtaján,
Itt van dicső barátom;
Feltaláltam a szent kábát,
A bálványt nem imádom.

Kérek holnap én a sorstól
Olyan hosszú éjszakát,
Hogy elmondjam neked mindazt,
Mit azóta éltem át.

Ha te H a f i z a szép holdért
Lángolsz, mint a gyertyaszál,
Légy miként ő állhatatos,
Nézd mily szilárd lábon áll.

XXXV.

Elhagyott és rubint ajka
Serbetét nem szívhatám;
Elhagyott és bájos arca
Holdfényét nem láthatám.

Meglehet, mit tőlem eltűrt,
Sok volt már a gyötrelem,
Elhagyott és elvitt mindent,
S többé már fel nem lelem.

Sok fatihát 51), sok könyörgést
Küldöttem már utána,
Elhagyott s a h ű s é g 52) szurát
Rebesgettem hiába.

Szólott hozzám hízelegve:
Falvadat el nem hagyom;
Hizelgése elámitott,
Elhagyott, lásd, hült a nyom!

"A ki engem birni ohajt,"
Szólt, magától váljon el;
Elhagyott, s én benne bizva
Önmagamat hagytam el.

Büszkeséggel lépegetett
A báj és kecs mezején;
Elhagyott és kegye rózsás
Kertébe nem léptem én.

Panaszkodva, ugy mint H a f i z,
Sirtam egész éjszaka;
Elhagyott és fájó szivem
Bucsuszót sem mondhata.

XXXVI.

Szóltam: Tévedsz, neked nem ezt tanácslám;
Szólt: Mit tegyek, ha ezt mérte a sors rám?

Szóltam: Gyülnek rovásodra a hibák;
Szólt: Mit tegyek homlokomra ezt írák.

Szóltam: E bajt rosz szomszédodkereste;
Szólt: Szomszédom nekem a balszerencse.

Szóltam: Miért nem szeretsz már drága hold?
Szólt: Az égtől hűtlenségem már lakolt.

Szóltam: Sok élvpohárt ittál ezelőtt;
Szólt: A végső gyógyit meg csak szenvedőt.

Szóltam: Te vagy életem, mért sietsz el?
Szólt: Mit tegyek? Az életnek tünni kell.

Szóltam: Miért siettél el oly nagyon
Szólt: Mert épen sürgetős volt ügy-bajom.

Szóltam: H a f i z t mért kerülöd? Mi oka?
Szólt: Mivel én nem szerettem őt soha. 53)

XXXVII.

Mig a bornak hire fennáll
És a korcsma be nem dől,
A csaplárnak poros utat
Csinálok a fejemből.

Ha meghaltam kegyet kérni
Jöjj az én nyughelyemhez,
Mert a sírom részegeknek
Bucsújáró-helye lesz.

A korcsmáros karikája
Öröktől van fülemben, 54)
Minő voltam olyan vagyok,
S maradok is szünetlen.

Szemem s szemed szenteskedő,
Bizakodik hiába,
Nem hatott és nem is hathat
A fügyönynek titkába. 55)

Gyilkos vággyal, részegen jött
Hozzám az én törököm.
Mondd csak, kinek szeméből foly
Megint ez a vérözön?

Ama helyre, a mely őrzi
A te lábad nyomait,
Szerelmest mint a szent sirhoz
Visz az ájtat és a hit.

Szemem amaz éjtől, midőn
Értted vágyva sirba szállt.
Ébren marad és ugy várja
Az itélet nappalát.

Ha H a f i z nak a szerencse
Nem lesz majdan kedvezőbb
Kedvesének hajfürtei
Másé lesznek mielőbb.

XXXVIII.

Hol vagytok ti észműveim?
S hol vagy te most beteg ész?
Mily külömbség! Hol kezdődött,
És a vége hova vész!

Áhitatnak és erénynek
Mi köze a mámorral?
Hol a szószék szent beszéde?
Hol a rubáb és a dal?

Barát álnok kámzsájától
S cellájától irtózom;
Hol a mágus kolostora?
Hol van tiszta ó borom?

Elmultak az élv napjai,
Emlékünkben éljenek!
Hol vannak az enyelgések,
Szemrehányott tévelyek?

Mit várhat az ellen szive
Barátunk szép arcától?
Hol van az eloltott gyertya,
És a napnak lángja hol?

Mivel nekem szemkenőcsöm
Küszöbödnek szüz pora;
Mondd meg kérlek, hova lépjek
Nyomod után, mondd, hova?

Ne nézd álla szép almáját,
Mert utjában kut vagyon.
Hová sietsz édes szivem,
Hová sietsz oly nagyon?

H a f i z t ó l több nyugodalmat
S békét ne várj barátom,
Hol a béke és nyugalom,
De hol van még az álom?

XXXIX.

A mecsetből a csapszékbe
Ballagott a perjelünk, 56)
Barátaim, más tanácsot
Ugyan minek követünk?

Mért szegeznők tanitványok
A kábára 57) szemünket?
Ha perjelünk mindig csak a
Korcsomára tekinget.

Legyen tehát lakó-helyünk
A jó boru korcsoma,
Mert nekünk az ég öröktől
Ily végzetet sorsola.

Ha tudná az ész, mily pompás
Lakásom van hajába, 58)
Mindannyi bölcs megőrülne
Láncaimat kivánva.

A nyugalom 59) alig csalta
Tőrbe szivem madarát,
Felbontottad fürteidet
És a fogoly tovaszállt.

Arcod Korán kellem-versét
Leplezte le énnekem,
Azért szól csak kellemről és
Bájaidról énekem. 60)

Jajhangjaim tüzesője
S keblemből a lángözön
Hő szivedre hat e, hogy ha
Éjjel hozzád küldözöm?

Fürtöd közé szállt a szellő
S világom elsötétült;
Ilyen üdvöt kozott nekem
Fejeden a sötét fürt!

H a f i z, a te panaszodnak
Nyila fel az égre hat;
Könyörülj meg lelkeden és
Kerüld az én nyilamat.

XL.

Mentse isten gonosz szemtől
Szép arcodat nárcisz!
Mert csak néki köszönhetem,
Mi jót értem Hafiz!

Jöjj el, mert a béke s hűség
Ideje már megjött,
Félbehagyom a perpatvart
S viszályt veled Hafiz!

Hogyha szived vérét szitta
Az én rubin ajkam,
Vedd e csókot vérdij gyanánt
Ajkaimról Hafiz!

Másutt jár az élv reménye
S más uton jársz te is,
Minden koldus nem foghatja
Ruhaszélét Hafiz!

Ne kösd többé bálványodnak
Fürtjeire szived,
Ha már egyszer menekültél
Hálóiból Hafiz!

Jer és daloj nekünk egy dalt,
Szépet, ujat, frisset,
Bút lenyügöz, örömre gyujt
A te dalod Hafiz!

Pusztulj barát, képmutató!
Csuklyáddal ne ámíts!
Jer közénk te, ki aljával
Ittad a but Hafiz!

Daloj szivvel és lélekkel,
Mint az ivók reggel,
S ugyanakkor mondj egy fohászt
Érettem is Hafiz! 61)

XLI.

Az ibolya a rózsához
Szól s szemével rá kacsint:
Egy lány fürti adták nekem
E bájt s föld-nem-látta csint.

Szivem titkok kincstára volt,
De a bősz sors ajtaját
Rája csukta és a kulcsot
Szivrablómnak adta át.

Mint nyomorék ajtód elé
Csusztam, mert a gyógyászok
Azt mondták, hogy a te kegyed
Gyógykövén 62) irt találok.

Előttem ment és a dölyfös
Vágytársakhoz szólt ekép:
Szegény megölt szerelmesem
Szép volt az ő lelke, szép!

Legyen része annak ép test
Vidám lélek s józan ész,
Ki barátját felsegíti
S búra gyógyirt adni kész.

Menj és gyógyitsd magad elsőbb,
Ki másnak adsz tanácsot,
Mert a bor és bájos leány
Még senkinek nem ártott.

H a f i z szive kincses szekrény,
Drága gyönggyel megrakott;
Szerelmedért egy világot
Érő kincsen tuladott.

XLII.

A vásárban kidobolták
Ma a lélek-kufárok: 63)
Lélekfalvi lakók csendet,
Figyeljetek s halljátok!

Pár nap óta elveszett a
Szőlőgerezd leánya,
Fogjátok meg, önfejüleg
Bujdosott a világba. 64)

Öltözete rubinból van,
Habkoronát hord fején,
Észt rabol és okosságot,
Ármánykodó, büszke lény.

Ki meghozza e keserüt, 65)
Szivem kapja helvául, 66)
Hozzátok el e szökevényt,
Bár a pokol torkábul.

Piros pozsgás, keserű és
Éjjel járó izgága,
Hozzátok, ha meglelitek,
Kérlek, H a f i z lakába.

XLIII.

Nagyon szent az apát ur a
Szószéken és oltárnál,
De magányos szobájában
Bezzeg egész mást csinál.

Csodálom a bárgyu képű
Papokat a szószéken,
Mást tanitnak s az életben
Cselekszenek másképen.

Én nem értem, kérdezd meg hát
A mi körünk öregét,
Mért hirdet pap töredelmet,
S ellene ő minek vét?

Tán maguk sem hiszik már a
Végnapot, mert különben
Nem volnának képmutatók
S csalók saját ügyökben.

Vezesd vissza, uram, e fajt
Ősi szamár fajára,
Azért dölyfös, mert török rab
S öszvér szülte világra.

A szerelem korcsmájában
Zengj az urnak zsolozsmát,
Mert ott gyurták élő lénnyé
Ádám apánk agyagát. 67)

Bár szépsége halált ad az
Őt imádó seregnek,
A szellemek országából
Uj imádók erednek.

A vén csaplár rabja vagyok
S tanitványi elvégre
Oly gazdagok, hogy port dobnak
A kincseknek fejére. 68)

Zárda-koldus, ugorj elő,
Mert a mágok lakában
Oly vizet kapsz, melytől a sziv
Erőt nyer száz bajában.

Dobd a bálványt és lakodba
Fogadd be szivbarátod,
Mert különben szived, lelked
Romba döntve találod.

Reggel az ég trónusáról
Jöttek égi dallamok,
Szólott az ész: H a f i z versét
Tanulják az angyalok.

XLIV.

Bájos képem! termetedet
Szép alakban teremték,
S ajkidat az édes lélek
Festékével szinezték.

Arcod s rajt a gyenge pelyhek
Keccsel tünnel szemembe,
Mint egy árnyas ámbra-lugas
Rózsák felé emelve.

A mint feltünt agyvelőmben
Gondolatid serege,
Szemem nekik vér-könyekből
Lakoma-tort rendeze. 69)

A felséges pézsma-illat
Fürteidből áradott,
S ráfogták, hogy csíni hólyag 70)
Terjeszti az illatot.

Mi az, uram,? Arcod talán?
S párta ragyog fölötte?
Vagy talán a holdnak arca
Csillagoktól körözve?

Szerelmemről s szépségedről,
Csak rólam és rólad szól,
A mit eddig regélgettek
Sirinről és Ferhadról.

H a f i z mindig igazat szólj,
Azaz dalolj szerelmet,
Mert minden más tévhit, agyrém,
Igaz csak is ez lehet.

XLV.

Ima közben szemöldödnek
Ive jutott eszembe,
Ez az oltár viszhangozva
Panaszomat rebegte.

Szivtürelmet, okosságot
Ne várj tőlem ezután,
Az a béke, a mit láttál,
Légbe szállt egymásután.

A bor tiszta, mámoros a
Ligeti kis madárka; 71)
A szerelem kora eljött,
Testet öltött magára.

Az időnek folyásáról
Jó illatok fuvalnak;
Élvet adnak rózsa-bimbók,
S a hajnali fuvalmak.

Ne sirj erény menyasszonya
Nehéz sorsod keservén,
Diszitsd fel a szépség lakát,
Megjött im a vőlegény.

Pompás ruhát öltöttek a
Viráglányok magukra;
Csak arám jött olyan diszben,
Mit adott az ég ura.

Minden fának ágaira
Gyümölcs-teher nehezül;
A ciprusnak terhe nincsen,
Csak ő boldog egyedül.

Dalolj H a f i z dalaiból,
Mert a szivem lángra gyult;
Hadd mondhassam: Emlékemben
Ujra él a drága mult.

XLVI.

Versenytársam az utamból ki nem tér,
Bár két dudás egy csárdában meg nem fér. 72)

Kancsómért a rendőr fejét bezuztam,
"Fejért fejet" forbát jogból tanultam. 73)

Hasonlit a tele pohár Jézushoz, 74)
Halottakat az életbe visszahoz.

Dalolj dalnok! hogy dalodra egünkön
Jupiter mint Vénus 75) táncra hevüljön.

H a f i z mester kedvesének arcáról
A hűség és isten-áldás világol. 76)

XLVII.

E pompás vers méltatásra,
Dicséretre nem szorul,
A nap fényes világánál
Ki keres mást kalauzul?

Festőjének búecsetje
Maradjon fenn még soká,
Hogy az észnek menyasszonyát
Ilyen fénybe burkolá.

Nem képzelhet szebbet az ész,
Oly ragyogó, fényes ez,
Kedély nem lát több ily kecsest,
A mely vele versenyez.

Minő bübáj e költemény,
Vagy isteni csoda tán?
Mintha szellem-hangok dalát,
Vagy Gábrielt hallanám.

Nem mondott még soha senki
Ilyen becses, drága szót,
Nem furt át még senki gyöngyöt,
Minő ez, oly ragyogót 77)

XLVIII.

Eljött a regg, hogy az öreg
Korcsomárost köszöntse,
Itt az idő lelkesit már
Élvezetre, örömre.

A levegő Messias lett,
Pézsma lett a föld pora;
Fű, fa zöldül és a madár
Csicseregve száll tova.

Tavaszi szél lángra gyujtá
A liliom tüzhelyét;
Virágbimbók izzadoznak
És a rózsa összeég.

"Hallgass bölcsen tanácsomra,
Gyüjts szaporán élveket;"
Kora reggel ez a bölcs hang
Hatotta meg fülemet.

Nem tudom a fülemile
Liljomnak mit mondhatott,
Mert a liljom tiz nyelvü bár,
Mégis némán hallgatott 78)

Beléphet-e avatatlan
Bizoldalmas körökbe?
Jön a kámzsás; a poharat
Kérlek hamar födözd be! 79)

Hagyjatok fel az oszlással,
Gyűljünk össze csak azért;
Mert Ahriman eltávozott
És az angyal visszatért.

Jer mondok egy tetszetős szót,
De hozz kérlek bort elébb:
"Elment már a képmutató
És a csaplár majd belép!"

A korcsmába ment be H a f i z
A mint jött a mecsetbül,
Ugy látszik a képmutatás
Mámorából menekül.

XLIX.

Ki reggel egy pohár rubin bort kapott,
Az angyalok háremében nyert lakot.

Szófi ne szidj ivót, mert jön a végnap,
Szerelmet ott más nemcsak az ivó kap.

Csaplár, rubin bort adj s pézsma illatút,
Mert a bölcsek adtak nekem elég bút.

Az életnek élvéből nem élveze,
Kit holnapra utalt az ő végzete.

Od'adja az édent Hafiz szivesen,
Ha egy piciny zugot nyerhet szivedben.

L.

Jámborsággal, lelki üdvvel,
Ki gyanusit engemet?
Ki vádolna ilyesmivel
Korcsmalakó részeget?

Hosszu ujjú barátcsuklyát
Azért veszek magamra,
Hogy senki se gyanitsa azt,
Hogy kancsó van alatta.

Ne légy büszke, okos ember,
Tudományra, erényre,
Nem lehet, hogy bár ki lelkét
Sors kezéből kitépje.

Ne ámitson szin és illat, 80)
Ürits bátran poharat,
Mert a búnak rozsdájára
Csak a csaplár bora hat.

Szivem! Bárha kincsed felett
Őr gyanánt áll két szemed,
Vigyázz! nehogy őrszemeid
Meglopjanak tégedet.

Légy te szivem serény munkás,
Hogy jó bérre szert tehess,
Mert illendő jutalomra
Hanyag, rest nem érdemes.

A cifra szó, müvész előtt,
H a f i z , mitsem ér neked,
Gyöngyöt ne dobj a tengerbe,
Se bányába érceket.

LI.

Szerelmem nem puszta ábránd,
Mely hirtelen tünik el,
Barátságom nem véletlen,
Mely mindennap mást ölel.

Barátságom szivemben van
S belsőmben a szerelem,
Tejjel ittam, s akkor hagy el,
Ha lelkem kilehelem.

A szerelem kór-állapot,
S ha gyógyitni akarod,
Nem használ a gyógyszer neki,
S naponként csak nő bajod.

Én vagyok csak egyedül a
Városban, ki éjen át
Szerelmedért fel az égbe
Küldi szive panaszát.

Ha könyimet beönteném
A Szinderud vizébe,
Kiviritna tőle Irak
Kiszáradott vetése.

Láttam tegnap lánykám képét,
Setét gazdag fürt között;
Ilyen a hold mikor sötét
Fellegekbe öltözött.

Szóltam: Ah! egy csókot lelkem;
O pedig szólt: nem szabad,
Mig a tele hold a sötét
Skorpión át nem halad 81)

Hogy ha az ő emlékére
Rubin pohárt üritesz,
Vigyázz H a f i z, hogy ne jusson
Vágytársaid fülihez.

LII.

Szóltam: Epeszt érted a bú,
Szólt: Küzdd le a bút és bajt.
Szóltam: Légy te az én holdam,
Szólt: Meglehet az is majd.

Szóltam: Méla hold a képed,
Szólt: Utolsó negyede;
Szóltam: Fényed hat-e majd rám?
Szólt: Ha ujra feltüne.

Szóltam: Tanulj szerelmestől
Tiszta, örök hűséget.
Szólt: A hold-arc hűségével
Vágyadat el nem éred.

Szóltam: Eltünt csalképednek
Utja az én szemembül,
Szólt: Éjeken vándorol és
Titkos uton elkerül.

Szóltam: Fürtid árja üzött
Földön át mint vezeklőt.
Szólt: Pedig az élet utján
Ez lesz a te vezetőd.

Szóltam: Szellő, a szerelem
Ligetéből jövel hát!
Szólt: Zephir te, menj s keresd fel
Kedvesemnek faluját.

Szóltam: Megölt engem a vágy,
Színom rubin ajkadat!
Szólt: Szegődj be urhoz rabnak,
Élvet neked majd az ad.

Szóltam: A te zsarnok szived
Békét mikor köt velem?
Szólt: Csak hallgass, meghozza majd
Az idő és türelem.

Szóltam: Láttad, az élv kora
Milyen hamar tünedez?
Szólt: Csak maradj békén Hafiz,
A búnak is vége lesz.

LIII.

Hogyha arcom fényed előtt
Lábaimhoz borulna;
Ha kertedből egy gyümölcsöt
Szakasztanék, mi volna?

Mi volna, ha árnyékodban
Lombkoszorus ciprusom,
Forró naptól összeégve
Én egy percig kinyugszom?

Hires Dsemsid gyürüje te,
Királyoknak birtoka!
Ha viszfényed ráfénylene
Rubintomra, mi volna? 82)

Eszem kiment sátorából
S ha oka a bor talán,
Sejtettem már előre azt,
Mit a vallás hoza rám.

A király s őr kegyét lesi
Szenteskedő rabszolga;
Hát hogy ha én vadásznám egy
Lány szerelmét, mi volna?

Kedves és bor között tünt el
Az én drága életem;
Mivel fogad az majd engem,
Mit ad ez majd énnekem?

Tudta gazdám, hogy szeretek,
De hallgatott a hamis;
Mi volna, ha tudná Hafiz,
Hogy ugy vagyok magam is?

LIV.

Lehet-e vig dalt zengni, ha
Gyász borult a kedélyre?
Ez is egy dal füzéremből,
Mit bús ajkam regéle.

Ha szabadság-gyürűt lelnék
Az ő rubin ajakán,
Száz országnak ura volnék,
Mint Salamon hajdanán.

Ne keseregj szivem, ha tán
Irigyeid gyaláznak;
Meglehet, hogy ez ad vigaszt
A szenvedő bajának.

Ki nem képes megérteni
Gondolatom képeit,
Volna bár a csíni festő, 84)
Nem venném meg képeit.

Egynek adnak borpoharat,
Vérző szivet a másnak,
Hiába, a sorsadásnál
Az emberrel igy bánnak.

A rózsának s rózsaviznek
Ez volt sorsa örökben,
Hogy mig az ül magányában,
Ez jár vásár-körökben.

Nem igaz, hogy H a f i z majdan
Ivással nem törődik:
Mert az első rendeltetés
Fennáll örök időkig.

LV.

Tegnap este bekocogtak
Angyalok a korcsmába,
Ádám porát összegyurva
Bodobták a pohárba 85).

Kik szüzesség szentélyében
Szellemek közt lakoznak,
Részegítő italt adtak
Nekem, a por-lakónak.

Az ég a rá bizott terhet
Csak nehezen emelte,
Azért dobta ezt a sorsot
Az én bolond fejemre 86)

Hála égnek, hogy közém és
Közé áldott béke szállt,
A hurik most körbe lejtnek
S üritenek bor-pohárt.

Nem gördít-e ezer kéve
Ábránd nekem akadályt?
Ha Ádámnak útjában csak
Egyetlen szem buza állt? 87)

Ne gunyold ki a hetvenkét
Felekezet vitáját, 88)
Nem látták az igazságot,
S verték ábránd kapuját.

Valódi láng nem az a láng,
Mit a gyertya feléd vet,
Valódi láng az, melyért a
Szerelmes moly megégett. 89)

A szerelem lángja vért szítt
A remete szivébül,
Mint az a kis szeplő, mely ott
Lánykám arcán setétül.

Eszmék arcát ugy mint H a f i z
Nem mutatá senki még,
Mióta szó arájának
Hajfürteit fürtözék.

LVI.

Lábamról a bor ma ujra ledobott, 90)
Győzedelmet hizelgéssel aratott.

Ezer hála legyen neked piros bor,
Hogy elvitted a sárga bút arcomról.

Áldott a kéz, a mely szőlőt ültetett,
Áldott a láb, mely belőle szűrt levet.

A szerelmet irta a sors fejemre,
Ott kell hagynom, ha már oda jegyezte.

Bölcseséggel e földön ne dicsekedj!
Arisztot s a kurd 91) egyenlőn földbe megy

Szenteskedő! Rosznak ne mondj engemet,
Mert az isten műve hitvány nem lehet.

Élj e földön bölcseséggel, okosan,
Hogy ne mondják, ha elmentél: "O d a v a n."

Részeg lesz a végzetadta 92) pohárból,
Ki mint H a f i z iszik végzet borából 93)

LVII.

Te vagy a regg, én a gyertya
A hajnalnak csendiben;
Mosolyogj fel, s én lelkemet
Feláldozom szivesen.

Oly sok nyomot hagytak fürtid
Szegény feldult keblemen, 94)
Hogy sirom, ha eltemetnek,
Egy ibolya-kert leszen.

Reményednek lépcsőjére
Fordítottam szememet,
Egy pillantást esedezve
Szemed rám sem vetetted.

Mily hálát vársz keserü bú?
Áldjon értte a nagy ég!
Hogy bár mások elpártoltak,
De nélküled nem valék.

Szemcsillagom 95) rabja vagyok,
Mert bár szive fekete;
Ezer könyet sirt, a mikor
Szivem búban epede.

Bálványomnak pillantása
Oly igéző és szelid;
Kacérságát nem látja más,
Ismerem csábingerit.

Ha a lányka H a f i z porán
Mint a szellő elhalad;
Örömömben szemfedőmet
Széttépem a föld alatt.

LVIII.

Elhagyott a peri arcu kedves engem,
Chatába 96) ment, ellene vajh! mit véthettem?

Mióta nem látom, kit a világ bámul,
Nem tudják mi tünt el szemem csillagábul 97)

Nem volt sürübb a gyertyának lángszerelme,
Mint a láng, mely szivtüzemből szétözönle.

Távol az ő szép arcától, szemeimbül
Könyek árja, súlyos bajok özöne dül.

Földre sujtott az elválás búja engem,
Nem jött gyógyszer, s nehéz búban fenteregtem.

Szólott a sziv: az ima őt visszahozza,
Azért töltöm napjaimat imádkozva.

De minek rám ez a kámzsa, ha nincs kibla? 98)
Mért vesződöm? Tanyámból az öröm tiltva!

Sajnálattal szólt hozzám az orvos minap:
"Gyógyulást már ne is remélj kínjaidnak!"

Siess pajtás, tudakold meg, H a f i z mint van;
Míg nem mondják: Nyugszik ő már lenn a sirban.

LIX.

Egy rózsáért hajnalban a kertbe menve,
Fülmilének panaszhangja szállt fülembe.

Szegény, mint én ég egy rózsa szerelmeért,
S panaszával betölti az egész cserét.

Sokszor jártam én a kertben föl és alá,
Mig eszem a madár buját találgatá.

Rózsa tövist, fülemile rózsát szeret,
Az hű marad, ez sem cserél más szerepet.

Midőn e dal lenyügöze fogolyakint,
Alig maradt egy csepp erőm tűrni a kint.

Sok szép rózsa illatozik itt e kertben,
De egyet sem téphetünk le tövismenten.

H a f i z ne várj örömöket az ég alatt,
Mert ezer bú s baj között egy üdv nem akad.

LX.

Mindenkinek aggály nélkül nyiltan mondom:
Szeretek s a két világra semmi gondom.

Szent ligeti madár vagyok, elzenjem-e?
A kivetett hálóba, mért s hogy estem be?

Király voltam, lakom volt az édenkertben,
Ádám hozott e romba dült földre engem.

De a huri, csergő patak, Thuba árnya
Feledve lőn, teértted a földre vágyva.

Sorscsilagom csillagászok nem ismerék,
Melyikben szült engem a föld, mondd meg te ég!

Most, hogy fülem borivóknak jelét hordja
Mindegyre jő s üdvözölget a lét gondja.

Szemem issza szivem vérét, talán joggal,
Mért szerettem én azt, a ki tart másokkal?

Nevének egy betűje van szívem lapján,
Mit tehetek, ha másra nem tanittatám?

Jer törüld le fürteiddel H a f i z szemét,
Hogy lakását a köny árja ne döntse szét.

LXI.

Hogy ha a bor el nem mosná
Agyam gyötrő bánatát,
A sorsaggály szétrontaná
Életemnek bús lakát.

Ha a bűbáj mámorába
Nem vet horgonyt józan ész,
Bú tengerén a kis hajó
Nem tudom, hogy hova vész.

Játékot üz mindenkivel
Titokban a hamis ég,
De nincsenek, kik a játszmát
Vele szemben megnyerék.

Beteg szivem nagyon vágyik
Kimenni a szabadba,
Hogy mentse meg a haláltól
Keleti szél fuvalma.

Sötétbe vész az én utam,
Chizer útja hol vezet? 99)
Forró tűz a nélkülözés,
Kiszáritja vizemet.

Szerelem orvosa vagyok,
Igyál bort, mert ez a szer
Lecsendesit és szivedből
Minden gondot, bút kiver.

Szegény H a f i z összeégett,
S nem tudatják kedvesét.
Tán a zefir neki e hirt
Megviszi az istenért.

LXII.

Igazhivők! Volt hű szivem nekem is,
Reá biztam, hogy ha fájt a bú, tövis.

Kegyes volt ő és tapasztalt jó barát,
Enyhitette, hogyha látta más baját.

Nekem szegény hóbortosnak bajomban
Ő volt társam, ki vezetett legjobban.

És ha szem örvényekbe meritett,
Ő volt az, ki tanácsával segített.

Szivbarátom országában nem tudám,
Uram! hogy még búbánat is jön reám.

Érte vágyva, gyöngyszemeket hullaték,
De nem tudtam vele egybeforrni még.

Nem jár ugyan hiba nélkül az erény,
De miként én nincs több koldus oly szegény.

S most az ittas zavarteszű kegyet esd,
Hisz láttátok egykor őt mint bölcs eszest.

Mióta én szerelemről beszéltem,
Minden körnek fűszere lett beszédem.

De hogy H a f i z eszes, ne mondd ezt nekem,
Láttam én őt, s tudom jól, hogy esztelen.

LXIII.

Hajnali szél, mondd meg karcsu
Kis zergémnek enyelgve:
Kopár hegyre, sivatagba
Üzött engem szerelme.

Adjon az ég neked cukrász,
Hosszu boldog életet,
De kis cukor-papagájod
Hogy van mért nem kérdezed?

Ha együtt ülsz kedveseddel
S élvet adnak jó borok:
Gondolj a bús szerelmesre,
Ki mint a szél kóborog.

Még sem illik oly büszkének
Lenned, piros rózsaszál,
Hogy ne kérdjed: a kesergő
Fülemile mit csinál?

A bölcs embert szép szerével
Lehet csak megejtened,
De a ravasz kis madárnál
Háló mit sem ér neked.

Ez a sugár ciprusalak,
Holdarc és két setét szem
Mért nem kegyes irányomban,
Miért kinoz? nem értem.

Bájaidban, kecseidben
Egy hibád van tenéked:
Hogy ugy mint én a hűséget
És szerelmet nem érted.

Megköszönve barátidnak
Hű szivét s a sors kegyét;
Gondolj reám, a ki bolygok
A pusztában szerteszét.

Ha megzendül H a f i z dala,
Oly bűbájos, oly csodás,
Hogy Venus is dalra hevül,
S táncot lejt a Messiás 100)

LXIV.

Nem lesz nekem többé gyülölt
Bor, leány és szerelem;
Százszor mondtam már le róluk,
De ezután nem teszem.

Éden kertjét, Thuba árnyát,
És a huri fénylakát
Eldobom egy porszemért, mit
Kedvesemnek falva ád.

Mélyreható, figyelmes ész
Kis jelből is sokat ért,
Szóm virágos, de nem mondom
Ujra másnak kedveért.

Haragosan szólt az öreg:
"Dobd el azt a szerelmet!"
Hasztalan a harc testvérem,
Én megállok e mellett.

Míg papoltam, nem kacsinték
A lányoknak szemébe;
A szószéken nem enyelgtem,
Nem elég nagy erény-e?

Teremt' ugy se azt sem tudom,
Hol áll fejem igazán,
Mignem ütöm a korcsmának
Házfalába koponyám.

Feddő hangon szólt a jámbor:
"Bort ne igyál, mert vétek!"
Én szólottam: "Sajnálom, de
Szamárhangot nem értek!"

Okos dolgot mond az öreg
Korcsmáros, ha szóba fog;
De te üres szalmát csépelsz,
Jobb ha rád sem hallgatok.

H a f i z, a vén korcsmárosnak
Küszöbe szent hely nekem,
S én e helynek porát mindig
Csókjaimmal illetem.

LXV.

Császárunknak idejében
A ki elnéz bünt, hibát,
Mufti iszik poharából,
Hafiz ürit borkupát.

A barát is cellájából
Leguggolt a hordóhoz,
A mint látta, hogy a rendőr
Vállán boros kancsót hoz.

"A főpapnak és birónak
Hol van zsidó-itala?" 101)
Kérdeztem az öreg csaplárt
Alig hogy megvirrada.

De ő felelt: nem szólhatok,
Ha be is vagy avatva;
Fékezd nyelved, rejtőzzél el
S ugy önts fel a garatra.

Hej csapláros: Itt a tavasz,
S elvertem borpénzemet;
Képzelheted, hogy a bánat
Mint forralja véremet.

Szerelmi vágy, tönkrejutás
És tavasz ül felettem;
Mentségem ez, bocsásd meg hát
Ha valamit vétettem.

Mikor szünsz meg öltögetni
Nyelvedet mint gyertyaláng?
Itt van a moly, ne fecsegj hát
S nyelvedet ne öltsd reánk.

A felséges eszmekirály
Alakodban testesül;
Hozzád méltót szem nem látott,
És nem hallott semmi fül.

Addig élj, míg kék ruhát kapsz
A vén égtől üdvödül;
Mig ő maga a vén zsarnok
Cafatokban s rongyban ül.

LXVI.

Nincs e földön búbánatnál egyebem,
Bánatot hoz maga is a szerelem.
Nincsen nekem rokonkeblű barátom,
Kisérőmül mindig bút találom.

LXVII.

Ha miként én tőrbe kerülsz, fogva lész,
Borkancsóbul s borbul jő rád majd a vész.
Részegen még felgyujtom a világot,
Kerülj hát ha vesztedet nem kivánod.

LXVIII.

Megragadtam jácint-haját esengve,
Kérve kértem, adna gyógyszert sebemre.
- Élvezd ajkam - szólt - s bocsásd el fürtimet,
Örömnek élj, s ne várj hosszu életet.

LXIX.

Most mivel a rózsa nyitja serlegét
És a nárcisz borpoharat tart eléd:
Az élhet csak élvben, ki mint buborék
Saját lakát összedönti a borért.

LXX.

Hozd az ó bort, mert parasztnak erőt ád,
Diszitsem fel éltem kopott ruháját.
Tégy részeggé, világ sorát ne értsem,
S igy a létnek titkait elmesélem.

LXXI.

Te a kinek porára a nap s a hold
Éjjel nappal tisztelettel ráhajolt!
Ne hagyj békót nyelvem, szivem s kezemen,
Éget a láng, s te állsz, mint kő mereven.

LXXII.

Vérben alszom, epedezve utánad,
Fekhelyem nem nyugalom, de búbánat.
Ha nem hiszed, küldd el álomképedet,
S megmondja majd, miként alszom nélküled.

LXXIII.

Meghalok egy ölelésed- s csókodért,
Elpusztulok rubin ajkad élveért.
De minek is a sok szó? Halld kereken:
Várásod is megássa a sirt nekem.

LXXIV.

Ne vond vissza ajkad pohár ajkirul,
Igy rád az üdv két világon felvirul.
Keserü és édes a lét pohara,
Keserü bor, édes barát ajaka.

LXXV.

Ne gyalázz, hogy kedvesemért epedek,
Ne itéld el hamar azt, ki szivbeteg.
Mivel szófi a szerelmet ismered,
A borivót szigorúan meg ne fedd.

LXXVI.

Megkapod a világ szépét aranyért,
Sokat szivhatsz bájaiból aranyért.
Nézd a nárciszt, fején hord egy szép füzért,
Mégis büszkén hajlik meg az aranyért.

LXXVII.

Te, ki előtt a rózsa is elpirul,
És az ittas nárcisz bámul szótlanul!
A rózsa sem versenyezhet teveled,
Rózsára hold, holdra a fényt te veted.

LXXVIII.

Mért bodrosak fürteid s mért fénylenek?
Mért álmosak e mámoros kék szemek?
Nem dobott rád senki rózsa-levelet,
Rózsa-illat mért árad hát feletted?

LXXIX.

Távol tőled gyertyaszálként könyezem,
Piros könyet hullatok mint serlegem.
Borkancsóhoz hasonlitok, szivem szük,
Ha hárfa zeng, hullanak a vérkönyük.

LXXX.

Hitvány az oly fenhéjázó, büszke ész,
Ki mindenkit becsmérel és mást lenéz.
Szemcsillagát vegye kiki tükrekint:
Mindenre néz, csak magára nem tekint.

LXXXI.

Menjen bárki külföldre egy hóra bár,
Ha volt is hegy, megfonnyad mint szalmaszár,
S ha talált is távol földön egy tanyát,
Haza gondol s szivét sohaj járja át.

LXXXII.

Itt a tavasz, rózsa, nárcisz, tulipán
Kihajtanak, csak te nem jösz egymagán.
Mint tavaszi felhő könyet hullatok
Porodra, mig visszaadnak a hantok [102]

 

Magyarázó jegyzetek

1) Pir mugan (öreg gazda) név alatt a persák rendesen a karavánszerájok, fürdők és korcsmák tulajdonosait értik, kik az utasokkal és vendégekkel való folytonos érintkezés által magasabb műveltségre és ismeretre szert tettek.
2) Vándor (szalik) név alatt mindig a mysztikust értik, itt az öreg korcsmárosra vonatkozik.
3) Lesimult, azaz csendes boldog kebel. E vers értelme tehát következő: Míg a te szép fürteid z i l á l t a k és lebegésükkel csábítanak, addig az én keblem sem tud l e s i m u l n i , azaz megnyugodni.
4) Dsem (a hatalmas ős persa Dsemsid Dojeces király) vendégei alatt Hafiz a jezdi király ellenséges udvaroncait érti, kiknek tulajdonítja azon hideg fogadtatást, melyben a királynál részesült, s dacára hogy őt megénekelte, még jutalmat sem kapott.
5) A labdázás igen divatos játék a persáknál, s e hasonlat a labda és labdaütő közt igen gyakran fordul elő Hafiznál.
6) Ezen és a következő sorok által Hafiz mintegy megbánva az előbb mondottakat, mentegetőzni kezd és a jezdi király dícséretére pengeti hurjait.
7) Seichnek hívják a derviskolostor előljáróját.
8) Mivel maga a szem is ittas, mámoros - A keletiek a fényes, tüzes szemeket mámorosoknak nevezik.
9) Hadsi Kavam nagyvezír igen nagy jóltevője volt Hafiznak, (Lásd: Hafiz élete és művei 22. lapját).
10) Szófi névvel illetik az önvizsgálódásba merült és bölcsészettel foglalkozó rend követőit, kik az isteni dolgokban nagy belátással birnak. A szófik törekvése oda irányul, hogy a vallás külső formáin felülemelkedjenek, s azisteni titkok vizsgálába merüljenek, a földi lét nyügeit magukról lerázzák és az isteni egységhez felemelkedjenek. A szófi nevet hibásan származtatták némelyek a görög szophosz (bölcs) szótól, mert e nevet a rend szuf nevü ruhájától kölcsönözték.
11) Anka vagy más néven Szimurg, Salamon királynak tanácsadó bölcs madara, a világtól elvonulva él a Kaf hegyen; az a monda él róla, hogy maga nem is létezik tulajdonképen, csak neve, azért lehetetlen őt megfogni. Hafiz e csodamadár alatt szerelme tárgyát érti.
12) Ádám, mivel hogy a reá várakozó, s szeme előtt levő élvezetet a paradicsomban semmibe sem vette, és a jövő ismeret gyümölcse után törekedett, kiüzetett az édenkertből.
13) Azaz: temesd a földi kínt a porba, t. i. feledd el.
14) Kék köntöst viseltek a Seich Kaszan Azrakpus (kékruhás) tanítványai, mintegy jelképeül annak, hogy lelküket tisztán tartják a földi élvektől és csak istenhez az égiekhez emelik fel. Hafiz e főpapot nagy képmutatónak tartotta, s e miatt gyakran hallott tőle egyes csipkedő megjegyzést.
15) Nyers hidegek alatt Azrakpus tanítványait érti.
16) Timur nagyon rosz néven vette Hatiztól, hogy a két várost, hóditásai gyöngyét, egy lány szeplőjeért képes volna odadobni; de Hafiz egy szerencsés ötlettel kiengesztelte a büszke hódító haragját. (Lásd: Hafiz élete és művei 12. lapját.)
17) Roknabad, Siraz közelében folyó patak.
18) Moszella nyilvános imahely Siraz rózsaberkeiben. (Lásd: Hafiz élete és művei 29. lapját.)
19) Luli, neve egy indiai eredetü törzsnek, mely nálunk cigány néven ismeretes, Siraz és Iszpahan között kóborog és melynek lányai különösen szépségük és zenetehetségük által tünnek ki. Nevüket egy daltól nyerték, melyben igen sokszor fordul elő a Luli szó.
20) Az egyptomi József a keletieknél a szépség példányképe gyanánt szerepel.
21) Zuleicha, Potifar felesége, kit József szépsége bűnös szenvedélyre ingerelt.
22) Kerbela az Euphrat mellett fekszik, hol Husszein, Ali fia és a látnok unokája, Moavia fia Jezid ellen a chalifaság miatt harcolt, és 70 társával szomjan elveszett.
23) A király alatt itt, valamint más helyen, kedvesét érti.
24) Persa költők gyakran fenyőtobozhoz hasonlítják a szivet, hosszukás almához hasonló alakja miatt.
25) Azaz: szád. A száj, melyből a bölcseség sója (sales et lepores) özönlik, a keleti költők által gyakran a só- vagy cukortartóhoz hasonlittatik.
26) Azért t. i. hogy a szerelmesek, kik szájadnak életforrásához közelednek, álladnak vermébe (kútjába) essenek és ott elvesszenek.
27) A keleti költők a szemöldöt gyakran ivhez hasonlítják, mely nyilait a szívbe lövöldözi.
28) T. i. barátod után epedve. - A rózsa leveleinek hullását keleti költők ruhája, leple vagy inge széttépésének szeretik nevezni.
29) Hafiz gyakran máguskolostornak hivja a korcsmát.
30) T. i. a szemkenő érintkezve az ő szemöldével, felvette az ives alakot s ez által nyilas lett.
31) A világbölcs.
32) Aszaf, bölcs Salamon királynak bölcs vezére.
33) Irak, a régi Hirkánia és Hedsasz, köves Arábia, két dalnemet is jelentenek.
34) A beszéd szekrénye alatt Hafiz a szájat érti.
35) Manszur királynak, Mohammed Muzaffer fiának saját fia szurta ki szemét.
36) Kedélypor alatt a bút érti. Értelme e versnek következő: Szivem búja oly nagy, hogy még elleneimre is kínosan hat.
37) E hely a Persiában vándorló indiai szemfényvesztőkre, bűvészekre vonatkozik, kik többek közt egy fémtükröt mutatnak a míveletlen falusiaknak, melyben ezek bámulva saját képüket látják s ezért pénzt adnak a bűvésznek. Valamint a falusiak tódulnak a tükör elé, épen ugy forog a nap és hold kedvesének arctükre körül.
38) A szófik szóf nevű szőrcsuhát viselnek, s innen kapták nevüket.
39) Vonatkozás Chozru és Sirin nevű elhirhedett szerelmes párra, melynek elseje királyt (chozru), másodika édest (sirin) jelent. Az édes király alatt Sah Mauszurt érti, ki Bagdadból Sirázba visszatért, mivel a kurdok elüzték.
40) Azaz: kedvesed.
41) Hafiz a boldogságot a magány őrének nevezi, ki illatot terjeszt. E képben a pézsmahólyag megnyitására céloz, mit magányos helyen, zárt ajtó és ablaknál végeznek, hogy az illat el ne illanjon.
42) Mivel az ámbra ruta illata a hajnalt Hafiz illatos költeményeire emlékezteti.
43) Harut és társa Marut két varázsangyal, kik a földre küldettek, hogy az emberek leányait elcsábitsák; de gonosz tetteik miatt később Babel környékén egy mély kutba felakasztattak.
44) A te szépséged titkának kifecsegése miatt büntetésből álladnak gödrébe esett, azaz ezáltal Marutot is szerelemre gyujtá irántad, és most annál szerelmesebb lett, miért is megbüntettetett.
45) A perik az ős persa hitregének jóltevő szellemei, egy neme a jó tündéreknek. - Szudi e gazelt a tebrizi Tarakcsi (Fesüs) Hafiznak tulajdonítja, s szerinte tévedésből került a sirázi Hafiz divánjába.
46) Gábriel angyal, az isteni küldetések örökös hirnöke, a mohammedánoknál kiválólag szent léleknek (ruhi kudusz) neveztetik.
47) T. i. az által, hogy nem engedte, hogy megérintsem.
48) Indus szeplőd (anyafoltok), melynek szine fekete mint az indus arcbőre.
49) A mohammedán hitvallás szerint nyolc ég és csak hét pokol van, annak jeléül, hogy az isten kegye nagyobb mint szigora.
50) A bút a szerecsen fekete arcához, kedvese arcát pedig a rumi (fehér) sereghez hasonlítja.
51) Fatiha (megnyitó), a Korán első szurája, mely a mohammedánoknál majdnem oly közönséges, mint a keresztényeknél a miatyánk.
52) A hűségszurája (lehlasz) a Korán 112-ik szurája (fejezete).
53) Szudi megjegyzi, hogy ez a gazel az utolsó pár vers kivételével, szóról szóra benfoglaltatik Szelman divánjában,s alkalmas int tévedésből került Hafiz divánjába.
54) T. i. öröktől fogva a koresmáros rabja, azaz borivó vagyok. A karika a fülben a rabszolgaság jelvénye keleten.
55) Azaz: nem oldja meg a szerelem talányát.
56) Ez a perjel Seich Szanan Abdurraszak Jemenből, egy jámbor apát, ki egy keresztény pásztorleányba beleszeretett, sertéseit legeltette, és midőn egy alkalommal bort kért tőle, elment a korcsmába s pénze nem levén, zálogba tette csuklyáját. Különben egy jeles vallási munkát írt, mely nevét viseli cimül.
57) Kába, a mekkai mecset, melyhez az igazhívők zarándokolnak.
58) T. i. mily boldogul érzi magát a szív kedvesének fürtei közelében. Haja alatt a kedves haja értetik; a birtokosnév kihagyása költőknél gyakori eset.
59) Szó szerint: a kedély rendbeszedése, ellentétben a fürt-felbontással.
60) Azaz: a te arcod a Koránnak mintegy b á j és k e l l e m fejezete, és költeményeim e fejezetek magyarázzák.
61) A mint látszik, e költemény nagyon könnyen van rimelve, s szándékosan ragaszkodtam ennyire az eredeti alakhoz, hogy a gazelről és annak rimeléséről tiszta fogalmat nyujthassak.
62) Gyógykő (mumia) neve egy kőgyantának, mely a Siraz szomszédságában levő barlangban találtatik és oly hatályos gyógyerővel bír, hogy a csonttöréseket egy szempillanat alatt meggyógyítja.
63) Azaz: a szerelem piacán, hol a lelket játék-kockára teszik.
64) Hafiz e gazelt akkor írta, mikor a borivást egy szigoru rendelettel eltiltották.
65) A keleti költők a bornak rendesen keserü ízt tulajdonitanak.
66) A persák valamely elveszett tárgy megtalálójának és visszahozójának egy bizonyos cukorsüteményt adnak, melynek neve halva, azaz édes.
67) A költő azt mondja, hogy az isten azon agyagból gyúrta ősatyánkat, melyen a szerelem korcsmája állott; azaz: a szerelem az embernek első veleszületett érzelme.
68) T. i. megvetik a kincseket.
69) Azaz: Gyakorta te rád gondolva, vérkönyeket sirtam. Ez vonatkozás egyszersmind arra, hogy a házakat felékesítik és kivilágítják a sereg győzelmes visszatérése alkalmával.
70) T. i. a esini zerge pézsmahólyaga.
71) A fülemile.
72) Az arab közmondás: A l k a s z l a j e h i b b a l k a s z, szóról szóra a latin: Figulus figulum odit.
73) A Korán egy cikkére vonatkozik, melyben fejért fejet, szemért szemet kiván a törvényhozó büntetésül.
74) Jézus (Hazreti Isza), a mohammedánok hite szerint oly csodaerővel birt, hogy a halottakat feltámasztotta.
75) A két égi jegy Venus (Anahid vagy Zohre) és Jupiter (Musteri).
76) A Korán 112. szurájának cime: a hűség vagy őszinteség. Hafiz kedvesének arcából az isten dicséretét és a hűséget olvassa.
77) Hafiz e töredéket egyik barátja versének magasztalására írta.
78) Valamint a ciprust a fák közt, ugy a tizlevelü liljomot a virágok közt a szabadság jelképének és a virágok tolmácsának nevezik a keletiek, mert tíz levele, azaz tíz nyelve van.
79) A persáknál az ivóserlegek nagyobb részint agyagból készültek és födővel voltak ellátva.
80) Azaz: Ne zavarjon más dolognak szine és illata, hanem csak a borivásnak élj.
81) Azaz: Engedd, hogy hajtsam elébb félre holdarcomból a setét hajak skorpióit.
82) Azaz, ha megcsókolnál? A Dsemsid gyürüje alatt a kedves ajkát, s rubin gyürü alatt a költő saját ajkait érti.
83) A szabadsággyürü (engusteri zinhar) azon gyürü, melyet hajdan az ur szabadon bocsátott rabszolgájának adott, a mint napjainkban a szabadságlevelet adják.
84) A esini festő alatt a Behram király parancsára Kr. sz. u. 227-ik évben kivégeztetett Manit, a kitünő festőt és a manicheusok felekezetének alapitóját érti. Művészete sok tanitványt vonzott körébe, mivel ecsetje a esiniakkal versenyzett, kik keleten a persa művészet ébredéseig a leghiresebbek voltak; azért is nevezték az ő dolgozó-termét esini képtárnak, mivel a esini festményekkel versenyzett.
85) Az ember teremtésénél Gábriel, Mihály és Izrafil angyalok az istentől azt a parancsot nyerték, hogy az ember alkotására szükséges nyers anyagot meggyurják és alakba tapossák, s e célra fehér, veres és sárga agyagot válasszanak, hogy ebből a különböző szinü emberfajokat alkossák; de a föld kérésétől, hogy nyugodtan hagyják, megindittattak,mire isten meghagyta a halál angyalának, hogy erőszakkal tépje ki a földből a szükséges darab agyagot. Azért adja vissza a halál angyala az ember halálakor a földnek azt, mit tőle elragadott. Büszkék lévén az angyalok arra, hogy az ember az ő alkotását közülök egyiknek köszönheti, az ember felett fölényt akarnak gyakorolni, s azt mondják, hogy ők jobban szeretik az istent, mint az emer. Azért mondja Hafiz: Bekocogtak a korcsma (a szerelem) ajtaján.
86) Azaz: Az ég reám tolta a szerelem terhét, mely neki igen sulyos volt elviselni.
87) Az iszlam hitágazata szerint a tiltott gyümölcs egy szem buza volt, melynek élvezése miatt Ádám apánk az édent eljátszotta.
88) 72 felekezete van az iszlamnak; több mohammedán egyházatya e felekezeteket azonosnak mondja a N o e 7 2 f e l e k e z e t é v e l, melyek a babeli nyelvzavarás után a világba széledtek.
89) Nagyobb volt a moly kebelében égő szerelem lángja, mint kedvesének a gyertyának lángja, mely őt megemésztette.
90) Magamon kivül helyezett.
91) Arisztotelest és a gyámoltalan buta kurdot a legnagyobb ellentétnek találta.
92) Öröktől. Ruzi eleszt a teremtés első napja, melyen az ember végzetét kiosztották. Azért hivják e napot így, mert az isten az élő lények teremtése után e kérdést intézte hozzájuk: Elesztu birebbikum? (Nem vagyok-e uratok?) 7-ik szura 171-ik vers.
93) Ki mint Hafiz a szerelem tiszta borát itta, az ittas lesz azon gondolattól, hogy az örökkévaló lénnyel egyesül.
94) Azaz: oly nagy és oly mély benyomást tettek.
95) Azaz: jóságával, részvétével lekötött.
96) Chata lakói a szépségnek ritka példányai gyanánt hiresek.
97) E sornak kettős értelme van: Nem tudják, mennyi könyet sirtam én már e miatt, és: nem tudják, mit vesztettem kedvesem szeme által. Ilyen játék igen gyakori Hafiznál és nyelvünkön egészen visszaadhatlan.
98) Kiblának hivják azon keleti sarkot, mely felé a mohammedánok imájuk közben arcot forditanak.
99) Sötétben járok és még sem látom Chizer utját, hol az életviz fakad. A keletiek hite szerint a sötétség országában van egy forrás, melyben az életviz foly, s a ki ebből iszik, halhatatlanná válik.
100) Venus és a Messiás égi csillagokat jelentenek. Zohra vagy Venus egy és ugyanazon csillag a Messiással.
101) A persák a bort azért nevezik zsidóitalnak, mert a zsidók rendesen nem isznak annyit, hogy lerészegedjenek.
102) Hafiz e négyest korán elhunyt gyermekének emlékére irta.