Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dzsajadéva: Gíta Govinda
Fordította: Weöres Sándor
A nyersfordítás Vekerdi József munkája
Forrás: Dzsajadéva: Gíta Govinda, Magvető Kiadó, Budapest, 1982
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Dzsajadéva szanszkrit nyelven író indiai költő, a szanszkrit költészet utolsó nagy alakja. A 12-13. században élt, állítólag egy költészetpártoló király udvarában. A hagyomány szerint nemcsak költő volt, hanem szent életű pap is. A lexikon ennyit tud róla. Éppenséggel nem sokat.
A magyar nyelvű vers híve ezenfelül még azt is tudhatja róla, hogy ő az a költő, akit Weöres Sándor olyan tüneményesen fordított magyarra. A magyar-indiai kultúrkapcsolatoknak meghitt perce volt, amikor e sorok írója Új-Delhiben egy hozzá ellátogató helybelinek magyarul kezdte el skandálni az elképesztő nyelvi lovasmutatványt: "Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben..." - A Gíta Govinda? - nézett rá elképedve a fiatal indiai újságíró - magyarul?
Nemcsak a verseknek, a versfordításoknak is megvan a maguk sorsa. Weöres Dzsajadéva-dalai keletkezésük pillanatától kezdve nem kevesebbet jelentettek annál, hogy a mai magyar költői nyelv tűrőképessége, teherbírása, hajlékonysága gyakorlatilag végtelen.
Most itt az egész mű; szemrevételezése többféle tanulsággal is kecsegtet.
Weöres első, A lélek idézése című fordításgyűjteményében a seregnyi dalból csak néhány található. Magyarázatot kínáló szövegkörnyezet nélkül, mint a tengermélyből felbukó szigetek. A heves, a megkésettség okán majdhogynem hisztérikus tájékozódás korszakát éltük; a később illő szerénységgel korrigálandó, nagy fölismerésekét. E dalokat is könnyű volt félreérteni. Táncos ritmusuk miatt afféle hajdankori dzsessznek képzelni őket: a közönség a földön ül és a térdét csapkodva énekli a refrént; költő és közönsége a zenében egyesül. A magyarrá lett szanszkrit lüktetés mögött, ha halványan is, ott csillogott a csalóka remény, hogy korunk sokfelől szorongatott költője a verszene hátára pattanva kilovagolhat a csapdából.
A lényegből, mondhatni, semmi sem látszott. A lényeg ugyanis az, hogy az indiai és az európai gondolkodás gyökeresen különbözik egymástól.
Homérosz istenei lehetnek házsártosak, bosszúállók, netán kicsinyesek, isten voltukhoz mégsem férhet kétség. Ahogy Theokritosz pásztora is egy pásztor a sok közül, épp csak ő szeretne egy jót szerelmeskedni. Mindenki az, aki. Kontinensünk gondolkodásának elemi egysége az én. És megismerésünk ösvénye a tiszta körvonal.
Az indiai filozófia ezzel szemben az egyénre összpontosít. Az egyénre, aki - szójátékkal élve - nem egy én, hanem sok. Olyanformán, mintha valaki belemozdul egy fényképbe. A látható én egy sereg másikat takar: Hari, a pásztor mögül kilátszik Krisna, a harcos, mögüle Visnu, az isten; ők együtt az indiai gondolkodásnak a végtelenségbe mosódó emberképe.
Ha sűrítünk, a drámához, ha részletezünk, az epikához jutunk. Weöres első, nyelvi csoda számba menő közleményéből nem látszott a nagy ár, melyet India költészetének e költészet rugalmas jelképrendszeréért fizetni kell. A többé-kevésbé merev epikai keret szüksége, és ami ebből következik, a költemények rendre eltúlzott terjedelme. Eltúlzott, persze nem valami elve adott mértékhez, hanem a költemény - többnyire közismert - cselekményéhez képest. Irigylésre méltó a könnyed természetesség, ahogy a csélcsap Hari fickándozása mögött folyton földereng az ember isteni képessége a szerelemre; másfelől viszont nehezen tudunk elfojtani egy kaján vigyort, minthogy a mitológiai hajtóerő emelte himnikus hangvétel - a cselekményt tekintve - egy olyan megrendítő tényt hivatott nyilvánvalóvá tenni, ami akár egy francia tucatbohózat témája is lehetne; azt, hogy - ó, borzalom! - Hari sorozatban csalja Rádhát.
Tanulságos olvasmány a Pásztorének magyar változata más tekintetben is. A közhiedelem szerint Weöresnek minden megy, és ezzel kész. Csakhogy ezzel nincs kész. Ez így túl egyszerű. Weöres Mallarmé-fordításait olvasva aligha hihetné bárki is, hogy Weöresnek sorsdöntő élmény volt a Mallarméval való találkozás; saját Átváltozások című szonettciklusából viszont, ebből az ízig-vérig Weöres-teljesítményből mintegy ráadásként még az igazi Mallarmét is kiolvashatjuk. Megkockáztatjuk azt a képtelen megállapítást, hogy ezek az öntörvényű és a hatáskutatás piszkavasa számára sebezhetetlen versek még fordításnak is jobbak, és a lényeget tekintve "szöveghűbbek", mint a csakugyan szöveghűnek készült fordítások. A közhiedelemmel ellentétben Weöres is küszködik a szöveggel. Legföljebb nem úgy, mint mások.
Sokarcú fordítónak mutatja a Pásztorének szövege is. Olykor nem riad vissza a nagyvonalú megoldásoktól sem, s a prédikátorköltők nyelvéből kölcsönzött "alítja" mellé odacsap egy kis Kiss Józsefet is, ha úgy hozza a sors, hogy az isteni lény "sason ül, halihé". Máskor meg valódi műfordításnyelvi absztraktummal örvendezteti meg olvasóját, mondván, hogy Harinak az ígért időben való érkezését "sohase szabad elhivőn várni". Aztán persze megrázza magát, és így beszél:

Kettős napkerekek csókolták, jobb s bal fülbevalói,
mosolya, sugárzó bimbó-ajka a nőt nem hagyja csalódni:
Hari ül a fakaliba mélyén, vággyal epedve
fejtől talpig örömbe, reménybe, örök szerelembe temetve.

Dzsajadéva nyelve ez?
Vagy a Weöres Sándoré?
Maradjunk annyiban, hogy a magyar versé bizonyosan.

Orbán Ottó

 

TARTALOM

Első rész
Második rész
Harmadik rész
Negyedik rész
Ötödik rész
Hatodik rész
Hetedik rész
Nyolcadik rész
Kilencedik rész
Tizedik rész
Tizenegyedik rész
Tizenkettedik rész


Jaydev singing Geet Govind

Első rész

"Felhőktől nehezűl az ég, feketeség terjeng az erdők alatt, retteg tán, aki egymagába halad itt, Rádhá, no hívd vissza őt!" Így szól Nanda parancsa, hát megy a leány, s indák, virágok között kezdődnek Jamuná partján a szeretők mélytitkú játékai.

*

Halld: Visnu s asszonya szerelmi tüzét imádva,
nyájas beszédüket imé Dzsajadéva mondja,
Laksmí elébe leborul e királyi táncos:
lelkének árjait az isteni Szó színezze.

*

Ha Hari víg gyönyörének a szív örül
s a kusza játszadozásnak a réteken:
ide figyeljen a fül, meg a lélek is,
ha Dzsajadéva ma mámorosan dalol.

*

Szók százát növelé Imápatidhara; s aztán a szép szó-zenét zengetvén Dzsajadéva győz; de Saranát illesse dicséretünk röptéért; s a szerelmesek diadalát jól festi Góvardhana, nem verseng vele senki; s bűvöletet ont Dhójí a költő-király.

 

ÉNEK

A vízözön árjaiból kiragadtad a Védát,
habon a hajócska elérte a célját,
hal-alakú Visnu, hajó-vezető,
egek ura, üdv Hari, üdv!

Mind e világ a te nagyerejü hátadon ível,
hátad ezért tele csontkelevénnyel,
bölcs teknőc, te világemelő,
egek ura, üdv Hari, üdv!

Mint a növő sarlóra a holdnak egésze,
föld tere tűzve az agyarad ívére,
Visnu, te vadkan-alakban ülő,
egek ura, üdv Hari, üdv!

Lágy lótusz-kezeid csodaszirmai: körmök,
meghala tőlük a dongó-ördög,
ember-oroszlán, harcban ölő,
egek ura, üdv Hari, üdv!

Te kicsi, becsaptad a nagyerejű, butafejű órjást
s lábad elérő vízzel a rontást,
Visnu, te törpének születő,
egek ura, üdv Hari, üdv!

Lemosod a vétkeket a katona vére tavában,
oltod a vágyat, a kínt a világban,
szent csatabárdos, a bűnt leverő,
egek ura, üdv Hari, üdv!

Rávana tíz feje áldozatod, föl az égre,
csillagok őrei örök örömére,
Ráma királyfi, te szörny-ledöfő,
egek ura, üdv Hari, üdv!

Tej-színű testeden, ég fia, fekete a vásznad,
mint Jamuná vize, hogyha megárad;
fegyverül ekevasakat cipelő,
egek ura, üdv Hari, üdv!

A szigorú Véda tanán igazít a te békéd:
tiltod az áldozat állatölését,
Buddha, te irgalmat szerető,
egek ura, üdv Hari, üdv!

Valaha te kardosan a gonoszak árny-seregére
vetsz tüzet, ez bűneiknek a bére,
Kalki, ha jő az ítéletidő,
egek ura, üdv Hari, üdv!

Halljad a jószívű versfaragó Dzsajadévát,
titkaidat kinyitó dala sípját,
Visnu, te tíz alakot viselő,
egek ura, üdv Hari, üdv!

*

Védát víz özönén vivő, eget adó, föld- és világ-hordozó,
ármányt összetörő, ravaszt leteperő, démon-hadakkal vívó,
szörnyet tönkreverő, erős ekevivő, irgalmat osztó erő,
mindenféle gonosz varázst agyonütő, tízszer jövő: Krisna, üdv!

 

ÉNEK

Aki Kamalá kebelén pihensz,
díszed isteneké,
nyakadon a tavasz ezer éke:
dzsaja dzsaja déva Haré!

Akinek a Nap örökös ékszered,
ez a lét magadé,
hattyú, a béke taván lengsz,
dzsaja dzsaja déva Haré!

Te aki megölted a bűn-kígyót,
az öröm sokaké,
te Jadu-családon a napfény,
dzsaja dzsaja déva Haré!

Madhu, Mura, Naraka ölője te,
sason ülsz, halihé!
áldnak a mennyei népek,
dzsaja dzsaja déva Haré!

Szűz lótusz-szirom éjszemed,
születések elé
gát-emelő kegyes isten,
dzsaja dzsaja déva Haré!

Dzsanaka leányát ékítő,
a karod leveré
tízfejű Rávana rémet,
dzsaja dzsaja déva Haré!

Kikeleti pára a kellemed,
nagy erőd hegyeké,
lány-arc holdsugarát ivó,
dzsaja dzsaja déva Haré!

Lábad elé terülünk, tekints
kegyesen lefelé,
áldd az elédborulókat,
dzsaja dzsaja déva Haré!

Jó Dzsajadéva ha énekel,
dala égieké,
s embereké a szerencse,
dzsaja dzsaja déva Haré!

*

Sáfránykenőcsű kebelét leszorítva Visnu
Laksmínak, őt is ugyanúgy bekené a sáfrány,
mint hogyha vágya iszapos verítéke volna:
mint néki, néktek is a vágy soka teljesüljön!

*

Tavasszal bimbó-szép alakú suhanó erdei leány
vadonban s cserjésben keresi, a csodás Krisna hova lett,
kívánság, forróság tereli a mezőn, párja soha sincs;
barátnőjét Rádhá figyeli s a szavát, egyre hevesebb:

 

ÉNEK

Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben,
fülemüleszavú kusza méhzizegésű lugas susogó sürüjében
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Vándorok asszonyait szerelem tüze gyötri a szívbe-szövődve,
méherajos szirom-árban emelkedik a bakula tárt legyezője;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Sziromözön illata ostromol, enged a zsengefüzérű tamála,
a szerelem istene körmeiként ragyog a tavaszi kinsuka szála;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Vágy fejedelme aranyjogarával a késara-bibe ma vetekszik,
méhraj a nyílra hasonlatos, ívalaku lenge liánra lefekszik;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Ma kacag a karuna-rügy: ó hogy a föld terein hova lett a szemérem!
kétaka-tövisek a vágyteli vándorokat sebesítik a réten;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Sűrű atimuktafutókafüzérrel övezve felébred a mangó,
és Jamuná folyam árjaitól a vadonba kibomlik a bimbó;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Mézfüvek illata gomolyog, a jázmin is éledez a tavaszi tájon,
a remeteszíveket is átszövi a fiatal évszak, az illatos álom;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

Bölcs Dzsajadéva igéje ígéri a vágy s csoda teljesülését,
a szerelem ősvadonában imádja nagy istene, Hari Hari léptét:
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben.

*

Tavaszi kis üde hajtás kandikáló szegélyén
ide-oda kiözönlő lágy virágport a szellő
a fekete sűrű erdő illatává varázsol:
a Szerelem Ura áldón ontja mézillat árját.

*

Mézillatra mohón keringve lecsapó rajtól lehajlott faág,
kószáló kakukk édes éneke, fület felbolygató dallama:
lázuktól sosem enyhülő tavaszi kín megtölti a szíveket,
sóvárognak a messzeségben egyedül sóhajtozó vándorok.

*

Gyakorta más nő-ölelésre szomjasan
csapong, a víg vágy sose hagyja békiben;
a jó barátnő mutogatja messziről
s megérti Rádhá ura csacska tetteit:

 

ÉNEK

Látod, a lombkoszorúsfejű, sárgaredőzetű, könnyűfutású,
tánc ütemén libegő csiga-fülbevalójú, örök-kacagású
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Ez öleli: mint buja rengedező teli fürt borul a kebele rája,
mámorosan tovaleng vele, zengi a pancsama-ütemet utána;
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Az pedig álmatagon lesi deli Maduszúdana tavisziromarcát,
víg, ragyogó, szerelemrehívó szemeit s a szemöldöke rajzát;
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Most ama lengecsípőjű reásimul, az ajaka susog a fülébe,
hab-puha csókot ad és a legény szíve beleremeg a gyönyörűségbe;
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Ládd, szerelemre kíváncsi a másika, édes-e Hari ölelése,
vágyva fogódzik a köntöse szélibe, párosan a sűrűbe térne;
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Vinnyog a síp, verik az ütemet a tenyerek, a csatok, a perecek a csuklón,
sorra dicséri a férfi az ügyeseket és követik tovasiklón;
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Osztja jutalmait, ontja a csókot a sok kecses ifjú leányra,
mosolyog a szépre, a bájosat öleli s a gyönyörűnek ered a nyomába;
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

Göndörödőhajú Hari mulatásai titkait íme kitáró
víg Dzsajadéva dicséneke, minden igézete, szava legyen áldó!
Hari maga vezeti a tánc-dobogást,
a lányokat, a tavaszi játszadozást.

*

Ő mindenkibe szenvedély vad örömét öntvén, gyönyört sokszoroz,
lótuszként sima és sötét kezeivel formálja vágy ünnepét,
átfonják deli termetét seregesen hozzáfutó asszonyok;
mint test nélküli, testet öltve suhanó, így él a csábos Hari.

*

A szantálhegyi szél, akár ha üregek mélyén a kígyómarás
égetné, siet ős Himalája redős hótengerén fürdeni;
s nedvtől duzzadozó virágok özönét élvezve, szépségesen
búg erdőn a kakukk szelíden epedő, távolbahangzó dala.

*

Vad tánclázba merült leánykazuhatag forgása gyűrűiben,
míg Rádhá ölelése, éneke kuszán átfonja, így szól Hari:
"Ajkad méze csepeg!" De bók a szava csak, más nőkre rézsút kacsint,
bűvöl-bájol e csélcsap elmosolyodó ifjú, az oltalmazónk.

 

Krishna applies sandle paste to Radhas breasts

Második rész

Hari mulat a mély erdőn, lányok szerelmi tüzén hevül,
haragosan ezért Rádhá s féltékenyen menekül tova,
s a sűrű szövevény árnyán, hol méhraj bujdokol és zenél,
a panasza barátnőjét szólítja és hívogatja, így:

 

ÉNEK

Az ajaka fürge lehelletitől kacag és panaszol fuvolája,
szertekacsingat, a fejdísze bókol, ring csoda fülkarikája.
Rászed Hari, tudom! elepedek, érzem,
amikor a lányokat öleli a réten.

Leng haja, holdragyogással a pávafarokkoszorú koronázza,
köntöse mint a szivárvány-ékes esőfelhők vonulása.
Rászed Hari, tudom! elepedek érzem,
amikor a lányokat öleli a réten.

Domború tomporú pásztorlányhada csókjai tüzelik a vágyát,
mézmosoly ingadoz ajkai bimbain és kel a szemsugarán át.
Rászed Hari, tudom! elepedek, érzem,
amikor a lányokat öleli a réten.

És bizseregve a karja liánjai lánysokaságot ölelnek,
drágakövek ragyogása az ujjain, éji homályba lövellnek.
Rászed Hari, tudom! elepedek, érzem,
amikor a lányokat öleli a réten.

Homloka páragomolyban a hold, tovatűnve kivillan az éjben,
szíve kapu, nő-ölelésre, kebel-szorításra kitárul egészen.
Rászed Hari, tudom! elepedek, érzem,
amikor a lányokat öleli a réten.

Büszke fejét ragyogó kicsi hal-alakú fülbevalói díszítik,
köntöse sárga, a szent remeték meg az istenek óva segítik.
Rászed Hari, tudom! elepedek, érzem,
amikor a lányokat öleli a réten.

Áll a fehérterebélyü kadamba-fa enyhet adó hűvösében,
engem is elragad égi tekintete, nincs menedékem.
Rászed Hari, tudom! elepedek, érzem,
amikor a lányokat öleli a réten.

Krisna csodálatos arcú alakját bölcs Dzsajadéva dalolja,
Hari-hívek élvezik, érezik, értik s emlékeznek a dalra:
Rászed Hari, tudom! elepedek, érzem,
amikor a lányokat öleli a réten.

*

Örömei sorát látván, kábán, szünetlenül ámul és
nem a haragot - megbánást, áldást s a bűne bocsánatát
esedezi a lányokkal, sokkal futó szeleburdinak
keszekusza szegény szívem, híven; mi mást cselekedjek én?

 

ÉNEK

Fekete lugasba merültem; az éj sűrű puha szövevényibe tűnt el,
nosza lesem és keresem, de csekély a reményem a szép tovatűnttel.
Szeretőm elhágy, odavagyok érte,
gyere ide, szólj neki, a szívemet elviszi, kár tovafutni sötétbe.

Szűzi ölelésem a szégyenem és hízelegve kívánta szerelmem,
küzde a félelem és a merés; lazította a combon a leplem.
Szeretőm elhágy, odavagyok érte,
gyere ide, szólj neki, a szívemet elviszi, kár tovafutni sötétbe.

Fűbe nyomott le hanyatt s fölibém feküdött, kebelem szorította,
játszva magamhoz ölelve hevertem s ő ajakam szívogatta.
Szeretőm elhágy, odavagyok érte,
gyere ide, szólj neki, a szívemet elviszi, kár tovafutni sötétbe.

Míg elalélva szemet hunytam, hamar őt a gyönyör hevítette,
lankadozás verítéke befont, a szerelmet a vágy segítette.
Szeretőm elhágy, odavagyok érte,
gyere ide, szólj neki, a szívemet elviszi, kár tovafutni sötétbe.

Mint a madárka pihegtem, amíg Hari mesteri módra tanított,
fekete hajamba vegyült a mező, mellembe a körme hasított.
Szeretőm elhágy, odavagyok érte,
gyere ide, szólj neki, a szívemet elviszi, kár tovafutni sötétbe.

Csengtek a lábamon a perecek; új gyönyörét Hari hosszúra nyújtva
az övemet elszakította s vont a hajambafogózva a csókra.
Szeretőm elhágy, odavagyok érte,
gyere ide, szólj neki, a szívemet elviszi, kár tovafutni sötétbe.

Kéj tetejére felérve alélt el a szívem, a testem, a lelkem,
hulltam akár a lián-fonadék, de továbbra is únszola engem.
Szeretőm elhágy, odavagyok érte,
gyere ide, szólj neki, a szívemet elviszi, kár tovafutni sötétbe.

Hű Dzsajadéva igéi híven regölik Hari-Krisna szerelmét,
néktek is a szerelem öröme legyen, sose éljétek veszedelmét.
Szeretőm elhágy, odavagyok érte,
gyere ide, szólj neki, a szívemet elviszi, kár tovafutni sötétbe.

*

Markából fuvolája hull, szaladozó pásztorleányok felől
pillantása tovább fut, arca veríték-áztatta, búbánatos,
mert engem keres áradó mosolya vágyódón az erdő ölén,
szépek víg hada közt a pásztor az enyém - bánkódva örvendek én!

*

Dehogy bírnék ránézni, ha virul az asóka-terebély,
a tó partján erdők üde szele is éget örökösen,
s a méhraj lágy zsongása a tavaszi mangófatöveken,
barátnőm! fájó éjszaka szomorúságát veti nekem.

*

Pásztorlányok ügyes, csalóka mosolyát, hívón kibontott haját,
csábító, felajánlkozó szemívüket, megvillanó keblüket
hosszan nézdeli Krisna, ámde nagy a vágy hűséges Rádhá után.
Eltöpreng epekedve. Gondolata mind enyhítse fájdalmatok.

 

Putting anklets

Harmadik rész

Szívére kötötte Krisna
e világ örömére kötő bilincsét,
Rádhát, és elpártolt
tüstént a pásztorok szépeitől.

*

Keresve Rádhát, suhan erre-arra,
sebezve élő szerelem nyilától,
siratva tettét, Jamuná szegélyén
csalit-sűrűben Hari összeroskadt.

 

ÉNEK

Ó jaj, elhagya, vitte nők raja, szálltak mind tova, messzi,
s bánva vétkemet, árva féltemet, hagytam hívemet menni.
Hari Hari haragva tovavágtatott, mert szomorítám.

Mit se szólhatok, érte sírhatok, sóhajtozhatok, válván!
Kincs mit ér nekem, édes életem, eltöprenkedem árán.
Hari Hari haragva tovavágtatott, mert szomorítám.

Elképzeljem-e, mily harag köde ül szemöldöke éjén?
Arca: lótuszom, sok piros szirom, méhraj átoson mélyén.
Hari Hari haragva tovavágtatott, mert szomorítám.

Háza: én szívem, ott becézgetem egyre, szüntelen égve!
Erdőn mért lesem? és keservesen ríva könnyezem érte.
Hari Hari haragva tovavágtatott, mert szomorítám.

Karcsú kedvesem! duzzogás sosem tarthat végtelenségig.
Még nem ismerem utad, életem, nem kísérhetem végig.
Hari Hari haragva tovavágtatott, mert szomorítám.

Sírva képzelem, lát lelki szemem, tűnik s megjelen orcád,
vágyom képedet, ölelésedet, mért nem térhetek hozzád?
Hari Hari haragva tovavágtatott, mert szomorítám.

Végre, mindenem, irgalmazz nekem, nélküled sosem élek,
Vágyak istene sújt és ellene szánalmat se remélek.
Hari Hari haragva tovavágtatott, mert szomorítám.

Hari otthonát, a szülőhazát dicséri Dzsajadéva,
Kindubilla-hont, mint tengert a hold, akinek ivadéka.
Hari Hari haragva tovavágtatott, mert szomorítám.

*

Fonatos iszalag-díszt hord mellem, nem őt, a kígyókirályt;
vízirózsaszirom kékell rajtam, nem ártalom ős dühe;
sose hamu tapad rám: szantálpor; nevem Hari, nem Hara;
atya fia, ne légy ellenségem, ha kedvesem elhagyott.

*

Nyílvesszőt sose lőj reám, sose feszíts íjt ellenem, bárki légy:
játékszerrel elejtve, halva feküvőt lődözni nem hősies.
Mindennél ragyogóbb gazellaszemű lány nézése úgy földrevert,
nyílvesszői miatt halálra sebesült lelkem sötétben honol.

*

Íj-ív szemöldje, szeme szöglete gyors feszes nyíl,
cimpája húr a nyílon: ó minek adta által
jó fegyverét a szerelem kicsi földi lánynak,
mindent bíró diadalát magas égi nőnek?

*

Ám kínozza a testemet szemeid éjcsóvájú égő nyila,
hulljon rám a halálosan feketülő, örvényt vető hajfonat,
Vérszínű ajakad no szívja ki a hőn vágyó silány életet:
mégis, domboruló kemény kebeleid mért játszadoznak velem?

*

Érintése tüzén tűnődve, sugaras nézése boltívein,
lótusz-kelleme illatán, tavaszi vad mámorba ejtő dalán,
bimbó-szép ajakának édes erején, mely kéjes álomba dönt
most, válás kusza távolában, egyedül: mért üldöz új fájdalom?

*

Lengő fülbevalói Krisna-Harinak, csendülnek Rádhá felé,
annak holdsugaras szemébe merülőn, s nem látja széplánysereg,
sípjából fakadó tüzes dala felé révedve szűnetlenül:
esdeklem, tireátok, népem, ugyanígy szálljon sosem-volt derű!

 

Jaydev praising goddess Saraswati

Negyedik rész

A Jamuná-parti bozótban
magányosan elcsüggedve tévedező,
szerelemtől roskadozó
Harit szólítá a barátnő:

 

ÉNEK

Még a kenettül is elfut, a hold puha sugarait érzi tehernek,
lágyölü délszaki szélben is a viperamérget alítja e gyermek.
Mádhava! mintha a szívben
épp ma születne a fényeivel meg a nyilaival a szerelemisten.

Vízililiom sima levelei... szedegeti őr-paizsul kebelére,
vágy nyílzápora téged, benne lakót sose érne: kímélne.
Mádhava! mintha a szívben
épp ma születne a fényeivel meg a nyilaival a szerelemisten.

Ő a virágnyilas vesszeiből veti szép nyoszolyáját
s a te ölelésed elébe sietne-szaladna, hogy oszd meg az ágyát.
Mádhava! mintha a szívben
épp ma születne a fényeivel meg a nyilaival a szerelemisten.

Mennyei lótusz az arca, ragyog, de a könnyeit öntözi mindég,
mint a gonosz harapásban a hold, akit ellep a szóma-veríték.
Mádhava! mintha a szívben
épp ma születne a fényeivel meg a nyilaival a szerelemisten.

Mósusza, ritka kenetje s ecsetje lerajzola, ötnyilú isten,
delfined és jogarod; s a te képed elé leborul elesetten.
Mádhava! mintha a szívben
épp ma születne a fényeivel meg a nyilaival a szerelemisten.

Önkívületben idézi fel alakodat, azt hiszi, el sosem érhet,
sír, kacag, összerogy, újra feléd oson, árny-teli messzibe réved.
Mádhava! mintha a szívben
épp ma születne a fényeivel meg a nyilaival a szerelemisten.

Semmi reménye s ezernyi reménye, lehullva a lábad elébe.
Ó, a hidegsugarú ragyogásnak is elaszal a tüze meg a fénye!
Mádhava! mintha a szívben
épp ma születne a fényeivel meg a nyilaival a szerelemisten.

Hogyha a lelked örülni kíván, ahol éneket önt Dzsajadéva:
míg Hari messze, figyelj a beszédre, a pásztori asszonyokéra.
Mádhava! mintha a szívben
épp ma születne a fényeivel meg a nyilaival a szerelemisten.

*

Szép hajléka vadon lesz és vele futó társnői gyilkos teher,
sóhajtól lobogó heves tüze sűrű erdőnek égése már,
őzzé változik, űzi hogy sohase lát téged, te rossz, hűtelen,
halálisten a vágynak istene, mivel mint tigris játszik vele.

 

ÉNEK

A kebele viselete lenge virágszál,
ám neki nagy teher, alig-alig él már.
Rádhikád oson
tefeléd, pásztorom.

Ím a ragyogósima kenetet a testén
nézi ijedten: méreg e festmény.
Rádhikád oson
tefeléd, pásztorom.

Sóhajai viharai oda-ide szállnak,
mert a szerelmet alítja halálnak.
Rádhikád oson
tefeléd, pásztorom.

Szeme vízililioma sokfele pergőn
nézdeli, közeleg-e párja az erdőn.
Rádhikád oson
tefeléd, pásztorom.

Tenyere az arcát emeli libegve,
mint a kelő hold-gömböt az este.
Rádhikád oson
tefeléd, pásztorom.

Puha sziromágya hiába, hiába,
mert a magányban a kerevete máglya.
Rádhikád oson
tefeléd, pásztorom.

Hari Hari - így rebeg, égeti vágya,
azt hiszi, válni örökre: halála.
Rádhikád oson
tefeléd, pásztorom.

Jó Dzsajadéva dalában az áldás,
Krisna elé íme helyezi a hárfás.
Rádhikád oson
tefeléd, pásztorom.

*

Megborzong, sikogat, vacogva elalél, csuklik, remeg, szédeleg,
méláz, búslakodik, szemét lesüti, vár, újból elindul, lerogy;
bízom, megkönyörülsz a lázbetegen, ó, jó orvosistenfiú,
gyógyító nedűid megint vezetik őt, másként a sírjába tér.

*

Ha vágy ütöttjét, akit érintésed
gyógyítja állít e világba vissza,
te mégse mented meg a gyötrelemtől:
késsz Indra villámainál keményebb.

*

Szépségét szerelem varázsa töri szét és nem vidámítja fel
sem lótusztavi hold, sem éjszakai fény, mindig magában búsong,
bágyadtan s egyedül, te távoli, hűvös testedre gondol csupán,
elrejtőzve magányba, lankatagon és kínlódva szűnetlenül.

*

Valaha sohase bírta messzeséged,
szeme sose hunyva, örökre látna téged;
ma csupa keserűség, a könny behinti,
amikor a cserje virágait tekinti.

*

Góvardhána-hegyet magasba fölemelt, nyájt védve zápor miatt,
s pásztorlányok ezernyi csókja vala bér, hálás ajándékfüzér:
lánycsóknyom pirosítja szép Hari fiút és tündököl győztesen -
védelmezzen a pásztorifjú született mennybéli a föld terén.

 

Ten awtars

Ötödik rész

"Ledűlök e helyen, égve... Él-e Rádhá?
Esedezem, hívd ide! Vár-e, jő-e? Hátha!"
E kis üzenetet elvivé a társnő,
figyeli a szépszemű, hallaná örökké:

 

ÉNEK

Kikeleti fuvalom árján, szerelem evez a szárnyán,
ha tavaszi csíra özönöl, fiú szíve kihasad a láttán.
Ha te menekülsz,
szeretőd teste ma szomjúhoz.

Hold fagya is égeti forrón, nagy a veszedelme folyton,
a szerelem nyilai verik s józan eszét keresi jajongón.
Ha te menekülsz,
szeretőd teste ma szomjúhoz.

A darazsak özöne zümmög s a beteg füle bedugva,
leveri az egykori búcsú, elapad a reménye naponta.
Ha te menekülsz,
szeretőd teste ma szomjúhoz.

Menekül a vadon ölébe, sose a tanya ürébe,
amikor a por üli szegényt, leheli neved a messzeségbe.
Ha te menekülsz,
szeretőd teste ma szomjúhoz.

A kakukkok ezere búg zsong s odafülelni hiába;
kinevetik az atyafiak, mivel íme kerek a magánya.
Ha te menekülsz,
szeretőd teste ma szomjúhoz.

Valahai gyönyörűsége tölt mai nyomorúságot...
fülemüle dala ha pönög, eszibejut a te susogásod.
Ha te menekülsz,
szeretőd teste ma szomjúhoz.

"Tavasz" nevű, gyönyörű Rádhá, a nevedet ugye mondják?
Hari figyeli, ha zeng e név; többi nevek özöne bolondság.
Ha te menekülsz,
szeretőd teste ma szomjúhoz.

Hari inasa Dzsajadéva ecseteli, mi a válás.
Legyen ura kegye azoké, kiken elevenen ül az áldás.
Ha te menekülsz,
szeretőd teste ma szomjúhoz.

*

Hol hajdan veled élvezé a Szerelem Rádzsája áldásait,
ismét abban a sűrűben, a Szíveket Háborgató szenthelyén,
rád gondolva szünetlen, érted epedő bűv-szókat ismételőn,
Rádhá, domború melledet, vad ölelést óhajt vidám istened.

 

ÉNEK

Urad oda indult, hol öröme fölgyúlt, ékes nászruha testén.
Hát te se várasd, lányka, ne áltasd, e gyönyörű kikeleti estén.
Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorúsan egyre terád vár.

Hari jelet adván, nevedet a sípján zengeti, puha zene reszket.
Szereti a sűrű port, mit a vihar odahord, mert az is érte a tested.
Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorúsan egyre terád vár.

Ha madár rebben, ha levél lebben, azt hiszi, közeleg a lépted.
Gyűjt avar-ágyat, nézi a tájat: várhat-e végre ma téged?
Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorúsan egyre terád vár.

Le a pántjaidat, bokacsatjaidat, útjaid elfecsegőit,
fekete ruhában járj a homályban, leskelj: leskel-e ő itt.
Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorúsan egyre terád vár.

Mint felhőt a darucsapat útja, úgy aranyozza füzére;
villám-sárgán rajta ragyogván, betelik a szívetek edénye.
Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorúsan egyre terád vár.

Vesd le kötényedet, oldd le az ékedet, a derekad add takarónak,
illatos ágyon tégedet áldjon; vallana örömöt-adónak.
Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorúsan egyre terád vár.

Halld: Hari büszke! Alkonyat üszke immár beszegi a pályát.
Értsd meg a szavamat: kéreted-e magad? Töltsd be uradnak a vágyát.
Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorúsan egyre terád vár.

Jó Dzsajadéva zengi Harit ma s kivirul a lélek a földön,
mind leboruljatok, egyet imádjatok: ő adományoz örökkön.
Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorúsan egyre terád vár.

*

Sóhajai ködét hőn árasztván, a messzibe széttekint,
de közel a lugashoz, hol rádlelt; de nélküled imbolyog;
faleveleken alszik s fölretten, tekintete hályogos;
szívem! a szívedet gyilkos rontás ragadta meg és öli.

*

A Forrósugarú leszállt; kicsi, te még duzzogsz, tunyán késlekedsz;
míg sóvárog a pásztor egyre, a sötét megsűrüdött mindenütt.
Kérlek, mint a madár dalolva, de minek, míg szómra semmit sem adsz,
ó könnyelmű leány, Harit hagyod-e még vágyban? találkozzatok!

*

Érintés, ölelés, marás, tapogatás, csók, mélybefúródás után
szétválás, kielégülés, lelohadás; egymásra ismernek ők,
más-más új szerető felé igyekező, ám éjben egymásra lelt
házaspár - a kaland de félresikerült szégyen! de nemvárt öröm!

*

Szemed óvatosan szegd ösvényed sötét vonalára, így
ügyesen tapogass fától fáig, a lépteidet vigyázd
s valaha kimerült égő testtel elébe megérkezel,
csodagyönyörűség, így lásson meg, a vágyakozás után.

*

Rádhá arca fehér-kék lótusza körül zümmögve dongó darázs;
háromféle világnak drágaköve; lét-rontókra múlást hozó;
pásztorlányokat annyi kéjjel ölelő szép alkonyórát adó;
rémséget hamuvá ölő örök erő: nagy Krisna, oltalmazó!

 

Radha Krishna & Kamdev

Hatodik rész

Látva, hogy a szenvedelemtől
járni se bír, csak hever a lugasban,
Rádháról a barátnő
hírt vitt szerelmesének:

 

ÉNEK

Édesed érted-epedve tekint szét,
míg te is áhítod az ajaka mézét.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simul.

Vágyik utánad, elindul az éjbe,
de odavan az ereje, roskad a térde.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simul.

Nyakláncot font zsenge rügyekből,
szomjazik, éhezik emlékedtől.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simul.

A kegyesem eljön-e? Hari Hari hol vagy?
- kérdezi egyre s a búban elolvad.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simul.

Öleli a ködalakú fekete vak éjet:
vágya kibont-e belőle ma téged?
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simul.

Nem titok a panasza, sír keseregve,
őrzi a ligetet a te jöveteledre.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simul.

Öntsön a jó Dzsajadéva beszéde
örömöt a láz viselői szívébe:
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simul.

*

A fületöve bizseg, míg, Krisna! képedre gondol,
keserű sikogatását hallja vízparti erdő,
a szerelem özönével fon körül, ó te csalfa,
lemerül a tehetetlen csüggedés tengerébe.

*

Változtatva hol így hol úgy, helyezi dús testére dús díszeit;
lomb rezdül: hiszi, jössz s vet ágyat a füvön; s tévedve, hosszan mereng;
így foglalja el öltözéke, heverő alkalmatossága és
nélküled sosem éli túl e gyönyörű káprázatú éjszakát.

*

"Kígyók fészkeit ápoló fa töviben rejtőzködöl, kedvesem,
inkább kelj s jer a gazda otthona felé! onnét nem is látsz ide!"
Rádhá ily levelét vivé ama leány; válasz s ígéret legyen:
Gazdához hazatér a pásztor, aki rég, társ nélkül, útjára ment.

 

Hetedik rész

Könnyelmű, csalfa, kikapós feleségek útját
eláruló, bűne miatt mohafoltos arcú
Hold már kikelt a kelet ívkapuját díszítve,
Vrindávaná vadona mélyibe fényt lövellve.

*

A holdkorona emelkedett,
de Hari késlekedett, és a magárahagyott
Rádhá keserve kiáradt,
gyötrelmében így jajongott:

 

ÉNEK

Harinak az ígért idejét sohase szabad elhivőn
várni; gyümölcstelenül apad el a jelenem és jövőm.
Hasztalan menekülök e csúf
társnőhöz, ígérete mind hazug.

Jer ide te, halál; ma szemem, sima puha kezem mit ér?
Józaneszem odavan, elepedek a szakítás tüzén.
Hasztalan menekülök e csúf
társnőhöz, ígérete mind hazug.

Ez a tavaszi éjszaka, ó jaj, a fekete sírba hí!
Most Hari gyönyörű gyönyöreit egyik csinos élvezi.
Hasztalan menekülök e csúf
társnőhöz, ígérete mind hazug.

Karikagyűrűmet, valamennyi arany ékességemet
mint iszonyú terhemet viselem, mivel Hari nem szeret.
Hasztalan menekülök e csúf
társnőhöz, ígérete mind hazug.

Liliom-üde testemet, ó! megöli a virágfüzér,
mert a Szerelem Ura nagyerejü nyilaival fölér.
Hasztalan menekülök e csúf
társnőhöz, ígérete mind hazug.

A berek buzogánytarajú mocsaraiban várok én,
de Hari sose ügyel reám, de Hari sose jő felém.
Hasztalan menekülök e csúf
társnőhöz, ígérete mind hazug.

Hari elibe oltalomért leborult Dzsajadéva hív:
lakja e dal a szíveteket, mint gyönyörű leány-szemív.
Hasztalan menekülök e csúf
társnőhöz, ígérete mind hazug.

*

Tán egyik szerető után kutakodik; tán ének és tánc miatt
éj árnyába lekötve; tán a sűrűben eltévelyedvén bolyong
lajhár-szívű szerelmesem; vagy az inát görcs bántja, nem lép felém;
mért nem jött a találka-helyre, a lugas-sűrűbe, hol vártam én?

*

A hű barátnőt keseregve némán
és Krisna nélkül hazatérni látva:
azt hitte Rádhá, mulat egy leánnyal;
szólt, mintha látná maga jobbja mellett:

 

ÉNEK

Kéj-viadalra felöltözötten,
szép koszorúval is öltözetlen,
szebb fiatal nő
mint magam, épp elegendő.

Hari öleléseitől teli kéjjel,
mell-korsóján tarka füzérrel,
szebb fiatal nő
mint magam, épp elegendő.

Hold-orcáját haja simogatja,
Hari ajakától vágy bizgatja,
szebb fiatal nő
mint magam, épp elegendő.

Himbálódzó fülbevalói,
a farán csengők cifra golyói,
szebb fiatal nő
mint magam, épp elegendő.

Ha figyeli kedvese, kacag e szemérmes
szégyenlősen s mindene édes,
szebb fiatal nő
mint magam, épp elegendő.

Bőre borzong, teste remegve
merül a gyönyörbe, hevülve-lihegve,
szebb fiatal nő
mint magam, épp elegendő.

Végre ha kimerül, illatot izzad,
mellre borul és újra felizgat,
szebb fiatal nő
mint magam, épp elegendő.

Szól Dzsajadéva ma Hari gyönyöréről,
szenny és vétek múljon e kéjtől!
Szebb fiatal nő
mint magam, épp elegendő.

*

Az egyedülmaradó Hari bánata
hamuszínével az éjbe dereng a hold,
tüzeli szívbeli vágyamat éjszaka,
hiszen a Szív Ura régi barátja ő.

 

ÉNEK

A kegyese kipirult s csókocskára csucsorult ajakára hevesen nyomult
s nyom rá szépségjeleket, ahol hord ily sebeket, és a hölgy egy éjen át tanult.
Jamuná szigetén, sűrű vadonán
mulat ám a pásztor igazán.

Lány-orcára boruló, felhőként csavarodó, viharként gomolyodó haját,
mint gazellát iszalag, villám-fényű sok szalag, élő virág fonja át meg át.
Jamuná szigetén, sűrű vadonán
mulat ám a pásztor igazán.

A mósusztól csillogó, felleg-hegyként duzzadó melle mennyboltjára ró jelet,
körmével félholdakat, víztiszta gyöngysorokat, tündöklő csillagfüzéreket.
Jamuná szigetén, sűrű vadonán
mulat ám a pásztor igazán.

Liliomnál kecsesebb, hegyi hónál hűvösebb karjára köt szép kösöntyűket,
lótuszlevél-tenyerek fölé smaragd karperec méhraját csavarja és nevet.
Jamuná szigetén, sűrű vadonán
mulat ám a pásztor igazán.

Domboruló tompora s a vágy tömjénillata s a szerelem trónusa fölé
ékköves öv ízeit, csilingelő íveit csatolja s a nő remeg belé.
Jamuná szigetén, sűrű vadonán
mulat ám a pásztor igazán.

Szíve fölé tulipánt-zománcú páncél gyanánt terül bíborszínű pánt, csoda:
az isteni láb s boka, körmei rubint-sora, Laksmí kedvenc lugasa; s oda.
Jamuná szigetén, sűrű vadonán
mulat ám a pásztor igazán.

Hitvány Krisna, vagy beteg, széparcúval enyeleg, elmerülten édeleg soká;
barátnőm, mért vártam itt, mit ért a remény s a hit, mért gondolok egyedül reá?
Jamuná szigetén, sűrű vadonán
mulat ám a pásztor igazán.

A sötét Kalijuga, vétkek, vészek mocsara, fekete sors ostora soha
Dzsajadévát rengeteg csapással ne verje meg; szabaduljon emberek soka.
Jamuná szigetén, sűrű vadonán
mulat ám a pásztor igazán.

*

Hát nem jött a csalárd; ne szidd te magadat, hű közvetítőm, soha!
Jókedvűn mulat - ó a tágszeretetű! Téged nem ér semmi vád.
Ám értsd meg, hogy a szívem, általa levő, szépsége tőrébe hullt,
vágy s kín súlya alatt megölve nekivág: páromra rálelni még!

 

ÉNEK

Nem öli, nem égeti vízisziromágya,
aki a virágszemű, de sohase gyáva
lombkoszorússal örül, barátném!

Sose sebzi a nyila új szerelemnek
azt, ki a lótuszkellemű gyermek
lombkoszorússal örül, barátném!

El nem eped, míg a dél szele forró:
balzsamos-édes bókokat ontó
lombkoszorússal örül, barátném!

Sose bolygatja a Hűsragyogású,
míg a partivirág-fejü-nyaku-lábu
lombkoszorússal örül, barátném!

Elhagyatottság: gyönge reményű;
jobb, ha a zivatarfellegi fényű
lombkoszorússal örül, barátném!

Sose gúnyolja ki férfi s irigy nő,
amikor az aranyos köntösű fénylő
lombkoszorússal örül, barátném!

Gondokat elhágy, kínokat elfú,
aki a világon a legszebb ifjú
lombkoszorússal örül, barátném!

A gyönyörű Hari szívetekbe hatoljon,
mint Dzsajadéva dalolja patakzón:
Lombkoszorússal örül, barátném!

*

Vágy-szülte isten kicsi társa, lenge szél,
hagyd el szeszélyed, legyen áramod kegyes:
hozd el Harit: tedd elibém, ha percre csak,
s utána vedd életemet, te éltető.

*

Ha valaki szeret: már ellenség; s a hegy szele lánggal öl;
puha sugara holdnak: vad méreg, míg ő az eszembe jár;
de csupa sietés hozzá: sorsom, könyörtelenem felé -
a szerelem a nőkön gát nélkül örökkön uralkodik.

*

Szítsd kínomat, te finomillatú enyhe szellő,
vedd életem, sohase lépek a házba többé.
Áldott halál húga: folyam, ne kímélj, habodba
fogd testem, oltsd ki lobogóhevü lázam üszkét.

*

Lám, kék köntöse lett a sárga Harinak hajnalra; Rádhá pedig
kékből sárga ruhás. A nők raja vihog: Rádhá de szégyenkezik!
A pásztor kacagása oldja meg a rút, kényes, fonák helyzetet;
mézédes mosolyú tekintete a bajt, bút mind így állítsa meg!

 

Matsya awtar

Nyolcadik rész

Valahogy a süket éjen átevezve,
a szerelem annyi nyilát viselve mélyen,
az elibe borulót, csitítva szólót
elutasította az engesztelhetetlen:

 

ÉNEK

Álmos a pillogatásod a vérmes, utálatos éjszaka múltán,
de pirosak a szemeid! Ó Hari, szíved hölgye tövig kirabolt tán?
Harihari! Menj te Mádhava, menj te Késava, csalfa igét ne igézz rám!
Ahhoz eridj, aki elűzi a fáradtságod, sose gyere hozzám!

Fekete kenőccsel kenceficélt szemeket súrolt a te csókod,
most fogaidnak körülete, mint magad, oly feketére nyomódott.
Harihari! Menj te Mádhava, menj te Késava, csalfa igét ne igézz rám!
Ahhoz eridj, aki elűzi a fáradtságod, sose gyere hozzám!

Bőrödet ágyi csatán kicsi karmok szaggatták; nyoma színt vall,
mint szerelem diadalma smaragd táblára jegyezve arannyal.
Harihari! Menj te Mádhava, menj te Késava, csalfa igét ne igézz rám!
Ahhoz eridj, aki elűzi a fáradtságod, sose gyere hozzám!

Lábacskákról málladozó bíborszínű lakk lepi melled,
mint bimbócsokor, amit a szerelem örökifjú erdeje termett.
Harihari! Menj te Mádhava, menj te Késava, csalfa igét ne igézz rám!
Ahhoz eridj, aki elűzi a fáradtságod, sose gyere hozzám!

A te ajakadba maró fogak, ó jaj! az én szívemet sebesítik,
hirdetvén, hogy a tested enyém és egy velem, ó Hari mindig.
Harihari! Menj te Mádhava, menj te Késava, csalfa igét ne igézz rám!
Ahhoz eridj, aki elűzi a fáradtságod, sose gyere hozzám!

Bévül a lelked is oly feketén ragyogó, mint kívül a tested,
monddsza, mivégre csalod meg a téged hűn szerető elesettet?
Harihari! Menj te Mádhava, menj te Késava, csalfa igét ne igézz rám!
Ahhoz eridj, aki elűzi a fáradtságod, sose gyere hozzám!

Zsenge leányokat ölni csatangolsz, de mi a csodálatos ebben?
Még csak kisbaba voltál, dajkádat megfojtva kegyetlen.
Harihari! Menj te Mádhava, menj te Késava, csalfa igét ne igézz rám!
Ahhoz eridj, aki elűzi a fáradtságod, sose gyere hozzám!

Mind gyülekezzetek össze, ti bölcsek, a bölcs Dzsajadéva dalára,
és a dalában a haragosan akaratos ifju leány panaszára:
Harihari! Menj te Mádhava, menj te Késava, csalfa igét ne igézz rám!
Ahhoz eridj, aki elűzi a fáradtságod, sose gyere hozzám!

*

Lesem kéjelgésed jeleit, az imádottad nyomait,
piros-csíkos festék-lenyomatait álnok kebeleden,
elárult hűségem kicsúfolod, a jóságom eladod,
de fájdalmamnál szégyenem elevenebb: tudnom iszonyú!

*

Lelkük révületének édes ütemén ringó leányok szívét
elrablod, te örömbe, mennybe ragadó, elringató bűverő,
dölyfös démonok és az ég lakosai küzdelmeit döntöd el,
győzelmes fuvolád zenéje emeli bérccé az áldásokat.

 

Kilencedik rész

A szerelemtől sorvadóhoz,
vágytól olvadó vergődőhöz,
Hariról elmélkedőhöz
négyszemközt szólt barátnője:

 

ÉNEK

A tavaszi lengedezésben, a sűrűn át
Hari közeleg ma feléd! ez a koronád!
Büszke lány,
járj te szerelmesen az urad után.

Pálmagyümölcsként kebeled feszülő:
meddőn mért hagyod? Ejnye te buta nő!
Büszke lány,
járj te szerelmesen az urad után.

Mondtam ezerszer, szívből, igazán:
Harit el ne kerüld! menj lépte nyomán!
Büszke lány,
járj te szerelmesen az urad után.

A barátnők hada bajodért sose szán,
dacodat kineveti, kicsevegi valahány.
Büszke lány,
járj te szerelmesen az urad után.

Harmattól hűs lótusz-heverőn
hívd isteni férjedet és odajön.
Büszke lány,
járj te szerelmesen az urad után.

Mért terheli lelked a kétely, a vád?
Vissza ne utasítsd a nagy égi királyt.
Büszke lány,
járj te szerelmesen az urad után.

Jő Hari, kedvesen enyeleg, sose bánt;
minek őrzi a szíved a mogorva magányt?
Büszke lány,
járj te szerelmesen az urad után.

A vidám Dzsajadéva tanácsa legyen
minden szeretőnek örök kegyelem:
Büszke lány,
járj te szerelmesen az urad után.

*

Nyájashoz te goromba vagy, s az elibéd hullóhoz irtózatos,
gyűlölködsz, ha ragaszkodó-szívűre lelsz, kérődre rá sem tekintsz;
rád vall mind e fonák s rideg cselekedet: bűzlő a szantálkenet
néked, Hold a Nap, és parázs a szűzi hó, játék-mulatság pokol.

*

Indrától vezetett s örök derűbe vont isten-hadaknak fején
tündöklő zafír ékkövek fekete-kék vadméh-rajával befont
s Gangá habjainak virág-zuhatagától mindörökké ölelt
lótusz-lába elé a szent Hari király felséginek: térdre mind!

 

Tizedik rész

Már alkonyult, a búcsúzó nap alábbra szállott,
sóhajtozó gyönyörűjét Hari fölkereste,
Rádhá haragja odalett, pirulásba fordult,
újult remény szavaival kopogott a kérő:

 

ÉNEK

Szólni ha kezd isteni szád, fogaid kivillanók, s elűzik vak kétségem homályát.
Orcád holdkereke szemem madarait élteti, add vonagló mosolyod csodáját!
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Szépfogú! ha tán neheztelsz, tépj rojtokká, semmivé, körmeidnek sok nyílvesszejével,
zárj karjaid bilincsébe, mard nyelvemet, ínyemet, vagy cselekedd, ami tetszik éppen.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Te vagy ékem, te vagy éltem, te vagy létem óriás tengerében rejlő igazgyöngyszem,
sóhajomat, óhajomat vedd kegyesen, szívesen, mert tetőled több nem menekszem.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Vízililiomkék szemed piros vízirózsa lett, átváltozva pompáz új díszében,
ha a virágnyilas isten feketére festi át, az enyémhez illik csodaképpen.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Melleden a gyöngykoszorú csillagosan ég-ragyog, fénye melegítse szíved éjét,
derekadon ezüst öved csilingelve hirdeti a szerelem hatalmas zenéjét.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Szólj, te szelíd édesszavú! Hol vidoran csillogó, szétözönlő lakk hullámzik, árad,
hagyd pirosra befesteni a szerelem harcterén diadalmas, szívem-tipró lábad!
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Rakd fejemre diadémul talpad fénylő bimbait, a szerelem mérge orvosságát:
Káma nyila izzó sima napsugara lángra gyújt, lábad hűtse lelkem forróságát.
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

Dzsajadéva áhítatos hívek örömére most megidézi Krisna szép beszédét,
nyájasság is, bölcsesség is, közepe és partja nincs; áldozásuk sose érje végét!
Te szépség virága! űzd tova szíved neheztelését,
mert a szerelem vihara lelkemet elégeti, add az ajakad erdei mézét.

*

El a gyanúval! Ok nélkül kétkedsz, hiszen szívemet csupán
te lakod egyedül, felhő-keblű; de mások előtt bezárt.
Csak a szerelem-őrző nagy testetlen isten ül ott s vigyáz.
Nekem, az inasodnak, rendeld el, te szép, hogy öleljelek.

*

Szépem! harapjanak erős fogaid halálra,
fojtson meg inda-karod, üssön agyon vad emlőd,
töltsd kedvedet haragosan viharozva rajtam
inkább te, mint a szerelemnek ölő királya.

*

Fekete szemíveid, te holdvilág-arc,
szíveket emésztve tekergő kobra-kígyók.
De a veszedelem elkerülhető, mert
csodaszer a csókod, a szörnyű bajt elűzi.

*

Minek a kukaság? Csönded kínzó. Ej, add haragod hevét,
töri-zuzi dühöd mézét; hűtsék a lázamat átkaid!
Te mesebeli széparcú, szép arcodat csavarintsd felém!
Jövök a szerelemmel, szerelmet szeretve, szerelmesen!

*

A bandhúka-szirom testvére ajakad, bájos kis arcod netán
a madhúka-virág derűs mosolya, és kék padma fénylő szemed,
csöpp orrod tila-sarju hajlata, fogad jázmin-kehelyként tüzel:
orcádtól veszi nagy hadát ama világbíró virágfegyveres.

*

Szemedben a gyönyör köde, s kerek orcád a hold mécsese,
bokád üteme szívlopó, s a farod íve bambusz-lugas,
tudón, ügyesen adsz gyönyört, fekete rajz a szemöldököd:
az égi szeretők leszállt gyönyörűsége mind benned él.

*

Küzdvén szörny-elefánttal, íme Hari, két homlok-hegyét nézdelőn,
Rádhá két-csúcsú melle bimbaira ott váratlan emlékezett:
egy percig szeme hunyva, és a veríték ellepte. Már Kansza bőg:
"Győztem, győztem!" A gőg s öröm korai volt, kis félreértés csupán.

 

Jaydev praising Radha Krishna

Tizenegyedik rész

Megbékítve a gazellaszeműt,
lombkunyhójába térve, Hari elaludt.
A látás-vesztő alkonyatban
valaki szól a nászra ékítetthez:

 

ÉNEK

Szép szavakat szövögetve borult Madhu győztese lábad elébe,
most iszalag-fonadékba vonult, puha násznyoszolyába az éjre.
Rádhá! Krisna van itt,
közelegj, ha feléd közelít.

Duzzadozó kebeled s feneked nagy súlya miatt rogyadozva,
szép boka-csörgőkkel, hattyú-lebegéssel eridj a lugasba.
Rádhá! Krisna van itt,
közelegj, ha feléd közelít.

Rejtve fülelj a Madhut leverő deli harcosod éji dalára
és a virágnyilas istent hűn követő madarak zsivajára.
Rádhá! Krisna van itt,
közelegj, ha feléd közelít.

Üde kusza iszalagok és kacsok elevenen ingnak az esteli szélben,
lásd, elefántborjúfaru, téged várnak az erdei mélyben.
Rádhá! Krisna van itt,
közelegj, ha feléd közelít.

Kérdezd a szerelem özöneitől habos és Hari csókjaitól dúlt
melled csuprait, ahol a virágkoszorú, mert nincs vize, széthullt.
Rádhá, Krisna van itt,
közelegj, ha feléd közelít.

Tudja barátnőid hada: tested kész a szerelmi csatákra,
mit szégyenkezel, indulj öv-csengőid harci szavára.
Rádhá! Krisna van itt,
közelegj, ha feléd közelít.

Támaszkodj a barátnőidre hatalmas karmú kezekkel,
pereceid éneke hívja ki párviadalra Harit szeretettel.
Rádhá! Krisna van itt,
közelegj, ha feléd közelít.

Hari-hívek ép emlékezetéből sohase apadjon ez ének,
hű Dzsajadéva dalolta s az ütemei gyöngykoszorúi zenélnek:
Rádhá! Krisna van itt,
közelegj, ha feléd közelít.

*

"Rám fog nézni, szerelmesen csicsereg, én talptól fejig csókolom,
kéjmámorba merül, merő gyönyörűség" - tűnődik ábrándozik,
jöttöd várja, remeg s megizzad, eleped, borzong a vágytól s remél,
már indulna feléd, de tántorog, inog, s árnyban, magányban lerogy.

*

Társnőm, súlyos az árny, akár fekete gyolcs burkolja mindenfelől
párjukhoz siető, merész, akaratos nők büszke, szép tagjait:
szemhéjukra borul mint lakk-feketeség, fülükre mint kék csokor,
hajfürtjükre a lótusz-árny leveleként, mellükre mósusz-sötét.

*

Kéklő tamála-sürünél ez az éj sötétebb.
Sáfrány-kenőcsű, szeretőjük elé futó nők
hűsége próbaköve: nézd, csípejükre kötve
fém-súlyú, drágaköves ó-arany öv-körítés.

*

Gyöngysornak, ékes arany övnek, örök gyűrűknek
tündökletében a tanyácska lobogni látszott,
Rádhá a ritka ragyogást s Harit észrevéve
szégyenkezőn el is inalna. De szólt a társnő:

 

ÉNEK

Bűvöletes, ámulatos tanya pázsitán
mulass, gyönyör sejtelmében mosolygó kedvű lány!
Jer ide Rádhá,
Mádhava reménye te vagy.

Zsenge asókalevélből vesd meg ágyadat,
mulass, ringasd melled hegyein gyöngysoraidat.
Jer ide Rádhá,
Mádhava reménye te vagy.

Csokrokkal felékesített lomb-hajlékba menj,
mulass, szirom-gyönge testű, a gyönge füveken.
Jer ide Rádhá,
Mádhava reménye te vagy.

Illat-hozó déli szellő hűsít, lépj elő,
mulass, szerelem nyilától örökké rettegő.
Jer ide Rádhá,
Mádhava reménye te vagy.

Kusza indák sűrűjével telt erdő-mező,
mulass, tomporod terhétől lassacskán lépdelő.
Jer ide Rádhá,
Mádhava reménye te vagy.

Részeg méhek felhőjének zsongása habos,
mulass, a Virágnyilastól örökre mámoros.
Jer ide Rádhá,
Mádhava reménye te vagy.

Kakukk-sereg búgásában, erdő-rejteken
mulass, fogaid csilláma vakító fény legyen.
Jer ide Rádhá,
Mádhava reménye te vagy.

Mura legyőzője, Visnu, áldás ezerét
adja jámbor Dzsajadéva szent énekeiért:
Jer ide Rádhá,
Mádhava reménye te vagy.

*

Már rég rejt a szívébe Krisna, kimerült, vágy gyötri s ábrándozik,
hűtő balzsamodat reméli, ajakad gyötrelmet oltó barát.
Változz át: ölelő kar ékszere legyél; szemvillanásodra ő
rabszolgád leszen és a lábaid előtt térdel. Miért késlekedsz?

*

Aggódva, mégis boldogan,
a pásztort látva, semmi mást,
láb-csörgőkkel csilingelőn
a dús lugasba tért a lány.

 

ÉNEK

Mint a kelő hold láttán a habokat ég-fele tereli a tenger,
Rádhá arcát megpillantván, ő aki mer s aki nem mer:
Hari ül a fakaliba mélyén, vággyal epedve,
fejtől talpig örömbe, reménybe, örök szerelembe temetve.

Mint a fehér hab szalagaitól csíkos Jamuná folyam árja,
éjszínű tárt kebelére fűzött kusza gyöngykoszorúk sokasága:
Hari ül a fakaliba mélyén, vággyal epedve,
fejtől talpig örömbe, reménybe, örök szerelembe temetve.

Mint sűrű sárga virágporral telehintett vízililiomszár,
árnyszínű bőrén aranyos-sárgás ragyogó ruha, mit az öv zár:
Hari ül a fakaliba mélyén, vággyal epedve,
fejtől talpig örömbe, reménybe, örök szerelembe temetve.

Mint ősszel lótusz levelén a barázdabillegető-pár,
nyugtalanul figyel és a tekintete idegesen ide-oda kószál:
Hari ül a fakaliba mélyén, vággyal epedve,
fejtől talpig örömbe, reménybe, örök szerelembe temetve.

Kettős napkerekek csókolták, jobb s bal fülbevalói,
mosolya, sugárzó bimbó-ajka a nőt nem hagyja csalódni:
Hari ül a fakaliba mélyén, vággyal epedve,
fejtől talpig örömbe, reménybe, örök szerelembe temetve.

Mint a sötétben a hold, szantállal a homloka festve: fehér kör;
szirmokkal telehintve sötét haja: fény közt felleg előtör;
Hari ül a fakaliba mélyén, vággyal epedve,
fejtől talpig örömbe, reménybe, örök szerelembe temetve.

Kéjtől borzongó, szerelem játékaiban csuda-mester,
drágakövek ragyogásözönével, bűbájjal teli testtel
Hari ül a fakaliba mélyén, vággyal epedve,
fejtől talpig örömbe, reménybe, örök szerelembe temetve.

Rejtsétek szívetekbe Harit, jótetteitek hozományát,
nagy Dzsajadéva igéinek árja ezerszerezi az adományát.
Hari ül a fakaliba mélyén, vággyal epedve,
fejtől talpig örömbe, reménybe, örök szerelembe temetve.

*

A szép Rádhá éjszínű szeme kibomol parttalanul és
füléig tárul fényesen, csodaszerűn, homloka alatt.
A bűvös-bájost újra öleli: örömkönnypatak ered,
akár izzadságcsöppek a szerelem fáradalmai közt.

*

Az ágy mellett állt és jegyese szerelem-éjet akaró
sugárzását nézé a gazellaszemű s félve remegett
s nem ő, ám szégyenlése tüne tova. Társnők sora oszolt,
tapintatból hagyták el a fakalibát, ők s a csacsogás.

*

Adjon néktek özönlő örömöt a kacagó pásztor! Mellére zárja
Rádhát és görcsösen, hőn öleli, de míg örül, félrenéz, mintha kérdné:
"Két csúcsos kés-keménység, kebele hegyei nem szúrtak élő húsomba?
nem fúrták át a testem? Lehet-e: behatol a mellbe s kinéz a háton?"

*

Legyen mindnyájunk üdve Hari buzogány-karja! Elefánt-
fejű démon vércseppjei telicsepegték s nagy az öröm:
a szörny elhulltáért a Diadalok Úrnője ragyogó
jutalmát, díszét adja: a tavaszi mandára pirosát.

*

Szépség foglalatának és a szerelem kéjét adó saktinak,
Rádhának szíve mély tavában, ama Lélekbőlkelő harcterén,
mellén dupla virággal ékesen: az ott játszó nagy isten, Hari,
üdvét szertelen osztja, Mánasza taván úszó királyhattyúként.

 

Tizenkettedik rész

Amikor a barátnők víg rajzása végtire szerteszállt,
Hari figyeli, hogy Rádhá, vágyón-szemérmesen, egyre vár,
süt a mosolya, míg szétárad mindenébe a szenvedély.
Hari szeme a szirmokkal telt ágyra rávetül: Így beszél:

 

ÉNEK

Szívem te, taposson a talpad a fehér taviszirom-belepte nyoszolyán,
lábad lilioma előtt a virágok irigyek, elhal valahány.
Jőjj a jötthöz! Nárájana, végítélet örök ura, karjába vár.

Hadd zárja kezem a lábadat ájtatosan, annyi nagy útra sietett!
Derítsed örömre a tagjaim, bokaperecedként őreidet.
Jőjj a jötthöz! Nárájana, végítélet örök ura, karjába vár.

Csengjen hű szavad! Orcád teliholdján fakad az élet itala!
Hagyd félrevonni melled-tiltó kendőd: különlét fátyola.
Jőjj a jötthöz! Nárájana, végítélet örök ura, karjába vár.

Nyugtasd mellemre melled! a vágyadat a vágy ereje öleli át,
mégis örök-elérhetetlen; hűsítsd a szerelem élő parazsát.
Jőjj a jötthöz! Nárájana, végítélet örök ura, karjába vár.

Add ajakad élet-italát, fényözönöm; mint rabod tetemét
kelts föl: tebeléd szállt ez a lélek, testet tűz szórt szanaszét.
Jőjj a jötthöz! Nárájana, végítélet örök ura, karjába vár.

Szólaltasd meg öved sok csengetyüjével kísért szavadat,
gyógyítsd a kakukk-hangtól sebesült fülemet, mély bánatomat.
Jőjj a jötthöz! Nárájana, végítélet örök ura, karjába vár.

Oknélküli haragod kimerített; most hunyt pillák sűrűjén
szégyenkezve kitekintgetsz; inkább örülni szálljunk, te meg én!
Jőjj a jötthöz! Nárájana, végítélet örök ura, karjába vár.

Keltse a lelket tovaragadó szerelemtitokértés örömét
a derék Dzsajadéva regéje, kitárva Rádhá és Hari gyönyörét:
Jőjj a jötthöz! Nárájana, végítélet örök ura, karjába vár.

*

Boldogságba, gyönyörbe fölmagasodó ős nászi játékukat,
zártan, hévvel ölelkezésüket a vágy, szőrszálmeresztő iszony,
egymás bámulatába hunyt szemeik és tréfás enyelgéseik
gátolták; huzamos tusájukat a szomj oltása mennél előbb.

*

Két mell súlya lenyomta, két kar ölelé, sebző köröm szaggatá,
fog mart ajka ívébe, tompora ütést, csípést, rúgást szenvedett,
haj-sátrat belemarkolás lefele húz, ajk nedve mérgez szívet -
mindez mily öröm éji ágy-viadalon! vágy útja mily esztelen!

*

Hozzákezd a leány, hogy ő teperi most párját a nőtest alá,
fordított csata, megkevert tusakodás, átváltozott két szerep;
ám lágyéka lazulva zsibbad, a lián-kar s comb szorítása lágy;
hunyt szem, szívdobogás... a férfiú kemény kardját ne forgassa nő.

*

Rádhá rózsakörömnyomos kebele; dúlt, álmatlan égőpiros
pillantása; fehérre szítt ajaka; és széthullt füzértől zilált
hajfelhője; ruháit öv nem övezi: Kámának ez öt nyila
fúródott Hari éjszemébe, de nem ott, szívében sebzette meg.

*

Hajfürterdője széthullt, haja szalaga kibomlott, az arcán verejték,
bimbó-ajkán a romlás, kebele finom edényén a gyöngysor hiánya,
szelíd szépsége nincs már; de ahogy a keze elrejti mellét s szemérmét
és szégyenkezve pillog: örömöt ad az imádott zilált bájvarázsa.

*

A nász kéje után tovább nem akaró, nyugtot kívánó picinyt,
hunyt pillák mögül illanó mosolyait, száját a sóhajtozót,
gyöngy s gyémánt fogak áradó sugarait, arcát az ábrándozót,
játéktól kimerült, lazán lenyugodott mellét: a csók érte, csók.

*

Nász múltán, örömök után
a teljesen kifáradt Rádhá
alázatos boldogsággal
az elégült pásztorhoz így szólt:

 

ÉNEK

Te Jadu család koronája, ma fesd ide rám hamar a gyönyörűség jelét,
sima kebelemre, hogy a szerelem-áldozat ősi edénye húgára vésd.
A Jadu királyfihoz így beszélt,
kérve sok örömét, mindenét.

Dongónál feketébb kenetem, hunyt szememen a nyelvedet égetőn,
újítsd fel szerelem nyilait lövelő pilláimon, éltetőm!
A Jadu királyfihoz így beszélt,
kérve sok örömét, mindenét.

Őz-szemem eltekereg, de fülem cimpája reá szigorún vigyáz,
féke a Szívekbenszületőnek; fülbevalót oda, szépruhás!
A Jadu királyfihoz így beszélt,
kérve sok örömét, mindenét.

Fond fonatokba kacér hajamat, ha körülröpüli e kusza méh-család
arcom örök-makulátlan sugarait, égő isteni lótuszát.
A Jadu királyfihoz így beszélt,
kérve sok örömét, mindenét.

Homlokom élő holdkerekéről szívd fel a kéjveríték nyomát,
fess rá mósuszkört, hogy a holdat folt-dísz lepje be, fogja át.
A Jadu királyfihoz így beszélt,
kérve sok örömét, mindenét.

Csillagfényű hajamba, mely a szerelem új diadal-lobogója lett,
pávák farklegyzője helyébe, mi széthullt, fűzz szirom-ékeket.
A Jadu királyfihoz így beszélt,
kérve sok örömét, mindenét.

Duzzadt kelyhű szemérmem, a vágy elefántbarlangja fölé csatolj
gyöngyös övet, fátyolt, remek ékköveket, te nemes-szívű, birtokolj!
A Jadu királyfihoz így beszélt,
kérve sok örömét, mindenét.

Ó vedd kegyesen a hív Dzsajadéva ezerragyogású nagy énekét!
Harinak e hódolat: élet-italként gyógyít, s vezekel a vétkekért.
A Jadu királyfihoz így beszélt,
kérve sok örömét, mindenét.

*

"Kebelemet kenőcs-rajzod díszítse; fesd, pirosítsd ki szám;
fekete hajam ékítsed füzérrel; adj derekam köré
övet; a csat a lábnak kell; szép karkötőt a kezem fölé!"
Mit a gyönyörűséges kért, tüstént a sárgaruhás adott.

*

Táncban, dalban amennyi ritka tudomány, vallásban önkívület
rejlik, s hány szerelemgyakorlati tudást, kérkedve, költő dalol:
megtudhatja a bölcs, a lelket, az erőt Krisnába átáldozó
szent költő Dzsajadéva szavaiból, olvasva Pásztordalát.

*

Bor, többé nem vagy édes! De keserű a cukor! Van, aki szőlőt szed eztán?
Meghaltál, szóma! Tej, lám odavan a zamatod, senkise kér belőled!
Mangó, száradj ki! Szép nők ajakai, ne vetélkedjetek, hasztalan, míg
bűvös versekben oldozza a szerelem örök titkait Dzsajadéva.

*

Legfőbb Lény keze, kedvesét a Jamuná partjára édesgető,
szőrcsík s gyöngyfonatok fölött a kebelén óhajtja megfogni őt,
boldogságos örök Prajóga-szenthelyén; mennybéli kéz játszik itt,
adjon mindvalamennyiünknek örömöt végtére, végnélkülit!