Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

DZSÁTAKÁK
Buddhista születésregék

Válogatta, páliból fordította, a jegyzeteket és az utószót írta: Vekerdi József
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom
Az ősz hajszál (9. Makhádeva-játaka)
A gazella-ünő (12. Nigrodhamiga-játaka)
A víziördög (20. Nalapána-játaka)
A táncoló páva (32. Nacca-játaka)
Fürjek viszálya (33. Sammodamána-játaka)
A fürj, a majom és az elefánt rangvitája (37. Tittira-játaka)
A rák és a kócsag (38. Baka-játaka)
Mára, a Gonosz, megszégyenül (40. Khadiraôgára-játaka)
Kertet öntöző majmok (46. Árámadúsaka-játaka)
A varázstudó pap és a rablók (48. Vedabbha-játaka)
A földbe ásott király (51. Mahásílava-játaka)
A találékony majom (57. Vánarinda-játaka)
A kölykeit elpusztító vezérmajom (58. Tayodhamma-j.)
A folyton nyerő kockajátékos (62. Aóđabhúta-játaka)
Hálás állatok, hálátlan ember (73. Saccaőkira-játaka)
Őzbe szerelmes oroszlán (93. Vissásabhojana-játaka)
A semmi (99. Parosahassa-játaka)
Kakaskukorékolás (119. Akálarávi-játaka)
Lányszöktetés (126. Asilakkhana-játaka)
Karóba húzott férj (147. Puppharatta-játaka)
Sakál az elefánttetemben (148. Sigála-játaka)
Remetének öltöző majom (173. Makkaţa-játaka)
Szamár oroszlánbőrben (189. Síhacamma-játaka)
Lóvá tett pap (191. Ruhaka-játaka)
Szeretőjét cipelő asszony (193. Cullapaduma-játaka)
Ékszerlopás (194. Maóicora-játaka)
Csábító boszorkányok (196. Valáhassa-játaka)
Buta papagáj, okos papagáj (198. Rádha-játaka)
A teknősbéka és barátai (206. Kuruôgamiga-játaka)
A ganajtúró bogár (207. Assaka-játaka)
A majom és a krokodil (208. Suősumára-játaka)
Felül meleg, alul hideg (212. Ucchiţţhabhatta-játaka)
A fecsegő teknősbéka (215. Kacchapa-játaka)
Az egerek megették az ekét (218. Kúţaváóija-játaka)
A részeg döglégy (227. Gúthapáóa-játaka)
Sakál a varázsige birtokában (241. Sabbađátha-játaka)
A szerelmes szamárkanca (266. Vátaggasindhava-játaka)
Bagoly nem való királynak (270. Ulúka-játaka)
A szemtelen majom (278. Mahisa-játaka)
A Bódhiszattva mint rablóvezér (279. Satapatta-játaka)
Vaddisznók a tigris ellen (283. Vađđhakisúkara-játaka)
Az önfeláldozó varjú (292. Supatta-játaka)
A hízelgő sakál (294. Jambukhádaka-játaka)
A harkály és az oroszlán (308. Javasakuna-játaka)
Az önmagát megsütő nyúl (316. Sasa-játaka)
A rabló és a kurtizán (318. Kanavera-játaka)
A buta szerzetes és a kos (324. Cammasáţaka-játaka)
Varjú Babilonban (339. Báveru-játaka)
Az oroszlán és a bika meghasonlása (349. Sandhibheda-j.)
Az okos fiú (352. Sujáta-játaka)
A kakas és a macska (383. Kukkuţa-játaka)
A borotvakerék (439. Catudvára-játaka)
Nagyapja megmentője (446. Takkala-játaka)
Mahádzsanaka király (539. Mahájanaka-játaka)
Vesszantara királyfi (547. Vessantara-játaka)

(Zárójelben a történet sorszáma és eredeti címe.
Az átírásban c = cs, j = dzs, s = sz, y = j)

Jegyzetek
Utószó

Az ősz hajszál

Amikor a Mester Dzsétavanában tartózkodott, remeteségbe távozásával kapcsolatban mondta el az alábbi történetet.
Egy alkalommal a szerzetesek éppen az ő remeteségbe távozásáról beszélgettek. A Mester belépett a tanítócsarnokba, leült az őt megillető ülőhelyre, és megkérdezte a szerzetesektől:
- Milyen kérdés megbeszélésére ültetek össze, szerzetesek?
-Mester, nem más kérdésre: azért ültünk össze, hogy a te remeteségbe távozásodról beszélgessünk.
- Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy a Beérkezett remeteségbe távozott; már előző életében is eljutott a világról lemondásra.
A szerzetesek kérték a Magasztost, hogy fejtse ki, hogyan történt. A Magasztos feltárta, ami régebbi születésük idejéből rejtve volt előttük:

Egykor régen Vidéha országában, Mithilá városában egy Makhádéva nevű király uralkodott igazságosan, törvénytisztelően. Hosszú ideig, nyolcvannégyezer évig élt, először mint játszadozó gyermek, majd mint társuralkodó, végül mint mahárádzsa. Egy napon azonban szólt a borbélyának:
- Borbély barátom, hogyha ősz hajszálat veszel észre a fejemen, szólj!
Idő múltával a borbély egy napon a király koromfekete fürtjeiben egy ősz hajszálat vett észre.
- Felség, egy ősz hajszálat találtam - jelentette.
- Akkor tépd ki azt az ősz hajszálat, barátom, és add a ke-zembe!
Arany csipesszel kitépte, és a király kezébe adta. A királynak ekkor még további nyolcvannégyezer év volt hátra az életéből, de ennek ellenére, az ősz hajszál láttán úgy érezte, mintha a Halál Ura jött volna érte és állna mellette, vagy mintha egy lángoló lombkunyhóba volna bezárva. Felkavart lélekkel így gondolkozott:
- Ostoba Makhádéva, már őszülsz, és még nem voltál képes megszabadulni mindeme hívságoktól!
Miközben egyre csak őszülését forgatta fejében, bensejét forróság öntötte el, testén verejték gyöngyözött, ruhája elviselhetetlenül szorította.
- Még a mai napon lemondok a világról, remeteségbe távozom - döntött.
Borbélyának egy százezer pénzt jövedelmező, dús falut ajándékozott, és hívatta legidősebb fiát:
- Kedves fiam, fejemen ősz hajszál jelent meg, megvénültem. Minden emberi gyönyörűséget kiélveztem, most már égi gyönyörre vágyom. Eljött az ideje világról lemondásomnak. Vedd át tőlem a királyságot, én elvonulok a Makhádéva-mangóligetbe, ott fogok szerzetesi fogadalomban élni.
Távozási szándéka hírére felkeresték tanácsosai, és megkér-dezték:
- Felség, mi indított a távozásra?
A király az ősz hajszálat kezében tartva, ezt a verset mondta tanácsosainak:

Életem lejárt, hajszálam a Halál hírhozója lett.
Az idő sürgetésére remeteségbe távozom.

Így beszélt, és még azon a napon lemondott királyságáról, remeteségbe vonult, és a mondott Makhádéva-mangóligetben töltött el további nyolcvannégyezer évet. Megtartotta a négy szentséges életszabályt, eljutott a tökéletes tudás fokozatára, majd ideje lejártával Brahmá egében született újjá. Amikor onnét ismét földre került, Mithilában Nimi néven lett király. Egyesítette széthúzó nemzetségét, majd ugyanabban a mangóligetben remeteségbe vonult, megtartotta a négy szentséges életszabályt, végül ismét Brahmá egébe jutott.

Amikor a Mester befejezte a tanulságos történetet, mondván: "Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy a Beérkezett remeteségbe távozott; már előző életében is eljutott a világról lemondásra" -, utána kifejtette a négy nemes igazságot. A szerzetesek közül egyesek beléptek a sodrásba, egyesek még egyszer tértek vissza, egyesek többé nem tértek vissza.
A két történet elmondása után a Magasztos a kapcsolatot is feltárta a születések között:
- Akkor Ánanda volt a borbély, Ráhula volt a királyfi, Makhádéva király pedig én voltam.


A gazella-ünő

Amikor a Mester Dzsétavanában tartózkodott, Kumárakasszapa szerzetes anyjával kapcsolatban mondta el az alábbi történetet. Az asszony egy vagyonos kereskedő leánya volt Rádzsagaha városban. Minden jó tulajdonsággal ékes volt, tetteinek következményeit eltörölte, utolsó újjászületését élte. Szívében a szentség elérésének vágya égett, mint mécs lángja
a cserépedényben. Amikor önismeretre jutott, többé nem lelte örömét a világi életben, és remeteségbe kívánt távozni. Szólt szüleinek:
- Anyám, apám, szívem nem talál örömet a házban lakásban. Remeteségbe akarok távozni, Buddha tanítását követve. Engedjétek meg, hogy távozzam.
- Gyermekem, mit beszélsz? Családunk vagyonos, és te vagy egyetlen gyermekünk. Nem szabad remeteségbe távoznod.
Ismételten kérlelte szüleit, de nem egyeztek bele elvonulásába. Ekkor elhatározta:
-Legyen úgy. Ha férjhez megyek, és férjem családjába kerülök át, rá fogom beszélni uramat, hogy engedjen távozni.
Amikor a megfelelő kort elérte, és férjhez ment, férjének hűséges felesége lett. Erényesen, tisztességesen élt a családban. Házasélete folytán magzat fogant méhében, de ő nem tudta, hogy állapotos.
Egyszer a városban kihirdették az újhold-ünnepséget. A város minden lakója ünnepelt. A város úgy fel volt ékesítve, mint az istenek városa. Ő azonban az ünnepség csúcspontján sem illatosította magát, nem rakta fel ékszereit. Mindennapi ruhája volt rajta. Férje rászólt:
- Szépségem, az egész város ünnepel, csak te nem öltözöl ünneplőbe.
- Uram, az ember teste harminckét rothadó anyagból áll, mi értelme felékesíteni? Ez a test nem isteni természetű, nem aranyból, nem drágakövekből, nem szantálfából készült, nem lótusz bimbójából született, nem halhatatlanság varázsszerével van megtöltve, rothadó anyagból jön létre, anyától-apától származik, mulandóságnak, romlásnak, pusztulásnak van alávetve, temető táplálója, létszomj rabja, szenvedés gyűjtőhelye, bánat tárgya, mindenféle betegség lakhelye, a Sors akaratának végrehajtója, belül csupa rothadás, kívül csupa ürítés, férgek fészke, szemétgödör martaléka, mindenki szemeláttára a halálba siet [...] Mi értelme volna, hogy cicomázzam ezt a testet, uram? Ha felékesíteném, úgy tennék, mintha belül ürülékkel telt dézsát díszítenék fel kívülről.
Az ifjú kereskedő így válaszolt szavaira:
- Kedvesem, ha a testben csupa rosszat látsz, miért nem távozol apácarendbe?
- Uram, ha elbocsájtasz, már ma apácarendbe távozom.
- Rendben van, elbocsájtalak - válaszolta az ifjú kereskedő. Bőkezű adományt adott vele, bőkezűen megvendégelte
a szerzeteseket, és népes kísérettel elkísérte az apácarendhez.
A Dévadattát követő apácák rendjébe állt be. Boldog volt, hogy lemondhatott a világról, beteljesült a vágya.
Időközben méhében a magzat növekedett. Az apácák észrevették, hogy állapota megváltozott, keze és lába megduzzadt, a hasa megnőtt. Megkérdezték tőle:
- Nővérünk, állapotosnak látszol; mi ez?
- Nővéreim, nem tudom, mi lehet az oka; én erényes életet élek.
Az apácák Dévadatta elé vezették, és megkérdezték Dévadattától:
- Urunk, ez a jó családból származó hölgy, miután férje engedélyét nehezen elnyerte, belépett a szerzetbe. Most azonban láthatólag másállapotban van. Mi nem tudjuk, hogy családos állapotában fogant-e a magzat, vagy a szerzetbe lépése után. Most mitévők legyünk?
Dévadatta, mivel nem volt Megvilágosult, és hiányzott belőle az együttérzés, részvét, megbocsájtás, így gondolkozott:
- Szégyen lesz rám, ha híre megy, hogy Dévadatta követői közül az egyik apáca magzatot hordoz méhében, és Dévadatta ezt elnézi. Ki kell taszítanom ezt a nőt a szerzetből.
Anélkül, hogy megvizsgálta volna az ügyet, hebehurgyán kiadta az utasítást, mintha csak egy kődarabot hajítana el:
- Menjetek, taszítsátok ki a szerzetből ezt a nőt!
Utasítását véve, felálltak, meghajoltak előtte, és szálláshelyükre távoztak. Azonban a fiatalasszony így szólt az apácákhoz:
- Nővéreim, Dévadatta testvér nem Buddha. Én nem előtte tettem fogadalmat, hanem a világ legelső vitéze előtt, a Tökéletesen Megvilágosult előtt. Ne fosszatok meg attól, amit olyan nehezen tudtam kiharcolni. Vegyetek magatok mellé, és menjünk a Mesterhez Dzsétavanába!
Maguk mellé vették, Rádzsagahából elindulva, negyvenöt mérföldnyi út megtétele után végül megérkeztek Dzsétanavába. Köszöntötték a Mestert, és beszámoltak neki az ügyről.
A Mester így gondolkozott:
- Még ha valóban családos állapotában fogant is a magzat,
a vetélytárs szekták követőinek alkalmat fog adni arra, hogy elhíreszteljék: "Gótama szerzetes olyan nőt fogadott hívei közé, akit Dévadatta kitaszított". Hogy elejét vegyük ennek
a szóbeszédnek, a király és az egész gyülekezet jelenlétében kell döntést hozni ebben a fontos ügyben.
Másnap üzent Paszénadinak, Kószala királyának, az idősebb és fiatalabb Anáthapindikának, Viszákhának, a köztiszteletben álló világi hívő asszonynak, és a többi befolyásos személynek. Amikor estére egybegyűlt a hívők négy gyülekezete, felszólította Upáli szerzetest:
- Eredj, tisztázd ennek a fiatal apácának az ügyét a négyes gyülekezet színe előtt!
- Igen, uram - szólt a szerzetes, megjelent a gyülekezetben, leült szokott helyére, és a király jelenlétében hívatta Viszákhá világi hívő asszonyt, és rábízta az ügy tisztázását:
- Jöjj, Viszákhá! Tudakold meg pontosan, hogy ez a fiatal nő melyik napon lépett a szerzetbe, és állapítsd meg, hogy magzata azelőtt vagy azután fogant-e.
- Igenis - ígérte meg a hölgy. Függönyt feszített ki a fiatal apáca köré, és a függöny mögött megvizsgálta kezét, lábát, köldökét, hasát, minden tagját, és összevetve a hónapot és napot, meggyőződött róla, hogy a fogamzás még családos állapotában történt. Beszámolt róla Upáli szerzetesnek. A szerzetes a négyes gyülekezet előtt tisztának nyilvánította az apácát. A tisztasága hírét visszanyerő apáca meghajolt a szerzetesek és a Mester előtt, és a többi apáca társaságában visszavonult lakhelyükre.
Terhessége napjainak beteltével szépreményű fiat szült, akiért egyik előző életében Padumuttara Buddha lábainál könyörgött.
Egy napon a király az apácakolostor mellett haladt el, és gyereksírást hallva, tanácsosaitól érdeklődött. A tanácsosok tudták az okát, és elmondták:
- Felség, az a bizonyos fiatal apáca fiat szült, annak a hangját halljuk.
- A gyermeknevelés akadály az apácák életében, én fogok neveléséről gondoskodni.
A király családja nőtagjaira bízta a gyermeket, és a királyfiakkal együtt neveltette. Névadása napján a Kasszapa nevet nyerte. Azonban mivel a királyfiakkal együtt nevelkedett, a Kumára-kasszapa "Kasszapa herceg" név ragadt rá. Hétéves korában a Mester oldalán szerzetesnövendék lett, és mikor elérte a felnőtt kort, szerzetessé avatták. Ahogy az idő telt,
a Tan hirdetői közül kiemelkedett ékesszólásával. Ekkor a Mester a szerzetesek élére állította:
- Szerzetesek, ékesszóló tanítványaim között első hely illeti meg Kumára-kasszapát.
Később elérte az arahat (szent) fokozatot. Anyja is, az apáca, megvilágosodott, és elnyerte a Legfőbb Gyümölcsöt. Kumára-kasszapa szerzetes Buddha tanának hirdetésében úgy tündökölt, mint telihold az égbolt közepén.
Egy napon a Beérkezett Mester, miután alamizsnagyűjtő körútjáról visszaérkezett, étkezés után oktató szavakat intézett a szerzetesekhez, és visszavonult illatosított szobájába. Az oktató szavak meghallgatása után a nap hátralevő részét minden szerzetes a maga nappali vagy éjszakai tartózkodó helyén töltötte el, majd alkonyatkor összegyűltek a tanító csarnokban, és helyet foglalva, Buddha erényeit magasztalták:
-Tiszteletreméltó testvérek, mivel Dévadatta nem Megvilágosult, és hiányzik belőle az együttérzés és megbocsájtás, kevés híján pusztulásba kergette Kumára-kasszapa testvért és nővérünket. A Tökéletesen Megvilágosult viszont, mivel ő az igazság királya, és együttérzés, részvét, megbocsájtás tölti el, mindkettőjüknek oltalmazója lett.
A Mester buddhai nyájassággal belépett a tanító csarnokba, helyet foglalt a neki fenntartott ülőhelyen, és megkérdezte:
- Most milyen kérdés megbeszélésére ültetek össze, szerzetesek?
- A te erényeid magasztalására, urunk.
- Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy a Buddha
e kettőnek oltalmazója és támasza lett; már előző életében is megtörtént ugyanez.
A szerzetesek kérték a Magasztost, hogy fejtse ki, hogyan történt. A Magasztos feltárta, ami régebbi születésük idejéből rejtve volt előttük:

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy gazella méhében öltött testet. Mikor anyja testéből előjött, aranyszínű volt, a szeme gömbölyű drágakőhöz hasonlított, a szarva ezüstszínű volt, a szája mint összehajtogatott bíborszövet, a patáját mintha lakkfestékkel színezték volna, a farka dús, mint a jakfarok, teste akkora, mint egy csikóé. Ötszáz gazella társaságában az erdőben tartózkodott. Neve Fatörzs-gazellakirály lett. Nem messzire tőle tartózkodott egy másik gazella, név szerint Faág-gazella, szintén ötszáz gazella társaságában. Ez is aranyszínű volt.
Ebben az időben Benáresz királya szenvedélyesen vadászott gazellákra. Vadhús nélkül sohasem étkezett. Az embereket azzal akadályozta munkájuk végzésében, hogy naponta minden városlakót és falusi népet összehívott, és indult velük vadászatra. Az emberek így gondolkoztak:
- Ez a király akadályoz bennünket munkánk végzésében. Mi volna, ha palotája parkjában eleséget szórnánk ki a gazelláknak, és ivóvizet készítenénk ki nekik, egy sereg gazellát behajszolnánk a parkba, a kaput rájuk zárnánk, így szolgáltatnánk ki őket a királynak?
Mindnyájan nekiálltak, eleséget szórtak ki a palota parkjában, ivóvizet készítettek ki, kitárták a kaput, összegyűjtötték a városlakókat, s botokkal és mindenféle fegyverrel felszerelve kimentek az erdőbe, felhajtani a gazellákat. Körvadászattal készültek összeterelni a gazellákat. Bekerítettek egy mérföldnyi helyet, szűkítették a kört, és éppen azt a helyet fogták körbe, ahol Fatörzs-gazella és Faág-gazella tartózkodott. Mikor észrevették a gazella-falkát, botokkal verni kezdték a fákat, bokrokat, földet, majd karddal, lándzsával, íjjal hadonászva, nagy zajt csaptak, és behajszolták a gazella-falkát a parkba. Becsukták a kaput, és a király elé járultak:
- Felség, állandó vadászatoddal akadályozol munkánk végzésében. Ezért mi az erdőből ide hajtottuk a gazellákat, megtöltöttük velük palotád parkját. Mostantól fogva ezeknek a húsával táplálkozhatsz.
Elköszöntek a királytól, és távoztak.
Ezt hallva, a király kiment palotája parkjába, szemügyre vette a gazellákat, s a két aranyszínű gazella láttán e kettőnek bántatlanságot biztosított. Ettől fogva hol saját maga ment egy gazellát lőni, és bevitte, hol szakácsa ment, lőtt egy gazellát, és bevitte. A gazellákat az íj megpillantására halálos félelem fogta el, és elfutottak, de kettőt vagy hármat lövés ért, megsebesültek, elgyengültek, elbágyadtak, elpusztultak. A gazella-falka jelentette a helyzetet a Bódhiszattvának. Ő hívatta Faág-gazellát, és így szólt:
- Kedvesem, így sok gazella elpusztul. Ha már elkerülhetetlen a halál, ne sebezzenek meg fölöslegesen gazellákat. Sorban kerüljön egy-egy gazella a vesztőhelyre. Egyik napon az én falkámra kerüljön a sor, másik napon a te falkádra kerüljön a sor. A soros gazella menjen el a vesztőhelyre, fejét a tőkére hajtva feküdjön a földre. Így nem fognak fölöslegesen megsebesülni a gazellák.
- Rendben van - egyezett bele.
Ettől fogva a soros gazella elment a vesztőhelyre, nyakát a tőkére hajtva lefeküdt. Jött a szakács, fogta az ott fekvőt, elvitte.
Egy napon Faág-gazella falkájából egy vemhes gazellaünőre került a sor. Az ünő Faág-gazella elé járult, és így szólt:
- Uram, vemhes vagyok. Ha megellettem, ketten lehetünk majd sorosak. Addig mellőzz a sorból!
- Rajtad van a sor, nem ruházhatom át másra. Ami rád van kiszabva, el kell viselned. Eredj!
Mikor nem talált nála könyörületre, a Bódhiszattvához ment, és előadta az ügyet. Ő végighallgatta, és így szólt:
- Jól van, távozzál! Én átveszem tőled a sort.
Ő maga ment a vesztőhelyre, fejét a tőkére hajtva lefeküdt. Mikor a szakács látta, felindultan sietett a királyhoz, és jelentette:
- A bántatlanságot élvező gazellakirály fekszik a tőke előtt! Mi lehet az oka?
A király tüstént kocsira szállt, népes kísérettel odasietett,
s látva a Bódhiszattvát, megszólította:
- Kedves gazellakirály, nem biztosítottam-e neked bántatlanságot? Miért feküdtél ide?
- Mahárádzsa, egy vemhes gazellaünő keresett fel, és kért: "Ruházd át a sort másra!" Ám én nem tehetem, hogy egyiknek a halálos keservével egy másikat sújtsak. Inkább saját életemet ajándékoztam neki. Átvettem tőle a halált, és ide feküdtem. Ne feltételezz semmi mást, mahárádzsa!
- Uram, aranyszínű gazellakirály! Az emberek között sem láttam még senkit, akit ilyen megértés, együttérzés, részvét töltött volna el. Kegyes akarok lenni hozzád. Kelj fel! Neked is, és annak a gazellának is bántatlanságot ajándékozok.
- Ha ketten bántatlanságot élvezünk, mi történik a többiekkel, emberek ura?
- A többieknek is bántatlanságot biztosítok, uram.
- Mahárádzsa, akkor a parkodban lévő gazellák bántatlanságot élveznek ugyan, de mi lesz a többiekkel?
- Azoknak is bántatlanságot biztosítok, uram.
- Mahárádzsa, ezek szerint a gazellák bántatlanságot fognak élvezni, de mi történik a többi négylábú állattal?
- Azoknak is bántatlanságot biztosítok, uram.
- Mahárádzsa, ezek szerint a négylábúak bántatlanságot fognak élvezni, de mi történik a madarakkal?
- Azoknak is bántatlanságot biztosítok, uram.
- Mahárádzsa, ezek szerint a madarak bántatlanságot fognak élvezni, de mi történik a vízben lakó halakkal?
- Azoknak is bántatlanságot biztosítok, uram.
Így a Nagy Lélek kikönyörögte a királytól a bántatlanságot minden élőlény számára. Felkelt, az öt parancsolat megtartására buzdította a királyt, és Buddha-nyájassággal a Tanra oktatta:
- Járj igazságban, mahárádzsa! Ha atyával és anyával, fiúval és lánnyal, papokkal és közemberekkel, városlakókkal és a falu népével szemben igazságosan jársz el, részrehajlás nélkül jársz el, tested elhagyása után boldogság helyére, az égi világba kerülsz.
Még néhány napig a parkban maradt, a királyt oktatta, majd a gazella-falka kíséretében az erdőbe távozott. A gazellaünő is megellett, virágbimbó szépségű gidája született. Az játszadozás közben Faág-gazella közelébe került. Mikor anyja látta, hogy Faág-gazella közelébe kerül, figyelmeztette:
-Gyermekem, ezentúl ne menj ennek a közelébe; inkább tartózkodjál Fatörzs-gazella közelében!
És ezt a verset mondta:

Maradj Fatörzs-gazellánál! Faágat messze elkerüld!
Halál is jobb Fatörzs mellett, mint élet a Faág körül.

Ezután azonban a bántatlanságot élvező gazellák lelegelték az emberek vetését. Az emberek nem mertek rájuk lőni, vagy elzavarni őket:
- Ezek a gazellák bántatlanságot élveznek!
Összegyülekeztek a király udvarában, és beszámoltak az ügyről a királynak.
- A nemes Fatörzs-gazella a kegyemet élvezi, kegyben részesítettem. Inkább elállnék királyságomtól, mintsem neki tett ígéretemtől. Távozzatok! Az uralmam alatt álló területen senki se lőjön gazellákra - mondta a király.
Fatörzs-gazella értesült a történtekről. Összehívta a gazella-falkát, és eltiltotta őket:
- Ezentúl mások vetését ne legeljétek le!
Az embereknek is megüzente:
-Ezentúl a gabonát vető emberek ne állítsanak kerítést vetésük védelmére, csak levelekkel kerítsék körül a földet, jelzésként.
Ettől fogva vált szokássá a földeken a levelekből font jelzés, és azóta nincs gazella, amelyik áthágná a jelző leveleket, mert ezt az utasítást kapták a Bódhiszattvától.
Így utasította a Bódhiszattva a gazellafalkát, s amikor leélte életét, a gazellákkal együtt méltó sorsra távozott. A király is követte a Bódhiszattva tanítását, jócselekedeteket művelt, és méltó sorsra távozott.

Amikor a Mester befejezte a tanulságos történetet, mondván: "Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy az apáca és Kumára-kasszapa oltalmazója voltam; már előző életükben is oltalmazójuk lettem" -, utána figyelmeztette őket a négy nemes igazságra. A két történet elmondása után a kapcsolatot is feltárta a születések között:
- Akkor Dévadatta volt Faág-gazella, falkája Dévadatta mostani gyülekezete, az apáca volt a gazella-ünő, Kumára-kasszapa a gidája, a király Ánanda, Fatörzs-gazella pedig én voltam.


A víziördög

Amikor a Mester Kószala tartományban alamizsna-kérő vándorútja során Nalakapána, azaz Nádszálból ivó nevű faluba érkezett, és a falu melletti lótusz-tó partján fekvő kétaka-erdőben időzött, a nádszálakkal kapcsolatban mondta el az alábbi történetet. Ugyanis akkortájt történt, hogy a Nalakapána melletti lótusz-tóban megfürdő szerzetesek a szerzetesnövendékekkel bambusznád-szálakat hozattak, hogy tűtartót készítsenek belőlük maguknak. De mikor látták, hogy minden nádszál belül végig üreges, bogok nélkül, a Mesterhez járultak, és megkérdezték:
-Urunk, bambusznád-szálakat hozattunk, hogy tűtartót készítsünk belőlük, de ezek a nádszálak tövüktől hegyükig végig üregesek, bogok nélkül. Mi ennek az oka?
- Szerzetesek, ez egy régebbi rendelésem következménye - szólt a Mester, és elmondta a múltbeli történetet:

Valaha ez az erdőszéli táj sűrű erdőség volt. Az itt lévő lótusz-tóban egy víziördög lakott, amelyik mindenkit felfalt, aki a vízbe belépett. Abban az időben a Bódhiszattva majomkirály volt, akkora, mint egy őzgida. Nyolcvanezer majom élén ebben az erdőben lakott, népét őrizve. Óvta a majom-csapatot:
- Kedveseim, ebben az erdőben méregfák és démonok-lakta tavak is vannak. Mielőtt olyan gyümölcsöt fogyasztanátok, amilyenből még nem ettetek, vagy olyan vízből innátok, amilyenből még nem ittatok, először engem kérdezzetek meg.
-Jól van - ígérték meg azok. Egy napon olyan helyre érkeztek, ahol még nem jártak. Egész nap kóboroltak vizet keresve, és végül egy lótusz-tóra bukkantak. Azonban nem ittak a vízből, hanem leültek, és a Bódhiszattva érkezésére vártak. Megérkezett a Bódhiszattva.
- Miért nem ittatok, kedveseim? - kérdezte.
- A te érkezésedre vártunk.
-Helyes, kedveseim - felelte a Bódhiszattva, körüljárta a tavat, és vizsgálta a lábnyomokat. Látta, hogy csak odavezető nyomok vannak, visszatérők nincsenek. Kitalálta, hogy szörnyetegek szállták meg a tavat.
-Jól tettétek, kedveseim, hogy nem ittatok a vízből. Szörnyetegek szállták meg.
A víziördög látta, hogy nem ereszkednek le a vízhez. Meghasította a vizet, kiemelkedett belőle rémítő alakban, kék hassal, sápadt arccal, vérvörös kézzel és lábbal, és megkérdezte:
- Miért ültök itt? Ereszkedjetek le a vízhez, igyatok!
Ekkor a Bódhiszattva megkérdezte:
- Te vagy-e az itt lakó víziördög?
- Igen, én vagyok.
- Aki leereszkedik a vízhez, azt ugye elfogod?
- Igen, elfogom. Aki ide leereszkedik, a madaraktól elkezdve, azt nem eresztem el. Benneteket is mindnyájatokat fel foglak falni.
- Mi nem fogjuk hagyni, hogy felfalj.
- De inni akartok a vízből.
- Igen, inni fogunk a vízből, de mégsem fogunk zsákmányodul esni.
- Hát akkor hogyan akartok inni a vízből?
- Te azt hiszed, hogy le fogunk ereszkedni a vízhez, úgy fogunk inni belőle. Mi azonban nem megyünk oda, hanem mindegyikőnk, mind a nyolcvanezren, fogunk egy-egy nádszálat, s mintha lótusz szárán szívnánk vizet, úgy fogunk azzal vizet szívni a te tavadból. Így te nem tudsz felfalni bennünket.
A Mester tehát megoldást talált, és ezt a verset mondta:

Odamenő nyomot látok, de visszatérő nyom sehol.
Hát nádszálon szívjunk vizet, hogy ne vesszünk oda mi is.

Így beszélt a Bódhiszattva, és szólt, hogy hozzanak neki egy bambusznád-szálat. Felidézte a Tökéletességeket, hivatkozott az Igazság erejére, és belefújt a nádszálba. A nádszál véges-végig üregessé vált, anélkül, hogy a bogok megmaradtak volna benne. Így egymás után hozatta a nádszálakat, beléjük fújt, úgy adta tovább. Ezután körüljárta a lótusz-tavat, és megparancsolta:
- Minden itt növő nádszál végig üreges legyen!
Ez idő óta e tó körül növő nád mind üreges belül.
A Bódhiszattva a parancs kimondása után fogott egy nádszálat, és leült a parton. A nyolcvanezer majom mindegyike szintén fogott egy-egy nádszálat, és körbeülték a tavat. Amikor a Bódhiszattva a nádszálon vizet szívott, a többiek szintén
a parton ülve szívták a vizet. Így inni tudtak, anélkül, hogy a víziördög egyet is el tudott volna fogni közülük. Ekkor dühösen tanyájára távozott. A Bódhiszattva is visszatért az erdőbe kísérőivel.

Amikor a Mester befejezte a tanulságos történetet, mondván: "Szerzetesek, egy régebbi rendelésem következménye az, hogy ezek a nádszálak végig üregesek" -, utána a kapcsolatot is feltárta a születések között:
- Akkor Dévadatta volt a víziördög, Buddha gyülekezete volt a nyolcvanezer majom, a találékony majomkirály pedig én voltam.


A táncoló páva

Amikor a Mester Dzsétavanában tartózkodott, az egyik szerzetessel kapcsolatban mondta el az alábbi történetet, akinek sok holmija volt. A Mester megkérdezte a szerzetestől:
- Igaz, hogy sok holmid van, szerzetes?
- Igaz, mester.
- Miért gyűjtöttél magadnak sok holmit?
Az illető nem hallgatta tovább, megharagudott, ledobta magáról felső és alsó ruháját, és félmeztelenül állt a Magasztos elé:
- Ezentúl így fogok járni!
- Fúj, fúj! - kiáltották az emberek.
Ő elfutott, visszatért az alacsonyabb rendű - világi - életbe. A szerzetesek összegyűltek a tanító csarnokban, és illetlen viselkedését tárgyalták:
- Éppen a Mester színe előtt viselkedett így!
Belépett a Mester, és megkérdezte a szerzetesektől:
- Milyen kérdés megbeszélésére ültetek össze, szerzetesek?
- Mester, ez a szerzetes a te színed előtt, és a hívek négy csoportjának közepén megfeledkezett minden szeméremről, közmegbotránkozásra ide állt meztelenül, mint egy falusi suhanc, s visszatért az alacsonyabb rendű életbe, elvetve az igaz tant. Az ő illetlen viselkedését tárgyaljuk.
- Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy ez a szerzetes szemérmetlen viselkedésével elveszítette az igaz tan gyöngyszemét; már előző életében is elveszítette azt a lehetőséget, hogy asszonyok gyöngyszemét nyerje feleségül - szólt a Mester, és elmondta a múltbeli történetet:

Egykor régen, az első világkorban, a négylábú állatok az oroszlánt választották királlyá, a halak a bálnát, a madarak az aranyhattyút. Aranyhattyú királynak gyönyörű hattyú-leánya volt. Atyja egy kívánsága teljesítését ígérte. Ő azt kérte, hogy azt választhassa férjül, aki megtetszik neki. A hattyúkirály teljesítette kívánságát, és összehívta az összes madarat a Himálajára. Hattyúk, pávák és mindenféle madár-népség összesereglett, és egy nagy, sziklás fennsíkon gyülekeztek. A hattyúkirály hivatta lányát, s odaküldte, hogy válassza ki, aki megtetszik neki. Lánya szemügyre vette a madársereget, és a drágakő csillogású nyakú, tarka farktollú páván akadt meg a szeme.
- Ez legyen a férjem - döntött.
A madárgyülekezet a pávához sereglett:
- Kedves páva, a férjet választó királylánynak az összes madár közül te tetszettél meg legjobban.
A páva nagy örömében így szólt:
- Pedig még nem is láttad igazi tehetségemet!
Azzal megfeledkezve a szeméremről, a nagy madárgyülekezet kellős közepén kiterjesztette szárnyát, és táncolni kezdett, s tánc közben megmutatta hátsó felének meztelenségét. Aranyhattyú király restelkedett:
- Ez nem ismer sem belső szeméremérzetet, sem külső illendőséget. Akiből ennyire hiányzik a szégyenérzet, ahhoz nem adom feleségül a lányomat.
És a madárgyülekezet előtt ezt a verset mondta:

Csodás a hangod, gyönyörű a hátad,
nyakad ragyog, mint a csiszolt lazúrkő,
ölesre széttárt legyező a farkad -
de eljátszottad a leányt a tánccal.

Rögtön ott a gyűlésen egy hattyú-ifjúhoz, nővére fiához adta feleségül leányát. A páva, aki elesett a hattyúlánytól, megszégyenülten felrepült, és elmenekült. A hattyúkirály is visszatért lakhelyére.

Amikor a Mester befejezte a tanulságos történetet, mondván: "Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy ez a szerzetes szemérmetlen viselkedésével elveszítette az igaz tan gyöngyszemét; már előző életében is elveszítette azt a lehetőséget, hogy asszonyok gyöngyszemét nyerje feleségül" -, utána a kapcsolatot is feltárta a születések között:
- Akkor a sok holmit gyűjtő szerzetes volt a páva, a hattyú-király pedig én voltam.


Fürjek viszálya

Amikor a Mester Kapilavatthu közelében egy vadfügefa-parkban tartózkodott, egy teherhordó fejtekercs körül kitört vitával kapcsolatban mondta el az alábbi történetet.
A Mester rokonait intette:
- Mahárádzsák, helytelen, ha rokonok egymással vitáznak. Egykor az állatok is, amikor összefogtak, legyőzték ellenségeiket, de amikor összevesztek, elpusztultak.
A rokon királyok kérésére elmondta a múltbeli történetet:
Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva fürjként öltött testet. Sok ezer fürj vezéreként az erdőben tanyázott. Ekkor történt, hogy egy madarász vetődött tartózkodó helyükre, és a fürj hangját utánozta. Amikor a fürjek odasereglettek, hálót vetett rájuk. Összefogta a háló szélét, beszorította a madarakat, kosarába rakta, hazavitte, eladta; ezek árából élt.
Egy napon a Bódhiszattva így beszélt a fürjekhez:
- Ez a madarász egész nemzetségünket kipusztítja. Van egy ötletem, hogy ne tudjon megfogni bennünket. Ha legközelebb hálót vet rátok, mindegyikőtök dugja ki a fejét a háló egy-egy szemén, emeljétek meg a hálót, repüljetek vele oda, ahová gondoljátok, s dobjátok le egy tüskebozótba. Így minden alkalommal megmenekülünk tőle.
- Helyes - értettek egyet vele mindannyian.
Másnap, amikor a madarász rájuk vetette a hálót, a Bódhiszattva javaslatának megfelelően felemelkedtek a hálóval, egy tüskebozótba repültek vele, kibújtak alóla, és elmenekültek. Mire a madarász kibogozta a hálót, ráesteledett, és üres kézzel tért haza. A következő naptól kezdve mindig ugyanezt ismételték meg a fürjek. A madarász napnyugtáig a háló kibogozásával bajlódott, és zsákmány nélkül, üres kézzel tért haza. Felesége megmérgelődött:
- Te napról napra üres kézzel térsz haza! Sejtem, hogy van valakid, akit eltartasz!
- Kedvesem, nincs senkim rajtad kívül, akit eltartsak. De ezek a fürjek összebeszéltek, s ha rájuk vetem a hálómat, felemelik, tüskebozótba ejtik, és elrepülnek. De ne aggódjál; nem fognak mindig egyetértésben élni. Ha összevesznek, valamenynyit elfogom, elhozom, s arcodat ismét mosolyra derítem.
És ezt a verset mondta nejének:

Most elrepül a hálómmal az egyetértő fürj-csapat,
de markomba kerülnek, ha kitör közöttük a viszály.

Néhány nap múltán az egyik fürj, miközben leszállt a földre táplálékot keresgélni, véletlenül rálépett egy másiknak a fejére. A másik megharagudott:
- Ki lépett a fejemre?
- Én léptem rád véletlenül, ne haragudjál.
De bizony az csak haragudott. Szó szót követett, végül egymást gúnyolták:
- Azt hiszem, te egymagad is fel tudnád emelni a hálót!
Vitájuk hallatán a Bódhiszattva gondolkodóba esett:
- Ahol vita van, ott nincs biztonság. A vége az lesz, hogy nem fogják felemelni a hálót, mindannyian rajta vesztenek, a madarász lesz a nyertes. Én nem óhajtok ezen a helyen maradni.
Maga köré gyűjtötte követőit, és máshová távozott.
Néhány nap múlva újra jött a madarász, a fürj hangját utánozta, s mikor a madarak odagyűltek, rájuk vetette a hálót. Ekkor az egyik fürj odafordult a másikhoz:
- Amikor a hálót emelted, állítólag lekopott a fejedről a toll. Nocsak, emeld meg! - mondta. Erre a másik:
- Amikor a hálót emelted, állítólag mindkét szárnyadból kihullott a toll. Nocsak, emeld meg!
Miközben a "Nocsak, emeld meg!"-et mondogatták, a madarász emelte meg a hálót, beszorította őket, kosarába rakta, hazavitte, felesége arcát mosolyra derítette.
Amikor a Mester befejezte a tanulságos történetet, mondván: "Mahárádzsa, helytelen, ha rokonok között viszály tör ki, mert a viszály a pusztulás gyökere" -, utána a kapcsolatot is feltárta a születések között:
- Akkor Dévadatta volt a balga fürj, az okos fürj pedig én voltam.


A fürj, a majom és az elefánt rangvitája

Egykor régen a Himálajában egy nagy vadfügefa tövében három barát tanyázott: egy fürj, egy majom és egy elefánt. Azonban hiányzott belőlük a kölcsönös tisztelet, tapintat, és az együttélés szabályainak ismerete. Egyszer aztán gondolkozóba estek:
- Nincs rendjén, hogy így viselkedünk egymással szemben. Aki a legidősebb közülünk, azt részesítsük illő tiszteletben. De ki a legidősebb?
Ezen töprengtek, míg egy napon ötletük támadt a megoldásra. Ahogy hármasban a vadfügefa tövében üldögéltek, a fürj és a majom megkérdezte az elefánttól:
- Elefánt barátunk, mekkora volt ez a vadfügefa akkor, amikorra legrégebben visszaemlékezel?
- Barátaim, amikor aprócska elefántborjú voltam, ez még csak sarjú fácska volt, át tudtam lépni fölötte. S ha fölébe álltam, a legfelső ága a köldökömig ért. Tehát azóta ismerem, amióta kisarjadt - mondta az elefánt.
Ezután a majomhoz intézte ugyanazt a kérdést a másik kettő.
- Barátaim, amikor majomkölyök voltam, a földön ülve kinyújtottam a nyakamat, úgy rágtam le ennek a fügefasarjnak a tetejéről a zsenge hajtásokat. Tehát azóta ismerem, amióta apró fácska volt - mondta a majom.
Végül a fürjnek tette fel ugyanezt a kérdést a másik kettő.
- Barátaim, megelőzőleg nem messze innét egy öreg vadfügefa állt. Én annak a gyümölcsét fogyasztottam, és a magot ide ürítettem; ebből sarjadt ki ez a fa. Tehát még ki sem hajtott, amióta ismerem. Így én idősebb születésű vagyok nálatok - mondta a fürj.
Ezek után a majom és az elefánt így szólt a bölcs fürjhöz:
- Barátunk, te vagy a legidősebb közöttünk. Mostantól fogva tisztelet, becsület, hódolat, alázat, figyelmesség, tapintat, előzékenység, udvariasság illet meg részünkről, és megfogadjuk tanácsaidat. Te viszont tanácsokkal és utasításokkal láss el bennünket.
Ettől fogva a fürj tanácsokat adott nekik, és az erényes élet szabályaira oktatta őket, amelyeket maga is megtartott. Így mindhárman követték az erényes élet öt szabályát, tiszteletet és tapintatot tanúsítottak egymással szemben, az együttélés követelményeinek eleget tettek, és életük végeztével az istenek világában biztosítottak maguknak helyet.



A rák és a kócsag

Egykor régen a Bódhiszattva egy erdőségben egy lótusz-tó mellett álló fán öltött testet, mint a fa védőszelleme. Akkortájt abban az aprócska tóban nyaranta mindig elapadt a víz. Sok hal élt benne. Egy kócsag felfigyelt a halakra, és így gondolkozott:
- Valamit ki kellene találnom, hogy félrevezessem ezeket a halakat, és megegyem őket.
Gondolt egyet, és leült a tó partján, mély gondolatokba merülve. A halak észrevették, és megkérdezték tőle:
- Tiszteletreméltó úr, min töprengsz itt ülve?
- A ti sorsotokon töprengek itt ültömben.
- Miért töprengsz a mi sorsunkon, tiszteletreméltó úr?
- Ebben a tóban a víz sekély, a táplálék fogytán van, a nyár forró. Mi lesz most ezekkel a halakkal? Emiatt ülök itt a ti sorsotokon töprengve.
- Mitévők legyünk, tiszteletreméltó úr?
- Ha megfogadjátok tanácsomat, egyenként a csőrömbe veszlek, elszállítalak egy nagyobb tóba, amelyben ötféle színű lótusz virul, abban leraklak.
- Tiszteletreméltó úr, a világ teremtése óta nem létezett olyan kócsag, amely a halak sorsa miatt aggódott volna. Te egyenként fel akarsz falni bennünket.
- Ha megbíztok bennem, nem fallak fel. Ha nem hiszitek el nekem, hogy létezik ez a tó, küldjetek el velem egy halat, hogy megtekintse a tavat.
A halak hittek neki, és rábíztak egy félszemű nagy halat, gondolván, hogy ez a vízben is, a szárazföldön is megállja a helyét.
- Vidd ezt magaddal!
Magával vitte, letette a tóba, megmutatta neki az egész tavat, majd visszavitte és a többi hal közé engedte. A hal áradozott a tó szépségéről a többi halnak. Beszámolója hallatán kedvük támadt átköltözni.
- Rendben van, tiszteletreméltó úr, szállíts oda bennünket!
A kócsag elsőnek az előző félszemű halat fogta, a másik tó partjáig vitte, megmutatta neki a tavat, majd a tóparton álló fára szállt le vele, beszorította két faág közé, csőrével agyonverte, húsát megette, csontvázát a fa tövébe szórta, azután viszszatért:
- Bedobtam a vízbe azt a halat, jöhet a második!
Ezzel a cselfogással valamennyit sorra elvitte, felfalta őket,
s végül már egyetlen halat sem talált. Egyedül egy rák maradt még hátra. A kócsag azt is fel akarta falni, és szólt:
- Te rák, az összes halat elszállítottam, a lótusz-borította tóban elengedtem; gyere, téged is elviszlek.
- Hogyan viszel, hogyan fogsz tartani?
- A csőrömbe foglak szorítani.
- Ha így viszel, út közben el fogsz ejteni; nem megyek veled.
- Ne félj, szorosan foglak tartani.
A rák gondolkozóba esett:
- Amikor ez elvitte a halakat, valószínűleg nem dobta őket
a tóba. Ha engem valóban a tóba dob, rendben lesz; ha nem dob be, átharapom a nyakát, és elveszem az életét.
Így szólt hozzá:
- Kócsag barátom, te nem bírsz erősen szorítani; a mi fajtánk viszont erősen szorít. Ha az ollómmal belekapaszkodom a nyakadba, erősen tudom tartani a nyakadat, s akkor veled megyek.
A kócsag nem jött rá, hogy a rák túl akar járni az eszén, és beleegyezett. A rák az ollójával keményen megszorította a nyakát, mintha kovács fogójával szorítaná, és mondta:
- Mehetünk.
Odavitte, megmutatta neki a tavat, majd a tóparti fa irányába szállt vele. A rák megszólalt:
- Nagybátyám, a tó amarra van, te pedig emerre viszel.
- Kedves unokaöcsém vagy, hogy így szereted a nagybátyádat - mondta a kócsag. - Úgy látszik, rabszolgádnak nézel, akivel szállíttatod magadat. Látod ott a fa tövében azt a csontrakást? Felfaltam az összes halat, most téged is fel foglak falni.
- A halakat ostobaságuk miatt tudtad felfalni; én azonban nem hagyom felfalni magamat, hanem én pusztítalak el téged. Ostobaságodban nem jöttél rá, hogy félrevezettelek. Ha veszni kell, mindketten elveszünk. Levágom a fejedet, és ledobom
a földre - szólt a rák, és megszorította a nyakát, mintha harapófogóval szorítaná.
A kócsag halálfélelemben, könnyben úszó szemmel, tágra tárt csőrrel könyörgött:
- Uram, nem eszlek meg, ajándékozz meg életemmel!
- Ha így áll a dolog, vigyél le a földre, eressz el a tóban!
A kócsag visszafordult, leszállt a tóparton, és a rákot a tóparti iszapba rakta le. A rák átvágta a nyakát, mintha lótusz szárát vágná át ollóval, majd bemászott a vízbe. A csodálatos eset láttán a fán lakozó szellem helyeslést kiáltott, és az egész erdőben visszhangzó, csengő hangon ezt a verset mondta:

Mégis csak rajta veszt végül a csavaros eszű csaló;
az ő eszén is túljárnak, úgy, mint a rák a kócsagén.


Mára, a Gonosz, megszégyenül

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy benáreszi nagykereskedő családjában öltött testet, és jólétben, minden gyönyörűség élvezetében nevelkedett, mint egy istenfiú. Mikor felnövekedett és érett kort ért el, tizenhat éves korára minden tudományban tökélyre tett szert. Atyja elhunyta után átvette nagykereskedői üzletét. Hat alamizsnás hajlékot építtetett, négyet a város négy kapujában, egyet a város közepén, egyet lakhelye kapujában. Bőkezűen osztogatott alamizsnát, az erényes élet szabályait megtartotta, az áhítati napokat megülte.
Egyik reggelen, amikor a Bódhiszattvának választékos ételekből készült, ízletes reggelit tálaltak fel, egy Paccsékabuddha felébredt hét napos révületéből, s látva, hogy itt az ideje alamizsnagyűjtő körútra indulásának, úgy döntött, hogy aznap a benáreszi nagykereskedő kapujához járul élelmet koldulni. Fogát megtisztította bétel-gallyal, száját kiöblítette az Anótatta-tó vizével, megállt a Manószilá-fennsíkon, felöltötte köntösét, felövezte magát, magára borította felső ruháját, kezébe vette bűverővel elővarázsolt alamizsnás szilkéjét, és
a levegőben repülve a Bódhiszattva háza ajtajába ért, éppen abban a pillanatban, amikor feltálalták neki a reggelit. Amikor a Bódhiszattva megpillantotta, felállt ültéből, tiszteletét fejezte ki, és a szolgájára pillantott.
- Mi a teendőm, uram?
- Hozd ide a tisztelendő úr szilkéjét - utasította.
Ekkor Mára, a Gonosz, összerezzent és felpattant:
- Ez a Paccsékabuddha hetednapja evett utoljára; ha ma sem kap enni, éhen hal. Őt is elpusztítom, a nagykereskedőt is meggátolom az alamizsnálkodásban.
Egy szempillantás alatt ott termett, a ház közepére egy nyolcvan singnyi tűzgödröt varázsolt, izzó, lángoló akácparázszsal telve, amely úgy lobogott, mint a szörnyű Avícsi-pokol tüze. Miután ezt előteremtette, várakozóan megállt a levegőben.
Az alamizsnás szilke átvételére induló ember iszonyúan megrémült a látványtól, és visszafordult.
- Miért fordultál vissza, fiam? - kérdezte a Bódhiszattva.
- Uram, a ház közepén egy hatalmas, izzó, lángoló tűzgödör tátong.
Ahogy egyik ember a másik után arrafelé közeledett, mindegyik rémületbe esett, és sebesen elmenekült.
- Minden bizonnyal az álnok Mára erőlködik, hogy meggátoljon az alamizsnálkodásban - gondolta a Bódhiszattva. - De ne higgye akár száz, akár ezer Mára, hogy engem meg tudnak ingatni. Ma meglátjuk, ki az erősebb, ki a hatalmasabb, én-e, vagy Mára.
Ezzel saját maga fogta a frissen készült étellel rakott tálat, kilépett szobájából, és megállt a tűzgödör szélén. Felnézett
a levegőbe, megpillantotta Márát.
- Ki vagy? - kérdezte.
- Én vagyok Mára.
- Ezt a tűzgödröt te teremtetted?
- Igen, én.
- Miért?
- Hogy téged meggátoljalak az alamizsnálkodásban, és a Paccsékabuddha életét kioltsam.
- Nem tűröm, hogy meggátolj az alamizsnálkodásban, sem hogy a Paccsékabuddha életét kioltsad. Ma meglátjuk, ki az erősebb, én, vagy te.
A tűzgödör szélén állva, így beszélt:
- Tiszteletreméltó Paccsékabuddha, ha fejjel zuhannék ebbe a tűzgödörbe, akkor sem fordulnék vissza; csupán téged kérlek, hogy fogadd el a neked felajánlott ételt.
És ezt a verset mondta:

A pokolba zuhanjak bár, fejjel le, lábbal ég felé,
akkor sem rettenek vissza, csak vedd át adományomat.

Ekkor a Bódhiszattva, kezében tartva az étellel rakott tálat, rendíthetetlen nyugalommal a tűzrakás tetejére lépett. Ebben a pillanatban a nyolcvan singnyi mély tűzgödör fenekéről
a felszínre emelkedett egy hatalmas, gyönyörű lótuszvirág, és a Bódhiszattva talpa alá simult. A lótuszvirág kelyhéből virágpor-felhő hullott a Nagy Lélek fejére, és egész testét úgy beborította, mintha aranyporral lett volna behintve. Ő a lótusz közepén állva, a Paccsékabuddha alamizsnás szilkéjébe borította az ízletes, választékos ételt. A Paccsékabuddha átvette, kegyesen fogadta, majd az edényt feldobta a levegőbe, és maga is az egész tömeg szemeláttára a magasba emelkedett, és a Himálajába repült, mintha valami különös alakú felhőgomoly úszna az égen.
A legyőzött Mára mérgesen távozott lakhelyére.


Kertet öntöző majmok

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a városban holdtölte-ünnepséget hirdettek. Az ünnepet hirdető dobszó hallatára a városlakók mindnyájan az ünnepségre készülődtek.
Ebben az időben a király parkjában sok majom élt. A parkot gondozó kertésznek jó ötlete támadt:
- A városban ünnepséget hirdettek. A majmokra fogom bízni az öntözést, és elmegyek szórakozni az ünnepségre.
Megkereste a vezérmajmot, és megkérdezte:
- Kedves majomvezér, ebből a parkból nektek is hasznotok van: virágot, gyümölcsöt, hajtásokat ehettek benne. A városban ünnepséget hirdettek, én elmegyek szórakozni oda. Tudnátok-e öntözni a parkban a fiatal fákat, amíg távol leszek?
- Rendben van, öntözni fogjuk.
- Végezzétek szorgalmasan - mondta, és átadta az öntözésre szolgáló bőrtömlőket, facsöbröket, majd távozott.
A majmok fogták a bőrtömlőket, facsöbröket, és hozzáláttak a fiatal fák öntözéséhez. Egyszer csak a vezérmajom így szólt:
- Halljátok-e, majmok! Takarékoskodni kell a vízzel. Mielőtt meglocsolnátok a fákat, mindegyiket húzzátok ki a földből, nézzétek meg a gyökereket, és a mély gyökerű fákra sok vizet öntsetek, a kisebb gyökerűekre keveset. Ha elfogy a vizünk, nem tudunk többet keríteni.
- Rendben van - vették tudomásul a majmok, és úgy tettek.
Ekkortájt egy bölcs ember meglátta, hogy mit művelnek a király parkjában, és rájuk szólt:
- Halljátok-e, majmok! Miért húztok ki minden fiatal fát
a földből, és miért öntitek rá a vizet a gyökér mérete szerint?
- Így parancsolta a majomvezér.
- Óh, az ostoba tudatlanok azt hiszik, hogy hasznos munkát végeznek, és közben kárt okoznak - gondolta, és ezt a verset mondta:

Hasznot sohase várj attól, aki csak kártevéshez ért;
az ostoba mindent elront, úgy, mint az öntöző majom.

Ezzel a verssel feddte meg a bölcs a vezérmajmot, és követői társaságában elhagyta a parkot.


A varázstudó pap és a rablók

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, élt egy faluban egy pap, aki ismerte a Védabbha nevű varázsigét. Ez a varázsige rendkívül értékes volt. Ha megfelelő csillagálláskor az ég felé nézve elmondták a varázsigét, akkor az égből drágakőeső esett hétféle drágakőből.
Ebben az időben a Bódhiszattva ennek a papnak a tanítványa volt. Egy alkalommal a pap a Bódhiszattva társaságában valamilyen ügy elintézésére elindult falujából Csétija országba. Az odavezető úton, egyik erdőben ötszáz rabló állta el az utat, akik Küldő néven voltak ismeretesek. (Miért hívták őket Küldőnek? Mert ha két embert elfogtak, az egyiket elküldték váltságdíjért. Ha például elfogtak egy apát a fiával együtt, ezt mondták az apának: "Ha elhozod a váltságdíjat, fiaddal együtt távozhatsz." Ugyanígy ha anyát fogtak el lányával együtt, az anyát küldték el; ha idősebb és fiatalabb testvért, az idősebbet; ha mestert tanítványával fogtak el, a tanítványt küldték el.)
A Küldők elfogták a Bódhiszattvát és a varázsige-tudó papot, és a Bódhiszattvát küldték el váltságdíjért. A Bódhiszattva elköszönt mesterétől, és figyelmeztette:
- Egy vagy két nap múlva visszatérek; ne aggódjál. Azonban fogadd meg a tanácsomat: ma fog bekövetkezni a kincseső felidézésére alkalmas csillagállás. Eszedbe ne jusson, hogy a szenvedés miatti türelmetlenségedben elmondd a varázsigét, és kincsesőt hullass! Ha felidézed az esőt, saját magadra is pusztulást idézel vele, meg erre az ötszáz rablóra is.
Ezután elindult a váltságdíjat előteremteni.
Naplemente után a rablók megkötözték a papot, és ledobták a földre. Ebben a pillanatban emelkedett fel a keleti égbolton a telihold korongja. A pap megfigyelte a csillagállást, és így gondolkozott:
-Elérkezett a kincseső felidézésére alkalmas csillagállás. Minek tűrjem tovább balsorsomat? Ha elmondom a varázsigét, drágakőesőt hullatok, megadom a rablóknak a váltságdíjat, és kedvemre távozhatok.
Megszólította a rablókat:
- Rablók, miért tartotok fogva?
- A váltságdíjért, tisztelendő úr.
-Ha váltságdíjra van szükségetek, azonnal oldjatok ki a kötelékekből, mossátok meg fejemet, öltöztessetek vadonatúj köntösbe, illatosítsatok illatos kenetekkel, ékesítsetek virágokkal, utána hagyjatok magamra.
A rablók e szavak hallatára úgy cselekedtek. A pap megfigyelte a csillagállást, elmondta a varázsigét, és közben felnézett az égre. Azonnal drágakövek hullottak az égből. A rablók összeszedték a kincseket, felsőruhájukba kötötték, és tovább indultak. A pap is utánuk ment.
Ezután a rablókat másik ötszáz rabló fogta el.
- Miért fogtatok el?
- Váltságdíjért.
- Ha váltságdíjat akartok, fogjátok el ezt a papot! Ő csak felnézett az égre, és az kincsesőt hullatott; mi is úgy kaptunk belőle.
A rablók elengedték a többi rablót, és a paphoz szóltak:
- Nekünk is adj váltságdíjat!
-Adnék nektek is váltságdíjat, de csak egy év múlva fog újra bekövetkezni a kincseső felidézésére alkalmas pillanat. Ha kincsre van szükségetek, várjatok addig.
A rablók megmérgelődtek:
-Te hitvány pap! A többieknek már most felidézted a kincsesőt, bennünket meg arra kényszerítesz, hogy még egy évig várjunk!
Éles karddal kettéhasították a papot, útfélre vetették, az előző rablók nyomába eredtek, összeverekedtek velük, valamenynyit lemészárolták, magukhoz ragadták a kincseket. Ezután kétfelé osztották a zsákmányt, és egymással is összevesztek. Addig harcoltak, amíg kétszázötven - kétszázötven embert megöltek. A végén már csak ketten maradtak. Így mind az ezer ember elpusztult.
A megmaradt két ember elcipelte a kincset egy falu közelébe, és ott elrejtették a bozótban. Egyikük kivont karddal leült őrködni, a másik fogott egy adag rizst, és elindult a faluba, hogy megfőzesse.
A kapzsiság a pusztulás gyökere. A kincs mellett őrködő így gondolkozott:
- Ha a társam visszatér, ezt a kincset kétfelé kell osztani. Mi volna, ha rögtön visszaérkezése pillanatában egy kardcsapással elintézném?
Kivonta kardját, és társa visszatértét várva üldögélt. De a másik is így gondolkozott:
- Ezt a kincset kétfelé kellene osztani. Mi volna, ha most mérget tennék az ételbe, megetetném vele, eltenném láb alól, így egyedül jutnék a kincs birtokába?
Mikor az étel megfőtt, saját maga evett belőle, a maradékba mérget tett, fogta, és visszatért vele. Mihelyt letette az ételt, a másik abban a pillanatban kettéhasította kardjával, a hullát félreeső helyen elrejtette, megette az ételt, és ugyanazon a helyen kimúlt a világból. Így a kincs miatt mindnyájan elpusztultak.
A Bódhiszattva egy vagy két nap múlva megérkezett a váltságdíjjal. Nem találta az előző helyen a tanítóját, de meglátta a földön a kiszóródott kincseket.
- Mesterem bizonyára nem fogadta meg tanácsomat, kincsesőt idézett fel, és mindnyájan elpusztultak.
Tovább haladt az országúton, s megpillantotta tanítója kettévágott hulláját az útfélen.
- Nem fogadta meg tanácsomat, és rajtavesztett.
Száraz fát gyűjtött, máglyát rakott, elhamvasztotta tanítóját, erdei virágokkal hódolt emlékének. Tovább ment, rátalált a lemészárolt ötszázra, távolabb a kétszázötvenre, s így sorban, míg végül már csak két halott hiányzott. Elgondolkozott:
- Kettő híján kereken ezren pusztultak el. A maradék két rablónak is elő kell kerülnie; azok sem maradhattak életben. Vajon hová lettek?
Tovább haladt, rábukkant arra az ösvényre, amelyen a kincsekkel a sűrűségbe hatoltak. Megpillantotta a batyuba kötött kincshalmazt, majd a felborult evőedény mellett fekvő halottat. Minden világossá vált előtte:
- Nyilván ők művelték egymással mindezt. De hol lehet a legutolsó?
Azt is megtalálta egy félreeső helyen.
- Mesterem nem fogadta meg tanácsomat, és önfejűsége révén saját vesztébe rohant, és további ezer embert is elveszejtett. Bizony, akik ügyetlenül és meggondolatlanul keresik boldogulásukat, csúfos bukás lesz a sorsuk, mint mesteremnek - gondolta, és ezt a verset mondta:

Aki ügyetlenül próbál előbbre jutni, rajta veszt.
A papot rablók ölték meg, és mind elpusztultak vele.

Ahogy mesterem ügyetlenül és rosszkor ügyeskedett, és a kincseső felidézése révén maga is elpusztult, mások pusztulásának is okozójává vált, ugyanúgy mindenki más, aki ügyetlenül próbálja a maga hasznát elérni, mindenképpen tönkreteszi saját magát is, és mások pusztulásának is okozójává válik - kiáltotta az erdőbe az erdei istenek helyeslése közepette, s a mondott verssel az igazságra tanított. A kincset sikeresen hazaszállította, egész élete során alamizsnát osztott belőle, és más nemes célokra fordította. Élete végén az égbe távozott.


A földbe ásott király

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva az első királyné méhében öltött testet. Névadása napján a Szílava-kumára, azaz Igazlelkű királyfi nevet nyerte. Tizenhat éves korára minden tudományban tökélyre tett szert, és később amikor atyja elhunyta után reá szállott a királyság, Szílava-rádzsa, azaz Igazlelkű király néven törvénytisztelő, igazságos király lett. Hat alamizsnás hajlékot építtetett, négyet a város négy kapujában, egyet a város közepén, egyet palotája kapujában. A szűkölködőknek alamizsnát adott, az erényes élet szabályait megtartotta, az áhítati napokat megülte, türelem, jóindulat és együttérzés töltötte el, s úgy gondoskodott minden élőlényről, mintha ölében ülő gyermekét gondozná. Így uralkodott igazságosan.
Egyik tanácsosa a háremében vétett ellene, és ez idővel nyilvánosságra került. Tanácsosai jelentést tettek róla a királynak. A király utánajárt a dolognak, saját szemével meggyőződött róla, magához rendelte azt a tanácsosát, és kiutasította országából:
- Balgatag, elvakult ember! Tiltott dolgot műveltél. Nem vagy méltó rá, hogy birodalmamban lakjál. Vedd magadhoz vagyonodat, gyermekeidet és feleségedet, és távozzál máshová!
Az illető távozott Kászi országból, Kószala királyánál állt szolgálatba. Idővel a király bizalmába férkőzött. Egy napon így szólt Kószala királyához:
- Felség, Benáresz országa olyan, mint egy mézzel telt kaptár méhek nélkül. Királya túlságosan lágyszívű. Egészen kicsi hadsereggel el lehet foglalni Benáresz országát.
Beszéde hallatára a király így gondolkozott:
- Benáresz országa nagy, ez az ember pedig így beszél: "Egészen kicsi hadsereggel el lehet foglalni Benáresz országát." Vajon nem bérelték-e fel ezt a gazembert? - Azt hiszem, téged felbéreltek - mondta neki.
- Nem béreltek fel, felség; igazat beszélek. Ha nem hiszel nekem, küldj embereket, mészároljanak le a határ túlsó oldalán egy falut, s ha a te embereidet elfogták és a király színe elé vezették, a király pénzzel megajándékozza és szabadon bocsátja őket.
- Ez az ember rendkívül magabiztosan beszél - gondolta Kószala királya. - Próbát teszek vele.
Kiküldte embereit, és lemészároltak a határ túlsó oldalán egy falut. Elfogták és Benáresz királya elé vezették a gazembereket. Látva őket, a király megkérdezte:
- Kedveseim, miért mészároltátok le ezt a falut?
- Mert nem volt miből megélnünk.
- Akkor miért nem fordultatok hozzám? A jövőben ne cselekedjetek így!
Megajándékozta és szabadon bocsájtotta a rablókat, akik hazatértek és beszámoltak Kószala királyának a történtekről. Ő még mindig nem szánta el magát a támadásra, és most az ország közepén mészároltatta le a népet. Benáresz királya ezeket a gazembereket is megajándékozta és szabadon bocsájtotta. Kószala királya még mindig nem indult el. Újra kiküldte embereit, és most a főváros utcáit dúlták fel. Igazlelkű ezeket a gazembereket is megajándékozta és szabadon bocsájtotta. Ezek után Kószala királya kijelentette:
- Túlságosan törvénytisztelő ez a király. Elfoglalom Benáresz országát.
Felszerelte seregét, és támadásra indult. Ugyanakkor Benáresz királyának volt ezer, csatában meg nem hátráló, erős vitéze, akik a megvadult elefánttal is bátran szembe mertek volna szállni, a fejükre zúduló mennykőcsapástól sem rettentek volna meg, és Igazlelkű király parancsára egész Indiát meg tudták volna hódítani. Amikor ezek meghallották, hogy Kószala királya közeledik, uralkodójuk elé járultak, és így szóltak:
- Felség, Kószala királya közeledik, hogy elfoglalja Benáresz országát. Induljunk, s mielőtt még átlépné országunk határát, győzzük le és fogjuk el.
Igazlelkű visszatartotta őket:
- Kedveseim, miattam más ne szenvedjen. Aki az országra sóvárog, foglalja el az országot. Ne szálljatok szembe vele!
Kószala királya átlépte a határt, és betört az ország közepébe. A tanácsosok újra Benáresz királya elé járultak, és megismételték, amit mondtak. A király ugyanúgy visszatartotta őket. Kószala királya a város szélén letáborozott, és üzenetet küldött Igazlelkűnek, hogy vagy adja át birodalmát, vagy ütközzön meg vele. Erre ő visszaüzent:
- Nem ütközöm meg, foglalja el birodalmamat.
Tanácsosai újból a király elé járultak:
- Felség, ne hagyjuk, hogy Kószala királya behatoljon városunkba. A városon kívül verjük le, és fogjuk el!
Igazlelkű ugyanúgy visszatartotta őket, kinyittatta a város kapuit, és palotájában ezer tanácsosa társaságában trónusára ült. Kószala királya nagy hadsereggel bevonult Benáreszbe. Egyetlen ellenfelet sem látott. Tanácsosai kíséretében a királyi palota felé tartott. Berontott a tárt kapujú, fényes trónterembe, és elfogatta az ott ülő, ártatlan Igazlelkű mahárádzsát ezer tanácsosával együtt.
- Menjetek, kössétek hátra szorosan a karját ennek a királynak és tanácsosainak, vigyétek az elhamvasztatlan hullák temetőjébe, ássatok nyakig érő gödröket, temessétek be őket földdel úgy, hogy a kezüket se bírják mozdítani! Éjszaka majd jönnek a sakálok, és ellátják a bajukat.
A gonosz uralkodó parancsára emberei szorosan hátrakötötték a karját Benáresz királyának és tanácsosainak, és elvonszolták őket. Igazlelkű mahárádzsában még eközben sem ébredt gyűlölet a betolakodóval szemben. Tanácsosai között sem akadt senki, aki ellenszegült volna királya akaratának, miközben megkötözve vonszolták őket, olyannyira fegyelmezettek voltak alattvalói.
Ekkor Kószala királyának emberei Igazlelkű királyt és tanácsosait kivonszolták a dögtemetőbe, nyakig érő gödröket ástak, és középen a mahárádzsát, kétoldalt összes tanácsosát bedobták a gödrökbe, betemették őket, a földet keményen ledöngölték, és távoztak. Igazlelkű nem táplált haragot a gonosz királlyal szemben, és tanácsosait buzdította:
- Kedveseim, barátságos érzület töltsön el benneteket!
Éjféltájban jöttek a sakálok:
- Együnk emberhúst!
Láttukra a mahárádzsa és tanácsosai együttes erővel kiáltozni kezdtek. A sakálok megijedtek és elfutottak. Azután megálltak, visszanéztek, s mikor látták, hogy senki sem üldözi őket, újra visszatértek. Az emberek megint kiáltozni kezdtek. Így háromszor elfutottak, de visszanézve és látva, hogy senki sem üldözi őket, felbátorodtak:
- Biztosan halálra ítéltek vannak itt.
Visszatértek, s amikor az emberek kiáltozni kezdtek, már nem futottak többé el. A vezérsakál Igazlelkűhöz közeledett, a többiek a többiekhez. Közeledtének láttán az ötletes király kinyújtotta a nyakát, mintha harapásra tartaná, s mikor a sakál nyakába készült harapni, állkapcsával úgy belemart a torkába, mintha satuba szorítaná. A torkon harapott sakál nem bírta kiszabadítani magát a király állkapcsának erős szorításából,
s halálfélelmében élesen felüvöltött. Fájdalmas üvöltése hallatára az összes sakál halálosan megrettent és futásra vette
a dolgot, anélkül, hogy a tanácsosokhoz mertek volna közeledni.
Az elfogott sakált Igazlelkű keményen szorította fogával. Az menekülni próbált, s kétségbeesett kapálózásával fellazította a talajt. Halálos félelmében négy lábával szétkaparta a földet a király körül. A király észrevette, hogy a talaj fellazult, és eleresztette a sakált. Minden erejét összeszedte - erős volt, mint egy elefánt -, s jobbra-balra kapálózva kiszabadította a két karját, a gödör szélére támaszkodva kikászálódott, mint szél hajszolta felhő. Lelket öntött tanácsosaiba, lekotorta róluk a földet, valamennyiőjüket kiszabadította, és tanácsosaitól övezve ott maradt a dögtemetőben.
Eközben az emberek egy hullát cipeltek ki a dögtemetőbe, és két vámpír fennhatóságának határterületén dobták le. A vámpírok nem tudtak megosztozni a hullán.
- Nem tudunk megosztozni rajta. De itt van ez az igazságos Igazlelkű király, ő majd elosztja közöttünk; menjünk oda hozzá!
Ezzel fogták a hullát, lábánál fogva a király elé húzták, mondván:
- Felség, oszd el közöttünk!
- Rendben van, vámpírok, elosztom közöttetek, de piszkos vagyok. Előbb meg kell fürdenem.
A vámpírok varázshatalmukkal elhozták Kószala királyának illatosított fürdővizét, odaadták fürdeni Igazlelkűnek, s mikor megfürdött, hozták a bitorló király kikészített öltönyét, átadták, s mikor felöltözött, hozták négyféle kenetet tartalmazó szelencéjét. Mikor Igazlelkű kenetekkel bedörzsölte magát, arany szelencében drágaköves pálmalevél-legyezőkre hintett virágokat hoztak. Átadták, s mikor a virágokkal is felékesítette magát, megkérdezték:
- Mit tehetünk még?
A mahárádzsa közölte, hogy éhes. Indultak, elhozták a bitorlónak készített, válogatott, ízletes ételt. Átadták, s Igazlelkű megfürödve, beillatosítva, felöltözve, felékesítve, elfogyasztotta a válogatott, ízletes ételt. A vámpírok a Kószala királyának kikészített, illatos italt is elhozták arany kancsóban, az arany ivópohárral együtt. Mikor megitta az italt, kiöblítette száját, megmosta a kezét, akkor átnyújtották a bitorlónak készített, ötféle édességgel ízesített bételt. Mikor végzett vele, megkérdezték:
- Mit tehetünk még?
- Menjetek, hozzátok el a párnájára helyezett díszkardját is.
Mentek, elhozták. A király fogta a kardot, a hullát felállíttatta, feje közepére mért kardcsapással kettéhasította, s az egyenlően elosztott két részt a két vámpírnak adta. Ezután megmosta a kardot, és derekára övezte.
A vámpírok megették az emberhúst, jóllaktak, s elégedetten kérdezték:
- Mit tehetünk még, mahárádzsa?
- Varázshatalmatokkal juttassatok be a bitorló hálótermébe, ezeket a tanácsosokat pedig szállítsátok haza, mindegyiket
a maga otthonába.
- Rendben van, felség - ígérték, és úgy tettek.
Ezalatt a bitorló király az ékes hálóteremben az uralkodói nyoszolyán feküdt, és aludt. A mahárádzsa a gyanútlanul alvónak a hasára ütött a kard lapjával. Az ijedten felriadt, s a mécses világánál ráismert Igazlelkű mahárádzsára. Felszökött fekhelyéről, összeszedte minden bátorságát, és megszólította:
- Mahárádzsa, éjnek idején, zárt kapukon keresztül, amikor őrség áll a palota körül, és az őrök senkit sem engednek be, hogyan kerültél hálótermembe, oldaladon karddal, fényes öltözetben?
Igazlelkű részletesen elbeszélte, hogyan került oda. A történtek hallatára a bitorló lelke mélyéig megrendült:
- Mahárádzsa, én ember létemre nem fogtam fel nemeslelkűségedet, míg a véres húst faló, szörnyű, durva vámpírok felismerték igaz voltodat. Ezentúl nem fogok ellened ármánykodni, népek ura, aki maga vagy az erény tökéletessége.
Megesküdött a kardjára, bocsánatot kért a királytól, nyoszolyáján adott neki fekhelyet, míg maga egy keskeny lócára feküdt. Az éjszaka elmúltával, napkelte után dobszóval összehívta egész hadseregét, tanácsosait, papokat, közembereket, s mindannyiuk színe előtt magasztalta Igazlelkű érdemeit, mintha a teliholdat emelte volna az égboltra. És ott, az egész gyülekezet előtt ismételten bocsánatot kért a királytól, majd visszaadta királyságát, mondván:
- Mostantól fogva az én dolgom lesz az ellened irányuló támadás elfojtása; te kormányozd országodat, én fogok őrködni.
Ezután megbüntette az árulót, és hadseregével visszavonult saját birodalmába. Igazlelkű mahárádzsa pedig ékszerekkel felékesítve, fehér napernyő alatt, gazellalábú arany trónuson ülve elgondolkozott sorsának szerencsés fordulatán:
- Ha nem lett volna bennem elég kitartás, nem érhettem volna el sorsom szerencsés fordulatát, és ezer tanácsosom nem nyerte volna vissza életét. Kitartásom révén azonban elveszített hatalmamat is visszaszereztem, ezer tanácsosomat is az élet adományával ajándékoztam meg. Valóban, nem szabad feladni a reményt, és kitartónak kell lenni, mert íme, a kitartás megtermi gyümölcsét.
És ihletett lélekkel ezt a verset mondta:

Férfi mindig reménykedjék, bölcs ne csüggedjen el soha.
Saját példámon is látom: akaratom gyümölcsbe ért.


A találékony majom

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy majom méhében öltött testet. Amikor felnőtt, akkora lett, mint egy megtermett csikó, és erőtől duzzadt. Magánosan élt egy folyó partján. A folyó közepén sziget volt, amelyet mangó, majomkenyér-fa, és mindenféle egyéb gyümölcsfa borított. A sziget előtt egy szikla állt ki a vízből, és az elefánt erejű, izmos Bódhiszattva a folyó partjáról felszökve, arra ugrott, majd arról tovább ugorva érkezett a szigetre. Ott mindenféle gyümölcsből fogyasztott, majd estére kelve ugyanazon az úton hazatért hajlékába. Másnap ugyanezt folytatta. Így éldegélt ott békében.
Ekkortájt azonban megtelepedett a folyóban párjával együtt egy krokodil. Az állapotos nőstény felfigyelt rá, hogy a Bódhiszattva napról napra ott kel át, s mivel kívánós volt, megkívánta a Bódhiszattva szíve húsát. Szólt a hímjének:
- Megkívántam ennek a majomkirálynak a szíve húsát.
- Rendben van, meg fogod kapni - szólt a párja. - Ma este a szigetről hazatérőben elfogom.
Ráfeküdt a szikla tetejére. A Bódhiszattva nappali kószálása befejeztével alkonyatkor készült hazaindulni a szigetről. Ahogy elnézte a sziklát, furcsállotta:
- Ma ez a szikla magasabbra emelkedik ki a vízből. Vajon mi lehet az oka?
Tudniillik mindig megfigyelte a vízmagasságot is, a szikla magasságát is, és elgondolkozott:
- Ma ennek a folyónak a vízszintje nem is emelkedett, nem is csökkent, a szikla mégis magasabbra áll ki belőle. Valószínűleg egy krokodil feküdt rá, hogy engem elfogjon. Mindjárt kiderítem.
Megállt a parton, s mintha a sziklával beszélgetne, megszólította:
- Hej te szikla!
Mikor nem érkezett rá válasz, háromszor megismételte:
- Te szikla!
A szikla nem válaszolt. Ekkor a majom rákérdezett:
- Hej, szikla, ma miért nem válaszolsz?
- Úgy látszik, máskor ez a szikla válaszolni szokott a majomnak; nos, akkor én válaszolok - gondolta a krokodil, és megszólalt:
- Mi van, majomkirály?
- Ki vagy?
- Krokodil vagyok.
- Miért jöttél ide?
- Meg akarom kaparintani a szívedet.
A Bódhiszattva töprengett:
- Nincs más út a visszatérésre. Rá kell szednem a krokodilt.
Átszólt a krokodilnak:
- Krokodil barátom, rendelkezésedre bocsátom magam. Tátsd ki a szádat, beleugrom, kapj be.
A krokodiloknak azonban az a szokásuk, hogy amikor
a szájukat kitátják, a szemüket behunyják. Így a krokodil mit sem sejtve kitátotta a száját, és közben a szeme lecsukódott. Kitátott szájjal, behunyt szemmel várakozott. Látta ezt a Bódhiszattva, felpattant a szigetről, a krokodil fejére szökött, onnan villámsebesen felugorva, a túlparton termett.
- Csodát művelt ez a majom - ámult el a krokodil a váratlan fordulat láttán, és utánaszólt:
- Majomkirály, négy jó tulajdonsággal kell rendelkeznie egy okos embernek ahhoz, hogy minden ellenfelét legyőzze, és úgy látom, te mind a néggyel rendelkezel.
És ezt a verset mondta:
Akiben ez a négy megvan, mint benned, bölcs majomkirály:
tudás, ügyesség, elszántság, kitartás - azt nem éri baj.

Így dicsérte a krokodil a Bódhiszattvát, és tanyájára tért.


A kölykeit elpusztító vezérmajom

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, Dévadatta egy majom méhében öltött testet, és
a Himálajában egy majomcsapat vezére volt. A saját maga nemzette majomkölykök heréjét fogával leharapta, attól tartva, hogy ha felnőnek, elragadják tőle a csapat vezetését.
Ebben az időben a Bódhiszattva egy nősténymajom méhében öltött testet, amelyet ugyanaz a vezérmajom ejtett teherbe. Amikor a nősténymajom észrevette terhességét, a hegy lábát borító erdőségbe menekült, hogy megmentse a kölykét. Ideje eljöttével megszülte a Bódhiszattvát. Amikor a Bódhiszattva felserdült, nagy bölcsességre és erőre tett szert. Egy napon megkérdezte anyjától:
- Anyám, hol van az apám?
- Apád a hegy lábánál ebben és ebben az erdőben egy majomcsapat vezére.
- Vigyél el hozzá, anyám!
- Gyermekem, nem mehetsz apád közelébe, mert apád a saját maga nemzette majomkölykök heréjét fogával leharapja, attól tartva, hogy elragadják tőle a csapat vezetését.
- Anyám, vezess el hozzá; tudni fogom, hogy mit tegyek.
A nősténymajom fiával együtt felkereste a vezérmajmot.
A majom fia láttán így gondolkozott:
- Most kell végeznem vele, hogy amikor felnő, el ne ragadja tőlem a csapat vezetését. Úgy teszek, mintha megölelném, és erősen megszorítom, hogy kiszorítsam belőle az életet. - Jöjj, gyermekem! Hol voltál ilyen sokáig? - szólt, és mintha megölelné, erősen megszorította a Bódhiszattvát. A Bódhiszattva azonban erős volt, mint egy elefánt, és viszont szorította, úgy, hogy a csontjait is majdnem összeroppantotta.
- Ez megöl, ha felnő - gondolta. - Milyen csellel lehetne megelőznöm?
Ez az ötlete támadt:
- Ide nem messze van egy tó, amelyben egy ráksasza lakik. Azzal a ráksaszával felfalatom.
Szólította a fiát:
- Gyermekem, én már megöregedtem. Rád akarom bízni ezt a csapatot. Még ma téged teszlek királyukká. Ezen és ezen
a helyen van egy tó, abban két vízililiom, három kék lótusz és öt fehér lótusz virul. Eredj, hozz onnét virágot!
- Jól van, apám - szólt, indult, megközelítette a vizet, s miközben a lábnyomokat figyelte, észrevette, hogy mindegyik csak odafelé visz, visszafelé egy sem.
- Ebben a tóban bizonyosan egy ráksasza lakik. Atyám magától nem bírt velem, egy ráksaszával akar felfalatni. Nem lépek be ebbe a tóba, de mégis meg fogom szerezni a virágot.
Keresett egy helyet, ahol nem volt víz, nekirugaszkodott, átugrott a vízen, ugrás közben letépett kettőt a vízből kiemelkedő virágok közül, és földet ért a túlparton. A túlpartról visszaugorva ugyanígy szakasztott két virágot, és így mindkét parton egész rakás virágot gyűjtött össze, anélkül, hogy a ráksasza birodalmába belépett volna. Mikor úgy érezte, hogy többet már nem bír elvinni, az egyik parton rakásba gyűjtötte az összes virágot.
- Amióta itt lakom, ilyen csodálatosan ötletes emberfiát még nem láttam. Annyi virágot szerzett, amennyit akart, anélkül, hogy az én birodalmamba lépett volna - mondta magában ráksasza, kettéhasította a vizet, kiemelkedett belőle, s a Bódhiszattvához lépett:
- Majomkirály, akiben ezen a világon együtt van három jó tulajdonság, az legyőzi ellenségeit. Úgy látom, benned mindhárom együtt van - szólt, és a Bódhiszattva dicséretére ezt a verset mondta:

Kiben három dolog megvan, mint tebenned, majomkirály:
ügyesség, bátorság, ötlet, az minden akadályt legyőz.

Ezzel a verssel dicsérte a Bódhiszattvát a vízi ráksasza, majd megkérdezte:
- Milyen célra szedted ezt a virágot?
- Atyám királlyá akar tenni, erre az alkalomra szedtem.
- Nem illő, hogy ilyen kiváló személyiség cipekedjék a virággal; én fogom vinni.
Felnyalábolta, és ment vele a Bódhiszattva nyomában. Az apa majom messziről észrevette:
- Én azzal a biztos tudattal küldtem el, hogy a ráksasza fel fogja falni, s most a ráksaszával együtt közeledik, azzal szállíttatja a virágot. Végem van!
A szíve abban a pillanatban kétfelé hasadt, és kimúlt. A többi majom közakarattal a Bódhiszattvát választotta királlyá.


A folyton nyerő kockajátékos

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva az első királyné méhében öltött testet. Amikor felserdült, minden tudományban tökélyre tett szert, és amikor atyja elhunytával reá szállt a királyság, igazságosan kormányozta birodalmát. Házi papjával szokott kockajátékot játszani. Amikor játék közben az arany kockákat az ezüst táblára dobta, mindig ezt a kockadalt énekelte hozzá:

A folyók mind kanyargósak, az erdők mind bozótosak,
az asszonyok mind hűtlenek, ha csábító kínálkozik.

Amikor a király így játszott, mindig ő nyert, a házi pap veszített. Mikor a pap látta, hogy házában napról napra fogy a vagyona, gondolkozóba esett:
- Ha ez így folyik tovább, minden pénzem rámegy. Körülnézek, és keresek a házamban egy olyan nőt, akit még nem érintett férfi. Ám olyan nőre, aki már látott más férfit, nem tudok vigyázni. Egy lányt születése pillanatától fogva őrizni fogok, s ha felserdült, én leszek a parancsolója, egyetlen férfiként hozzám lesz hűséges, erős őrizet alatt fogom tartani, s a királyi palotából visszaszerzem a pénzemet.
A pap értett a testi jelek tudományához. Egyszer megpillantott egy szegény sorsú terhes asszonyt, és felismerte, hogy leánya fog születni. Magához hivatta, házába fogadta, gondoskodott ellátásáról, s mikor megszült, pénzt adott neki és elküldte. A lányt nem engedte más férfi szeme elé. Asszonyok kezére bízta, azok nevelték, s mikor felserdült, asszonyává tette.
Mialatt lányként nevelkedett, a pap nem játszott a királlyal. Mikor asszonyává tette, szólt a királynak:
- Mahárádzsa, kockázzunk!
- Rendben van - mondta a király, és ugyanúgy játszott, mint előzőleg. Mikor a király a kockát hajította és énekelt mellé, a pap hozzátette:
- Kivéve az én lánykámat.
Ettől fogva a pap nyert, a király veszített.
- Ennek a házában biztosan van egy olyan asszony, aki egyetlen férfihez hűséges - gondolta a Bódhiszattva, utánanézett, és meggyőződött róla, hogy valóban úgy van.
- Megtöröm az erényességét - határozta el, és magához hivatott egy ravasz kópét:
- Meg tudod törni a házi pap asszonyának erényességét?
- Meg tudom tenni, felség.
A király pénzt adott neki:
- Akkor gyorsan láss munkához!
A kópé a királytól kapott pénzen illatszereket, füstölőket, szantálport, kámfort és hasonlókat vásárolt, és a pap háza szomszédságában illatszerboltot nyitott. A pap háza hétemeletes volt, hét ajtófülkével, minden ajtófülkében egy-egy asszony őrködött. A papon kívül más férfi nem léphetett be a házba. Még a szemétszállító kosarat is csak átvizsgálás után engedték be. A lányt csak a pap láthatta, meg egy szolgáló asszony. Nos, amikor az a szolgáló átvette a pénzt illatszerek és virágok vásárlására, mindig annak a ravasznak a boltja mellett haladt el.
A fickó rájött, hogy az asszony annak a lánynak a szolgálója, s mikor egy napon közeledni látta, kisietett boltjából, az asszony lábához borult, mindkét kezével szorosan átölelte a lábát, és jajveszékelésben tört ki:
- Anyám, hol voltál ilyen sokáig?
Felbérelt cinkostársai is odasereglettek, és így beszéltek:
- A kéztartásuk, lábuk állása, arcvonásaik, termetük is egyforma az anyának meg a fiának!
Egyik is, másik is ezt erősítgette, és a végén az asszony egészen megzavarodott. Elsírta magát:
- Biztosan az én fiam!
Mindketten sírtak-ríttak, egymást átölelve tartották. Ekkor
a csaló megkérdezte:
- Anyám, hol laksz?
- A házi pap fiatal feleségének a szolgálója vagyok, aki páratlanul szép, akár egy tündérlány; nála lakom, gyermekem.
- Most merre tartasz, anyám?
- Megyek illatszert, virágfüzért, miegymást venni neki.
- Anyám, hová mennél máshová? Ezután tőlem vegyél!
Egy halom bételt, illatszert, mindenféle virágot adott neki, és nem fogadta el az árát. Amikor a lány a sok illatszert és virágot meglátta, megkérdezte:
- Anyám, miért volt ma ilyen bőkezű a bráhman?
- Miért kérded?
- Mert ilyen sok mindent látok.
- Nem a bráhman adott több pénzt, hanem a fiamtól hoztam mindent.
Ettől kezdve megtartotta magának a pénzt, amit a paptól kapott bevásárlásra, és az illetőtől szállította az illatszert, virágot és egyebet. A csaló néhány nap múlva betegnek tettette magát, és ágynak esett. Az asszony megállt a boltajtóban,
s nem látva ott az embert, megkérdezte:
- Hol van a fiam?
- Fiad megbetegedett.
Fekvőhelyéhez sietett, leült mellé, megsimogatta a hátát,
s megkérdezte:
- Mi a bajod fiam?
Hallgatott.
- Miért nem szólsz, gyermekem?
- Anyám, még ha belehalok, akkor sem mondhatom el.
- Ha nekem nem mondod el, ki másnak mondhatnád el, gyermekem?
- Nem más a bajom, anyám, mint az, hogy mióta hallottam annak a lánynak a szépségéről, egész szívemmel belészerettem. Ha az enyém lehet, életben maradok, ha nem lehet az enyém, itt halok meg ezen a helyen.
- Fiam, bízd csak rám; emiatt ne legyen gondod.
Lelket öntött belé, egy csomó illatszert, virágot és egyebet vett magához, vitte a lánynak:
- Lányom, a fiam tőlem hallotta, milyen szép vagy, és egész szívével beléd szeretett. Mitévők legyünk?
- Ha ide tudod hozni, én egyetértek a dologgal.
Beszéde hallatára az asszony nekilátott, a ház minden zugából összesöpörte az összes szemetet, beleöntötte egy virágkosárba, elindult vele kifelé, s amikor az őr át akarta vizsgálni, a fejére borította. Erre a bántalomra az őr elmenekült. Ugyanígy bánt a többi őrrel is; amelyik szólni mert, annak a fejére borította a szemetet. Ettől fogva bármit vitt ki, vagy hozott be, senki sem merte átvizsgálni.
Ekkor a kópét beültette egy virágkosárba, és beszállította a lányhoz. A kópé megtörte a lány erényességét, és egy-két napig a palotában maradt. Amikor a pap távol volt, szórakoztak egymással; amikor a pap megérkezett, a kópé elrejtőzött. Néhány nap múlva a nő szólt:
- Uram, most már távoznod kell.
- Mielőtt elmennék, szeretnék egy ütést mérni a papra.
- Legyen úgy - mondta a nő. Elbújtatta a kópét, s amikor jött a pap, így beszélt:
- Tiszteletreméltó uram, szeretném, ha te lanton játszanál, és én lantszóra táncolnék.
- Jól van, kedvesem, táncolj - szólt, és lantot pengetett.
- Ha te nézel, szégyellem magamat. Ha megengeded, hogy bekössem az arcodat egy kendővel, akkor táncolok.
- Ha szégyelled magadat, tégy úgy!
A lány fogott egy vastag kendőt, és bekötötte a pap fejét, úgy, hogy a szemét eltakarja. A bekötött szemű pap játszott
a lanton. A nő egy darabig táncolt, majd megszólalt:
- Tiszteletreméltó uram, szeretnék egyet ütni a fejedre.
A nőért bolonduló pap mit sem sejtve beleegyezett:
- Hát üss!
A lány jelt adott a kópénak. Az halkan odalopózott, a pap háta mögé állt, és könyökével fejbevágta. A szeme szinte kiszökött, a fején rögtön dudor nőtt. A kíntól elhomályosult előtte a világ.
- Nyújtsd ide a kezedet - kérlelte a lányt.
A lány nyújtotta a kezét, a pap kezébe helyezte.
- A kéz puha, az ütés kemény volt - mondta a pap.
A kópé a pap fejbekólintása után elbújt. Amikor elbújt, a lány leoldotta a pap arcáról a kendőt, és a fején az ütés helyét bedörzsölte olajjal. Amikor a pap eltávozott, a szolgáló a kópét ismét kosárba ültette és kivitte. Az jelentkezett a királynál, és mindenről részletesen beszámolt.
A király a szolgálattételre jövő papot felszólította:
- Kockázzunk, bráhman!
- Rendben van, mahárádzsa.
A király felállíttatta a kockavető táblát, és miközben a kockát dobta, a szokásos kockadalt énekelte mellé. A bráhman nem sejtette, hogy asszonya elveszítette tisztességét, és hozzáfűzte:
- Kivéve az én lánykámat.
Ám e mondása után veszített. A király tudta, hogy mi történt, és így beszélt:
- Bráhman, mit kivételezel? Lánykád elveszítette tisztességét. Te azt hitted, hogy ha egy lányt születése pillanatától őriztetsz, hétszeres őrséggel véteted körül, akkor meg tudod őrizni. Pedig ha egy nőt akár a hasadba rejtesz és úgy hordozod magaddal, akkor sem tudod megőrizni. Nincs olyan nő, aki egyetlen férfihez lenne hűséges. Amikor lánykád azt mondta, hogy táncolni szeretne, s miközben te a lanton játszottál és ő kendővel bekötötte a szemedet, a szeretőjével fejbevágatott, utána kieresztette. Most mit kivételezel?
És ezt a verset mondta:

Anyja méhétől őrizted nődet, s szemed kötötte be,
míg balgán lantoltál neki; az asszonyban így bízhatunk!

Így oktatta az igazságra a papot a Bódhiszattva. A pap meghallgatta a Bódhiszattva oktatását, hazament, és rászólt a nőre:
- Bűnt követtél el!
- Tiszteletreméltó uram, ki mondta ezt? Én ütöttem, senki más. Ha nem hiszel nekem, esküt teszek az igazságra, hogy rajtad kívül más férfi kezét nem érintettem, és tűzbe lépek, hogy higgyél nekem.
- Úgy legyen! - mondta a pap.
Nagy máglyát rakatott, meggyújtotta, hivatta a nőt:
- Ha meg vagy győződve az igazságodról, lépj a tűzbe!
A lány előzőleg kitanította szolgálóját:
- Anyám, mondd meg a fiadnak, hogy jöjjön ide, s mikor a tűzbe készülök lépni, ragadja meg a kezemet.
Az asszony elment és átadta az üzenetet. A kópé eljött, és elvegyült a sokaságban. A lány a bráhman félrevezetése érdekében a tömeg elé állt:
- Bráhman, rajtad kívül más férfi kezét nem érintettem. Ennek az igazságnak az erejénél fogva ez a tűz ne égessen meg! - és indult, hogy a tűzbe lépjen.
Ebben a pillanatban a kópé felkiáltott:
- Nézzétek, mit művel ez a pap! Egy ilyen gyönyörű nőt akar a tűzbe hajszolni!
Odaugrott és megragadta a lány kezét. Ő visszarántotta a kezét, és így szólt a paphoz:
-Tiszteletreméltó uram, igazságra esküvésem meghiúsult. Nem léphetek a tűzbe.
- Miért?
- Tiszteletreméltó uram, én így esküdtem: "Uramon kívül más férfi kezét nem érintettem". De most ez a férfi megfogta a kezemet.
A bráhman rájött:
- Ez a nő becsapott! - és ütlegekkel elzavarta.
Ilyen rosszfélék a nők mindnyájan. Bármilyen nagy gonoszságot műveltek, álló napig egyfolytában esküdöznek: "Én ilyet nem tettem", és mindent kiagyalnak, hogy férjüket félrevezessék.


Hálás állatok, hálátlan ember

Egykor régen Brahmadatta király uralkodott Benáreszben. Volt egy Dutthakumára, azaz Gonosz herceg nevű fia. Durva, kegyetlen volt, mint egy mérges kígyó, amelyre ráléptek. Senkivel sem elegyedett szóba anélkül, hogy ne szidalmazta volna, vagy ne ütötte volna meg. A palotában is, a palotán kívül is olyan volt az embereknek, mint a szemükbe esett porszem, vagy mint a felfalásukra törő, emberevő démon.
Egy alkalommal népes kíséret társaságában a folyópartra ment, hogy vízi játékkal szórakozzék. Egyszerre csak felhő borította el az eget. Sűrű sötétség borult a tájra. Rákiáltott
a szolgákra:
- Hej, népség! Vigyetek be a folyó közepére, fürösszetek meg, azután hozzatok vissza!
Odavitték, és összebeszéltek:
- Bármit is gondol majd a király, ezt a gazembert ebben
a helyben elpusztítjuk. - Tűnj el, te szörnyeteg!
Bedobták a vízbe, utána kieveztek, partra szálltak. Kérdőre vonták őket, hogy hová lett a királyfi.
- Nem láttuk a királyfit. Mikor látta, hogy beborult az ég, bizonyosan kijött a vízből, és hamarébb hazatért.
A tanácosok a király elé járultak.
- Hol van a fiam? - kérdezte a király.
- Nem tudjuk, felség. Mikor beborult az ég, feltehetőleg hamarébb hazatért. Ezután mi is hazatértünk.
A király kinyittatta a kaput, kiment a folyópartra, és mindenfelé kerestette:
- Keressétek!
Senki sem találta a királyfit.
A királyfit a zuhogó záporban, a zivatar homályában elsodorta a folyó. Észrevett egy úszó fatörzset, felkapaszkodott rá, és halálos félelemben, jajveszékelve úszott tovább.
Ezt megelőzőleg egy benáreszi kereskedő négyszáz millió összegű pénzt ásott el a folyóparton, és kapzsisága következtében a kincs fölött ülő kígyóként született újjá. Ugyanazon
a helyen egy másik kereskedő háromszáz millió értéket ásott el, és kapzsisága folytán ugyanott patkányként született újjá. Mindkettőjük odúját elöntötte a víz. Előbújtak ott, ahol a víz betört, keresztülúsztak az áradaton, és amikor elérték azt a fatörzset, amelyen a királyfi ült, felkapaszkodtak a törzsre, egyik az egyik, másik a másik oldalon.
A folyóparton egy gyapotfa állt. A fán egy papagájfiók fészkelt. A víz aláásta a fa gyökerét, és a fa a folyóba dőlt. A papagáj felrepült, de a záporban nem bírt messzire repülni, és ugyannak a fatörzsnek egyik szögletére telepedett le. Így most már négyesben sodródtak tovább.
Ebben az időben a Bódhiszattva Kászi országban egy északi bráhman családban öltött testet. Férfikorba érve remeteségbe távozott, az egyik folyókanyarban lombkunyhót épített magának, és ott lakott. Egyszer éjfél tájban fel-alá sétálgatva meghallotta a királyfi hangos jajveszékelését, és így gondolkozott:
- Nem volna illendő, hogy egy magamfajta, részvéttel és könyörülettel teljes remete szemeláttára meghaljon ez az ember. Kihúzom a vízből, és az élet adományával ajándékozom meg.
Rákiáltott:
- Ne félj, ne félj!
Átúszott a folyón, megragadta a fatörzs egyik végét, s mivel erős volt, mint egy elefánt, egyetlen nagy lendülettel kirántotta a partra. Ölébe vette a királyfit, kitette a partra. A kígyót és a többieket is észrevette, leemelte őket, elvitte remete-tanyájára, tüzet rakott, és átmelegítette először a kígyót és a többieket, arra gondolva, hogy ezek a gyengébbek, majd a királyfit is átmelegítette. Mikor őt is magához térítette, ennivalót hozott. Először a kígyónak és a többinek adott enni, utoljára a királyfit kínálta különféle gyümölccsel.
- Ez a hitvány remete engem királyfi létemre semmibe vesz, nagyobb megbecsülésben részesíti az állatokat - mondta magában a királyfi, és meggyűlölte a Bódhiszattvát.
Néhány nap alatt mindnyájan összeszedték magukat, megerősödtek, és az áradás is leapadt. A kígyó búcsút vett a remetétől, mondván:
- Tisztelendő úr! Nagy jót tettél velem. De én nem vagyok szegény. Egy helyen négyszáz millió aranyam van elásva. Ha valamikor pénzre lesz szükséged, neked adhatom ezt az egész vagyont, csak jöjj el oda, és szólíts: "Kígyó!"
Ezzel távozott. A patkány is ugyanúgy köszönt el a remetétől:
- Jöjj el oda, és szólíts: "Patkány!"
Ezzel távozott. A papagáj is búcsút vett a remetétől:
- Tisztelendő úr! Nekem nincs pénzem, de ha rizsre lesz valaha szükséged, itt és itt lakom, jöjj el oda, szólíts: "Papagáj!", s én összehívom a rokonságomat, szekérszámra gyűjtünk neked rizst.
Ezzel távozott. A királyfi azonban, minthogy jóltevőinek megkárosítása a vérében volt, magában elhatározta:
- Ha felkeres a remete, megöletem.
Azonban így beszélt:
- Tisztelendő úr, ha trónra kerülök, keress fel, ellátlak a remete-életben szükséges négy dologgal. [T. i. öltözet, táplálék, alvógyékény, orvosszer.]
Ezzel távozott. Távozása után hamarosan trónra került.
-Próbára teszem valamennyiőjüket - gondolta a Bódhiszattva. Először a kígyót kereste fel. Megállt a közelben, és szólította:
- Kígyó!
Első szóra előbújt, üdvözölte a Bódhiszattvát:
- Tisztelendő úr, itt van négyszázmillió arany, ásd ki az egészet, és vedd magadhoz!
- Rendben van. Észben tartom a szót, amíg szükségem lesz rá - szólt a Bódhiszattva, elbocsájtotta a kígyót, ment a patkányhoz, és kiáltott. Az is ugyanazzal fogadta. A Bódhiszattva ezt is elbocsájtotta, ment a papagájhoz, szólította: "Papagáj!" Az is első szóra leszállt a fáról, üdvözölte a Bódhiszattvát, és kérdezte:
- Tisztelendő úr, hívjam-e rokonaimat, hogy a Himálaja tájáról hozzanak neked rizst?
- Ha szükségem lesz rá, nem felejtem el - bocsájtotta el azt is a Bódhiszattva, és ment tovább:
- Most a királyt teszem próbára.
A palota parkjában töltötte az éjszakát, másnap reggel rendbe hozta öltözetét, és elindult a városba alamizsna gyűjtő körútra. A hálátlan király pompásan felékesített elefánt hátán ülve, fényes kísérettel éppen akkor indult körbesétálni a városban. Messziről megpillantotta a Bódhiszattvát.
- Ez a hitvány remete eljött hozzám, hogy itt lakjék és egyék. Leüttetem a fejét, mielőtt elmondaná az udvaromban, hogy jót tett velem.
Intett az embereinek.
- Mi a teendő, felség?
- Azt hiszem, ez az álszent remete azért jött, hogy kérjen tőlem valamit. Nem akarom, hogy ez a vészmadár a szemem elé kerüljön. Fogjátok el, kössétek hátra a karját, minden útkereszteződésnél korbácsoljátok meg, hajtsátok ki a városból, a vesztőhelyen fejezzétek le, a testét tűzzétek karóra.
- Igenis - mondták engedelmesen, mentek, az ártatlan Nagy Lelket megkötözték, minden útkereszteződésnél megkorbácsolták, és indultak vele a vesztőhelyre. A Bódhiszattva, valahányszor megkorbácsolták, nem jajgatott: "Apám, anyám!", hanem minden alkalommal ezt a verset mondta:

Igaz a régi bölcsesség, amely ezt mondja: többet ér
a háládatlan embernél a vízből kihúzott farönk.

Végül értelmes emberek, akik ezt hallották, megkérdezték:
- Remete, talán valami jót tettél a királyunkkal?
A Bódhiszattva előadta a történteket, és hozzátette:
-Így azzal, hogy kimentettem az áradásból, magamnak szereztem bajt, s azért beszélek így, mert arra gondolok, hogy hibáztam, amikor nem követtem a régi bölcsek tanácsát.
A katonák, bráhmanok és a többi városlakó nép haragra gerjedt ezek hallatára:
- Ez a hálátlan király még ennek a jólelkű embernek a jótettéről is megfeledkezik, akinek az életét köszönheti. Akkor mi hogyan várhatnánk tőle bármi jót? Fogjátok el!
Mindenfelől megrohanták, nyilakkal, dárdákkal, kövekkel, buzogánnyal, s ami fegyver a kezükbe került, ott elefántja hátán ültében agyonverték, majd lábánál fogva elvonszolták, és egy gödörbe dobták. A Bódhiszattvát pedig királlyá kenték.
Igazságosan kormányozta birodalmát. Egy napon elhatározta, hogy ismét próbára teszi a kígyót és a többieket. Népes kíséret élén a kígyó tanyájához vonult, és szólította:
- Kígyó!
A kígyó jött, üdvözölte, és szólt:
- Itt van a pénz, uram, vedd magadhoz!
A király rábízta tanácsosaira a négyszázmillió aranyat, tovább ment a patkányhoz, szólította:
- Patkány!
Az is jött, üdvözölte, átadta a háromszázmillió pénzt. A király azt is tanácsosaira bízta, tovább ment a papagáj fészkéhez, és szólította:
- Papagáj!
Az is jött, lábához hajolt, s kérdezte:
- Hozzam-e a rizst, uram?
- Majd akkor hozd a rizst, ha éhínség támad. Most gyere velem, menjünk!
Azzal mindhármat maga mellé vette, elszállíttatta a hétszázmillió aranyat, visszatért városába, fényes palotája dísztermében foglalt helyet. A pénzt kincstárában őriztette.
A kígyónak egy arany csövet készíttetett tartózkodó helyül,
a patkánynak egy kristály üreget, a papagájnak arany kalitkát. A kígyónak és a papagájnak minden nap mézes pörkölt gabonát, a patkánynak illatos hántolt rizst küldött táplálékul arany tálon. Az embereknek alamizsnát osztott, és egyéb jócselekedeteket művelt. Így éltek négyesben életük végéig egyetértésben, barátságban, és mikor leélték életüket, érdemeiknek megfelelő helyre távoztak.


Őzbe szerelmes oroszlán

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva dúsgazdag kereskedő volt. Volt egy gulyása, aki gabonaérés idején kihajtotta a teheneket az erdőbe, ott karámot készített, abban őrizte a jószágot, és időszakonként beszállította a tejtermékeket a kereskedőnek. A karám közelében egy oroszlán tanyázott. A tehenek az oroszlántól féltükben lesoványodtak, csak kevés tejet adtak le. Egyszer, amikor az ember leszállította a vajat, a kereskedő megkérdezte:
- Gulyás barátom, miért csak ilyen kevés vaj van?
Megmondta az okát.
- Az az oroszlán vonzódik-e valamilyen állathoz?
- Igen, uram. Sülve-főve együtt van egy őztehénnel.
- El tudnád fogni azt az őzet?
- El, uram.
- Akkor fogd el, feje búbjától kezdve az egész testén kend be a szőrét méreggel, várj két-három napig, amíg rászárad, addig tartsd magadnál, utána engedd szabadon. Az oroszlán szeretetből nyalogatni fogja az őztehén testét, és megdöglik. Hozd el nekem a bőrét, karmait, fogát és háját.
Átadta neki a halálos mérget, és útnak eresztette. A gulyás hálót állított, elfogta az őztehenet, és a megbízás szerint járt el. Mikor az oroszlán meglátta az őzet, erős szeretetében végignyalta a testét, és megdöglött. A gulyás fogta a bőrét és
a többi részét, és elvitte a Bódhiszattvának. A Bódhiszattva a történteket így értelmezte:
- Nem szabad szeretetet érezni senki iránt. Az állatok királyát, az erős oroszlánt is vonzalomra ragadtatta szenvedélye, s mikor az őztehén testét nyalogatta, mérget evett és megdöglött.
Környezetének okulására ezt a verset mondta:

Ne bízz bizalmasodban se, megbízhatatlanban se bízz,
mert a bizalom elpusztít, mint oroszlánt az őztehén.


A semmi

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy északi vidéken lakó bráhman családjában öltött testet. Takkaszilában minden tudományt elsajátított, de ezután minden világi örömről lemondott, és remeteségbe vonult. Elsajátította az Öt Természetfeletti Tudást és a Nyolc Tökéletességet, és a Himálajában időzött. Ötszáz remete szegődött hozzá. Egyik esős évszak alkalmával legidősebb tanítványa maga mellé vette a remeték fele csoportját, és elindult az emberi közösségekbe, hogy sót és ecetet szerezzen.
Eközben azonban elérkezett az ideje a Bódhiszattva távozásának az életből. Tanítványai utoljára megkérdezték tőle:
- Milyen felismerésre jutottál?
- Nincs semmi - mondta, és a Fénylők Brahma-világában született újjá.
Tanítványai így értelmezték:
- Tanítónk nem jutott semmire - és elhamvasztásakor nem adóztak illő tisztelettel.
Visszaérkezett legidősebb tanítványa, és megkérdezte:
- Hol van mesterünk?
- Elhunyt - hangzott a válasz.
- Kérdeztétek-e mesterünktől, milyen felismerésre jutott?
- Igen, kérdeztük.
- Mit mondott?
- Azt mondta, hogy nincs semmi, ezért nem is részeltettük különös tiszteletben.
- Nem fogjátok fel mesterünk szavainak értelmét. Mesterünk eljutott a Semmiség birodalmának felismerésére - mondta a legidősebb tanítvány. Azonban hiába érvelt, nem hittek neki.
- A Bódhiszattva észlelte az esetet:
-A balgatagok nem hisznek legidősebb tanítványom beszédének. Én magam fogom felvilágosítani őket.
Ezzel leszállt a Brahma-világból, varázshatalmával megállt
a levegőben a remeték feje fölött, s vezető tanítványának bölcsességét dicsérve, ezt a verset mondta:

Ha összegyűlnek ezer meg ezer szám,
s üvöltik száz évig a balgaságot,
egyetlen egy, ki a lényeget érti,
többet ér, mint együttesen a többi.

Így fejtette ki az igazságot a Bódhiszattva a levegőben lebegve, észhez térítve a remetéket, majd visszatért a Brahma-világba. Elhunytuk után a remeték is a Brahma-világ lakóivá lettek.


Kakaskukorékolás

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy északi vidéken lakó bráhman családjában öltött testet. Mikor felnövekedett, minden tudományban tökélyre tett szert, és messze földön híres tanítóként ötszáz tanítványát tanította a tudományokra. A tanítványoknak volt egy kakasuk. Ennek kukorékolása hangjára ébredtek, és láttak hozzá a tanuláshoz. A kakas fölött eljárt az idő, megdöglött. Körülnéztek másik kakas után. Egyik tanítvány
a halottégető helyen tüzelőt gyűjtött, és megpillantott egy kakast. Hazavitte, ketrecbe zárta, gondozta. De mivel a kakas a halottégető helyen nőtt fel, nem volt vele tisztában, hogy mikor kell kukorékolni, s hol éjfélkor, hol napkelte után kukorékolt. Ha éjfélkor kukorékolt, a tanítványok akkor láttak hozzá a tanuláshoz, s napkelte után már nem bírtak tanulni; úgy elálmosodtak, hogy azt sem fogták fel, miről van szó. Ha viszont csak fényes nappal kukorékolt, nem maradt idejük átismételni a tanultakat.
- Ez hol éjfélkor kukorékol, hol napkelte után, emiatt képtelenek vagyunk tanulni - szóltak a tanítványok, megfogták a kakast, kitekerték a nyakát, véget vetettek életének. Jelentették a tanítójuknak:
- Elpusztítottuk az összevissza kukorékoló kakast.
Tanítójuk okításukra használta fel az esetet:
- A nevelés hiánya okozta a halálát.
És ezt a verset mondta:

Apja-anyja nem nevelte, nem küldték el tanulni sem,
így hát időt és alkalmat nem fogott fel szegény kakas.

Lányszöktetés

Amikor a mester Dzsétavanában tartózkodott, egy bráhmannal kapcsolatban mondta el az alábbiakat, aki Kószala királyánál a kardok kedvező vagy kedvezőtlen jeleit állapította meg. Amikor a kovácsok kardokat hoztak a királynak, egyszerűen megszagolta a kardot, és megállapította a kard minőségét. Akiknek a markából ajándékot kapott, azokéra azt mondta: "A kard jó minőségű, sikert ígér"; akiktől semmit sem kapott, azokét fitymálta: "Rossz minőségű".
Egyszer egy kovács, mikor elkészült a kard, a hüvelybe finomra őrölt borsot szórt, úgy adta át a királynak. A király hivatta a papot és felszólította: - Vizsgáld meg a kardot!
A pap kihúzta hüvelyéből a kardot, megszagolta, de az őrölt bors az orrába ment, és tüsszentésre ingerelte. Tüsszentéskor az orra a kard élébe vágódott, és a kard kettéhasította az orrát.
A szerzetesek közösségében híre ment, hogy a bráhman elvágta az orrát. Egy alkalommal a szerzetesek a tanító csarnokban beszélgettek róla:
- Testvérek, a király kardjeleket megállapító papja elvágta az orrát, miközben a kard minőségét vizsgálta.
Belépett a Mester, és megkérdezte:
- Milyen kérdés megbeszélésére ültetek össze, szerzetesek?
- Erre és erre - számoltak be róla.
- Szerzetesek, ez a bráhman nemcsak most vágta el az orrát
a kard megszagolása közben; előző életében is megtörtént vele ez - szólt a Mester, és elmondta a múltbeli történetet:

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, volt egy papja, aki a kardok kedvező vagy kedvezőtlen jeleit állapította meg. Minden ugyanúgy történt, mint a jelenlegi esetben. A király orvosokat hívatott, lakkból mesterséges orrhegyet készítettek, és rendbe hozták az orrát. Ezután újra folytatta mesterségét.
A benáreszi királynak nem volt fia, csak egy lánya és egy unokaöccse, nővérének a fia. Mindkettő nála nevelkedett. Minthogy együtt nevelkedtek, egymásba szerettek. A király összehívatta tanácsosait, és így szólt:
- Unokaöcsém fogja örökölni a királyságot. Hozzáadom leányomat, és felkenetem királlyá.
Később azonban meggondolta magát:
- Unokaöcsém végeredményben vérrokonom. Egy másik király lányával házasítom össze, királlyá kenetem, lányomat pedig egy másik királyhoz adom feleségül. Így több rokonra teszek szert, és két országnak leszünk az urai.
Tanácsosaival együtt abban állapodtak meg, hogy kettejüket el kell választani egymástól. Unokaöccsét az egyik, leányát a másik palotába költöztette.
Tizenhat éves korukra azonban halálosan szerelmesek lettek egymásba. A herceg törte a fejét:
- Milyen cselfogással lehetne nagybátyám lányát kicsempészni a palotából?
Jó ötlete támadt:
- Megvan!
Egy híres javasasszonyért küldött. Ezer pénzzel teli erszényt nyomott a markába, s mikor az érdeklődött, mit kell tennie, így szólt:
- Anyám, ha te valamibe belefogsz, az mindig sikerül. Találj ki valami ürügyet, hogy nagybátyám kieressze a királylányt lakosztályából.
- Rendben van, uram. Felkeresem a királyt, és így beszélek hozzá: "Felség, a királylány feje felett sorscsapás lebeg. Hosszú ideig nem sújtott le, de most már nem vár tovább. Ezen és ezen a napon kocsira ültetem a királylányt, és erős fegyveres őrséggel, nagyszámú kísérettel kikísérem a temetőbe. Varázskört vonok, abban a fekvőhely alá egy holttestet helyezek el, a királylányt a fekvőhelyre fektetem, ráöntök száznyolc korsó illatos vizet, ezzel elhárítom róla a sorscsapást." Ezt fogom neki mondani, és a királylányt kikísérem a temetőbe. Te pedig azon a napon, amelyen mi odamegyünk, bennünket megelőzve, fegyveres kísérettel szállj kocsira, jöjj ki a temetőbe, végy magadhoz egy kevés őrölt borsot. A kocsival állj meg a temető kapuja előtt, fegyvereseidet rejtsd el a temető bokrai közt, te magad tarts az odarajzolt varázskör felé, ott összegubbaszkodva feküdj a földre, mintha halott volnál. Én odamegyek, fekhelyet állítok föléd, ráfektetem a királylányt. Te ebben a pillanatban szippants fel az orrodba borsot, kétszer-háromszor tüsszents. A tüszszentés hallatára én faképnél hagyom a királylányt és elfutok. Ekkor bújj elő, a királylánnyal mosasd meg a fejét, te is mosd meg a fejedet, és vele együtt térj meg palotádba.
- Jól van, remek terv - értett egyet vele a herceg.
Az asszony ment, előadta elgondolását a királynak, a király beleegyezett. Titokban a királylánnyal is közölte, ő is beleegyezett. Amikor elérkezett a kivonulás napja, jelt adott a hercegnek, s népes kísérettel elindult a temetőbe. Hogy az őrszemélyzetet megfélemlítse, figyelmeztette őket:
- Amikor a királylányt az ágyra fektetem, az ágy alatt a halott tüsszenteni fog. Tüsszentése után előbújik az ágy alól, s akit először meglát, azt felfalja. Jól vigyázzatok!
A herceg előre odament, és megállapodásuk szerint elbújt.
A javasasszony lesegítette a kocsiról a királylányt, a varázskör felé vezette, megnyugtatta, hogy ne féljen, és ráfektette a nyoszolyára. A herceg ebben a pillanatban felszippantotta az orrába a borsot, és eltüsszentette magát. Tüsszentésére a javasasszony otthagyta a királylányt, és iszonyú sikoltással elsőnek elmenekült. Menekülése láttán senki sem mert ott maradni, és fegyverüket elhányva, szörnyű rémülettel mindnyájan elmenekültek. A herceg mindent a megbeszélés szerint cselekedett, és a királylánnyal együtt saját hajlékába tért meg. A javasasszony a király elé járult, és beszámolt neki a történtekről.
- Végeredményben úgyis neki szántam a lányomat; a rizsre ráöntötték a vajat - nyugodott bele a történtekbe a király. Később átruházta a királyságot unokaöccsére, és lányát az első királyné méltóságára emelte. A herceg egyetértésben élt nejével, és igazságosan kormányozta az országot.
A kardjeleket ismerő bráhman a király szolgálatában maradt. Egy napon a király mellett kellett őrségben állnia, és miközben a tűző napon állt, a lakk megolvad, a műorr a földre esett. Szégyenében lehajtott fejjel állt. A király nevetve szólt:
- Mester, ne törődj vele. A tüsszentés egyiknek használ, a másiknak árt. Neked a tüsszentés levágta az orrodat, én viszont ennek segítségével nyertem el nagybátyám lányának kezét és a királyságot.
És ezt a verset mondta:

Ami használ az egyiknek, a másiknak kárára van.
Semmi sem teljesen káros, semmi sem hasznos teljesen.

Ezzel a verssel foglalta össze a történteket, s miután alamizsnát osztott és egyéb jócselekedeteket művelt, méltó sorsra távozott.

A Mester ezzel a tanítással világított rá, hogy amit a közvélemény jónak vagy rossznak tart, az viszonylagos. Ezután a születések közötti kapcsolatot is feltárta:
- Az akkori kardjel-ismerő a mostani kardjel-ismerővel volt azonos, a király unokaöccse pedig én voltam.


Karóba húzott férj

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva mint légi szellem öltött testet. Történt, hogy Benáreszben az őszi holdtölte éjszakai ünnepére készültek. A város úgy fel volt ékesítve, mint az istenek városa. Az egész lakosság ünnepi mulatságokon szórakozott.
Egy szegény embernek összesen két darab, durva szövetből készült köntöse volt. Azt addig mosta, szárítgatta, hajtogatta, amíg száz ráncba, ezer ráncba sikerült rakni. Felesége azonban így szólt:
- Férjem, én sáfránysárga köntösben és ugyanolyan felsőruhában akarok a válladra borulva sétálni az éjszakai ünnepségen.
- Kedvesem, magunkfajta szegény emberek honnan keríthetnének sáfrányt? Vedd fel az egyik tisztára mosott köntöst, abban szórakozzunk.
- Ha nem kapok sáfránysárga ruhát, akkor nem fogunk együtt menni az ünnepségre. Keríts magadnak egy másik nőt, azzal ünnepelj.
- Kedvesem, miért gyötörsz? Honnan szerezzek sáfrányt?
- Férjem, ha egy férfi valamit igazán akar, nincs, amit ne érne el. A király sáfránykertjében bőven van sáfrány.
- Kedvesem, azt a helyet erős őrség őrzi; olyan, mint egy démonok-lakta tó. Képtelenség odaférkőzni. Tégy le erről az ötletedről; elégedjél meg azzal, amink van.
- Férjem, éjszakai sötétben nincs, ahová egy férfi ne tudna bejutni.
Addig-addig mondta a magáét, hogy végül a szerelmes férj engedett.
- Rendben van, kedvesem, ne gyötörd magadat - nyugtatta meg, és éjszaka élete kockáztatásával kilopózott a városból,
a király sáfránykertjéhez osont, letörte a kerítést, és behatolt a kertbe. Az őrök meghallották a kerítés recsegését, és "Tolvaj!" kiáltással körülfogták, leszidták, megverték, megkötözték, Másnap reggel a király elé vezették.
- Vigyétek, húzzátok karóba - rendelkezett a király.
Hátrakötött kézzel, kivégzési dobpergés hangja mellett kivitték a városon kívülre, és karóba húzták. Iszonyú kínokat szenvedett, sőt a fejére szálló varjak tőrhegyes csőrükkel a szemét is kivájták. De ő még most sem ezeket a gyötrelmeit fájlalta, hanem a felesége járt az eszében:
- Jaj, elveszítettem azt a lehetőséget, hogy sáfránysárga ruhába öltözött feleségem a vállamra boruljon, úgy sétáljunk
a holdtölte-ünnepségen!
És ezt a verset mondta:

Nem ez a kín fáj, és az sem, hogy varjak tépik szememet,
hanem hogy nem viselhet nőm sáfrány-ruhát az ünnepen.

Miközben így sajnálkozott hitvesén, kiszenvedett, és a pokolban született újjá.

Sakál az elefánttetemben

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva sakálként született újjá, és egy folyóparti erdőségben tanyázott. Egy öreg elefánt a Gangá partján kimúlt. A táplálékot fürkésző sakál megpillantotta a tetemet:
- Hatalmas eledelre bukkantam!
Odament, és először az ormányába harapott. De mintha ekeszarvba harapott volna.
- Ez nem ennivaló - mondta, és az agyarába harapott. De mintha csontba harapott volna. A fülébe harapott, de mintha szelelőlapát szélébe harapott volna. A lábába harapott, de mintha mozsárba harapott volna. A farkába harapott, de mintha mozsárütőbe harapott volna.
- Hát sehol sincs ehető része?
Mikor sehol sem talált harapnivaló falatot, végül az ürülék távozásának útjára bukkant, s mintha puha süteménybe harapott volna.
- Végre találtam ebben a tetemben puha, fogyasztható részt!
Ettől kezdve ezt a részt falta, és berágta magát a tetem belsejébe. Megette a veséjét, a szívét, szomjúság ellen itta a vérét, s mikor elálmosodott, a gyomrában tért nyugovóra. Így gondolkozott:
- Ez az elefánt-tetem lakásként fölér egy házzal, táplálékul bőségesen szolgál hússal; miért mennék máshová?
Nem hagyta el a helyet, az elefánt belsejében tartózkodott, húsával táplálkozott. Az idő telt. A nyári szelek fúvása és
a napsugarak heve azonban kiszárította a tetemet, és a bőr összezsugorodott. Az út, ahol a sakál bejött, elzárult. A hasüreg sötétségbe borult. A sakál mintha a pokolba került volna. Ahogy a tetem szikkadt, a húsa is kiszáradt. A vér elfogyott.
A sakál nem tudott kibújni. Félelem vett erőt rajta, szaladgált ide-oda, kiutat keresve, de mindenütt fejjel ütközött a falnak. Úgy ugrált az elefánt belsejében, mint pörkölődő rizsszem
a serpenyőben. Napok teltek el így, míg egyszer nagy zápor eredt el. Átáztatta a tetemet, amely visszanyerte eredeti alakját. A végbélnyílás kitárult, mintha csillag ragyogott volna fel.
A sakál észrevette a nyílást:
- Megmenekült az életem!
Az elefánt fejének támaszkodva nekirugaszkodott, fejest ugrott a végbélnyílás felé, és kijutott rajta. Közben a nyílás széle minden szőrt ledörzsölt megszoruló testéről. Pálmafatörzs simaságú, szőrtelen testtel, felzaklatott szívvel egy darabig futott, majd megállt, leült, végignézett a testén:
- Ezt a csapást nem más mérte rám: mohóságomból, mohóságom miatt, mohóságom büntetéséül magam okoztam
magamnak. Máskor nem leszek mohó, elefánt-tetembe máskor nem búvok be.
Dobogó szívvel ezt a verset mondta:

Ezután soha már többé, de bizony soha, de soha
elefántba be nem búvok, elég volt ez a félelem.

Így beszélt a sakál, azután elfutott onnan, és sem erre, sem más elefánt-tetemre többé rá sem nézett, és mohóságának sem engedett.


Remetének öltöző majom

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy bráhman családjában öltött testet Kászi ország egyik falvában. Mikor felserdült, Takkaszilában végezte tanulmányait, azután családot alapított. Felesége fiat szült, de mikor a gyermek éppen járni kezdett, az asszony elhunyt. A Bódhiszattva elvégezte a temetési szertartást, majd így beszélt:
- Mi örömöm van még a családi életben? Remeteségbe vonulok.
Búcsút vett könnyező rokonaitól és barátaitól, maga mellé vette fiát, és elvonult a Himálaja hegységbe. Ott remeteként élt, erdei gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkozva.
Egyszer az esős évszakban, amikor zuhogott a zápor, tüzet rakott vastag ágakból, és leheveredett a tűz mellé deszkaágyára. Fia, a remete-növendék, atyja lábát dörzsölgetve ült mellette.
Az erdőben egy hidegtől didergő majom megpillantotta a tüzet a lombkunyhóban, és így gondolkozott:
- Ha belépnék hozzájuk, felkiáltanának: "Majom, majom!", és kikergetnének a kunyhóból, nem tudnék a tűznél melegedni. Cselt kell kieszelnem. Remetének öltözöm, ezzel az ürüggyel hatolok be.
Magára öltötte egy elhunyt remete faháncs-köntösét, kezébe vette kosarát és kampós botját, és a lombkunyhó ajtaja előtt lekuporodott egy pálmafa tövében. A remetefiú észrevette, s nem sejtve, hogy majom, így gondolkozott:
- Egy idős remete hidegtől dermedten érkezett ide, hogy
a tűznél megmelegedjék. Szólok apámnak, beengedem, a tűz mellé ültetem.
Szólt apjának, s elmondta az első verset:

- Nézd, atyám, itt a pálmafa tövénél ül egy remete.
Mi itt fedél alatt vagyunk; fogadjuk be fedél alá.
Fia szavára a Bódhiszattva felkelt, kinézett a lombkunyhó ajtaján, és felismerte az álöltözetben a majmot.
- Gyermekem, az embereknek nem ilyen az arcuk. Ez majom; nem eresztjük be ide - szólt, és elmondta a második verset:

- Gyermekem, nem eresztjük be; beszennyezné e kis lakot.
Egy tisztességes bráhmannak nincs olyan arca, mint neki.

A Bódhiszattva felkapott egy tüzes üszköt, hozzávágta, elkergette.
- Mit keresel itt?
A majom ledobta a háncsruhát, felugrott egy fára, és eltűnt az erdőben.


Szamár oroszlánbőrben

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy földműves családjában öltött testet. Amikor felnőtt, földműveléssel kereste kenyerét. Ebben az időben történt, hogy egy kereskedő szamárhátra rakott áruval járta a vidéket. Amikor megérkezett valamelyik helyre, levette a szamár hátáról a terhet, a szamár hátára egy oroszlánbőrt borított, és a szamarat kicsapta a rizs- és köles-ültetvényekre. A vetésőrök oroszlánnak nézték, és nem mertek a közelébe kerülni.
Egy napon a kereskedő megpihent egy falu szélén, nekilátott reggelijét megfőzni, s közben kicsapta a szamarat a köles-földre, ráborítva az oroszlánbőrt. A mezőőrök oroszlánnak nézték, nem mertek a közelébe menni, hanem hazasiettek és fellármázták a falut. A falu egész lakossága fegyvert ragadott, kürtöket fújtak, dobokat vertek, nagy zajt csapva vonultak a vetések felé. A szamár halálfélelmében elbőgte magát szamárbőgéssel. A szamárbőgés hallatán a Bódhiszattva az első verset mondta:

Ez a hang nem oroszláné, sem tigrisé, sem párducé:
közönséges szamárbőgés; oroszláné csupán a bőr.

Amikor a parasztok rájöttek, hogy az állat csak egy szamár, nekiestek, minden csontját összetörték, lehúzták róla az oroszlánbőrt, magukkal vitték és távoztak. Jött a kereskedő; látta, hogy a szamár csúfos véget ért, és a második verset mondta:

Legelhetné tovább is a buta szamár a zöld kölest,
oroszlánbőrrel álcázva, de bőgése vesztére lett.
Miközben így beszélt, a szamár kimúlt. A kereskedő otthagyta, ment útjára.


Lóvá tett pap

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva az első királyné méhében öltött testet. Férfikorba érve, atyja örökébe lépett, és igazságosan kormányozta az országot. Házi papja Ruhaka névre hallgatott. Ruhaka felesége vénecske papleány volt. A király egy ékesen felszerszámozott lovat ajándékozott főpapjának. A pap azon
a lovon lovagolva vonult a király kíséretében. Mikor az ékesen felszerszámozott ló hátán elvonult, az emberek lépten-nyomon dicsérő megjegyzéseket tettek a lóra:
- Milyen pompás termetű ló! Milyen szép rajta minden!
Hazaérve, odahaza beszámolt a felségének:
- Kedvesem, rendkívül szép lovam van. Az út két oldalán álldogáló emberek mind az én lovamat dicsérik.
A papné azonban meglehetősen rosszindulatú, kétszínű aszszony volt, és ezt mondta férjének:
- Férjem, te nem érted, mitől olyan szép ez a ló. Ezt a lovat az ékes lószerszám teszi széppé. Ha te is olyan sikert akarsz aratni, mint a lovad, rakd magadra a lószerszámot, menj ki az utcára, lábaddal kapálj úgy, mint a lovak, így menj a király köszöntésére. Akkor a király is téged fog dicsérni, az emberek is téged fognak dicsérni.
A félbolond pap nem jött rá, milyen elgondolással mondta ezt az asszony, és szót fogadott. Aki csak látta, mind kikacagta:
- Ej, tündöklik a mester!
A király szégyenkezett miatta
- Mester, elment az eszed? Megbolondultál?
A pap is elszégyellte magát:
- Úgy látszik, valami illetlenséget követtem el.
Dühös lett a feleségére:
- Az asszony szégyenbe hozott a király és az egész hadnép előtt. Ellátom a baját és elkergetem.
Hazasietett, de az álnok asszony, látva, hogy mérgesen közeledik, kisurrant a hátsó ajtón, a királyi palotába futott, négy-öt napig ott maradt. A király értesült az előzményekről, magához hivatta a házi papot:
- Mester, minden asszony rosszféle. Bocsáss meg a feleségednek.
Engesztelésül az első verset mondta:

Összekötik az elszakadt íjhúrt, s használható megint.
Békülj ki a vénasszonnyal, ne haragudj, ne mérgelődj.

A pap a második verssel válaszolt:

Van bőven anyag és mester új íjhúrt fonni épp elég.
Nincs szükségem szakadt húrra, inkább kerítek másikat.

Így beszélt, elkergette az asszonyt, és másik nőt vett feleségül.


Szeretőjét cipelő asszony

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva az első királyné méhében öltött testet. Névadása napján a Padumakumára, azaz Lótusz herceg nevet nyerte. Utána még további hat öccse született. Ahogy sorjában felnövekedtek, mind a heten családot alapítottak, és a király kíséretét alkották.
Egy napon a király kitekintett palotája kertjébe, s látta, hogy a hét királyfi népes kíséret élén szolgálattételre várakozik. Gyanú férkőzött a szívébe:
- Ezek meg akarnak ölni, hogy megkaparintsák a királyságot.
Magához rendelte őket:
- Fiaim, nem lakhattok tovább ebben a városban. Menjetek máshová. Elhunytom után visszatérhettek, családunk királyságát örökölhetitek.
A fiúk engedelmeskedtek atyjuk parancsának, sírva-ríva hazamentek, maguk mellé vették feleségüket, és elhagyták a várost.
- Ahová jutunk, ott élünk.
Haladtak útjukon, egy erdőbe jutottak. Ételük-italuk elfogyott; éhségüket nem bírták elviselni.
- Ha életben maradunk, másik felséget tudunk szerezni - határoztak, és megölték a legfiatalabb testvér feleségét, húsát tizenhárom részre osztották és megették. A Bódhiszattva és felesége a nekik jutó két részből az egyiket félretették, a másikat fogyasztották el ketten. Így hat napon át hat asszonyt öltek meg, és húsukból táplálkoztak. A Bódhiszattva minden nap félretett egy részt, így hat adagja volt félretéve. A hetedik napon, amikor a Bódhiszattva feleségét készültek megölni,
a Bódhiszattva átnyújtotta nekik azt a hat adagot:
- Fogyasszátok el ezt a hat adagot, holnap majd meglátjuk.
Azok megették a húst, s mikor elaludtak, ő a feleségével együtt elmenekült.
Néhány lépés után az asszony szólt:
- Uram, nem bírok menni!
Ekkor a Bódhiszattva a vállára ültette, és hajnalra kijutottak az erdőből. Napkelte után az asszony újra szólt:
- Szomjas vagyok, uram!
- Kedvesem, nincs itt víz - felelte a Bódhiszattva, de mikor az asszony újra megismételte kérését, kardjával megvágta jobb térdét, és ezt mondta:
- Kedvesem, víz nincs, de ülj le, igyál vért a jobb térdemből.
Az asszony úgy is tett. Egy idő multán azután megérkeztek
a Gangeszhez, ittak és megfürödtek, sokféle gyümölcsöt ettek, egy kies helyen megpihentek, majd az egyik folyókanyarban remetekunyhót ütöttek össze, és ott laktak.
Egy napon a Gangesz felső folyásánál egy felségsértő bűnösnek kezét és lábát, fülét és orrát levágták, egy sajkába dobták, és leeresztették a Gangeszen. Fájdalmas jajgatás közepette ért le ahhoz a helyhez. Keserves sírása hallatára a Bódhiszattva a Gangesz partjára sietett:
- Amíg élek, nem hagyom elpusztulni a bajbajutottakat.
Kihúzta a vízből, remetekunyhójába vitte, és gyógyfű-főzetekkel, kenetekkel begyógyította sebeit. Felesége azonban méltatlankodott;
- Miféle nyomorékot halászott ki az uram a Gangeszből, és még ápolja is!
És a nyomoréktól undorodva, állandóan kiköpött előtte.
Amikor sebei begyógyultak, a Bódhiszattva továbbra is ott tartotta a kunyhóban, feleségére bízva, ő maga pedig az erdőt járta, gyümölcsöt szedett, így táplálta feleségét is, azt az embert is. Így laktak ott együtt, míg utoljára az asszony beleszeretett a nyomorékba, és vétkezett vele. Ezek után el akarta pusztítani a Bódhiszattvát, és így beszélt hozzá:
- Uram, mikor a válladon ültem, az erdőből kijövet ezt a hegycsúcsot pillantottam meg, és fogadalmat tettem: "Hegy védőistensége, ha férjemmel együtt életben és épségben maradok, áldozatot fogok bemutatni neked." Most az istenség rám ijesztett. Be kell mutatnom neki az áldozatot.
A Bódhiszattva nem sejtette a cselt, és beleegyezett. Összekészítette az áldozatot, az áldozó edényt az asszony kezébe adta, és felhágott vele a hegycsúcsra. Itt az asszony így beszélt hozzá:
- Uram, minden isten közül te vagy az én legfőbb istenségem. Először előtted akarok erdei virágokkal tisztelegni, téged jobb kéz felől tisztelettel körüljárni, utána mutatom be az áldozatot a hegy istenségének.
Az asszony egy szakadék szélére állította a Bódhiszattvát, erdei virágokkal tisztelgett előtte, majd mintha tisztelete jeléül jobb kéz felől készülne körüljárni, háta mögé került, hátulról meglökte, és letaszította a szakadékba.
- Ellenségem hátát láttam - kiáltott fel boldogan, lesétált a hegyről, és ment a nyomorékhoz.
A Bódhiszattva, miközben zuhant lefelé a hegyről a szakadékba, fennakadt egy vadfügefa tetején a sűrű lombban.
A meredek hegyoldalon azonban nem bírt lemászni, ezért ott maradt az ágak között, és a fügével táplálkozott. A hegy lábánál tanyázott egy nagy termetű óriásgyík (iguana), amely rendszeresen felmászott a hegyoldalon, és a fügefa gyümölcsét ette. Aznap megpillantotta a Bódhiszattvát, és elmenekült. Másnap újra jött, a fa túlsó oldalán evett a gyümölcsből, és távozott. Addig-addig járt oda, hogy végül megbátorodott, és megkérdezte a Bódhiszattvától, hogyan került oda. A Bódhiszattva elmondta, hogyan járt. A gyík biztatta:
- Ne félj!
Hátára vette, lemászott vele, kivitte az erdőből, letette az országútra, útba igazította, hogy merre menjen, s visszatért az erdőbe. A Bódhiszattva egy kis faluba ment, ott lakott, amíg hírét vette atyja halálának. Ekkor visszatért Benáreszbe, átvette családjuk örökletes királyságát, és Lótusz király néven igazságosan uralkodott, eleget téve a király tíz kötelességének. Hat alamizsnás hajlékot építtetett, négyet a város négy kapujában, egyet a város közepén, egyet palotája kapujában, és minden nap hatszázezer pénzt osztott szét adományként.
A gonosz feleség pedig vállára ültette a nyomorékot, távozott az erdőből, kéregetve járt helyről helyre, rizst és kölest koldult össze, azzal táplálta a férfit. Ha megkérdezték: "Kicsoda neked ez az ember?", ezt válaszolta; "Én az ő nagybátyjának a lánya vagyok, ő az én nagynénémnek a fia. Feleségül adtak hozzá. Még ha halálra ítélt bűnös is, ő a férjem, ezért hordozom a vállamon, s alamizsnát koldulok, hogy táplálhassam."
- Hűséges feleség - mondták az emberek, s még több rizst és kölest adtak. Végül néhányan ezt tanácsolták neki:
- Ne folytasd ezt az életmódot. Benáreszben Lótusz király uralkodik, aki annyi adományt osztogat, hogy egész Indiát ámulatba ejti. Ha meglát, meg lesz elégedve veled, elégedettsége jeléül sok pénzzel fog megajándékozni. Ültesd uradat ebbe a kosárba, menj vele őhozzá.
Adtak neki egy erős kosarat. A becstelen nőszemély beleültette a nyomorékot a kosárba, hátára vette, Benáreszbe ment, az alamizsnás hajlékban kapott élelemmel táplálkozott. A Bódhiszattva felékesített elefánt hátán ülve rendszeresen felkereste az alamizsnás hajlékot, nyolc vagy tíz személyt megajándékozott, azután hazatért. Az aljas nőszemély beültette a kosárba a szeretőjét, hátára vette a kosarat, s megállt azon az úton, amelyen a király elhaladt. A király megkérdezte:
- Ki ez?
- Felség, egy hűséges feleség.
A Bódhiszattva magához hívatta az asszonyt és ráismert. Kiemeltette a kosárból a nyomorékot, és megkérdezte:
- Kicsoda neked ez az ember?
- Felség, nagynéném fia, akit családom választott férjemül.
Az emberek nem ismerték a titkot, és magasztalták az aljas nőszemélyt:
- Óh, milyen önfeláldozó, hű feleség!
A király még egyszer rákérdezett:
- Tehát ez a nyomorék a férjed, akihez családod adott feleségül?
Ő nem ismerte fel a királyt, és merészen rámondta:
- Igen, felség.
Erre a király így szólt:
- Ezek szerint ő Benáresz uralkodójának a fia? Nem te vagy Lótusz herceg felesége, ennek és ennek a királynak a lánya,
s ez és ez a neved? Az én véremet ittad a térdemből, azután szerelembe estél ezzel a nyomorékkal, engem letaszítottál a szakadékba! Engem halottnak hittél, ide merészeltél jönni, fejedre idézve halálodat. Lám, én élek!
Ezután tanácsosaihoz fordult:
- Tanácsosok, emlékeztek rá, hogy érdeklődésetekre elbeszéltem: hat öcsém a hat feleségét megölte, húsukat megették, én azonban megmentettem a feleségemet. A Gangesz partjáig hordoztam, ott remetekunyhóban laktam vele, majd egy halálra ítélt nyomorékot kihúztam a vízből, ápoltam, azután ez az asszony beleszeretett, engem letaszított a hegyoldalon, én azonban jámborságom következtében életben maradtam. Aki letaszított a hegyoldalon, az nem más, mint ez az erkölcstelen nőszemély, a halálra ítélt nyomorék pedig nem más, mint ez az ember.
Ekkor ezt a verset mondta:

Ez az a nő, én pedig én vagyok, nem más;
ez egy levágott kezű bűnös, nem más,
akiről azt hazudja, hogy a férje.
Az asszonyokban soha sincs igazság.

Buzogány verje agyon ezt a hitványt,
ki más nejét elszerette galádul.
A hűtlen, gonosz asszony is bűnhődjön:
Orrát veszítse, a fülét veszítse!

Bár a Bódhiszattva nem bírta fékezni indulatát, mégsem hajtotta végre a mondott büntetést. Mérsékelte haragját. Az asszony fejére erősítette a kosarat úgy, hogy ne bírja levenni, beleültette a nyomorékot, és kiűzte őket birodalmából.


Ékszerlopás

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva Benáresztől nem messze, egy kis faluban egy közember családjában öltött testet. Amikor felnőtt korba ért, Benáreszből hoztak neki egy tisztességes családból származó feleséget. Az asszony kedves volt, szép, szemet gyönyörködtető, mint egy istennő, mint egy virágzó folyondár, mint egy csábosan táncoló tündérlány. Férjéhez hű, erényes életű, kötelességtudó asszony volt Szudzsátá, azaz Örömre született. Férjével, anyósával, apósával kapcsolatos minden kötelességének eleget tett. A Bódhiszattva szerette és nagyra becsülte. Így mindketten boldogságban, egyetértésben, összhangban élték életüket.
Egy napon Szudzsátá szólt a Bódhiszattvának;
- Szeretném meglátogatni szüleimet.
- Jól van, kedvesem, készíts össze elegendő élelmet az útra.
A Bódhiszattva sokféle ételt főzetett, szekérre rakta az élelmiszert és minden egyebet. Ő hajtotta a szekeret; ő ült elől, felesége hátul. Amikor a város határába értek, kifogott a szekérből, megfürödtek és ettek. Ezután ismét befogott, felült előre; Szudzsátá ruhát váltott, felrakta ékszereit, és felült hátra.
Amikor a szekér a városba érkezett, a benáreszi király éppen körsétára indult a városban, díszelefántja hátán ülve, és arra haladt el. Közben Szudzsátá leszállt a szekérről és gyalogosan haladt a szekér után. A király megpillantotta, megakadt a szeme rendkívüli szépségén, és beleszeretett. Egyik tanácsosát utasította:
- Eredj, tudakold meg, hogy ennek a nőnek van-e férje, vagy nincs?
A tanácsos megérdeklődte, s megtudta, hogy férjezett.
- Igen, felség, férjnél van. A szekéren ülő férfi a férje.
A király nem bírt úrrá lenni szenvedélyén. Gyötörte a vágy.
- Valamilyen ürüggyel kivégeztetem a férfit, és megszerzem az asszonyt - határozott, és magához rendelt egy embert:
- Eredj, s miközben az úton sétálsz, ezt a drágaköves diadémot ejtsd annak az embernek a szekerébe, utána gyere vissza.
Átadta neki a diadémot, és útnak indította.
Az ember igent mondott, fogta az ékszert, a szekérbe dugta,
s jelentette a királynak:
- Bedobtam, felség.
A király felkiáltott;
- Elveszett a diadémom!
Nagy zsivajgás tört ki a tömegben. A király rendelkezett:
- Minden kaput bezárni, az utakat elállni, megkeresni a tolvajt!
A király szolgái végrehajtották az utasítást. Az egész város felbolydult. Az illető ember néhányad magával a Bódhiszattvához lépett:
- Ember, állítsd meg a szekeret! A király diadémja elveszett, átvizsgáljuk a szekeredet.
Miközben a szekeret vizsgálta az ember, előkotorta a saját maga által belehelyezett diadémot, s "Megvan a tolvaj!" felkiáltással megragadta a Bódhiszattvát; ütlegelték, összerugdosták, kezét hátra kötötték, a király elé hurcolták:
- Ez lopta el az ékszert!
- Le kell fejezni - parancsolta a király.
A király szolgái a déli kapun át kivonszolták a városból,
s közben minden útkereszteződésnél megkorbácsolták. Szudzsátá otthagyta a szekeret, mindenütt a nyomában ment, s karját ég felé tárva sikoltozott:
- Férjem, miattam kerültél ilyen bajba!
A király szolgái hanyatt lökték a Bódhiszatvát, hogy lefejezzék. Ennek láttán Szudzsátá jajszóban tört ki, felpanaszolva erényes élete hiábavalóságát:
- Azt hiszem, nincsenek istenek a világon, akik megakadályozzák, hogy hitvány, gonosz emberek az ártatlanokat gyötörjék!
És az első verset mondta:

Látom, nincs isten, a világnak őre,
vagy távozott, ha van, és nem ügyel ránk,
mert aljas önkény eluralkodott, és
a gazságot nincs, aki megtorolja.

Mikor a feddhetetlen erényű assszony így siránkozott, Indrának, az istenek királyának trónusa felizzott. Indra fürkészte:
- Ki lehet az, aki le akar taszítani indrai méltóságomról?
Felfedezte az okát:
- Benáresz királya iszonyú kegyetlenséget készül elkövetni.
A feddhetetlen erényű Szudzsátát kínnal sújtja. Oda kell mennem.
Leszállt az égi világból, s varázserejével letaszította az elefánton ülő gonosz királyt elefántja hátáról, a vesztőhelyen hanyatt lökte a földre, felemelte a Bódhiszattvát, minden ékszerrel felékesítette, királyi köntösbe öltöztette, és az elefánt hátára ültette. Közben a hóhér bárdja lesújtott, levágta a fejet, de miután levágta, akkor vették észre, hogy a király feje hever ott. Indra istenkirály látható alakban a Bódhiszattva elé lépett, a Bódhiszattvát királlyá kenette, és Szudzsátára az első királyné rangját ruházta. A tanácsosok, papok, házigazdák és az egész nép megörvendett, amikor felismerték Indrát, az istenek királyát:
-Elpusztították az igazságtalan királyt, most Indra adományaként igazságos uralkodót nyertünk.
Indra a levegőben állva oktatta őket:
- Mostantól kezdve ez a király, akit Indra kegyéből nyertetek, igazságosan fog uralkodni rajtatok. Mert ha a király igazságtalan, akkor az eső rosszkor esik, és kellő időben nem esik eső. Három csapás sújt ilyenkor: éhinség, járványok és fegyverek.
És elmondta a második verset:

Özönvíz vagy aszály pusztít, ha törvényt tipor a király.
Pokolra zuhan égből is; nyomorultul pusztult ez is.

Így oktatta Indra az egybegyűlt tömeget, majd visszatért égi lakába. A Bódhiszattva igazságosan uralkodott, s halála után
a mennylakók sorát gyarapította.