AZ ELLENTÉTEK VONZÁSA
A Gyémánt szútra olvasásához

            A Gyémánt szútra (Vadzsraccshedika Pradzsnyápáramitá Szutra) a buddhista kanonikus irodalom korai, kiemelkedő darabja, és mint ilyen a zen szellemének egyik meghatározója.

            Gautama Sziddhárta Buddha (i. e. kb. 560−480) nem rögzítette felismeréseit. Ezeket tanítványai és követői foglalták írásba. A Gyémánt szútra szanszkrit nyelven keletkezett, később fordították le más nyelvekre. A tanítások e gyémántja egyébként csak töredéke, ámbár eszenciája A Transzcendentális Bölcsesség Tökéletessége (Mahá-Pradzsnyápáramitá) műnek. S valóban rászolgál a nevére, hiszen rendkívül elvont és lényegre törő, szinte a végletekig lecsiszolt, letisztított tanítóbeszéd.

            Az üresség (súnjatá) ontológiai alapkérdéseivel, és a helyes  látásmód kialakításával foglalkozó Gyémánt szútra főképpen az egyetemes bölcsesség hídépítő szerepét világítja meg az ember és az őt körülvevő jelenségek között. Az egyetemes szeretet cselekvő alkalmazásának és az emberiség megváltásának gondolata vörös fonálként húzódik végig e kis könyvön. A szöveg megértését azonban nemcsak az evidenciaként használt negációs okfejtés nehezíti, hanem a minden kategórián és megosztottságon túlmutató szemléletmód is. Buddha tanítása szerint ugyanis amit − relatív értelemben − énnek, személyiségnek, egonak nevezünk, egyszerűen nem létezik.

            A buddhizmusban kevésbé járatos olvasó számára az én mibenlétének ilyen jellegű megközelítése nemcsak szokatlan, hanem sokkoló hatású is. (Az ego határainak föloldása persze az európai vagy nyugati gondolkodásmód szerint sokféleképpen közelíthető meg.)

            Buddha szavainak megértéséhez talán a sorsanalízis megalapítója, Szondi Lipót magyar származású neves elmegyógyász visz a legközelebb bennünket. Ember és sors című tanulmánykötetében a következő én-fogalmat tárja elénk: “Az én sem nem objektum, sem pedig szubjektum, hanem közvetítő az objektum és a szubjektum között.”

            Ez a fölfogás eltávolíthatja a megértés akadályait. Mert Buddha ebben a rendkívül magas színvonalú tanításában elveti mind az állítás, mind a tagadás eszközét, s arra törekszik, hogy hallgatóinak elméjében minden ellentmondást feloldjon. Ezáltal lesz mondandója bensőséges és egyetemes egyszerre, és ezért válik személye minden ellentmondás áthidalójává − a  sorspszichológia fogalmával:  Pontifex Oppositorummá −, azaz hiteles közvetítővé.

            Ezt az evangéliumokban is  fölismerhető igazságot /Mt 16, 24−25; Lk 17, 33; Jn12, 25/ Buddha nemcsak a maga teljességében tárja elénk, hanem a fogalmi gondolkodást is megingató, vagy azt éppen meghaladó módon tanítja. Látszólag tekintet nélkül arra, hogy értjük-e vagy sem. A Dharma (a tanítás) eltökéltsége azonban  minden érzékeny olvasóban valódi belső forradalmat teremthet.

                                                                                                          Kovács Gábor

GYÉMÁNT SZÚTRA

I.

            Így halottam.

            Egyszer, amikor Buddha Szávatthi városa mellett a Dzséta liget Anáthapindaka kertjében tartózkodott, nagy csapat bhiksu^[1] követte, mintegy ezerkétszázötven ember.

            Mikor eljött a reggeli ideje, a Magasztos^[2] magához vette köntösét és kolduló csészéjét, hogy elinduljon Szávatthi roppant városába élelmet szerezni. Befejezve a házról házra járó koldulást, visszatért a kertbe, és elfogyasztotta reggelijét. Miután végzett, félretette köntösét és csészéjét, megmosta a lábát, s ülőhelyét elrendezve leült.

II.

            A gyülekezet egyik tagja, a tiszteletre méltó Szubhuti, fölemelkedett helyéről, s vállát kitakarva, jobb térdével a földre ereszkedett, majd tenyereit alázatosan összetéve így fordult Buddhához:

            − Csodálatos az, ó Magasztos, hogy a Tathágata^[3] oly sokszor gondol valamennyi Bódhiszattvára^[4], és óvja, tanítja, útba igazítja őket. Abban az esetben viszont, ha valamely jó szándékú férfi vagy nő keresi a Tökéletes Végső Megvilágosodást^[5], hogyan tud rátalálni arra, s miképpen időzhet abban? Hogyan tudja uralma alatt tartani gondolatait?

            Buddha így válaszolt:

            − Nagyon jó, Szubhuti! Ahogy mondod, a Tathágata sokszor gondol valamennyi Bódhiszattvára, és óvja, tanítja, útba igazítja őket. De most jól figyelj arra, amit mondok neked. Ha valamely jó szándékú férfi vagy nő keresi a Tökéletes Végső Megvilágosodást, rá fog találni arra, és így időzhet abban, mert uralma alatt tudja majd tartani gondolatait.

            − Kérlek, beszélj hát, ó Magasztos, és én hallgatni foglak − szólt Szubhuti.

III.

            Buddha így folytatta:

            − Valamennyi Bódhiszattva-hős fegyelmezni tudja a gondolatait, ha megfontolja a következőket: az összes teremtmény − szülessen akár nedvességből, tojásból, anyaméhből, vagy átalakulás (mennyei születés) útján; rendelkezzék formával vagy nem; legyen akár tudatos, akár nem; tartozzék akár elképzelhető, akár elképzelhetetlen fajtájához a lényeknek  − általam éri el a Nirvánát ^[6] , a tökéletes felszabadulást.

            Ám amikor e lények mérhetetlen és megszámlálhatatlan sokasága már elérte a korlátlan felszabadulást, valójában e lények nem lények többé, akik örökre felszabadultak. Miért mondom ezt, Szubhuti? Azért, mert ha egy Bódhiszattva bármi módon kötődne az olyan fogalmakhoz, mint amilyen az én, a személyiség, a lélek vagy az egyéniség, nem lehetne továbbra is Bódhiszattvának tekinteni.

IV.

            Tehát, Szubhuti, ha egy Bódhiszattva jótékony cselekedeteket gyakorol, tekintet nélkül a különböző jelenségekre, függetlenül kell azt gyakorolnia. Vagyis sem hang, sem forma, sem illat, sem tapintás vagy bármely egyéb érzéklet nem befolyásolhatja. Így aztán, Szubhuti, mikor egy Bódhiszattva jótékonyságot gyakorol, nem ragaszkodik semmilyen eszményhez. Hogy miért? Azért, mert ebben az esetben érdemei fölmérhetetlenek. Szubhuti, vajon el tudod képzelni a tér kiterjedését kelet felé?

            − Nem tudom elképzelni, ó Magasztos.

            − Szubhuti, el tudod képzelni a tér kiterjedését dél, nyugat vagy észak felé? Vagy bármely más irányban, beleértve a zenitet és a nadírt?

            − Nem tudom elképzelni, ó Magasztos.

            − Nos, Szubhuti, hasonlóképpen fölmérhetetlenek és elképzelhetetlenek a Bódhiszattvák érdemei is, akik a jelenségektől függetlenül, mindenféle kötődés és ragaszkodás nélkül gyakorolják jótékony cselekedeteiket. Ezért egy Bódhiszattvának egyedül a tanítás mellett kell kitartania, és ahhoz kell ragaszkodnia.

V.

            − Mit gondolsz, Szubhuti, fölismerhető a Tathágata valamely testi alakban?

            − Nem ismerhető fel, ó Magasztos, hiszen a Tathágata szerint a testi alak valójában nem testi alak.

            Buddha erre így válaszolt:

            − Minden, aminek alakja van, csak látszólagos léttel rendelkezik. Ezért, aki képes felismerni, hogy valójában egyetlen alak sem alak és az összes jellemző tulajdonság nem jellemző tulajdonság, az felismeri a Tathágatát.

VI.

            Szubhuti így szólt Buddhához:

            − Bizonyára mindig lesznek olyanok, ó Magasztos, akikben tanításod hatására felébred az őszinte hit.

            Buddha erre így válaszolt:

            − Ne beszélj így, Szubhuti. A Tathágata utáni utolsó ötszázéves korszakban lesznek olyan bölcsek, akik e tanítás révén erényben, szilárd hittel kiteljesednek. De te is tudod, hogy az emberekben a tan nem egyképpen ver gyökeret, hallják azt akár egy Buddhától, kettőtől, háromtól vagy éppen számtalantól, így az ő erényeik is mindig különbözőek. Vannak viszont olyanok is, akik a tiszta hittől azonnal fénylővé válnak. Ez utóbbiakat, Szubhuti, a Tathágata fölismeri. Szívbéli jóságukat és erkölcsi kiválóságukat állandóan érzékeli. Miért? Azért, mert ezek az emberek nem ragaszkodnak többé az én, a személyiség, a lélek vagy az egyéniség eszméjéhez. Továbbá nem ragaszkodnak többé ahhoz az elképzeléshez, hogy a dolgok belső lényeggel bírnak; de ahhoz sem, hogy a dolgok nem bírnak belső lényeggel. Miért? Azért, mert ha az ember bármilyen felfogást magáénak vall és amellett kitart, óhatatlanul kötődni kezd az énhez, a személyiséghez vagy az egyéniséghez. Hasonló a helyzet tehát ahhoz, mint amikor valaki a dolgoknak belső lényeget tulajdonít; és ahhoz is, amikor nem tulajdonít a dolgoknak belső lényeget. Kötődjék akár az elfogadás, akár az elutasítás által, mindannyiszor az ént, a személyiséget, az egyéniséget feltételezi.

            Ezért a Tathágata szavai mindig figyelmeztetnek: az én tanításom a törvényből fakad és egy tutajhoz hasonlatos. Így a Buddha tanítását is el kell hagyni. És még inkább a tévtanokat!

VII.

            − Mit gondolsz, Szubhuti, a Tathágata elérte a tökéletes és végső megvilágosodást? Egyáltalán, kifejezhető szavakkal a Tathágata tanítása?

            Szubhuti így válaszolt:

            − Úgy gondolom, ó Magasztos, hogy Buddha tanításaiban nincsen egyetlen rögzített alapelv sem, amit tökéletes, végső megvilágosodásnak hívhatnánk. Azonkívül a Tathágata tanítása szavakkal kifejezhetetlen. Miért? Azért, mert a Tathágata szerint az igazság szavak által felfoghatatlan és ezért kimondhatatlan. Nem állíthatjuk róla, hogy van, és nem állíthatjuk róla, hogy nincs. Ez a megfoghatatlan igazság az alapja valamennyi bölcs tudásának, még akkor is, ha más-más iskolához tartoznak.

VIII.

            − Mit gondolsz, Szubhuti, ha valaki háromezer csillaghalmazt képes megtölteni a hét drága kinccsel^[7], és mindezt merő jótékonyságból teszi, mondhatjuk-e róla, hogy nagy érdemeket szerzett?

Szubhuti így válaszolt:

− Feltétlenül mondhatjuk, ó Magasztos. Miért? Azért, mert az ilyen erény egyúttal a nem-erény tulajdonságaival is rendelkezik, és a Tathágata úgy beszél róla, hogy azt nagynak nevezi.

Buddha erre így szólt:

− Ha valaki csak négy sort képes megjegyezni és elméjében tartani ebből a szútrából, és másoknak tanítva tovább adja azt, az ő erényei fölülmúlják mindezeket. Miért? Azért, Szubhuti, mert ebből a párbeszédből ered valamennyi Buddha és valamennyi Buddha tökéletes, végső megvilágosodásra vonatkozó tanítása. A valódi erény túlnő a meghatározásokon, ezért amit a Buddha tanításának hívnak, az nem a Buddha tanítása.

IX.

− Mit gondolsz, Szubhuti, ha egy tanítvány a szent élet folyamának áramába lép, mondhatja-e magában: most elnyerem a folyamba-lépő (szotápanna) érdemeinek gyümölcsét?

Szubhuti így válaszolt:

− Semmiképpen sem, ó Magasztos. Miért? Azért, mert a "folyamba-lépő" kifejezés csupán egy név. S valójában nincs folyam, amibe a tanítvány beleléphetne. Az a tanítvány viszont, akit sem hang, sem alak, sem illat, sem tapintás vagy bármely egyéb érzéklet nem befolyásol már, folyamba-lépőnek nevezhető.

− Mit gondolsz, Szubhuti, az olyan mester, akinek már csak egyszer kell újraszületnie, mondhatja-e magában: most elnyerem a már-csak-egyszer-visszatérő (szakadágámi) érdemeinek gyümölcsét?

Szubhuti így válaszolt:

− Semmiképpen sem, ó Magasztos. Miért? Azért, mert a "már-csak-egyszer-visszatérő" kifejezés pusztán egy név. Hiszen a létből sem kilépni, sem abba visszalépni nem lehet. Aki képes fölismerni ezt, az már-csak-egyszer-visszatérőnek nevezhető.

− Mit gondolsz, Szubhuti, ha egy tiszteletre méltó bölcs nem akar már egyszer sem újraszületni, mondhatja-e magában: most elnyerem a nem-visszatérő (anágámi) érdemeinek gyümölcsét?

Szubhuti így válaszolt:

− Semmiképpen sem, ó Magasztos. Miért? Azért, mert a "nem-visszatérő” kifejezés pusztán egy név. Valójában nem létezik nem-visszatérés. S ezért a "nem-visszatérő" elnevezés is csak megjelölés.

− Mit gondolsz, Szubhuti, egy szent ember (arhat) mondhatja-e magában: elértem a tökéletes, végső megvilágosodást?

Szubhuti így válaszolt:

− Semmiképpen sem, ó Magasztos. Miért? Azért, mert nincs olyan állapot, amit tökéletes, végső megvilágosodásnak lehetne nevezni. Ha egy szent ember azt mondaná magában: "megvilágosodott vagyok" − szükségszerűen belebonyolódna az én, a személyiség, a lélek vagy az egyéniség fogalmaiba.

Ezért  még ha a Buddha kijelentené is, ó Magasztos, hogy valamennyi szentet fölülmúlok a jóga tökéletes nyugalmában, és visszavonultságomban megszabadultam a szenvedélyektől, akkor sem mondhatnám magamról, hogy elértem a tökéletes megvilágosodást. Ha viszont valamiképp mégis ezt állítanám magamról, egyszerűen nem tartana méltónak ilyen szavakra.

            Mivel azonban Szubhuti az égvilágon nem ragaszkodik semmihez, ezt kell hallania: "Szubhuti visszavonultságában derűsen elmélyült szentnek^[8] tekinthető."

X.

Buddha így szólt:

− Mit gondolsz, Szubhuti, régen, amikor Dipankara^[9]  volt a megtestesült Tathágata, megragadta-e bármi módon is a tan lényegét?

Szubhuti így válaszolt:

− Egyáltalán nem, ó Magasztos, Dipankara Buddha semmi ilyesmit nem ragadott meg.

− Szubhuti, mit gondolsz, létrehozhat-e egy Bódhiszattva valamely Buddha-birodalmat^[10]?

Szubhuti így válaszolt:

− Nem hozhat létre, ó Magasztos. Miért? Azért, mert a "Buddha-birodalom létrehozása" kifejezés valójában csak megjelölés.

Buddha így folytatta:

− Következésképpen, Szubhuti, valamennyi Bódhiszattva-hős, nevezzük őket akár kisebbnek, akár nagyobbnak, tiszta és világos tudatot fejleszt ki magában, amelyet nem befolyásolhat sem hang, sem alak, sem illat, sem tapintás vagy bármely egyéb érzéklet. Egy Bódhiszattva tudata − azzal, hogy még a legkisebb dolgokhoz sem kötődik − nyugalmában sérthetetlen.

            Mit gondolsz, Szubhuti, ha egy emberi test olyan hatalmas lehetne, mint a Szuméru-hegy ^[11], nagy testnek nevezhetnénk?

Szubhuti így válaszolt:

− Feltétlenül nagynak, ó Magasztos. Buddha szerint ugyanis a “nagy test” kifejezés csupán egy név. A valódi nagyság viszont semmihez sem fogható.

XI.

− Szubhuti, ha annyi Gangesz folyó lenne, ahány homokszem van a Gangeszben, soknak mondhatnánk a bennük található homokszemek számát?

Szubhuti így válaszolt:

− Nagyon is soknak, ó Magasztos! A folyók számát is képtelenség lenne megállapítani, hát még a bennük lévő homokszemekét!

− Szubhuti, jól figyelj arra, amit most mondok neked. Ha egy jó szándékú férfi vagy nő, merő önzetlenségből, a világok háromezer csillaghalmazát töltené meg a hét drága kincs oly mértékű tömegével, mint amennyi az említett Gangesz folyókban található homokszemek összessége, akkor vajon érdemekben sokat gazdagodna?

Szubhuti így válaszolt:

− Feltétlenül sokat gazdagodna, ó Magasztos!

Buddha erre kijelentette:

− Nos, Szubhuti, ha egy jó szándékú férfi vagy nő tanulmányozza ezt a párbeszédet, és csupán csak négy sort képes megjegyezni és elméjében tartani ebből, és másoknak tanítva tovább adja ezt, az ő erényei felülmúlják mindezeket.

                                                       XII.

Tudd meg hát, Szubhuti, hogy bárhol is hirdessék e szútra legapróbb részletét a világon, azt a helyet olyan nagy becsben fogják tartani az istenségek^[12], emberek és titánok^[13] birodalmában egyaránt, mintha az egy Buddha-szentély kellős közepén volna. Mennyivel inkább igaz ez akkor, ha valaki az egész párbeszédet képes megjegyezni és elméjében tartani, majd másoknak tanítva továbbadni azt. Tudd meg, Szubhuti, hogy az ilyen személy képes elérni a legemelkedettebb és legcsodálatosabb igazságot. Tehát akárhol is találjon nyitott fülekre ez a szútra, azt a helyet egyszerűen úgy kell tekinteni, mintha ott maga a Buddha vagy egy tiszteletreméltó tanítványa lenne jelen.

XIII.

Szubhuti így szólt Buddhához:

− Hogy nevezzük, ó Magasztos, és hogyan tartsuk emlékezetünkben ezt a párbeszédet?

Buddha így válaszolt:

− Szubhuti, amit most hallotok, az az "értelem feletti tudás tökéletes gyémántja"^[14], így tartsátok emlékezetetekben. Hogy miért? Azért, mert Buddha tanítása szerint az értelem feletti tudás tökéletes gyémántja valójában nem az "értelem feletti tudás tökéletes gyémántja". E párbeszéd elnevezése sem más, mint megjelölés.

            Szubhuti, mit gondolsz, van a Tathágatának kimondható tanítása?

Szubhuti így válaszolt:

− A Tathágatának semmiféle tanítása nincs, ó Magasztos.

− Szubhuti, mit gondolsz, a világok háromezer csillaghalmaza sok porszemből áll össze?

Szubhuti így válaszolt:

− Nagyon is sokból, ó Magasztos!

− Szubhuti, a Tathágata szerint a porszemek valójában nem "porszemek", s a világok valójában nem "világok", mert csak nevükben azok, amiknek hívjuk őket. Szubhuti, mit gondolsz, fölismerhető a Tathágata a kiváló bölcsek harminckét testi jegye^[15]  alapján?

− Nem, ó Magasztos, a Tathágata nem ismerhető fel a harminckét testi jegy alapján. Miért? Azért, mert a Tathágata szerint a harminckét testi jegy valójában nem "harminckét testi jegy", hanem puszta megjelölés.

− Szubhuti, ha egy jó szándékú férfi vagy nő annyi áldozatot hoz is, ahány homokszem van a Gangeszben, érdemekben akkor is felülmúlja mindezeket az, aki csak négy sort képes megjegyezni és elméjében tartani e párbeszédből, és másoknak tanítva tovább adja azt.

XIV.

Ekkor Szubhutinak a belső felismeréstől megindultan könnybe lábadtak a szemei. Majd így szólt Buddhához:

Csodálatos az, ó Magasztos, hogy megosztod velünk ezt a mély értelmű tanítást. Soha nem hallottam még ehhez fogható szútrát, amióta csak tudatom megnyílt a Nemes Igazságok előtt. Ha valaki nyitott szívvel, tiszta és világos tudattal fogadja be az itt hallottakat, az minden bizonnyal eléri végső célját: a Valóság Világos Megértését^[16]. Az ilyen ember, ó Magasztos, szert tesz a legfigyelemreméltóbb erényre. Mivel azonban a Valóság Világos Megértése valójában csak egy megkülönböztető fogalom, a Tathágata így tanít: a “Valóság Világos Megértése” csupán egy név.

            Tanításodat hallgatva, ó Magasztos, nem nehéz elhinnem, megértenem és emlékezetben tartanom mindazt, amit mondasz. Ám ha az eljövendő ötszáz évben is lesznek olyanok, akik − megismerve ezt a párbeszédet − képesek lesznek befogadni és megőrizni szavaidat, akkor ők is olyan emberekké válnak majd, akik a legfigyelemreméltóbb eredményt érik el. Miért? azért, mert ezek a kiemelkedő képességű emberek szabadok lesznek az én, a személyiség, a lélek vagy az egyéniség fogalmától. S hogy miért lesznek szabadok? Azért, mert az én megkülönböztetése és különválasztása a világtól: tévedés. Tévedés ugyanúgy, mint a személyiség, a lélek vagy az egyéniség különválasztása. Következésképpen azok, akik maguk mögött hagyják valamennyi jelenség fogalmi megközelítésének kényszerét, Buddháknak tekinthetőek.

^{Buddha erre így szólt:}

^{– Ahogy mondod, Szubhuti! Ha valaki – hallgatva e párbeszédet – nem telik meg félelemmel, aggodalommal vagy rettegéssel, akkor figyelemreméltó képességekkel rendelkezik. Miért? Azért, mert a Tathágata tanítása szerint az Első Tökéletesség[17] (az Adakozás Tökéletessége) valójában nem az “Első Tökéletesség”, hanem pusztán egy név.}

Szubhuti, a Tathágata szerint ilyenformán a Türelem Tökéletessége is csak megjelölés. Hogy miért? Mindjárt elmagyarázom. Egy korábbi inkarnációmban Kalinga^[18] király bosszúból feldaraboltatta a testemet. Abban az időben aszkéta voltam, aki már megszabadult az én, a személyiség, a lélek és az egyéniség fogalmától. Hogy honnan tudom ezt? Onnan, hogy amikor a végtagjaimat sorra levágták, nem ébredt föl bennem sem a düh, sem a gyűlölet. Márpedig, ha kötődtem volna az én, a személyiség, a lélek vagy az egyéniség fogalmához, ez utóbbi érzések bizonyára fölébredtek volna bennem.

 Szubhuti, emlékszem, hogy az utolsó ötszáz inkarnációm közül egyszer egy szüntelenül türelmet gyakorló aszkéta voltam. S akkor is függetlenítettem tudatomat az "én" sajátos megkülönböztetéseitől. Egy Bódhiszattvának maga mögött kell hagynia a jelenségek fogalmi megkülönböztetését, s így elérheti a Tökéletes Végső Megvilágosodást. Ezt azonban csak úgy tudja megvalósítani, ha tudatát nem befolyásolják az érzéki világ által keltett elképzelések, melyeknek forrása rendszerint valamely hang, forma, illat, tapintás vagy bármely más érzéklet.

A tudatnak tehát függetlennek kell maradnia bármely benne fölkeltett gondolattól. Addig ugyanis, amíg bármihez is kötődik, még nem ért biztos révbe. Buddha tanítása szerint egy Bódhiszattva úgy tud jótékonyságot gyakorolni, és csak olyan módon lehet minden lény hasznára, ha nincs tekintettel a dolgok külső megjelenésére. A Tathágata kijelenti, hogy a jellemző vonások nem jellemző vonások, továbbá, hogy az élőlények valójában nem élőlények.

Szubhuti, a Tathágata tudja, hogy mi a végső igazság. Az ő szavaiban nincs csalás és nincs hazugság. Ezért, amit ő mond, az ugyanúgy független attól, ami valóságos, mint ami nem valóságos.

Szubhuti, ha egy Bódhiszattva úgy gyakorolja a jótékonyságot, hogy közben tudatával ragaszkodik valamely konkrét fogalomhoz, olyanná válik, mint a sötétben tapogatódzó ember; ha viszont úgy teszi mindezt, hogy megőrzi tudatának függetlenségét, látása hasonló lesz az olyan emberéhez, aki a ragyogó nappali világosságban minden tárgyat jól lát maga körül.

Szubhuti, ha egy jó szándékú férfi vagy nő a jövőben képes befogadni és továbbadni ezt a tanítást a maga teljességében, akkor erényekben mérhetetlenül gazdaggá válik, s a Tathágata észreveszi és fölismeri őt Buddha-tudásával.

XV.

Szubhuti, ha egy jó szándékú férfi vagy nő merő önzetlenségből reggel, délben és este annyi jócselekedetet visz végbe, ahány homokszem van a Gangeszben, s mindezt számtalan korszakon át teszi, még akkor sem múlja fölül erényekben azt az embert, aki nyitott szívvel és teljes bizalommal hallgatja ezt a párbeszédet. Nem is beszélve arról, aki leírja, elmélyül benne, majd másoknak is tovább adja e tanítást!

Szubhuti, összefoglalva a szútra lényegét, azt mondhatjuk, hogy olyasmiről van itt szó, aminek teljes értékét, vagy bárminemű határát még fölfogni vagy elképzelni sem tudjuk. A Tathágata azoknak tanítja ezt, akik fölébredtek a Nagy Járműben^[19], ami valójában Határtalanul Nagy Jármű^[20]. Bárki, aki képes megjegyezni és elméjében tartani e tanítást és másoknak bárhol tanítva tovább adja ezt, az a Tathágata figyelmét nyomban magára vonja, s erényekben mérhetetlenül gazdaggá válik – az ilyen tökéletes erényesség nem ismer határokat, épp ezért elképzelhetetlen. Így a Tathágata szerint, aki a fenti erényekkel rendelkezik, eléri a Tökéletes Végső Megvilágosodást. Miért? Azért, Szubhuti, mert aki vigaszra lel valamely meghatározott (fogalmi korlátokkal rendelkező) tanban, az óhatatlanul belebonyolódik az én, a személyiség, a lélek vagy az egyéniség fogalmaiba. Következésképpen alkalmatlanná válik arra, hogy e párbeszéd lényegét befogadja, elméjében tartsa és nyíltan tovább adja. Szubhuti, minden olyan hely, ahol ezt a szútrát megbecsülés övezi, az istenségek, emberek és titánok felajánlásai által az imádat helyének számít. Ezért tudnod kell, hogy az ilyen hely, bárhol legyen is, Buddha-szentélynek tekinthető, ahol a hívők egybegyűlnek, s hódolatuk jeléül virágokat szórnak és füstölőt égetnek.

XVI.

Szubhuti, van olyan jó szándékú férfi vagy nő, aki a befogadott tanítást képtelen megőrizni és továbbadni, mivel előző életeinek rossz karmája^[21] elkerülhetetlenül ránehezedik sorsára. Jelenlegi életének erényei folytán azonban bárki elháríthatja magától a múlt sötét árnyait, s így képes elérni a Tökéletes Végső Megvilágosodást. Szubhuti, én emlékszem a Dipankara Buddha előtti végtelen múltra. Akkoriban több milliószor nyolcszáznegyvenmillió Buddhát ismertem. Valamennyiüknek fölajánlásokat tettem, és kifogástalanul szolgáltam őket. Mindazonáltal, ha valaki képes befogadni, elméjében tartani és tovább adni e tanítást az utolsó ötszázéves időszakban, erénye fölülmúlja az enyémet. S az én szolgálatom valamennyi Buddhának csupán század-, ezred- vagy milliószor százezred része az övének. Ebből is látható, hogy valóban lehetetlen bármiféle összehasonlítás.

Szubhuti, ha részletezném egy olyan jó szándékú férfinak vagy nőnek az erényeit, aki képes volt befogadni, elméjében tartani és tovább adni e párbeszéd lényegét az elmúlt időszakban, akkor a hallgatóimban kétely és hitetlenség ébredne, s ezáltal tudatuk megzavarodna. Hisz jól tudod, Szubhuti, hogy e szútra valódi értelme – csakúgy, mint az erényesség jutalmának gyümölcse – puszta fogalmakkal fölfoghatatlan.

XVII.

Szubhuti így szólt Buddhához:

– Mindezek fényében, ó Magasztos, ha valamely jó szándékú férfi vagy nő keresi a Tökéletes Végső Megvilágosodást, hogyan tud rátalálni arra, s miképpen időzhet abban? Hogyan tudja uralma alatt tartani gondolatait?

Buddha erre így válaszolt Szubhutinak:

– Ha egy jó szándékú férfi vagy nő keresi a Tökéletes Végső Megvilágosodást, tudati beállítottságának eltökéltnek kell lennie. Ezáltal így szól majd magához: minden élőlényt föl kell szabadítanom, még akkor is, ha már valamennyi fölszabadult, hiszen valójában egy sem szabadult föl. Miért? Azért, Szubhuti, mert ha egy Bódhiszattva ragaszkodna az olyan fogalmakhoz, mint amilyen az én, a személyiség, a lélek vagy az egyéniség, egyszerűen nem lenne Bódhiszattva. Ennek következtében nem létezik olyan tanítás^[22] sem, amely meghatározná, miképpen lehet elérni és megvalósítani a Tökéletes Végső Megvilágosodást.

Mit gondolsz, Szubhuti, régen, amikor Dipankara volt a megtestesült Tathágata, volt valamilyen követendő tan, ami a Tökéletes Végső Megvilágosodás elérését magyarázza?

– Nem volt ilyen, ó Magasztos. Buddha tanítása szerint semmiféle olyan tan nem létezett, amely által a Tathágata elérte a Tökéletes Végső Megvilágosodást.

Buddha így szólt:

– Igazad van, Szubhuti! Ha lett volna ilyen tan, akkor Dipankara Buddha nem jósolhatta volna meg a következőt: "A jövőben Buddha leszel és Sákjamuninak^[23] fognak hívni." Dipankara azért jósolta meg mostani újraszületésemet, mert a Tökéletes Végső Megvilágosodás elérésének nincs meghatározott módja. Ha valaki mégis azt mondaná, hogy a Tathágata elérte a Tökéletes Végső Megvilágosodást, tudd meg, Szubhuti, hogy a Tathágata nem valamely tan segítségével érte el azt, hiszen a Buddha a tanítások összességét birtokolja. Így aztán a "tanok összessége"^[24] kifejezés is csupán egy megjelölés. Szubhuti, ez is csak olyan, akár a hatalmas emberi test példája.

Szubhuti erre így válaszolt:

– Valóban, hiszen a Magasztos kijelentette, hogy az ilyen test valójában nem hatalmas test, mivel a “hatalmas test” kifejezés csupán egy név.

Szubhuti, ugyanez áll a Bódhiszattvákra is. Ha ugyanis egy Bódhiszattva kijelentené: minden élőlényt fel akarok szabadítani – nem lehetne Bódhiszattvának tekinteni. Miért? Azért, Szubhuti, mert valójában nincs olyan állapot (változatlan lényegiség), amit bódhiszattvaságnak hívhatnánk. Buddha szerint minden dolog természete szerint üres^[25], azaz nélkülözi az önvalót, az ént, a személyiséget vagy az egyéniséget.

Szubhuti, ha egy Bódhiszattva kijelentené: létre akarok hozni egy Buddha-birodalmat – nem lehetne többé Bódhiszattvának tekinteni. Hiszen a Tathágata szerint a "Buddha-birodalom létrehozása" kifejezés valójában csak megjelölés. Szubhuti, ezért csak az tekinthető igazi Bódhiszattvának, aki teljes mértékben független a fogalmaktól és az egyéni lélek képzetétől.

XVIII.

– Mit gondolsz, Szubhuti, vajon rendelkezik a Tathágata emberi szemmel?

– Igen, ó Magasztos, rendelkezik ilyennel.

– Mit gondolsz, Szubhuti, rendelkezik a Tathágata isteni szemmel?

– Igen, ó Magasztos, rendelkezik ilyennel.

– Mit gondolsz, Szubhuti, rendelkezik a Tathágata a misztikus látás szemével?

– Igen, ó Magasztos, rendelkezik ilyennel.

– Mit gondolsz, Szubhuti, rendelkezik a Tathágata az értelemfölötti bölcsesség szemével?

– Igen, ó Magasztos rendelkezik ilyennel.

– Mit gondolsz, Szubhuti, rendelkezik a Tathágata a mindentudás Buddha-szemével?

– Igen, ó Magasztos, rendelkezik ilyennel.

– Szubhuti, emlékszel arra, amit a Gangesz homokszemeivel kapcsolatban tanított a Buddha?

– Igen, ó Magasztos, emlékszem a Tathágatának erre a tanítására.

– Nos Szubhuti, ha annyi Gangesz folyó lenne, ahány homokszem van a Gangeszben, továbbá annyi Buddha-birodalom lenne, ahány homokszem található az említett összes Gangesz folyóban, akkor soknak mondhatnánk a Buddha-birodalmak számát?

– Nagyon is soknak, ó Magasztos!

– Szubhuti, annak ellenére, hogy sokkal több élőlény létezik, mint az így kapott Buddha-birodalmak száma, s ezeknek az élőlényeknek a tudata is más-más természetű, a Tathágata mégis mindegyiket jól ismeri. Hogy miért? Azért, mert a Tathágata szerint egyik élőlény tudata sem tökéletes Tudat^[26], hanem csupán az elnevezése szerint “tudat”^[27]. Szubhuti, ahogyan lehetetlen megőrizni valamely múltbéli tudatot, éppúgy lehetetlen megtartani a jelenbéli tudatot, és ugyanúgy lehetetlen fölfogni a jövőbéli tudatot is.

XIX.

– Mit gondolsz, Szubhuti, ha valaki a világok háromezer csillaghalmazát képes megtölteni a hét drága kinccsel, és mindezt merő jótékonyságból teszi, mondhatjuk-e róla, hogy nagy érdemeket szerzett?

– Feltétlenül mondhatjuk róla, ó Magasztos!

– Szubhuti, ha az ilyen érdemek nem volnának valósak, a Tathágata nem nevezné őket nagynak; de mivel viszonylagosságuk is nyilvánvaló, a Tathágata ezért egyszerűen "nagy"-nak hívja őket.

XX.

– Mit gondolsz, Szubhuti, fölismerhető a Buddha tökéletes testi alakja szerint?

– Nem ismerhető fel, ó Magasztos, a Tathágata szerint a "tökéletes testi alak" kifejezés valójában csak egy megjelölés.

– Mit gondolsz, Szubhuti, fölismerhető a Tathágata rendkívüli jellemvonásai alapján?

– Nem ismerhető fel, ó Magasztos, a Tathágata tanítása szerint a "rendkívüli jellemvonás" kifejezés is csak puszta megjelölés.

XXI.

– Szubhuti, sohase mondd: a Tathágatának föltett szándéka, hogy kifejtse a tanítást. Bárki mondana is ilyesmit, gyalázná a Buddhát, az ilyennek fogalma sincs arról, amit én tanítok. Mivel az igazság valójában kimondhatatlan, így bármely igazság-kinyilatkoztató rendszer csak nevében "kinyilatkoztatás".

Szubhuti erre így szólt Buddhához:

– Bizonyára mindig lesznek olyanok, ó Magasztos, akikben tanításod hatására felébred majd az őszinte hit?

Buddha így válaszolt:

– Szubhuti, azok, akikre te hivatkozol, valójában nem élőlények, de nem is nem-élőlények. Miért? Azért, mert az "élőlény" kifejezés csupán egy név.

XXII.

Szubhuti így szólt Buddhához:

– Ezek szerint, ó Magasztos, a Tökéletes Végső Megvilágosodás elérése sem jelent semmiféle nyereséget a Buddhának?

Buddha így válaszolt:

– Pontosan így van, Szubhuti. A Tökéletes Végső Megvilágosodás által még a lehető legcsekélyebb nyereségre sem tettem szert, ezért "Tökéletes Végső Megvilágosodás".

XXIII.

Szubhuti, aki elérte a Tökéletes Végső Megvilágosodást, annak megkülönböztetés és rangsorolás nélkül Minden Mindenben Egy^[28]. Aki szabaddá válik az egyéni lélek képzetétől, továbbá a jóság különböző válfajaitól is, az nyomban elérheti ezt. Szubhuti, bár a jóságról beszélünk, a Tathágata szerint a jóság valójában nem “jóság”, hanem pusztán egy név.

XXIV.

Szubhuti, ha valaki merő jótékonyságból a hét drága kincsből oly sok Szuméru-hegynyit tudna ajándékozni, mint amennyit a világok háromezer csillaghalmaza kitesz együttvéve, erényekben akkor sem tudná felülmúlni azt, aki csak négy sort képes megjegyezni és elméjében tartani az értelem feletti tudás e párbeszédéből, azért, hogy másoknak tanítva tovább adja azt. Ekképpen kettejük erényei egyszerűen összehasonlíthatatlanok.

XXV.

Szubhuti, ha valaki azt mondaná, hogy a Tathágatának föltett szándéka az összes élőlény fölszabadítása, ne ragadjon el a képzelet. Miért? Azért, mert a Tathágata valójában nem szabadít föl élőlényeket. Ha ilyesmi állna szándékában, akkor köze lenne az olyan fogalmakhoz, mint amilyen az én, a személyiség és az egyéniség.

Szubhuti, habár az egyszerű emberek valóságosnak képzelik énjüket, a Tathágata kijelenti, hogy az én nem különbözik a nem-éntől. Szubhuti, akiket a Tathágata egyszerű embereknek hív, valójában nem "egyszerű emberek", hisz az ilyen kategória sem más, csupán egy név.

XXVI.

– Mit gondolsz, Szubhuti, fölismerhető a Tathágata a kiváló bölcsek harminckét testi jegye alapján?

– Igen, bizonyára felismerhető, ó Magasztos.

– Szubhuti, ha a Tathágata fölismerhető lenne a harminckét testi jegy alapján, úgy olyan lenne, mint bármely nagy birodalmi uralkodó^[29].

– Ahogyan én értem szavaidat, ó Magasztos, a Tathágata mégsem ismerhető fel a harminckét testi jegy alapján.^[30]

Erre a Magasztos a következő verset mondta:

                        Aki látni vél engem valamely forma alapján,

                        s aki hallani vél engem valamely hang alapján:

                        az rég nem jár a helyes úton,

                        és képtelen fölismerni a Tathágatát.

XXVII.

Szubhuti, még a gondolatát is vesd el annak, hogy a Tathágata kiváló testi jegyei alapján érte el a Tökéletes Végső Megvilágosodást. A Tathágata nem e jegyek alapján érte el azt. De azt se gondold, hogy bárki, akiben még csak derengeni kezd a Tökéletes Végső Megvilágosodás fénye, kijelentheti, hogy a tanok összességét meghaladta. Miért? Azért, mert az ilyen ember még csak azt sem állíthatja, hogy a tan bármely alakját végleg maga mögött hagyta.

XXVIII.

– Szubhuti, ha egy Bódhiszattva merő jótékonyságból annyi világot tölt meg a hét drága kinccsel, ahány homokszem van a Gangeszben, erényekben akkor sem múlja felül azt, aki türelem és önfeláldozás révén jut el a tökéletes tudásig, a dolgok önvaló nélküli lényegének belátásáig. Miért? Azért, Szubhuti, mert minden igazi Bódhiszattva érzéketlen erényei jutalmazása iránt.

Szubhuti így szólt Buddhához:

– Mit jelent az, ó Magasztos, hogy valaki érzéketlen erényei jutalmazása iránt?

Buddha így válaszolt:

– Szubhuti, ha egy Bódhiszattva érdemeket szerez, s ragaszkodik azok jutalmához, béklyóba veri magát. Ezért jobb neki, ha nem fogad el semmiféle jutalmat.

XXIX.

– Szubhuti, ha valaki azt mondaná, hogy a Tathágata jön vagy megy, ül vagy fekszik, az félreértené a tanításomat. Miért? Azért, mert a TATHÁGATA^[31] nem jelenik meg és nem tűnik el, következésképpen ő a "Tathágata".

XXX.

– Szubhuti, ha egy jó szándékú férfi vagy nő porrá törné a világok végtelen számú csillaghalmazait, soknak mondhatnánk az így kapott parányi részecskék számát?

Szubhuti így válaszolt:

– Feltétlenül soknak, ó Magasztos! Másrészt viszont, még ha lennének is ilyen parányi részecskék, a Buddha nem beszélne így róluk. Buddha tanítása szerint a "parányi részecskék" kifejezés valójában csak egy megjelölés. Ezért, ó Magasztos, amikor a Tathágata világok csillaghalmazairól beszél, valójában nem “világokról” van szó. Hiszen ezek a világok nem önálló létezők, így egy világ valójában csak neve által "világ".

Buddha így szólt:

– Szubhuti, a szavak nem tudják kifejezni egy világ valódi természetét. Csak az egyszerű emberek kötik magukat a nyelv önkényes korlátaihoz.

XXXI.

– Szubhuti, ha valaki azt állítaná, hogy a Buddha tanítása kötődik az önvaló bárminemű fogalmához, helyes lenne az ilyen ember felfogása?

– Semmiképpen sem, ó Magasztos. Az ilyen ember egy szót sem értene abból, amit a Tathágata tanít, mert a Magasztos szerint az önvaló, az én, a személyiség és az egyéniség fogalmai téves felfogáson alapulnak, s lényegében nem mások, mint a nyelv különböző alakzatai, puszta jelölései.

Buddha erre így válaszolt:

– Szubhuti, annak, aki a Tökéletes Végső Megvilágosodásra törekszik, föl kell ismernie és meg kell értenie, hogy a dolgok azáltal válnak külön egymástól, hogy különböző nyelvi megjelöléseket kapnak. S ha mindezt képes belátni, egyúttal függetleníteni is tudja magát a különböző nézőpontoktól. Szubhuti, a nézőpontok valójában nem nézőpontok, a Tathágata szerint a "nézőpontok" kifejezés is csak egy megjelölés.

XXXII.

Szubhuti, ha valaki számtalan világot megtölt a hét drága kinccsel, s mindezt merő jótékonyságból teszi, erényekben akkor sem tudja felülmúlni azt a jó szándékú férfit vagy nőt, akiben felébred a megvilágosodás utáni vágy, s akárcsak négy sort megőriz szívében e párbeszédből, és másoknak tanítva tovább adja azt.

Hogy milyen módon adja át a tant másoknak? Nos, csakis úgy, ha a jelenségektől függetlenül hű tud maradni a Valódi Igazsághoz^[32].

                        Mert a múló világban minden lételem olyan:

                        akár egy csillag a derengő hajnalban, vagy

egy buborék a folyó felszínén, olyan:

mint a villámfény a nyári felhők között, olyan:

mint az ellobbanó lámpafény,

a futó jelenés, vagy a röpke álom.

Mikor Buddha befejezte mondanivalóját, a tiszteletre méltó Szubhutit és az összes jelenlévőt az őszinte hála érzése töltötte el. S miután meghallgatták e csodás párbeszédet, szívükben örvendezve továbbhaladtak útjukon.

                                                                                              fordította: Kovács Gábor

A fordítás alapjául szolgáló kötet: The Diamond Sutra and The Sutra of Hui Neng. Translated by A. F. Price and Wong Mou-Lam. Colorado, 1969, Shambhala Boulder.

A fordításhoz használt irodalom

 Bhikkhu Bodhi: A nemes nyolcrétű ösvény. Ford. Farkas Anikó. Budapest, 1993, Orient Press.

 Buddha beszédei. Ford.: Vekerdi József. Budapest, 1989, Helikon Kiadó.

 Christmas Humphreys: Buddhism. 1981, Penguin Books.

 D.T. Suzuki: Manual of Zen Buddhism. Essex, 1974, Rider and Company.

 Ernest Wood: Zen Dictionary. 1977, Penguin Books.

 Hetényi Ernő: Buddhista Szótár. Budapest, 1984, Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet.

 Klaus Mylius: Sanskrit-Deutsch Wörterbuch. Leipzig, 1980, Verlag Enzyklopadie.

 Kőrösi Csoma Sándor: Buddha élete és tanításai. Bukarest, 1982, Kriterion Könyvkiadó.

 Láma Anagarika Govinda: A korai buddhista filozófia lélektani attitűdje. Ford. Takács László. Budapest, 1992, Orient Press.

Satipatthana (A buddhista meditáció szíve). Budapest, 1985,  Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet.

Schmidt József: Buddha élete, tana és egyháza. Budapest, 1995, Farkas Lőrinc Imre Kiadó.

 Szondi Lipót: Ember és sors. Ford. Gyöngyösiné Kiss Enikő, Deák Katalin, Toronyi Gyöngyi. Budapest, 1996, Kossuth Könyvkiadó.

 Taiszen Desimaru: Az út gyakorlása. Ford. Fábián Gábor. Budapest, 1995, Farkas Lőrinc Imre Kiadó.

 Takács László: A buddhizmus kialakulása. Budapest, 1983, Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet.

 Tenzin Gyatso, a XIV. Dalai Láma: Tibeti Buddhizmus. Ford. Váncsa István. Budapest, 1992, Pesti Szalon Kiadó.