Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Erődi Béla
TÖRÖK MOZAIK

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
A második kiadás alapján,
Budapest, Aigner Lajos


TARTALOM
Előszó
Naplómból
I. Várna
II. A Neptun fedélzetén
Tolmácsok és kalauzok
A hasis
A hasis-evő dervis
Egy karácsony-éjjelem Sztambulban
Konstantinápoly holdvilágnál
Az uralkodó szultán hálókabátaban
Hogyan imádkoznak a törökök?
Török zene, dal és tánc
Dervisek
Mevlevi vagy táncoló dervisek
Rufai vagy üvöltő dervisek
Bektasi dervisek
A török nő
A török otthon
Hárem és többnejűség
A hárem hatalma
Egy török népballada
Ramazan
A ramazani menyasszony
Török játékok
Török színészet
Török lakmározás
Kalmár élet


Előszó

Keletnek meglátogatása már gyermekkoromban vágyaim célpontját képezte, s alig végeztem be tanulmányaimat a középtanodában s szenteltem egy évet Vámbéry Ármin egyetemi tanár ur vezetése mellett a török nyelv megtanulására; azonnal ketembe vettem a vándorbotot s indultam a távolból intő Eldoradom felé.
Teljesen saját erőmre hagyatva, bár vágyam és akaratom minden akadállyal bátran küzdött, csakhamar meg kellettállapodnom s utamat legalább egy időre félbeszakítanom. Konstantinápolyban, a derék, becsületes és vendégszerető török nép között telepedtem le, célom lévén végleg ott maradni. Itt főleg keleti nyelvtanulmányaimat folytatva és a keleti életet tanulmányozva töltöttem két évet; midőn felszólítást kaptam hazulról, hogy az általános védkötelezettségnek eleget teendő, hazámba térjek vissza.
A felszólításnak pár nap múlva eleget tettem s hazatértem. Ennek következtében a véletlen sors számításaimat keresztül húzta, gyönyörű terveimet mind halomra döntötte - : soha sem volt azóta lakalmam és módom visszatérhetni oda, honnan oly hirtelen kiragadott végzetem.
Törökországi élményeim és tanulmányaim egy parányi része a napi sajtóban látott napvilágot; önálló munkaként a "Török mozaik" jelen kötete lép először az olvasó közönség elé.
E kötetben ízelítőül nyújtok át az olvasó közönségenk egy kis adagot azon gyümölcsökből, melyeket keletnek verőfényes ege alatt gyűjtöttem.
A mi illeti a tárgy feldolgozását, azon voltam, hogy e kis kötet lehetőleg tarka kockákból, mintegy mozaikkövekből legyen összerakva, hogy ezáltal a törökországi élet több oldalát legyek képes feltüntetni.
Parányi kis rész ez azon anyaghoz képest, mely részben már feldolgozva a megjelenést várja, részben csak vázlatban fekszik jegyezeteim között.
Hogy ezen anyagból még mennyi és mely időben lát napvilágot, az teljesen az olvasó közönség pártfogásától függ, melynek szíve jóindulatában alánlja e művét

a szerző
Budapesten, 1874. dec. 1-én.



Naplómból

I. Várna, 1868. april 8-án

Már harmadik napja, hogy Ruscsukból ide megérkeztem, s hajóra várok, mely Konstatinápolyba szállítson. A "Xenodochion ethnikon" (Nemzeti szálloda), Várnának legelső vendéglőjében szállottam meg történetesen, miután egyik utitársam ezt ajánlotta különösen. Ha az első vendéglő is ilyen ronda és kényelmetlen, milyenek lehetnek még a harmadrendűek! A görög vendéglős, ki franciául és olaszul is meglehetősen beszél, s kivel csakis e nyelveken értekezhettem, nem éppen közönséges műveltségű ember; mert amint megtudta, hogy magyar vagyok, azonnal a várnai szerencsétlen ütközetet hozta emlékezetembe. Megmagyarázta, hogy az ütközet hörülbelül hol volt, sőt annak egyes részleteiről is tudott egyet-mást elmondani. Nem mulasztotta el, hogy a mint a törököket hozta szóba, görög szokás szerint, egy jó adag szitkot és rágalmat szórjon rájuk, azt hivén, hogy nekem ez által valami nagyon kedves dolgot cselekszik. Hagytam őt buzgalmában s kisétáltam a fekete tenger partjára; leültem ott a vár falán kívül egy meredeken a tengerbe nyúló sziklára s bámultam a háborgó tenger játékát. Beh szokatlan érzés szállt meg e végtelen víztömeg látásán; a bárkák és csónakok, melyek nagy számmal álltak a kikötőben, gyönyörű táncot jártak a ahbok hátán, melyek majd gömbölyű domborodással szökdöstek felfelé, majd rohamos eséssel siklottak a mélybe le. Távolban, hol az ég a vízzel összefoly, fehérlő pont válik ki a ködös láthatárból, s mindig közelebb jőve, nagyobb terjedelmet vesz, míg végre tisztán kivehető, hogy vitorlás hajó evez a kikötőbe.
A világító torony, mint a hajósok védangyala, éber szemekkel tekint szét a mérhetetlen tenger hullámain s védő karjaiba hívja a bizonytalanságban révedezőket. Kalauzul ajánlkozik azoknak, kiket a vihar és fergeteg-dúlta elem kénye szerint hány, vet. Széttekintek az én életem viharos tengerén, de a világító torony biztató világára sehol sem találok.
Itt ülök egy rodeg szikla hátán, mely elett a bősz elem vadul csapong, s mintha még ezt a kis helyet is irigyelné tölem, fondor mormogással dobja rám dühtől tajtékzó habjait. Dúlhatsz tőlem, te bőszült hullám, nem ijedek meg haragodtól. Mitől foszthatnál meg engem, mikor semmim sincsen, csak árva életem, azt pedig már ugyis rég kockára tettem, midőn magam a vak sors kénye-kedvére bíztam. Csak dühöngjetek hullámok, mily gyönyör néznem e küzdelmet, mellyel az emberi kéz alkotmányaiba kapaszkodva irtóháborút folytattok!
Így ültem elmerengve e sziklán ma is, mint a többi napokon, több órán át, jövő sorsom kétes jövőjébe tekintve; de semmi megnyugtatót sem találtam abban; mindenütt a keserű csalódások, a tépett remény visszataszító képeivel találkoztam, s midőn merengéseimből magamhoz tértem, a természet jelenségei is ezt szimbolizálták előttem.
Lépésem súlya nyomasztó teherként nehezedett kebelemre; a tépelődések, talán szemrehányások is, melyeket magamnak némely percben tettem, keserűséggel töltöttek el. Valami fájdalmat éreztem, melynek nem tudtam nevet adni, de éreztem, hogy jobban emészt a közönséges fájdalomnál. Hazám jutott eszembe, s benne kedves szüleim s testvéreim, kiket elhagytam talán örökre, anélkül, hogy legalább elbúcsúztam volna tőlük. Mindenütt amerre léptem, ahol megfordultam, idegen, részvétlen arcokat láttam s ez még inkább növelte fájdalmamat. Elővettem szeretteim arcképeit s órahosszat elnézten azokat. Beszéltem hozzájuk édes hazai nyelven, mert féltem, hogy e nyolc nap alatt tán már el is felejtettem. Dehogy felejtettem, minden szava, melyet ejkeimon kiejtettem, vádlólag lépett fel ellenem s mardosta keblemet, hogy elhagytam a drága hazát, hol az ő otthonuk van. Nem mertem többé a vigasz e nem éhez folyamodni; hisszen nekem az is csak fájdalmat okozott: elnémultam, mint a komor karthausi, s magamba igyekeztem folytani keserveimet.
Eljött a délután. Kis poggyászomat, mely igen könnyű volt, kezembe véve, a kikötőbe mentem s ott felülve egy csónakra a Neptun hajóra vitettem magamat, mely éjjel volt indulandó Konstantinápolyba.
A hajón egy török pasa is utazott az ő családjával, mely nagyon sok tagból állott, mivel a fedezet egy részét teljesen elzárták nejei s annak kísérete számára. Én, miután az időjárás nagy hideget hozott, a hajó kéményéhez közel egy sarokban vontam meg magamat, igen alkalmas ponton, hol a hideg ellen is védve voltam s azon felül nyílt kilátást élveztem a tengerre és a szabad égre. Mellém egy várnai görög kereskedő telepedett le s miután elhelyezkedett, kivett egy bögrét, s hozzálátott vacsorájához. Oriszte kirie! (Tessék uram!) szólt hozzám, s megkínált a rizsbe főtt osztrigákkal; de megköszönve barátságát, nem éreztem étvágyat e különös ételnem iránt. Beszélt aztán hozzám görögül; de miután én e nyelven csak igen keveset tudtam, törökül kezdtünk társalogni. Lassanként beszállottak az utasok is, úgyhogy mire az éjfél közeledett a hajó is felszedte horgonyát s elhagyta a kikötőt.


II. A Neptun fedélzetén, april e-én

Éppen éjfél volt, midőn gőzhajónk gépezete zakatolni kezdett, s a hajó kerekei a hullámokkal küszködve, járművünket a kikötőből tovaragadták.
Szép csillagos, holdvilágos volt az éj, s a regényesen fekvő Várna a hold fényében mesés alakban tűnt fel előttünk. Nem sokáig gyönyörködhettünk e festői látványban; a hajó azt elrabolta szemeink elől s helyette egy más látmányt nyújtott. A galatai előfok is világító tornyával eltűnvén a ködös láthatárban, azután már nem láthattam egyebet, csak eget és vizet. Mennél tovább haladt a hajó a fekete tenhger hullámaiban, annál sajátságosabb érzés fogott el. A tengeren, a nyílt viharos tengeren fergeteg és veszély között utazni, ez tetszett nekem. Az északi hideg szél végig suhogott a hajó árbócai és vitorlái között; mint síró gyermek sivítása hangzott az a ahajókötelek között, majd hirtelen megszűnt s csak mint a haldokló utolsó nyögése, tompán, mélyen enyészett el. A tengeren ekkor sem volt csend, mert a hánykolódó hajót óriás hullámok csapkodták körül s nagy loccsanással estek vissza a hajó oldalairól. A gőzkazán folytonos működése, a hajókerekek zajgó csobbanása, amint a hullámokat szétszaggatták, az árbocok között pajzánul száguldó szélvihar, a hajónak jobbra-balra ringása, emelkedése és esése, nem hagyják az utazót egy percig sem nyugodni. Folytonosan háborog az ember keble is, mint a tenger hullámai, melyek próbára teszik az ember lelkületét. Én különben sem tudtam volna nyugodni, éppen e percben, ily ünnepélyes jelenetekben, midőn az egész ujságával és szokatlan varázsával kötötte le keblemet. A végtelen tenger zöldes hullámai, megtörve foszlányos fehér habokban s megaranyozva a táncoló hold sugarai által; az ég és víz ölelkezése s a kék ég helyett a zöld tengerben fürdő milliárd csillagok, a hajó kerekei által porrá morzsolt hullámoknak arany és ezüst por alakjában felszálló parányai, a hajónk felett kerengő sirályok szárnycsattogása és jajveszékelő sivítása; a hajónkat követő delfinek fel-feltűnő, majd alámerülő játéka: mind oly elbűvölő hatást gyakoroltak rám, hogy a metsző hideg, mely átjárta tagjaimat, sem tudott kedvező helyemtől elűzni.
Gondolatokba merülve néztem a természetnek gyönyörű játékát. A hajó párkányzatához támaszkodva átkaroltam egy erősen álló póznát, nehogy a hajónak hirtelen jobbra -balra dűlése közben a hullámok közé kerüljek. A szélvihar folyton sivított, bömbölt és jajgatott, a hullámok pedig magasra tornyosodva tajtékot szórtak kegyetlen üldözőjük szemébe s az emberi kéz gyenge alkotmányán töltötték ki bosszujokat, szüntelenül ide s tova ráncigálva azt. A fekete tenger híres az ő viharairól; de különösen a tavaszi s főleg áprilisi háborgások a legfélelmetesebbek. A kapitány, ki egy tapodtat sem hagyta el helyét, sokszor mormogott magában valami káromkodásfélét, de a hullámok ezt nem akarták megérteni s csak tovább dúltak. A hajó utazói egymásután hagyták oda a fedezetet, a kik t. i. ott hagyhatták, s a hajónak alsó részébe vonultak, remélve, hogy ott a kellemetlen rázkódásoktól s az ezek által okozott tengeri betegségektől nem támadtatnak meg annyira, mint a fedezeten. Aki lábaira mert állani, azt szédülés fogta el, s mint a maszlagos hal támolygott; egy lépést tett, kettőt bukott előre. Tanácsosabb volt tehát félrevonulni s amennyiben lehetett, a hajó közepe felé lefeküdni.
Az én fejem is megnehezült, úgy éreztem, mintha tízszeres súllyal nehezedett volna rám. Valami szokatlan érzés lepett meg, melyet tengeri betegségnek neveznek, de leírni nem tudok. Nagyon halvány lehettem magam is, mert a mellettem ülő görög utitársam, ki szintén megkapta a bajt, halálsápadt volt. Kedélyállapotomban elemem volt a küzdés; mennél többet állottam ki, annál jobban éreztem magamat, ha a küzdelmen túl voltam: de e percben az elemek harca, melynek következményeit mi éreztük legjobban, nem érdekelt többé. Tétlenül, magamon kívüli állapotban feküdtem ott elterülve, még tagjaimat sem tudtam megmozdítani. Hogy mennyi ideig fekhettem így, nem tudom; csak arra emlékszem, hogy szomszédom, ki hamarább üdült fel mint én, többször megkínált rummal, melytől, mint mondá, jobban leszek; de a világ minden kincséért sem lettem volna képes az italt csak megízlelni is.
Hajnal felé lehetett. A sűrű köd, mely hajónkat körülvette, elzárt előlünk minden kilátást, még az ég nyájas kék színében sem gyönyörködhettem. Kis idő múlva a legimpozánsabb látvány tárult fel szemeink előtt. A nap felkelte volt az. Aki szívét az érzéketlenség kérgével bevonta, menjen a viharos tengerre, s megtanul érezni; aki elméjét a hitetlenség és kétkedés fagyával megdermesztette, nézze meg a tengeren a felkelő napot, s megtanul imádkozni.
Amint keleten az első piros sugár felhatott a tenger hullámaiból, a sűrű ködfellegek között halvány fény terült el. E fény mindig éléndebb és éléndebb lett, míg a nap is felemete fényes arcát. Itt a tengeren sokkal szelídebb és kegyesebb az emberek iránt. Bizalommal enged arcába tekinteni, nem rejti el bájait; hanem engedi, hogy a szegény halandó a hányattatások közepett reményt tápláljon látása által. A régi görögök hiedelme a napról, hogy a rózsaujjú hajnal által megelőzve, mint szelíd isten diadlamas gyámánt kocsin vonul az égre, nem mese, nem agyrém. Itt láttam ragyogni kocsiját a ködös láthatárban, amint a tenger hullámaiból, hol fáradalmait kipihente, győzedelmesen felelemelkedett.
Hajónk még mindig a hullámok játékszere, de most már valamivel szelídebben bánik vele.
Körülbelül tíz óra lehet reggel. A kapitány és egy-két barátja az elzárt helyen távcsöveket szegeznek egy pont felé s beszélgetésükből e szavakat lehet kivenni: Még csak pár perc és látható lesz. Az utazók legnagyobb része a födélzeten van s kiváncsian tekint ama bizonyos irányba, várva, hogy mi lesz látható. Délnyugati irányban hajónktól kis idő múlva vereses tömeget láttunk a tengerből kiemelkedni: a szárazföld volt az.
Közeledtünk már, nem messzire, még csak három-négy órányira voltunk Konstantinápolytól.
Azok a szirtek, melyek utunkban jobbra-balra, az európai és ázsiai részen felemelkednek, a híres Symplegadok, a kyani szirtek, melyek elbűvölve, mozdulatlanul állanak, mióta az argonarutak itt keresztülhaladtak s Orpherus csodabájú lantja által lebilincseltettek. Érdekkel néztem e szirteket, melyek a mesés korban még mozgással bírtak s a hajókat összezúzták.
Most hobbra-balra szebbnél szebb látvány tűnt fel az ámuló utasok előtt. Balról Ázsia, jobbról Európa terül el, s mi két világrész között egy keskeny szorosban evezünk lassan, megfontolva, hogy a gyönyörű látványon mentül tovább elmerenghessonk. Kárpótlást nyújtott ez nekünk a tengeren kiállott betegségért és küzdésekért. Szorongó szívvel közeledtem Konstantinápoly felé, s midőn a hét halomra épült rengeteg terjedelmű várost az ő egész megragadó szépségében magam előtt láttam, azt hittem, hogy álom nehezedett szemeimre, vagy most ébredek fel egy hosszú, mély álomból, mely alatt valamely csodás hatalom öntudatlanul hozott e helyre. Érzelmeimet leírni nem tudom, meg sem kísérlem, mert félek, hogy hamis hang találna vegyülni közéjök.
A hajó megállott a kikötőben s én is a nagy tömeggel siettem a legelső csónakba beülni, hogy mentől hamarább partra szállhassak.


Konstantinápolyi tolmácsok és kalauzok

Galatában az ausztriai "Lloyd" szűk utcája és a török vám reggeltől estig roppant tolongás színhelye. A mindennap érkező és távozó nagyszámú hajók le- és fölrakodása, a jövő-menő utasok tarka-barka csoportjai élénk színezetet kölcsönöznek e tisztának éppen nem mondható rakpartnak. A szokottnál érdekesebbek e helyek, midőn valamely rendes hajót várnak. Nagy néptömeg foglalja el ilyenkor a keskeny kőpartot ki szülőit, ki rokonát, barátját vagy üzlettársát várja; a legtöbb rész azonban prédára leskelődik, mint a ragadozó madarak. A bárkások és csónakosok türelmetlenül néznek a Bosporusba vagy a márványtengerre, a szerint, amint fölülről vagy alulról várják az érkező vendéget. Ily helyzetben állanak órahosszakig, mert jóllehet Várnáról és a Dardanellákbóll sürgönyözni szoktak a hajóskapitányok, néha mégis kénytelenek alávetni magukat az időjárás szeszélyeinek. Midőn a hajó föltűnik a láthatáron, már látja a kaikcsi (csónakos) éles szeme, jelt ad, s a vámőr (koldsu) elzárja a kapukat a közönség elől, s a vámhivatalmokok elfoglalják helyüket.
Minden jóravaló vendéglő tart magának egy-két ciceronét és csónakost, akik ilyen alkalmakkal iparkodnak mentül több utazót szállítani vendéglőjükbe. Vannak azondívül magántolmácsok, vezetők, akik valamely csónakossal szerződésben állanak és közös erővel folytatják üzletüket.
Mihelyt a quarantine lobogója föl van húzva, nyüzsög "az arany szarv" (a kikötő) a csónakoktól, melyek valódi versenysebességgel szeldelik a habokat a horgonyt verő hajók felé. Csak egy perc kell, s már tele a hajó a föltolakodó népségtől, melynek legnagyobb része nem a leeresztett lépcsőn, hanem a köteleken és láncokon kúszik föl a hajópárkényzatra, s első látszatra azt kinnők, hogy ostromló ellenség ront föl, oly zajt és kiabálást csapnak. Mindenféle szinű és ruhájú ember, ki tudja, hány nyelven ajánlja szolgálatját, mialatt 20-30 kéz megragadja poggyászodat, s alig kiáltja el magát: "Signor datemi vostra baula!" ("uram, adja ide poggyászát!") már lenn van az egy csónakon, utána lök téged is, és tovább forgolódik, hogy még fogjon valakit csónakára. "Monsieur, vous cherchez peutetre le drogman de l'hotel de Luxembourg?" ("Uram, ön talán a luxembourg vendéglő tolmácsát keresi?") tolakodik az egyik; "Sir, I shall you conduct to the Missiri!" ("Uram, el fogom önt vezetni a Missiribe!") iparkodik rábeszélni a másik amaz angol családot, mely, úgy látszik, föl sem veszi a tolongást, annyira elbámul a nagyszerű látványon. "Kírie, thelete na szasz proszfero ena kálo domátion?" ("Uram, akarja, hogy ajánljak önnek egy szép szobát?") s nem tudom még minő szebbnél szebb ajánlatokkal ostromolnak. Képviselve van itt minden nyelv, sőt a magyar embert, különösen ha magyar ruhában van, bizonyosan magyarul szólítják meg: "Uram, nem Tóthfalussyhoz Pest városa vendéglőjébe akar ön szállani? elvezetem ha tetszik!"
Ezalatt kiüt a valódi háború alant a csónakosok közt, kik mindnyájan egyszerre szeretnének a hajó közvetlen közelében lenni, s valóban boldog az, ki már a kikötőparthoz evezhet megrakodtan.
Kiérve a partra, átveszik az útleveleket, és a poggyászmotozáshoz fognak, mit baksis segélyével el lehet kerülni. A tolmács megszorítja az őr kezét, vagy int a szemével, ami annyit jelent, hogy van kilátás, ne kutyálkodjatok, s ekkor végig jár e két szó 4-5 fülön: "Baksis var!" (van borravaló) s egypár piaszterért sok kellemetlenségtől lehet megszabadulni.
Ha minden megtörtént, előállnak a hamalok (hordárok,) hátukra rakatják a poggyászt és a menet megindul a kívánt vendéglóbe. Elől mennek a hordárok, akik az egyedül megbízható emberek, utánuk az utasok, élükön a büszke kalauzzal, gyalog kapaszkodnak a fárasztó magasan fekvő Perába, mert nincs bérkocsi, s a hordszék sokkal kényelmesebb a gylogjárás.
Ha az utas kipihente magát, előáll a terdsuman (tolmács) és felajánlja szolgálatját. Elvezeti az idegent a tanácoló dervisekhez, átvezeti Stambulba az Aja-Szofiába, Ahmediehbe és más dzsámikba, az 1001 oszlophoz, a szultán Mahmud türbéjébe, meglátogatja a bazárokat, körüllovagolja vele a falakat stb. akkig, míg az illetőnek kedve és pénze van, élvezni és csodálni.
Egy ügyes kalauz élvezetessé teheti az utasnak Konstantinápolyt, csak sajnos, hogy ilyen alig van egy-kettő, a többi mind csak zsebmetsző, akinek ha 5-10 frankot adsz napjára fáradságáért, bizonyosan csal még ötször annyit.
E kalauzok azonkívül, hogy a vendéglősök díjazzák, irgalmatlanul megcsalják az olyan járatlant, aki kezük közé kerül. Megvannak szokásos boltjaik, a bazárban kereskedőik, akikhez viszok a vásárolni kívánó idegen, s ahelyett, hogy alkudnának a vevő érdekében, megvétetik az árucikket öt-tízszeres áron, s osztoznak a zsarolt összegen. A keleti nép minden idegent legalább is bárónak, grófnak tart, bejazdénak nevezi s azt hiszi, hogy kiapadhatatlan zacskója van s tartsa szerencséjének, ha mással megoszthatja.
Ha valakit vevő szándékkal látnak közeledni a bazár felé, tíz kalauz esik nyakába s megbízható, becsületes kereskedőt ajánlanak. Ha az illető elfogadja szolgálatukat, nem szabadul meg közülök, míg nem vásárol valamit. Hiába szabadkozik, hogy ez sem kell, az sem kell, kirakja elé egész boltját s azt mondja: "Se baj, nem kell venned, csak azért rakom ki, hogy megnézd." Az alkuvás ilyenkor nevetséges jelleget ölt a beavatott néző előtt. A tolmács alkuszik, s hogy csalhatatlanságának nagyobb bizonyítékát adja, összehordja a kereskedőt, lármáz vele s el akarja vinni a vevőt; "Megmondtam, hogy csak úgy hozok hozzád vevőt, ha becsületesen kereskedel! Az idegen bizalmát nem akarom kijátszani!" stb. hatásos frázisokkal kapacitálja a kereskedőt s viszi vízre a vevőt.
Midőn honfiaink közül egynehányan vásárlásokat tettünk a bazárban, mindig szememre vetették a kereskedők, hogy úgy alkuszom, mintha magamnak vásárolnék. "Dsánem, jápma böjle, bizde ikram ederiz!" ("Barátom, ne tégy így, mi is elismeréssel leszünk!") mondták, s midőn figyelmeztettem őket, hogy szégyen az ily eljárás, így feleltek: "Hát ez az úr nem frenk?" A kereskedő megszabja a cikk árát, s ha nem alkuszol, meggondolkozik s nem adja a mondott árért; ha alkuszol, mosolyog, örül, hogy műértőre akadt, kávét hozat, szivarral kínál, s minél többet alkuszol vele, annál jobb barátod, s ha eltávozol, így jellemez szomszédjának: "Tatli adam" (édes szavú ember). A sok alkuvást a török különösen szereti.
Azért merem ajánlani mindenkienk, aki keletet meglátogatja, ne szégyellje az alkuvást; mert anélkül nem boldogul. A kért összegnek ígérje negyedét és úgy haladjon lassan fölfelé, míg az illő árban megegyeznek. Mindennek árát ki kell szabni előre, különben az ötszöröst lesz kénytelen fizetni, s végül még ki is nevetik.
A tolmácsokban és kalauzokban pedig, akik többnyire zsidók és görögök, nem kell nagyon bízni; a dalmaták becsületesebbek, de nem bírnak oly nagy helyismerettel mint az előbbiek, s jobbára csak a vámház és osztrák "Lloyd" körül forgolódnak, s a ki- és berakodásnál vannak jó szolgálatu. A kikötő telel van mindenféle koldsukkal (vámősök), kik csónakokban eveznek a hajók körül s mindent szemmel kísérnek, ami föl-és lejön a hajón, s ha valamely bárka valamit széélít, megvizsgálják azt. E vámőrök a bárkásoknak rendesen megfizetett emberei, s ezeknek jelenléte a csónakon nagyon könnyíti a motozást.
Óvakodjék mindenki ügyeit bízni ismerelten tolmácsra. Midőn kimentem Törökországba, Várnában hozzám tolakodik egy zsidó tolmács, s németül megszólít. Én örültem, hogy e sok idegen ajkú nép közt találtam egy olyan embert, akivel társalkodhatom, s ő fölhasználta az alkalmat. Ajánlotta, hogy váltani fog nekem hajójegyet Konstantinápolyig fele áron, mert a "Lloyd" ágense az ő jó barátja. Bíztam benne, odaadtam neki pénzemet, ő bement az agentiára s én hiába vártam őt vissza; nem láttam többé. Ilyen eset számtalan fordul elő.


A hasis

A keleti élet már magában is elég színdús, elég fantasztikus, ideális. Mindazonáltal a keletiek még azzal sem érték be, mit a természet nekik redes úton adott, hanem kerestek oly bódító szereket, melyek által magukat még inkább álomba ringathassák és az életet még rózsaszínűbbé tehessék. E bódító szerek közé tartozik a hasis, eszrar vagy persa nyelven beng nevezetű kender-präparatum. Sokat lehet e bódany hatásáról olvasni; de csad ritkán van annak hatása úgy leírva, mint aminő az lenni szokott. E bódanyt az indiai kender (cannabis indica) virágos, vagy női szárának csúcsán összegyűlt gyantából nyerik. Az indiai kender bódító illatának nagyobb mérve által különbözik a mi közönséges kenderünktől. Az alkoholikus extatumnak sajátságos, a melegben ragadós, szálakba nyújtható gyantája van, melynek szinte szép, világos barna, sajátságos narkotikus szaga és maró keserű íze van. A régiek által említett nepenthe, mely borba öntve, az ember minden gondját és fájdalmát elfeledtette, szintén kenderből készült. Kisázsiában nagy mennyiségben temesztik a kendert, s gyantájával nagy kereskedést folytatnak.
Midőn a kender virágzik, bőrkötényes emberek járnak végig a kenderföldön; a gyantát késekkel leszedik s a bőrkötényhez dörzsölve gyűjtik össze. Az összegyűjtött gyantát aztán sokféle alakban készítik el. Porrá törve cukorral, kámforral, mézzel, fűszerekkel, de Törökországban jobbára vajjal vegyítik. A törökök ez utóbbi vegyítés miatt terejaknak is nevezik. Az utóbbi minőségű bódany zöldesbarna színű s vékony henger rudacsokba alakítva árulják.
Élvezési módja sokféle; legszokottabb porrá törve, nargiléra hinteni s úgy elfüstölni. A bódany ma is nagy divatban van Törökországban, de mát nem olyan nagy mértékben mint hajdan, miután veszélyessége miatt tiltva van. Stambulban ma is fennáll az úgynevezett terjak csarsiszi (hasis áruhely) s ennek szomszédságában ma is láthatók azon kávéházak, melyek a hasisélvezőknek találkozási helyekül szolgálnak.
A hasis használatát több szultán megtiltotta; de legszigorúbban büntette e tilalom megszegőit IV. Murad. Volt e zsarnok szultánnak egy jeles udvari orvosa (hekim basi) Emir Cselebi, ki szintén hasisélvező volt. Murad egy alkalommal meggyőződvén, hogy az orvos magánál hordja a bódanyt egy arany szelencében, megparancsolta neki, hogy vegye be az egészet. Emir Cselebi szót fogadott és a méreg fél óra alatt megölte.
A hatás a használt mennyiség, az élvező egyén vérmérséke és az égalj szerint különböző. Törökországban laktamkor magam is kíváncsi levén e bódító szernek annyiszor olvasott és elbeszélni hallott hatását megismerni; meglehetős nagyságú adagot füstöltem el egy nargiléban. A magamon és később másokon észlelt hatás röviden ez volt: A füstölés után mintegy fél vagy egy órányi edőközre kezdődik a hatás. Az ember teljes némaságba, maga elé merengő állapotban esik. Nem tudja ébren van-e vagy álmodik. Tagjai nyugvásban vannak, mégis azt hiszi, hogy a levegőbe emelkedik és repül. Tér- és időérzéke telfesen elhagyja az embert. Közelben levő embereket távolban lát, percek órákul, hónapok sőt évek lemúlt események mint pár perc előttiek tűnnek fel előtte. Agyában nagy összevisszaság, végtelen khaosz uralkodik. Önmagával tehetetlen kezd lenni. Tagjait nem bírja mozgatni; vagy ha sikerül azokat használni, fél, hogy eltörnek, mert azt képzeli, hogy üvegből vannak. Belát testébe, mintha üvegből és viaszból volna. Majd szédülni kezd, agyában összefoly minden; szeme üvegesedik s mindent fonákjában lát. Kedélye elborul, szíve szorul; tátongó völgyeket, tornyosuló sziklákat lát, melyek egymáshoz közelednek s őt összenyomással fenyegetik. Félelmében verejték gyöngyözik homlokán; remeg minden porcikája, száját kinyitja, hogy segélyért kiáltson, de egy hangot sem bír kiadni. A sziklák egymáshoz érve, elvesztik ridegségüket; rózsapiros lágy anyaggá változnak s kristálypalota alakul belőlök, melynek tündéri szépsége leírhatatlan Ez Mohamed paradicsoma. A kedély derül, az átmenet a rettegésből a gyönyör érzetébe egy perc műve. Amit a legmerészebb röptű phantasia sem képes elővarázsolni, azt most mind megtestesülve, valóságban látja. Illat, szín, hang, szemlélet mind oly tiszta előtte, mintha való volna. Ez az élvezet nem soká tart, mert elkábítja az alvó lelket is, úgy hogy az idegek e sokféle és nagymérvű izgatottság folytán ellankadnak s csöndes, mély álom szállja meg az embert, mely eltart 10-12 óráig. Az ébredés után nem érzünk sem kábultságot, sem rosszullétet, csak valami szenderszerű merengés vesz erőt az emberen.
A hasis élvezete éppen a keleti ember természetéhez való. Csendes, zajtalan, mámoros állapotba helyezim melyeben a túlvilági paradicsom élveit élvezi. E bódító szer igen nagy mérvben csigázván el az idegeket, újabb időben kemény büntetés terhe alatt tiltva van élvezése; mégis oly háboritlanul élvezik azt mai is, mintha tiltva sem volna. Nagy Szolimán uralkodása alatt a hasis már meg volt tiltva; de még nagyobb büntetés volt szabva a borivókra. Fuzúli, ki nagy Szolimán uralkodása alatt élt, a "Bor és bódany" (Beng u bade) című költeményében e két bódító szer közti harcot festi, mely a bor győzelmével végződött. Fuzúli a tilalom dacára a bornak adott elsőbbséget a hasis felett, mi által a törvény szigorát vonta volna magára; ha költaménye végén eszesen ki nem menti magát.


A hasis-evő dervis

A keleti élet - mint ellentéte a nyugatinak - nemcsak az anyagi, hanem a szellemi világban is a legsajátságosabb színekben tükröződik. Míg a nyugati világ törekvései mindinkább az anyagi térre nehezednek, addig kelet népeit még most is inkább a szellemi világban, az idylli álomban látjuk szenderegni. Ha lelkünk kifáradt a nyugatnak hideg, számító tömkelegében; keletnek tiszta légkörében üdülést nyerhetünk. Találkozunk itt oly romlatlan, gyermekies, őszinte jellemekkel, melyek szokatlanságukkal a szaturnusi korba varázsolnak.
Sztambulban többi közt egy egyszerű török szerzetessel hozott össze a véletlen, s én örömmel emlékezem vissza az időre, melyet körében tölték. Elmondom, hogyan ismerkedém meg vele.
Aki Sztambult meglátogatta, bizonyosan nem mulasztja el megtekinteni a Szuleimanie nevű gyönyörű dsámit (gyűldét), melynek udvaráról oly szép kilátás nyílik a Boszporuszra és Márványtengerre. De e kilátásnál egyéb valami vont engem e környékre, a hasis-evők kávéházai. A nevezett dsáminak keleti oldalán van a "hasis-bazár", s ennek szomszédságában 4-5 kávéház, melyek egykor jó karban állhattak, de ma már mintegy félromban hevernek s a legrongyosabb néposztálynak, a kolduló derviseknek szolgálnak tanyául, kik levetve az élet keserű gondját, azelőtt itten édes álomképekben gyönyörködtek. Egy csipetnyi bódany (hasis) kigúnyolta az élte komoly arcát s királyi bíbort adott reájuk a rongyruhák, gyémánt forgós föveget a zsíros külah helyett. Mily boldog volt e nép: rongyos és boldog!
Pár év óta azonban szorosan tiltva van e kávéházakban a bódany használata; mindazonáltal párszor már voltam itt oly jeleneteknek is tanúja, melyekre megdöbbenve kell visszagondolnom.
Szép szeptemberi nap volt, midőn egy barátommal e kávéházak egyikének elkülönített szobájába léptem. A gyékénnyel borított alacsony szófákon 5 dervis guggolt, kiknek sápadt arcán beléptünkkor dorgáló és kérdő vonások ültek. E férfiak szokatlan magaviselete, kik máskor föl sem vették, ha valaki e terembe lépett - csodálkozásra indított. Miután köszöntöttük őket a muszulmánok szokásos üdvözletével, előállott a kávés, ki barátomnak apósa volt, s biztatta a békétlenkedőket, hogy nem vagyunk idegenek, s ne legyenek háborítva jelenlétünk által. Visszaállott tehát az előbbi némaság, melyet csak a nargilék monoton "glu-glu" hangja és a kávészürcsölés zavart, miközben a derviseknek nost egyike, majd másika vetett reánk sokatmondó pillantásokat. Alig telt el pár perc, midőn egyik dervis kiejté kezéből a markucsot* s bódultan elterült a földön. Az álmadozó arcán mosoly, majd édes kéj és élvezet ültek, melyeket az élénk álomképek varázsoltak oda. "Ő boldog!" - sóhajták a többiek, s egyik a másik után dőlt e boldogság ölébe. Figyelmemet leginkább egy érdekes fiatal arc vonta magára, melynek kifejezése oly beszélő volt, hogy szinte lelkéből lehetett olvasni.
- Nézd e fiatal dervist, nemde érdekes arca van? szólt hozzám barátom.
- Valóban! szólék, s mélyen elmerültem az előttünk elterülő álmodozó szemlélésében. Így állottunk körülbelül fél óráig, mialatt alig mertünk egymáshoz szólani, nehogy elszalasszunk valami érdekes vonást, melyben az alvók lelkülete visszatükröződött.
Ekkor megszakítám a csöndet s fölkértem barátomat, adna felvilágosítást e fiatal dervisről, ki - úgy látszott - őt is nagyon érdekelte, mert mindegyre sóhajtá: "Bicsare Nuri!" (Szerencsétlen Nuri.)
- Tehát Nurinak hívják e fialalt, nemde?
- Annak! - válaszolt, - s ha kívánod elmesélem élettörténetét.
Kérésemre fölszólított, hogy távozzunk, s egy közeli kösk árnyékában követőleg mesélte el barátja történetét:
Dervis Nuri, valódi nevén Molla Serif, Karabunarban született, s miután az isteni tudományokat nagy szorgalommal tanulmányozta, Hüszein pasa, a kóniai kormányzó, magával vitte Kóniába, s reá bízta fia nevelését. A pasa nagyon megszerette a fiatal molláht s elárasztá kegyeivel. Egy napon véletlenül megnyílt a hárem ajtaja, s előtte állott a paradicsomi húri, bájoló tekintetével átszegezte Serif szívét és átvarázsolta egész lényét. E jelenet, mely csak egy percig tartott, Serif agyát mint forró láva futotta át, s e perctől fogva Fatima alakja, (mert így hívták, akit látott), a pasa tündérszép leánya, mint üldöző furia követte mindenütt, nem volt tőle maradása. A két ifjú szerelme napról-napra növekedett, s Fatima egy nap üzenetet küld Serifnek, amelyben lelke üdvére kéri, hogy szabadítsa meg őt atyja kezéből, mert ez őt egy barátjának háremébe szánta. A beállott éj kezére játszott a szserelmes párnak, s már a palota kertjén kívül voltak, midőn hirtelen zaj és vad ordítozás támadt körülöttük. A ciprus erdőben egy sűrű facsoportba rejtezik Fatima, Nuri pedig egy beomlott sírgödörbe fekszik s magára vonja a nehéz kőlapot, mely a sírokat szokta borítani. Az üldözők csoportja átkutatta az egész erdőt s a fáklya fénye mellet ráakadt a Fatima rejtekére, kit iszonyú zsibaj közt haza hurcoltak. Serifet azonban hasztalan keresték. Ő nem mozdult meg a sírgödörben. Ott feküdt egy éjjel és egy nappal, s csak a bekövetkezett éjjel hagyta el a sírgödröt elbujdosva az anadóliai rengetegekbe. Nem tudnám leírni azt az érzelmet, mellyel nekem Serif e bujdosait leírta. Megváltoztatá nevét, levetette ruháját és rongyot öltött megára; csak szíve fájdalmát nem tudta levetni. Vadállatokkal találkozott, de ezek nem bántották s mint Medsnun, kétségbeesetten fordult az éghez, több csapást esdeklendő. Végre egy elhagyott kalendiri dervis-tanyára ért, s ott Nuri néven élt a többi dervisek közt, kiktől

---------------------------------------------------
* A nárgilének hosszú, sodrott bőrszára, melyen a vizi-pipát szívják.
---------------------------------------------------

megszokta a bódany élvezetét; e méreggel iparkodott kitörülni agyából azt a tépő fájdalmat, mely szüntelen kínozta. Egy éve mát, hogy Sztambulban van, s ismeretségének gazdag tapasztalást köszönhetek. Pár nap múlva megismertettek vel, s nem fogod megbánni azokat az órákat, melyeket körében töltesz. Élettörténetéről azonban előtte nem kell tudnod semmit, mert mint titkot bízta rám. A bódany tartja benne az életet, s oly gondolatok szikráznak agyában, hogy a természetes gondolkozási mód zavarba jő mellette; beszédemysztikus, minden mondatához bölcsészeti commentár kell. Nagyon elzárt és tartózkodó, de ha egyszer megnyerted bizalmát, egész lelkét föltárja előtted. Agyagi igényei nincsenek; két hét alatt is alig eszik egy tányér levest, a mi a bódany használata után természetes. Ha megszállja a búskomor érzet, költeményeket ír, melyek tele vannak szójátékokkal és myszticizmussal, s ezek után rendesen a bódanyban keres élvezetet. Ha ettől el akarnád taszítani, megölnéd őt, ki Fatima iránti fájdalmában vigasztalhatatlan; mert rajta kívül nem volna őt képes más nő szerelme boldogítani. A bódany teszi őt boldoggá, elővarázsolva neki álomképeiben Fatimát, kiről a szomorú éj óta semmit sem hallott.
Pár nap múlva barátom eleget tett unszolásaimnak s elvezetett Nurihoz. Ott ült ő szobájában, s térdére hajtva egy ív papírt, valaminek írásába volt elerülve. Arcs, mint a halotté, oly sápadt volt, szemei a mély gödrökből kísértetiesen villogtak ránk, s beléptünkkor föl sem kelt, oly hidegen fogadott. Barátom ajánlott engemet bizalmába s hogyléte felől tudakozódott.
- Hallottam, hogy Ftimát életben hagyták s ő hűtlen lett hozzám, mert Dsellal pasa háremébe lépett.
- Az lehetetlen, biztatá barátom. Amint ismerem Fatimát leírásodból, készebb ő tőrt mártani szívébe, mintsem hozzád hűtlen legyen.
- Halld, egy gazelt írtam e papírra:

Ha már kezem visszalökted, boldog vagy-e kérdem?
Nem érzesz-e titkos bút, mely gyötri szíved értem?
Nem vádol e titkos szózat, hogy hűtelen voltál,
Vagy nálad a kegyetlenség szíverény és érdem?
Oh miért is derültél ki szerelmünknek titka?*
Fény** derült rám, s őrült titok éjjelébe értem,
Sötét szemed menyországa agyamban egy pokol,
Éget a kéj, s ereimben megalszik a vérem.
Oh Fatima, miért kinzasz, ha hűtelen lettél?
Mért csábítasz szüntelenül ezer-ezer képben?
Vagy tán hű vagy, s szereted még a nyomorult Nurit?
Ugy én szánlak, mert szavadat s hívásod nem értem.

Midőn elolvasta e sorokat, melyekben a bódany működése és bomlott lelkülete hagyagul bár, de erősen vannak vázolva, nekem adta e papirszeletet s hozzá emlékül még egynehány költeményt csatolt kéziratban, melyek szánalmat gerjesztenek e túlérző kebel iránt.
E sorokban a bódanynak rettenetes működését akartam vázolni, mely keleten mai is igen nagy divatban van; különösen a papok legnagyobb része él e veszélyes kenderpräparatummal, mely meggyöngíti az idegzetet, összesorvasztja a testet s rövid időn sírba viszi az embert.

---------------------------------------------------
* Eszrar titkok s ez szójáték az eszrárral, mely bódanyt jelent.
** Nuri (fény) s ez célzás, hogy neve után őrült titkok éjjelébe ért, mi megint a bódanyra célzás, miután annak neve eszrar (titok)
---------------------------------------------------

Egy karácsony-éjjelem Sztambulban

1868. karácson előestéjén hozzám hött Kadri efendi, egy igen művelt és jólelkű török ifjú, ki a gülhanei orvosi egyetemen az orvostant hallgatá s azon felül irodalommal és zenével is foglalkozott. Ő volt Sztambulban legmeghittebb, legőszintébb barátom.
Midőn a fekete kávét gyorsan felhörpentette, felszólított, hogy menjek vele Nuri barátunkhoz, a hasisevő dervishez, ki a Szultán Bajazid nevű mecset szomszédságában lakott s töltsük el nála az éjt. Az idő délutáni öt óra lehetett, midőn útnak indultunk Sztambul felé; a metsző szél és csepegő eső gyorsították lépteinket s megérkeztünk a szerencsétlen dervis szegény lakába. A sápadt, kiaszott arcú dervis ott ült egy gyékényre terített szőnyegen s maga elé tekintve meredt szemeivel, mély gondolatokba látszott elmerülve. Üdvözletünkre nem állott fel ülőhelyéből, amit tőle, ismerve búskomorságát nem is vettünk rossz néven. Ránk tekintett, mintha kérdené: Miért háborgattok engemet? Leültünk melléje a szőnyegre s kezünket a mangal (hordozható szénserpenyő, mely keleten a kályhákat pótolja) felé tartva melegedtünk. Nuri pár percig szótlanul ült, s a kezei közt levő papírra valamit jegyezgetett.
A szegény Nuri szerncsétlen szerelmének esett áldozatul. Szeretett, s éppen mert igazán, forrón és végtelenül szeretett, csalódott és pedig oly keresűen, hogy azóta is kín s gyötrelem az élete. Láttam a bútól és szívfájdalmektól szott, összeesett arcot, melyen egykor az ifjúság bája ült; a kiégett szemeket, melyekben egykor annyi tűz lángolt, s láttam a fonnyadt görbe alakot, melyről barátai azt mondták, hogy nyúlánk, egyenes, büszke magatartású volt. Ez most mind elenyészett, mind elveszett, csak a szív nem hamvadt el, csak annak lángja ég folytonosan, míg megemészti végre összeaszott porhüvelyét.
- Idd ki a felejtés kelyhét
S búd enyhet nyer cseppiben, - mondja a költő; a megcsalatott Nuri is ezt tevé. Felejteni akart, kióhajtotta törülni agyából azt az egyetlen nevet, azt a hat betűt, mely néki boldogtalanságot okozott; de Nuri nem tudta felejteni Fatimát. Hasist vett s e méreggel tompította idegeit, lankasztotta felcsigázott gondolatait, míg a veszélyes bódany, az egyedüli jó barát, megkönyörült rajta; kitörülte agyából a lángbetűket, az öldöklő fúriákat; befogta szemeit és édes álomba szenderítette s kitárta előtte a boldogság kincses házát és boldoggá tette őt pár órára. Mikor fölébredt, s eszméletre jutott megint elhagyatva találta magát, s ez így ment folyton-folyvást.
Kadri végre megszólította Nurit s ez felpillantva fejbólintással fogadta temennánkat (üdvözlő taglejtés).
A kezében levő opapírról felolvasott nékünk egy rövid költeményt, s aztán osszegöngyölve zsebébe gyűrte s megkészítette számunkra és saját számára a nargilét. Mialatt a nargilét megtömte tombekivel (persa dohány), ránk tekintett, szemei vadul forogtak s kárörvendve kacagott. Mi nem értettük Nurit: de nem is csodálkoztunk viseletén, mert a bódanynak rettenetes hatása van az ember kedélyére. A nágrilékat letette előnkbe, szenet tett rá a mangalból s leült. Mi szép csendesen szíttuk a hosszúszárú nargilét, s gyönyörködtünk a kékes fehér füstben, mely sűrű gomolyban szállt fel a pipából. Nuri ezalatt megint szavalt:

El innen e földről, melyet ármány tölt be,
Temessetek engem, néma hideg földbe.
Hideg bár a göröngy; nem lesz hideg nekem,
Szívem szerelmével én felmelengetem.
Hadd aludjak én ott mély örök álomban,
Szép csendesen békén, ott szívem se dobban

Így fűzte tovább gondolatait, mindig élénkebb és élénkebb színekben festve le a síri nyugalmat. A nargile füstjétől a szoba egészen megtelt és sajátságol illatban úszott. Fejem, minthogy különben sem voltam szokva a dohány élvezetéhez, szédült s szoketlen izgatottság fogott el. Homlokomon verejték cseppek ültek, fel akartam kelni ülőhelyemből, de nem tudtam lábra állani, összerogytam, s egyszerre, mintha delej ütött volna meg, szemem megtörött, elhomályosult, agyam összerázkódott és magamon kívül voltam. A szoba eltűnt s helyét sötét tátongó űr foglalta el. A láthatárt kísértetiesen égnek meredő sziklák szegték, s a nap vérvörös színben bontakozott ki a hegyes szirtek mögül. Az út, melyen jártam, egészen elhagyott, rideg kopár volt. A sötétség oly vastag sűrű ködfelhűkben tanyázott e vidéken, hogy a lélekzetet visszafolytotta a tüdőbe és az orrot hideg penészes szaggal járta át. A nap vérvörös színe a sötétségbe vegyülve, azt félig áttetszővé változtatta, s én e nyomasztó légkörben igyekeztem előrehatolni. A legnagyobb erőfeszítéssel törtek rést lábaim, de hiába volt; mentem folyvást, de nem haladtam előre. Kifáradtam. A setétségben rémhangokat hallottam, embernyögést, gyermeksírást és viharbömbölését. A kétségbeesett jajveszékelés átjárta idegeimet és hideg borzongás futott végig testemen. A sötétség nem akart oszlani, de mégis oly áttetsző lett, hogy a láthatárt, a kísérteties hegygerincekkel és csúcsokkal jól kivehettem, amint azok felém meredeztek. Elalélva néztem jobbra-balra, előre-hátra; egyszerre nagy robbanás vert fel eszméletemből, s aztán, oh csodák-csodája, a hegyek megindultak s lassan közeledtek felém. Borzadva kellet látnom, hogy a sziklák mint hóförgeteg dőltek össze egymásután s a szikladarabok leesve a földre, azonnal alásüllyedtek; a hegyek négy oldalról összeforrva mindig összébb szorultak, végül midőn már nagyon közel voltak, boltot és szűk setét üreget képeztek felettem. Sikoltani akartam, de nem tudtam. Hidegség járta át tagajimat s megmeredve feküdtem, mint sírban a halott. Le voltam láncolva s álmodnom kellett. Jövőmet láttam magam előtt a szerencsétlen Nuri képében, amint kiállott viszontagságai után megfásítja a keblet és érzéketlenné teszi minden érzés iránt. Amint így feküdtem a sírban, éreztem és hallottam, hogy az emberek göröngyöket dobnak koporsómra, s a záporként koporsómra hányt göröngyök rémületes dübörgése egy sikoltást tépett ki ajkaimról, szívemben egy metsző fájdalom futott át s felébredtem. A nap már bevilágította a kis szobát, a mangal parázsai alig pislogtak; a záporeső verte az ablakot és a szél vadul táncolt az eresz alatt. Megtörültem szemeimet, könnyű lélekzetet vettem s midőn széttekinték magam mellet láttam Nurit és Kadrit, mindettőt mély álomba merülve. Most értettem meg csak, mi okozta ezt a rettenetes álmot. Nuri mindnyájunk nárgiléjába bódanyt tett, s ez játszott velem ily rettenetesen. Szántam a szegény teremtéseket, kik ilyen álmok árán vásárolnak búfelejtést.


Konstantinápoly holdvilágnál

Egy forró júniusi délután kirándultam az európai édes vizekhez, azzal a szándékkal, hogy késő este érjek vissza onnan s az éjet a Boszporuszban csónakázva töltsem el. Rég vágytam rá már a pompásan fekvő világvárost holdfénynél megtekinteni. Öreg csónakost fogadtam, aki már gyakrabban tett hasonló kirándulásokat, melyek különben nagyon divatosak Konstantinápolyban. Előadtam neki tervemet; ő azonban azt felelte: "Ha élvezni akarsz, efendi, bízd rám magadat, nem fogod megbánni!"
Reábíztam tehát magamat; elhelyezkedtem keskeny csónakjába s ő az "Arany szarv"-ban nyugat felé kezdett evezni az európai édes vizekhez.
Utunkban a csónakik töméntelen csoportjával találkoztunk, melyek szüntelenül nyüzsögnek az "Arany szarv"-ban. Jobbról a tengerészi minisztérium új épülete, s a hajógyárak, a hadi hajók és ágyútelepek vonták magukra figyelmemet, balról Ejub ciprus erdei és a romba dőlt falak, a Daud pasai laktanya és más regényes fekvésű helyek voltak bámulásom tárgyai. Ez alatt elértünk azon helyre, hol az Alibeyköj szuju (Barbyzes) és a Kiathane szuju (Cydaris) összefolynak, s azután egyesített erővel a sztambuli és galatai magaslatok által elzárt völgyeken át a Boszporuszba rohannak, s képezik a világnak egyik legbiztosabb kikötőjét, melynek neve "Arany szarv" (Argyrokeras). A két folyó, összefolyásánál, csakugyan szarv alakú.
A görög rege szerént Io, Juno papnője szerelmi viszonyban élvén Jupiterrel, hogy a féltékeny istennő bosszúja ellen védve legyen, Jupiter által fehér tehénné változott át, de Juno által űzőbe vétetett. Üzetésében e vidéken is megfordult, átkelt a kostantinápolyi tengerszoroson, mely azóta Boszporusz (tehén átjáró) nevet nyert. E helyen, hol a két folyó összefoly szülte Io Kerezat, ki anyja jeleit, a tehénszarvakat homlokán viselte. Ugyancsak itt szülte Kereza Neptuntól Byzaszt, ki Szemisztria álal felneveltetvén Barbyzesztől nyert oktatást. Szemisztria tiszteletére oltár állott e helyen, hol éppen most evez csónakunk. Byzas lőn alapítója Byzancnak, s így Konstantinápoly eredete a mythológia ködében vesz el. A kaikdsi felszólított, ízleljem meg a vizet; megmerített egy poharat, s azt e helyen már édesnek találtam, míg csak elébb mintegy két száz lépésnyire még keserű volt. Ez onnan van, hogy a Boszporusz és a Márványtenger összetalálkozása folytán oly nagy áramlat keletkezik, mely az Arany szarvnak egészen e pontáig csap vissza; beljebb már nem jöhet, miután a folyók szarv alakja nem engedi.
A sűrű zöldség és virágok közt Beharije köj (Tavaszfalu) kíszlik.
E helyen a nap égető sugarai a lombok közt egyhülnek, s illatos szellőt küldtek felém a bólintgató platánok. A kaik mindig méltóságosabban haladott a kő medencébe foglalt csatornában, s a távolban ülő csoportok a színek minden árnyalataival kápráztattak. Minél közelebb, annál illatosabb lett a táj és annál vonzóbb minden tárgy. Megérkeztem a kívánt helyre, a csónakos a kövekbe erősített vaskarikára megerősítette a csónakot, s én kiszállottam. Mint látvány! "Vége a paradicsomnak, vége az égnek, mert itt nincs annyi angyal és huri", mond a török költő és felkiáltása jogosult. Fazli a nők- és szépség könyve ihletett költője, barátjának, ki nőt akar választani így szól:

Sétálni menj a rózsa évszakon,
Kiathanei bájos partokon;
Szemöldökéről illat ömlik el,
Fején lahori finom ind lepel,

s itt bizonyára megtalálja szíve választottját. A világ minden szépségei feltalálhatók itt. Amott a setét sycamor-platánok alatt, melyek lombjaikkal a vízben tükröződnak s a fehér habokat zöldre festik, ott ül a kelet legékesebb szőnyegén egy egész török nősereg; a különböző színű feradsék alól selyem salvár látszik, s a fehér leplek alól a pokol tüzét vagy a menny üdvét rejtő fekete szemek ragyognak.
A görög leányok egész csapata kérkedik nyílt szépségével, mely semmit sem vesztett érdekességéből az ó-görög leventék kora után. Az örmény leányok mellett felpiperézett francia, német, sőt magyar nőkkel is találkozunk. Amott a hídon éppen most lovagol át egy angol lady kíséretével, míg itt a csemege- és frissítő-árusok ráznak föl elmélkedésünkből.
A csatorna hosszában, a gyönyörű mecset háta mögött, beléptem a kőfalakkal környezett kertbe, mely a szultán által roppant költséggel szépíttetik a látogatók élvezetére. E kert a virágok és cserfék minden nemével legszebb berendezés szerint beültetve, két széles sétaúttal és helyenként padokkal, lugasokkal és díszépületekkel van ellátva. A kertben különféle szárnyasok és állatsereglet láthatók.
A nap lemenőben volt, siettem tehát csónakomba, hogy tovább evezhessek a nap alkonyán. A Sztambulból haza felé evező munkások, kereskedők és üzletemberek, jobbára örmények, görögök és zsidók, ellepték a kikötőnek e részét, de félóra múlva e roham is megszűnt s csak egy-egy csónak evezett gyors lapáttal a locsogó habok között. Ez a zaj is lecsöndesülvén, az "Arany szarvon" - amennyire csak elláttam - sem csónakot nem láttam, sem zaját nem hallottam. Nap lemente után már pár percre is csönd szokott beállani a török fővárosban; ebben az órában pedig éppen síri csend uralgott. A török otthon ülő természetű, este meg éppen nem szokott kijárni. Családja körében találja élvezetét, boldogságát. Amint csónakom csöndesen evezett, megpillantván az ejubi ciprus-erdő lombaji között felemelkedő hold halavány ábrázatát. Kíváncsian kandikált elő a zöld fák és fehér márvány-sírkövek közül. Megezüstözte a lombot, megaranyozta az evezőlapát alatt locsogó habokat. Ott rezgett halvány fénye kékes-zöld habokban, mint egy üstökös sörénye. Festőileg terült el előttünk a Sztambult és Galata-Perát összekötő híd, melynek közelében a két parton százával meredeztek a hajók árbocai és a gőzösök kéményei. A hold fényénél lassankint kibontakozott a két part is. Jobbról az impozáns Sztambul egymás felett kimagasló halmai, a festői házcsoportokkal és magasztos dsámikkal, melyeknek karcsó fehér minaréjai áhítatra ébresztik az ember lelkét. A menőlegesen emelkedő szürke faházak, veres tetőikkel és lapos terrászaikkal oly jól odaillettek a sűrű zöld közém hová a ház gazdája őket építette. Balról az európaiak által lakott városrészek, a kikötőből felemelkedő Galata, a génuaiak korából fennmaradt magas kerek tornyával, a halomnak legfelső csúcsán pedig Pera, a kis Páris terülnek el. Az "Arany szarv" jobb- és balpartja éles ellentétet képez egymással. Amint szememet a holdvilágította panorámán legeltetém, énekhangok riasztottak fel merengésemből. Ezüst csengetyű hangját hallottam a légen át, amint azok a habokban megtörve hozzám hatottak.
Egyik hang megszűnt egy percrem mire más tájon hasonló merült fel, míg majdnem több száz hang folyt egy ábrándos melódiává. A távolról jövő harmónia tompa mélasággal halt el a hullámokban, úgy, hogy csak egy-egy hang vált ki belőle. A minarék fehéren ragyogtak az óriás kupolák mellett; oda tekintettem, mivel a hangok onnan jöttek felém. a hold eléggé világított, s fényénél kivehettem a minaré erkényen álló alakot. Az imára hívó müezzin az. Kelet felé fordulva éneket először, azután a világ mindenit táját felkeresi, s elzengi az igaz hívőknek, hogy nincsenek istenek, csak egy isten van, nagy ez az isten és Mohammed az ő prófétája; jertek imára, mert az édesebb az alvásnál, üdvösebb a pihenésnél. Csengő hangja messze hallatszik, s a csöndben éjben fű, fa, hegyek, vizek visszhangként zengzik a müezzin vég szavát: il allah! Eszembe jutottak Lamii török költőnek szavai, melyekben a müezzin énekéről emlékszik meg.

Zengnek müezzin édes hangjai,
Mináré-csúcsról szent imára hí
Gonosz démon fejvesztve fut rohan;
E hangot hallva, térnek meg sokan.
Tán áloe ég minaré tetőn,
Hogy ez a hang zeng oly kecsegtetőn?
E minaré nem fa, mely árnyat ad,
E kristály róla mégis mért fakad?
Alját e kristály bőven öntve el,
Fejét az égig ez nevelte fel.
Csúcsán fészkelnek égi angyalok,
Jertek s dalukra hát hallgassatok!

Az öreg csónakos az ezan (imára hívó ének) éneklése alatt egy-egy "Ja allah" (én istenem!) sóhajt bocsátott ki ajkain, ami pótolandó volt az imát, melyben részt nem vehetett. A müezzin hangja is elhalt. Az az ájtatos dallam, mely fölrázza a leggonoszabb ember lelkét is, az éj csöndében valódi balzsamkint hat az ember kedélyére. A harangok ércnyelvét Mohammed próféta nem találta elég meghatónak, elég rábeszélőnek, hogy az embereket vele imára hívja össze; azért rendelte tehát, hogy az emberi hang forduljon az emberi kebelhez. Célját elérte. Aki egyszer hallotta ily csendes estén a müezzin énekét, annak mindig ott cseng az fülében. A fehér turbános alak leszállott a minaréról; a hívők pedig már szedsádén (imaszőnyeg) térdelve fohászt küldöttek a világegyetem nagy építőmesterének trónusához. Magam is imádkoztam. Teremtett műveiben csodálni a teremtőt, felér az imádkozással. Az öreg csónakos imát morgott, melyből egy-egy passzust tisztán kivehettem: "Elhamdul illahi, rebbi ülalemin, errehman, errahim", (hála neked isten, világok ura, irgalmas, kegyelmes!) A Korán első versszakát, a fatihát mondotta.
Csónakunk a sztambuli oldalon evezve, már az Eszki-szerajhoz (régi palotához) ért. Komoran, szomorúan merednek ég felé az elhagyott császári lak tornyai és kupolái. Hol annyi élet, annyi fény, pompa uralkodott egykor; ott most némaság, síri csönd van. Aki e helyen jár, annak önkénytelenül is eszébe jutottak ama regék és kalandos történetek, melyek e palotához vannak fűzve. A nyári háremnek ablakai a Boszporuszra tekintenek, s a vasrácsos táblák alatt nem hárem-hölgyek sóhajtása, hanem csélcsap-szellő pajzánkodása hallható. A kert virágai nem hallják e sóhajokat; hogy is hallanák, mikor nincs aki gondjukat viselné; egymásután kivesztek, elpusztultak. Csak a platánok, füge és ciprusfák hajtogatják koronájukat, mintha a múlt idők felett sopánkodnának.
Elhagytuk e pontot, s a Boszporuszon fölfelé evetzünk, közel az ázsiai partokhoz, honnan hívólag intett a tenger hullámaiból fölemelkedő Leander-torony fehér fala. Századok óta áll e torony a hullámok között intve az embereket, hogy sorsát senki el nem kerülheti.Leánytoronynak (Kíz kuleszi) nevezik a törökök; mert egy szegény hercegleány története van hozzá fűzve. Itt lakott a szegény, gyermekkorától kezdve magányosan, egyedül, csakhogy a sorsa fölött kimondott jóslat nek teljesedhessék. Élete legszebb virágában azonban utólérte őt végzete s egy vipera fullánkja által veszett el. A fehér torony félholdjával és a szélrózsával ingekedő játékot űz a szellő, s a két oldalról csapkodó hullámok bosszúsan nyaldossák a sziklát, mely útjukat állja. A torony körül evezve nagy csapat delfin lepte meg csónakunkat. E gömbölyű hátú fekete halak oly barátságosan közeledtek csónakunkhoz, hogy néha-néha megsimogathattuk volna hátukat. Felütik magukat a fehér hullámokból, azután megint eltűnnek. Nagy mennyiségben tlálhatók a Boszporuszban, úgy hogy néha akadályozzák a bárkák és csónakok haladását.
Közeledtünk a szultánnak besiktasi palotájához. A Boszporusz partján, mintha a tengerből emelkednék ki, úgy fekszik előttünk e palota, mely az ötvenes évek óta a szultánok lakhelyét képezi. E palota képe elevenült fel előttem, midőn a bódító hasis élvezetét megkísérlettem. Nem bírok tollal, hogy azt méltósan leírhassam. A költőt hagyom magam helyett beszélni:

Hát a szerajról mit beszéljek én?
Tündérlak az, mint éden néz felém.
Források sírnak ott bú könnyeket,
Szívbánatában kis madár eped.
Minden boltív a hodnak udvara,
Mely ciprusokra domborul vala.
Csillagszemekként néznek ablakok,
A szultánt látni vágynak ők magok.
A vízmedencék gyöngyöt hintve ki,
Bölcs is bámulja, rejtély ez neki.
Csillámlik, mint a higany gyöngye ez,
Hígult ezüstként szerte ömledez.
Teremtés verseng művészettel itt,
Belül, kívül itt minden fényt borít.
Fennen ragyog a kúp, mint büszke fő,
Sík márványtalpon áll aranytető
Az égi nap a kúp viszfénye csak,
Az ég azurját adták e falak.
Bámulja ezt a művet hold s az ég,
Az ész megáll, s szól: Nagy rejtély e még.

Jó közel evezünk a parthoz, a filigran faragású márvány homlokzat arabeszkjeit is jól kivehettem. Az aranyozott rácsozat, melyen belül a pompás kert virul, ha csak maga állana bástyául, betekinthettünk volna; de magas fal emelkedett fel még azon belül, s így semmit sem láthattam. Szemem nem láthatott, de éreztem azt a pompás illatot, melyet a kert virágai a falakon át is szétárasztottak. Zene és ének lágy hangjai hallatszottak ki az egyik lakosztályból, melyben valamelyik háremhölgy lakik. Kesergő fuvola (nei) és hegedű kísérete mellett énekelt egy leány török dalokat; ezek hangját hozta a szellő csónakunkba.
A Rumili Hiszár romjait a hold kíváncsian bámulta, éppen felettük állott meg. Csónakunk az ázsiai parthoz evezett, s ott kikötöttünk.
Az öreg csónakos kaikjában maradt s én jól ismerve az utat, biztos léptekkel haladtam egy kekeny ösvényen az ázsiai édes vizekhez.
Az út sűrű lombozat közt vezetett. Platánok terebélyes gallyai vetettek árnyékot a földre, melyek között a hold fénye ringatózva játszadozott. A Gök szu (égi víz) csörgedezve szaladt le a zöld partok között. Fölebb érve magas sziklákról zuhan alá s aranyosan törnek meg habjai a holdvilágította sziklákon. Leültem e helyen egy szikladarabre, s gondolatokba merülve bámultam a természet szépségét.
A patak vidáman csevegve, mintegy beszédbe ereszkedett velem. Beszélt nekem sok szép regét; elmesélte a vén szikla keményszívűségét; a mellettem elterülő virágok szerelmi kalandjait; beszélt a szegény fülemile szívfájdalmáról, mely ott a bokorban most is oly keservesen siránkozott. A mámoros tulipán piros kelyhet tart kezében, s nektárt ürítget, a fehér liliom pedig tisztasága felett karddal kezében őrködik; a jácint fondorkodó szerepet játszik az ibolyával, mely szerényen meghúzza magát a bokor alatt; a kérlelhetetlen tövis, háremőre a piros rózsának, mely ég a fülemile szerelméért; de sem ez, sem az nem érhetik el szívük vágyát: csak a szellő hord üzenetet a két szerelmes között. Pajzán kedvében vadul törtet át a ligeten, s leveri a jázmin fejéről az aranyozott koronát, s ad neki helyette drága gyöngyöket. Még sok szépet mesélt nekem a szökdécselő kis patak; de nem érthettem minden szavát, mert a kíváncsi hold mindegyre meg-megállt fejünk fölött, elakarva lesni a kis patak szavait, hogy tovább adhassa; ilyenkor aztán a kis fecsegő félbeszakította beszédét s csak hogy a hold incselkedő cirógatásaitól szabaduljon, elfutott a sötét platánok közé.
Itt ültem e tündérligetben s átadtam magamat a természet háborítatlan élvezetének. Irigyeltem, hogy mások is ismerik e földi édent, és hogy nem lehet itt leélnem életemet. A hold sietve távozott az égről, mint aki vesztét érezi. Tűnnie kellett, mert keleten halvány pír futotta el az eget. A hajnal rózsaujjal inté a napot felkelésre. Siettem a parton hagyott csónakhoz s a nyílt tengerre eveztünk. A régieknek igazuk volt. Tengerből láttam felkelni az arangyhintós napot, megfürösztötte a habokban aranyos lovait s ezek diadallal vonták fel kocsiját az égre.


Az uralkodó szultán hálókabátban

Ha valaki e sodat ígérő címből azt következtetné, hogy valami érdekfeszítő háremi rajzokat vagy leleplezéseket fog találni tárcámban, az nagyon csalódnék. Én egyáltalán nem tudom, s mi több: nem szeretem a háremi életet oly titokszerűnek, oly csodásnak feltüntetni, mint amilyennek az a török életet nem ismerő novella- vagy regényíró képzelme kifesti. Megengedem, sőt magam is tudom - ha nem is saját tapasztalatomból, de csak úgy hallomás után - hogy a szultán háreme sok sajátságos, érdekes képet tud felmutatni: de ezeket itt mellőzve, a dicsőségesen uralkodó Abdul Aziz szultán ő fényességének egy pár jellemvonását fogom feltüntetni, melyek eddigelé tudtommal, nem hatottak túl a kék Boszporusz partjain.
Minden nagy úrnak szoktak lenni bogarai, ennélfogva ő fényességétő a török szultántól sem vehetjük rossz néven, ha neki is vannak bogarai. Kezdjük legelőször is az állatokon, s látogassuk meg a szultánt állatai között, mert ő fényessége rendkívüli állatkedvelő. A kétkezűek és kétlábúaktól kezdve a négylábú, csúszó-mászó, úszó és repülő állatokig sok mindenféle fajt nevel ő kastélyában. E nemes szenvedélye azóta ébredt fel benne, hogy Európát meglátogatta. Aztán merje még valaki szemére vetni a szegény törököknek, hogy nem akarnak tanulni az európaiaktól; mikor mindjárt maga a szultán adja az első bizonyítékot arra, hogy ez fekete rágalom. Európában járt, s hazatérve innen, azonnal feltette magában, hogy ő is európai módon fogja élénkíteni fényes udvarát. A besiktasi szeralj külső falai körül roppant nagy tért szemlélt ki állatsereglete számára. Parancsot küldött alattvalóinak a Dunától le a Tigris és Euphratesig, a Kaukazustól le boldog Arábia legszélső pontjáig, hogy küldjenek neki az állatok minden fajából, ha lehet egy-egy párt, hímet és nőstényt, nem mintha egy második vízözöntől tartana, hanem hogy udvarát egy kissé felelevenítse. Küldtek is neki hűségesen vizilovat, elefántot, strucmadarat, krokodilt és páviánt, rinocerost, tevét, farkast és sok más fenevadat. Jegesmedvét a muszka császár küldött neki barátsága jeléül. Küldtek neki mindent, csak egyről feledkeztek meg alattvalói. Egy napon végig járt a sok tartka-barka állat közt, s elégedetlenül tért vissza. Udvarmesterei el nem képzelhettéd, mi hiányozhatik az állatseregletből, mikor minden kigondolható állatot összeszedtek. Ő fényessége három-négy napig csak duzzogott, udvarmesterei hiába törték eszüket. A hír bejárta egész Sztambult, s midőn ötöd napra a szultán egy pár emberével sétálni ment, szembe jő vele egy egyszerű török ember, s kezében tyukot és kakast tartva, pár lépésnyire megáll a szultán előtt s mély temennát csinálva üdvözli őt. A szultán kérdi a törököt: hová viszed e szárnyas állatokat? "Fényességednek gyűjteményébe szántam, kegyeskedjék ezeket tőlem elfogadni." A szultán megdicsérte alattvalóját, megkérdezte nevét, s így szólt hozzá: Musztafa, mától kezdve binbasi (őrnagyi) ranggal taukcsi basinak (főtyukászmesternek) nevezlek ki, s azután udvarmesteréhez fordulva így szólt: Íme, ez a két szárnyas hiányzott állatseregletemből. A pasák és beyek fejüket vakarva, bosszankodtak, hogy a szegény tyukokat kifeledték a számításból. E naptól kezdve mindenki tudta, hogy a szultán különösen a tyukokat kegyeli és minden kigondolható módon igyekeztek e szenvedélyét kielégíteni, úgyhogy rövid idő alatt a sztultánnak oly gazdag és ritka szépségű tyúksereglete lett, hogy akármelyik európai uralkodó is megirigyelhetné miatta.
Tyukászmestere mellé több kisebb rangú tyukászokat alkalmaztak, kiknek sokkal több dolguk volt, mint akármelyik tárcakezelő miniszternek, mert a szultán maga volt az ő ellenőrük. Napközben többször ellátogatott a tyúkólakba, maga szedegette össze a tojásokat és pontosan tudta szerét-számát kedvelt barmainak. Nemrég egy hazánkfiát bízták meg, hogy a szltán számára egy német tyúkásznak "Das Geflügel" című művét törökre fordítsa. A szultán drága metszeteket rendelt meg e mű illusztrálására. A főtyukászmesteri állomás igen jól van betöltve, mer a szultánnak mindig uj meg uj meglepetéseket szerzett, s e szakmában mondhatom - mert érintkeztem vele - kitűnően kiképezte magát. Nem érte be azzal, hogy a gyűjtemény szaporodik, hanem azon törte a fejét, hogy más oldalról is lekösse a főúr figyelmét szárnyasai iránt, s így jött rá a kakasviadalnak meghonosítására a szultán udvarában. Egy nap a szultán igen jó kedvében volt, Musztafa bey főtyukászmester e jó percet fel akarta használni, bemutatta ő fényességének a tyuksereglet két kiváló díszét: a nagy piros tarajú két kamasz kakast, melyeket a szultán órahosszat szokott bámulni, s maga etetett. "Megtanítottam őket egy nemes mesterségre" - szólt a főtyukászmester, s a két kakast egymásra ingerelve, megkezdődött a nemes harc, melyet a kakasok oly eréllyel és műfogással folytattak, mintha tudták volna, hogy a szultán előtt remekelni illik. A szultán legmagasabb tetszéssel fogadta a viadalt, a főtyukászt gazdagon megajándékozta és a két kakast érdemrendekkel feldíszítve, az egyiket Napoleonnek, a másikat Bismarcknak nevezte el, s Európa két fő államának küzdelmét önszemei előtt látta lefolyni. Ha ebéd után magas állami politikával akart foglalkozni, pongyolában fogadta Napoleont és Bismarckot s gyönyörködött a magas politika gyors fordulataiban.
Kakasai és tyúkjai után a kecskéket kegyeli leginkább. Egyik udvari színésze, helyesbben bohóca, egy némajáték alkalmával kecskebőrbe bújt, s úgy legjett a szultán előtt valami kecske táncot. A szultán képzelhető, hogy nagyon jól mulatott s a bohócnak több alkalommal kellet e táncot ismételnie. Egy nap hasonló alkalommal a szultán talán szokottnál is jobb kedvében volt, s a kecske is talán sokkal természetesebben járta a kecsketáncot, úgyhogy a szultán a tánc végével magánkívül volt az élvezettől, melyet neki a kecske szerzett s felkiáltott: Billahi, Murad, (így hívták a bohócot), szeni binbasi japtim. (Istenemre Murad őrnaggyá tettelek.) A szultán környezete tudtára adta, hogy ez alkalommal nem Murad, hanem természetes kecske táncolt, melyet Murad tanított meg a kecskeugrásokra. A szultán ennek még inkább megörült, s így szólt: A szultán szavát nem szokta megmásítani, legyen úgy, amint mondottam. A pasák engedelmeskedtek, a kecske szarvait az örnagyi rang előírása szerint bevonták arany és ezüst sávokkal, s még ma is látható az európai édes vizeknél, a kiathanei népkertben, amint őrnagyi érzetében büszkén fel s alá sétálgat a kertben. Aki nem hiszi, ám megnézheti.
A többi állat közt a szép lovak is kedvencei, s egy fekete mén, vagy egy almás pej, melyet egyik-másik alattvalója bakhsis gyanánt küld ő fényességének, sokkal többet nyom a mérlegben, mint bármely logikailag helyes argumentum.
Van a szultán ő felségének még egy szép szenvedélye. Egy arab közmondás azt tartja: Az arab addig eszik, míg jól esik, a török míg meg nem pukkad. A szultán e közmondást felségesen igazolja. A szakácsművészet Törökországban nagyon ki van képezve, s úgy illik, hogy az uralkodó udvarában érje le tetőpontját. A szultán ascsi basija (főszakácsa) e nemben ritkítja párját. Annyi és olyféle ritka ételeket talál ki minden napra, hogy az ember azt hinné, miszerint a hús, liszt, tojás, faggyú, szörp és zöldségnek többféle vegyítése már nem is képelhető. Naponkint több százféle étel kerül a szultán asztalára, miről ama maradékok tanúskodnak, melyeket a főszakács Tophaneban a szegény nép közt minden ebéd után eladat. Mint minden falánk, úgy maga a szultán ő fényessége sem szereti e nemes szenvedélyét egymaga kielégíteni, hanem azok társaságában, kik hasonló nemes szenvedéllyel bírnak. A szultán udvarában nincs ember, ki az evés mesterségében túltenne a fölségen, s alattvalói közt csak egy ember van, aki vele megmérkőzhetik: ez veje Abdul Kerim pasa. A szultánnak, azt mondják, ő a legkedveltebb embere, s minthogy neki, mint a tesszáliai hadcsapatok főparancsnokának, nem lehet mindig Sztambulban tartózkodnia, s a szultán csak akkor tud valódi jó étvággyal enni, ha Abdul Kerimmel ül egy asztalnál; sajnálnunk kell a szegény szultánt, hogy csak oly ritkán tudja e nemes szenvedélyét valódi élvezettel kielégíteni. De aztán ha együtt vannak, helyre is hozzák azt, amit elmulasztottak. Egy alkalommal Abdul Kerim pasa, aki különben egyike a legvitézebb és legtapasztaltabb katonáknak, midőn éppen a tesszáliai zavargókat leverte, visszatért Sztambulba, a szultánhoz ment ebédre, s az asztalnál megindult a nemes verseny kettejök közt. Ezuttal Abdul Kerim pasa túltett a szultánon, s ő emiatt félig tréfásan, félig bosszankodólag szólt Abdul Kerimhez: Úgy látszik, míg távol voltál udvaromtól, szultánod ellen ármánykodtál; ezentúl körömben maradsz, mert félek, ha még egyszer visszaeresztelek, nemcsak a lázadókat, hanem szultánodat is megvered.
A szultán ő felsége Európában tett körútja alkalmával kétségkívül sokat tanult. Élt benne a szép iránti érzék még mielőtt körutat tett volna, de határozottan csak is a művelt nyugaton szerzett tapasztalatai által lett körvonalazva. Itt tanulta meg, hogy lehet egész városrészeket leromboltatni, s rövid idő alatt fényes palotákat emlnei a rozzant vityillók helyére. Mihelyt visszajött körútjából, azonnal építészeket hozatott Franciaországból, s hozzálátott szépítési terveinek valósításához. Ujjabban rendeztette be a beglerbegi palotát, mely sok időn át el volt hanyagolva, s ma már oly karban áll, és oly fényűzéssel van berndezve, hogy a szultán palotái közt megérdemli az első rangot. Három év előtt indította meg a Csiragan-szeraj építését, s mint annak idején az építésből láthattam, oly nagyszerű palota fog az lenni, hogy párja bajosan lesz látható. Az építkezéssel jár a rombolás, s ebben a szultán igen nagy erélyt tud felmutatni. Az Aja Szófia és Ahmedije mecset közti nagy téren az épületeket mind lerintatta s népkertet szándékozik oda építtetni, és saját mag számára sírkápolnát; hasonlót tett az Aragy szarv mentében Karaköjtül - Besiktasig, úgy szintén a Galata torony környékén, s mindenüvé kerteket és pompás épületeket építtet. E tekintetben Abdul Aziz szultán tültesz minden elődjén s már kilenc évi uralkodása alatt is annyit építtetett és csinosíttatott a török fővárosban, hogy méltán nevezhető Sztambul második alapítójának. Nem azért, mintha hitelt adnánk a szállongó hírnek, hanem csak, mert általánosan beszélik, megmelítem, miszerint a nagy tűzeseteket neki tulajdonítják, hogy ez által szépítési terveit könnyebben valósíthassa. Annyi igaz, hogy a nagy tűzesetek mindig ott fordulnak elő, hol szépíteni akar, s a perai nagy tűzvész többet használt, mint ártott Konstantinápolynak. a romokból nemsokára oly pompás, rendezett és tervszerűleg épített városrész fog felépülni, mely méltó lesz ama pompás fekvéshez, mely Konstantinápolyt a világ legszebb pontjává teszi. A szultánnak ez érdemei, számára örök nevet biztosítanak s talán némileg ama hiányokat is feledtetni fogják, melyek erélytelen kormánya alatt mutatkoznak.


Hogyan imádkoznak a törökök?

Mohammed, mint az iszlam alapítója, körülményesen megszabta követőinek azon módokat, melyekkel az egy istent imádni tartoznak. Ő híveinek nemcsak kecsegtető s hízelgő dolgokat nyújtott e földön s ígért a jövő életben; hanem terheket is rakott vállaikra oly mérvben, mint azt egy felekezetnél sem találjuk. E terhek súlyosabbjainak egyike az imádkozás. A mohammedán napjának egy jelentékeny részét tartozik imával eltölteni. Az imádkozás (namaz vagy szalath) módja isteni kinyilatkozás (ajet) által van előírva.
A mohammedan, tehát a török is, ötször imádkozik napjában. Az öt ima-idő következő: 1. Hajnalhasadás és napfölkelte közt (szabah namazi).
2. A nap hanyatlásának kezdetekor (ölje namazi).
3. Mikor a napóra mutatójának árnyéka kétszeres hosszúságú és tart naplementig (ikindi namazi). 4. Naplementekor (akhsam namazi). 5. A láthatár teljes sötétülésétől hajnalig (játszi namazi).
Az egyes imákat időközben is el lehet mondani; de sokkal üdvösebb azokat a kiszabott időben elmondani.
Minden imár az ezan (imára hívás) és a mosakodás (abdeszt) előz meg.
A müezzin, vagyis az imára hívó alsóbbrendű pap, a minare erkélyéről minden ima-időben énekkel hívja össze az igazhívőket imára. A melodikus dallam, különösen szépen énekelve, megható benyomást tesz az ember keblére. Az énekben következő szöveg fordul elő: "Nagy az isten! (négyszer). Hirdetem, hogy nincs más isten csak egy isten (ismételve). Hirdetem, hogy Mohammed isten prófétája (ismételve). Jertek imára )ismételve). Jertek az üdv templomába (ismételve). Nincs más isten csak egy isten!" (Allah'u ekber! (négyszer). Eshed'u enne la illah'i il' Allah! (ismételve). Eshed'u enne Mohammed reszul' ullah (ismételve). Hajje al' esz-szalath (ismételve). Hajje al' el-felah! (ismételve). Ve Allah'u elber! (ismételve). La illah'i Allah!) Hajnalban még e szavakat toldja énekéhez: "Az ima üdvösebb az álomnál!" (ismételve). (Esz-szalath'u khajr' un minn' en-newn!) (ismételve). Ezen ének alatt amüezzin mindkét fülét egy-egy ujjával befogja, hogy e szent foglalatosságában valami meg ne zavarja, hogy e szent foglalatosságban valami meg ne zavarja. Mialatt a müezzin ezeket énekli, az igaz hívők ez igéket mondját magukban: "Nincs erő, nincs hatalom másban csak istenben, az erősben és hatalmasban." Midőn énekét bevégezte figyelmeztetésül elmondja: "Mindenki készen van az imára." (Kad-kameth usz-szalath) mire aztán az ima veszi kezdetét.
Mihelyst a müezzin énekét meghallják az igazhívők, azonnal mosakodáshoz fognak, mely célra minden dsami és mecset udvarán kutak és mosdó-helyek vannak készítve.
A mosakodás sokféle és annak módozata is részletesen van előírva az iszlam törvénykönyveiben. Az ima előtti mosakodás kiterjed a kezekre, lábakra és az arcra, melyeket mindig jobb oldalon kell mosni kezdeni. Mosakodás közben az előírt imákat kell elmondani.
Mosakodás után következik az ima.
Az ima, hogy hatályos legyen, négy feltételtől függ, ezek: a tisztaság, mit mosakodás által lehet elérni; a test a födött legyen, legalkalmasabba e célra bokáig érő ruhát felölteni, minden illemsértő ruha viselése tiltva van; harmadik feltétel, hogy az imádkozó arccal mindig kelet felé, a kába (mekkai templom) szentélye felé forduljon, végül hogy az ima tiszta jó szándékból fakadjon.
Ima alatt a szórakozás, világi gondolatokkal való foglalkozás tiltva van; hogy a figyelem annál inkább összpontosuljon, a nők nem lehetnek jelen ima idején a mecsetben. Ők külön gyülekezetben végzik imájukat.
Végezhetik az igazhívők imájukat közösen az imaházban, vagy magányosan; a közös imádkozás üdvösebb.
Az imát csak arab vagy persa nyelven szabad elmondani, mert az írás azt tartja, hogy "az arab és művelt persa nyelv a paradicsom nyelve." (Liszan ehl ul dsenneth elarebije v'elfariszszieth udderije). Kivételes esetekben, ha péld. az illető imádkozó nem tudja az arabot elég tisztán és érthetően kiejteni, más nyelven is elmondhatha imáját.
Az imát külön e célra használt ima-szőnyegen (szedsade) mondja el a muszulman; azért az igazhívő e szőnyeget magával hordja, ha hosszabb időre megy el hazulról.
Az imádkozás módját, lényegét és annak szellemét illetőleg még többféle rendszabályt ír elő a mohammedan vallás, melyek azonban oly számosak, hogy rövid ismertetésem keretén belül mindezek elmondására ki nem terjeszkedhetem.
Áttérek tehát az imádkozás módjának ismertetésére.
Midőn az igazhívő imájához kezd, maga elé teríti szőnyegét, egyenesen áll meg előtte s kezeit füleire illesztve, úgy hogy a mutatóujjakkal azokat befogja, elmondja a tekbirt: Nagy az isten, nincs más isten csak egy isten, dicséret istennek. Ezután kezeit leeresztve, keresztbe rakja, hogy a jobb kéz a balra essék, s elmondja a teszbih, széna, teavvuz imákat és a fatihát. Az imák következők: "Dícséret nevednek, nagy isten(teszhib). Dicsőítlek istenem, dícsérlek; áldott a te neved, magasztos a te nagyságod, nincs más isten kívüled",(széna). "Istenhez menekülök az elátkozott ördög elől; a kegyes és irgalmas isten nevében" (teavvuz).
A fatiha, mely ezen imarészecskék után mondatik nem más, mint a Koránnak első fejezete, s következőleg hangzik:" Az irgalmas és kegyelmes isten nevében! Dicséret istennek, a világ urának, az irgalmasnak és kegyelmesnek; ő az ítélet napnak ura. Imádunk téged, uram; segítségedet kérjük, vezess az üdvnek ösvényén, azok ösvényén, kiket jótéteményeiddel megajándékoztál, azokén, kik nem érdemelték meg haragodat, s kik nincsenek a tévelygők között!" A fatiha elmondása után az imádkozó lehajlik, hogy feje és felső teste vízszintes állásba jöjjön, kezeit pedig kiterjesztett ujjakkal térdére illeszti, s megint a tekbirt és teszbiht mondja el, az utóbbit 9, 7, 5 vagy legalább háromszor kell egymásután elmondani. Most felegyenesedik előbbi állásába, mialatt a teszmi, tahmid és tekbir mondatik el. "Isten hallgasd meg azt, ki téged dicsér (teszmi)." Áldva légy Istenem (tahmid)." Ezt követi a leborulás (szedsud) arccal a földre, hogy a térd, lábujjak, kezek, orr és homlok a földet érintsék. A leborulás alatt a tekbirt és leglább háromszor a teszbiht kell elmondani. Erre felemelkedik a földről és térdein ülve marad, a kezeket felső combjaira téve, elmondja a tekbirt. Leborul másodszor, éppen mint első ízben. Ezután feláll, kezeit nem a földre, hanem térdeire téve, elmondja a tekbirt.
Az itt felsorolt nyolcféle helyzet egy rikatot tesz. A rikátok száma az imaidő szerint elrétő. Két rikat egy teljes namazt tesz; de az imádkozó buzgóságától függ, hogy hány rikatot mond el imájában. A teszbih, széna, teavvuz és fatiha, valamint az ima kezdetén való kézfelemelés kivételével mind ugyanazon részletek fordulnak elő a többi rikatokban is. Minden második rikat után elénekli a mohammedan a tesehhudot; végül elmondja a szalavathot: "Istenem, add béke üdvödet Mohammednek és Mohammed törzsének, amint az Ibrahimnak és az ő törzsének megadtad és áldd meg Mohammedet és Mohammed törzsét, valamint megáldottad Ibrahimot és törzsét. Fény, dicsőség, nagyság van számodra és te benned." Ezt követi a Korán valamelyik fejezete, melyet az igazhívő tetszés szerint választhat; legbuzgóbban cselekszik az, ki a leghosszabbikat választja. Más imát mondani, vagy az imában földi javakat, vagy más egyebet kérni, nem szabad. Végül a hitvallás és az őrangyalok üdvözlése rekeszti be az imát. Minden embernek van némelyek szerint öt, mások szerint több őrangyala. Egy a jobbján, egy a balján, kik a jó és rossz tetteket jegyezgetik; a harmadik előtte jár, hogy az erény és jámborság útján vezesse; a negyedik mögötte, hogy a világ csábjaitól megóvja; az ötödik arca előtt lebeg, hogy szellemét, szívét a prófétára irányozza. Midőn imáját végzi ez angyalokat, jobbra és balra hajtva fejét, szokta üdvözölni e szavakkal: Esz-szelam' unn alejkúm ve rahmeth' ullah. (A béke üdve és isten irgalma legyen veled.)
Ez a mohammedánok közönséges imádkozása, melyet akár otthon magányosan, akár a mecsetben, az imam előimádkozása mellett végeznek.
Az ima változik egyes ünnepek vagy más körülmények alkalmával. Sztambulban a pénteki imán a szultánnak mondig jelen kell lennie, ami mindig nagy ünnepélyességgel van összekapcsolva.


Török zene, dal és tánc

Mint mohammedánnak, még e címet: "török zene, dal és tánc" sem volna szabad kimondanom anélkül, hogy érette az ég haragját magamra ne zúdítanám; mert hisz a bölcs látnok így szól követőihez: "Zenét meghallgatni annyi, mint a törvény ellen vétkezni; Zenélni annyi, mint a vallás ellen kikelni; zenében élvezetet találni a vallás elleni vétek és annyi, mint magát a vallástalanság bőnébe keverni."
Az ének, akár legyen az vallási, akár világi, keményen tiltva van, kivéve az imára hívó éneket (ezan), melyet a müezzin a minaréről a nap öt imaidején hangoztat.
A tánc, mely az igazhívő komolyságával össze nem egyeztethető, szintén tiltva van.
"E szerint, - mondhatná valaki - nem létezik török zene, dal és tánc, s arról, ami nincs, szólani sem lehet."
A szépművészetek ez ága vallásilag tiltva van ugyan, de ebből korántsem következik, hogy egy nép, bármily híven ragaszkodjék is vallásához, oly föltétlen engedelmességel fogadja annak minden egyes parancsát, hogy kedélyhangulatának túláradását az ihlet hangján ne nyilvánítsa.
Aki ismeri a zene és dal hatalmát, belátja azt is, hogy a zene és dal kitörését semmi sem képes visszafojtani az emberi kebelbe.
A Korán ugyanazon tilalommal, mellyel a zene, dal és tánc ellen kikél, káthoztatja a szépművészetek többi ágait is, valamint a képzőművészetet. Valóban különös, hogy a törökök, kik a festészetet a szobrászatot egészen elhanyagolták, addig a zene- és dalra szóló tilalmat mintegy figyelembe sem vették, mivel ez az emberi természet ellen a legmakacsabb módon kikelt, s teremtettek maguknak egy zenészi sphärtát, mely eredetiségénél fogva némi tekintetben figyelmet érdemel.
Vannak, kik a török zene eredetiségét kétségbe vonják, s ezt az arab zenével együtt az új-görög elfajzásának tartják. Ezek ellen ki kell mondanom, hogy sem a török, sem az új-görög zenét nem ismerik.
A török zenének él dalnak nagy rokonsága van a magyarral, s alaphangjában éppúgy megvan a lassú szomorú és utána a víg friss, mint a magyarban; sőt a dalok egyes menetei, de különösen a bevégzés rendesen hasonlít a sajátságos magyar akkordhoz.
Van ezenkívül a török dalnak egy sajátságos jellege: a rezgés (=trilla), mely legtöbb dalban elejétől végig szakadatlanul hullámzik. A török zene és dalnak e sajátságát a bolgár, szerb és oláh dalban is föltaláltam. Ez utóbbinál azonban jobbára csak az oláhországi dalon észrevehető e rezgés; míg a magyarországi oláhok sokkal takarékosabban bánnak vele, s a magyar dal simaságával szeretik vegyíteni. Ebből kiindulva kimondom, hogy az oláh dalban az erdélyi magyar elemet, az oláhországi pedig a török elemet olvasztott föl.
A török zene csak nagyritkán fordul elő önállólag, rendesen a dal kísérőjévé szegődik, s leggyakrabban egy harmadik társát: a táncot veszi maga mellé. E hármas szövetség legművészibb képviselői a táncoló (Mevlevi) dervisek. E szerzetesrend alapítója: Molla Dselaleddin Rumi (más nevén Molla Hunkiar), nem csak korának, hanem felekezetének e napig egyik legjelesebb bölcse és misztikus költője, ki lelkének tisztasága-, keblének ihletettségéban folyton az égiek társaságát kereste. A földiektől megfeledkezve, egy eszmének szentelte egész valóját. Lelki szemei előtt égi szellemek mennyei dalt zengettek és körmozgásban lebegtek. Ennek behatás alatt írta felséges misztikus költeményeit, melyeket századok óta csak bámulni, de utánozni nem tudtak. Alapított egy szerzetes-rendet, melynek feladatául tűzte ki: az ég urát olyan zene-, ének- és tánccal dicsőíteni, mint amely lelki szemei előtt szokott lebegni, s az égi sphäráknak az isten mindenhatósága körül forgását jelképezi. A Mevlev dervisek, kik minden mohammedán országban el vannak terjedve, hetenkint kétszer szoktak isteni-tiszteletet tartani, mely alatt a kar - fuvola-, dob-, citera-, és hegedűkíséret mellett - a Molla Dselaleddin megható himnuszait énekli; a táncolók pedig oly művészi lassú körtáncot (szema) lejtenek, a zene és ének ütenyeihez alkalmazva, hogy a laikusokat is meghatják.
Ezenkívül a mohammedánok az isteni-tiszteletben zenét soha sem használnak.
A müezzin éneke a minaréről, különösen hajnalban és éjjel, midőn a hívőket érchang helyett emberi hangon hívja imára, kiváltképp oly nagy városban, mint Sztambul, hol több, mint négyszáz müezzin lágy, melodikus hangon egy öszhangzó kart képez: oly megható valami, hogy mindannyiszor helyeseltem Mohammed reformját, ki harangok helyett emberi hang által akar hatni a hívők keblére, s nem tudtam elképzelni, hogy ez ember, kinek érzenie kellet e varázst, miért tiltotta híveinek a zenét és éneket?
A török nagy barátja a zenének és dalnak. Minden valamirevaló kávéházban vannak zenészek (csalgidsi), kik zenekíséret mellett népdalokat énekelnek. E zenészek örméynek, kik a török zenében épp oly szerepet játszanak, mint nálunk magyaroknál a cigányok. Hangszereik: a t a m b u r i nyolchúrú, a hegedű (k e m a n e) négyhúrú, a r u b a b kéthúrú hangyszer, a n e i nagy-, a g i r i f kis fuvola, és a cimbalom. A legjobb zenészeket annak idejéln a Takszimon, a tüzér laktanya szomszédságában hallottam, kik a török népdalok éneklésében zenekíséret mellet oly művészetet fejtettek ki és oly változatos műsorozattal bírtak, hogy nemcsak törökök, hanem minden nyelvű európai vendégek a zsufolásig töltötték meg a kertet, melyben daloltak. Minden dal nyitányául egy-egy lassú, mélabús darabot játszottak, melyet követett a tulajdonképpeni dal, s utána ennek frisse, melyben néha akaratlanul is magyar üteny és zamat hatott füleimbe.
A kisebb kávéházakban rendesen egy-egy szál kurd vagy arab zenész pengeti tamburi-ját, és dalolja rekedt hangon tréfás dalait a kávét szürcsölő hordároknak és napszámosoknak, kik a nap fáradalmai után szellemi élvezetben keresnek üdülést.
A török, amilyen komolynak tűnik föl első látszatra, éppoly jókedvű, ha kávézás- vagy pálinkázás közben dalra kerekedik. Sokszor bosszankodással kell ezt tapasztalnunk a vidéken való utazás alkalmáva. A vendéglő udvarán majd minden este harminc-negyven fuvarosból álló dalkör alakult, kik egy pár halványan pislogó lámpa előtt körben guggolva, hajnalig dúdoltak, s több utazó-társam másnap csak azért szidta a törökök énekét koldus-siralomnak, mivel egész éjjel háborítva voltak. Török kocsisunk is egész úton folyvást dalolt, s csak akkor hagyott föl vele, midőn kijelentettük, hogy e mulatság nekünk nem tetszik, min ő szörnyen elcsodálkozott; mert híres dalnok levén azon környéken, a török uraságok legörömestebb vele utaztak. "Hiába, - vigasztalódott végre, - a frenkek mindenben ellenkeznek velünk." De nemcsak a nép, maguk a főurak és szultánok is kedvelői voltak a zenének és dalnak. I. Bajazid, II. Szelim (a részeg), I. Musztafa, IV. Mohamed oly nagy barátai voltak a zenének, hogy zene mellet ebédeltek. Sőt a zsarnok, émbervérben fürdő IV. Murad is, kit semmi sem bért könyörületre, meghódolt a zene hatalmának. Midőn ugyanis Bagdadot hosszú ostrom után bevette 1636-ban, a város népségét mind halálra ítélte és már ki akarta véteztetni, midőn Sah Kuli, a persa Orpheus zenéje által annyira lefegyverzé IV. Murádot, hogy kegyelmet adott a város lakóinak. Sah Kulit, más négy persa dalnokkal együtt, magával vitte Konstantinápolyba, s ott udvari zenekart alakítottak. A persa dalnokok persa elemet vegyítettek a török zenébe: a föntebb említett rezgő hanghordozást, mely azóta egyik sajátságos jegye maradt a török zenének.
A persa zenészek, kik ezután sűrűbben látogatták Törökországot, jeles zeneművekkel gazdagították a török zeneirodalmat.
A törökök és új-görögök egy sajátságos hangjegyrendszerrel élnek, mely - vonalak és jegyek segélyével - vonalazatlan papírra iratik. E rendszer sokkal egyszerűbb és rövidebb, mint a mi hangjegyrendszerünk. A hangfokozatok bármely magassági lépcsőig mindig egy jeggyel fejeztetnek ki, ha többször ugyanazon hang fordul elő több ütenyben egymás után, az szintén egyszerűsíttetik; az emelkedés és lejtés, valamint a piano és forte szintén külön jegyekkel bírnak. E rendszer, amennyiben azt ismerem és birtokomban levő új-görög munkában alaposan fejtegetve látom, nem maradhat közönyös a zenészvilág előtt.
E hangjegyrendszer feltalálóinak a múlt században élt Cantemirt tartják; de ő tulajdonképpen nem teremtette, csak tökéletesítette e rendszert, mert a persa zenészek műveiben már találhatók ily rendszerben írt zenedarabok.
A törökök e rendszert használják, kivéve a katonai zenét, melynek olasz és német karmesterei, különösen Donizetti, a mi hangjegyeinket honosítotték meg a törököknél. Egy pár év óta a török katonai zene oly nagy haladást tett, hogy az idegen zenészek, karmesterek, kik eddig tanítói minőségben voltak alkalmazva a zenénél, mind elbocsáttattak, mert a törökök zeneképessége bátran nélkülözheti az idegen vezetőt. A szultán zenekara, mely kétszáz emberből áll, naponkint kétszer játszik palotájában, legtöbbnyire eredeti török szerzeményeket.
A török tánc többféle színezetű. Láttuk, mint az isteni-tisztelet kiegészítő részét; de bbír azon kívül profán értékkel is. A török nagy barátja a táncnak, de csak mint szemlélő; maga, bármily kedve kerekedjék is, soha sem adja rá fejét, hogy ugráljon; sokkal kényelmesebb, hogy sem ezt tegye.
Egy pár év előtt egy bécsi és pesti ballerinákból álló társaság ütötte föt tanyáját a török fővárosban, s igen szép közönség látogatta előadásukat az "Alcazar lyrique"-ben. A török főurak nagy rokonszenvet tanusítottak a szép, fiatal leányok iránt, s ezek a kis zsarnokok oly hatalommal hódították meg az olvadékony szívű törököket, hogy legtöbb közülük a zajos színpadról a hárem magányaiba vonult.
Vannak a törököknek eredeti táncosaik is. Vannak fegyvertáncosok (rakkasz-i-szilah), kötéltáncosok (ip dsambazi), regélő táncosok; a csengi és köcsekler, kik nálunk bajadér név alatt szerepelnek, rendesen cigányleányok, s a hárem hölgyeit szokták mulattatni táncukkal. Vannak vidéken táncos-társaságok, kik egy igazgató főnöksége alatt lakodalmak és más ünnepélyek alkalmával táncolnak. Ruméliában többször hívtunk meg lakásunkra ilyen tácosokat (dsümbüs); a legjobb társulatot Szofiában találtam.
Egy este egy tíz férfi- és öt nőből álló társaság mutatta be művészetét tágas termeinkben.
Miután a pálinkából jó adag lelkesülést szíttak, a férfiak lekuporodtak a földre és zenélni kezdettek; a leényok selyem salvárban (nadrág), derekukon lefüggő vörös sállal átkötve, fejükön virágos pártával díszítve, lassú táncra keltek. Az előtáncosnő kezében egy csengőkkel ellátott féldobon (daire) kísérte a zene és dal ütenyét, mialatt a többiek a kezükben levő csörgőket csattogtatták. Mi nézők, számra mintegy húszan, leterített matrácokon ültünk, s meglepetve szemléltük a leányok ügyes, mondhatni művészi mozdulatait és hajlongásait, melyek a legkomolyabb törököt is fölvillanyozzák.
Tánc közben az egyik leány a sorban ülő első vendégnek ölébe fekszik és cirógatni kezdi, mit a törökök h a t i r l a m a k- és h o s l a m a k nak neveznek, s azután azt súgja fülébe: "Efendi ver simdi seker paraszi!" ("Uram, adj most cukorpénzt!") Miután ez megtörtént, tovább táncol társnői közt, s egy kis idő múlva a második s úgy rendre mindegyik vendég ölébe dől, s utána jön a második, harmadik és sorban mindegyik táncosnő, s midőn mindenik e tourt bevégezte, a tánc is véget ér.
Így mulatnak a törökök.


Dervisek

Az iszlam szerzeteseinek eredete azonos a ketholika egyház szerzeteseinek eredetével. Azon lelkesültség, melyet Mohammed tanítványaiban tana iránt gerjesztett, a föld fölötti javak oly vonzó képeivel biztatván őket, bennük nemsokára oly fokra hágott, hogy cserében a jövőért egészen lemondtak a volágról s annak hiúságairól, magányba vonultak s cenobitai életet éltek.
Még Mohammed életében negyvenöt mekkai polgár negyvenöt medinaival egyesült, s fölfogadták, hogy híven megőrzik a próféta igéit, s javaikat közösen bírván, istenes cselekedetekre s bűnbánatra kötelezték magukat. Így testvérileg egyesülvén, hogy a többi mohammedánoktól különbözzenek, szófi nevet vettek fel, melyet közönségesen a görög sofoz (symbol) szóból származtatnak. Ez a magyarázat azonban hibás, mert e nevet a rend szuf nevű ruhájától kölcsönözték. Ehhez járult később a fakir (szegény) elnevezés is, mert elvonulásukban lemondottak a földi javak bírásáról is. A dervis szó csak későbbi eredetű, s többen többféleképpen származtatják és magyarázzák; mi leginkább azok nézetéhez hajlunk, kik azt a persából származtatják, hol der = ajtó, vitten = koldulni, s innen egyenlő ajtó koldussal.
Abu-Bekir s Ali khalifák követvén a cenobiták példáját. gyülekezeteket alapítottak, s követőiknek rendszabályokat adtak, melyekhez híven kelle ragaszkodniok, s a most fennálló dervis-rendek mindnyájan e két khalifa egyikéig viszik fel eredetüket. A Besztami, Naksibendi és részben a Bektasi dervisek Abdu-Bedirtől, a többi rendek mind Alitól származnak.
A vallásfelekezeti rajongás, fájdalom, legtöbb áldozatot zsarolt, s legkésőbb szokta megát kiforrni. Példa erre a kereszténység és mohammedánság első századaiban esett áldozatok. Minden új tan iránt a lelkesültség kezdetben csaknem a rajongásig fokozódik. Találkozott egy Uveisz Karni nevű rajongó, ki a próféta iránti vakszeretetében kihúzta minden fogát, mert a próféta két fogát vesztette el az uhudi nevezetes csatában. Valóvan nagy elszántság kellett ahhoz, hogy követőkre találjon; de lehet-e csodálkozni, hogy még ma is vannak, az igaz, kevés számú hívei a szent városok környékében?
Később több alapító nem elvetendő alapra fektette intézményeit, s nem egy szerzet bír oly vallási szertartással, mely az eszményit magasztosan jelképezi. Ezek a miszticizmus hívei, milyenek a Mevleviek, kiknek alapítója a Mesznevi Serifbe tette le magasztos tanát. E szerzet, valamint általán mindazok, melyek a fővárosban és környékén léteznek, tagadhatatlanul igen sokat vesztettek eredeti jellegükből; mert tagjaik elvégezik ugyan szokott gyakorlataikat, de csak kevesen tesznek többet, mint amennyit az előírás megkövetel; az ilyeneket aztán szofiknak, szenteskedőknek, képmutatóknak nevezik.
Azon derviseket, kik nem tartoznak semmi rendhez, hanem csak vallásos ihletből elvonulnak a világtól, abdaloknak nevezik. Ezek száma most leapadott, s csak leginkább Kis-Ázsia erdeiben élnek a vadállatok közt, s szelidítésükkel foglalkoznak. Ezek a legbuzgóbb hasis-evők; s nem ritkán láthatni Konstantinápolyban is egy-egy ilyen, a vadonból ide vetemedett hosszú hajú torzonborz alakot. Sztambulban volt egy török kávéház a Szolimán-mecset környékén, mely egyszersmind mákony- és hasisélvező helyiség volt, hová ily fajta emberek gyülekeztek; de mióta ez betiltatott, csak az utcán láthatni némelykor ily alakokat magánkívüli állapotban, élvezve a hasis által készített paradicsom boldogságát.
Nevezetes szerepet játszanak az úgynevezett kóbor-dervisek, kik Bokharából és Persiából átzarándokolnak, hogy részint szentek sírjait látogassák, részint alamizsnát kolduljanak össze. Ismertető jellemeik a vállukról lelógó párduc- vagy tigrisbőr s a keskul (kókuszdióból készült edény, melybe a koldult alamizsnát dobják). Többnyire Kalendiri és Szuherwerdi dervisek, a bokharaiak pedig Naksibendiek és Kadirik; akik oldalukon kürtöt hordanak, a Bektasi rendhez tartoznak.
Konstantinápolyban majd minden dervisrendnek van tekkéje (kolostora), mely mellet vannak a szerzet seikhjeinek sírjai, bekerítve kőfallal és vasrácsokkal, nem ritkán csinos türbé (sírkápolna) van emelve fölébe. A kóbor dervisek nem mulasztják el fölkeresni e sírokat s azon csövön, mely belülről a rácsos ablakig hat "Jahu"-t mormognak az elhunyt fülébe s emlékül egy tarka rongyot kötnek a rácsozatra. Az ilyen sírokat a betegek és nyavalygók is fel szokták keresni, s azt hiszik, hogy ez nekik gyógyulást nyújt.
A rácsozatokra kötött tarka-barka rongyok évek óta pornak, esőnek kitéve, nagyon sajátágos látványt nyújtanak a szemlélőnek.
Hazánkat is szokták látogatni, ujjab időben elözönlötték a kóbor dervisek. Ezek rendesen semmi rendhez sem tartoznak, hanem oly egyénak, kik otthon nem tudván megélni - a búcsújárás ürügye alatt Budára Gül-Baba sírjához zarándokolnak. Öltözetüket az ó-szerről összevásárolt ruhák képezik, anélkül hogy valamely rend jellegét hordanák magukon. Nem is keskullal kéregetnek, hanem Budára tevén lakásukat, kérőlevelekkel kóborolják ba a helységeket, rongyos ruháikba gyakran jelentékeny összegeket rejtve, mennek vissza hazájukba. Ezek már simulóbb emberek, s a keresztények "Szelam aleikum" üdvözletére minden tartózkodás nélkül "Aleikum eszszelam"-mal felelnek, mely üdvözlés nemét a muszulmanok kiafirra (hitetlenre) nem pazarolják.


A Mevlevi vagy táncoló dervisek

A Mevlevi dervisek alapítója Molla Dselaleddin, másképp Mohammed el-Belki er-Rumi született Belkben, a 604-ik évben Rebi ul evvel 6-ik napján, meghalt Koniában 672. (1273.) évben. Már hat éves korában fejlődött ki lelki ereje s adta jelét isteni küldetésének. Egy pénteki napon, mondják történetírói, fölment az erkélyre több társával, s midőn ezek kérdék tőle, hogy miért nem ugornak az emberek egyik házfödélről a másikra, Dselaleddin azt felelte: "Ez az ugrás csak kutyák és macskák tulajdona, és jaj azon emberi teremtménynek, ki magát hozzájuk hasonlóvá teszi; ha pedig kívánjátok, hogy mi is ugorjunk, úgy ugorjunk fel az ég felé!" Erre pédát adandó, fölugrott a levegőbe s eltűnt szemeik elől. Az ifjak nagy zajt csaptak s visszakiabálták Dselaleddint, s ő megjelnt közöttük egészen megváltozott alakban és elbeszélte, hogy mi történt vele; t. i. egy, zöld palástokba burkolt sereg elragadta őt körükből s a csillagok felé röpítve, mennyei dolgokat mutatott neki; de zajongásukra megint visszahozta őt a földre.
Az e szerzetbe lépni kívánó nehéz próbán megy keresztül. A növenkédnek ezer és egy napig kell dogoznia a klastromban, mely idő alatt, ha csak egy éjjel is távol volt a klastromból újra kell kezdenie növendék idejét. Felvétele, valamint beavatása mindig sajátságos szertartásokkal megy végbe.
A Mevlevi-dervisek táncuk által különböznek a többi dervisektől, melyet sema-nak neveznek, s innen tekkéjök sema-khane nevet visel, mely nyolc faoszlopon nyugvó teremből áll, köröskörül karzatokkal ellátva a nők számára berendezett nézőhellyel és a mutrib (zenélő kar) befogadására készített külön karzattal. Vallási gyakorlataik minden kedden és pénteken tartatnak, mely alkalommal számtalan néző tolul a terembe, s mivel a frenk is szabad bemenettel bír, ha saruit leveti, rendesen nagy számú kiváncsi közönség előtt végzik ájtatosságukat. Elkezdődik a harmadik mosakodás után a (szerintük 2) óra tájban s tart körülbelül 2 óra hosszat. Miután a dervisek egyenként beléptek s fél körbenjuhbőr nyoszolyáikra letelepedtek, fél óráig mozdulatlan helyzetben ülnek; ekkor a seikh megszakítja a csendet egy dicsérő hymnusszal s fölhívja a gyülekezetet a Korán első fejezetének (fatiha) eléneklésére.
Ezen ének közben a seikh feláll s lassú léptekben, követve a többi dervistől, megkerüli háromszor a termet, melynek végeztével levetik a dervisek hirkájokat, leeresztik a szoknya alakú hosszú ruhát (tennure), mely kék, fehér vagy verhenyeges színű, s egy övvel van a derékre erősítve.
A szema-zan, a táncolók vezetője elűl megy, a többi dervis emllükön keresztbe tett kezekkel, lassú léptekben követi. A vezető közel érkezvén a seikhhez, meghajol előtte s kezeit megcsókolván, félre vonul a terem közepébe; hasonlót cselkesznek a többiek is, s két lépéssel megfordulva, táncolni kezdenek egymás után, forogva bal lábukon, míg a jobb lábbal működésben tartják a forgó balt és vigyáznak az egyensúlyra. E művelet alatt szemeiket behunyva, fejüket jobbra hajtva, jobb kezüket az ég felé, tenyerüket a föld felé hajtva, halka szüntelen: Allah! Allah! igéket mormolnak. A kar a tánc közben élénk zene s ének kísérettel buzdítja a tácolókat; áll pedig a zene különféle hangszerekből; fő szerepet visz a fuvola alakú nád síp (nei), a tamburin és a keman. A táncoló száma lehet 9, 11, 13, 18 kik mindnyájan oly művészileg forognak szüntelenül egy körben, hogy sohasem zavarják meg a kimért közeget, s észrevétlenül mégis megkerülik a termet. A nei mélabús hangja, az egyszerű, de lelkes ének, s egyáltalán az összhangzó zene és ének a művészi tánccal párosulva, valóban megható, s a bámulók arcán is inkább csodálat, mint nevetség tükröződik.
E tánc háromszor egymásután ismétlődik, minek végeztével a táncolók arcra borulva, a sema-zannak a szultánérti befejező imája után kölcsönös kézcsók s a seikh áldása következik s aztán elhagyják a termet. E táncnak jelképes jelentése, mystikus értelme van. Jelzi a sphärak forgását egy központ körül, melyhez hasonlóan az emberek is egy moralis központ, az isten mindenható bölcsessége körül kell szüntelenül forognia.
A Mevlevi-dervisek klastromai a leggazdagabbak. A szeldsuki szultánok tetemes földdel látták el őket és az Oszman ház a javakat megerősítette. Negyedik Murad e hozományokat újabbakkal tetézte, s minden jövedelem a költségek fedezése után a szegények javára s más jótékony célokra fordíttatik. A dervisek saját keresetforrásukra hagyatva, mint hasznos polgárai a hazának s derék családapák, nem töltik életüket henyélésben. Többek között szép foglalkozása a szerzetnek: a víz-osztás szegények számára.


A Rufai- vagy üvöltő dervisek

A 12 törzsszerzet (uszszul) közt, melyek még az Oszman ház előtti korbeliek, első helyen álla Rufai dervisek rendje, s ha a világtól elvonulás és vezeklés az üdvözlésre legnagyobb érdem, úgy az első helyet joggal megérdemlik, mert e tekintetben minden renden túl tesznek.
Alapítója e szerzetnek Rufai Szeid Ahmed, született Ghilanban Persiában, meghalt a Bagdad és Baszszora közti erdőben 578. (1182.) évben. Követői őt kiváló szentnek tartják; jámbor élete miatt már kortársai előtt is különös tiszteletben részesült. Hogy mily nagy rangban áll a szentek közt, az saját szavaiból is kitűnik, midőn mondja; "Az én lábam Allah minden szenteinek nyaka fölött áll." Föltűnő, hogy egy szent ily fennen nyilatkozik magáról; ennek alapja azonban egy legendában van letéve, mely következő; Mohammed prófétának leánya, Fatima álmában egy férfit látott jönni atyja szobájából gyertyával kezében, melynek világa keletről nyugatra szétsugárzott. Fatima, az ő férje, Ali jelenlétében álmának megrejtését kérte atyjától, mit az úgy magyarázott, hogy egy szent férfi fog jönni a világra, kinek megjelenése fény árasztand, mint a gyerta, és feje lesz minden szenteknek. Ali kikelt az ellen, mert őt tartották a szentek fejének. Erre Mohammed így szólt: "Aki születni fog, Allah minden szenteinek nyakát fogja tapodni lábaival, s mindnyájan az ő szavát követendik; akik pedig nem akarják lábait vállukon hordani, azoknak büntetésül púp fog nőni vállaikra." Ali erre azt felelte, hogy ő sohasem fogja e szentet vállain hordani. A próféta elhallgatott és csodálatos módon egy gyermeket teremtett, s kérte Alit, hogy szakasszon a gyermeknek gyümölcsöt a szoba padlásáról. De a padlás magas levén, Ali nem érte fel a gyümölcsöket, mire a próféta a gyermeket Ali vállaira helyezte, úgy hogy a gyümölcsöt leszakaszthatta. "Lám, szólt a próféta, e gyermek itt az a szent, kit én megjövendöltem." - E gyermek Abdul kadir volt, Rufai unokatestvére, a Kadíri dervisek alapítója; e legendát azonban többen Rufaira magyarázzák.
E szerzet, melynek tagjait, az európaiak sajátságos üvöltései miatt üvöltő derviseknek nevezik, minden rendből összpontosít magában valamit és azon fölül oly sajátsággal bír, mely által mindeniktől különbözik - ez az önostorozás. Ihletett állapotukban még a tűzzel-vassal is dacol fanatikus természetük.
Üljünk a füstölgő gőzösre, és látogassuk meg tekkéjöket (Serhid-khane), mely Szkutariban van, hol vallásos zsertartásaikat minden csütörtökön nagy számú néző közönség bámulja. Könnyebb állekintés végett öt szakaszra osztjuk isteni tiszteletüket.
Az első szakot megnyitja a főnök (seikh) iránti hódolattétel. Négy a legidősebb dervisek közül a főnökhöz közeledik, megölelik egymást és kettenként jobb és bal felére ülnek, azután a többiek lépnek elő sorban földre szegezve szemeiket, tiszteletteljesen meghajolnak azon tábla előtt, melyre az alapító neve van írva. Most arcukra és szakállukra téve kezeiket, térdre állanak a főnök előtt, és kezet csókolván nagy ünnepélyesen elvonulnak és félkörben letelepednek. Ily helyzetben eléneklik a Korán első fejezetét, minek befejeztével a főnök a "La illahi il Allah" igéket mondja, mire a dervisek Allah-val felelnek. Egy negyed óra múlva felállanak és különféle mozgásokat és hajlongásokat tesznek, mi közben hol "Ja Allah", hol "Ja hu" igéket mormognak. E fárasztó műtét alatt némelyek könnyeznek, mások arcáról szalad az izzadság; némelyek csuklanak, mások kebléből mély sóhajok törnek fel.
A harmadik jelenet az előbbinek egy kis szünet utáni folytatása, mely az egyik öregebb dervisnek Illahi éneklése alatt megy végbe. A középen levő dervis példájával a talán lankadókat felbátorítja, mely vallásos buzgalomban a dervisek egymással versenyeznek.
Negyedik szak. A dervisek levetik turbánjukat, kört képeznek, karjaikat egymás vállára téve ugrálni kezdenek, mialatt mind hangosabban kiabálják a szokott igéket, olyannyira, hogy az iszonyatos kiáltásban elrekedvén, hangjuk vlóban állatok üvöltéséhez hasonlóbb. Ez így tart, míg őrjöngésükben szájuk habot hány és végképp kimerülve , magánkívüli állapotban földre esnek. Ezen állapot neve: haleth.
Most egy kis szünet után veszi kezdetét az utolsó szak, melyet nem minden idegzetű ember bír végignézni. A főnök körül ugyanis többféle kések és más vágó eszközök vannak elhelyezve, úgy hogy első látásra azt hiszi az idegen, hogy az inquisítio kínzó termében van. Ezen eszközök közül nyolc-tíz darab izzóvá tétetvén, a főnök imát mond reájuk, segítségül hívja Rufai Ahmedet és ezután rálehelve, e kínzó eszközöket kiosztják azok közt, kik leginkább esengnek utánuk. E rajongók most a tüzes vas eszközöket szájukba fogva harapják, nyalják, a legnagyobb áhítattal csókolják, és csak akkor szűnnek meg e vérfagyasztó játékkal, midőn ezen eszközöket szájukban kihűtötték. Aki nem részesül azon szerencsében, hogy ilyen tűzeszközt kaphasson, az a felfüggesztett éles handzsárokhoz nyúl és ezekkel sebzi meg mellét, lábát vagy más testrészét.
Föl lehet tenni, hogy akik így szent áhítatban ártanak maguknak, azok a bajt békén tűrik, és valóban bámulatos e dervisek stoikus türelme, kiknak a fájdalom növekedtével örömük is nagyobbodik. Ha valamelyik megtörik e műtét terhe alatt, az társainak karjaiba dől és békén adja ki utolsó lehelletét. A főnök, befejeztetvén ez utolsó szak is, körüljárja a termet, megvizsgálja a sínlőket, imát mond, bekeni a sebekt kenőccsel és gyors gyógyulást igér a szenvedőnek, és mondják e rendben levő dervisek, hogy a lagmakacsabb baj is kigyógyul 24 óra alatt. Rufai Ahmed csodatevő erővel bírt, s ezt áthagyományozta minden utána való főnöknek; azért van az, hogy a főnök az izzó eszközre rélehell, hogy az által sérthetlenné tegye.
E dervisek ezünkbe juttatják az etrusk papokat, kikről Virgil Aeneiséban tesz említést (II. köt. 28. vers); továbbá a római egyház szerzetesei, a régi időkben, kik szintén használtak ily kínzó eszközöket, és végül a mi szent asszonyainkat, kik a szent kútnál (Eger közelében) holdvilágos éjjel éles szegben végződő korbáccsal csapdosva testüket vezeklettek. A keleti világban, hol minden a vallásból indul ki és a vallásba tér vissza, az ilyen szent cselekvények, melyek még az éghajlat befolyása által is nyernek táplálékot - sokkal tágabb alappal bírnak, hogysem hinni lehetne, miszerint egy könnyen megfognak szűnni, vagy megszüntethetni.
E szerzetbe lépni kívánóknak le kell mondania a világról és minden hiúságairól és magányba vonulva az isten dicsőítésével kell foglalkoznia, mit a hasis és mákony bő mértékben élvezése igen könnyen elősegít.
A növendék (murid) egy juhot vagy bárányt visz a klastromba, melyet megölvén, husát közösen elköltik, gyapjából a növendék öve (tajbend) készül; sapkájuk fehér nemezből készíttetik, mely lehet külöünféle alakú, turbanjuk színe fekete, köpenyük (ridal khirka) lehet bármely színű, de szegélyzete mindig zöld, mi a próféta idejéből származik. Gabriel arkangyal, ugyanik jó hírt hozván egykor Mohammednek, ez örömében táncolni kezdett és leveté magáról köpenyét, melyet tanítványai feldarabolván, beszegték vele saját köpenyüket. E köpeny színe zöld vala.
Kanat-tasi nevű azon kőnek, melyet övükben viselnek; ez alakra nézve hasonlít a szegény dervisek által az éhség csillapítása végett övükben hordott kövekhez.


A Bektasi dervisek

Mind vallási, mind pedig polgári tekintetben érdekes dervis-renddel kell megismertetnem olvasóimat, hogy az iszlam-világban szereplő három nevezetesebb szerzetről tájékozva legyenek.
E rendet Hadsi Bektas Koraszani alapította, ki szent élete miatt v e l i (szent) előnevet nyert. Koraszanból jött Kis-Ázsiába, s ott sokáig élt Orkán khán udvarában, s a legnagyobb tiszteletben részesült. A nevezett khán Bektáshoz ment egy napon, s kérte őt, áldaná meg a vele jött katonát, ki képviselője azon új seregnek, melyet ő szervezett. Bektas a saját rendjén levő dervisek által viselt föveget tett a katona fejére s kiterjesztvén kezeit így szólott: J e n i c s e r i legyen neve azon katonaságnak, melyet szerveztél; alkata legyen szép, deli; fegyvere rémületes, acéla sujtó; legyen győző minden csatában s térjen vissza diadallal."
Hadsi Bektas meghalt 759 (1357)-dik évben. Tetemei az Angora mellet Bektaskői nevű faluban nyugszanak, hol tiszteletére emlékül gyönyörű mecset emelkedik.
Az általa alapított dervis-rend pedig kiváló tiszteletben részesült; többen a janicsárok közül dervisekké lettek, míg később majd minden janicsár egyszersmind Bektasi dervis is volt. Pap és katona egy személyben, mint a maltai vitézek. Innen az a fanatizmus és vakmerő dac, mely a janicsárok főjellemvonása, s mely hatalmuk növekedtével a trónt is megingatá az uralkodók sorsa fölött határozván. A dervisek az alatt olyannyira összeforrtak a janicsárokkal, hogy ezeknek szabados nézetei a dervisek között is érvényre emelkedtek. Polgári ellennézeteiket a vllási térre is átvitték s mivel a többi rend máris gyanús szemmel nézte a Bektasiakat a janicsárokkal való szereplésük miatt, kik már féket nem ismertek: dac és ellenkezés jellemüket úgy kidomborította, hogy a janicsárok eltörlésekor (1826-ban) a Bektasiak már mint kikiáltott atheisták voltak ismeretesek. Ma már az igaz hívőt, midőn a "Bektasi" nevét hallja, olyan érzet szállja meg, mint a jámbor keresztényt az istentagadó név hallatára.
II. Mahmud khán eltörülvén a janicsárok odsákjait (csapatait), a Bektasi derviseknek is, mint eretnekeknek, s a janicsárokkal való viszonyuk miatt, el kelle hagyniok Sztambult; kik ezentúl a tilalom dacára még szorosabb láncot fűztek maguk között - s titkos szinezetet vettek magukra. Egyesültek a szabadkőmívesféle intézményű Melajuni dervisekkel és képezik azon szövetséget, mely nálunk szabadkőmívesnek neveztetik; törökül f e r m a s z o n (maguk közt: szerbeszt karidas, szabad testvér). Mondják, hogy nem hiszik Mohammed látnoki küldetését, bort isznak stb. stb. s csak külszínből teszik vallási szertartásaikat, hogy ezzel fedezzék politikai színezetüket. Annyi bizonyos, hogy a török szabadkőmívesek "Bektasi testvérek" név alatt egyesültek eleve, s mindnyájan a haladás emberei, s az új török párt hívei, kik a jeruzsálemi nagy páholy alatt állanak. Egy barátom nyilatkozata, ki maga is e rendhez tartozik tájékozást adhat nézeteikről. "Bort iszom, mondja; dsamikba nem járok, gyűlölöm a papokat, ha padisah volnék, a mecsetekből színházat , egyetemeket, akadémiát és kórházakat csináltatnék." Ha most megint születnék egy erélyes II. Mahmud, ki lerázni akarná nyakáról a gyüzsgő papi hatalmat, úgy azt a Bektasik segélyével könnyen elérehetné.
A Bektasi dervisek, eltekintve a szervezet belső lényegétől, Alitól származtatják eredetüket. Vallásos szertartásaik semmi sajátos jelleggel nem bírnak. Öltözeteik főbb részei a többiekétől nem sokban különböznek, viselik a haidirt, khirkát (köpeny), tajbendet (övet), s kambherieh nevű madzagot viselnek övük alatt, melyhez egy tojásdad vagy köralakú, többnyire kristálykő van kötve, melynek neve nedsef; követ hordanak nyakukon is (teszlimtas), melynek hét csúcsa jelképezi a hét eget, hét földet, hét tengert és hét égi jelt, melyeket az isten teremtett; fülükben is hordanak egy követ (mengustas), - Titkos jeleik, érintéseik és szavaik terdsama név alatt ismeretesek.
A növendék felvétele hosszadalmas furcsaságokkal megy végbe.
A Bektasi dervisek egy része koldulásból él, keskuljokat (kolduló csésze) rázva: Seid-allah, (valamit az istenért) felkiáltással kopogtatnak be alamizsnáért. Mások a koldulást megvetik és kézi munkából élnek.
Sztambul bazárjaiban nagy számban találhatók, amint kanalakat fehér és csíkos márványból csillag és más alakú köveket esztergályoznak s a dervisek számára keskulokat és más eszközöket készítenek.


A török nő

Ez az a tárgy, melyről legtöbb és legtarkább kérdésekkel ostromolják a keleti utazót, miután a keleti szokás ebben tér el leginkább a nyugatitól.
Megvallom a török nőről nálunk nagyon helytelen és a valóságnak meg nem felelő nézet uralkodik. Ennek okát részint rosszakaratú ferdítésekben, részint tudatlanságban kell keresnünk. Aki e dolgokat a hogy szinén csak rövid ideig is tanulmányozhatja, annak, ha részrehajlatlanul akar egy nép felett ítélni, teljesen más álláspontra kell helyezkednie. Csak egy tévhitet akarok eloszlatni, t. i. azt, hogy a hárem és többnejűség ugyanazon egy jelentménnyel bíró fogalom. "Hát mondja csak, kérem, még mindig tartanak a törökök háremet?" Hányszor ostromoltak már engem e kérdéssel! Igen is, tartanak, amint illik is, hogy a férfi nejének külön lakszobát tartson - válaszolám; - miután a töröknél a hárem szónak éppenséggel nincs más jelentése, mint n ő s z o b a, n ő l a k o s z t á l y. A háremmel ellentétes fogalom a szelamluk, ami nem más, mint f é r f i s z o b a, f é r f i l a k o s z t á l y. Ezekből láthatjuk tehát, hogy a hárem szó éppen nem valami erkölcstelen fogalom jegye, hanem a török nőnek jogos követelménye. Mindenek előtt a háremet kell berendeznie a töröknek, s ez mutatja a nőnek fensőbbségét, nem mint nálunk hiszik, alárendeltségét.
A török nő e tekintetben sokkal több igénnyel lép fel, mint az európai. Számára a törvény sok előjogot biztosít. A török nő korántsem játékszer a féj kezében, mellyel az kénye-kedve szerint elbánhat. Téves nézet az, hogy a török elűzheti nejét minden ok nélkül. Ez ellen kezességet nyújt a házassági szerződés, mely a bíróság előtt köttetik, s csak ennen ítélete által felbontható. Válópert indíthat nemcsak a férfi, hanem a nő is férja ellen. A nő e tekintetben is többféle előjogot élvez. Ha a férj szándékos mellőzésből bizonyos ideig nem adja ki nejének az őt megillető fürdőpénzt (hamam paraszi), ez válópert indíthat ellene, s a bíró ilyes esetekben kimondja, hogy a nő keresete alapos és a válást szentesíti. A házasság kötésekor a férfi bizonyos pénzösszeget köt le biztosítékul. E pénzt a Vakuf (ájtatos alapítvány) tanácsa kezeli. A letett biztosíték a férfira nézve minden körülmények között elveszett, a nőre nem. Három év múlva, ha nem forog fent semmi kifogás a nő ellen, felveheti azt, mint őt megillető hozományt, úgyszintén akkor is, ha a férje ellen indított válópert megnyerte. Ha három év leforgása előtt a nő bármiféle tett által okot szolgáltatott a házasság felbontására: akkor ő is elveszti ez összeget, s az ájtatos alapítványhoz csatoltatik. Ezek és ezekhez hasonló más pontok eléggé kimutatják a török nő előjogait. Ahol ily súlyosbító körülmények forognak fenn a férfival szemben, ott a nő játékszer nem lehet a férfi kezében, s az a lánc, mely őt férjéhez fűzi, éppoly erős, mint melyet nálunk a pap szentelt vízzel és stola kölülkötéssel szentesít.
A török nőt nem tartják jó családanyának, hű hitvestársnak és gondos háziasszonynak. Ez is tévhit. A török nő, kit erős láncok kapcsolnak férjéhez, éppúgy megfelelhet, és meg is felel anyai kötelességének, mint nálunk az asszonyok. A török nő éppoly annyita gonddal és gyöngéd szeretettel ápolja gyermekét, oly vallásos áhitattal függeszti nyakába a talizmant (hamail), mely őt életén át bajtól vésztől megóvja, mint amilyennek a keresztény mő keresztégre viszi újszülöttét. A török gyermekek a háremben nyerik az első alapot a nevelésben és oktatásban; az ő ragaszkodásuk és szeretetük anyjok iránt páratlan, s igen számtalan és szép példát találjuk ennek a történelemben. A török anya még a szárnyai alól kibocsátott ifjunak, a független önálló férfinak is szabhat parancsot.
A török nőkre éppenséggel rá nem foghatjuk, hogy dologtalanok. Első kelléke egy török nőnek, hogy valami kézi munkát tanuljon. Iskoláikban, fájdalom, keveset foglalkoznak írás- és olvasás-tanítással. A lányoknak feladata a család körében szükséges kézimunkát végezni. Török nő nem készítteti ruháját a nőszabónál, minthogy a mesterségek között ezt az egyet nem is találjuk. A török nő maga csinálja minden ruháját, ez pedig maga is elég munkát vesz igénybe; hol vannak azonban még a hárem díszítésére és kényelmére tartozó cikkek? Amennyi függöny, divántakaró, függőkosár, virágtartó, az mind a háziasszony kezéből kerül ki. Vagy menjünk végig Konstantinápoly és más városok bazárjain, s elbámulunk a sok hímzett és kivarrott munkán. Ezeket mind női kezek készítették. A cipészek sátrai, melyek csak Konstantinápolyban több százra mennek, tele vannak arany- és ezüst-fonalakkal hímzett (isleme) és kivarrott cipőkkel. Asztalterítők, baslikok, burnuszok, házisapkák, asztalkendők, pénzzacskók, zsebkendők, törülközők, szebbnél szebb kivarrot virágokkal, ezrével kaphatók a boltokban; ezek mind női kezekből kerültek ki. Európaiak rendesen ily cikkeket hoznak emlékül keletről, s nálunk, hol a kézimunkák elég nagy haladást tettek, méltán megbámulják e szép és fárasztó munkát.
Nemcsak díszmunkákat készítenek, hanem az alsóbb osztály szövés-fonással is foglalkozik. Fehérneműiket mind otthon készítik s a vászon-szövés nagy iparcikket képez, mely szintén nők kezében van. A bazárokban találhazó női és férfi harisnyákat (csorab) is mind nők készítik. Ez iparcikkből több ezer nő táplálja családját.
A török nő viseletére áttérve, szabadságot veszek magamnak azt részletesen leírni, úgy, amint az használatban van. A salvar vagy bugyogó a török nőnél is éppoly szabású ruhadarab, mint a férfiaknál. Rendesen színes, hobbára fehér, rószsaszín, vagy sárga színű selyem-szövetből készül, övön ráncba szedve, veres selyemkendővel (kusak) átkötve. A bok táján szintén megkötik, hogy a salvar és cipő közt csak két-három ujjnyira látszik ki a fehér harisnya. A nő lábát nem éppen kicsiny, sárga, ibolya színű vagy veres bársony s hímzett cipő (terlik) fedi, melyre ha a háremből kilép, még egy felső, rendesen félcipőt (pabucs) húz. A test felső részét az ing felett fehér, vagy tarka csíkos felöltő (enteri) takarja, melynek bő ujjai a kéz csuklóján megköttetnek. A nyakát, haját gyöngyökkel ékíti. Nagy kedvelője a török nő az ékszereknek, melyekkel tel aggatja nyakát, haját, karjait, ujjait. A hajadon leányok fejükön gyöngyös pártát viselnek; a nők turbánt, melyet a gazdagok gyöngyökkel és kócsagtollal díszítenek. Ez képeti a török nő házi öltözédét. E ruházat századok óta semmit sem vesztett szabásából, semmit sem szépségéből, s míg az európai nők divatja minden félévben, vagy talán minden hóban is változik, addig a török nők a divatnak hírét sem ismerik, s azért mégis oly szépek, oly bájolók. Ha a hárem küszöbén árlépni akarnak, fátyolt kell arcukra borítani; de a fátyol nem olyan és nem úgy viselik, mint a nyugati nők; hanem fehér musszelinkendőből (dülbend) áll, s olyformán kötik vele körül arcukat és fejüket, hogy az orr egy része és a két szem szabadon marad, míg az arc többi része egészen födve van. E fátyolt törökül jasmaknak hívják. Ma már ez is mindinkább ritkul, s a török nő kacérságának leginkább a fátyol kötésében adhat kifejezést. A fátyol viselése ellen leginkább a keleten utazó vagy lakó idegen férfiak kelnek ki; nem szeretik, hogy az utcán járó-kelő nőknek amúgy európaiasan arcukba nem bámulhatnak, s a monokli vagy cvikkerek hasznát nem vehetik. Az ilyen civilizatoroktól csak hadd viseljenek a török nők fátyolt jövőre is.
A török nő házon kívül bő köpenyt hord, melynek neve feradse, egyszínű szövetből áll, s nyaktól le a bokáig ér, úgy, hogy a nő e lepelben hasonlít egy dominós álarcoshoz. A feradse színe sokféle, van kék, zöld, sárga, narancsszín, fekete, veres és más, de mindig egyszínű, úgy, hogy mikor több nő sétál együtt, a különféle színű felöltők igen különösen veszik ki magukat távolról.
Otthon, ha reggel, és pedig nem éppen korán felkel, egy-két óráig házi fürdőjében fürdik, ami a tisztaság egy sajátságos nemének megszerzésére szükséges. E tisztázást a török nő ekszirnik (arsenikum) nevű kenőccsel eszközli. A fürdőben költi el reggelijét is. Ezután piperéhez lát. Piperéje abban áll, hogy először arcát és nyakát híg fehér festékkel bekeni. A fehér mázzal bevont arc még kirívóbb színt nyer a szürme nevű festékkel feketére festett szemöldek által, melyeket a török ízlés annál szebbnek tart, minél vastagabbak és minél inkább közelednek egymáshoz, úgy, hogy az összenőtt szemöldek ideális szépséget képeznek. Következik a kebel. Ezt illatossá tenni szintén a török ízléshez tartozik. Erre pedig a szegény pézsma állatnak hólyagát (miszk) használják, melyet selyem zacskókba göngyölve, fekete selyemzsinórra illesztve, keblükbe rejtenek. A test, arc és kebel piperézése után a kézre kerül a sor. A törkéletes török szépségnek narancszínű ujjai vannak, s hogy az meglegyen, a hinna nevű port használják festőszerül. Ennek oldatába mártogatják ujjaikat, s a marós festék csakhamar úgy megfogja az ujjakat, hogy egyszeri festés egy hétig is elegendő ékességet képez. E festésnél arra kell figyelni, hogy a körmök sötét narancsszínűek, az ujjak az első hajlásig szintén sötétek, de már valamivel világosabbak legyenek, s a szín fokonkint menjen át a világos narancszínbe. A festett ujjak úgy néznek ki, mint mikor a gyermekek zöld dióval bemocskítják ujjaikat. Mikor e festésenis túlestek, akkor öltözködni kezdenek. De most veszem észre, hogy a hajról majdnem elfeledkeztem, pedig ezzel is nagyon sok időt tölt el a török nő, s egyik büszkeségét képezi. Mennyiszer éneklik meg a török, persa költők a fürtös, göndör hajat, mely kígyók, viperák módjára csüng alá a fejről, s a szegény halandót kísértetbe viszi. A haj akkor szép, ha mentől sötétebb és fényesebb. Fényt és sötétséget a hajnak ambra (amber) által adnak. Így aztán a sokféle illat, - mert minden festéknek meg van a maga saját illata - oly vegyüléket képez, melyet szokatlan európai érzék egyelőre nehezen tud kiállani. A keleti költők dalaiban előforduló sok illet e szerint nagyon jogosult és természetes. A fogak és száj illata - edző gyanta szagú. Ez pedig a masztixtól van, melyet a török nő egész nap szájában tart, és idejének legnagyobb részét azzal tölti, hogy az összerágott masztixból apró golyócskákat csinál, s azokat nagy csattanással szétpattantja. E gyanta, melynek neve törökül szakiz, egyedül csak Khios szigetén terem, s jelentékeny árucikket képez. A masztix rágásnak igen jó haszna van, mert a szájnak frissességet ad, s a fogakat rendkívül tisztítja s fejéríti; azért van minden török nőnek olyan szép fehér fogsora, mint a kristály. A költők joggal szokták e fogakat nevező gyöngysornak (dur efsan) nevezni. E masztixot nem ártana nálunk is meghonosítani; a mi szépeink is készséggel fogadnák el pipereszereik közé. Nyáron napernyőt is hordanak; de kesztyűt soha.
A török lány, midőn tizenkettedik évét elérte, átlépi a gyermekkort, s addig fedetlen arcát fátyollal fedi el. E kor beállta után férjhez mehet a leány. A házasság körül sajátságos szokások uralkodnak, melyek némileg megkötik a leánynak szabad választását. A lányt gyakran már öt évvel előbb eljegyezték valamely ifjunak, kiben a szülők kölcsönösen megegyeznek, anélkül, hogy a leány ismerné leendő férjét. Legtöbb esetben azonban az ifjú házasságszerző asszonyokra van utalva, kik nőt szereznek neki ajánlás által, vagy az ő utasítása és kívánalma szerint.
A leánynak meg kell hajolnia szülei akarata előtt, azt halljuk mondani; de ez csak a család körében történik. Amely leány a bíró (kadi) kérdésére háromszor határozottan azt válaszolja, hogy nem egyezik bele a házasságba, annak számára a bíró nem írja meg a házassági szerződést, s nincsa hatalom, mely azt ré kényszeríthetné.
A török nő műveltségi állapota koránt sincs elhanyagolva. A leányok rendes iskolába járnak a figyermekekkel együtt, írni, olvasni, számolni s egy kis földiratot is tanulnak. Sztambulban már pár év óta egy közlöny is jelenik meg nők számára "Terraki." (Haladás) címen.


A török otthon

A török igen sokat ad lakására, miután életének legnagyobb részét benne tölti el. Kényelem és pompa nem járnak mindeg együtt, s azért a török inkább az elsőt választja. Kényelem az első szempont, mely lakásának berendezésénél irányadó; ha ez el van érve, gondoskodik a szem gyönyöréről, az élvezetről. A lakás építésénél a háztulajdonos vagy építész nem járhat el kénye-kedve szerint, miután annak építése és berendezése nagyjában is a törvény által van meghatározva, s a mimar basi (főépítész) minden új házat megvizsgálni tartozik, vajjon az a törvény értelmében van-e építve. A szobák magassága törököknél keresztényeknél különbözőleg van megállapítva. Ha a megállapított magasságon felül építi valaki szobáit, azt hatóságilag lerontatják és a tulajdonost, úgyszintén az építészt is megbüntetik. Az épület rendesen hosszegyközény, úgy, hogy benne minden szoba négyszögöt képezzen. Az ajtók mind egy oldalon vannak, s amennyiben lehetséges, a szobáknak egymásba nyílása kerülendő. Ahol az ajtók vannak, az a szoba alsó-, vagy hátsó részének, ahol az ablakok vannak, az főrésznek (üszt tarafi) neveztetik. Az ablakok szorosan egymás mellett vannak, s rendszerint négyet kell egy szobába vágni, hogy az kellő világítást kapjon. A főrészen kívül az oldalfalakon is lehetnek ablakok; de akkor csak páros számmal szabad azokat elhelyezni, még pedig a főrész ablakaival szoros összeköttetésben, s úgy, hogy az oldalfalak ablakai szorosan egymás átellenében feküdjenek. Minden szobának tehát, mely e szabály szerint épül, tizenkét ablaka van, négy-négy levén egy falba vágva. E szabálynak azonban nem lehet mindig eleget tenni, s a kivételre szabadságot kell kérni a hatóságtól. Amely e szabály szeint épül, azt kösknek (kioszk) nevezik. A törökök nagy barátjai az ilyen köskeknek s aki csak teheti, kertjéből el nem hagyja a kösköt, melynek lombövezete hűsében és árnyában napjának legnagyobb részét szokta eltölteni. A szobák butorzatát s egyébnemű tárgyait később fogjuk áttekinteni, most folytassuk utunkat a ház többi fülkéinek kikutatásában.
A férfiak lakosztálya, melyet törökül szelamluknak neveznek, a ház nagyságához képest, több szobából áll. Ebben lakik a férfi az ő fiaival; itt fogad látogatásokat, mely célra azonban a gazdagabb törököknél külön társalgóterem szokott szolgálni. E terem neve "Divan khane", s ebből ágaznak el a többi szobák. A férfi-lakosztályt a nő-lakosztálytól (hárem) egy középszoba (mabein) választja el. Itt szoktak a cselédek álldogálni, s a hárem lakóinak szolgálatára lesni. A mabein is több szobából áll ott, hol a ház nagyobb s a lakosztály száma megengedi. A mabeinből van a bejárás a cselédség lakosztályába, kik földszinten szoktak elhelyezve lenni, úgyszintén a konyha is. A mebeinből a hárembe több ajtó szolgál; de a háremből a szelamlukba csak a mabeinen át lehet bejutni.
A férfi lakosztályának bútorzata igen egyszerű. Az egész padlót egy szőr- vagy finom nádból szőtt gyékény takarja, mely fölé a szőnyeget terítik. A szőnyeg csak gazdagabbaknál fordul elő; de a nádgyékény a szegényebbeknél is elmaradhatatlan kellék. A három fal körül alacsony puha kerevetek nyúlnak el, melyek szintén drága szőnyegekkel vannak beterítve. A főhomlokzat ott van, hol az ablakok vannak.
A szobának tiszta fehérre meszelt falain cifra feliratok pompáznak, aranyos, ezüstös, piros, zöld és más tarka-barka színű betűkből összerakva. A feliratok egy pár Korán-versvől állanak, s ezeken kívül jobbára persa, arab és török költőkből vett szerelmi dalokat foglalnak magukban, melyek az élet örömeit s mulandóságait, a túlvilági paradicsomi életet dicsúítik. A képek és faragványok tudvalevőleg tiltva vannak a Korán által. A falakban kockaajtók láthatók, melyek szintén ki vannak festve és megaranyozva. Ezen ajtók kis fülkéket zárnak el, melyek ruha- és ágynemű-szekrényekül szolgálnak. Az ágyneműeket este kiviszik e szekrényekből, s vagy a padlóra, vagy a széles lágy kerevetre vetik meg az ágyat. Ágy, szekrény, asztalok, székek nem foglalják el tehát a szobának terét, hanem csak legfeljebb egy víztartó-szekrény mosdó szerekkel, virágcserepekkel, serbet-üvegekkel, nárgilékkal áll egy sarokban. A török annyira barátja a víznek és különösen a csergedező és locsogó víznek, hogy ha teheti, mindenüvé odavatázsolja. Ha megpihen valahol, rendesen víz mellé kuporodik; a nyilvános étkező- és kávéházakban rendesen ott láthatók a szökőkutak, s e mellé csoportosulnak a törökök legszívesebben. Azért szobájának közepén szökőkutat igen gyakran találhatni; s ha a töröknek ideje engedi, - pedig nagyon gyakran engedi, - akkor odaül divánjára, meggyújtatja hosszúszárú narjiléját, s a víz locsogásával versenyezve, glu-glu hangokban bugyogtatja vízipipáját. Sokszor órákig elméláz a szökdécselő habokon, mintha az életvizet tartalmazó Zem-zem habjai, vagy a paradicsomi csoda-forrás gyöngyei volnának azok. Ha nárgiléja, vagy csibukja ki nem égett volna, észre sem venné magát, oly nagyon kedves neki a végtelen semmiségbe való elmerengés és elgondolkodás. Ha valaki őt az elandalgásban megzavarja, annak a török nem jó barátja. Török nem is zavarja egymást, azért uralkodik az ő városrészükön oly mély, halotti csend, mintha az egész vidék kihalt volna. Az ablakok sűrű rácsozattal vannak elzárva, melyek azonban fel- és letolhatók. Az utcára nyíló falhomlokzat minden háznál két-három lábnyira kiszökellő erkélyt képez, s törökül "Sahnisin"-nak hívatik. Ez egyik jellemző vonása a török építkezésnek, s némely régi házainkon, melyek alkalmasint még a török korból maradtak fenn, gyakran láthatni ily erkélyszerű kis fülkéket.
A törökországi éhalj télen sem levén zord, a szobákban kályhát sem tartank, hanem télen, mikor hideg áll be, szénserpenyőket (mangal) hoznak a szobákba s azzal melegítik azokat. A szénserpenyőkre szenet raknak, kívül előbb izzóvá élesztik, s csak azután viszik a szobába. Ha mindazonáltal a szén még nem szünt meg izzani, akkor egy nagy vasszeget szoktak a szén közé tenni, s ez magához vonja az általmas széngőzt. Ha a hideg nagy, s a szoba nem fült kellőleg, a törökök a mangal mellé kuporodnak s úgy melegszenek.
A szoba falain levő feliratok közt a keleti részén van egy tábla, mely az imahely irányát szokta megjelölni. E táblára a legszebb persa talikh vagy más fajtájú betűkkel e felírás szokott írva lenni: B' iszm illahi ir-rahman ir-rahim. (Az irgalmas és kegyelmes isten nevében), és e mellet La illahi il Allah, ve Mohammed reszul ullah. (Nincsenek istenek, csak egy isten és Mohammed az isten prófétája.) Ez a mohammedánok hitvallásának főtétele s e felírás felé fordulva, szokták napjában ötször imájukat elvégezni.
Az ülőhelyek a divánon különféle rangot foglelnak el, s e vendéget, a szerint, amint becsülik és tisztelik, ültetik egy vagy más helyre. Legelőkelőbb helyei a diván sarkai, s ezek közt is az, mely az ajtóhoz legközelebb esik; ezután az ablakok felőli diván következik rangban, s így tovább a többi helyek. Ha azonban valamely előkelő személy történetesen más helyet foglalt el, akkor a helyek is aszerint osztályoztatnak.
Ha vendég érkezik török házhoz, a cseléd súgva bejelenti urának, s ez aszerint, amily kedves előtte az érkező, lemegy fogadására az alsó lépcsőhöz, vagy bevárja a szoba ajtaja előtt, vagy divánján ülve marad. A vendég belépve a török házához, ha igazhívő a gazda, "Szelam aleikum" üdvözlettel (Örök üdv legyen veled) köszön, s jobb kezét mélyen, néha a földig lehajtja, mintha valamit felvenni akarna, azután ajkához és homlokához illeszti. E bókot törökül temennának hívják, s a török bárhol találkozzék valakivel, így üdvözli egymást. A gazda "Ve aleikum szelam"-mal felel (Veled is legyen az örök üdv) s hasonló hajlongást tesz. Az elvégzett temenna után a házigazda karon fogja vendégét s elülteti. Most a házigazdán s vendégein van a sor, hogy az ujonnan érkezőt üdvözöljék. Alig ült le, már a házigazda így szól hozzá: "Khos geldin, szefa geldin" (Üdvvel jöttél, békével jöttél), mire a vendég azt válaszolja: "Khos bulduk!" (Üdvben találtuk.) Erre aztán jön egy rakás illemtani kérdés, melyek mind igen virágos stylusban vannak tartva, s elmaradhatatlanok szoktak lenni. Ezalatt a kávedsi (kávés) és a csibukcsi (pipás) már az ajtó előtt ólálkodik, s a házigazdának "Kávé iszmarla, vagy kávé getir" parancsára behozza a szörpös üveget, rendre járja a társaságot, s miután körútját bevégezte, már az illatos, pompás kávét is behozta és felszolgálja. A csibukcsi alig várja, hogy a kávedsi helyet adjon neki, már ott terem hosszúszárú pipával, vagy a kanyargós szárú nargilével. A kávé és csibuk felszolgálásának módja oly élvezetes és becses, hogy rendesen nagyon gyönyörködtem abban, mikor egy kavedsi és egy csibukcsi oly valódi gráciával tudta csibukját és kávéját a vendégnek átnyujtani. Míg a vendég a kávét ki nem itta, a cseléd nem hagyja el a szobát, hanem az ajtóban megáll összefont karokkal, s mihelyt a vendég a findsa tartalmát elfogyasztotta, előlép, átveszi azt és alsó részét, a csészetartót (zarf). A kávé után a vendégek megint a szokásos bókkal üdvözlik a házigazdát. Midőn a vendég távozni akar, szabadságot kér a távozásra "rukhszatinizde" vagy "izinizde" (engedelmével) szavakkal, mire a házigazda következőleg felel: "Devlet ikbalile" (hercegi szerencsével), "szeadet ile" (üdvvel) vagy "szaglik ile" (egészséggel), aszerint, amily kegyben vagy becsben áll a távozó. Midőn a vendég kilép az ajtón, temennat csinál a házigazdának s ezt mondja: "Allah szmarladik" (Istennek ajánlottuk), mire a házigazda következőleg felel: "Allaha emanet ola" (Istennek légy ajánlva), s viszonozza a temennát.
A törökök ruházatát illetőleg szintén a törvény irányadó, mégpedig a legkisebb részletekig. Az imamok (egyházi atyák), kik Mohammed tanát magyarázták, minden rendű és rangú igazhívőnek meghatározták viseletét, annak szinét és szabását. E viseletről lehetett aztán, míg az előírás szerint öltözködtek, minden rangot és rendet megkülönböztetni. Ma azonban a törökök hűtlenek kezdenek lenni eredeti nemzeti viseletükhöz; levetik a bő salvart, s francia pantalont viselnek bugyogó helyett, fekete salon-kabátot, s csakis a veres sapkát tartják meg. Mindazonáltal vannak osztályok, így a papi, bírói és tudósok osztálya, melyek megmaradtak a török viselet mellett. A mohammedannak ruhájában legillőbb szín a fehér és fekete; a sárga és piros szín száműzve van. A selyem kelme viselése férfiaknak tilis, nőknek meg van engedve; négy ujjnyi szegély azonban a férfi ruháján is lehet selyemből. Az imámok megengedik a selyem-ruha viselését a katonáknak, ha az jobban megvédi őket az ellenség ellen, s ah más szövetet nem találhatni. A törökök mindazáltal félselyem inget viselnek általánosan. Arany és ezüst edényt használni tilos; e nemes fémeket csak a Korán bekötésére szabad használni. Az edényeket legajánlatosabb kristályból, üvegből, ércből és márványból készíteni. Az edények lehetnek azonban arannyal szegélyezve, kivéve azon részeket, melyek az ajkakat érintik, valamint a szék is lehet aranyozva, csak azon része nem, melyre leülünk. Arany, ezüst kardmarkolatok és pecsétnyomók megengedhetők. A próféta ezüst pecsétgyűrűje "Mohammed reszul ullah" felirással, halála után Abu-Bekirre szállott. Kő, bronz és vas nem lehetnek pecsétgyűrűk, csak jaspis és agath. Elvesztett fogakat ezüst fogakkal pótolni szabad, de aranyból valókkal nem. Mohammed követői az arabok példájára mindig hosszú ruhát viseltek. A szabástól igen sok függ, s ezáltal lehet az egyes kasztokat megkülönböztetni. Legtöbb változásnak van alávetve a turbán. A fehér, csalászövetből font turbánt csak mollák, papok, egyáltalán írástudók viselhetik. Zöld színt csak Mohammed próféta ivadékai viselhetnek, s akik ilyet hordanak, azok nagy tiszteletben állanak a mohammedánoknál; tarka színű turbánt hordanak a kereskedők és egyáltalán az alsóbb néposztály. A turbán kötése is különbözik az egyes osztályokban; az imámok turbánjának vége lecsüng vállaikon és hátukon.
A bojt színe is jellemző megkülönböztetés szokott lenni. A török sohasem hord kék bojtot, hanem mindig feketét. A kék bojtot görögök és szerbek viselik. A műveltebb osztálybeliek, legyenek bármily vallásúak vagy nemzetiségűek, fekete bojtot (püszkül) hordanak.


Hárem és többnejűség

Nyugaton rendesen ferdén értelmezik a hárem szót. Nem jelenti az sem az erkölcstelenség tanyáját sem a többnejűséget; hanem jelenti egyszerűen a nő lakhelyét, ama titkos szentélyt, melybe csak annak jogszerű ura léphet be szabadon. Lakhatik aztán e szentélyben egy vagy több nő, az mit sem vátoztat a dolgon; a hárem nevezet megmarad akkor is, ha egy nő vagn benne, sőt akkor is, ha senki sem lakja. A hárem szóban tehát nem rejlik semmi rossz értelem, pedig az európai reformerek váltig az ellen szoktak lármázni. Egész más a többnejűség (polygamia), melyet a mohammedán vallás törvénnyel szentesít, midőn megengedi, hogy minden igazhívő négy nőt tarthasson, ha anyagi helyzete megenegedi. Ebben van az, ami ellen az európainak felszólalni, küzdenie kell és lehet; mert ennek létezése káros következményű a magáncsládokra, veszélyes az uralkodó házra és az államra. E törvény tág tért nyit az elpuhultságra és a családi élet fölforgatására.
A hárem tehát az a titkos szentély, melybe csak annak jogos ura léphet be szabadon. Gondosan el van rejtve és elzárva minden idegen elől, s aki a tiltott küszöböt át merné lépni, az szigorúan lakolna vakmerőségeért.
Célom és szándékom levén Törökországban a török életet minden oldalról tanulmányozni, megvallom jó ideig nyugtalanított, hogy a háremről és családi életről nem tudtam magamnak közvetlen forrásból tapasztalatokat és ismereteket meríteni. Mindazonáltal úgy titkon siekrült néha egyet-mást ellesnem, s egy kedvező alkalom kiegészítette e téren még hiányos tapasztalataimat.
A magas porta egy előkelő hivatalniknál mint nyelvtanító mindennap megfordulva, egy reggel a bey effendit, aki a francia népénekes társaságokat fölötte kedvelte s estéit igen gyakran közttük töltötte, a rendes időben meglátogatva, nem találtam szobájában. A divankhanéból, hol senkit sem találtam, a mebeinbe (a háremet a férfi alkosztálytól elválasztó szobába) léptem; itt sem találva senkit, tovább mentem. Átléptem a hárem küszöbét s az ajtót nyitva hagytam. Kerestem a beyt, anélkül, hogy tudtam volna, hogy a hárembe léptem.
Körülnéztem, megszemléltem a lakosztály berendezését, anélkül, hogy vakmerő lépésem horderejét ismertem volna. A tiszta fehérre mesztlt falakon cifra feliratok pompáztak aranyos, ezüstös, piros, zöld és más tarka-barka szinű betűkből. A feliratok egy pár Korán-versen kívül jobbára szerelmi dalokból kiszadított sorok voltak, dicsőítvén az élet örömeit a szerelem e csarnokában. A szoba bútorzatát csak a falak körül futó puha kerevetek képezék, melyek bársonnyal, selyemmel, virágos szőnyegekkel voltak bevonva s édes pihenésre csábítanak. A szoba padlójának legkisebb része is pompás szőnyegekkel volt befödve s a kerevetek előtt ezüst tálcákon hosszúszárú nargilék állottak.
A hárem falaiba vájt üregek szekrényekül szolgálnak, s csinos ajtócskákkal vannak elzárva, melyek az avatatlan szem előtt keretbe foglalt fali ékítményekül tűnnek fel. A szoba ablakai sűrű rácsozattal vannak ellátva, úgy hogy belülről kifelé mindent tisztán kivehetni, de kívülről be nem láthatni részint a sűrű rács miatt, részint azért, hogy az ablakok magasan fekszenek. A szoba négy serkában, diszes alacsony szekrénykékben őrzik a török nő pipere- és illatszereit, gyöngyeit és ékszereit. A falak felső ablakiról bársony és selyem függönyök csüngnek alá, a falakon cifra conzolokon, virágcserepekben virágok, mosdótálcák, kannák és ibrikek állanak és szépen hímzett török kendők nyúlnak le. Itt-ott egy-egy kerek tükör csüng, melynek hátsó része vörös, zöld vagy kék bársonyból készült, s gazdagon ki van hímezve; a tükör lapja pedig egy szintén gazdagon hímzett fedővel van beborítva. Játék- és kézimunkaszerek, tamburin, csengő, dob s más apróságok majd minden nőszobában, hol a padlón elszórva, hol szekrényekre rakva láthatók. A szobában valami bódító erős illat árad el, mit a török szobákban egyáltalán mindenütt tapasztalhatni: mert keleten nagyon szeretik a bódító, idegekre ható illatokat. Alacsony kis asztalkák állanak a diván egy-egy szeglete előtt, melyekre apró csecsebecséket raknak. E kis asztalkák felső lapja nyolcszegletű s lábai is, melyek egy lapból állanak, szintén megfelelő számúak. E kis asztalkák igen izlésesen készülve, tarka gyöngyház mozaikkal vanna kirakva.
A háremből - ez előkelőknél - egy ajtó vezet a fürdőszobába, mely a legnagyobb kényelemmel szokott berendezve lenni, miután a török nő igen gyakran idejének egy nagy részét fürdőben szokta tölteni játszó társnőivel. Az elménc Fazil költő igen érdekesen és csintalanul írja le a török nők fürdői mulatságát. Amely nőnek nincs házi fürdője, az valamint a férfiak is, hetenkint legalább egyszer tartozik fürdőbe menni és pedig rendesen szombaton reggel. Amely férfi nem ad nejének fürdőpénzt, az férfiui kötelességéről feledkezik meg neje irányában, s a nőnek, ha meg van győződve, hogy azt férje szándékosan mellőzi, jofa van férje ellen válópert indítani. Válópert a fürdőpénz (hamam paraszi) megtagadása miatt! Íme, mily nagy hatalom van a török nő kezében.
A háremből egy ajtó vezet a kerti verandára (csardak), mely rendesen gesztenye, hárs, platán, füge és pálmafákkal van körülvéve, hogy sűrű lombjaikkal árnyékot (görgenlik) vessenek. A virágok özöne közt a szökőkút vizsugárai szökdécselnek s kellemesen hűsítik a levegőt. Itt a folyondárral befutott köskben szoktak a török nők nyáron legszívesebben mulatni.
De nem tölti idejét csak a hárem falain belül, hanem nagyon gyakran kijár sétálni gyermekeivel, vagy a szomszéd nőkkel, de férfiak társaságában sohasem; a bazárokban fel s alá járkál, vagy csónakra ül s az ázsiai vagy ezrópai vizekhez, a Boszporuszba, vagy a szigetekre szokott kirándulni. Ott aztán letelepednek csoportonként s nézik, bámulják a világot.
Vannak a háremnek mulatságai, kedvtöltései és másnemű élvezetei is, melyek a nőnek időtöltést és szórakozást szereznek. Munkával nem tölthetik az egész napot; ezzel nem szokták magukat nagyon megerőltetni, kivéve ha rá vannak utalva. A török nő nem járhat színházba, bálba, estélyekre; otthon, a hárem falain belül kell tehát szórakozását, időtöltését keresnie. Ez rendesen igen naiv és néha frivol szokott lenni. Az ízlés keleten e tekintetben egészen elütő a mienktől.
A zene, dal és tánc kiváló fűszere a háremnek. Néptelen, zajtalan utcákon haladunk végig, s majd innen, majd amonnan, kellemes zene és dal üti meg füleinket. A török zene, még a tánczene is, csak ritkán megy dalkíséret nélkül. A hárem dalnokai és táncosai rendesen cigány leányok, kiket ők c s e n g i n e k, az európaiak bajadernak neveznek. E szép barna lányok tánc közben dalolnak és kis kézi dobot csörgetnek. A háremnek egy másik időtöltését a khinai árnyjáték (hajál) képezi. Majd minden tehetősebb háznál be van rendezve e játék számára egy serok a szobában, hol az előadás tartatik. Egy színes, átlátszó lepedő van függönyül felvonva, ez hátulról meg van világítva, úgy, hogy az alakok kivehetők legyenek. Egy ember a függöny megett különféle alakokat hoz mozgásba, éppen mint a nálunk divatban levő Paprika Jancsinál, és különféle hangokon beszélteti és szerepelteti őket. E játékot törökül Karagöznek nevezik, s különösen Ramazán hóban több bódéban tartanak előadást az árnyjátékosak.
A háremet ilyen színben ismerve, a törökök családi élete valóban rideg és európai emberre egyáltalán megdöbbentő alakban tűnik fel; mindazonáltal erkölcsi horderejét sem szabad számításunkból kifelednünk.
A török azért vesz el egy nőt, hogy családi jólétét eszközölje, és leróvja a természet iránti kötelezettségét. Mivel pedig csak szűkebb körben, illetőleg egy személy boldogításában fogják föl a nő hivatását, azért mindennemű törekvésük arra irányul, hogy a nőt e körben leláncolják és kényszer által szorítsák kötelességének teljesítésére. A nőt igen gyöngének hiszik arra, hogy önerejéből megállhatna, azért minden lépten őrszemek kísérik, melyek megőrzik őket az utca- és ablakkalandorok tolongásautól és kémlelődéseitől. A nőnek csupán a háziasság és anyai gondok esvén feladatául, nélkülöznek minden fényűzést és divatos pompát, ami nálunk számtalan családot romba dönt.
A török számára nem létezik a nő házasságon kívül, sőt a török kétszeri elválás után nem újíthatja meg viszonyát ugyanazon nővel, mielőtt az máshoz nem ment férjhez és attól is elvált.
Családi életben házi barátokra vagy széptevőkre sincs szüksége, a török féltékenysége által sugalmazott eljárások megőrzik számára nejének hűségét és tisztaságát, de hogy vajjon nem sértette-e meg ez által a női ideált: arra nem akarok felelni.
Az európaiak sokkal ideálisabb szempontból fogja fel a nőt. A férfival egy rangra emeli, s szellemi képességének elismeréseül akarja őt nem csak a házi kör szűk falai közé szorítani, hanem világi szerepet akar számára biztosítani, amennyiben tudniillik a házi kör feláldozása nélkül teheti.
Ez európai szempontból indokolt, de a keletnek épp annyira meg nem felel, mint ennek légköre ellenkezik amazéval.
Az elősorolt bajokon kívül sokkal veszélyesebb a törökök családi életére a t ö b b n e j ű s é g.
Mint tudjuk, a Korán megengedi követőinek, hogy négy nőt tartsanak, s az úr rabnőjét is részesítheti azonfölül kegyében.
De a több nőtarthatás csak azon esetben van megengedve, ha az illetőnek anyagi állapota oly lábon áll, hogy azokat tisztességesen eltarthatja.
Ha valamely török főúrnak több neje van, mindeniknek külön lakosztályt, konyhát, fürdőt és asztalt kell tartania, ami roppant összeget vesz igénybe.
Ha valaki nejénak tudtán kívül tart nőket, azt a mohammedánok megvetik törvénytelenségeért. Ennek egy példája most is szájról-szájra jár a törökök közt. Damadzade Murad Molla, egyik múlt százabeli török főúr, négy nővel élt, mindegyiknek külön palotát rendezett be roppant fényűzéssel, s mindegyiknak azt mondta, hogy kívüle nincs más neje. Kétszínű eljárása napfényre kerülvén, a nép gúnytárgyává lett.
Ahol egy házban - jóllehet külön lakosztályokban - több nő egy úrnak kegyétől függ: képzelhető, mily sok ármány és fondorkodás szövi hálóját. Mily fájdalom dúlhatja szívét egy nőnek és legtöbb esetben anyának, midőn férje szeretete-és kegyében mással kell osztoznia. Vajjon teljesítheti-e kedvvel és gyöngédséggel anyai hivatását, midőn nem tudja, melyik percben kell szeretetének háttérbe szorulnia vetélytársnőjének szépsége által? Hogy az ily családban minő kínjai vannak egy érző kebelnek, azt szükségtelen ecsetelnem.
A többnejűség roppant jövedelmet igényelvén, legtöbben egy nővel is megelégszenek. Az alsóbbrendűeknél a többnejűség nagyon ritka.
A házasság alkalmával a nő ki is kötheti magának, hogy férje kívüle más nőt ne tartson, különben mint szerződésszegő büntetés alá esik. Az a nő, ki férje kezét meg nem köti, hanem szabadalmat ad neki több nő tartására, rendesen nagyobb hozományt, illetőleg házassági díjt köt ki magának. Ama szülők pedig, kik gyermekük jólétét szívükön hordják, rendesem megtagadják lányuk kezét az olyan férjtől, kinek már van neje.
Még nagyobb visszaélést szül a férfi ama előjoga, hogy rendesen nejein kívül tetszése szerint rableányokkal is megoszthatja kegyét. Ezen viszonyból származó gyermekek mindennemű jogokban, és a törvényes nőtől született gyermekekkel egyenlő bánásmódban részesülnek.
A mohammedán törvényhozó nem maga találta ki a többnejűséget; szokásban volt az több népnél az ó-korban; maguknál a görögöknél is találunk nyomaira; Spártában a nőtlenséget szigorúan büntették. A nő magtalansága pedig épp oly nagy szégyen és gyalázat volt akkor, mint mai nap a törököknél.
Mohammednek a többnejűségről szóló pontja nem találtatott volna jobb követőkre, mint a törökök. Más népek is vannak követői az isztlámnak, de sehol sincs meg ez engedély oly nagy érvényben mint a törököknél, kik az iszlámnak megtestesült képviselői. Míg az arabok, persák, indusok s más mohammedán népek közt mindig lehet találni más vallást követőket, addig a törököknél soha sem találkozott egy is, ki más vallásnak lett volna híve, mint az iszlámnak.


A hárem hatalma

Az uralkodő török dynasztiának, mely századok óta rendületlenül állta meg helyét, úgy látszik, kedvez a sors, mert ama tettek után, melyekkel uralmát megbélyegzé, s amaz elvek mellett, melyeket maga elé tűzött, már rég el kellett volna pusztulnia. Nagy mértékben bélyegzi a török szultánok uralmát többi közt a hárem-uralom.
A többnejűség veszélyes a törökök családi életében, de még veszélyesebb következményeket hagy az államéletben, mennyiben az elpusztulásra szívesen hajló uralkodók könnyen a női ármány játékbábjaivá lehetnek, s ahelyett hogy magok kormányoznák az államot, szeszélyes női kezek martalékául engedik át.
Az uralkodó szultánok háreme (hárem-humajun) az egyes fejedelmek szemvedélye szerint több-kevesebb nőbül áll, kiket különbözőleg osztályoznak. Első helyen áll a szultán anyja, kit Valide szultánnak (anya-szultánnőnek) neveznek; utána következik a kjajai hárem, a főudvarhölgy, ki a hárem hölgyei fölött felvigyáz. Hasonló tiszte van a Kizlar agaszinak (leányok ura), kit Babeszszaadet agaszinak (az üdv kapuja urának) is neveznek s teljhatalommal bír a hölgyek és a cselédség felett. Ha valaki hibát követ el, vagy megvonja engedelmességét a Kizlar agaszitól: az a legnagyobb büntetést vonja magára, mi őt azon állapotában érheti, t. i. a Kizlar agaszi megvonja tőle ura kegyét. Egy jól rendezett háremben maga az úr is tartozik követve engedelmeskedni a Kizlar agaszinak, mert csak úgy tudja tekintélyét fenntartani, ha kezében van a büntető és jutalmazó hatalom. Hogy mily nagy az ő hatásköre, kitűnik abból, ha legondoljuk, hogy ötezerötszáznegyven szolgálattevő van a szerájban; vannak továbbá némák, puposok, törpék, zenészek, kertészek (bosztandsik), táncosok s végül kétezer kardos őr. A nők közt első sorban állnak a khasszekik, vagyis kegyencnők, kik anyák is egyszersmind; második sorban állnak az odalikok ( és nem odaliszkok), kik után rangban következnek a rabnők. Ennyi rangú és nagyszámú nő közt a vetélkedés és a főúr kegyének vadászása okvetlenül nagy mérvben kifejlődik, miután a szultán emeli föl a nőt egyik rangról a másikra, néha egészen a trón zsámolyáig. A hárem e folytonos kegyvadászás és ármánykodás következtében néha formális háború színhelye, hol az ellenség egymás ellen, - hogy török közmondással éljek, - a kardnál is élesebben vágó fegyverrel, - (d i l k i l i c s d a n c s o k ö l d ü r ü r) a nyelvvel harcol. Aki uralomra vergődött, külső segélyt keres, hogy magát állásában megerősítse és fennállását biztosítsa. Így történik aztán, hogy a hárem minden elzárkózottsága dacára is lekötelezett párthívekkel bír a kormányférfiak és a hadsereg között. A kegyencnő leköt magának azt a kormányférfit, ki céljaira legalkalmasabbnak gondol, s ez viszont a kegyencnő kegyét igyekszik megnyerni, mert tudja, hogy az ő szava sokkal többet nyom az uralkodó előtt, mint bárminő érdem. Azért látjuk minden lépten-nyomon, hogy a hárem hölgyeinek bukásával nagyvezírek, kormányzók, miniszterek is elvesztik a szultán kegyét, anélkül, hogy okot szolgáltattak vona rá. Oly szövevényes és oly bonyolódott egy-egy háremhölgy állása, hogy távozásával rendesen a kormány gépezete is változást szenved.
E nagy hatalmat ijesztő hydrakint látjuk minden török uralkodó háta mögött. Első Szolimán, a törökök legnagyobb fejedelme, rabszolgája volt a nejének, az orosz származású Khurremnek, kit francia történetírók Roxelane-nak neveznek. Ő intézte az egész török birodalom sorsát; Szolimán csak végrehajtója volt annak, amit ő parancsolt. Tíz évig ármánykodott, míg a kítűnő nagyvezért, Ibrahim pasát sikerült kivégeztetnie, hogy saját kegyencét emelhesse e polcra. Szolimánt a persák ellen küldötte, s ezalatt fia, Szelim herceg nevében önkényűleg kormányzott. Ez önkényes, eszes, vakmerő asszony végeztette ki Musztafa herceget is, Szoliman fiát, továbbá a már említett Ibrahimon kívül Ahmed nagyvezért, ő hozta azt a szokát divatba, hogy a trónörökös a háremben egy vasketrecbe (kushane) csukassék, nehogy az uralkodó ellen föltámadhasson. E házi fogság azóta mai nap is érvényben maradt.
III. Murad fölött négy asszony uralkodott: Nur Banu (a világosság asszonya), az ő anyja: Szafije (a tiszta), nejei közt az első és legkegyeltebb, ki velencei születésű olasz nő volt a Baffo családból. Ez kizárólag uralkodott a szultán fölött, míg Eszmakhan szultán, Muradnak nővére és anyja megirigyelték e hatalmát s egy magyar táncosnő által elvonták tőle a szultán kegyét. Azontúl e magyar leány volt Murad egyedüli kegyence és úrnője.
A hárem-uralom tulajdonképp Ibrahim alatt kezdett a maga rémséges alakjában lábra kapni. Ő nyitá meg az érzékiség által erkölcsileg tehetetlenné vált uralkodók korát. A hárem vasketrecéből képességnélküli szultánok léptek trónra, kiknek tehetetlensége a nők és kegyencek szeszélyes igájához és a háremőrök fondorkodásához volt kötve. az uralkodó ház hercegei, kiket a sors a selyemzsinórtúl megkímélt, a hárem puhító légkörében, gyönyörök, ámbra és pézsmaillat közt neveltettek. Főcélul a játékot, hivalkodást, dorbézolást és önkénykedést tekintették. Így elbódítva és mintegy tébolyítva nem csoda, ha a furfangos kegyencnő ura lett a tehetetlen sybarita váznak. Ibrahim anyja, Köszem szultán, ez állambölcsességgel bíró nő sem volt képes a folyvást izgatott szultán-szenvedélyt lecsillapítani. A kegyencnők, kik egymásután emelkedtek és buktak, sorsukat a hatalmas nő keze által látták vezetve. A szultán föltétlenül meghajolt s jókedvében városokat, sőt egész szandsákokat és kazakot (megyéket és kerületeket) ajándékozott nekik. Rövid időn az ország javai majd mind tönkre jutottak; a szeraj tivornyák fészkévé aljasult; az Aja Szófia minaréjáról elhangzó ezant (imára hívó ének) elnyomták a szerajból jövő síp, dob és vígság hangjai. Az ország jobbjai végre mégis megsokallták ez eszeveszett játékot, Ibrahimot elfogták, bebörtönöztették s tíz nap múlva 1648. aug. 8-án véget vetettek tíz évig tartó sardanapáli uralmának. Az a szokás, hogy az ország főbbjei minden pénteken egy ifju és tiszta rabnőt ajándékoztak neki, utódai alatt is meghonosult, azzal a módosítással, hogy ez ajándékkal évenkint egyszer és pedig Ramazan hó utolsó előtti napjaiban lepik meg az uralkodót.
Ibrahim után a hárem-uralom oly mély gyökeret vert, hogy az maig is megtartotta befolyását az állam ügyeiben. Az uralkodó, ki mint herceg a háremi életben növelkedik, annyira rabja lesz és marad helyzetének, hogy legyen bár oly erélyes és határozott jellemű, a hárem befolyását nem fogja elnyomhatni. E befolyást megtaláljuk mindenik uralkodónál, miután a sajátságos társadalmi és családi viszonyokból önkényt folynak ama következmények, melyek a legjobb akaratot is lenyűgözik. E nagy befolyásnak néha jó oldala is van. Például ennek köszönheti leginkább az 1848-diki magyar emigráció is ama barátságos fogadtatást, melyben török földön részesült: Abdul Medsid, a jóakaratú, de gyönge uralkodó, majdnem engedett már Omer pasa rábszélésének, ki valószínűleg orosz pénz által volt megvesztegetve, hogy a török kormány a magyarokat kiszolgáltassa ellenségeinek, midőn Redsid pasa nagyvezír, a magyarok hatalmas pártfogója, minden követ megmozdított e szándék megkiúsítására. Célját azzal ésre el, hogy a Valide szultánt, (Abdul-Medsid édes anyját) nyerte meg ügyének. A szultánnő felnyitotta a Korán ama helyét, mely a menekülteknek és segélyt kérőknak megvédéséről és gyámolításáról szól és oly parancsoló eréllyel figyelmeztette fiát e törvénycikk megtartására, hogy a szultán nem mert anyja parancsszavának ellenállani. Ez asszony emléke tehát mindenesetre méltó arra, hogy mi magyarok, tisztelettel gondoljunk rá.
A most uralkodó szultán Abdul Aziznak is megvannak a maga kegyencnői, kik az állam gyeplőit kezükben tartják. Ezek befolyása azonban igen romboló. A nagy kamatokra fölvett milliard kölcsönök elenyésztek nyomtalanul, amennyiben a nép javára vajmi keveset fordítottak belőle. Annál több ment magánépítkezésekre és a pazarfényre, mellyel a mai szultán magát és udvarát környezni szereti. A folytonos miniszterválságok, melyek majd minden félévben beköszöntenek, mind a hárem cselszövényeinek kifolyásai.
Sajnálni lehet a józan, értelmes és jójellemű török népet, midőn uralkodóinak hibái miatt oly helyzetbe jutott, hogy kénytelen más hatalmak kegyét venni igénybe, hogy életét tovább tengethesse. Pedig életképes és számot tevő nép, mely válságos időkben mindig megállott a gáton s józan uralom és kormányelvek mellett sokkal különb helyet foglalhatna el a népek családjában.


Egy török népballada története

1868-ik év julius havának egyik péntek délutánján Sz-i D-l, Konstantinápolyban lakó hazánkfia felszólított, hogy látogassam meg vele Ahmed Vefik efendit, ki az élő török történetírók közt első helyen áll s a Boszporusnak egyik legszebb pontján, Rumili Hiszárban lakik. Felszólítását örömmel fogadtam, mert közös kirándulásaink mindig szellemi haszonnal és élvezettel voltak egybekapcsolva. Hajóra ültünk a galatai hídfő mellet s másfél óra múlva a kitűzött helyre érkezénk. Rumili Hiszár a Boszporusz európai partján egyike a legfestőibb pontoknak. A magas sziklán félig romban heverő kastély, a mellette elterülő veres fedelű házak, a pompás kertek és nyaralók, a sugár ciprusok sötétzöld ligete költői hangulatra ragadják az ember keblét és szeretne festő lenni, hoy a gyönyörű vidéket vászonra tegye. A hegyormon vezető keskeny úton felkapaszkodánk a gyönyörűen fekvő konakba (török lakház). A cselédség felvezetett minket a házi úr lakosztályába, a szelamlukba. A kávé, nargilé, csibuk és édességek élvezése után a társaság áttért tudományos kérdések fejtegetésére. A vita török kedélyességgel és lassusággal folyt, mialatt én a társalgó-terem alatt elterülő kertbe mentem, élvezni a gyönyörű kilátást, mely a Boszporuszra és az egész környékre nyílt. A messze elterülő tenger, a távol ködéből kibontakozó gőzösök és vitorlás hajók; a hókoronás Olympus, mely összefoly a kéklő láthatárral; itt lábam alatt az illatos füvek és virágok valódi tündéries látszatot varázsoltak szemeim elé. Amint e bájos panoráma bámulásában elmerültem, zenehangok hatottak füleimbe. Bús mandolin és fuvolahangok kíésrete mellett egy török dal zokogó hangjai jöttek a közeli hárem rácsablakán keresztül. Közelebb mentem, s egy padkára ülve hallgattam a zenét és éneket. A török dalban nagyon sok rokonság van a magyarral. Az is úgy sír, úgy kesereg, mint a magyar. Az énekes hangja után ítélve, fiatal gyerek lehetett, de oly lágyan olvadó hanggal és érzéssel dalolta a bús török dalokat, hogy iskolázott énekesnél is számot tenne.
Sokáig hallgattam a dalt, mert valami elbájoló, lekötő varázs van a török dallamban, ami ha egyszer hozzá simul érzésünkhöz,mindig kivánnók hallani. Az énekes egyik dalt a másik után dalolá; felváltva hol búsat, hol vígat; nekem leginkább a bús dalok tetszettek. Nem számlálom elő mindazon dalokat, melyeket énekelt, a sok dal közül különösen egy hatott rám rendkívül. Úgy látszott, a daloló maga is ezt szerette legjobban, mert ebbe tudott legtöbb érzést önteni. A dal négysoros szakokból állt, melynek utolsó két sorát rendesen ismételte. Feltűnt nekem e dalban, hogy a majd minden török dalban divatos refrain hiányzott belőle; továbbá a dallama is valami elbeszélő menetű és jellegű volt. Hasonlított a török színházban többször hallott "Leila és Medsnun" című műben előforduló balladához. Kiváncsiságom nagyon fel volt csigázva s figyelmesen hallgattam. A dalnak mintegy közepe táján a daloló különösen két sorba feltünően sok érzést tudott önteni. Most is emlékszem e két sorra, fülemben cseng mindig, mikor e dal jut eszembe.

Keski asik olmaidim
Dsevre laik olmaidim.

Magyarul:

"Bár szerelmes ne lettem vón,
Nem kínlódnám ily borzasztón."

E sorok után a "Vaj, aman" (oh jaj) felkiáltás, melyet a dalolók az egyes versszakok után hatályosság kedveért használni szoktak, - el nem maradhatott volna.
A dalt, mely 14 versszakból állt, egészen eléneklé az ifjú s azután jó ideig hallgatott. Amint a dal után tűnődve ültem és értelmét összerakni igyekeztem, nem messze előttem megpillantám az öreg Ahmed agát, a ház mindeneség; hozzám jött és így szólt: Nemde szép dal? Igennel válaszolva, kértem az öreget, hogy nekem tollba mondja.
Elmondotta a dalt, mely magyar fordításban a következő:

Benéz a hold kandi fénye,
Murad szultán diszkertjébe;
Virágokkal ölelkezik,
S oszt aranyos csókot nekik.

Csend van kerten kívül-belül;
Murad is már rég szenderül;
A tengernek habjaiból,
Csónaklapát s bús zene szól.

A koboz zeng síró panaszt,
A szellőcske elkapja azt;
Elkapja és tova oson,
S megáll puha, lágy vánkoson.

"Szívem fájó kín átveri,
Szállj le hozzám, szállj le peri,
Adj sebemre gyógyírt nekem;
Szánj meg engem esedezem."

A bús szellő amint lebben,
Ébred Zaida a háremben,
Hallja a dalt, reá ismer,
Szíve remeg, sebesen ver.

"Elöntik a könnyek arcám:
Kegyetlen vagy, nem hallgatsz rám."
Ágyából kél Zaida halkan,
Szétnéz, néma csend a lakban.

"Bár szerelmes ne lettem vón,
Nem kínlódnám oly borzasztón."
A háremnek ablakábul,
Zaida holdas éjbe bámul.

Elhallgat az ifju ajka,
Feltekint s a jelt megadja,
Alusznak a khadumok már,
Nem hallják, hogy csikorg a zár.

Hej ha tudná Murad szultán,
Hogy míg alszik lágy vánkosán:
Kötélhágcsón a vár falán,
Most szökik a legszebb leány!

Szeretője karján, félve
Lebben tova holdas éjbe.
Bakhcse kapu mellet vár a
Csónakos már rég urára.

Zsákmányával száll a csolnak,
A lapátok zajt csobolnak;
"Allah legyen hála neked,
Hogy megmentém kedvesemet."

Enyém vagy már, Zaida, enyém,
Murad előt elrejtlek én.
Dühönghetsz majd zsarnok Murad,
"Téped szakállad, mi gondolunk rád?"

Így szólt Juszuf s csókot kérve,
Borul Zaida kebelére.
A csónakos szeme villog,
De még jobban az a gyilok.

"Vesszetek el, hitvány gazok,
Szultánotok, Murad vagyok."
- A szerelmes párnak titkát,
A szellőtől hallá Murad.

Ahmed aga elmondván nekem e dalt, annak magyarázatául még némi megjegyzést csatolt elbeszéléséhez. IV. Murad a legzsarnokabb török szultán volt. Vérben edzette természetét, hogy annál inkább dühönghessen. Barátja volt a dárdahajításnak (dsirid) s céltáblául rendesen szegény rabszolgákat állított fel. Ez az ember tiltotta meg a dohány, hasis és kávé élvezetét s e tilalom áthágóit kegyetlenül kivégeztette. Maga éjnek idején nehány szolga kíséretében járt Sztambul utcáin, s ha dohányzókkal találkozott, saját kezével szúrta le őket. Ő végeztette ki Nefii költőt is egynehány gúnyverseért, melyeket több előkelő személy ellen készített.
Szultán Murad Szolimán pasa leányát, Fatimát, ki egy előkelő ifjuval állott szerelmi frigyben, erővel háremébe hurcoltatta, s hárem hölgyévé tette. Az ifju egy éjjel kedvese megmentésére indulván, mandolinnal adott jelt megérkezéséről. Murad figyelmes lett a mandolin hangjai által s mialatt a szerelmes pár a szeraj ablakán át szökése tervét kivitte, Murad a csónakhoz siet, melyen az ifju kedvesét megmenteni szándékozott, a csónakost leszúrta, a vízbe dobta s magára vevén annak felső ruháját az ifju párnak csónakosul szolgált addig, míg biztonságban hitték magukat. Ekkor, éppen midőn a Leandertorony (törökül Kiz kuleszi = Leánytorony) irányában evezett, kirántotta tőrét s mindkettőt leszúrta s a tengerbe dobta.
Így végezé életét a szerelmes pár, áldozatul esvén IV. Murad kegyetlenségének.


Ramazan

Ami nálunk, keresztényeknél a farsang és a nagyböjt, az a mohammedánoknál a Ramazan. Egy füst alatt farsang és böjt. Nappal böjt, este farsang. Nálunk külön idénye van mindegyiknek, ott megfér a kettő egyszerre egy időben, s nem volna-e okszerű ha e divat nálunk is lábra kaphatna. Ez nemcsak időkímélésből, hanem takarékossági szempontból is okos eljárás volna, legalább a családapák a nappali böjtön megtakarítanák azt, amit lányaik egy éjjel elbáloznak, s nem kellene farsang után hét hétig böjtölniök. De ez az intézkedés más szempontból is igen ésszerű, mert megkönnyebbíti a böjtölést; miután egy hajnalig átmulatott éj után rendszerint egy félnapi alvág szokott következni, a nap rövidebb felét pedig már nem is oly nagy dolog átböjtölni, főleg akkor, ha újra éjjeli mulatságra készülünk. És ez komolyan így van a mohammedánoknál.
Már Saban hóban, mely a Ramazant megelőzi, szoktak a mohammedánok a böjt havára készületeket tenni. Ez szent hó a szó szoros értelmében.
A mohammedán vallás majd minden nevezetes eseménye e hóban történt. A Ramazan legszentebb éjjele a huszonhezedik. Ezt az éjet Kadr gedseszinek (Az erő éjjelének) hívják, és különös ünnepélyességgel ülik meg emlékét. A mohammedánlk hite szerint ez éjen adja ki isten az egész évre szóló parancsait az ő angyalainak, hogy azok szerént cselekedjenek. Ez éjen nyerte Mohammed az első kinyilatkoztatást. A Koránt teljesen egy kötetben ez éjen hozta le neki Gabriel arkangyal (Hazreti Dsebrail).
A Ramazan is, mint minden mohammedán hó, 30 napból éll, sépp ezen időbeosztás miatt nem lehet azt a mi hónapjaink szerént meghatározni. Évről évre változik s 33 év alatt minden évszakot bejárt. A böjt kezdetét veszi, mihelyt a hod feljő Ramazankor. Minthogy azonban az időjárás néha nagyon homályos és kedvezőtlen a hold megfigyelésére, azért a mohammedánok többféle intézkedést tesznek a hold feljövetelének pontos megfigyelésére. Saban utolsó napján már minden mináré erkélyén figyelnek a müezzinek s aki legelőször meglátja, azonnal tudtára adja az igazhívőknek. A sztambuli kikötőben, valamint a szárazon is több helyről ágyúdörgéssel hirdetik a Ramazan megérkezését. Ilyenkor Ramazan geldi (eljött a Ramazan) jár szájról szájra; minden igazhívő ezzel az üdvözléssel fogadja az utcán játó-kelőket. Ez igen fontos pillanat; miután a böjt Ramazan első órájával kezdődik és tarta a legutolsó percig. Aki ez időből egy percet is elvon, annak böjtje érvénytelen és ujból kell kezdenie.
Kötelezve van pedig böjtölni minden nagykoró mohamnedán nemi különbség nélkül. Fel vannak mentve a betegek, utazók, szoptatással foglalkozó nők, vagy tisztátlan állapotban levők, a kiskorúak, az éhhalál által fenyegetett egyének, végül az öregkor által nagyon elgyengült személyek.
A mohammedánok böjtje nagyon elütő a keresztények böjtjétől. Első feltétele, hogy az igazhívő jó szándékból fogadja fel a böjtöt. Ezt a jó szándékot a Ramazan előtti napon ismétli, úgy kezdi meg ez ájtatos teendőt. A böjt kezdődik azon időpontnál, midőn az igazhívő a fejét és fekete cérnaszálat meg tudja különböztetni s tart naplemenétig, vagyis a mohammedánok időszámítása szerint 12 óráig. Ez idő alatt a szó teljes értelmében semmit sem szabad enni vagy inni; egyetlen csepp vizet sem szabad a szájába venni; tiltva van a dohányzás, burnótozás és mindazon szerek élvezete, melyek az ínyre hatnak. A mohammedánok böjtje teház, mint látjuk, lényegesen különbözik a keresztényekétől. Akik valami módon a felfogadott böjtöt megszegik, azok büntetésből 61 napi böjtre köteleztetnek. A böjt ideje alatt a mohammedánok imádkozni és alamizsnát osztani kötelesek; tehát a böjt nem jár magában, hanem más jó cselekedetekkel van összekapcsolva. Nap közben türelmetlenül várják a nap lementét, mely a böjtölést megszünteti. Mikor ez idő közeledik, az utcák népesülni kezdenek; az igazhívők csoportosan sétálnak az utcákon, perecet (szímit) vásárolnak és sóhajtoznak. Ez a böjtöléssel jár és az ájtatosság e nemének kiegészítéséhez tartozik, mintegy azt akarván vele jelenteni, hogy a böjtöt lelkiismeretesen megtartotta s alig várja, hogy véget érjen a teher, mely vállait nyomja. Mikor a nap leáldozott, a müezzin a minárén az ezant énekli, az igazhívők pedig "iftar, iftar" (böjtszegés) szókat hangoztatva, hazafelé vagy a mecsetbe sietnek; ott elvégzik a szokott imát és azután kezdődnek a lakomák.
A ramazani lakomákat randkívüli pazarlással és vendégszeretettel tartják meg a törökök. Ilyenkor minden török háza nyitva van, vendéglőkhöz hasonlít, melyben mindenki szívesen látott vendég. A férfiak a szelamlukban, a nők a háremben vendégeskednek. Egész éjjel víg lakoma, dínom-dánom foly minden háznál; a legszegényebb török is néha egész éven át kuporgatja fillérét, csakhogy legyen, miből vendégeskedni Ramazankor. Máskor naplemete után néma csend, sötétség uralkodik még Sztambul utcáin is, Ramazankor azonban a kikötő, az utcák, épületek fénytengerben úsznak. A dsámik és mecsetek átellenes mináréjaira félholdalakú kötelek vannak erősítve, melyeket százával ragyognak a mécsek, mint éfen a csillagok; nem sokára elkezdődik a Boszporuszban a tüzijáték, mely órákon át tart. Jókedv, pezsgő élet, hullámzás az utcákon; víg mulatság, szórakozás a színházakban és mulatóhelyeken.
A Ramazan alatt a szultántól kezdve a fényes porta főbb hivatalnokáig mindenki tartozik legalább egy lakomát adni. A szultán és minisztereinek lakomái megszabott időben és rendben tartatnak.
A jókedv és mulatság hajnalban véget ér, midőn a müezzin a hajnali ezant énekli. Ekkor aki teheti ágyba megy és kipiheni, kialussza az éjjeli tivornyát és fáradalmait.
A Ramazan utolsó napján, mely után a Sekerbajram (cukor-ünnep)áll be, a mohammedán az Id-fitr nevű ünnepet üli, mely szintén nagy lakomákkal van összekötve.


A ramazani menyasszony

A Ramazan egyik legszentebb, legmagasztosabb napja, vagy helyesebben éjjele a Kadr gedseszi (az erő éjjele). Az isteni kinyilatkoztatások, az isteni végzések kiadásának éjjele ez. Különös erőt és lelkesedést önt ez az éj az igazhívők keblébe; áldást üdvöt hoz arra a vállalatra, melyet ez éjjel kezd meg valaki.
Az igazhívők ez éjjel szokták egymást különösen meglepni ajándékokkal, hogy áldást hozzanak a kegyeltre. Ajándékot oszt a szultán miniszterei között, s ezek viszont ajándékkal lepik meg ő fényességét.
A Ramzan utolsó napjai lejárván; a Seker bajram (cukor-ünnep) következik, melyen pár nap alatt ősi szokás szerint a törökök több cukrot fogyasztanak, mint talán fél év alatt is szoktak. Cukrot küldenek egymásnak ajándékba. E szokást az államhivatalnokok pár nappal az ünnep előtt megelőzik s a szultánt már Ramazan hóban, az erő éjjelén, a cukrok legédesebbjével, egy élete tisztaságában levő leánnyal ajándékozzák meg. Ősi szokás ez, mely szultán Ibrahim óta áll fenn, kinek anyja minden pénteken adott ily becses ajándékot; de e szokást később módosították, amennyiben az utána következő uralkodók évenkint csak egy nőt kapnak ajándékba. A kor előhaladása és műveltsége nem fogja ezt egy könnyen eltörülni. A leány átadása sajátságos ünnepélyessággel és szertartással van összekötve. 1868. Ramazan havában engem is elcsalt a kíváncsiság, hogy ez ünnepély szemtanúja legyek, s a hullámzó néptömeggel Dolma Bagcseba, a szultán palotája felé siettem. Az úton, melyen haladtunk, nagy volt a tolongás; a tömeg ily alkalmakkal nagyon kiváncsi szokott lenni. A komoly törököket azonban, úgy vettem észre, nam annyira a kiváncsiság, mint inkább a tisztelet hajtotta, hogy mennél számosabban mutassák ki uralkodójuk iránti ragaszkodásukat. Az átadási szertartásnak különben is csak azt a rézsét láthattuk, ami minden profán szemnek megengedhető; a leányt vagy leányokat nem láthattuk. A Boszporusz és az Aranyszarv lángban úsztak. A fellobogózott hajók, árbocaiktól le a fenékig, tele voltak akgatva színes mécsekkel; tüzes félhold rengett a dsámik és mecsetek mináréjai közt. A szultán palotája körül ragyogó transparentek és tűzoszlopok voltak felállítva; az egész vidéket elárasztották bengáli fénnyel, mely a parkban locsogva szökdécselő ugrókutak vizét aranyos sugarakban törte meg. Katona-zene játszott a palota előtt s katonaság zárta el az átmenetet a tóduló néptömeg előtt. A Boszporuszban, az európai és ázsiai parton, szürkület óta folytonosan ágyúk dörögtek, s tűzijáték szikrázott. Midőn a müezzinek csengő ezüst hangja az est imára hívó ezannak utolsó: "La illahi il allah" igéit is elénekelte, megjelent a szultán délceg lován, mely fénylett az aranytól, csillogott a gyémánttól és más ékkövektől. A díszes menet megindult a dsámiba, hol a szultán elmondotta rövid imáját, mely e szertartást megelőzi. Ezalatt a hét leány, kik közül a szultánnak egyet kell választania, már az e célra berendezett fülkében várakozott. A szokás ugyanis az, hogy a minisztertanács hét leányt nevel egy egész éven át államköltségen a legnagyobb felügyelet alatt. A leányok, kiket e célra kiválasztanak, jobbára cserkeszek és georgiaiak, kiket a keleti költők mint a világ legszebb lányeit dicsőítik.
A szülők beleegyezésével, hogy ha ezek át nem engedik, azok tudta és beleegyezése nélkül, sokszor és pedig legtöbb esetben a leány akarata ellenére is a birodalom fővárosába, Konstantinápolyba szállítják e leányokat, s ott ápolják s gondozzák őket. Akik e leányokat összeszedik, azoknak a legfejlettebb szépérzékkel kell bírniok, mert a feladat nem kisebb, mint hogy a világ legszebb leányait szemeljék ki. a leányok Sztambulban egy külön e célra szolgáló épületben idős asszonyok gondozására bízatnak, kiknek feladata őket jövő sorsukra előkészíteni. Lehetnek közöttük olyanik, kik a nagy úr kegyét elérni vágyakodnak, de vannak mindenesetre, és pedig a legtöbben, kik remegnek a perctől, ha netán őket éri a nagy úr lesújtó kegye. Az a kibontott aranyfürtű gurdsi (georgiai) szőke kis leány, azokkal az ábrándosan epedő kék szemekkel bizonyára nem azért mereng maga elé, mintha az arannyal hímzett selyem és bársony nyugágyra, a tündértáncot lejtő bajader-csoportra, a paradicsommal vetekedő díszkertre és mindezeknek urára, a hatalmas és rettegett szultán kegyére vágyakodnék. Az a sóhaj, mely magányos perceiben előtör kebléből, a távolban, túl hegyen és tengeren levő kedveseért eped. Egyszerű pásztorgyerek az, kit - míg a nyáj mellett furulyáz - hasonló fájdalom gyötör. A kérlelhetetlen sors, a gonosz emberek elszakították őket egymástól. De mikor a kis leány társnői, kik hozzá hasonló sorsra vannak kiszemelve, látva őt levertségében, vigasztalni kezdik: akkor ő is felvidul egy kissé. Azzal vigasztalják, hogy heten vannak, s mindeniket csak nem érheti a választás, s hátha nem rá, hanem másikra esik az. Akoor aztén megint viszontláthatja szüleit és azt, akit oly igazán és oly forrón szeret. A kis leány arca örömre derül; az a szétmorzsolt könny úgy csillog örömtől mosolygó orcáin, mint vihar után az esőcsepp a rózsa szirmain. Így telik nap nap után, míg végre a végzetes nap beköszönt. A leányok felöltöznek selyemmel és arannyal hímzett bársony ruháikba; fölteszik fejükre a drága gyöngyökkel ékített kócsagos turbánt. A felügyelőnő figyelmezteti őket, hogy a fontos perc közeledik. A szultána közeledtét ágyúdörgés és harsogó zene hirdeti. A leányok sorba állnak, mindenik hímzett fehér törülközőt tesz bal vállára, mely sorsuk felett határoz. A zene és ágyúk moraja lecsendesült; a néptömeg, mely a szultánt a palotáig kísérte, többet is szeretne látni; de a katonák elállják az utat. Ami ezután történik, azt a szultánon és a hét leányon kívül más emberi szem nem láthatja. A szultán az első fülkében megmossa kezét és bemegy a szomszéd fülkébe, hol a leányok várnak rája. A leányok feszült figyelemmel állnak, s még lélekzetük is eláll a nagy csöndben. A szőke gurdsit a legynyomasztóbb gondolatok szállják meg. Kedvesére gondol, maga előtt látja képét, és remeg hogy örökre el kell tőle válnia. A gondolat kedvesére és fájdalom, mely tán örökre szóló elválás felett keblét átfutja, oly áthatottá, oly epedő széppé varázsolja arcát, hogy az ember elbűvölve áll meg előtte. A szultán belép s a fülke közepén megáll. Hét tündérré válni kezdő leány van előtte. Egynek válláról le kell vennie a törülközőt, hogy ujjait megtörülje; s akit e megtiszteltetés ér, az a választott, az bírja a szultán kegyét. Ki tudna hét ilyen bájos, hét ilyen tündéri leány között egy pillanatra különbséget tenni? Ki merné azt mondani: ez és nem amaz a legszebbik? Bizony nehéz lehet a választás. Érheti akár melyiket. Lehet különben a véletlenség, vagy a szeszély műve. Érheti a választás akármelyiket, ez a gondolat fut végig az aranyfürtű szőke kis leány fejében. Érheti akár melyiket, talán éppen őt! Szíve szorul e gondolatra; arca még apadőbb lesz s ez oly igézővé teszi, hogy a nagy úr szemei megállnak rajta. A leány észreveszi, s pír futja el epedő, halvány arcát. A szultán közeledik s leveszi válláról a törülközőt. A halvány leány még halványabb lett, a más hat leány pedig visszavonult. A zene kívül ujra harsogott, az ágyúk dörögtek, a tűzröppentyűk aranyszalagokat röpítettek sisteregve az égre, s aztán csillagok hullottak utána a rengő hullámokba. Így adták tudtul, hogy a világ ura a világ legszebb leányát választotta ki magának. A hárem egy igaz gyönggyel lett ékesebb, mely ragyogni fog bíbor és selyem között. Csakhogy a fényes gyöngyből, mire a hárembe került, hideg márvány lett, melynek keblét a fájdalom villáma tépte szét. Ott feküdt szegény kis gurdsi, epedő szemei megmerevültek, alabástrom teste elhidegült: a szíve repedt meg szegénynek.


Török játékok

A ramazani mulatságok nem nagy választékkal bírnak; jobbára ugyanazonosak az éva egyes ünnepélyein divatban levő mulatságokkal. Mindazonáltal e hóban szokatlan élénkséget találunk a játékbódékban, melyek oly sajátságos jeleneteket és multaságokat tárnak elénk, milyenekkel nyugaton nem találkozunk. Tartsunk a hullámzó tömeggel, keressük fel egymásután e játékbódékat s tekintsük meg az ott előnkbe táruló jeleneteket. A török nép mulatsága egyik főtényezőjét a khinai árnyjáték (hajál) képezi, mely annak elmeredhatlan fűszere szokott lenni.
Khinából veszi eredetét, s a törökök által elfogadva, oly népszerűvé és elterjedtéé lett, hogy a legelőkelőbb csarnokokban is fel meri ütni sátorát. Keressünk fel egy konstantinápolyi hajált Ramazan hónapban.
A terem, melybe léptünk, inkább ólhoz, mint játékszínhez hasonlít, s mindamellett, hogy így is felette alacsony, egy deszka-emelvénnyel még karzatot is alakítottak a gyermekek számára, s mindig attól kell tartanunk, nehogy a nyugtalankodó jószágok az egész szerkezménnyel fejünkre szakadjanak.
Különben, hogy állni nem lehet, azon ne csodálkozzunk; Törökországban csak ülni szokás, mi is tehát lekuporodván a gyékénnyel bevont földre, egy nargilé mellett nézhetjük az előadást.
A terem egyik szeglete tarka lepedővel háromszög alakban el van zárva. A tarka lepedő közepére átlátszó négyszög függöny van alkalmazva, mely a megette égő lámpától világítva, az árnyékok fölrüntetésére szolgál. A végrehajtó művész megjelenik s a zajgó népet csendre intvén, megkezdődik az előadás. Az árnyjáték személyzete változatlan s nevét ugy mint szerepeit jobbára minden gyermek tudja.
Fő szerepet játszik a Karagöz (fekete szem) bohózatos alak, kinek élceit és tréfáit a nép nagyon kedveli s a hajált róla "Karagöz"-nek nevezi.
Utána jön Hadsi Aivati, öreg bölcs, ki persa mondatokkal fűszerezi beszédét.
Hopa, feszengő uracs, szeleburdi; Karadsüdse (fekete törpe) szintén bohóc és Dudu nőszemély. Szerepelnek még dsinnek, sárkányok és boszorkányok. Mindezen alakok fából készült bábok jelmez ruhákba öltözve. A függöny mögött dob és síp mellett ének nyitja meg az előadást. Ízelítőül ez árnyképjáték repertoárjából elmondom egy darab meséjét.
Hopa föllép dalolva s találkozik Duduval, Hadsi nejével s bár maga is nős, mégis szerelmével kínálja Dudut, mit ez el is fogad. Az embereken uralkodó dsinnek azonban a magasból dörgés és villámlás közt megjelennek s a két enyelgőt elváltoztatják, Dudut szamárrá, Hopát fekete kutyává. Karagöz föllép s meglátván a szamarat ráül s útnak akar indulni, mire Hadsi belép és észreveszi, hogy neje félig szamárrá változott; figyelmezteti Karagözt, hogy szálljon le, mert a szamár az ő neje. Bámulva a történteken, észreveszik a büntető hatalmat és a fekete kutyában a csábítót. A hűtlenség fel van fedezve s a tettesek megbüntetve; a dsinnek újra megjelennek s visszaadják előbbi alakjukat.
Ily szabású darab egy este 3-4 kerül színre, s nem egy közöttük mondán vagy történeten alapuló; így Rusztem kalandjai, harcok a sárkányokkal és dsinnekkel. A nyelv oly pórias és piszkos, hogy undor fogja el az idegen fülét; én csak azon bámultam leginkább, hogy az atyák fiaikat és kis leányaikat ilyen erkölcstelen látványokra maguk vezették. Ez a játék végtelen tetszésben részesül a törököknél, kiknek háremeiben majdnem mindennapi mulatság tárgyát képezi.
A jözönség oly jóízűen mulatott a játékon, hogy a különben csendes törökök oly nagy hahotára fakadtak, hogy a fabábokat táncoltató és megszólaltató játékos jónak látta közönségét a dsinnek által rendre és csendre inteni, fenyegetvén őket, hogy szamarakká változtatja. Erre még nagyobb hahotára fakadtak s e szavakkal bíztatták: Hajde bakalum! (Rajta, hadd lássuk.)
Keressünk fel egy más jellegű mulatságot, talán épületesebb jelenettel találkozunk. Látogassuk meg a népmesélőt (Meddah.) A meddah arab eredetű, már Mohammed próféta alatt létezett; de minthogy ez többször kikelt a próféta ellen és többször gúnyos célzásokkal illette, prófétai hatalmával lépett fel ellene; ördöggel cimborálónak festette s így szólt híveihez: "Vessetek port a meddahk szemébe." De azok minden tiltalma dacára fönntarták magukat a nép között, s mai napig is Ramazankor előkelőbb közönség látogatja, mint a Karagözt. Ránduljunk ki Sztambulba a Kadri pasahnéba, hol az egyszerű kávéházban a közönség körben letelepedvén, emelkedett állványon egy magas jó arcú török foglal helyet. Kezében hosszú pálcát tart és nyakára kék virágos selyem kendőt vet, mint a katholikus papok a stólát. A népmesétő, mert ő az, végig jártatja szemeit a közönségen s szép lassú ütenyben neki kezd az elbeszéléshez.
Meséje rendesen a népéletből van merítve; így szolgálnak előadásul egyes epizódok, korrajzok, a történetből merített érdekes események, melyek élcekkel, adomákkal vannak fölsallangozva.
Az előadás nem csak száraz elmesélés, hanem a drámai elem túlsúlya emelkedik benne. A bevezetés és egyes helyek elmesélése közben a szereplő karszékben ült, midőn azonban 2-3 vagy több személy egyszerre szerepelt, akkor állva a színi előadás minden kellékeivel iparkodik az egyes személyek jellemét és cselekvését kitüntetni. Meglepőleg hatott reám, midőn beszédben, taglejtésben 3-4 személy szerepét egymásután eljátszotta.
Meglepő volt még az előadónak roppant alakítási tehetsége, mellyel korcsmajelenetekben a különféle nemzetek török kiejtését utánozta; örmény, görög, persa, arnót, olasz, francia, mind egy személyben voltak képviselve. Az esti 3-6 óráig tartó előadás a török nyelvben oly igen divatozó szójátékok és élcekkel lőn fűszerezve. A korrajzokban rendesen tanulságos elem is van, így például vonatkozás az ifju törökökre, ki a civilizacióval akarván haladni, abban vélik azt elérhetni, hogy a perai mulatóhelyeken, café chantantokban (török szójátékban kafé sajtan-ördöngös kávéház) minden vagyonukat elverik, s így az ál-műveltségnek esnek áldozatul. Ha az előadásban a darab személyei külön-külön szereplők által volnának összeállítva: meg volna teremtve a török színészet, kezdetleges állapotában.
A hajál és meddah után keressünk fel még egy harmadik játékszínt, mely a kettő egyesítésével kapcsot képez a játékok és a tulajdonképpeni színészet közt. Az orta-ojun (térjáték) cirkus alaku téren foly s a szereplők a hajál jelmezeiben előadják a meddah darabjait. Az elbeszélő hajál és lyrai meddah az orta-ojunban mint dráma lépnek föl.
Sztambulban e játéknak több háza van, de első helyen állanak az akszeraji Khankulu és a Kamburlar, (ez utóbbi így neveztetvén két pupos szereplőjéről). Pár év előtt Ramazankor, gyakran meglátogattan ez utóbbit több török barátom társaságában, s egy pár nagyon élvezetes előadást láttam az egyszerű fabódéban. Az örmény zenészek egész lelkükből énekeltek zene kíséret mellett valami nótát, melynek ütemeire egy táncos a középen lejté az egyszerű táncot (raksz.)
A színre került darabban egy Mahmud korabeli török bajnok (pehlivan) legyőz minden nemzetiségű viaskodót, s őt egy nő teríti a küzdhomokra. E darab az egyszerű szinen mellékjeleneteivel nem kevéssé volt élvezhető, főleg hozzá véve azon szójátékokat és furcsaságokat, mikre a török bajnok félreértése adott alkalmat; ő ugyanis az arnót, cserkesz, arab, görög és persa szereplők beszédét és énekét törökül magyarázta, mi áltta a közönséget folytonos jókedvben tartotta. A török nő szerepét egy fiú, teljes jelmezben, lefátyolozva nagyon jól adta.
A szultán nagy barátja levén a művészeteknek, nagy számú színészeket, bohócokat, táncosokat és zenészeket tart udvarában, kik többi közt az orta-ojunnal is mulattatják ő felségét.


Török színészet

A török színészet, mely tárgyról tíz év előtt mint nem létezőről, szólni sem lehetett, most bölcsőjében fekszik. A törökök társadalmi állásuknál fogva e nemes élvezetre még nem voltak eléggé megérve s annak kell tulajdonítani, hogy hamarább nam verhetett náluk gyökeret. Ízlésük és igényeik bőséges táplálékot és kielégítést nyertek a Karagözből, meddahból és orta-ojunból; ami azon felül és kívül állott, az őket nem érdekelte. Ebben is a török természet szívósságát és indolentiáját látjuk érvényre emelkedni, mely csak nagy nehezen tud idegen jelleget magára ölteni. Gondosan elzárja magát minden idegen befolyástól; ha az mindazonáltal mégis hódít, mégis szerez magának proselitákat: az inkább csak tűrve, mint jókedvűleg van elfogadva.
Ami illeti a színészetet, ez már könnyebben mint bármely más nyugati intézmény, hódította meg magának a törököket. Könnyű volt feladatát megoldania, miután a török mulatságkedvelő természete hamar megbarátkozott vele.
A meddah és Karagöz idővel talán tökéletesedhettek volna magukban is a korszellem haladása, az erkölcsök nemesedése és a műveltség gyarapodása által; de idegen befolyás nélkül sohasem emelkedhettek vona azon pontig, hol mint önálló játék megszűnve a színészet alakjában lépnek fel.
A török szanészet hosszú idők múlva talán a török életből magából is felsarjazhatott volna; miután a Karagöz, meddah és orta-ojunban megvolt az anyag, melyből, s az alap, melyre a dráma épületét felépíthették volna. E hosszú vajudást azonban megelőzte az idegen befolyás és rövid idő alatt teremtett a törököknek színészetet.
A krími háború a francia befolyást biztosította keleten s majdnem egészen kiszorította az olaszt, mely addig kultúra tekintetében keleten a vezérszerepet játszta. Az ujabb nemzedék a francia műveltséget jó és rossz oldalaival együtt mohó vággyal karolta fel; mert ez csábító alakban lépett fel. Francia iskolák, ápoldák, színházak, mulató-helyek keletkeznak minden valamire való városban s mindig nagyobb hódítást tesznek.
A színházak, melyeket a mulatságkedvelő törökök buzgalommal látogatnak, ingert adtak, hogy saját nyelvükön élvezzék azt, mi az idegen nyelvű művészetben nem képes mindig hatást gyakorolni. 1866-ban alakult egy műkedvelő társulat, mely Borgia Cäsart adta török nyelven olaszból fordítva; de az idegen égalj terméke nem bírt meghonosulni, s a társulat nem bírván kellő eredményt biztosítani, jobb időkre halasztotta működését. 1868. decemberben egy másik társulat Galatában a Bellavistában tartott török színelőadásokat, melyeket igen látogattak. Ha tegnapelőtt megnéztük az orta-ojunt, tegnap valamelyik olasz vagy francia bohózatot; úgy a mai török színellőadáson a kettő nyoma föltűnőleg szembe ötlő. Mindazáltal sok sajátságost is fogunk tapasztalni ami a kezdetlegesség jellege és éppen úgy előtérbe léphet a Shakespeare idejebei előadások alkalmával, mint szerepel a török színházban. E sajátlagosság, ami még föltűnőbb, ha rendes színelőadáshoz szoktunk: a színészet gyermekkorába varázsol.
A terem és színpad nem jobb, mint lehetett Shakespeare idejében, s a csibukok sűrű füstje a ritka gázvilágítást homályba borítja. Szindarabjaikon a keresztény jelleg kirívó színekben jelentkezik: föltámadás, túlvilági szellemek, a házasokat összeadó pap, a kifejezések, szólásmondások s hangulat mind keresztény. Idegen alakok, idegen légkörben mozognak. Föltűnők ezen előadásokban a drasticus és izlét-sértő kifejezések, melyek a köznépre nagy hatással vannak. Ezekből látjuk az idegen befolyás érvényesülését, vegyesen a török ízléssel. Harcol a két elem egymással az elsőségért. A keresztény jelleg főleg a szerplő személyektől és a darabok szerzőitől tapadt a török színészetre, miután mind a drámaíró, mind a szereplő személyek keresztény örmények, kik azonban a török nyelvet művelik és beszélik.
Az előadások súgó nélkül folynak, s a néző közönség rendre utasítólag vagy figyelmeztetőleg közbeszólhat anélkül, hogyföltűnő lenne. Egyik darabban kérdik az inas nevét; "nevem Forfice" felel ez olaszul. Mit jelent ez törökül? kérdi valaki; "makasz" (olló) feleli. Az úr kétkedik; "tamam" (úgy van) kiáltják a publikumból. Midőn egyik színész kalapja a gyertyához ért, felkiált egy néző: "Szakin he, sapka janior!" (vigyázz, ég a sapkád.) "Ne tohaf" (Be pompás) "hej csapkin," (hej gazember) "hej köpólu köpek" (hej kutyafi) és más ehhez hasonló tetszést és csodálkozást kifejező felkiáltások igen gyakoriak.
E színhátban a török muzsika mellett olasz előadásokat is tartanak, s az olasz darabok közül sok török nyelvre fordítva is előadatik. A színészek többnyire örmények, török nem igen akad közöttük; a török nők pedig sem mint nézők, annál kevésbbé jelenhetnek meg mint játszók az előadásokban. A nőszerepek görög vagy örmény leányok kezeiben vannak.
A sztambuli Gedik pasa-féle színház az előbbit jóval túlszárnyalja, s mint kiváltságos török színház heted éves fennállása óta már is szép eredményt bír felmutatni. Színészei - mint hajdan a Globe és Blackfriars színházak - egymás közt vetélkednek a galataiakkal, s az előny részükön van. Darabjaikat már műértőbb egyének készítik, sőt nem egy termékük határozott műbeccsel bír. Rendes színlapokat nyomtatnak, melyek szintén igen eredeti jelleggel bírnak. A színlap nem csak a darab és a szereplő személyek megnevezésére szorítkozik, hanem rövid foglalatban elmondja az előadandó darab meséjét is. Egyik színlapjuk így szól: "Ma este rendkívül érdekes színdarab adatrik, melyben egy főúr megszeret egy cigányleányt, s fényes ígéretekkel elcsábítván, nőül veszi. A leánynak kedvesét csellel eltávolítják s boldogul élnek; a nő anya lesz, a cigánylegény pedig megszabadulván a neki vetett hálóból, mint rablókapitány, az erdőn átutazó egykori kedvesét megtámadja legényeivel, s a gyermeket, szerelmi zálogát elrabolja. Az életben hagyott nőnek második gyermekét a rablókapitány, belopózván a kastélyba, leszúrja anyja kebelén. A főurat később kézre kerítvén, csak azon feltétel alatt igéri vissza szabadságát, ha felesége életével kész megváltani a saját életét. A főúr csakhamar beleegyezik, s a nőt bárd alá hurcolják; de midőn már csaknem rámérik a halálos csapást, a kapitány megcseréli az áldozatot, s a főurat végezteti ki. A nőt hűtlenségeért eléggé bűnhödtnek tartja, visszaadja szabadságát és fiának anyjává teszi.
A darab végén lesz nagyszerű ajak ojun (lábjáték), azaz ballet olasz táncos nőktől."
E színháznak nics moecenása, nincs subventiója, s mégis ily magaslatra vergődött, hogy büszkén tekint le sok pártfogolt intézetre. A török szultán, ahelyett hogy a török színházat támogatná bizonyos összeggel, a perai Naum színház olasz operáját részesíti jelentékeny subventióban. Én ki e csecsemő első életjelei iránt figyelemmel viseltettem, s bölcsőjében mosolyogni láttam az egészséges szülöttet; élvezettel kísértem minden mozzanatát s mondhatom, hogy várakozáson fölül halad a tökély felé.
A növekedő gyermek dacosan lökte vissza vezető kezét és saját lábán jár. Midőn az 1868-iki Ramazan hó végén olvastam az előadás tárgy-sorozatát, örmmel kelle fölkiáltanom: íme a török színészet meg van alapítva. Az előadásra kitűzött színdarab a keleti költészet egyik legismertebb költői elbeszélése "Leila és Medsnun" volt. E darab a "Ferhad és Sirin," "Juszuf és Zuleika" című elbeszélésekkel együtt költői triászt képez. Érdekes tudnunk, mint lőn e költői elbeszélés drámai alakba öntve s a közönségnek bemutatva. Az igen érdekes programm, mely megérdemli, hogy egész terjedelmében közöljem, így hangzik:
"Gerdik pasa-féle török színház."
Leila és Medsnun, szomorujáték 5 felvonásban. Ez áldott év malasztos Sevval havának 9-ik péntek estéjén vagyis szombat éjjelén 2 1/2 órakor Küllü Akub színmű társulata által elő fog adatni boldogult Fuzulinak költői elbeszélése, Leila és Medsnun története; melyet bizonyos Musztafa efendi, a színészet rendje szerint előadásra összeállított, hogy mint rendkívüli esemény intő például szolgáljon. Minthogy a múltkor is adatott s tekintvén a szereplők nem teljes számát, csak hiányosan lőn bemutatva, több tisztelt egyén kifejezett kívánatára ez alkalommal tökéletes alakban fog előadatni, egyszersmind á la franka zene helyett a la oszmanli cimbalom és sípzene fog működni. A brlőnek kiváló gondját képezte, hogy az ide fáradni méltóztató nagyérdemű közönség bármely helyen a kíváűnt kényelemmel találkozzék.
Személyek: Nufel, arab fejedelem; Ibni szelam arab emir, Kaisz, Medsnun (örjöngő) név alatt ismeretes; Leila, Medsnun kedvese; Zaid, Medsnun atyja, a Beni Amír arab törzs feje; Banu, Medsnun anyja; Ahuja, Leila agyja; Zeid, Medsnun barátja; Szelim, arab emír és Nufel hadügyére. Arab tevehajcsárok, lovasok, két asszony, két inas, költők, dalnokok, zenészek és katonák.
I. felvonás. (perde) Kaisz szerelme Leila iránt s e miatt pusztába való bujdosása.
II. felvonás. Kaisz atyha tanácsára elhagyja a vadont s visszatér Leilához.
III. felvonás. Nufel szerájban Medsnun költeményeinek eldalolása és annak folytán Nufel barátsága és Medsnunnak tett ígérete: Leilát követelő irata, melyre tagadó válasz érkezvén, hadüzenet Nufel részéről.
IV. felvonás. Ibn-i Szelam látogatása Leilánál; Medsnun titkos levél-váltása Leilával Zeid barátja által; és Ibn-i Szelam halála
V. felvonás. Leila találkozik Medsnunnal a rengetegben; továbbá egy más változásban Leila betegsége, miről Medsnun értesíttetvén, meghalnak egymás karjaiban."*

--------------------------------------------------
* Első páholy: 40 piaszter; második: 30 p ; harmadik: 20 p. Állóhely: 8p.; elsőhely: 10p.; második : 8 p.; harmadik hely: a piaszter.
--------------------------------------------------

A színlapon a darab meséje be van mutatva rövid foglalatban, melynek némely részeit ki kell emelnem, hogy annál áttekinthetőbben ítélhessünk róla.
Leila és Medsnun a boldogtalan szerelem képe, a keleti Romeo és Julia, melyben a közös vonások után a tárgy rokonságára azonnal ráismerünk. Kétségtelen bizonyítékaim vannak, hogy a keresztesek hozták Orlando furioso anyagát Olaszországba; s ez a nyugati égalj alatt átváltozva, a Romeo és Julia első alapját képezi. Leila és Kaisz - később Medsnun - szerelme az iskola falai közt születik, mely egymás iránti gyöngéd vonzalom a világ szájára jutván, a beduinfőnök büszke nem feddi leányát szerelme miatt, melyet az ellenséges törzs fia iránt táplál. Hogy e viszonyt széttépje, magányos szobáiba zárja el leányát s nem engedi többé iskolába. Leila, ki a szerelem szót legelőször anyja dorgálásai közt hallotta, magányában magyarázgatni kezdi Kaisz iránti vonzalmát s kesereg elválasztásuk fölött. Medsnun vonzalma is szerelemmé növekedik s a színpadon már mint rajongó szerelmessel találkozunk, ki Leila megjelenésével forró ömlengésekben ad kifejezést szerelmének. Leila anyjának váratlan megjelenése megelőzte leánya vallomását s Kaisz Leila szerelme felőli bizonytalanságában, értesülvén egyszersmind szülői ellenzéséről, bánatában elfordul a világtól s a vadonba vonul. Leila egy gazel elszavalásával ad kifejezést bánatának.
Kaisz öreg atyja összejárja Szaharát fia felkeresésére s végre feltalálván őt, kérésével s tanácsával, hazamenetelre bírja, s biztatja, hogy módot keres Leilával való találkozására. Kaisz, - ki őrjöngései miatt Medsnun nevet nyer - nem bízik Leila szerelmében s panaszre fakad.
A szerelem az erős beduint síró gyermekké változtatta; élőhalottként mozog; a biztatás nem tud belé lelket önteni, mert a remény is elhagyta s még csk búban keres vigasztalást; bomlott elméjében az éghez fordul s még több csapásért könyörög.
Medsnun őrjöngése és boldogtalan szerelme világhírűvé lesz; költők, lantosok dalolják gazeleit, melyek mindenkit meglágyítanak, csak a keményszívű beduin-főnök büszke apa nem indul meg a zokogó szerelmesen.
A harmadik fölvonásban a cselekvény gyorsabb menetet vesz, mely a két elsőben csak a két szerelmes epedéseit tartalmazza. Nufel arab fejedelem keleti pompában ül királyi székében s körötte zenészek és dalnokok Medsnun egyik gazelét dalolják:

Kit mindennél hűbbnek tarték, kínt attól találtam,
Kit e hűtlen földön láttam, hűtlennek találtam,
Kinek búmat elpanaszlám, sebemre írt várva,
Annak szívét még több búban epedve találtam.
Keblemből a fájdalmakat ki nem irtja senki.
Boldognak vélt barátimat ábrándban találtam,
Kinek csüngtem ruhaszélén, elfordult előlem;
Kinek arcán vigaszt vártam, megvetést találtam.
A reményre támaszkodtam, békót vert nyakamra;
S végszálában kezeim közt krokodilt találtam.
Az ég százszor mutatta már setét sorscsillagom,
Valahányszor rápillanték, borúsnak találtam.

A behatón dalolt költemény Nufelt nagyon megindítá, a dalnoktól tudakolja a költő nevét, mire azok előveszik Medsnunt elváltozott, összeesett alakkal és tépett ruhában. Ő előadja élettörténetét, mire Nufel biztatja, hogy megszerzi neki Leilát; Medsnun lebeszéli:

"Átkozott már az én sorsom tudom;
Nem lesz áldás nemes szándékodon."

Nufel levelet ír Zaidnak, melyben leánya kezét kéri Medsnun részére:

Jó szomszédok, dicsőséges nagy nép
Szomszédjuknak üdvözletét vegyék.
Ha szánalmat s becsületet tudnak,
Adják Leilát társául Medsnunnak.
Ha ő loljom, Medsnun nyíló nárcis,
Ha ő cíprus, mint narancs szép az is,
E két tündér be szép egy pár lenne,
Ej szomszédok, mit gáncsolnak benne?
Hogy kérésünk sieresebb légyen,
Kincstárnokunk kincsekkel áll készen.
Ha pedig ezt megtagadják tőlünk,
Van kopja, kard, azokkal majd döntünk.

A válasz rá Zaidtól, a Leila atyjától így hangzik:

Jelentvén, hogy tébolyda nincs nálunk,
Őrült nem kell, s szavukra nem állunk.
Kincseiket csak tartsák meg, nem kell:
Megelégszünk mi is a mienkkel.
Kardjuk ha van, mit kérdednek véle?
Mienknek sem kopott vaskó éle?

E kihívó válasz Nufel büszkeségét sértvén, hadat üzent a beduin törzsfőnek, de kétszer csatát vesztvén, feladja reményeit s Medsnun megint a pusztába bujdosik.
A negyedik felvonásban Ibn-i Szelam Leila kezét szüleitől megkérvén, vallomásai közben magára ingerli a bosszuló eget. Medsnun imájára villám által lesujtatik, s a papnak öltözött Zeid megviszi Medsnunnak Leila biztató válaszát.
Az ötödik felvonásban Leila titkon felkeresi Medsnunt a vadonban, de kilétét nem adja tudtára. Később e találkozás annyira lesujtja, hogy megtörve, betegen ágyában fekszik, virrasztván mellette anyja, ki most hajlandó beleegyezni leánya választásába. Medsnun erről éstesítve, fölkeresi Leilát s a találkozás boldogsága egy perc alatt megtöri az elgyengült szenvedőket. Leila anyja, - ki leánya boldogtalanságának főoka, - a halálban egysült szerelmes pár fölött szívrepedésben meghal. Zeid a három hulla fölött Shakespeare-i módon felsóhajtva, intő például ajánlja e szomorú történetet.
A darab, némely kevéssé indokolható helyein, minő az Ibn-i Szelam hlála isteni bosszú által, s más hiányokon kívül, meglepő erős oldalakkal és igen hű jellemfestésekkel bír. Az alakra és nyelvre nézve tömeges rövidítés mellett a Fuzuli a-ös párrimei és szép nyelvezete, gazdag szóvirágaival és szójátékaival, ahol csak lehetett, meg vannak tartva. A helenetezést és színpadi rendezést illető egynehány megjegyzésem az illetők részéről annak idején figyelembe vétetvén a későbbi előadásokban sok hiányt pótoltak. A színészek játéka és a kiállítás sikerültnek mondható. Meglepő volt a harmadik felvonás, melyben különösen a királyi terem és a dalnok-verseny sikerülten volt kiállítva, Leila találkozása Medsnunnal a vadonban és a végjelenet. Leila a szépen gördülő verssorokat, különösen a gazelekben oly szépen szavalta, hogy sok diván-olvasó versenyezhetett volna.
Ferhad és Sirin dramatizálása már nem mondható oly sikerültnek, előadása is kevésbbé érdekes volt az előbbinél. A színház rendesen zsúfolásig megtelt.
A színirodalmat illetőleg megjegyzem, hogy mielőtt még színászet lett volna, már készen állot Haydar bey két drámája, egyik Perviz király története (Szergüzesti Perviz) és Sinászinak "A költő házassága" (Sair evlenmeszi) című egy felvonásos vígjátéka, mely utóbbi az életből merítve, szép nyelvezete és talpraesett élceivel nem csekély hatást tehetne, ha volnánk színészek, kik előadhatnák; de a vígjátékra nem rendelkezik a színház ügyes tagokkal. Mióta Sztmbultól megváltam, nem kísérhettem figyelemmel a török színirodalom termékeit, s csak értesítés után tudom, hogy a Juszuf és Zuleikha dramatizálásán kívül több eredeti színmű látott azóta napvilágot. Az eredeti darabok mellett azonban fordításokon is szorgalmasan dolgoznak, de jobbára oly daraboka fordítanak, melyeket nem képesek előadni a színészek. Ahmed Vefik efendi lefordítá Gil Blas-n kívül Moliere "Képzelt beteg"-ét és "Kénytelen házasság"-át.


Török lakmározás

A törökországi utazó az evést, ivást illetőleg szintén sok különösre fog akadni a törökök közt. Találhat ugyan Törökországban többféle konyhát; az európaias vendéglőkben angol, francia, német, olasz és magyar, a xenodochionokban (görög éttermekben) görög, a lokantákban olasz, görög és török konyhával fog találkozni, melyek mindegyikének megvan ugyan a maga sajátsága, de egy különös közös jelleget ford mégis minden konyha magán s ez a keleti jelleg. Ez bizonyos mérvben minden konyhán észrevehető, ez alól egy sem vonhatja ki megát keleten. Ezt a jellegez pedig az égalj, a népszokás és sok más körülmény nyomja minden konyhára. E jelleg az, ami minden konyhának bizonyos idegenszrűséget kölcsönöz. De e jelleg az idegenek nél nem onnan van, mintha a nem mohammedánok is a Korán rendeletei által kötelességszerűen kötve éreznék magukat. Koránt sem; mert az idegenek vallás, társadalmi szokás és családi élet tekintetében kényük-kedvük szerint cselekedhetnek, a török korméány e tekintetben senki szabadságát korlátozni nem szokta. De e jelleget az égalj, a sajátszerű természeti viszonyok szabják ki mindenkire, aki azon éghajlat alatt akar élni. E követelményeket vette figyelembe Mohammed is, ki az ő hitfelekezetbeli híveinek mindennemű viszonyikat szem előtt tartotta, s könyvében kalauzt adott nekik, mely őket a bölcsőtől egész sírig elvezeti.
A Korán az ételekre és italokra vonatkozólag többek között ezeket mondja: "Oh igazhívők, táplálkozzatok mind ama jó ételekkel, melyeket nektek tápszerül rendeltünk." A tápszerek, melyekről említés tétetik a Koránban, kétfélék: tiszták és tisztátalanok. A tisztátalan étel tiltott.(haram). A tiltott ételekről ezt olvassuk a Koránban: "Tiltott étel a holt állatok, vér, belek, vese, seréshus és egyáltalán minden állat husa, melyre nem az isten, hanem másnak másnak nevét hívjuk segélyül." (II. 168.) Tiszta állat a teve, juh, és egyáltalán a szarvasmarha. Tiltva van az oly állat husa, melyet valaki akkor öl meg, midőn a zarándok ruha (ihram) van rajta, melyet a Mekkába utazók viselnek. A hal, mely különben tiszta, tisztátalanná válik azáltal, ha fogás közben hátán fekve találtatott. Tisztátalan állat az is, mely valamely betegség következtében veszett el, ha csak vérét nem eresztik, mielőtt kimulnék. A tisztaság fogalma viszonylagos szokott lenni. Így tisztátalanná válhatik az állat, ha nincs a Korán törvénye szerint megölve, ha nő, vagy kiskorú és nem mohammedán nő öli meg. Az ölésnek gyorsan és úgy kell történnie, hogy az állat ne kínlódjék, hanem rögtön kiadja lehelletét.
A tisztátalan étellel való táplálkozásról a Korán így szól: "Mindazok, kik tiltott ételeket esznek, pokoli tűzzel táplálkoznak."
"Aki szükségből és nem kíváncsiságból lépi át e törvényt, nem vonatik bűnhődés alá, mert az isten irgalmas és kegyelmes."
Ha a mohammedán mind e parancsokat szigorúan megtartaná, akkor nagyon keveset volna szabad ennie; pedig a tapasztalás azt mutatja, hogy alig van nemzet, mely annyira gastronom és inyenc volna, mint a török. Egy arab közmondás azt tartja: "Az arab szik, míg jóllakik, a török, míg megpukkad."
Napközben a török igen keveset eszik, miután a melegség és a sok kávészürcsölés elveszi étvágyát; de annál többet folgyaszt este. Reggelire friss süteményt szokott enni. Ez a sütemény igen finomra kinyujtott rétestésztából éll, melyet petrezselyemmel, hagymával és vagdalt hússal töltenek meg; e sütemény neve bőrek, s már kora reggel utcáról-utcára szaladgálva, réztepsiken hordva, álulgatják a sütők. "Szidsak bőrek" törökül, "Zeszta bureki" görögül kiabálják az árusok s rendesen ezzel verik fel az embert reggeli álmából. Egy-két darab ilyen süteméyn, s utána egy-két csésze fekete kávé, ez a török kahvaltija (reggelije). Ez pedig van a hajnali, vagyis az első ima után; reá három óra múlva, vagyis a második ima után, van az úgynevezett kusluk (madárnyi evés), magyarul egyenlő a falatozással. Ekkor a török a közmondást követi, mely azt tartja: "Pajnir ekmek, házir jemek" (sajt, kenyér kész eledel) s ehhez még egy kevés gyümölcsöt eszok, s estig, vagy is naplementig egy pár csésze fekete kávén kívül nem vesz egyebet magához. Munkája után lát ilyenkor minden ember, akinek tudniillik van munkája; mert aki munka nélkül szokott élni, pedig Törökországban vajmi sokan élnek a nélkül, az a kávéházban ujságolvasásssal, kávézással, domino, sakk, trik-trak és másféle játékokkal, vagy legrosszabb esetben semmittevéssel szokta idejét eltölteni.
Mihelyt a nap lement, s a müezzin a minárén elénekelte imára hívó énekét: az igazhívő becsukja üzletét, elvégezte napi munkáját, s elmegy a mecsetbe, hogy negyedik imáját elmondja. Ezután felkeresi ház tűzhelyét, hogy lelki üdve után testének is meghozza áldozatát. Ilyenkor minden jómódú török asztalán legalább 10-1a tál étel fordul meg, s az étkezés oly gyorsan megy, hogy idegen csak ritkán bír a törökkel versenyezni, s legtöbb esetben éhen hagyja el a dús terítékű asztalt.
A férfiak és felserdült ifjak külön étkeznek a szelamlukban; anők leányaikkal és felserdületlen fiaikkal szintén külön a háremben.
Evés előtt elmondják a biszmillaht (az isten nevében); ebéd után "elhamdul illahi teali" (köszönet a nagy istennek) fohásszal felelnek. Ebéd előtt és ebéd után az inasok körben állnak az ibrikekkel és meleg vizet öntenek a vendégek ujjaira, kik szappannal mossák ujjaikat és arcukat.
Az asztal eredeti török szokás szerint áll: egy alacsony kis asztalból, melyre egy sárgaréz tálat helyeznek, s e körül a szőnyegre szoktak a vendégek kuporodni. Minden vendég elé egy csíkosan hímzett fehér kendő van helyezve, melyet a török evés közben bal vállára szokott tenni, s asztalkendőül szolgál. A teríték áll egy frissen sült lepényből, mely apró darabokra van metélve; ez a török kenyere, miután a Korán csak a frissen sült, kovásztalan kenyeret rendeli a hívők táplálására; a napokig állott kenyeret csak akkor eszi meg a török, ha más kenyeret nem kap. E lepény-kenyér mellett az evőeszközt egy árva kanál képviseli, kés és villa száműzve van, miután minden étel felvágott állapotban kerül a török asztalhoz, úgy, hogy a kés és villa feleslegessé válik.
Az ételek rendét valami levesféle híg étel nyitja meg; a huslevest és utána a marhahúst a török asztalon soha sem találjuk. Ez a török leves rendesen tarhonya szokott lenni, s törökül is tarhonának neveztetik. Ezután jönnek a különféle zöldségek, melyekből a törökök sokkal nagyobb választékkal bírnak, mint mi magyarok. A hüvelyes veteménynek egy kitűnő faja van Törökországban, melynek neve b a m i a, s finomságra a babot és borsót jóval felülmúlja. Ennek, valamint az előbbi két küvelyes veteménynek készítésmódját a törökök igen jól értik. A főzelékek sorában meg kell említenem a töltött paradicsomot, a patlidsant, mely nálunk szintén ismeretlen, az articsókát (enginár), melyet hidegen olajban, vagy főzelék gyanánt elkészítve, hoznak asztalra. A töknek kétféle fajtája ismeretes, az egyik szakiz kabak, a másik jerli kabak név alatt, mindkettőt vagdalt hússal és rizzsel töltve szokták elkészíteni. A töltött káposzta (szeárma) készítésmódja sokban hasonlít a miénkhez; de legkedvencebb ételneme a töröknek a zöldségek sorából az úgynevezett d o l m a (töltelék), mely nem más, mint ifju szőllőlevél, megtöltve vagdalt hússal és rizzsel. Mikor a törökök valahová kirándulnak s ételneműt visznek magukkal, a hideg dolma elmaradhatatlan. A zöldségekből két-háromféle is megfordul egy ebéd alatt a török asztalon; készítésnél a paradicsom ritkán marad el, ez ad a zöldségnek kellemes savanyú ízt, és sokszor ez acetet pótolja, mit a török nem igen szeret az ételekben. A húsneműek közül nagy kedvalője a juhhusnak és a szárnyasoknak. A juhhus szolgáltatja egyszersmind zsiradékát is. A török juh (kojun) azonban sokkal nemesebb a miénknél, és zsiradéka is élvezhetőbb a miénknél. Különben a szoktalan szájíz nem egyhamar barátkozik meg e sajátságos ízű zsiradékkal. A juhhust darabokra vagdalva, megolvasztják és a zsírt a kisült hússal együtt tömlőben öntve szokták megőrizni. Ennek neme kaurma. A juhhúst majd rántva, párolva, főzve és sok másféle alakban szokták készíteni. Legszokottabb készítésmódja azonban apróra vagdalva nyársan megsütve; ez az ugynevezett sis-kebab (nyárson sült), melyet a pilavra szoktak hinteni, s a török nemzeti ételét képezi. Másik faja a tás-kebab (kavics sült) apró darabokban megpörkölve hasonlít az erdélyi tokányhoz; a jahni pedig egészen olyen, mint a mi pörköltünk. A kizartma nagyobb darabokban párolt hús. Egyik szintén igen szokott készítésmód, a vagdalt húst fűszerekkel és hagymával vegyítve, gombócokká gyúrva elészíteni, ezt törökül köftének hívják, ha kerek alakja van, és külbasztinak, ha hosszúkás kolbász alakja van. Ez utóbbit is készítik, de csak juh- és kecskehust napon szárítva szokták hosszabb időre letenni, épp úgy, mint nálunk a füstölt húst. A préselt megszárított juh- és kecskehúst pasztirmának nevezik. A tésztanemüeknek a török rendkívül nagy barátja, s ezek iránt különös szájízzel bír. Szereti a tejben főtt rizst (malebi), s ezt sokféle módon szokta készíteni. Legkedveltebb a tyúkhús-extractummal: ezt a főzés után megkeményítik cukorral, szörppel és rózsavízzel meghintve és leöntve, a napnak bármely részében szokták fogyasztani. Különben a török minden tésztaneműt szörppel leöntve szeret; leghasználtabb a szőllő-szörp (pekmez). Valódi török étel és török ízlés szerint készítik nálunk is a párolt metéltet, mandulával és mazsolával, csakhogy a töröknél ha elkészült, fahéjjal, rózsavízzel, ez elmaradhatatlan fűszerrel, és pekmezzel szokták leönteni. Ezt az ételneműt tel-kadaifnak nevezik, megkülönböztetésül az ekmek-kadaiftól, melyet egyszeri megízlelés után alig volnánk képesek megszeretni. Készül pedig az ekmek-kadaif, - mint már neve is mutatja - kenyérből, melyet szörpben felolvasztanak és különféle fűszerekkel vegyítvem gelatinnal megtömörítnek. Midőn lepényalakú és kisujjnyi vastagságúvá szétnyomták, egy napig állni hagyják, mialaltt többszor leöntik pekmezzel. A készítménynek barna színe van s a legémelygősebb édes íze. De ezt az ételneműt nemcsak magában eszik, hanem tejfelgöndört készítenek hozzá s azzal vegyítve, az ebéd végén esznek belőle egy-két falatot. Többet alig lehet belőle fogyasztani, miután felett piáns ízű. A törökök különösen Ramazankor szokták ez ételneműt készíteni, mikor a nappali bölt után minden féle pikáns és ingerlő ételekben akarnak kárpótlást keresni. Minthogy az ekmek-kadaif készítése igen nagy vigyázatot és sok időt igényel, rendesen készen szokták venni a kadaif készítőktől. Ára nagyon drága, de azért a legszegényebb török is összekuporgat annyi garast, hogy Ramazankor kadaifot vehessen családjának. A török tésztaneműek közül még csak egy-kettőt fogok megemlíteni, miután szakácskönyvvé nőné ki magát cikkem, ha minden tésztaneműt felsorolnék. Szintén kedvelt tésztanemű a szörprétes, mit a sütők, különösen pedig a helvakészítők árulnak. Száz rétű szokott elnni a legfinomabb, s mindannak dacára elig egy ujjnyi vastagságú. Készítését illetőleg annyit tudok, hogy a finomra terített tésztarétegeket külön-külön egymás után rakják össze, miután minden réteget szörppel leöntöttek. A szörpben ázott rétest ebben is sütik meg, s dülékeny kocka alakban metélik darabkákra, Ennek egyik fajtája a háromszög rétes, melyet görögül trigonának neveznek, s a görög cukrászok mesterművei közé tartoznak. Igen kedvelt tésztanemű a lokma (fánk), melyet apró diónagyságban készítenek font számra árulnak a sütőknél s pekmezzel leöntve fogyasztják. Ennek egy finomabb faja, mely szörpben áztatva készül, s szeraj lakmaszi.
Azt hiszem, ezen ételek felsorolásából már elég is volt mutatványul a török konyha megismertetésére; még csak a török nemzeti ételéről, a pilavról kell említést tennem. A piláv nem más, mint rizs-étel; de készítés módja különböző. Egyik módja, az úgynevezett tauk-piláv, (tyukrizs) úgy készül, hogy a serpenyőbe egy réteg rizst, e fölé aprított tyúkhúst, malozsát, reszelt sárgarépát raknak, s vajjal leöntik, e fölé ujra egy réteg áztatott rizs és az elébb említett malozsa és sárgarépa hintetik. A serpenyő azután elzáratik és gyenge tűzön megpároltatik. Ugyanezt juhhussal is szokták készíteni, s akkor kojunpilávank hívják; de nem oly finom, mint a tyúkpiláv. Második módja a készítésnek, hogy a rizset vízben megfőzik, s azután vajjal leöntve, rövid ideig párolják; ehhez különféle fűszereket, rendesen sáfrányt is szoktak adni, ami sárgára festi színét. A piláv minden ebédnél szerepel, ez elmaradhatatlan minden török asztalnál. Rendszerint kusluk, vagy délebédkor is megfordul az asztalon, csakhogy ilyenkor nem magában, hanem hideg aludt tejjel (jourt), melyet a törökök juholtóval altatnak meg. Ez az étel egyike a legkedveltebbeknek, s török városokban reggeltől estig, de leginkább a délutáni órákban legtöbbet lehet hallani a jourtsi (aludtej-árus) hangját, amint kaimakli jourtot (tejfölös aludtejet) kínál. A törökök rendkívül találékonyak és ügyesek az aszalt gyümölcsök és savanyított zöldségek elrakásában. A tursi (savanyított zöldség) nagyon otthonos a török háznál, mert nemcsak ételekhez, hanem pálinkázáshoz is használják. Savanyított uborka, bab, sárgarépa, paradicsom, petrezselyem-gyökér bámia patlidsan, veresrépa (cékla) levél és ki tudja, mi minden van a török éléskamrában.
Az evés módját jóformán ismerjük; csak annyit kell róla megemlítenem, hogy az ételek csak igen kis adagban, jobbára kis bádogszelencékben és mindig hidegen jőnek az asztalra. Azért nem csoda, ha 10-1a-féle ételt esznek egy ebédnél, mert alig ettek egy-két falatot valamely ételből, a háttérben várakozó cseléd már elviszi a tálat, vagy jobban mondva: tányért. E tányérból mindenki jobb kezének három ujjával veszi ki az ételt, oly formán, hogy egy darabka kenyeret fog mutató- és közép-ujja közé s hüvelyujjával e darabka kenyérre kaparítja az ételt. A bal kéznek ebédközben semmi teendője sincs, hanem az asztal alatt, a bal lábon nyugszik. Bal kézzel enni nagy illetlenség, hogy miért, azt magyarázat nélkül hagyom.
Ebéd közben csak vizet szabad inni, a bort a Korán szigorúan tiltja, mondván: "Oh igazhívők, tudjátok meg, hogy a bor, játék, képszobrok, a gyalázat és sátán eszközei; tartózkodjatok hát tőle saját üdvötökért. A sötétség szelleme bor és játék által gyülölségeket és ellenségeskedést támaszt közöttetek; tartózkodjatok tehát tőle." - Aki bort iszik hasonló ahhoz, aki bálványt imád." - "Azon percben, midőn az ember ilyen pohár italt kezébe vesz, minden földi és égi angyalok átka éri őt."
A mohammedánok, és különösen a törökök, nem nagyon rettegik az égi angyalokat, mert mindenféle furfangot felhasználnak e parancs kijátszására. A főtt bort nem tatják tiltottnak, miután arról nem szól a Korán, ugy szintén a sört (árpa szu) és apálinkát (raki) sem. Napjainkban nyíltan isszák a bort és senkinek sem jut eszébe, kérdőre vonni őket a tilalom áthágásáért.
Legnagyobb kedvelői a pálinkának, melyhez egy-egy szemerke masztixot (szakiz) adnak s ettől igen finom ízt nyer a pálinka. Vízzel vegyítve, hamu szint nyer, mint az absynth és egy-két pohárka felhörpintése e nedvből ebéd előtt, rendes szokása a törököknek. A rózsaszín kedv, mi ezzel az itallal jár, törökül kejfnek neveztetik.
A bor a költők dalainak kifogyhatatlan forrását képezi, s ha széttekintünk, szakadatlan sorait látjuk a borivó szultánoknak és főpapoknak, minha a bor tiltva sem volna. I. Bajazid nagyon iszákos volt, de későb megbánta tettét és jó útra tért, mondja Szaadeddin történetíró. II. Bajazid eleinte szintén borivó volt. II. Szelim annyira szerette a szőlő-levét, (üzüm szuju) hogy "meszt" (részeg) melléknevet nyert. Az ő uralma alatt 1a71-ben elfoglalták a törökök Cyprus szigetét a velenceiektől. A kormányzó pasa, egy mufti (főpap) és egy kadi (bíró) a pompás borokat hordó számra rakatták pincéikbe, s nem átallottak a vallás által tiltott italt maguk kimérni az igazhívőknek. A jámbor hívők felbátorodtak a nagyok példáján, s alig volt török, ki men ne szegte vona a Korán parancsait.
A törökök közt ha borivóra akarnak célozni, mai napig is élnek e szokás mondással: "Hová megyünk ma borért, a muftihoz vagy a kadihoz?" IV. Murad halállal büntette a borivókat.
Ebéd után fekete kávé és csibuk vagy nárgilé járja. A török kávéfőzés módjáról is meg kell emlékeznem. A barnára pörkölt kávét a finom őrlőn megdarálják; nagy kávéházakban megtörik, átszitálják, hogy finom lisztlánghoz hasonló finomságú lesz. Az így őrölt vagy szitált kávét adagonkint, illetőleg csészénkint külön főzik. A mindig parázson álló forró vízből egy rézibriket megtöltenek, ebbe egy kávés kanálnyi kávét és ugyanannyi törött cukrot tesznek, ha a kávét cukrosan akarják készíteni. Az ibriket a parázsba teszik, s ez egy perc alatt felforr, mikor is visszahúzzák s még egyszer visszateszik míg a kávé habzani kezd, akkor aztán csészébe öntve felhordják, Hogy az alja gyorsan leülepedjék, egy csepp vizet szoktak veleönteni, s a sűrű seprő a csésze alján marad, míg a tiszta kávét felhörpentik az utolsó cseppig, anélkül, hogy az alja felzavarodjék. Tehát téves nézet nálunk az, hogy a török a kávét seprejével együtt megissza. Ha a kis csészét felhörpentették, szörpféléket szolgálnak fel. A nagy üveg, melyben az édesség van, egy tálcán áll, melynek jobb oldalán egy üvegben a használandó elefátncsont kanalak állanak. Minden vendég kivesz e kanálból egyet-egyet, s miután az édességböl tetszése szerint kanalazott, a szörpös üveg balján levő pohárba teszi a kanalat. Erre jól kell vigyázni, miután a kanalak mindig igy vannak elhelyezve. Az édesség után frissítőt, vagy vizet hordanak körül; majd szivarkákkal vagy pipával szolgálnak, mit a török nők a férfiakkal majdnem versenyezve használnak.
A kávét egy dervis födözte fel Mokkában 12a8-ban. Midőn a pusztában bujdosott és semmi eledelt sem talált, rábukkant a kévá magjára, megpörkölte és úgy ette. Később arra a gondolatra jött, hogy megfőzze és levet szűrjön belőle. Így keletkezett az erős fekete ital, mely ma már az egész világon ismeretes. A szegény dervis később főpap lett és Seikh Omer néven élt a hálás utókor emlékében.
Konstantinápolyban az első kávéházat két szyriai arab alapította 1555-ben. Pecsevi török történetíró hosszasan értekezik e tárgyról. A főurak rendesen itt gyülekeztek és tanácskoztak, de élvezetük nem tartott soká. Mufti Ebusz-Szuud efendi addig böngészte a Koránt, míg rátalált a következő helyre: "Minden szén állapotba átment tárgy élvezése tilos." Ennek alapján betiltották a kávéházakat, s a kávéivókra halálbüntetést szabtak. III. Murad alatt egy vás mufti megsemmisíté e tilalmat, kimondván, hogy a kávét nem szokták szénné égetni, hanem csak megpörkölni. Volt öröm Sztambulban! Pár hó alatt 600 kávéház nyílt meg s azóta senki sem támadta meg az igazhívőket a kávézásért.
A theát is szereti a török; de mindig tisztán, néha narancs vagy citrommal issza. Leginkább gyönyörködik a persa theaárusok készítés módjában, kik a poharat három ujjnyi híján megtöltik forró vízzel, cukorral feleresztik s e sűrű cukorooldatra öntenek mintegy két ujjnyit a sűrű fekete theából, mely a cukoroldat felett különválva megáll. E készítésmód által a thea sajátságos zamatot és illatot nyer. A dohány 1605-ben jutott legelőszor Konstantinápolyba, s épp úgy, mint a kávé, hol megtiltatott, hol megengedtetett. A dohány ellen több uralkodó, oly szigorral lépett fel, hogy heteken át szakadatlanul folyt a dohány áldozatainak kivégzése.
A dohányzás (tütün icsmek) annyira elterjedt Törökországban, hogy asszonyok, gyermekek egyaránt élvezik.
A nargilét (vizi pipa), melynek hazája Persia, hol kaliumnak hívják, szintén kedvelik, különösen a hasis élvezők.


Kalmár élet

Nélunk, valamint egyáltalán egész nyugaton, az a hiedelem uralkodik a törökökről, hogy társadalmi életük nem illik bele a mei civilizáció keretébe; hogy a török nem lesz fogékonnyá az európai műveltség és haladás iránt mindaddig, míg vallását, politikai és magán intézményeit meg nem változtatja, míg a virágos salvár helyett pantalont, a hegyes orrú sárga cipő helyett laktopánt, a selyem enteri és rókaprémes kaftán helyett frakkot, a félholdas kócsagos turbán helyett cilindert nem visel; míg a hárem hölgyei arcukról le nem vetik a fehér jasmakot, és a fekete eunukhok által öziztetik magukat, ami a buzgó civilizátorok egyik legfőbb argumentuma; míg a girbe-görbe arab írás helyett olvasható latin betűket nem használnak, s míg a kevesek által értett, és nehezen megtanulható török nyelv helyett franciául vagy németül nem beszélnek. Ilyen és még sok más követelményekkel állanak szembe a jánbor törökökkel: beszélnek nekik a nyugati civilizatió üdvös voltáról, s hogy apostoloskodásuknak eredménye legyen, en gros szállítják keletre az európai civilizatio vívmányait, miből en detail megszerezheti magának minden török ember azt, mit szíve leginkább megkíván. Mihelyt az európai beteheti lábát a török földre, ott ő azonnal a civilizatiónka eo ipso fölkent apostola; predikál, humbugizál, s a jámbor török szájtátva, szemmeresztve bámulja azt, mit eddig sem nem látott, sem nem hallott. De ezzel a komédiának még vége nincs; azért fizetni is kell; mai napság senki sem apostoloskodik ingyen; aki civilizálódni akar: fizessen.
Az áltatásnak és rászedésnek igen tág mezeje van Törökországben, s akinek egy kis józan esze és egy kevés furfangja van, könnyen megszedheti magát és tekintélyes ember lesz. A töröknek is megvan az a tulajdona, mi a megyernek, hogy szereti a kényelmet; a bizonytalan forintért a biztos garast nem kockáztatja, pedig ebben rejlik az üzérkedés és hirtelen meggazdagodás talányának megfejtése. Ami a magyarnál a nemtörődés, az a töröknél egy fokkal alább esik és lesz tökéletes zsibbadás, s ebben olasz szomszédján is túltesz. Ezt ápolja részben a vallás azon elve, hogy soha se törődjünk a holnappal, hanem csak a mai napnak éljünk, mit a török hiven megtart, mert az iszlamnak sok hízelgő hitágazata közt ez az egy felette megegyez természetével.
Ilyen fatalizmus mellett nem csoda, ha nem juthat fölvirágzásra, nem érheti el realis törekvéseink azon magaslatátl, hová a kevésbbé idealis és kevésbbé ábrándos, hanem több számítással élő nemzetek jutottak. De akik a töröknek ezen tétlen természetét az iszlamból akarnák kimagyarázni - amint legtöbben tenni szokták, - nagyon rossz helyt tapogatóznak. Az iszlam éppúgy nem oka a törökök lustaságának, mint nem az a kereszténység a keleti keresztények erkölcstelenségének és elaljasodásának. A lomha török mellett látjuk a szinte mohammedán persát, kit a kelet franciájának neveznek, s kinek jellemvonása tetterő, élénkség, nyughatatlanság, fogékonyság a műveltség és haladás minden követelménye iránt. Ha ezt nem vagyunk hajlandók az iszlámnak tulajdonítani, akkor a török árnyoldalait se magyarázzuk az iszlamból, hanem vérmérsékből, melyre az égalj is igen nagy befolyással van. Így lehetne megcáfolni az európai civilizátorok minden ráfogását, de mivelhogy ez most nem föladatom, áttérek tulajdonképpeni tárgyamra.
A török amilyen hasznavehetetlen földműves, oly rossz kereskedő és üzletember. A török mindannak, mi sok utánjárásba, sok fejtörésbe kerül, nem barátja, s csak addig és annyit dolgozik, míg ez neki szórakozást, mulatságot szerez, azután leteszi a munkát. Azérta az ipar terén is csak olyan ágat mível, mely nem jár sok erőfeszítéssel, de ennek aztán derekasan megfelel, s remekel az olyan téren, hol képzelőtehetségének szüleményeit is érvényre emelheti. A török mesteremberek közt legtöbb eredményt bírnak fölnutatni: a cipészek, fazekasok, esztergályosok, díszkovácsok, hímzők, szépírók és szakácsok. A kereskedők a maguk üzletében, úgyszintén a segédek is, sohasem állnak, vagy járnak, hanem mindig ülnek keresztbevetett lábakkal; előttük van a mérleg, vagy rőf, s ha vevő érkezok, az inasok a mekívántató dobozt vagy fiókot, melyben a kért árucikk van, elérakják a boltosnak, ez kiméri nagy kényelmesen s az árát besepri a fiókjába. A török a kereskedéshez mégis több kedvet érez, mint a föld műveléséhez. Kereskedési cikkei jobbára csak kézműiparból, nyers terményekből kerülnek ki, melyeket rendesen első kézből szoktak apródonként elárusítani. A törököknél majd minden ember kereskedéssel foglalkozik és abból keresi kenyerét. A kereskedés legkezdetlegesebb állapotát a zarándokló dervisek és hadsik tartották fönn, kik bekalandozzák az egész mohammedán világot, hol valami szentnek sírja találtatik, s a zarándoklás mellett kereskedéssel is foglalkoznak. E zarándok-kereskedők nem ritkán Magyarországra is elvetődnek, s a budai Gül Baba mecsetjének látogatása mellet fogpiszkálót, olvasót, fésűt, pipát, gyűrűt, karneolokat, turquiseket, a gazdagabbak kardokat, csészéket és más csecsebecsét hoznak eladásra.
A török vásárpiacok a legkisebb városban is igen élénk színezetűek és egészen elütnek a mi piacainktól. A török városában az utcákon nem szíveli a boltokat, ott az ő természete csendet, némaságot kíván, a piacon szereti a zajt, s itt jól érzi magát. E célra vannak külön vásárhelyei melyeket mi bazároknak, a törökök csarsínak vagy bezesztánnak neveznek. Miden valamirevaló török városnak van bazárja; a nagyobbaknak kettő-három is. Konstantinápolynak bazárjai világnírűek és minden idegennek méltán képezik bámulat tárgyát. A konstantinápolyi bazárok közt legnépesebb és legérdekezebb az Uzun csarsi (hosszú bazár), mely majdnem oly terjedelmű, mint a Terézváros. Kőfallal körülvett nagy terjedelmű csarnok az, melynek bejáratait óriás nagyságú kapuk képezik nehéz vasajtókkal. A bazárt hosszában és keresztben utcák szelik át s ezekben vannak a boltok és raktárak elhelyezve, melyeknek száma 30,000-nél többre megy. A bazár több száz kupolábal van befödve, melyeknek apró nyilásain hat be a világosság, minek folytán a bazár nyáron, a legnagyobb forróságban is kellemes hűs árnyat nyújt. A nagy vaskapuk naplementekor becsukatnak s a bazár el van zárva a közlekedéstől. Hajnalban, mikor a nap fölkel, feltárulnak a kapuk s pezsgő élet uralkodik mindenfelé. A kereskedők elfoglalják áruhelyeiket, melyek csupa kirakatból állanak, s kivéve egynehányat, boltnak nem is nevezhetők. A kőfalba utcahosszat két egész három lábnyi üreg van vájva, melybe állványok vannak elhelyezve, s erre rakják ki az árucikket. Az ilyen kirakat előtt, mely rendesen 2-3 öl hosszú, egy meglehetős széles, deszka állvány terül el, s ezen foglal helyet a kereskedő. A kirakat egy félreeső részén van egy kis alacsony ajtócska, mely a raktárba vezet, hová csak a kereskedőnek van bemenete. Itt a bazárban a boltok, illetőleg a kirakatok előtt dolgoznak az iparosok, és e bolton kívül egy mesterembernek sincs másutt műhelye, csak a bazárban. Ha a bazárban végig sétálunk, megismerkedhetünk mindenféle mesterséggel és művészettel, s ha tetszik órahosszant elnézhetjük a török iparost munkája közben, ezért ő nem bosszankodik, sőt büszke rá, hogy vannak bámulói. Láthatunk ott aranyműveseket, hímzőszabókat, esztergályosokat, kik fából, csontból, kókusdióból a legdíszesebb csecsebecséket gyártják; metszőket és szépírókat, kik valóban bámulatos ügyességet tanusítanak. Az ember örömest rendel meg holmi apróságokat, melyek az alatt készülnekm míg egy-két csésze fekete-kávét felszürcsölünk.
A bazárok minden zuga tömve van, egész napon át mindig van elég bámulója és vevője. Az idegenek ellepik és mindenki siet keleti emélkül holmi apróságot vásárolni. Az ily vásárlások igen érdekes látványt nyújtanak a szemlélőnek, ki előtt a keleti élet már elveszté titokszerűségét. A török kereskedők már megszokták az ilyen idegen vásárlókat, ismerik ízlésüket és számot vetettek talán tárcájuk tartalmával is. Törökországban mindenekelőtt az alkuvást kell megszokni, mert e nélkül úgy szólva vásárolni sem lehet, az a vásárnál épp oly megkívántató kellék, mint a fizetés és utánna a borravaló (bakhsis). Itt kezdődik aztán a tolmácsok szereplése, kik rendesen megfizetett emberei a kereskedőknek s minden vásár után felveszik az előre megállapított percenteket. Elvezetik az idegent a cipészektől, hol ezüstös és aranyos hímzésű papucsokat vásárolnak, a Bezesztánba, itt vásárolnak iszpahani kelméket damaskusi antik kardokat, cserkesz kamákat, vízmentes teveszőr köpenyeket, persa szőnyegeket, shawlokat, brussziai selyemszöveteket; elmennek az esztergályoshoz, megrakodnak kokuszdió törökkávé csészével, jzmin csibukkal, borstyánkő szivarszopókákkal, török pipákkal, faragott csont-kosarakkal, illatos fülbevalőkkal, karperecekkel, fésűkkel és ki tudja mi minden félékkel. Legutoljára hagyták a rózsaolajat és illatos füstölőket, ez szokta berekeszteni a vásárlásokat.
Ilyen vásárok alkalmával gyakran rászedik az idegent, ki a bazár árucikkeivel otthon figyelmet akar kelteni. De egészen másképp járnak el az ismerősökkel és külföldiekke. Mihelyt valaki beteszi lábát a bazár kapuján, már tudják a kereskedők, hogy minő ember és hogyan kell vele bánni. Az első és föltétlen kellék a sok és válogatott beszéd, és az alkuvás. Aki nem alkuszik, hanem rögtön megadja a kért árt, azt adsémi-ádámnak hívja a török, ami magyar nyelven annyit jelent, hogy balek, (a balek törökül halat jelent); az ilyen emberrel nem szokott a török sok szót váltani, hanem kurtán furcsán végez vele. Ilyen vevő mellet a kereskedő percentjei ad libitum vannak megszabva. A második, kinek neve erbáb ádám, műértő ember, kiismeri ugyan magát, meg tudja válogatni a jót a rossztól, de nem szokott hosszasan alkudozni; ilyen vevő mellett a kereskedőnek 40-50, néha több, néha kevesebb percentje van. A harmadik osztályú vevő már több idejét veszi igénybe a kereskedőnek; az ilyen embert rendesen maga mellé ülteti a kereskedő, elbeszél vele órahosszant; néha politizál, philosophál, sőt még verseit is fölolvassa neki; mert Törökországban ritka ember, aki nem poétizál. Azután alkudni kezdenek, jóllehet az ilyen vevő mellett legjobb esetben is alig van a kereskedőnek 4-5 percentje, mégis szívesebben tölti vele idejét, mert kedvére tud beszélni. Azért is tatli ádámnak, édes szavu embernek hívják az ilyen vevőt. Mondhatom, mind a három stádiunon átmentem, s nem tudom, melyik címet választaná, ha török kereskedőkkel volna megint dolgom; mert a tatli ádám címhez annyi időlopás és unalmas trécselés jár, ráadásul, hogy sokszor inkább szeretne az ember adsémi ádám lenni.
Nekem legtöbb vásárom volt a könyvkereskedőkkel, azért méltányos, hogy róluk is megemlékezzem. A török könyvkereskedőnek jóságra, barátságra párja nincs a nagyvilágban. Kedvesen emlékezem vissza a sztambuli kitabcsikra, kik keresztbemenő két utcát foglalnak el a bazárban az úgynevezett "Szahaflar" környéken. A könyvkereskedők mindnyája irástudó, végzett ember, aki e vagy ama tudományszakban hírnevet is vívott ki magának. Ott guggolnak a könyvkirakat előtt; ha vevő nincs, mindig írással vagy olvasással foglalkoznak; könyveik majd mindegyikét elolvasták és a vevő előtt értékét azzal bizonyítják, hogy egyes szebb helyeket fölolvasnak, vagy elszavalnak. Az ilyen fölolvasások néha valódi tudományos vitatkozássá növik ki magukat, s a kereskedésről egészen megfeledkeznek. Törökországban nagyobbára még ma is az írott könyveknek adják az előnyt a nyomtatványok fölött, mert az kétségtelen, hogy az írott könyvek ritka remekpéldányai a csinnak és díszes kiállításnak. Becsüket emeli a török könyveknek a bekötés, melynél a mi szokásunktól egészen elütőleg főgondot a táblákra fodítanak; ezeket megaranyozzák, kifestik mindenféle virágokkal, arabeszkekkel, s e mellett a könyv sarkát egészen elhagyagolják, úgy hogy legtöbb esetben a legdrágább kötésű könyvtábla csak egy toldott foldott bőrdarabból áll. az írott és csinosan bekötött könyvnek példányai viszonlagos beccsel bírnak, mert alig van munka, mely ugyanazon alakban és kiállításban több példányban készíttessék, hanem az mindig a másoló tetszése szerint változik és a megrendeláshez képest készíttetik.
Érdekes a könyvkereskedőknél az árverezés. A könyvkereskedők boltjai szorosan egymás mellett vannak, úgy hogy a két szomszéd háttal ül egymásnak kirakata mellett és az átellenes kereskedőket csak 8-10 lépés széles utca választja el, úgy hogy 10-15 kereskedő con amore társaloghat egymással. Ha a vevők nagy számmal vannak, elkezdik az árverezést. Hasszan előveszi kirakatából Naima történetírónak műveit és elkiáltja 80 piaszter az első ígéret, ki ad többet érte; a hatodik szomszéd rákiáltja 85, egy vevő igér 90-et; és ez így megy tovább, mindenik könyvkereskedő igér legalább egyszer-kétszer, mindaddig, míg egy árban megállapodnak s a legtöbbet ígérőnek nyakába tolják a munkát. Ez így megy folytonosan; a könyvkereskedők közt mindig élénk zaj uralkodik. A zsibongás és lárma különben az egész bazárnak főjellem vonása, mely a kapukon kívül nemcsak meg nem szűnik, hanem még inkább fokozódik.
Legzajosabb a Mahmud pasa nevű városrész, mely közvetlen a nagy bazár kapui előtt terül el. Itt már keleti árucikkek helyett európai, leginkább bécsi árukkal találkozunk, melyeket jobbára zsidók árulnak.
Egy jókora tért beterítnek gyékényekkel, s erre kirakják az árukat. Mintegy 15-20 lépésnyire minden oldalról kikiáltók vannak fölállítva egy magas emelvényre és tele torokkal kínálják portékájukat. Melodikus mondókájukat annyiszor és oly ideig hallgatta, hogy most is fülemben zúg. Előszámlálják az árucikkeket, feldicsérik, s refrainül mindig árát, a 60 parát (15 kr.) ismétlik. Mondokájuk egy részét ide igtatom: "Gelin, alin altmis paraja. Bedava mal szatijoruz. Bu mal gömrük mal, altmis paraja. Bu mal ingiliz mal. Her ne iszterszin, burda bulunur, altmis paraja. Ceamberli tarak var, adsi badem szabun var, uruba furcsaszi var, ingiliz ajneszi var altmis paraja. Ne elli szekiz, ne elli dokuz, altmis paraja. Szatidsi kardasin olsza, gene vermez altmis paraja. (Jer és végy 60 paráért. Ingyen portékát árulunk. Ez a portéka, vámportéka hatvan paráért. Ez a portéka angol portéka. Minden ami tetszik, itt található hatvan paráért. Rézbe foglalt fésű van, keserü mandola szappan van, ruha-kefe van, angol tükör van 60 paráért. Sem ötvennyolc, sem ötvenkilenc, hanem hatvan paráért. Ha a kereskedő testvéred volna, sem adhatná hatvan paráért.) Ezalatt a népség tódul az olcsó sátorhoz, és magrakodva hagyja el azt. Minden haszontalan és olcsó cikkre azt szokta a török mondani: Mahmud pasa mal dir (Mahmud pasai portéka).
Ennyi zaj, tolongás uralkodik a bazárban és környékén. A közlekedés a szűk utcákban oly élénk, hogy minden percben legázoltatástól lehet tartani. A Sztambult és Galatát összekötő hajóhídon naponként átlagosan 50.000 ember közlekedik.
Ha a bazárból kibontakozunk, a zaj még korántsem szűnt meg, az utcák is úgy tele vannak a házalók éneklésével és éktelen kiabálásával, hogy a szokatlan fül kínos györtelmeket áll ki az első időben, míg hallérzéke meg nem szokja. Minden kiképzelhető árut a napi szükségletektől, a víztől, hustól kezdve le a legkülönfélébb galanterie-cikkekig mindent házhoz hordanak. Törökországi asszonyoknak ki sem kell mozdulni szobájukból, a konyha-ablakon át bevásárolnak mindent, mire szükségük van. Az európai városrészeiben a török kényelmet európai szokásokkal vegyesen találjuk, itt már rendszeres kávéházak, vendéglők, kereskedések, iskolák, keresztény templomok, színházak, mulató-helyek léteznek, úgy hogy az ember akár európai nagy városban képzelje magát. Itt az élet méreg drága és ahhoz képest elég egyhangú és élvezhetetlen.
A konstantinápolyi tőzsde szorosan a jeni köprü (az újhíd) szomszédságában a Kaviarkhanban van; de itt görögök, örmények és zsidók viszik a főszerepet és töröknek híre-hamva sincs; a török az ilyen üzlethez nem bírképességgel, oda elevenebb természet kell; amiből a nevezett nemzetiségeknek nagyjában kejutott. A konstantinápolyi börzéhez a mi börzénk nem is hasonlítható. Az üzérkedés itt éri el non plus ultráját; a hausse és baisse előidézésére minden kigondolható furfangot megkísérlenek. Az árfolyamot rendesen görög lapok adják tudtul, s ezek nem egyszer megvásároltatják magukat álsürgönyök közlésére. Majd sürgönyt kapnak Berlinből, hogy a poroszok átlépték a Rajnát, majd hogy Oroszország szövetségre lépett Ausztriával, majd hogy az egyptomi alkirály a tuniszi beyel szövetkezett s Törökország ellen készül hadat viselni. Ha a csel sikerült, a nyertes fél jót nevet markába.
Ami Törökország nemzetgazdászatát illeti, az nagyon kezdetleges állapotban van. A kapitulációk felbontására, melyek Törökországot mindenben az európai hatalmakhoz ledötik és zsibbadásban tartják, már több ízben tettek kísérletet a török-államférfiak, de biztos eredméynt még nem bírtak kivívni. Ezek igen nagy akadályt gördítenek Törökország anyagi felvirágozása elé. Itt reformáljanak az európaiak, ha valódi philantropismus vezeti törekvésüket, és ne olyan téren, melynek megváltoztatása keveset vagy éppen semmit sem lendít Törökország sorsán. Mentsék fel Törökországot azon kötések alól, melyek értelmében minden idegen kénye-kedve szerint uraskodhatik török földön, anélkül, hogy kihágásai miatt a török igazságszolgáltatás felelősségre vonhatná. Ha valamely idegen Törökországba lépett, már minden kötelezettség megszűnt reé nézve; a török kormány nem árthat neki, mert az idegenek saját hatóságuk alatt állanak, mely igen keveset vagy éppen semmit sem törődik alattvalóival. Az ily állapot idézte elő, hogy a máshonnan kiűzött csavargók, naplopók Törökországban mindig biztos menhelyre találnak. Itt bátran üzletet nyithat kiki, anélkül, hogy engedélyre volna szüksége; adót az idegen nem fizet. A török hatóság, mihelyt konstatáva látja, hogy valaki idegen, nem avatkozik dolgaiba, csinálhat az, mit neki tetszik; oda építheti sátorát, ahová neki tetszik; még helyvámot sem fizet, hanem azért hála fejében garázdálkodik, és botrányt támaszt, ha netán rendre utasíttatnék. Ha az ilyen rakoncátlankodók illtő hatóságaiknak följelentetnek, azok - csak oppozitió kedvéért is - büntetlenül maradnak vagy egy pár arannyal betömik az igazságnak szemét-száját. Ezek a kapituláció üdvös oldalai, melyekért az európai hatalmak ma is fenntartani kívánják. Ennyire jutottak a jólelkű törökök saját jószántukból adott szabadalmukkal, Hasonló módon vannak külhatalmakkal kötött kereskedelmi szerződésekkel. Ezek a lehető legnagyobb hátrányára és határozott részére a vagy fogalom, majdnem semmi hasznot sem hajt; egyrésze a hátrányos szerződések, más része a lekiismerelen kezelésnek esik zsákmányául. Tekintsönk egy kissé a tőzsde szomszédságában; levő vámházra (gömrük) s ismerkedjünk meg az ott uralkodó élettel. A nap minden órájában érkezó számtalan hajó körül rajként eveznek a koldsuk (financok) csónakai, vigyázva, nehogy valamely szállítmány az ő tudtokon kívül partra, vagy másutt, mint a vámháznál kiszálljon. A nyílt kikötőben megállapodott hajókról a szállítmányokat nagy bárkákra vagy csónakokra rakják, s ezek a koldsuk felügyelete alatt a vámház felé irányoztatnak Ha valinek érdekében áll, hogy a vámhivatalnokok vizsga-kutatásait kikerülje, fölhívja a bárkást, hogy az ügyet intézze el és a bárkát másutt szállítsa partra. Ilyenkor a szállítmánytulajdonos kezet szorít a finánccal, s a dolog el van intézve; a bárka kiköhtet, hol kedve tartja. Ha a szállítmányos a vámháztól nem iszonyodik, e két szót sugja a kísérő koldsu fülébe: "Bakhsis var" ("van borravaló"), a ravasz azonnal megérti és tovább adja e szót, mely majdnem gyorsabban, mint a mi távsürgönyeink elhat a tizedik hivatalnokig, mert egy láda több, mint tíz hivatalos személy láttamozására van bízva, persze, hogy annál jobban ellenőrizzék a csempészetet. Mihelyt a szállítmány partra ért, azonnal tovább megy egy hivatalnoktól a másikig, s a tulajdonos mindenikkel kezet fog, mintha régi jó ismerősök lennének. Alig nyitja ki a hivatalnok, már be is csukatja, s e szóval:"Gecs, bakildi" (menj, megvizsgáltatott), tovább küldi; a "bakhsis" szó varázshatása biztosította minden csempészettől. Ilyen eljárás mellett tetszés szerinti szállítmányt és tetszés szerinti minőségben lehet becsempészni. Aki azt nem tudja, jaj annak.
A kereskedés hátrányára van a közlekedési utan hiánya. E tekintetben történtek ujabban intézkedések, de csak egyes helyekre, többnyire csak Rume liára szorítkoznak; míg Andoliában csak igen gyéren és hanyagul építnek utakat, s a kereskedés többnyire a tengeroparti városokra van szorítva. Ha a föld népe termeszt is gabonát, utak hiánya miatt nem képes terményét piacra szállítani, s így a kereskedés fennakad. A szultán és boldogult két miniszter, Fuad és Ali pasa nyakra-főre vették fel a kölcsönöket, melyeket különösen utak építésére igértek fordítani, de e helyett költséges tyuktenyésztésre, paloták és állatkertek építésére fordították.
A tengeri közlekedés ujabb időkben igen nagy haladást tett; két török gőzhajózási társulat létezik: A "Fevaidi oszmanie" és "Sirketi hairie". Ez utóbbi még a Lloyd társasággal is versenyre akart kelni. Egy napon a fekete tengerre menő hajóinak árszabályzatát jóval lejjebb szállította a Lloyd árainál; ez a Lloyd nem nézhette, az árkat felényire szállította. A török társaság fogta magát, ingyen szállította az utasokat egy hétig; hasonlót tett a Lloyd is; a török társaság ezen is túl ment, minden utasnak az ingyen szállítás mellett egy adag pilávot is adott ráadásul; de már ezt a Lloyd jónak látta nem utánozni, s rendes árait visszaállította. A török társaság is megsokalván az ingyen szállítást, félbehagyott e versennyel s visszatért nomális állapotába. Ujabban lendületet igyekeznek adni a kereskedelemnek s e célra egy kereskedelmi iskolát is alapítottak.