Terebess
Ázsia E-Tár
«
vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
G.
Szabó Lőrinc
Edward
Fitzgerald - Omar Kháyyám
Nyugat, 1920. 3-4. szám
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
(Bevezetés)
Az itt következő Omar verseket nem Omar írta, hanem Edward Fitzgerald angol
költő. Azok közül az igen érdekes kereszteződések közül valók, amelyeknél lehetetlen
megállapítani, hogy hol végződik a fordítás és hol kezdődik az eredeti. Mert
élt egy Omar Kháyyám, messze-messze, valahol Perzsiában, réges-régen, a tizenegyedik
és tizenkettedik század határán, - és Fitzgerald szerencsés ösztönnel csak újra
megalkotta azt, amit nyolc évszázad viszontagságai teljesen eltemettek.
Omar Kháyyám élete az első keresztes háború idejére esik; költő volt, azonkívül
matematikus, filozófus és csillagász; sőt van olyan legenda is, mely szerint
sátorcsinálás volt a foglalkozása. Mindegy! Fontosabb ennél az, hogy nagyon
szerette a bort. A szerelmet már kevésbé. Hogy a Bor, amit olyan sokszor megénekelt,
valósággal a Szöllő Lányát jelenti-e, vagy a transcendentális filozófiai elmélyedések
mámorának szimbóluma: afelett sokat lehet vitatkozni és vitatkoztak is eleget
a filológia szorgalmas napszámosai. Valószínű, hogy Omar az előbbire gondolt,
mert hiszen egy olyan testestől-lelkestől epikureista, földhöz tapadt szellem,
mint Omar, csak akkor fordult a Magasságok felé, ha arcába akart vágni a gyalázatos
Sorsnak. A Sorsnak, amely a tudattalan semmiségből életre hívta és megismertette
a föld minden titkos és tiltott gyönyörével, hogy aztán, miután a csapdákban
elbukott, pokolra vethesse; a Fazekasnak, aki hibás fazekakat formált agyagából
és dühében hibáik miatt széttöri azokat! Szegény Omar Kháyyám: keresett, kutatott
egy életen át, fent a csillagok közt éppúgy, mint a saját lelke örvényeiben
és végre is nem jutott el csak - kupája fenekére! Jobb lett volna meg sem születni,
de ha már felébredtünk a nagy Álomból, - élvezzünk addig, amíg csak lehet és
annyit, amennyit csak lehet! Omar egy második Horatius, aki azonban a Carpe
diem mellől kitörölte táblájáról az Aurea mediocritas-t. A hedonizmus költője,
örökké kínlódó, szenvedő ember, ideges, modern és dekadens, ateista és panteista;
csakhogy az ő gyönyörkeresése nem az egészséges ember természetes kívánkozása
az örömök után, hanem sokkal inkább a beteg vágyódása a csodaszer után, amely
őt meggyógyítja. Omar mámora mérges mámor: a Halált itta a borban.
Sok jó és még több rossz érte életében. Magas pártfogóinak, Malik-Shahnak és
Nizám al Mulk vezírnek halála után pedig valóságos nyomorban tengődött és öreg
napjaira bizony sok mindennel meg kellett alkudnia. Talán ingatag és léha, de
mindenesetre csodálatos ember volt: nagy tudós és még nagyobb költő. Szülővárosában,
Naishapúrban halt meg 1123-ban.
Versei nem maradtak fenn. Azaz, hogy maradt utána vagy 1000 rubái, de ki tudja,
hogy ő írta-e azokat. Egy részét valószínűleg, de ezt sem lehet kiválogatni.
Kis, négysoros költeményeit barátai jegyezték föl, vagy ellenségei, hogy ezek
alapján bevádolhassák a szultán előtt a költőt, mint nem igaz muzulmánt. E verseket
természetesen a lemásolók úgy változtatgatták, toldozták-foldozták, ahogy nekik
tetszett. Elvettek belőle, vagy egy rubáiból kettőt-hármat csináltak, felhígították,
utánozták őket úgy, hogy az idők folyamán létrejött 1000 rubái egyáltalán nem
tekinthető Omar művének. Ezek kilenc tizedrészét el kell dobni, olyan rosszak;
és ki tudja azt megállapítani, hogy a maradék igazán Omáré lesz-e?!
A perzsaszövegű rubáiok legjava is oly színtelen, hogy mikor felfedezték őket,
semmi különösebb hatást nem gyakorolhattak. Mindenki csalódott bennük: úgy látszott,
hogy Omar Kháyyámot teljesen eltemette az idő.
Fitzgerald érdeme, hogy kiásta a feledésből ezt az elfeledett istent. 1859-től
1879-ig négy variánsban adta közzé a maga fordítását, (The Rubaiyát of Omar
Kháyyám), amely nem annyira fordításnak, mint eredetinek tekinthető. Eredetinek:
olyannak, ahogy azt Omar annak idején megírhatta. Fitzgerald a rubái-formát
megtartva, az eredeti szellemét újra megalkotva, a keleti motívumokat átvéve,
a műnek bizonyos kerekséget adva, - (az ébredéssel kezdi és a halállal végzi)
- s az egészet a nyugati népek érzelmeivel át-átszőve olyan hatást ért el, hogy
az nemcsak erkölcsi, hanem könyvsikeri szempontból is páratlannak mondható.
Fitzgerald Omarja ma a Biblia mellett a legelterjedtebb könyv egész Angliában
és Amerikában. A legfantasztikusabb összetételű Omar Kháyyám-klubok valóságos
kultuszt űznek a nagy perzsa költő emlékéből. Magában Londonban több mint 250
ilyen Omar-társaság van.
A Rubáiyát minden nyelvre többszörösen le van fordítva. Nálunk érdemleges kísérlet
egy magyar nyelvű Omar megalkotására egész a legújabb időkig nem történt. Kb.
2 évvel ezelőtt Zsolt Béla fordított a Jelenkor-ba egy pár rubáit. - A jelen
fordítás egy részét képezi a február derekán a Táltos kiadásában megjelenő Omar
Kháyyám-kötetnek. - Érdekesnek tartom megemlíteni, hogy 1919 nyarán a Közoktatásügyi
Népbiztosság széleskörű fordítási tervezetében (lásd: Király György "Tudományos
feladataink az irodalomtörténeti kutatások terén" c. füzetét) szintén mint
sürgős lefordítani való szerepelt Fitzgerald Omar Kháyyámja.
A "rubái" szó négysoros verset jelent; "rubáiyát" e szó
többese.
Minden rubái önálló költemény.
Ébredj! Ezer
csillagot űzve szét
fölszítta már az Éj hideg ködét
a Nap, - s amott a Keleti Vadász [*]
nyílzáporában áll a minarét.
[*]
A Keleti Vadász = a Hajnal.
Az új év lobbant félve, bágyatag,
csöndes szívünkbe régi vágyakat
e völgy ölén, hol nyíl a hóvirág
s édes borzongás kél a fák alatt.
Építs kunyhót vagy büszke termeket,
fanyar vagy édes töltse serleged:
életfádról a hervadt őszi lomb
lassan keringve hull, - míg eltemet.
Ennek dicsfény s borostyán kellene;
annak malaszt s a húrik édene;
csengő arany hitelnél többet ér:
ha égi dob szól: ne törődj vele!
Ha kincsed őrzöd s élted értte gond,
ha szélbe szórsz kacagva száz vagyont:
a sírban nem leszel sehogyse más,
csak szürke por, penészes, puszta csont.
Meddő a Vágy; és ha mégis kikel,
nem dús kalász csak magtalan siker;
üres remény: mint hó a Szaharán:
lehull, csillog, - s nyom nélkül tűnik el.
Óh éld a mát! A gyönyör oly kevés:
holnapra élted tán a porba vész;
s por és penész közt nem vár majd reád
se bor, se lány, se lant, - se ébredés!
E sok vén bölcs és hószakállu pap
mind-mind az Üdvhöz keresett utat;
megvetés burjánzik ma sírukon
s aszú por tömi be csontszájukat.
Jöttem, mint elfutó hab, lenge lélek;
honnan? - ki tudja! Tengve-lengve élek;
miért? - ne kérdd! S mint könnyű szél a pusztán,
eltávozom, nem tudva: merre térek.
E földre dobva, - honnan? - és botor
utakra verve - hová? - eldsodor
a vak Sors, és nem édesíti e
bolond komédiát csak egy: a Bor!
Egen, földön s bíborló vizeken
a Csönd trónol, büszkén és hidegen,
a Csönd, a néma Csönd; - de hol lehet
az Alkotó, az örök Idegen?
Tölts újra! tölts! igyál ma kört velem:
az élet elröpűl könyörtelen;
a Mult halott, Jövőnk hiú remény,
de a Mában arany gyönyör terem!
Hagyd a vitát s a harcok kürtjeit;
s mit néked ont dús szöllők fürtje: idd
a csurranó bort, simogatva szép
pohárnokod hullámos fürtjeit!
Hogy szomjad enyhítsd kristályitalán:
hűs oáz int az égő Szaharán;
Siess! igyál! - Egy perc: s a Semmiség
ködébe tér vissza a Karaván!
Míg élsz, agyad minden sejtelme: hit
a nagy Fényről, mit köd rejt el; s ne hidd,
hogy halottan inkább megfejtheted
az Ég s a Föld örök rejtelmeit!
Fentről jött, hogy vidítsa életünk!
mért gyalázod a bort, az égi bűnt?
Ha áldás: mért ne innók, míg lehet?
S ha átok: - mondd, ki adta őt nekünk?
Óh jőjj! ne hallgasd, mit beszél a bölcs!
Az Élet elfut, rá reményt ne költs;
csak egy biztos: elhervad a virág!
csak egy biztos: lehull az ért gyümölcs!
A dráma perg: sír, őrjöng és örűl:
ingunk-lengünk a nagy Lámpás körűl;
lámpánk a Nap, s az árnyszínház fölött
mint szörnyű kripta kong az égi Űr.
Bábok vagyunk az óriási Sakk
éj- s napmezőin, sok piciny alak,
előre s hátra lépve, míg a Sors
megún, - kiüt, - s a sírba visszarak.
Ahogy a Mester dobja, az Erő:
úgy száll a lapda, úgy repűl a kő;
vakon röpűlsz te is, - és sorsodat
nem tudja senki más, csak ő! csak Ő!
A nagy Kéz ír s tovább megy; és a holt
egek zúgják a lángoló sikolyt:
millió könny egy sort le nem törűl!
millió jaj egy betűt ki nem olt!
Fölénk boruló Üst a lomha űr
s alatta minden átok összegyűl;
ne küldd hozzá imád: ő maga is
kínnal kering, bután s erőtlenűl!
Remény, halál, öröm vagy őrület:
a múlt jövőnk átokpecsétje lett;
ne kérdezd: honnan? és: hová? - vakon
röpülj a részeg örvények felett!
Ravasz kelepcék s tőrök közt futunk,
tán mennybe, tán pokolba száll utunk;
Te vén Varázsló, Te rendelted így
és a Te bűnöd lesz, ha elbukunk!
Óh Sáki, [*] majd ha halálom után
együtt mulattok a kert pázsitán:
- sírom fölött oltsd el a lampiont
és csapd a kőhöz csillogó kupám!
[*]
Sáki = kocsmáros
