Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Julius Evola
EURÓPA ÉS AZ ORGANIKUS ESZME*
Forrás: http://www.geocities.com/capitolhill/1715/europa.html
Fordította: Mészáros Dávid

Az Európa-eszme ma egyre inkább tért hódít kontinensünk szellemi köreiben. Egy alapvető pont jelentőségével azonban ritkán vannak tisztában: abból a szükségszerűségből származik-e ez az eszme, hogy Európa a külső hatalmak és érdekek fenyegető nyomásától megvédje magát, avagy magasabb célt tűz ki maga elé, és az organikus egységért folyik a küzdelem, amely önálló tartalommal és saját törvénnyel rendelkezik? Azaz az európai egység pusztán reálpolitikai tényező legyen, vagy elsősorban szellemi bázissal kell rendelkeznie?

A legtöbb föderalisztikus megoldás az első alternatívához tartozik, és az erők egységének pusztán egy olyan esetleges karakterét képes felmutatni, amely — mivel minden belső kötelék hiányzik belőle — a körülmények megváltozásával ismét szétesik. Az ellentétes megoldás — az organikus — azonban nehezen teljesíthető előfeltételekhez kötődik. Röviden ezeket mutatjuk itt be.

Mindenek előtt azt kell tisztázni, hogy bár az „európai nemzet” kifejezés mythos-ként nyerhet valamilyen jelentést, egy szigorúan szisztematikus gondolkodás pozíciójából rátekintve azonban ez a kifejezés nem kifogástalan. A „nemzet” fogalom lényegét tekintve inkább a természet, mint a voltaképpeni politika síkjához tartozik, és előfeltételezi egy bizonyos ethnos, egy nyelv, egy történelem sajátosságait. Ezeket a sajátosságokat nem lehet és nem is szabad egyetlen vegyes európai egységbe olvasztani. Itt nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket az európai életmód többé kevésbé standardizált jellegzetességei. Ezek a jellegzetességek inkább a civilizáció jegyében állnak, mint valamely kultúráéban, és nem európainak tekintendők, hanem modernnek, hiszen ma majdnem mindenütt a világon megtalálhatóak.

Az európai egység csak magasabb rendből eredhet, mint bármi, ami a „nemzet” fogalmat meghatározza. Formája csakis „organizmusokból álló organizmus” lehet; amelynek a csúcsán és a súlypontjában a szellemi valóság, és az unum quod non est pars (1)  — hogy ezt a dantei kifejezést használjuk — fensőbbsége kell, hogy meghatározó módon működjön.

Organikus egység az állandóság princípiuma nélkül elképzelhetetlen. Azt kell tehát megvizsgálni, hogyan lehet az állandóságot az európai egység számára biztosítatni. Érthető, hogy nem lehet állandóságot találni az egészben, ha az már részeiben sincs meg. Az európai egység előfeltétele ezért az, amit az egyes nemzetek organikus integrációjának nevezünk. Az európai szerkezet minden valódi szilárdságot nélkülözne, ha egyrészt egyfajta internacionális parlamentre támaszkodna, másrészt ha olyan politikai rendszereket tartalmazna, amelyek — mint a demokratikus--népképviseleti rendszer esetében — semmiképpen sem tudják teljesíteni az irányzat és vezetés folytatólagosságát, mert állandóan és váltakozva alulról vannak meghatározva.

A történelmi rátekintés ezt az összefüggést erősíti meg. A középkori európai ökumené felbomlása abban a pillanatban megkezdődött, amikor a nemzetállamok — Szép Fülöp törvényei miatt Franciaország volt az első — elhagyták a birodalom felsőbbrendű autoritását, és hoztak egy új törvényt, mely szerint minden király „császár” az ily módon leszakított és abszolúttá vált nemzetében. Ámde jogosan hangsúlyozták, hogy e bitorlás mintegy történelmi nemezisként egy másikat is maga után vont: a szuverén, birodalomtól elvált nemzetállamokon belül az egyén is szuverénnek, önállónak és „szabadnak” jelentette ki magát, feladott minden magasabb autoritáseszmét és az atomisztikus, individualista princípiumot hangsúlyozta — ez minden „demokratikus” rendszer alapja.

Az organikus újjáépítés ezért két irányból lezajló integrációt feltételez: a nemzeti integrációt, amely minden egyes nemzeten belül a személyfeletti autoritás princípiumának elismerésén keresztül mehet végbe, mely princípium bázisul szolgál a politikai és szociális erők organikus és rendi kialakításához; továbbá a nemzet feletti integrációt, ami egy olyan autoritás elismerése által megy végbe, amely ugyanannyira emelkedik az egyes népi egységek fölé, mint amennyire azok egy bizonyos állam alattvalói vagy tagjai fölé. Amennyiben e feltételeket nem elégítik ki, a forma-nélküliség, az esetlegesség és a labilitás szintjén maradunk. Ekkor nem lehet magasabb, organikus egységről beszélni. Itt ütközünk azonban az egész probléma legkényesebb pontjába. Már pusztán magasabbrendű természete végett sem lehet ez az autoritás tisztán politikai karakterű — ami rögtön kizár minden bonapartizmust vagy rosszul értelmezett cézárizmust. Mi lehet akkor az új rend lényegi, belső alapja?

E bázisnak differenciáltnak kell lennie, mert szükséges, hogy megadja az európai egység saját arculatát, és mert garantálnia kell, hogy pontosan Európáról — „Európa nemzetéről” —, mint teljes organizmusról van szó, amely különbözik a többi, nem-európai organizmustól, és azokkal szemben áll.

Az a feltételezés, hogy eme alap tisztán kulturális is lehetne, nézetünk szerint illuzórius, ha a kultúrát szokásos, intellektuális és modern értelemben fogjuk fel. Beszélhetünk ma egyáltalán egy európai értelemben vett sajátos kultúráról? Kockázatos lenne igennel válaszolni, és ennek oka a neutralizált modern kultúra (ahogyan Christoph Steding fejezte ki magát). E kultúra minden politikai ideától függetlenítette magát, „priváttá” vált és egyúttal tendenciózusan kozmopolitává, iránytalanná és antiarchitektonikussá, szubjektívvé és még a „pozitív” és tudományos formáiban is arctalanná vagyis pontosan neutralizálttá. Ezzel ellenkező irányba csak a nivelláló „totalitarizmus” fordítottja tett kísérletet itt-ott Nyugaton, egy abszolút, politikai-kulturális egység eszméjének tételezésével. Mindenesetre frivol és dilettáns gondolat biztos jelének tekinthető, amikor azt hozzák fel, hogy az érvényesülési vágytól többé-kevésbé fűtött entellektüelek és irodalmárok megállapodásai és ülései bármit is képesek lennének tenni a valódi, férfias európai egységért.

Szigorúan véve, egy nemzetfeletti szövetség lelke religionálisan meghatározott kellene hogy legyen, de nem absztrakt módon, hanem egy tiszta, pozitív és normatív szellemi autoritással összekapcsolódva. Még ha el is tekintünk az Európában lezajlott mélyreható, az élet minden területét érintő szekularizációtól, kontinensünkön nincs ilyen középpont. A katholicizmus csak néhány európai nemzet vallása. Már a napóleoni időkben, összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben, mint a mai, a Szent-szövetség — amelyen keresztül pontosan az európai államok férfias, tradicionális egység-eszméje nyilvánult meg — pusztán a nevében volt szent, hisz hiányzott a tényleges vallási felszentelés, és a felsőbbrendű, univerzális idea. Ha nem katholicizmusról, hanem  csak kereszténységről lenne szó, úgy egy túlságosan meghatározatlan és ingatag, nem kizárólag európai, és egyáltalán nem kizárólag az európai kultúrában használható alapról lenne szó. Ezért kérdéses a tiszta kereszténység összeegyeztetése a „birodalom metafizikájával”; s e nehézséget ismerhetjük fel a két hatalom között már a középkorban dúló viszályban is — ha ismerjük annak mélyebb okait, amelyeket egyébként máshol már kifejtettünk .

Szívesen beszél az ember európai tradícióról; ez azonban sajnos aligha több, mint frázis. Már régóta nem ismeri a nyugat azt, amit a tradíció magasabb, organikus és metafizikai értelemben jelent; emellett a renaissance időktől fogva a nyugati szellem és az antitradicionális szellem szinte synonymává vált. A tradíció, integrális értelemben, olyan kategória, amely egy szinte teljesen letűnt korhoz tartozik, ahhoz a korszakhoz, amikor egyetlen egy alakító, a metafizikumban gyökerező erő nyilatkozott meg az existencia minden egyes területén: a szokásokban, a vallásban, a jogalkotásban, a mythologiában, a művészetben, a világnézetben. Senki sem merné megkockáztatni, hogy ma, ilyen — a kérdésünk szempontjából döntő értelemben vett — európai tradíció létezne.

Abból a kellemetlen megállapításból kell tehát kiindulni, hogy ma az ember a romok világában van, és egyelőre pótmegoldásokkal kell megelégednie, amennyiben a szándéka legalább annyi, hogy ne veszítsen a nívóból és tévútra ne vigyék „Nyugat” és „Kelet” tévtanításai. Az első pozitív lépés lenne az európai egység föderalisztikus-parlamentáris és „szociális” felfogásának elutasítása, és ezzel szemben az organikus-qualitatív idea előtérbe helyezése, hierarchikus és funkcionális berendezkedés keretén belül. Ennek megfelelően kellene elismertté válnia a különböző területeknek és országoknak megfelelő szinten és formában megjelenő autoritásprincípiumnak. A nemzetfeletti európai egységet ideiglenesen a heroikus meghatározottságnak kellene jellemeznie, akkor is, ha sem háborúról, sem védelemről nincs szó. Ha néhány megingathatatlan férfi — elitet képezve — újra alkalmas lesz olyan tevékenységre és gondolkodásra, amelyek a materiális kötöttségektől, a partikuláris érdekek korlátozásától és a nacionalista korcsosulástól mentesek, akkor életre hívnak egy fluidumot és egy feszültséget, amelyek teremtő módon lesznek képesek hatni. Más időkben is megtörtént ugyanis, hogy ilyen elementáris körülmények mögött egy új princípium nyilvánult meg,  amin keresztül láthatatlan és hatalmas módon egy nagy politikai organizmus részesült magasabb megszenteltségben, a nemzetfeletti autoritáseszme elnyerte legitimitását, és új korszak kezdődött. Ekkor a romokból valóban feltámadna — nem az európai nemzet, hanem az európai birodalom, mely elhárítaná a népeinket fenyegető veszélyt, a végérvényes felbomlást és rabszolgaságot.

*Megjelent a “NATION EUROPA” c. folyóirat 1951. júniusi számában.
1)  az egy, amely nem részekből áll


Julius Evola
GÓG ÉS MAGÓG

Forrás: http://www.geocities.com/CapitolHill/1715/sacr0707.htm
Fordította: Dávid Andrea

Minden magasrendű államkoncepció állandó szociológiai tétele az, hogy a demosnak, a tömegek világának lényege negatív, irracionális, materialista és formátlan. Ahogyan az enciklopedizmussal és a kezdődő liberalizmussal együtt született optimisztikus szociológiából – ami az ember és a nép lényegileg jó természetéről képzelgett – származik a demokráciák, az alulról jövő hatalom és az általános választójog rendszere, ugyanúgy az Állam megfosztása minden spirituális értelmétől, és puszta adminisztrációs-reprezentatív struktúrára való redukálása is innen ered – az ezzel ellentétes felfogásból pedig, amit pesszimisztikus helyett inkább realisztikusnak fogunk hívni, a felülről jövő uralom szükségességének ideája következik, ami minden igazi, az igazságnak megfelelő rend princípiuma és a naturalisztikus exisztencián túlmutató érdeklődés és exisztencia magasabb formáinak útja, egy részvételi és hierarchikus rendszerben.

Ez utóbbi koncepciót más korokban maga a katolicizmus is támogatta doktrinális eszközökkel, mégpedig az eredendő bűntől alapjaiban sújtott emberi természet teóriájával. A ghibellin ideológusok – Dantétől kezdve – ezt felhasználva tulajdonítottak az Államnak és a Birodalomnak az Egyházénál nem kisebb természetfeletti méltóságot és létcélt, hiszen ezek nem pusztán világi funkcióval rendelkeznek: felülről jövő rendként arra irányulnának, hogy a halott emberi természetet visszaemeljék az aktív élet területére, felkészítve arra a magasabb exisztenciára, amit csupán saját eszközeivel nem tudna elérni.

Ugyanezt a témát – az előbbi speciális háttér nélkül – más civilizációknál is megtalálhatjuk: a legáltalánosabb nézet az, hogy minden civilizáló tevékenység és minden, más típusú emberi szerveződés lényege abban áll, hogy formát ad annak, ami formátlan, irracionális s az alsórendű természethez kötődik, és hogy lezárja azon alsó erők útját, amelyek magukra hagyva a káosz és a rombolás irányába hatnának. Ezek az erők megfékezve, mintegy fenyegető veszélyként vannak jelen; mindaz alatt, ami a civilizációk felszálló fázisaiban a rendnek, a szuverenitásnak, a formának, a valódi igazságnak és a spiritualitásnak az előbbiekkel ellentétes, fényteli princípiumával kapcsolatos.

Ezek az általunk nagyon gyakran hangsúlyozott gondolatok mítoszokban is gyakran megjelennek, szuggesztív képekben. Egy példát fogunk most hozni erre, Góg és Magóg népeinek legendáját. Az Ótestamentum vad hordákként mutatja be ezeket a népeket, akik Ázsia mélyéről jöttek, s miután pusztulást hoztak Izraelre, nekik maguknak is pusztulniuk kellett. Ez a motívum azonban különböző eredetű témák további legendákká fűzése következtében érdekes átalakuláson ment keresztül, mely legendákban Góg és Magóg már nyilvánvalóan szimbolikus jelentést nyer, s nem annyira a barbár és pusztító megszállók idegen népét jelképezi (amit Toynbee »külső proletariátusnak« hívna), hanem inkább az említett sötét, kaotikus és démoni szubsztrátumot, amelyet mindenütt, ahol civilizáció van, megfékeznek és megtörnek.

Ez a jelentés már Nagy Sándor legendájának bizánci változataiban is feltűnik. Ezekben Nagy Sándor az, aki egy bronzfallal lezárja az utat Góg és Magóg népei előtt. Ugyanezt a szerepet az iszlámban egy Dhu l-Qurnaim nevű hősnek tulajdonítják, s a motívum összetettebb formákban a középkori, úgynevezett birodalmi mondában is felbukkan, az északi tradícióból származó témákkal is interferálva. Így, amiként János papkirály titokzatos alakjáról azt beszélték, hogy királyságában megzabolázva tartja Góg és Magóg népeit, ugyanúgy az Edda, azaz az északi-germán mitológia az elementáris lények és a rinthursik ellenséges fajáról beszél, akik elől a Központ székhelyéhez vezető utak le vannak zárva egy fallal, amely falat ezek folyamatosan próbálnak lerombolni.

A legendának végül keresztényesített változatait is megtaláljuk, ahol mindehhez apokaliptikus témák kapcsolódnak. Egy napon a fal leomlik és Góg és Magóg népei betörnek — és az lesz az Antikrisztus kora. Fantasztikus képek ezek, melyeket figyelmen kívül kell hagynia annak, aki a monda mélyebb értelmét akarja megérteni. Érdekes a következő részlet: a betörés akkor fog bekövetkezni, amikor Góg és Magóg népei rájönnek, hogy az addig a védőfal tetején álló őrök fújta harsonákat már csak a véletlenszerűen fújó szél rezegteti. Félretéve a szimbólumokat, a tömegek akkor szabadulnak el, amikor rájönnek, hogy nem áll már semmi azok mögött, akik maguknak tulajdonítatták a felsőrendű hatalom princípiumát; amikor rájönnek, hogy üressé, legitim alap nélkülivé vált a hatalom.

Ez, sajnos, nem egy romantikus jövő-mítosz, hanem a tegnap és a ma történelmi realitása. Már egy ideje előállt az, amit Guénon találóan úgy írt le, hogy »repedések vagy hasadások a Nagy Falon« — és nem azért, mert az ostromló erő megnőtt, vagy mert egy új legitimitás, egy el nem ismert jogosultság képviselői léptek volna fel, hanem kizárólag a védelmi struktúra leépülése, a felsőrendű embertípus és a nagy gondolat hiánya miatt. Ma már nem tudná megmondani, hogy mi maradt a szimbolikus Falból, annyira szélesek lettek ennek nem csupán hasadt, de leomlott szakaszai. Először a forradalom, utána a tömegek világának szisztematikus térhódítása.

Az említett legendákban a katasztrófa- és apokaliptikus motívumokhoz gyakran társul még egy, mégpedig az utolsó csatát illető motívum. Az a csata ez, amit egy olyan alak vív meg, aki kvázi a legnagyobb krízis idején feltámadó–felébredő ősi uralkodó vagy infrenator* lenne. A mondának nem minden változata mondja kedvezőnek a harc kimenetelét. De még így is sokat jelentene. Vigasztaló lenne azt gondolni, hogy ez az egész itt nem egy fatális, sötét felbomlássá alacsonyodik; azt gondolni, hogy a felfordulás eme világán és az annyira tragikus és hatalmas, amennyire minden mélyebb értelem nélküli konfliktusokon túl valamilyen módon újraéled az eredeti antitézis, eljön a felülről eredő döntések ideje, s meglesz legalább a lehetőség arra, hogy úgy harcoljon az ember, hogy tudja, miért harcol, miért érdemes harcolnia.

* infernator (lat.) = szószerint ›megfékező‹, ›megzabolázó‹. [ – A ford.]


Julius Evola
A halhatatlanság problémája
Forrás: http://prosignia.met.bme.hu/hod/evola/halhatatlansag.html

E helyütt a halál túlélésének s magának a halhatatlanságnak a problémájával a beavatás, vagyis a valódi önátélés és tapasztalás szempontjából kívánok röviden foglalkozni.

Először is azt kell tisztázni, hogy voltaképpen ki az, akinek a további létezés lehetősége a halálban megnyílik. Itt nem lehet szó valamiféle filozófiailag vagy teológiailag elvonatkoztatott entitásról, hanem csakis olyan valamiről, ami ténylegesen létezik, vagy amit egyfajta élő tudatnak lehet nevezni. Ez egy individuális tudat, amelynek lényegét gyakorlatilag egy adott testi-lelki szervezet egységével, valamint az általában vett érzékszervi tapasztalással való összefonódottság adja.

Egy ilyen tudat automatikus továbbélését, sőt halhatatlanságát azonban korántsem lehet magától értetődő tényként kezelni. Mindenekelőtt meg kell vizsgálni, hogy e tudat erői - beleértve azokat az erőket is, amelyek szerves egységének alapjául szolgálnak milyen mértékben állnak a testi esetlegességek befolyása alatt. Láthatjuk, hogy mivel az érzékszervi észlelés lecsökken, a tudat már az alvás esetében is meggyengül, illetve mindössze az álmok általában jellemző foszlányai maradnak fenn. Természetes, hogy az álomból az ember felébred és a tudat visszatér; erre amiatt kerül sor, mert a szerves egység nem bomlik fel. E ponton azonban a kórtan bizonyos megfigyeléseit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Léteznek ugyanis olyan betegségek, amelyek lépésről-lépésre éppen ezt az szerves egységet kezdik ki: a betegség hol súlyosbodik, hol enyhül, oly módon, hogy egy félig egészséges állapot révén ismételten újraébressze az életérzést, majd megint visszatér az eredeti lefolyásához. Bizonyítást nyert, hogy ezekben az esetekben az ember egymást követően éli át a megszületés és a halál felé haladás érzését; a betegség előrehaladtával az ember egyfajta, haláltapasztalatot él át, vagy legalábbis megközelíti a halált (amit a matematika nyelvén határközelítésnek lehetne hívni), aminek révén egy sajátos előérzet merül fel: az elnyeletés és felbomlás előérzete.1

Nyilvánvaló, hogy ahol az animális vitalitással egybeolvadt tudatról van szó, hiba lenne mást remélni. A problémát ezért más módon kell felvetni: azt kell megvizsgálni, hogy mely esetekben és milyen körülmények között beszélhetünk az emberben ténylegesen valami másról, valami többről, mint amit "élő tudatnak" hívtam. E vonatkozásban a beavatási tanítás élesen eltér a vallási nézetek túlnyomó többségétől (legalábbis ezek exoterikus értelmétől), mert a halált követő létezés és a halhatatlanság kérdéskörét nem absztrakt módon és általában az emberek kapcsán veti fel, hanem a halál utáni létezés különböző lehetőségeire és feltételeire is tekintettel van.

Ugyanakkor ha nem is lehet szó egy szervezett és összefogott tudatról, mint amire gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy "én", nem lehet összességében kizárni, hogy a halál krízisét és a halálban való elnyeletést valami túléli. Miként ugyanis a testi szervezet sem semmivé oszlik a halálban, hanem először egy holttestnek ad helyet, majd pedig e holttest bizonyos kémiai és fizikai törvényeknek engedelmeskedő bomlástermékeinek, hasonlóképpen feltételeznünk kell, hogy megközelítőleg ugyanez érvényes az ember "lelkével" kapcsolatban is: a halált bizonyos ideig túléli valamiféle "lelki tetem", az elhúnyt személyének egy sajátos "hasonmása", ami aztán bizonyos esetekben különféle megnyilatkozások forrása lehet. Valójában ennek a "lelki tetemnek", illetve ha ez időközben oszlásnak indult, akkor ennek maradványainak a megnyilvánulásait vélik a spiritiszták hozzánemértésükben a lélek továbbélésével kapcsolatos "tapasztalati bizonyítékoknak", holott egy élesebb tekintet számára ezek ennek éppen ellenkezőjét bizonyítják. Természetesen e továbbélő és immár személytelen erőkre jellemző gépiesség egyáltalán nem zárja ki, hogy megnyilvánulásaik olykor rendkívül intenzívek lehetnek. Erről van szó például akkor, amikor az élet folyamán felébredt érzelmek, szenvedélyek és mély hajlamok a halál idején is elevenek. Ezek az erők hordozzák ekkor az elhunyt kiürült képmását, úgyszólván elfoglalva "én"-je helyét, mint ahogy-jóllehet nem ennyire nyilvánvalóan-már életében is tették. Az ilyen esetekben azonban olyan "elemi" történésekről van szó, amelyekben semmi közös nincs azzal, amit a halott szellemi szubjektumának nevezhetnénk.2

Ez utóbbi kifejezés használata azonban további magyarázatra szorul, ugyanis e helyütt nyilvánvalóan többről van szó, mint amit "élő tudatnak" neveztünk. Ontológiai megközelítésben magától értetődik, hogy nemcsak az embernek, de bármilyen más természetű létezőnek sem lehet semmiféle, mégcsak illuzórikus léte sem anélkül, hogy valamiféle kapcsolata ne lenne egy transzcendens princípiummal. A beavatás szempontjából azt kell mondani, hogy "énnek" a legfőbb princípium visszfényeként érezzük magunkat, úgyhogy a közönséges tudat már említett feltételekhez kötöttségét úgy lehet tekinteni, mint ami a tükrözött kép és azon közeg között áll fenn, amelyben a kép tükröződik. Valójában szoros kapcsolat áll fenn közöttük, amely meghatározza, sőt szerves egységgé forrasztja azt, amit hindu kifejezéssel "az elemek énjének", pontosabban "samsarai énnek" hívnak;3 a klasszikus szóhasználatban ennek a lélek kifejezés felel meg, szemben a tudatban a romolhatatlan, olümposzi princípiumként jelenlévő nousszal.

Amikor egy tükör eltörik, ez a benne tükröződő tárgyat nem érinti, a tükörkép azonban eltűnik. Amennyiben egyértelműen negatív kimenetelű, a halál tényét is hasonlóképpen kell értelmezni, vagyis ahogyan az élő tudatról beszélve erről már szó esett. Ebben az esetben mindaz, amit közönségesen emberi "én" alatt értenek, a halált nem éli túl. Helyesebben mélyreható állapotváltozás következik be, és a már említett szellemi hasonmás és lelki üledék kivételével, amelyek mintegy a tehetetlenségi erő folytán fennmaradt automatizmusok, a "samsarai én" voltaképpeni élete újra felszívódik egy személyiség alatti törzsbe, amit a létező egyfajta "szervezet-gyökerének" lehet tekinteni. E személyiség alatti síkon ismét elképzelhető egy sui generis továbbélés, ugyanis e sajátos "törzs" nemcsak egy testnek, hanem egymás után más és más testeknek is életet adhat; amikor egy adott testi-lelki aggregátum, valamint az énnek az a tükörképe, amelyet ez az aggregátum hordoz, felbomlik, ez az erő, ha lappangva is, de tovább él, s hasonlóan a tűz lehetőségéhez, amely egy megfelelő új közegben ismét fel tud lobbanni, új individualitásnak, új létezőnek adhat életet. Természetesen itt nem biológiai törzsről vagy fajról van szó, sem pedig olyan életekről, amelyeket nemzés révén ugyanaz a vér hoz létre. Azok a lények, amelyek az említett "szervezet-gyökér" különféle megnyilvánulásai, egészen ritka kivételektől eltekintve egymástól teljesen különállókként, és egymás számára teljesen idegenekként lépnek az életbe. Olyan kapcsolat fűzi össze őket, amely a testi érzékszervek számára megragadhatatlan, s e láthatatlan összefüggés nem rendelkezik anyagi megalapozottsággal. De ezúttal meg kell elégednünk e rövid, ám a komplex tájékozódáshoz irányadó utalásokkal, mivel az ember által felvehető különféle örökletességek közti viszony problémája már nem tartozik tárgyunkhoz; ezzel majd más alkalommal fogok foglalkozni.

E rövid magyarázatnak nem utolsó sorban az volt a célja, hogy a reinkarnációval kapcsolatos félreértéseket eloszlassa. E nézetnek, ellentétben számos jelenkori "spiritiszta" és teozóficista vélekedésével, semmi köze az ezoterikus tanításokhoz. Mindaz, ami a különböző keleti és nyugati archaikus szövegekben erre látszik utalni, nem egyéb, mint egy szimbolikus, illetve populáris kifejeződése egy olyan tan magyarázatának, amely tan voltaképpeni értelme ettől alapvetően különbözik. Általában véve, már az is kifejezésbeli ellentmondás, hogy a "samsarai én" - amely nagyjából és a döntő többség számára az "én"-nek, az "én teljességének" felel meg - képes újraszületni; mégpedig azért, mert ennek az "énnek" a viszonylagos önazonossága csak az adott testi-lelki szervezet, azaz egy olyan meghatározott kombináció függvényeként áll fenn, amely ha egyszer felbomlott, soha többé nem fog ugyanolyanként megjelenni. Egy adott létesülési láncban tehát nem az eredmény folytatódik, hanem az őt létrehívó erő, vagyis a fent említett személyiség alatti potencia. Más szavakkal, ha azokat az "én"-eket, amelyek a láncolat különböző létesüléseiben formát öltenek, "A"-val, "B"-vel, "C"-vel, és így tovább jelöljük, akkor az, aki a "B"-ben újraszületik nem az "A" lesz, és aki a "C"-ben nem a "B" és így tovább, hanem azt lehet mondani, hogy az "A"-ban működő erő nyilatkozik meg a "B"- ben, a "C"-ben és a többiben folyamatosan. Folytonosnak tehát kizárólag ez az erő tekinthető, ez az erő viszont nem egy "én" és nem is élő tudat. Sőt, ha valami csoda folytán "A", - azaz egy adott létezés "én"-je - megláthatná a "B"-t, a "C"-t, és a többit, vagyis azokat a létezőket, akik az ő "reinkarnációi" lennének, akkor ezek éppen annyira idegennek tűnnének, és kellene is, hogy tűnjenek számára, mint bárki más, bármely más, tőle elkülönült "én".

A sík, amelyen a reinkarnáció igaz lehet, a samsara síkja (a "Vizek" világa, illetve a hellén "szükségszerűség körforgása") aminek éppen ezért a szellemi szubjektum birodalmához majdhogynem semmi köze. Futólag megemlíthető itt, hogy éppen ezért megalapozott a gyanú minden olyan tanítással szemben, amely a "reinkarnáció" elképzelését túlzottan előtérbe helyezi, sőt joggal feltételezhető, hogy e tanításoknak egyenesen az a távlati célja, hogy a "megszabadulás" irányával homlokegyenest ellenkező irányba mutatva, még jobban beletaszítsák az embert a "létesülési örvénybe", a samsarába. Jóllehet kétségtelen, hogy léteznek olyan speciális tapasztalatok, amelyek a "reinkarnáció" gondolatára nézve valamiféle bizonyítékként szolgálhatnak - csakhogy ezeket tudni kell megfelelően értelmezni!

Manapság, kiváltképp Nyugaton, az ilyen tapasztalatok különösképpen ritkák, mivel az individuális "én" egyre merevebb formákat vesz fel, és mindjobban önmagába záródik. Mindazonáltal nem kizárt, hogy valamiféle hirtelen megnyílás révén vagy a beavatási műveletnek köszönhetően e lehatárolódás feloldódjon és valaki tudomást szerezzen önnön létének mélyebb gyökereiről: ekkor felmerül a samsarai tudat, ami emlékkép látszatát is felveheti; a mély, személy alatti törzsben valóban fellelhetők más létezések emlékei, azok, amelyek az "ének" össze nem függő sorozatában ugyanazon, kimerítetlen törzs megnyilvánulásaiként jelentkeznek. Ez tehát az egyedüli értelme az individuális tudat pillanatnyi elmozdulásának, valamint a sui generis "pokoljárásnak" is. Esetenként pedig mindez éppúgy összefüggésbe hozható egy hanyatlással, mint egyfajta- legalábbis virtuális - egyénfelettiséggel. Valóban eltávolítva azt, ami az egyéni tudatot lehatárolja, ugyanaz az éber tudat az alvás állapotához hasonlóan meggyengül és minden tapasztalása elmaradhat. Keleten az ősibb állapotok sajátos visszhangja révén működő samsarai féltudatosság enyhítette azt a Nyugaton manapság általánosan elfogadott életérzést, miszerint az "én"-nek csupán egyetlen földi élete van. Azonban ha nem hanyatlásról van szó, valamint nem egy teljesen rögzült és determinált tudat foszlányairól és meghosszabításairól, akkor a samsarai tudatot a beavatási tudat egyik formájának kell tekinteni. Tudjuk, hogy amikor eredeti buddhista szövegekben "sok különböző korábbi létezések" víziójáról van szó, akkor ez a vízió egyértelműen a kontempláció magasrendű állapotaival áll összefüggésben, vagyis egyfajta "elszakadást" előfeltételez.

Ily módon érkezünk el a halál túlélésére vonatkozó beavatás problémakörének lényegéhez, valamint ahhoz a tanhoz, amely e túlélés és a halhatatlanság feltételes természetével foglalkozik. Az "én"-nel kapcsolatban egy olyan tükörképről szóltam, amely szorosan kötődik ahhoz a közeghez, amelyben megjelenik. Ha feltételezünk egy, a tükörképtől a tükörkép eredete felé irányuló elmozdulást, akkor ez pontosan egy szeparációt jelent, egy visszafordulást, és egy állapotváltozással és mélységes krízissel kapcsolatos elszakadást is, mert ekkor többé-kevésbé megvalósul az, ami a halálban a testiség és a samsarai vitalitás nyújtotta szokásos támaszték megszűnését jelenti. Ez a beavatási halál, amelyet a kérdéses személy, miután megadatott neki a hatalom, hogy a halál élményét elviselje, mintegy kísérletképpen átél, valóban az átélésben megvalósult tényleges halálnak tekinthető. 4 Aki ezen a halálon valóban túljutott, megszűnt embernek lenni; individuális formájában nincsenek többé kötöttségei, "én"-je többé nem tükörkép, hanem ellenkezőleg: lét. Amit megvalósított, az a "szellemi szubjektum". Miután eljutott eddig a pontig, tudata a test és az érzéki tapasztalás támasztékának megszűntével sem merül el, nem oltódik ki. A halál túlélésére a pozitív feltétel ily módon megvalósul, és ellenpróbára is alkalmas lehet. Meghatározott körülmények között olyan állapotok is előidézhetőek, amelyekben azt lehet mondani: "Megszűnt bennem mindaz, ami az érzékek világából való, tudatom mégis világos, tiszta és áttetsző". Ami pedig a beavatásban lejátszódó átalakulás kézzelfoghatóságát illeti, elég ezzel kapcsolatban arra emlékezni, milyen megbotránkozást keltett a már "felvilágosult" Görögországban az a megállapítás, miszerint egy, az eleuziszi misztériumokba beavatott bűnöző halál utáni sorsa még csak össze sem hasonlítható annak a sorsával, akit akár a legerényesebb vagy legkiválóbb embernek tekintettek, mint például Epaminondaszt. Ha e helyzetet egy hasonlattal akarnánk érzékeltetni, azt mondhatnánk, hogy mindazok a jellegzetességek, amelyek egy adott állatot - például az elefántot - meghatároznak, sohasem válhatnak egy másikévá, mondjuk egy macskáévá. A fajok ugyanis alapjaikban különböznek, ugyanakkor a beavatás misztériuma pontosan a metamorfózisra irányul, vagyis az egyik fajból a másikba való átmenetre.

Itt kell megjegyezni, hogy a halál tudatos túlélését nem lehet minden további fenntartás nélkül a halhatatlansággal azonosítani. A probléma visszavezet a világok és létállapotok teóriájához, valamint az úgynevezett "ciklicitás" törvényeihez. Minderre most csak röviden térhetek ki. Le kell szögezni, hogy abszolút értelemben csak a teljesen feltétlen, minden megnyilvánuláson túli Princípium halhatatlan. Nincsen tehát más halhatatlanság, csak a legmagasabb értelemben vett "olümposzi", amely a feltétlenséggel megvalósított egység állapotából következik. Aki már teljesítette a halál túlélésének feltételeit, az törekedhet a legmagasabb cél elérésére. Azonban korántsem biztos, hogy ezt el is éri. Az élet folyamán is lehet törekedni a teljes "megszabadulásra", amely halhatatlanná tesz. És vannak olyan lehetőségek, amelyek a halál pillanatában nyílnak meg, míg mások a halált követő állapotokban, 5 amelyekben a beavatott tudat és megismerés - a közönséges emberek tudatától eltérően - fennmarad. A halhatalansághoz azonban még azokat a tendenciákat is el kell égetni, amelyek ilyen vagy olyan emberfeletti "világ" elérésére irányulnak - legyen az akár "angyali" vagy "mennyei" -, beavatási szempontból ugyanis még ezek is a megnyilvánuláshoz tartoznak, vagyis feltételekhez kötöttek, s nem a Feltétlennel, az "öröklét" birodalmával egyek. Még ha a halhatatlanságért vívott küzdelem egy mágikus "világban" is menne végbe, ellen kell állni azoknak az entitásoknak, amelyekkel kapcsolatba kerülünk (és amelyek a lét adott modifikációinak megszemélyesítői), és pedig úgy, hogy abba az irányba, ahonnan ezek a hatások érkeznek, nagyobb intenzitást fejtünk ki, mint azok.

Itt alapelv ugyanis, hogy amint valamilyen viszony keletkezik, azt nem uralni, egyet jelent az uraltsággal, majd pedig egy bizonyos létállapotba való betagozódással. A csúcson, járja bár a mágia útját az ember, az erőnek tiszta fénnyé, "megszabadulássá" kell átlényegülnie.

Döntő fontosságú meghatározni azt az alapvető különbséget, amely egyrészről a halált túlélők és halhatatlanok, másrészről az emberek túlnyomó többsége között húzódik. E megkülönböztetést nemcsak a beavatási iskolák, de csaknem minden archaikus vallási vonulat - még ha szimbolikus szinten is - elismeri. Az a feltételezés, miszerint mindenkinek van "halhatatlan lelke", amelyet egyébként az élő tudat és a földi individuális "én" mintájára képzelnek el, valóságos ideológiai tévelygés, még akkor is, ha ennek tömegek ópiumakénti hasznossága olykor vitathatatlan.

Nem a "lélek" az, ami túléli a halált és képes a halhatatlanságra, hanem a szellem mint nous, mint természetfeletti elem. Mindaddig azonban fölösleges elpusztíthatatlan és örök szellemről beszélni, amíg a samsarai tükröződésben élő tudat és e metafizikai princípium között nincsen semmi kapcsolat, nincsen semmi folytonosság. A "lélek" csak akkor élheti túl a halált, ha a "szellemhez" csatlakozik, és ahogy Agrippa mondja, ha szilárd, nem esendő lélekké válik. Ez a metabolé, ez a polaritásváltás az, amelynek kiindulópontja a beavatás. A lélek ekkor a természeti lény helyett a természetfelettire támaszkodik, azzal egyesül. Ily módon új forma jön létre, amely a halál számára kikezdhetetlen. Ellentétben a foszlányszerű maradványokkal, a test feloszlásával e forma romolhatatlan "fénytestként" felszabadul. Ez a "fénytest" annak az erőnek a megfelelője, ami a lejátszódó átalakulások révén a beavatott különböző "megismeréseivel" és "méltóságaival" összefüggő létsíkokon nyilvánul meg. Hasonlóképpen megmenekül a haláltól és folytonos szubsztrátumot fog alkotni mindaz, ami a közönséges tudatból a "szilárd, nem esendő" lélekkel egyesül, amely Agrippa szerint egyúttal a magasrendű mágia összes műveletének aktív princípiuma is.

Jegyzetek

1 A halál tapasztalásának ilyen, bizonyos szervi megbetegedésekkel kapcsolatosan felmerült eloérzeteirol lásd J. M. Guyau, Esquisse d'une morale sans obligation ni sanction, Párizs, 1885, II §. I. fejezet.

2 Itt nem szabad figyelmen kívül hagyni egy másik esetet sem: ekkor a pszichikus maradványokat és "képmásokat" a túlvilág sötét erői elevenítik meg és öltik magukra ennek alapján számos metapszichikai jelenséget meg lehet magyarázni, éspedig sokkal többet annál, mint gondolnánk. Végülis a halottidézés lehetosége is fennáll, amelyben a muveleteket irányító az életét és "én"-jét egy "lárvának" kölcsönzi, kiragadva azt-mégha csak pillanatokra is - abból a kihunyt állapotából, amely a klasszikus hagyományokban a Hádésznak felelt meg.

3 A gnósztikusok ennek nagyon találóan a szellemutánzat nevet adták.

4 Vö. "Abraxa" írásával (Introduzione alla Magia I. ).
Ez az értelme a hermetikus "szeparációnak", amely a szövegekben gyakran "mortifikáció" és "halál" szinonimájaként szerepel. Ezzel kapcsolatban Szent Pál megállapítására (Zsid. 4:12) is emlékeztethetünk: "Mert az Istennek beszéde élo és ható, és élesebb minden kétélu fegyvernél, és elhat a léleknek és a szellemnek, az ízeknek és veloknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait." Továbbá Origenész beszél (A princípiumokról III,3) a "test lelkérol" - vagyis a samsarai "énrol" - a szellem ellentétérol, s mint mondja, ez a lélek az "ember véréhez" kötodik. Valamint vö. mindezt a "lehuteni a vért" beavatási kifejezéssel.

5 Ezt részletezi rendkívül szuggesztív módon a Bar-do Thos-.sgrol ("Tibeti Halottaskönyv"), részben pedig a Pert Em Heru ("Egyiptomi Halottaskönyv").


Julius Evola
A nacionalizmus két arca
Forrás: http://www.geocities.com/capitolhill/1715/nacional.html
Fordította: Mészáros Dávid

Tény, hogy a világháború a nacionalizmust - Európán kívül és belül - nem csak kialakította, hanem akut fázisba hozta. Ezért teljesen jogosult az az igény, hogy ennek az eseménynek a valódi jelentéstartalmát megértsük.

Mit jelent ma a nacionalizmus kultúrfilozófiai rátekintésben? Meggyőződésünk a következő: a modern nacionalizmus tartalmaz két külön teoretikájú, sőt ellentétes, ámde gyakran egymással kombinált lehetőséget; az egyik ezek közül a degeneráció és visszafejlődés egy formájának minősül, míg a másik a magasabb értékek felé vezető utat és egyszersmind az újjászületés első lépéseit reprezentálja.

Az itt következő tanulmány kísérletet tesz e többé-kevésbé tisztázatlan terület kifejtésére és következményeinek feltárására.

A nacionalizmushoz hasonló jelenségek magyarázata csak egy kritikai értékítéleten alapuló történelmi összkép megalkotása után válik lehetségessé.

E képben ugyanis nyilvánvalóvá lesz a politikai hatalom fokozatos, minőségi értelemben vett alászállása a hierarchiában, mely hierarchia keretében az antik kultúrákban az emberi lehetőségek minőségi differenciálása tökéletes volt. A folyamat a "történelmi" idők küszöbétől napjainkig követhető. E folyamatnak a Nyugat politikai történetében különleges jelentősége van. (A kasztok visszafejlődésének gondolatára korábbi művünkben (Imperialismo Pagano) először mi helyeztünk hangsúlyt. E gondolat mélyrehatóbb tárgyalásával az olasz képviselő V. Vezzani - eddig kiadatlan - írásaiban találkoztunk újra. Végül René Guenon adott e gondolatnak szisztematikus és végleges formát "Autorité spirituelle et pouvoir temporel (Paris, 1929)" c. művében.

Ismeretes, hogy már a legrégebbi hagyományok is beszélnek bizonyos elvi hasonlóságról a politikai és emberi organizmus között. Minden magasabb organikus megjelenési formában négy különböző, hierarchikus viszonyban álló funkció rejlik: az alsó határon a még differenciálatlan tompa életerő; efölé emelkednek az organikus cserefunkciók, amelyek ahhoz az akarathoz vezetnek, amely a test egészét mozgásban tartja és irányítja a térben; mindezek felett pedig az intellektus és a szabadság hatalmi képessége áll, amely az egész organizmusnak mintegy a középpontja és fénye.

Tradíciók, melyek az államban, a szükségszülte esetlegesség helyett magasabb, spirituális élet lehetőségét látták, ehhez hasonlóan követelték meg a kasztok és a rendek elválasztását és hierarchikus fokozati beosztását. A forma nélküli vitalitás, az organikus cserefunkció, az akarat és a szellem tükröződik vissza a négy tradicionális kasztban, melyek rangsorrendben a szolgák (munkások) kasztja; a kereskedő és földműves kaszt, a harcos kaszt, és a királyi-papi kaszt. Egyik kaszt a másikra épült: a tömegember azoknak az ellenőrzése és uralma alatt állt, akik a kereskedelemben és az érintkezésben természeti és gazdasági erőforrásokat tudtak értékesíteni. Ez utóbbiak azonban, a harcos nemesség autoritása által vezetve, egyvalaki köré gyűltek, aki az általa birtokolt tökélyben mintegy az emberfelettibe vezető lehetőség tanújaként állt.

Az antik Kelet (Irán és India) és a Távol-Kelet ismert egy ilyen típusú szociális organizációt, amihez Egyiptom, Görögország és Róma részlegesen közelített. Platón és Arisztotelész politikai tanaiban nyilatkozik meg hasonló szellemiség, ami a középkor katolikus-feudális világában villan fel utoljára.

Fontos leszögezni, hogy egy ilyen organizáció a magasabb érdek és személyiség kialakításának minőségi kritériumai szerint megfelelt és azok mellett tanúbizonyságot tett. Az ókori Keleten a fensőbb kasztok a personalitás e magasabb megjelenéseit "kétszerszületetteknek" - dvija - nevezték, s ezek képezték a szellemi elitet. A harcosok rendje és a nemesség nem annyira politikai, mint inkább szakrális jelentéssel bírt, s ez a helyzet a középkori lovagság esetében is. Minden rangsort, ami gazdasági tevékenységre, munkára, iparra, a közvagyon kezelésére stb. alapult, száműzték a két alsó kasztba, amelyek funkciója megegyezik azzal, ami az emberi organizmusban azokat az életszükségleteket szolgáltatja, melyeket a test követel meg.

A négy kaszt hierarchiájában úgy tükröződött vissza az individualitás szintenkénti emelkedése a magasabb cselekvésformáknak való odaadásban mint e cselekvésformák a közvetlen élet ("Nur-Leben") emelkedésében. Ellentétben az arctalan kollektívummal, ami semmi mást nem akar, csak élni, a második kaszt, amely a munka és a gazdaság organizátora, már egy magasabb típus, a személy (persona) kezdetét jelenti. A harcos kaszt heroizmusa és az arisztokrácia ethosa - a harmadik kaszt - a több-mint-élet ("Mehr-als-Leben") előképét mutatja, egy olyan lény állapotáét, ahol önmaga jelöli ki a törvényeit, a természeti, az ösztönök által megkötözött, kollektív és haszonelvű hajtóerőkön túlról. Amikor a vezető - őseredeti fogalma szerinti - személyében egyszerre valósult meg az aszkéta, a király és a pap, beteljesült az univerzális és majdnem természet feletti personalitás, amely a tökéletes megnyilvánulása annak, ami a hétköznapi emberben nem talál erőt ahhoz, hogy az esetlegességek világától eloldozza magát és önmaga legyen. Ha az uralkodók, a tökéletes individuumok képezték az egész szociális organizmus tengelyét, ez az organizmus olyanná vált, mint egy szellem által vezérelt test; időbeli hatalom és szellemi autoritás eggyé váltak; a hierarchia legitim volt a szó legszorosabb értelmében.

Eddig a kiindulópontként szolgáló séma, melynek ideális típusokon keresztül bemutatott érvényessége magától értetődően független ezek idő és tér által kondicionált megjelenési formáitól, melyek csak többé-kevésbé adják vissza jelentését. E bázisról azonban szörnyű ténnyé válik számunkra a hatalom tartós "hanyatlása" a történelmi korokban.

A "megszentelt királyok" korszaka (uralkodó és pap) már a "mítikus" idők küszöbén áll. A hatalom csúcsai lerontatnak. E legmagasabb birtokosairól száll alá (a hatalom) egy szinttel lejjebb, amely a harcosok kasztja. A monarchából profán uralkodótípus válik: a hadvezér, bíró vagy törvényhozó.

A hanyatlás második lépésében a nagy európai monarchiák mennek tönkre. Az arisztokraták degenerálódnak. A Német-Római szent Birodalom kísérlete meghiúsult. A forradalmak (Franciaország, Anglia) és alkotmányok következtében a királyok a népakarattal szemben erőtlen csökevényekké váltak. A parlamentáris, republikánus és polgári demokráciák vonatkozásában a kapitalista oligarchák alakulatai jelölik ki az új sorsszerű lépést, miáltal a politikai hatalom a másodikról a harmadik kasztnak - a kereskedők kasztjának - megfelelő fokozatra süllyed.

A polgári társadalom krízise, a proletariátus előretörése, egy tisztán kollektív, gazdasági és internacionális egységbe tagozódó tömeg despotizmusa a közelgő véget mutatja. A hatalom az utolsó kaszt - az arc és név nélküliek - kezébe kerül. A mérték: az anyag, a fém és a mennyiség. A szolgák életformája - a munka - vallássá válik. A föld többé nem ismeri az eget. Ez a személytelenség és a mechanikusság feltétlen uralma.

Hasonlatképpen: van aki már nem tudja elviselni a szellem feszültségét (szakrális királyság), sőt az akaratét sem - az erőét, ami a testét mozgatja (harcos rang), zuhan. Majd magnetikusan ismét felemelkedik, test lélek nélkül, idegen erők befolyása alatt, melyek a puszta vitalitás öntudatlan rétegeiből származnak (az utolsó kaszt lázadása, a kollektívum démonai).

Itt az ideje a "fejlődés-mítosz" illúziójától való megszabadulásnak és ráeszmélni a valóságra. Itt az ideje felismerni azt a szellemi zűr-zavart, mely szörnyű végzetként nehezedik a nyugati világra; a végzetet, mely ma utolsó gyümölcseit érleli.

Az előadott involúciós folyamat középpontjában az individualitásból a kollektívum irányába történő elmozdulás áll, a legszorosabb összefüggésben a már jelzett visszavonulással, mely a magasabb kasztok jogszerű, hierarchikus autoritását biztosító elhivatottság irányából az alacsonyabb kasztok érdekei felé mutat.

Az ember csak a kondicionálatlan cselekvésben szabad. Ez a helyzet a tiszta akció (heroizmus) és a tiszta megismerés (aszkézis és kontempláció) által szimbolizálható esetekben, melyek az arisztokratikus irányítottságú rezsimben érvényesülhetnek teljes mértékben. A két felsőbb kaszt ezeken keresztül nyit utat az embernek, hogy a metafizikai eredetű rendben részesedjen, ahova önmaga szerint kizárólag tartozhat, és ahol megragadhatja a personalitás lényegi és univerzális értékeit. Ha e magasabb irányultságok megsemmisülnek a prakticitás és puszta-időbeliség síkjaira való kizárólagos koncentrációban, vagy eltérülnek gazdasági törekvések illetve az alacsonyabb kasztokra jellemző szükségletek irányába: decentralizálódik és dezintegrálódik az ember, olyan hatalmaknak szolgáltatja ki magát, melyek elszakítják önmagától, és a kollektivitás irracionális és prepersonális energiáinak adják át. Felülemelkedni e hatalmakon: ez volt korábban minden igazán magas kultúra értelme és célja.

Így kerül az utóbbi időben a kollektívum egyre inkább túlsúlyba a szociális formák terén, mely csaknem odáig fajul, hogy a primitív közösségek totemizmusa újra életre kel. Nemzetek, rasszok, pártok, társadalom és emberiség egy misztikus personalitás pecsétjét viselik magukon; az egyes tagjaiktól - akik mint rész tartoznak ezekbe - feltétlen odaadást és alávetettséget követelnek meg. Egyidejűleg, a szabadság nevében, gyűlöletet szítanak minden magasrendű és uralkodó személyiséggel szemben, melyeknek viszont kizárólag lenne alapos és szent joguk alázatra és engedelmességre felszólítani az egyes tagokat. A csoportok e türannizmusa tagjaiknak nem csak politikai és szociális életfelfogására korlátozódik: morális és szellemi törvényeket tulajdonít magának; kultúra és szellem meg kell, hogy szűnjön mint érdektelen tevékenységformák és mint az egyes ember útja, mely ember-mivoltát felemelhetné; hogy átváltozzon a világba láncolt kollektivitás kondicionált organizmusává. Hangosan hirdetik a moralitásnak egy olyan formáját, ami a szellem értelmét és értékét a test szolgálatában látja. Mielőtt személyiségének értékeit, énjét megérinti, az ember önmagát mint szociális csoportosulás, párt vagy náció kell hogy tapasztalja - ez a legutóbbi ideologikus összeomlási tendenciák különleges és meghatározó követelményeinek egyike, ezzel tér vissza ugyanaz a viszonyállapot, amiben egykor a primitívek törzsük vagy klánjuk totemjével álltak.

Az orosz nép feléledésében, a bolsevizmusban és annak prófétai-univerzális missziójának hitében beigazolódik a primitív szociális állapotokba történő visszaesés jelentéstartalma, mely ma már változatos formákban megfigyelhető. Az orosz forradalom joggal nevezhető egy barbár ázsiai rassz fellázadásának, mely a cárok Oroszországot európai előkép alapján civilizálni szándékozó 200 éves kísérlete ellen irányult. Éppígy helyes az a rátekintés is, mely spontán összefüggésbe hozza a mai európai társadalom minden bomlasztó elemét és a bolsevizmust. A bolsevizmus nem más, mint modern formában megjelenő ősszláv népszellem: ez a tradíció nélküli nép a szociális miszticizmusával, a szellemiség és érzékiség összevegyítésével, a pathosnak az ethos-szal szembeni, az ösztönnek az intellektualitás feletti túlsúlyával personalitás előtti formátlanságra és kommunisztikus promiszkuitásra mutat vissza - éppen olyan jellemzők, melyek a primitív népek sajátjai.

A világháború megrázkódtatása ezeket az elemeket ismét szabadjára eresztette: ezek lettek Európa még egészséges tagjai számára a belső bomlasztás szörnyű csírái. A szovjet "kultúra" a "proletariátus korszakát" hirdeti meg, e célért magát a personalitás és szabadság megszüntetéséért szenteli, melyeket, mint "betegség", mint "a polgári társadalom mérge" és "minden baj eredete" állítja be. A szovjetek nemcsak a priváttulajdon felfüggesztését követelik, hanem minden szabad és független gondolat és minden "a természetfelettire vagy valamilyen a munkásosztálytól idegen érdekre irányuló törekvés" (Lenin) megszüntetését is; céljuk a "teljhatalmú tömegember" élretörése, amelynek mindössze élnie kell, és kizárólagos élet- és gondolkodási formát nyújtani az egyes ember számára. A bolsevizmusban csak a "metódus" modern: mechanizáció és racionalizáció a legfőbb eszközök, hogy egy pusztán tudományos alapokra felépített, univerzális népuralomban a "tömegembert" - ami a szláv lélekben amúgy is misztikus módon bennerejlik - megvalósítsa. Így a szovjet kultúra tudatosan szembehelyezkedik egy másik rasszal, amely egyszerre a világ megújításának univerzális misszióját és a kultúrában az utolsó szó jogát jogtalanul magának követeli: Amerika.

Amerikában a visszafejlődés nem valamiféle kultúrálatlan állapotban maradt nép hatásából következik. Sokkal inkább az a konok determináció munkál itt, melynek következtében minden ember, mihelyst a tiszta szellemiség helyett az időhöz kötött dolgok kívánalmaihoz folyamodik, ipso facto feladja, az önmagához tartozását, és valamely irracionális kollektívum részévé válik, amelyet viszont már képtelen uralni. A üdvözítő világ, a szakralitás profanizációja, amelynek a protestáns eretnekség tárta ki a kapukat: ez hozta Amerikát abba a helyzetbe, ahol van. Miközben az Egyesült Államok, Európa ideálja, a világ feletti hatalmat ténylegesen elérte - lehet, hogy erről mit sem tudva-, hatalom, egészség, aktivitás és personalitás teljes mértékben a prakticitás és fizikalitás síkjában vált értelmezetté, miáltal a barbarizmus sokkal veszélyesebb formája jött létre. Itt az aszkéta naplopónak számít, egy időpazarló parazita, a "produktív emberi társadalom felesleges tagja"; a harcost közveszélyes és túlfűtött embernek tartják, a humanista­pacifista intézkedéseknek szívükön kellene viselniük, hogy eme állapotot megszüntessék, bokszolóvá, detektívvé ill. "cow-boy"-já kellene talán változtatniuk. A szellemi harcos tökéletes alakjával szemben a "dolgozó, produktív ember" áll; semmiféle működés - az értelemé sem - nem nyer érvényt, ha nem "munka" - "produktív munka" néven lép fel, amivel a "társadalom szolgálatában" áll. Ebből az irányból nézve megcáfolhatatlanul látszik, hogy egy ilyen kvalitásokkal rendelkező "kultúra" a legalsó rangfokozatban - az antik világban használatos megnevezés szerint a rabszolgamunkás fokozatában - éri el tetőpontját. Itt is, miközben a szellemi personalitásáról lemond, az ember elhatárolódik mindenféle jelentőség birtoklásától, hacsak nem valamiféle "kötelesség" értelmében, melyet a teljesítmény, a "realizáció", a mozgás láza által felkorbácsolt kollektívum vet ki rá. Az effajta "kötelességek" azonban csak jogtalanul szerezhetnek érvényt - mint a legújabb ideológiákban - morális, vagy akár vallási téren; magának a léleknek a szabványosítása és feloldása egy ellaposított egyöntetű közösségben, egy teljes mértékben ellenőrzött gazdasági mechanizmusban: ez a nyilvánvaló cél. Ekkor az a képesség is kioltódik, mely a hanyatlás e fokát felismerhetné.

Ezek azok a formák, ahol a kör bezárul, a hanyatlás teljessé válik. Oroszország és Amerika egyenértékű példák, egy és ugyanazon dolog két arculata. A "szociális test" mely korábban oly nyilvánvaló hasonlóságot mutatott az emberi organizmussal, mely esetben az államok fényben és a magasabb kasztok autoritása mellett kibontakozhatott, végül emberalatti törzsképződménnyé csökevényesedett. Az arctalan állatok élretörése. Így minden adott, hogy a problémát komolyabban megvizsgáljuk:

Mi a nacionalizmus valódi jelentése a modern világban ?

Az elmondottak után rögtön adódik a nacionalizmusnak egy tisztán felismerhető típusa: egy olyan állapot, mely a gazdasági-proletár kollektivizmus internacionális képződményét közvetlenül megelőzi.

Ebben a nacionalizmusban nem annyira a különleges nemzeti öntudat kifejlesztése a fontos, sokkal inkább a tény, hogy a náció personává, egy önálló lénnyé válik. Az a tehetetlenség válik etikai értékké ami a vér és a föld olyan kötelékeinek legyőzésére képtelen, amelyek csak az ember természetnek alárendelt és infraintellektuális területeire vonatkoznak; az egyes ember korlátoltsága, ami miatt képtelen magának a kollektívumon és az adott hagyományokon kívül valamiféle tartalmat adni. A nemzetiség puszta ténye itt minden jelenségnek a misztikus sebezhetetlenség és a feltétlen méltányolást megkövetelő hatalom fénykoszorúját kölcsönzi. Ezek az etnikai-infraintellektuális elemek nemcsak a magasabb princípiumok semmiféle autoritását nem ismerik el, hanem mélyen maguk alá rendelik azokat; első helyen áll a "nemzet" - ezután jön sorrendben lefelé a valóság, igazság és kultúra. Bizonyos nacionalista csoportok még ezen is túlmennek: minden részrehajlástól mentes, objektív véleményt elvetnek, mondván, hogy ezek absztrakciók; és megkövetelik, hogy az ember a valóság, igazság és kultúra kérdéseiben se felejtse el nemzeti hagyományát és a politikai érdekeket. Ebből következőleg beszélnek a "mi" tudományos, filozófiai sőt vallási hagyományunkról, és elszánt megvetéssel vagy legalábbis közönyös visszafogottsággal nyilatkoznak mindenről, ami nem a "mieink" közül van, vagy ami a "nemzet szempontjából nem feltétlenül előnyös". (Ha mi a "tradícióról" negatív értelemben beszélünk, ezt annak csak olyan felfogására vonatkoztatjuk, ami semmiféle intellektuális - tehát etnikum feletti - elemet sem hordoz. Ebben az esetben a "tradíció" - Chesterton szavaival élve - csupán a demokratikus többségjog kiterjesztése a történelem fölé: a halottak élők felett álló totemisztikus törvénye, törvény, mely arra a tényre támaszkodik, hogy a halottak ugyanabban a rasszban vannak.)

Ahogyan az ember lezárja magasabbrendű aktivitását, melyben magát szabadon kibontakoztathatná és az etnikai kondíciók felett álló jelenlétet megvalósíthatná, ugyanúgy egy ilyen nacionalizmus keretében sincs helye a kvalifikált személyiségnek, hacsak nem a nemzet exponense. A forradalmak korában, az arisztokratikus-feudális uralom összeomlásakor született e nacionalizmus, ezért a legtisztábban "tömeg-szellemű": a demokratikus türelmetlenség egy variánsa, intolerancia, mely minden olyan vezető ellen irányul, aki nem kizárólag az "ország szolgája" vagy a "népakarat" orgánuma, és főként aki mindenben nem függ annak helyeslésétől.

Nehézség nélkül felismerhető tehát, hogy a nacionalizmus és az orosz ill. amerikai formájú anonimitás között lényegileg csak egy fokozatnyi különbség van: az első esetben az egyes ember az etnikai-nacionális alapokhoz süllyed vissza, majd a másodikban az etnikai különbségek is eltűnnek, és előáll egy hosszan tartó kollektivizálódás, egy az elemek tömegében való felbomlás-feloldódás. Hogy elérhetővé váljék a kollektivitás egyik fokozatából a másik, elég a "rassz-misztikát" egy tisztán gazdasági-mechanikus típus ideájával felcserélni. Egy ilyen struktúrának apersonális karakterén múlik, hogy mikor pusztulnak ki ténylegesen a kvalitatív különbségek utolsó maradványai is, miáltal a közélet racionalizációján és mechanizációján keresztül a hazátlan tömeg előtt virtuálisan bezáródnak a jövő kapui. - Mivel a mai "kultúra" pontosan a gazdasági-mechanikus hatalomgyakorlat álláspontján van, és e síkra vezetnek vissza többé-kevésbé minden értékrendet, lehet, hogy a lépés mely az átkelést valósítja meg az egyikből a másik fokozatba, már csak idő kérdése.

De felvetődik a kérdés: nem rejlik más jelentés is a nacionalizmus fogalmában? Úgy hisszük, hogy a kérdésre igennel kell válaszolnunk. Már bemutattuk, hogy a nacionalizmus a politikai hatalomhoz jutott harmadik kaszt korszakában megjelenő átmeneti forma, a legalsó réteg legfelülre kerülése előtt. Pontosan ilyen történelmi helyzetben képes a nacionalizmus kettős értelmet hordozni. Mint átmeneti forma ugyanis alkalmazható éppúgy a hanyatlás, mint az újraépítés irányába. Feltéve, hogy a leépülés megvalósult egy amerikanizált ill. szovjet világ értelmében, lenne még valaki, aki erőt érez a visszaállításhoz és az emelkedésben a nacionalizmus ismételt megragadásához - de itt egészen másfajta nacionalizmusról van szó! Mint a fizikában a "vektor"-nak nevezett fogalom, a nacionalizmus jelensége is csak iránytényezője alapján határozható meg: a nacionalizmus első formája a nemzet szintjén megvalósuló kollektívum irányába mutat. A másodikban ez az irány ezzel ellentétes: a kollektívumból egy új arisztokratikus hierarchia felépítése felé mutat.

Ez utóbbi nacionalizmus előfeltételeit Paul de Lagarde szavai mutatják be tökéletesen: "A nemzet az emberiség felett áll, és egy nemzet minden egyes tagja több - ami azt jelenti, hogy többnek kell lennie - mint pusztán nemzeti, többnek kell lennie mint csupán a nemzet egy tagjának: a nacionalitásban az ember mivolthoz egy nagyon értékes "x" adódik hozzá, és az egyes ember personalitásához pedig e nagyon értékes "x"-en felül egy még sokkal értékesebb "y" is. (P. de Lagarde, Deutsche Schriften, B.I, S. 163. vö. S. 423: "A humanizmus ideájával szakítanunk kell: mert nem a 'minden emberhez tartozó' a legfontosabb kötelességünk, hanem ami csak hozzánk tartozik.") Tehát egy olyan hierarchiáról van szó, mely az absztrakcióból a konkrétum irányába halad; az absztrakt: a kollektívum, az általános - a konkrét: a differenciált idividualitás. Az emberiség formátlan tömegének viszonylatában a differenciált nemzeti öntudat helyreállítása feltétlen előrelépést jelenthet. Viszont a nemzeti öntudat és az etnikai törzs a personalitással szemben ismét csak forma nélküli anyag. A personalitás, mely saját magára irányul, önmagát egy magasabb, a vér általi kondicionáltság fölé emelkedő életforma irányába tökéletesíti, ez előbbi anyagot Káoszból Kozmosszá transzformálja, potenciából aktussá. A helyzet így ellenkezőjére fordul: a nemzet többé nem célja az individuumnak, ehelyett az individuum, mint szellemi-arisztokratikus personalitás lesz a natio célja. A nemzet e personalitásnak lehet szülője: de ekkor ez pusztán a talaj anyagi feltételének jelentőségével bír - szemben egy fával, melynek felsőbb ágai elszakadnak a talajtól és a szabad magaslatokba nyúlnak.

Ezzel a különbség lényege tisztázódott. A teljes tisztánlátás érdekében még a régi kaszthierarchiák kvalitatív jelentésének megvilágítására vagyunk hivatottak. Egy nacionalizmus, mely nem a mechanikus-kollektív állapotok kialakulásának útját egyengeti, hanem ezen állapotokat legyőzi, és a helyreállításhoz járul hozzá, csak a következő követelmény alapján lehetséges: feltétlen hatalom és közvetlen autoritás biztosítandó a prakticitáson, szocialitáson és gazdaságon túlmutató értékrendnek. Különben lehetetlen igazi hierarchiát megvalósítani, és hierarchia nélkül magasabbrendű, szellemi államtípushoz visszatérni - ez kivihetetlen. Valójában a hierarchia nem puszta alárendelést jelent, hanem az alacsonyabb alárendelését a magasabbnak. És minden alacsonyrendű, ami magát prakticitással, érdekkel, világi mértékkel méri; a magasabbrendű pedig a tiszta és érdek nélküli tettet fejezi ki. Minden más kritérium pedig vagy illuzórikus vagy káros.

"Illuzórikus" a hierarchiának pusztán ökonomikus kereteken belüli gondolata még a pénz, a rátermettség, a politikai vagy hivatali fokozatok, az "osztályok" marxi értelmezésben stb. különbségeinek alapján is. Csak ha olyan érdekek állnak elő, melyek e megkülönböztetéseket határozottan az ökonómia összterülete fölé tereli, adott az igazi hierarchia princípiuma. Abból az előfeltételből kell kiindulnunk, hogy életcélunk nem a gazdaság fejlesztésében áll, hanem a gazdasági eszközök állnak a cél érdekében. A cél, a belső felemelkedés, a personalitás integrális és metafizikai értelemben vett kibontakozása.

A hierarchia torzult, ha a rabszolgasorba döntött prakticitás nélküli a praktikus alatt van, mintha egy test saját formájára alakítaná a szellemet (körülbelül ezt érti Julien Benda "trahison des clercs" alatt). De az esetek többségében a minden terület felett - még a tudományé felett is - uralkodó "pragmatizmus", az aprópénz-machiavellizmus és napjaink általános karrierizmusa bizonyítja e torzultságot. Semmi sem hierarchia-ellenesebb, sőt anarchistább, mint az ily módon színlelt hierarchia.

Azt a feladatot állítottuk magunk elé, hogy a nacionalizmus két ellentétes lehetőségének mélyére hatoljunk. Hogy a különböző európai és azon kívüli államokban uralkodó és küzdő nacionalizmusok mennyire testesítik meg az egyik vagy a másik lehetőséget, ez nem tartozik e tanulmány körébe.


Julius Evola
Elnégeresedett Amerika
Forrás: http://www.geocities.com/pannon_front/30/htm/05Evola1.htm
Fordította: Ferencz Ernő

Nemrégen olvashattuk az újságokban, hogy – bizonyos számítások szerint – 1970-re a New York-i Manhattan lakosságának felét a néger rassz képviselői teszik ki, és a New York belvárosát alkotó öt kerület lakosainak 28%-a színesbőrű lesz. Hasonló fejleményekre számíthatunk az Egyesült államok más városaiban és vidékein is. Egy elnégeresedésnek, egy keveredésnek vagyunk a tanúi, és annak, hogy a fehér rassz visszaszorulóban van a termékenyebb alsóbb rendű rasszokkal szemben.

Természetesen, a demokrácia szemszögéből ez a jelenség egyáltalán nem rossz – ellenkezőleg. Ismerjük az úgynevezett „faji integráció” élharcosainak ama buzgóságát és engesztelhetetlenségét, amelyet az Egyesült államokban tanúsítanak. A faji integráció szempontjából az elnégeresedés végül is kedvező folyamat. A „faji integráció” élharcosai egyébként nem csupán a rasszok teljes társadalmi összevegyüléséért harcolnak, és nem csupán azt akarják, hogy a négerek bármilyen közhivatalt betölthessenek (ezért voltaképpen arra is számíthatunk, hogy az Egyesült államok elnöke egyszer néger lesz), de azt sem tartják kivetnivalónak, hogy a négerek a fehér rassz vérével vérüket összekeverjék. Az efféle propagandának jellegzetes példája a „Mélyek a gyökerek” című dráma (értsd: a faji „előítéletek” gyökerei), amellyel kapcsolatban többek között az olasz rádió is úgy érezte, hogy többször elő kell adnia.

Tudjuk, hogy az „integracionistákkal” – akik az egalitárius demokrácia dogmájából ezeket a logikus, noha súlyosan aberráns következtetéseket vonják le, és akik, miközben szakadatlanul a szabadságról beszélnek, a fenti dogmából kiindulva egy erőszakos rendszerért harcolnak1 – még szembeszáll, különösen a déli államokban, néhány csoport. Ezek nem szándékoznak szabad utat engedni a néger rassz előretörésének és hazájuk „elnégeresedésének”, azonban nem vetnek számot ennek a jelenségnek az elterjedtségével, abban az értelemben, hogy csak az anyagi és tapintható aspektusát veszik észre. Nem látják, hogy Amerika mennyire „elnégeresedett”, nem pusztán demográfiai-faji értelemben, hanem elsősorban a kultúra, a viselkedés, az ízlés tekintetében, még akkor is, ha tényleges vérkeveredés nincs.

Az Amerikai Egyesült államokra joggal alkalmazták az olvasztótégely hasonlatot. Itt valóban olyan esettel találkozunk, amikor egy nagyon heterogén „prima matériából” olyan embertípus alakult ki, amelynek jellege nagymértékben egységes és állandó. A legkülönbözőbb népek fiai, ha Amerikába költöznek, ugyanazt a bélyeget kapják meg; ritka, ha két generáció után nem veszítik el szinte valamennyi eredeti jellemvonásukat, és nem reprodukálnak egy mentalitását, érzékenységét és viselkedési módját tekintve meglehetősen egységes típust: pontosan az amerikai típust.

De úgy látszik, ebben a vonatkozásban nem találóak az olyan elméletek, mint amilyeneket Frobenius vagy Spengler kidolgoztak. ők szoros kapcsolatot tételeztek fel egy civilizáció formája és a között a „lélek” között, amely a természeti környezethez, a „tájhoz” és az eredeti lakossághoz kötődik. Ha így volna, Amerikában lényeges szerepet kellett volna játszania a bennszülött elemnek: az indiánoknak, azaz a vörösbőrűeknek. A vörösbőrűek fajtája büszke volt; ennek a rassznak volt stílusa, méltósága, érzékenysége és vallásossága. Egy tradicionalista szerző, Frithjof Schuon, helyesen állapítja meg, hogy lényükben volt valami „sas- és napszerű”. és nem félünk kimondani: ha az ő szellemük – legjobb aspektusaiban és adekvát síkon érzékelhető mértékben rányomta volna saját bélyegét az „amerikai olvasztótégelybe” öntött anyagra, az amerikai civilizáció színvonala valószínűleg magasabb lett volna.2

Ezzel szemben – eltekintve a protestáns-puritán összetevőtől (amely az ószövetség fetisisztikus értékelése révén, a maga részéről nem kevés judaizáló eltévelyedésért felelős) – úgy tűnik, hogy éppen a néger elem, a maga primitívségében, adta meg az amerikai psziché meghatározó aspektusainak tónusát. Hát nem jellegzetes az a tény, hogy Amerikában, ha folklórról beszélnek, a négerekre hivatkoznak, mintha ők volnának az ország őslakói? Ezért tekintik az Egyesült államokban „amerikai folklór” ihlette klasszikus operának a zsidó Gerschwin híres „Porgy és Bess”-ét, amely kizárólag négerekről szól. Ugyanez a szerző kijelentette, hogy környezettanulmány céljából hosszabb időt töltött az amerikai négerek között.

De még szembeötlőbb és általánosabb a tánc- és könnyűzene jelensége. Igaza volt Fitzgeraldnak, aki azt mondta, hogy – egyik legalapvetőbb aspektusát tekintve – az amerikai civilizációt a dzsessz civilizációjának nevezhetjük, azaz egy elnégeresedett vagy négeresedő zene és tánc civilizációjának. Ezen a területen, a regresszió és az elprimitíviesedés útján, igen sajátos „vonzások és választások” vezették el Amerikát oda, hogy éppen a négerségből merítsen ihletet, mintha amikor frenetikus ritmusokat és formákat kerestek – mint a modern mechanikus és materiális civilizáció esetleg igazolható kompenzációit – nem találhattak volna sok fellelhető forrást Európában is. Más alkalommal hivatkoztunk Délkelet-Európa táncritmusaira, amelyek gyakran valóban dionüszosziak. De Amerika választott: a saját négerségéből és a kubai négerségből merített ihletet, és azután ez a fertőzés lassanként átterjedt minden országra.

Az amerikai psziché néger komponensét annak idején már a pszichoanalitikus C. G. Jung is észrevette. érdemes felidézni néhány megfigyelését:

„Ami az amerikaiak között engem nagyon meglepett, az a négerség nagy befolyása volt, pszichológiai befolyása, mert bizonyos vérkeveredésekről nem akarok beszélni. Az amerikaiak érzelmi kifejezéseit, elsősorban azt, ahogyan nevetnek, legjobban az amerikai újságok ama mellékleteiben tanulmányozhatjuk, amelyeket a társadalmi pletykának szentelnek. A nevetésnek ez az utánozhatatlan módja, ez a Roosevelt-féle nevetés, eredeti formájában az amerikai négereknél figyelhető meg. Az a jellegzetes járás – ernyedt ízületekkel, vonagló csípővel –, amelyet olyan gyakran látunk az amerikaiaknál, a négerektől származik.3 Az amerikai zenét elsősorban a négerek ihletik. Az amerikai táncok néger táncok. A vallási érzelem megnyilvánulásait – az ébredési összejöveteleket, a „szent hempergőket” és más abnormális amerikai jelenségeket – nagy mértékben a négerség befolyásolja. általában az a szélsőségesen eleven temperamentum, amely nem csupán a base ballban nyilatkozik meg, hanem főként a verbális kifejezésmódban – a locsogásnak az az állandó, parttalan áradata, amely az amerikai újságokat jellemzi –, ennek figyelemreméltó példája. Ez minden bizonnyal nem a germán törzsekhez tartozó elődök öröksége, hanem a néger falu fecsegésére hasonlít. Az intimitás szinte teljes hiánya és a mindent elnyelő kollektív élet a nyitott kunyhókban folyó primitív életre emlékeztetnek, ahol a törzs valamennyi tagjának teljes összevegyülése uralkodik.”

Több hasonló megjegyzés után Jung végül feltette a kérdést, hogy az újvilág lakóit európaiaknak tekinthetjük-e még. Ezt a kérdést valóban fel kell tennünk.

Arról a brutalitásról, amely az amerikaiak letagadhatatlan vonásainak egyike, joggal mondhatjuk, hogy néger jellegű. Annak boldog napjaiban, amit Eisenhower nem átallott „európai keresztes hadjáratnak” nevezni, és a megszállás első napjaiban megfigyelhettük ennek a brutalitásnak tipikus formáit, akkor is, ha láttuk, hogy ezen az úton a „fehér” amerikaiak olykor messzebbre mentek, mint néger bajtársaik, akikkel egyébként, más szempontból, gyakran osztoztak az infantilizmusban.

általában: a brutalitást kedvelő ízlés, úgy látszik, immár az amerikai közgondolkodás szerves részévé lett. Igaz, hogy a legbrutálisabb sport, az ökölvívás, a box Angliában született, de az Egyesült államokban fejlődött a legaberráltabb irányba, és itt vált ama kollektív fanatizmus tárgyává, amely azután más népekre is átterjedt. Ami az öklözés és a legvadabb verekedés iránti vonzódást illeti, elég különben, ha megnézünk néhány amerikai filmet, és elolvassuk az amerikai ponyvairodalom néhány alkotását: a mindennapos öklözés ezek állandó témája, nyilvánvalóan azért, mert ez felel meg az óceánon túli nézők és olvasók ízlésének, akik számára, úgy látszik, ez az igazi férfiasság jelképe. Az amerikai becsületkódex ezzel szemben minden másnál jobban a nevetséges európai ócskaságok közé utalta azt, hogy ügyeket, ha tettlegességre kerül sor, szigorú szabályok szerint intézzenek el, nem pedig a puszta kéz és ököl nyers és primitív erejével – ahogy ez a hagyományos párbajban történt. Nem szükséges hangsúlyoznunk az éles ellentétet e között az amerikai jellemvonás és az angol gentleman-magatartás egykori ideálja között, pedig az angol elemnek mégiscsak volt némi szerepe az Egyesült államok eredeti lakosságának kialakításában.

A modern nyugati embert – aki nagy mértékben regresszív típus – különböző aspektusaiban a teknősbékához hasonlíthatjuk: amennyire „kemény” külső magatartásában mint a tett embere, mint gátlástalan vállalkozó, mint szervező és így tovább, annyira „puha” és következetlen belső szubsztanciája szerint. Nos, ami az amerikaiakat illeti, ez kiváltképpen igaz, amennyiben ő képviseli a végletekig vitt deviáns nyugati típust. ám itt a négerek iránti affinitásának egy másik esetével találkozunk. Egy kibicsaklott szentimentalizmus, egy banális pátosz – kiváltképpen az érzelmi kapcsolatokban – az amerikaiakat közelebb hozza a négerekhez, mint a valóban civilizált európaiakhoz. Ezt illetően számos tipikus amerikai regényből és – ismételjük meg – dalból könnyen vonhat le a megfigyelő nem kétséges következtetéseket – és akkor még nem szóltunk a moziról és a magánélet mindennapjairól.

Azt, hogy az amerikaiak erotizmusa egyszerre túlfűtött és – technikailag szólva – primitív, különösen az Egyesült államok-beli lányok és asszonyok fájlalják. és ez ismét konvergál azzal, ami a néger rassz sajátja: az az olykor megszállottságig menő szerep, amelyet az erotizmus és a szexualitás a négereknél kezdettől fogva betöltött, náluk is a primitivizmussal társult. A négerek – nem úgy, mint a keletiek és az ókori nyugati világ, de más népek is – sohasem ismertek egy olyan ars amatoriát, amely méltó volna erre a népre. A négerek felmagasztalt nagy szexuális teljesítményei valójában csak durva, mennyiségi, priaposzi jellegűek.

Az amerikai primitivizmus egy másik lényeges aspektusa a „nagyság” fogalmával kapcsolatos. Werner Sombart szerencsésen fogalmazott, amikor ezt mondta: they mistake bigness for greatness. Ezt a kifejezést így fordíthatnánk: összetévesztik a materiális nagyságot az igazi, spirituális nagysággal. Nos, ezzel a vonással nem találkozunk minden nem-európai vagy színes népnél. Például egy régi nemzetségből származó hiteles arabot, egy vörösbőrűt, egy távol-keletit nem nyűgözi le túlságosan az, ami csak látszólagos, anyagi, mennyiségi nagyság – beleértve azt, ami a gépekhez, a technikához és a közgazdasághoz kapcsolódik. (Természetesen, itt el kell tekintenünk a már europizált elemektől.) Ehhez egy olyan valóban primitív és gyermeteg fajtára volt szükség, mint a néger. Nem túlzás azt állítani, hogy az az ostoba büszkeség, amelyet az amerikaiak a látványos „nagyság”, és civilizációjuk teljesítményei iránt éreznek, szintén a néger psziché egyik diszpozícióját tükrözi.

Ebben az összefüggésben megemlíthetjük azoknak az ostobaságoknak az egyikét is, amelyet gyakran hallunk ismételni: az amerikai „fiatal rassz”. Ennek kimondatlan korroláriuma az, hogy övé a jövő. A helyzet az, hogy egy rövidlátó tekintet könnyen összetévesztheti a valóságos ifjúság vonásait a regresszív infantilizmuséival. Egyébként ha a tradicionális koncepciót szigorúan követjük, a perspektíva megfordul. A látszat ellenére a modern népek, akik a legkésőbben jöttek, és akik a leginkább eltávolodtak az eredettől, nevezhetők a legöregebb, hanyatló népeknek. Ez egyébként olyan szemlélet, amely az élő szervezetek világára is érvényes.4 Ez megmagyarázza az állítólag „fiatal” népek – a legkésőbben jött népek – paradox találkozását a valóban primitív népekkel, amelyek mindig kívül maradtak a nagy történelemből; megmagyarázza a primitivizmus iránti vonzódást és a primitivizmushoz való visszatérést. Erre már rámutattunk, amikor arról beszéltünk, hogy az amerikaiak – igazi vonzalmaiknak megfelelően – a néger és a szubtrópusi zenét választották; de legújabban ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a kultúra és a művészet más területein is. Itt hivatkozhatunk arra is, ahogyan Franciaországban a „haladó” exisztencialisták, értelmiségiek és művészek felértékelik a „négritude”-öt.

Egyébként mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az európaiak – és a nem-európai magas civilizációk epigonjai – a maguk részéről a primitívnek és a provinciálisnak ugyanezt a mentalitását mutatják, amikor Amerikát csodálják, amikor alávetik magukat az amerikai befolyásnak, amikor ostobán és lelkesen elamerikaisodnak, mert azt hiszik, hogy így tartanak lépést a haladással, így bizonyítják be, hogy elméjük szabad és nyílt.

A lépéstartásra irányul a néger társadalmi és szociális „integracionizmus” is, amely Európában is kezd elterjedni, és amelyet egy alattomos akcióval még Olaszországban is támogatnak, különösen az importált filmek és a televízió révén. Az előbbiekben a négerek és a fehérek összekeverve jelennek meg olyan társadalmi szerepekben, mint a bíróé, a rendőré, az ügyvédé stb. Az utóbbiak néger táncosnők és énekesek, akik fehérekkel szerepelnek együtt, hogy a nagyközönség lassanként hozzászokjon a keveredéshez, és elveszítse a rassz iránti természetes érzékenységének minden maradványát és a távolság iránti minden érzékét. Az a fanatizmus, amelyet olaszországi szereplései során ama formátlan hústömeg váltott ki, aki a néger Ella Fitzgerald, annyira szomorú jelenség, mint amennyire jellemző. Ilyen az a tény is, hogy a néger „kultúra”, a négritude legnyíltabb magasztalója egy német, Jahn Janheinz, Muntu című könyvében. Ezt egy tisztes, régi kiadó adta ki Németországban (az árja rasszizmus hazájában!), és egy baloldali olasz kiadó, az Einaudi sietett lefordítani és két kiadásban közreadni. Ez az őrült könyv azt állítja, hogy a néger „kultúra” lenne a nyugati „materialista civilizáció” meggyógyításának legjobb eszköze…

Az amerikai vonzódásokat és választásokat illetően még egy pontra szeretnénk kitérni. Mondhatjuk: ha az Amerikai Egyesült államokban van valami, amiről úgy látszott, hogy meggyógyítja a társadalmat, és okot adott a reménységre, az az új generáció volt, amely egy lázadó, anarchista, antikonformista és nihilista exisztencializmus zászlóvivője lett: a beat generáció, a beatek, a hipsterek és társaik. Nos, a négerekkel való fraternizálás és a néger dzsessz valóságos vallása, a szándékos keveredés a négerekkel (szexuálisan is), mint ennek a mozgalomnak egyik aspektusa, jellegzetesek. Egyik híres cikkében Norman Mailer – aki a mozgalom egyik vezető képviselője volt – egy szintre hozta a négert és a kérdéses generáció embertípusát, amikor az utóbbit egyenesen the white Negróként, azaz a „fehér négerként” határozta meg. Ebben a vonatkozásban Fausto Gianfranceschi nagyon helyesen írta: „Annak az igézetnek, amelyet a Mailer által leírtak szerint a néger »kultúra« gyakorol, rögtön felfedezhetjük egy – tiszteletlen – párhuzamát ama benyomásnak, amelyet a századfordulón Friedrich Nietzsche keltett. A kiindulópont ugyanazon vágy, hogy a vitális és exisztenciális elem közvetlen tudati megragadásával minden konformis kövületet törjünk össze; de miféle ez, ha a négert, ahogy ma megjelenik, a dzsesszel és a szexuális orgazmussal az »übermensch« piedesztáljára emeljük!”5

Pour la bonne bouche, egy egyáltalán nem banális amerikai író, James Burnham figyelemreméltó vallomásával fejezzük be (Az idézet a The Struggle for the World című műből való): „Az amerikai életben a meztelen brutalitás vonásai vannak jelen. Ezek a vonások megnyilatkoznak mind belföldön – a lincselésekben és a gengszterizmusban –, mind külföldön – a katonák és a turisták nagyképűségében és elvetemültségében. Az amerikai mentalitás fejeződik ki a minden más nép és minden más kultúra iránti megértés hiányában. Sok amerikai sajátja az eszméknek, a hagyományoknak, a történelemnek alsóbb néposztályokra jellemző megvetése. Ezt a materiális haladáshoz kötődő apró dolgok miatti gőg kíséri. Egy amerikai rádióállomás hallgatása után ki tudja elfojtani a borzongást, ha arra gondol, hogy a (nem kommunista) társadalom túlélésének a világ elamerikaiasodása lenne az ára?” Ami, sajnos, bizonyos mértékben már elkezdődött.

Jegyzetek

* Julius Evola: L’arco e la clava (1968), 2. kiadás, IV. fejezet.

1 Az „integráció” erőltetése minden szabadságprincípium nyílt megsértése, és itt a „rassz” kérdése másodlagos. Soha nem tagadták meg egy családnak azt a jogát, hogy ne fogadja be és tartsa magától távol azokat az idegeneket, akik számára ellenszenvesek (bármi legyen is ennek az ellenszenvnek az oka); a nyilvános életben a négerekkel való keveredést azonban kikényszerítik, ironikus módon a szabadság nevében – egy egyoldalú szabadság nevében. Kárhoztatják a szegregacionistának nevezett rendszert – az apartheid rendszerét –, pedig ez az egyetlen ésszerű rendszer, amely senkinek sincs kárára: hogy mindenki maradjon otthon, az övéi között. Van valami hallatlan abban, hogy a „haladás” mit tehetett az elkorcsosult fehér rasszal: az angolok, akik nemrégen még gyakorlatilag szélsőséges rasszisták voltak, és úgy vélték, hogy a Csatornán túl szinte egy másik emberiség él; akik gyarmataikon fennhéjázó módon még az ő kultúrájuknál magasabb rendű, évezredes civilizációk „színes” képviselőit is távol tartották maguktól (Indiában, Kínában stb.), az „antikolonialista” őrületet követve – e sorok írása idején – arra kényszerítették Rodéziában élő honfitársaikat, hogy szakadjanak el a Nemzetközösségtől. Szankciókat vetettek be ellenük, mert nem voltak hajlandók megadni a feltétel nélküli és azonos demokratikus választójogot a néger lakosság tömegeinek, ami azzal járt volna, hogy kikergették volna őket arról a földről, amelyet egyedül ők civilizáltak.

Ami az Egyesült államokat illeti, hogyha az integracionistákat valóban a bűnösség érzése mozgatná, amelyet azokért a sérelmekért éreznek – ahogyan azt némelyek szeretnék hinni –, amelyeket a korábbi rabszolgatartó rendszerben követtek el a négerek ellen – mintha a sok fehér vér, amely a testvérgyilkos polgárháborúban kiömlött (ezt hivatalosan a négerek szabadságáért vívták), nem lett volna elég –, miért nem azt követelik, hogy az Egyesült államok ötven állam közül ürítsenek ki és adjanak fel egyet, azután pedig költöztessék ide az Egyesült államok minden négerét, hogy igazgassák magukat, és csináljanak, amit akarnak, anélkül, hogy bárkit is zavarnának vagy megrontanának.

2 Egy intellektuális igényekkel fellépő irodalmár, Salvatore Quasimodo, az itt kifejtett „rasszista” eszméket kárhoztatva többek között ellentmondással vádolt bennünket, mert miközben a négerek ellen foglalunk állást, elismerjük az indiánokat. Quasimodo nem is sejti, hogy egy „egészséges rasszizmusnak” semmi köze nincs a „fehér bőr” iránti elfogultsághoz. Lényegében egy értékhierarchiáról van szó. Ennek alapján mondunk „nem”-et a négerekre, mindarra, ami néger, és a néger fertőzésekre. (A néger rassz ebben a hierarchiában alig áll az ausztrál bennszülöttek felett. Egy morfológiai kategorizálás szerint mindkét rassz „éjszakai” és „tellurikus”, szemben a „nappali” rasszokkal.) Ezzel szemben nem habozunk minden további nélkül elismerni, hogy a hinduk, kínaiak, japánok felső rétegei és néhány arab törzs – noha bőrük nem fehér – felette állnak a „fehéreknek” – különös tekintettel arra a leépülésre, amelyen a fehér rassz a merkantilisztikus-gyarmatosító terjeszkedés korában keresztülment.

3 Ehhez hozzátehetjük az amerikai komikusok és varietétáncosok mozdulatainak és mozgásmódjának abszolúte néger jellegét.

4 Valójában ez eredetekhez való periodikus visszatérés az, ami „fiatalságot” ad.

5 Természetesen itt a nietzscheanizmusnak csak egyetlen aspektusát vettük tekintetbe. Hogy milyen tájékozatlanság uralkodik ebben az amerikai exisztencializmusban, azt abból a tényből láthatjuk, hogy egyrészt felvállalták a négerek ügyét, másrészt sokakat közülük a zennek, ennek a távol-keleti ezoterikus iskolának a transzcendenciája vonzott.


Julius Evola
FELVILÁGOSODÁS ÉS FORRADALOM
Forrás: http://www.geocities.com/pannon_front/30/htm/18Evola2.htm
Fordította: Ferencz Ernő

Korábban már alkalmunk volt arra, hogy megmutassuk: a világfelforgatás nem annyira saját és a maguk módján pozitív ideáival dolgozik, mint inkább ellentétes – vagyis eredetileg tradicionális, de jelentésükben teljesen meghamisított – princípiumok, ideák és szimbólumok megrontott és eltorzított változataival. és láttuk, hogy ugyanez a helyzet olyan fogalmak esetében is, mint az „internacionálé”, az egyenlőség, a liberalizmus és az individualizmus. Ki kell továbbá emelnünk, hogy ennek az eljárásnak kettős haszna van. Miközben bizonyos princípiumok kiforgatott és meghamisított használata közvetlenül segíti a felforgatás ügyét, az a tény, hogy a felforgatás ideológiái mindazonáltal névlegesen megőrzik e princípiumok csökevényeit, lehetővé teszi az okkult háború egy másik manőverét. Ez a manőver abban áll, hogy az esetleges reakciók ne csak a romlott rész ellen irányuljanak, hanem – ha nem is elsősorban – a tradicionális ideák ellen is. Ezeket az ideákat olyan helyzetbe hozzák, hogy az ellenforradalmi erők esetleges ellentámadása esetén többé nem árthatnak. Másképpen kifejezve, ezekben az esetekben a hamis arra szolgál, hogy a csapás az egészségest érje, és hogy az általános zűrzavar növekedjen. E zűrzavarban pedig a felforgatás egyik irányban akadályba ütköző erői könnyen találhatnak új irányt, amely ugyanazokhoz a célokhoz vezet.

Ha példát szeretnénk bemutatni, a bőség zavarával kellene küzdenünk. De ezt a kérdést most csak futólagosan szerettük volna érinteni. Egyetlen különleges témáról szeretnénk valamit mondani: a „felvilágosodás” kétértelműségéről.

A hétköznapi nyelvben a felvilágosodás a racionalizmus, a képromboló kritika, az antitradicionalizmus szinonimája. Szokásos a felvilágosodást összekapcsolni a szabadkőművességgel és a zsidósággal, ezért gyakran találkozhatunk olyan kifejezésekkel mint „szabadkőműves felvilágosodás” és „zsidó felvilágosodás”. Készséggel elismerjük, hogy e szókapcsolatoknak van bizonyos történelmi alapjuk. Ez az a történelmi alap az úgynevezett „bajor illuminátusoknak [felvilágosodottaknak]” a tizennyolcadik században, a francia forradalom előestéjén folytatott, meglehetősen titokzatos, de mindenképpen kétes ténykedése. ám pontosan ez a ténykedés az, amelyet fontos alaposan megvizsgálnunk, miután éppen ezen a ponton fedezhetjük fel a felforgatás és az eltorzítás folyamatának azt a fordulópontját, amelyről fentebb szóltunk.

Tény, hogy a „felvilágosodás” kifejezés önmagában egy olyan síkra utal, amelynek semmi köze sincs e fogalom később felvett, általánosan használatos jelentéséhez. A „megvilágosodottak ” azok voltak, akik részesültek a szellemi megvilágosodásban, és akik így egy magasabb rendű, racionalitás feletti, individualitás feletti, a közönséges emberi képességeket meghaladó megismerés részeseivé lettek. Végül is ugyanarról volt szó, mint amit a katolikus skolasztika intuitio intellectualisnak nevezett; és amit a keleti indogermánoknál bodhinak hívtak. E kifejezés azt jelenti, hogy „megvilágosodás”, „megvilágosodott, természet feletti megismerés”. Mivel – a dolgok természete szerint – e győzelem csak néhány kiválasztott, néhány magasabb rendű természet privilégiuma lehet, ezért világos, hogy a „megvilágosodás” és a „megvilágosodottak” doktrínája csak egy általános, arisztokratikus és hierarchikus koncepció keretei között foglalhatta el az őt megillető helyét, így tehát ezer mérföldnyi távolságban van mindattól, ami „forradalom” vagy antitradíció.1

Hogy mindazonáltal megértsük a megvilágosodás fogalmának későbbi eltorzulását, meg kell vizsgálnunk a „megvilágosodás” és a „dogma” közötti különbséget. A dogma – mint ismeretes – az a sajátos forma, amelyet Nyugaton (a katolikus vallásban) a tradicionális tanítás felvett, valahányszor a természet feletti síkra hivatkozott. Azonban ezt a formát a körülmények termékének, nem pedig lényeginek kell tekintenünk. Más civilizációkban ez a tanítás más kifejezési formákat talált. Azt a különleges körülményt, amely Nyugaton a „dogmatikus” formához vezetett, az újabb európai ember bizonyos intellektuális lefokozódásában, valamint az individualizmushoz és az intellektuális anarchizmushoz való kifejezett vonzódásában kell megpillantanunk. Annak, hogy azt a megismerést, amely meghaladja az intellektus közönséges képességének határait, tiszteletben tartassák, és az egyének bármiféle támadásaitól megvédjék, nem volt más eszköze, mint a „dogma”. Helyesen írja Guénon: „Vannak olyan személyek, akiket, hogy – a szó etimológiai értelmében – ne tévelyegjenek, szigorú felügyelet alatt kell tartani, míg mások erre egyáltalán nem szorulnak rá. A dogmára csak az előbbieknek van szükségük, az utóbbiaknak nincs; ugyanúgy ahogyan – hogy egy kissé eltérő jellegű példára hivatkozzunk – a képek tilalma csak azoknál a népeknél szükséges, amelyek természetes hajlamaik következtében bizonyos antropomorfizmusba eshetnek.”

Nos, a megvilágosodást úgy kell tekintenünk, mint ami elvileg alkalmassá teszi az embert arra, hogy többé ne legyen szüksége „dogmára”, és ezért szabad legyen, ne álljon felügyelet alatt. Annak, aki valamit a közvetlen evidencia formájában ismer, nincs szüksége „hitre”, mivel „tud”, és valóban szabad. Tehát túl van a „dogmán”, de egyáltalán nem áll vele szemben. Ugyanazt más formában ismeri. és „ortodoxiája” szilárdabb bárki másénál, mivel benső gyökerei, nem pedig külső okai vannak, és még a legjobb akarattal sem tudna „eltévelyegni”.

Ez a „megvilágosodás” és a „dogma” közötti valódi kapcsolat. Sőt, még azt is mondhatnánk: a megvilágosodás igazolja a dogmát, és ezért mindazt, ami tekintély, tradíció stb. Azonban nagyon súlyos eltorzulás lép fel abban a pillanatban, amikor a dogma meghaladásának képessége áttolódik az értelem síkjára. E képesség ugyanis egyáltalán nem magasabb rendű a dogmába zárt megismerésnél, hanem javíthatatlanul alacsonyabb rendű. és ez az a pont, ahol a gát átszakad, és a „megvilágosodott”, „felvilágosult” kifejezést a szabadgondolkodókra, a kritikai és racionalista gondolkozásra kezdik alkalmazni. Ennek következménye a megfékezhetetlen „tévelygés” – vagyis éppen az az állapot, amelynek megelőzésére a tradíciónak Nyugaton dogmatikus formát kellett öltenie.

Miután a dolgok így állnak, több, mint természetes, hogy a „felvilágosodottak” (azok, akik a „dogmatikus obskurantizmussal” az emberi értelem „természetes világosságát” állították szembe) eggyé váltak a forradalmárokkal, a liberálisokkal, az intellektuális és társadalmi felforgatókkal, végül pedig az ateista antikatolikusokkal és a szabadkőművesekkel. Ez a különleges állapot nagyon világosan megmutatkozik a francia forradalom előestéjén, amikor a „felvilágosodás” zászlaja alatt a Voltaire-, Diderot-, d’Alembert-féle hitetlenekkel és szkeptikusokkal, valamint a többi „enciklopédistával” szemben ott találjuk a természetfeletti állítólagos beavatottjait és apostolait.

Egyébként e nagyon ellentétes elemek társulásának lehetett egy rejtettebb és rejtélyesebb oldala is. úgy véljük, nem kutathatjuk komolyan az utóbbi évszázadok titkos társaságainak történetét (beleértve a szabadkőművességet is), ha nem gondolunk a következő lehetőségre. Egy adott pillanatban sötét erők hatottak azokra a személyiségekre, akik – anélkül hogy birtokában lettek volna azoknak a képességeknek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valóban „megvilágosodottak” lehessenek, tehát ahhoz is, hogy elkerüljék e tartományok csapdáit – bemerészkedtek a természetfelettibe. E vonatkozásban a mítosz Prométheuszban mutatja be a lázadó prototípusát, aki elrabolja az olümposzi tüzet (az isteni természet sajátos tulajdonságát), még csak nem is saját használatára, hanem azért, hogy az embereknek adja. Hasonlóképpen lehetséges, hogy a kevéssé megvilágosodott „felvilágosultak” (akik tehát nem tudták, hogy melyek a mélyebb okai mindannak, ami dogma és tradíció) elképzelték az emberi nem megreformálásának és „felvilágosodásának”, az immár „fejlett” ember minden külső béklyótól való „megszabadításának” utópista tervét, és ebben az értelemben tevékenykedtek is bizonyos, eredetileg beavatási titkos társaságokban. Ily módon előkészítették a forradalmak útját. úgy tűnik, valami ilyen történt a „bajor illuminátusok” szektájában is, amelyet 1775-ben alapított egy bizonyos Johann Adam Weishaupt. E személynek biztos a történelmi létezése; a neve azonban szimbolikus álnév benyomását kelti, amely elrejti valódi azonosságát.2 Ettől az időtől kezdve nem kétséges, hogy az ilyen típusú társaságok és a szabadkőművesség között egyre bensőségesebb kapcsolatok alakultak ki, és hogy az egésznek a tevékenysége forradalmi és felforgató volt. A „felvilágosodottak” és a szabadkőművesek rejtélyes kongresszusai jelentették a francia forradalom előjátékát. Ilyen volt a Frankfurt közelében tartott kongresszus is, ahol egy általános forradalmi tervet dolgoztak ki. Ennek első fázisaként a francia monarchia elpusztítását vették tervbe, azután pedig a Róma elleni támadást – a trón, majd az oltár elleni támadást. Ha idáig eljutottunk, nem kell hosszú utat megtennünk addig a mítoszig, amelyet – szoros kapcsolatban a zsidósággal – a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben látunk körvonalazva.

Mindez tehát meg tudja magyarázni a „felvilágosodással”, szabadkőművesekkel, zsidósággal, racionalizmussal stb. kapcsolatos zűrzavart, azonban elvileg nem tudja igazolni. Ha a föld és az ég közötti valamennyi hatékony kötelék szétszaggatása a világfelforgatás alapvető célja, minden további különleges tevékenység előfeltétele, azt kell gondolnunk, hogy az ilyen zűrzavarok egyáltalán nem spontánok, hanem – valamilyen módon – „sugalmazottak”. Ezért valójában mi más lenne a céljuk, mintsem hogy a szabadkőművességre, a zsidóságra és társaikra mért csapás számukra legalább azzal az előnnyel járjon, hogy hiteltelenítsen és ellenszenvessé tegyen minden magasabb megismerésre, minden transzcendens spiritualitásra irányuló törekvést?

Mivel a dolgok így állnak, jelen megfontolások talán nem csak „akadémikus” érdekességűek. Valójában óvakodnunk kell az efféle taktikától, hogy a fent bemutatott zűrzavar révén nehogy elősegítsük – legalább is közvetve – ellenfeleink törekvéseit.

1940

1 A magyar nyelvben a latin illuminatiot hol „felvilágosodásnak”, hol „megvilágosodásnak” fordítjuk, vagyis nyelvi eszközökkel (szóhasadással) is kifejezzük az illuminatio eredeti és eltorzult jelentésének különbségét. (A fordító megjegyzése.)
2 E ponton ki kell javítanunk Evola néhány tévedését. Az illuminátusok (akik magukat kezdetben perfektibilistáknak nevezték) rendjét nem 1775-ben, hanem 1776 májusában alapították. Adam Weishauptnak, az ingolstadti egyetemen a kánonjog tanárának, ez a valódi neve volt. (Rendi neve viszont Spartacus volt.) (A kiadó megjegyzése.)


Julius Evola
RENÉ GUÉNON: KELET ÉS NYUGAT
Forrás: http://www.geocities.com/CapitolHill/1715/sacr0705.htm
Fordította: Baranyi Tibor Imre

René Guénon A modern világ válsága* című könyvének új kiadása alkalmat ad a Szerző által kifejtett elsőrendű eszmék meglehetősen érdekfeszítő kritikai számbavételére. Ezen eszmék szorosan kapcsolódnak a Kelet és a Nyugat közötti viszonylatok, valamint az egészében vett civilizációra váró sors problémájához. Rendkívül érdekes az, hogy Guénon elhatárolódik mindazoktól, akik nem is oly régen »a Nyugat alkonyáról«, »az Európai szellem válságáról« és hasonlókról beszéltek — magyarán mindazon eszméktől, amelyek manapság, a II. világháborúban bekövetkezett újabb összeomlás után ismételten felelevenedtek. Guénon nem törődik egyedi esetekkel és zavaros reakciókkal, sem a szónak manapság adott értelemben vett filozófiával; eszméi egy tágas és imperszonális tradícióból erednek. Szemben azon szerzőkkel, akikre az imént céloztunk – Spengler, Ortega y Gasset, Huizinga, Massis, Keyserling, Benda –, Guénon szellemileg nem tartozik a modern világhoz; egy másik világról tesz tanúságot és nem csinál titkot abból a tényből, hogy tudásának nagy részét a tradicionális Kelet képviselőivel való közvetlen kapcsolatának köszönheti.

Guénon kiindulópontja – és ezt részünkről is lényeginek s minden további nélkül elfogadhatónak tartjuk – az, hogy a valódi ellentét nem Kelet és Nyugat között van, hanem a tradicionális civilizáció és a modern civilizáció között; ez tehát se nem földrajzi, se nem történelmi, hanem morfológiai és tipológiai jellegű.

»Tradicionálisként« voltaképpen az egyetemes típusú civilizációt írhatjuk le, amely még ha különböző formákban és több-kevesebb tökéllyel is, de mind a Keleten, mind a Nyugaton megvalósult.

A »tradicionális« civilizáció – minden tradicionális civilizáció – metafizikai vonatkozási pontokkal rendelkezik. Jellemzőjük egy mindazt meghaladó rend elismerése, ami pusztán emberi és időbeli; egy elit által gyakorolt jelenlét és tekintély, amely elit ezen transzcendens síkról vezeti le az alapelveket és értékeket, amelyek egy magasabb tudásrendszer eléréséhez szükségesek, illetve egy, a hierarchikus alapelvek elismerésére épülő társadalmi szervezet létrehozásához, és ahhoz, hogy az életnek egy ténylegesen mély jelentőséget biztosítsanak. A Nyugaton már csak a középkor gondoskodott egy ilyen értelemben felfogott tradicionális civilizációról. A tradicionális civilizáció közvetlen ellentéte a modern civilizáció, legyen az akár nyugati, akár keleti. Jellemzője a szisztematikus tagadása mindannak, ami több, mint emberi – akár egyéniként akár közösségiként szemlélve –, valamint a tudás, a cselekvés, az élet megszenteletlen formáinak szervezete, amely semmit nem lát az időbeli és esetleges realitásokon túl, amely a számok uralmához vezet, és végül egy olyan logikus szükségszerűség, amely kezdettől fogva magában hordozza a világ által jelenleg oly szembeszökő és széles körben magától értetődő módon elszenvedett válságok és felfordulások csíráit.

Guénon szerint a helyzet Keleten más. A Kelet még mindig őrzi a másutt már eltűnt »tradicionális civilizáció« eleven vonásait. Guénon meggyőződése, hogy a modem világ csak úgy lábalhat ki a folyamatos válságból, ha visszatér egy tradicionális típusú civilizációhoz. Ez azonban a semmiből nem jöhet létre. Mivel a Nyugaton a saját korábbi tradicionális formákkal való kapcsolat korai elveszítése miatt – mindössze talán egy nagyon szorosan értelmezett vallásos világot leszámítva – szinte semmi se maradt, Guénon úgy látja, hogy a nyugati elit és a Kelet tradicionális szellemiségének képviselői közötti kapcsolat elsődleges fontosságú egy újjászületés, bizonyos látens erők úgyszólván »galvanizálásának« biztosításához. Nem arról van szó, hogy meg kellene próbálnunk magunkat keletiekké tenni, hanem átvenni Kelettől azt, ami felhasználható saját tradíciónk újrafelfedezéséhez, hogy ezáltal meghaladjuk a jelenkor merőben emberi, individualista és racionalista civilizációját; egy lépésről-lépésre kialakított atmoszféra kedvezne egy tradicionális Nyugat újra-megszületésének. Ekkor a Kelet és Nyugat közötti kiegyezés természetszerűleg jönne létre és teljesen más alapokon nyugodna, mint amilyeneket azok képzelnek el, akik az ilynemű problémákat kizárólag politikai vagy absztraktan kulturális, netalán gazdasági vagy ködösen »spiritualista« álláspontról szemlélik.

Guénon ezen eszméi fő vonalaikban számunkra teljesen elfogadhatónak látszanak és szabatos formában való fogalmazása – valamint megvesztegethetetlen hűsége az igazság és csakis az igazság felé – elismerést érdemel. Mindazonáltal amidőn a fő vonalakról áttérünk a részletekre, a világnézetre és a hatékony cselekvést igénylő szimbólumokra, fenntartásokkal kell élnünk.

Ha a Kelet felé fordulunk, Guénon nézetei frissítésre szorulnak, mivel könyvének első kiadása óta láthatólag számos dolog megváltozott és rohamosan változik. Napról napra nyilvánvalóbbá válik, hogy maga a Kelet – a tradicionális civilizáció megtestesítőjeként felfogva – is válságba süllyed. Kína többé nem jöhet szóba. Indiában nacionalista és modernizációs trendek vernek szilárd gyökereket. Az arab országok, sőt Tibet káoszban. Úgyhogy Guénon Keletjének java része úgy látszik a múlt egy darabjává válik, és azok a keleti területek, amelyeken a tradicionális szellemiség egy megszakítatlan folytonosságnak köszönhetően még él, és amelyek eleget tehetnének a szóban forgó feladatnak, legfeljebb kiválasztott szellemek néhány kis és erősen zárt csoportjának a formájában lelhetők fel, amelyek népeik történelmi sorsában az események menete által egy egyre csökkenő jelentőségű szerep játszására vannak kárhoztatva. Annyit lehet remélni, hogy legalább ezeknek a kis csoportoknak sikerül immúnisaknak maradniuk a modernizáló hatásokkal szemben, amelyeknek sajnos a keletiek zöme, akik civilizációjuk egyik vagy másik aspektusát Európában vagy Amerikában próbálják meg ismertté tenni, nem tud ellenállni. Máskülönben a problémák, miként Guénon állítja, a legfontosabb részüktől fosztódnának meg. A dolgok jelenlegi állása szerint, meg kell ismételnünk, hogy a Guénon által kifejtett gondolatokat szkeptikusan kell elfogadnunk, máskülönben arra késztetnének, hogy a mai Keleten – ezt egy per se civilizációként felfogva – valami olyan után kutassunk, ami modellül szolgálhat számunkra. És az sem várható, hogy a dolgok megváltoznak a közeljövőben.

E ponton hasznos lesz néhány gondolat azon ciklustörvények tárgyában, amelyek oly fontos szerepet játszanak a tradicionális tanításban, és amelyekre maga Guénon is gyakran hivatkozik. Szemben a XVII. és XVIII. század optimista és haladáspárti nyugati mítoszokkal, ezek a törvények a spiritualitás és a tradíció fokozatos, aszerint való elveszítéséről beszélnek, minél távolabb kerülünk a kezdőponttól; és a modern civilizáció összes negatív és válságos jellemzője összefoglalható abban a tényben, hogy tudniillik ezek egy ciklus, az Indiában Kali-Yugaként (Sötét Kor‹ ) ismert ciklus végső fázisaival állnak összefüggésben, amelyet már évszázadokkal ezelőtt úgy írtak le, mint ami kísértetiesen emlékeztet a jelenkori Nyugat sajátosságaira.

Azt lehet mondani, hogy a Nyugat jelenleg epicentruma a »Sötét Kornak«. De mivel ezeknek a törvényeknek egy általános jelentőségük van, nem zárható ki, hogy holnap a Kelet és Nyugat közötti viszony tekintetében egy nagyon sajátos megoldás jön létre. Amidőn mi nyugatiak egyre előrébb jutunk a lefelé vezető úton, egyúttal a jelenlegi ciklus végpontjához is egyre közelebb érünk, és ez azt jelenti, hogy egyszersmind egy új kezdethez is közelebb kerülünk azokhoz a civilizációkhoz képest, amelyekben még léteznek tradicionális formák. Joggal gondolhatjuk, hogy ezen törvényeknek engedelmeskedve a Kelet is végigjárja a mi Keresztutunkat, mégpedig végletesen gyorsabban - gondoljunk csak Kínára! Ilyenformán az egész probléma abban összegződik, hogy vajon a nyugati erők képesek lesznek-e keresztülvezetni bennünket a válságon, a ciklus nullapontján túlra. Amennyiben igen, könnyen lehet, hogy a Kelet ott fog járni, ahol a Nyugat ma, miközben a Nyugat maga már túljut a »Sötét Koron« ; s a kettejük közötti viszony ily módon megfordul. E nézet szerint, mindaz, amit a Kelet képvisel – nem az elit.je, hanem valós jelenlegi civilizációja mint egész – ekkorra bizonyos értelemben egy maradvánnyá válik, annak a ténynek a következtében, hogy (a Kelet) nem érte el azt a pontot, amit a Nyugat elért a ciklikus folyamatban. Így, általánosságban szólva, azok a hivatkozási pontok, amelyekkel a Kelet szolgálhat a számunkra, inkább ideális természetűek, mintsem ténylegesek, és az ember nem szemlélheti túlzott optimizmussal az innen nyerhető kilátásokat azon valóban értékes segítséget nyújtó ellenálló erők vonatkozásában, amelyek az egész világra kihatóan működnek jelenleg, és amely világot aligha lehet másként uralni, mint »tigrislovaglással«.

Tanulmányozva a Nyugat átépítésének azon lehetőségét, amely nem pusztán a katasztrófától való megmentésben állna, hanem egyúttal a történelmi mozgás élére is juttatná mihelyt az új ciklikus periódus erői mozgásba lendülnek, egy princípium kérdésével kell szembenézni, hogy a Guénon által felvett specifikus álláspontot megvizsgálhassuk. Guénon szerint a modern világ válságának egyik oka annak az elsőbbségnek az elméleti és gyakorlati tagadásában áll, ami a tudásnak, a szellemi szemlélődésnek és a tiszta intellektualitásnak járna ki a cselekvéssel szemben.

Guénon ugyanakkor az előbbi kifejezéseknek a szokásostól erősen eltérő értelmet ad. Azon szellemi aktivitás kifejezésére használja őket, ami az összes ép tradíció örök alapjául szolgáló, tiszta metafizikai princípiumok transzcendens rendjével áll kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy semmi ok nem hozható fel ezen elsőbbség cáfolására, amennyiben a cselekvést zavaros, fény és távlat nélküli aktivitásként értelmezzük, amit kizárólag esetleges és anyagi megfontolások vezérelnek, puszta világi teljesítmények elérése végett, és jelenleg ez az egyetlen formája a cselekvésnek, amit a modern civilizáció elismer és tisztel.

Ha azonban tisztán doktrinálisan értelmezzük, a helyzet megváltozik. Emlékezni kell rá, hogy a szemlélődés – vagy tiszta tudás – és a cselekvés közül az első mindig a papi, míg ellenben a második a harcosi vagy királyi kaszttal (hindu kifejezéseket alkalmazva a bráhmanákkal és a ksatriyákkal) áll összefüggésben. A szemlélődés specifikusan vallási-papi szimbólum, míg a cselekvés** a harcos és a király szimbóluma.

Amidőn ezt elmondtuk, vissza kell kanyarodnunk egy tanításhoz, amire maga Guénon is nem egyszer utal, tudniillik arra, hogy a méltóságok ezen kettősége eredetileg nem létezett, a két hatalom egybeolvadt egyetlen csúcsban, amely egyszerre volt királyi és papi. Az ősi Kína, az első arya hindu korszak, Irán, a korai Görögország, Egyiptom, a korai majd pedig a birodalmi Róma, a Kalifátus stb. mind ezt tanúsítja. Egy hanyatlás és visszafejlődés eredménye, hogy a két méltóság kettéválik, sőt nem ritkán egyenesen harcban áll egymással egy kölcsönös el nem ismerésnek köszönhetően. De amikor ez a helyzet, a két irány közül már egyik sem követelhet abszolút elsőbbséget a másikkal szemben. Mindkettő egyformán származik az eredeti eszmei és tisztán tradicionális állapotból és egyformán messzire el is szakad ettől; és ha nekünk ilyen vagy olyan formában ezen csúcs helyreállítása a célunk, a kettő közül bármelyiket, akár a papi-szemlélődő elemet, akár a harcosi-cselekvőt megtehetjük alapkőnek és kiindulási pontnak. Ebben az esetben a cselekvést természetesen nem a modern, hanem a tradicionális értelemben kell venni; amilyenben a Bhagavad-Gita vagy az iszlám jihad, vagy a nyugati középkor aszketikus lovagrendjei. Guénont »egyéni elfogultsága« meggátolta abban, hogy adekvátan felismerje mindezt, illetve arra késztette, hogy a cselekvés szemlélődés mögé való utasításának kiemelt fontosságot tulajdonítson a saját szemléletmódjában. És ez az egyoldalú állásfoglalás a Nyugat lehetséges újjáépítésének problémája kapcsán következményeket von maga után.

Kétségtelen, hogy a nyugati világot és a nyugati embert az jellemzi, hogy a cselekvésnek elsőbbséget tulajdonít; Guénon maga is elismeri ezt. Mármost az egyetemes értelemben vett tradíció metafizikai, nem-emberi esszenciájában bár egy, ugyanakkor lehetővé tesz különböző formákat is azon népek és társadalmak eltérő hajlamainak és képességeinek megfelelően, amelyek szolgálatára rendeltetett. Először is tehát Guénon elmulasztja megindokolni állítását, miszerint a Nyugat számára az egyetlen lehetséges tradicionális forma vallási jellegű volt, vagyis ideálként a legjobb esetben is a szemlélődésre irányult. E ponton megállapíthatók a tények, azonban az ember nem beszélhet joggal a nyugatiak sajátos jellegéhez legjobban alkalmazkodó tradicionális formáról, akik inkább hajlamosak a cselekvésre, és akik a cselekvési ideálokat átalakító és egységbe rendező tradíció hiányában mára a cselekvést a mindannyiunk által ismert anyagias és primitív kifejeződésekké alacsonyították. Azonkívül a kereszténységet megelőzően a Nyugatnak más típusú tradíciói is voltak, illetve a középkor civilizációját nem csupán a tudás és a szemlélődés ideáljai határozták meg. Mindössze ezen civilizáció fontos ghibellin kifejeződéseire emlékeztetnénk, jóllehet ezek valódi nagyságát és legmélyebb jelentőségét már alig értik manapság.

Ha pedig a jövőt – azaz a Nyugat tradicionális irányokban való újjáépítésének lehetőségét – is szemügyre vesszük, ugyanez a kérdés merül fel. Amennyiben a Nyugat a cselekvés felé vonzódik, a cselekvésnek kell lennie a kiindulópontnak, és az embernek tartózkodnia kell attól, hogy mindent eretnekségnek és antitradicionálisnak bélyegezzen, ami nem a szemlélődésnek és tudásnak az egyoldalúan értelmezett cselekvéssel szembeni elsőbbségéből indul ki. Ehelyett azokat a civilizációformákat kell tanulmányozni, amelyek miközben tradicionálisak – s ily módon jelentőséget tulajdonítanak mindannak, aminek metafizikai és nem kizárólagosan emberi jellege van –, alapjuknál a cselekvés világból vett szimbólumokat hordozzák. Csak egy ilyen jellegű tradíció képes magával ragadni a Nyugat népeit és csak ez képes számukra valami szervesről, magafajtájúról és hathatósról gondoskodni.

Különös, hogy Guénon számos, keleti civilizációkra tett utalásai közül gyakorlatilag kifelejti Japánt. Ez ismét »egyéni elfogultságának« következménye, azon civilizációk iránti szimpátia- és megértéshiányé, amelyekben nem a tradíció brahmani-papi értelmezése a meghatározó. Japán ezzel szemben olyan, ami egészen tegnapig a legértékesebb példáját nyújtotta egy olyan civilizációnak, amelyben a külsőségek egy – defenzív és offenzív – cél eszközeként modernizálódtak, ám amely benső esszenciájában hű maradt egy évezredes, királyi-harcosi és nem szemlélődő típusú tradícióhoz. Mindennek a szamuráj kaszt volt a gerince, egy kaszt, amelyben a cselekvés szimbólumai nem zárták ki, sőt mi több előfeltételezték egy szakrális, sőt olykor beavatási jelleg elemeit. Minden létező különbség ellenére, amely elválasztja őket, ez a civilizációs minta volt látható a Szent Római Birodalom viszonylataiban, és ahhoz, hogy a nyugati ember újraélesszen a maga számára egy magasabb rendű, tradicionális elhivatottságot, kétségtelenül inkább ilyen jellegű, megfelelően kiigazított és megtisztított ideálokra kell előtte hivatkoznunk, mintsem szemlélődő és tisztán tudás jellegűekre.

Guénon az élite intellectuelle [ › intellektuális elit‹ ] kifejezést használja azokra való utalásul, akiknek a Nyugaton – vagy önállóan, vagy a még élő keleti tradíciók képviselőivel együttműködve – szervezniük és fokozatosan kivitelezniük kellene egy szemléletmód változást, a feloldódás folyamatát megállítandó, még mielőtt az bevégzi a maga fatális, visszavonhatatlan progresszióját az egész modern világban. Mint már mondottuk, Guénon az »intellektuális« kifejezést nem az általánosan bevett értelemben használja; akikre ő utal, nem »értelmiségiek«, hanem rangosabb jegyeket hordozó emberek, akiknek kiformálódása tradicionális irányokban megy végbe, és akik metafizikai tudással rendelkeznek. Azonkívül »közvetett akcióról« beszél, amit láthatatlanul és lemérhetetlenül ezen elit hajthat végre (itt emlékeztethetünk bizonyos kínai titkos társaságokra, esetleg a XVII. és XVIII. századi szabadkőművesség tevékenységére).

Mindezek ellenére az intellektuális elit gondolata némileg absztrakt benyomást kelt. Részünkről elfogadhatóbbnak kell tartanunk: a tradicionális szellem aktív, nyugatiasabb kifejezésmódjával kapcsolatos, már megtett megfontolásokat, a célnak egy, az intellektuális elitnél jobban megfelelő elképzelését, mégpedig egy Rendét, mint amilyen más korokban
– analogikusan – a templomosoké volt, vagy az izmaelitáké, vagy a teuton lovagoké. Egy Rend egy emelkedettebb életformát képvisel, egy olyan cselekvő élet keretein belül, amelynek metafizikai és tradicionális »dimenziói« lehetnek, miközben közvetlenebb kapcsolatban marad a realitás világával és a történelmi tényekkel.

Mindez azonban egy szemléletmód változást rejt magában, egy új világszemléletet, amelynek ki kell fejtenie a maga hatását a modern kultúra minden területére, beleértve azokat is, amelyek egzakt tudományokként ismeretesek. Mármost ezen általánosabb feladat esetében a megtett fenntartásainkat el kell ejtenünk; mindaz, amit Guénon mond, vitathatatlanul helyes; rámutat a lényegi alapelvekre, amelyeket el kell fogadni mind a modern világ válsága valós gyümölcsének felismeréséhez, mind az »integrális tradicionalizmushoz« való visszatérés alapjainak lefektetéséhez. Guénon sugallatai egészen más eredményre vezetnek, mint azon nyugatiak által manapság előterjesztett hiányos javaslatok, akik itt-ott ösztönösen szembeszegülnek a jelenleg uralkodó állapotokkal, amelyek egyetlen lehetséges és végzetes következményét – többé-kevésbé tisztán – előre látják.

Nos az a tény, hogy egy nyugati ember, mint amilyen René Guénon, ezen következtetésekhez nem pusztán saját erőire és lehetőségeire támaszkodva jutott el, hanem a még élő tradicionális Kelet hiteles képviselőivel való szoros kapcsolata révén, olyasvalami, aminek különös jelentősége van a számunkra, és ami kiérdemelte azt, hogy hangsúlyozzuk ezeken az oldalakon.