Firdauszí: Királyok könyve (Devecseri Gábor fordítása)

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Firdauszí
KIRÁLYOK KÖNYVE
Devecseri Gábor fordítása
(Honti Rezső válogatása és prózai átültetése alapján,
a fordítást ellenőrizte Telegdi Zsigmond)
Európa Könyvkiadó, 1959
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Tartalom

Sáhnáme (Devecseri Gábor)

I. ELŐHANG

II. AZ ELSŐ KIRÁLYOK
1. Gajómarsz, a perzsák első királya
2. Gajómarsz és Hósang harca a fekete Dévvel
3. Hósang
4. A tűz ünnepének megalapítása
5. Tahmúrasz
6. Dzsamséd

III. DAHÁK
1. Dahák és apja
2. Iblísz szakács képében jelenik meg
3. Dzsamséd halála
4. Dahák Irán királya
5. Dahák és Káve, a kovács

IV. FIRÉDÚN HARCA DAHÁK ELLEN

*

ZÁL SZÁM FIA
1. Zál születése
2. Zál az Alburz hegyén
3. Szám elmegy Zál keresésére az Alburz helyére
4. Szímurgh átadja Zált Számnak .

ZÁL ÉS RÚDÁBE
1. Zál beleszeret Rúdábéba
2. Rúdábe beleszeret Zálba
3. Rúdábe szolgálói találkoznak Zállal
4. A lányok visszatérnek Rúdábéhoz
5. Zál elmegy Rúdábéhoz és eljegyzik egymást
6. Zál házassága

RUSZTEM SZÜLETÉSE

RUSZTEM ELSŐ HŐSTETTEI

RUSZTEM PARIPÁT VÁLASZT

A MÁZENDERÁNI KALAND
1. Káósz király meg akarja hódítani Mázenderánt
2. Káósz kudarca
3. Rusztem mázenderáni útjának hét állomása
I. Rakhs és az oroszlán
II. A forrás
III. A sárkány
IV. A boszorkány
V. Úlád
VI. Arzsang
VII. A Fehér Dév
4. Káósz megszabadítása

RUSZTEM ÉS SZUHRÁB
1. .......................
2. Rakhsot elviszik
3. Tahmíne
4. Szuhráb
5. A Fehér Erőd és Gurdáfaríd
6. Káósz Rusztemet küldi a turáni had ellen
7. A hadjárat megindul Turán ellen
8. Rusztem és Szuhráb párbaja
9. Szuhráb megsiratása
10. Szuhráb anyja

RUSZTEM ÉS AKVÁN DÉMON
1. A titokzatos gór
2. Akván a tengerbe dobja Rusztemet
3. Rusztem Afrászijáb és Akván ellen

BÉZSAN ÉS MANÉZSE
1 ...............................
2. Az örmény követség
3. Bézsan elmegy megküzdeni a vadkanokkal
4. Gurgín ármánya
5. Manézse
6. Bézsan a király fogságába esik
7. Bézsan bűnhődése
8. Gurgín büntetése
9. Bézsan nyomában
10. Bézsan kiszabadulása
11. A megtorlás
12. Khuszrau udvarában

ISZFANDIJÁR ÉS RUSZTEM
1. Iszfandijár szembeszáll apjával
2. Iszfandijár Zábulisztánba megy
3. Rusztem és Iszfandijár összetűzése
4. Rusztem és Iszfandijár párbaja
5. Iszfandijár fiait megölik
6. Rusztem otthon
7. Iszfandijár halála

RUSZTEM HALÁLA
1. Sagád
2. A csapda
3. Gyász és megtorlás

ISZKANDAR
1. Dáráb
2. Náhid
3. Iszkandar és Dárá
4. Iszkandar mint követ
5. Dárá veresége és halála
6. Iszkandar, Irán királya
7. Kaid négy ajándéka
8. Iszkandar hadjáratai
a) A nyugati tenger
b) A sárkány
c) A nők városa
d) Góg és Magóg
e) A beszélő fa
9. Iszkandar megbetegszik Babilonban
10. Iszkandar levele édesanyjához

ISZKANDAR HALÁLA

BAHRÁM GÓR
1. ................................
2. Bahrám Gór szerelmei

VÉGSZÓ

Betűrendes név- és tárgymutató

SÁHNÁME
Devecseri Gábor előszava

1. A mulandóság jegyében

Életemnek egy szép délutánján, melyből észrevétlen este lett, dombon, padon ültem, fölöttem az ég világoskék anyagtalan anyaga, csupa áttetszőség, csupa könnyű, testetlen ívelés, előttem s lejjebb apró kis ösvények, bokros-ligetes rész, s még lejjebb a város, nem azt néztem. Hanem volt egy, a padtól néhány lépésnyire fölzsendült bokor, ennek egy tavaszi ágacskája mutatott kettős - még leveletlen - ujjal a halványkékség felé, mintha csak esküre emelte volna ezt a két kis ujjat, hogy mindez örökké így lesz: ég világoskék, táj zöld és galambszürke, levegő mozdulatlan, bokor változatlan. Erre az esküintő kézre néztem olykor s véletlenül s egymástól egyre távolibb időközökben. S íme, egyszerre csak azt láttam, hogy a kettős ág nem esküvő két ujj, hanem valamibe belebök: az égnek egyáltalán nem anyagtalan s nem fehéres-kék, hanem mélykék szövetébe, s hogy e selymes szövet alatt nem zöldek csillognak, hanem ő maga fényeskedik, alatta bokrok sötétzöldek, sugártalanok, majdnem feketék. S mikor megint odanéztem: halavány hold mutatkozott sötétkék égboltozaton, a kettős ágacska csaknem odáig nyúlt, lent pedig nem volt város, semmi nem látszott, a táj csak az ág volt, csak a lég, csak a hold; s mikor megint: gyémánt-hold szikrázott szépséges fekete erdő s a csak sejtett ág fölött, a város pedig villanyfényekkel jelezte, hogy van. S ezeknek a most felsorakoztattam állóképeknek mindegyike oly végleges volt: mindegyikről azt hihettem volna, öröktől fogva épp ilyen s mindig ilyen is marad; csak éppen időről időre más és más képet, más és más örök-változatlan képet mutatott ugyanaz a táj - s oly gyorsan következtek egymás után e változatlan képek, magát a változást nem lehetett észrevenni, minden mozdulatlan volt, mint - látszólag - az óramutató, s minden újra mást és mást mutatott, mint az óramutató a valóságban, s az az ág sem volt más, úgy látszik: óramutató, forogván körötte észrevétlenül, de megállíthatatlanul a napszakok számlapja.
S ekkor eszembe jutott Firdauszí költeménye, és láttam, éreztem: épp ilyesmi történik benne; pontosabban: épp így veszi észre a történéseket; mert nem a történésre figyel, nem az foglalkoztatja, hanem az élet árama, de ha oda-odanéz tájra, eseményre, mindennap dolgaira vagy ünnepek ragyogására, ilyen külön-külön állandó s örök és egymásnak észrevétlenül helyet adó képekben veszi tudomásul a világot, halhatatlanítja részeit.
Tugral, a Bahrám Gór sáh sólyma nagyon szép volt; ilyen volt:

Az éjszín madárnak Tugral volt neve,
mint vérrel telt két serleg, égett szeme.

Erre a sólyomra mutat ez a sorpár, de mintha mást már nem is akarna megmutatni, egész és lezárt önmagában. az utána következő sor arról szól, hogy a madár a kínai nagykán ajándéka volt, s már a kánra kell figyelnünk, aki mindenféle más ajándékot is ad vele, trónt, láncot, koronát, drágakövet

és kínai kincset háromszáz tevén,
háromszáz rubingyűrűt hozzátevén.

S mire megszoknók az ajándékozó kínai nagykán képét, már a vadászatra vonuló Bahrám Gór sáh menetét látjuk. Tugralról nincs szó, nyilván a solymász kezén ül. Méghozzá türelmetlenül, mint később megtudjuk. De ekkora már új kép gyönyörködtetett bennünket: a folyópart s madarak a parton:

Folyóparthoz érvén a vadászcsapat,
a sáh lát a víz színén madárhadat.

A dob hangja dörrent s Tugral felrepült,
a solymász kezén hisz türelmetlen ült.

S ezt másik kép váltja, ezúttal a múltból:

De gémnél különb célra vágyódhatott;
ha kellett, a párducra is rácsapott.

S ezt ismét a jelené: Tugral eltűnik a légben, gémet fog, elsuhog. A következő sorpár - s ez nem ritkaság e költeményben - két külön-külön teljes és körülhatárolt képet ad:

Mint húrról ha nyíl pattan, úgy elsuhant.

(Itt a solymász még csak figyelheti a földről Tugral röptét.)

A solymász a sólyom nyomában rohant.

(Itt föltétlenül újra látjuk a szálló, de most már távolabb szálló madarat, s újra a solymászt is, már nyugtalan, új cselekedetében. Ha szőnyegre szőnék e sorpár tartalmát: Tugralt is, a solymászt is kétszer kellene rászőni.)
A sáh is a sólyom után száguld. S most egy kert villan fel, szép kastély a kertben. S ismét két képet adó sorpár következik:

A sáhnak nyomán néhány csatlós haladt;
vadásznépe ment űzni, messzebb, vadat.

Most egy darabig a kert képei sorakoznak: ékességei, virágos medencéje, az okos öreg háziúr, amint három szép lányával borozgat a medence mellett, a lányok szépsége, végül a kertben maga a sáh, aki egyszerre csak ott van, és aki

elámulva szemlélte szép arcukat,
de éj ült a lelkére Tugral miatt.

S most olyan sorok következnek, amelyekből kitűnik, hogy Firdauszí nemcsak a történések felületén járatja szemét, hanem a lélekállapotok, a hatalmi, társadalmi háttér számára is van pillantása, közös riadalma, törvényszerű és a maga rendjében mindenki által követett viselkedés számára is:

A dús földesúr rátekintett legott,
az orcája fűszínre halványodott.

Bölcs vén volt a kert-gazda, Barzín nevű.
A sáh jöttén lelkére nem szállt derű;

De szélként rohant, hogy köszönthesse őt,
a földet megcsókolta lába előtt...

Kisvártatva azonban ismét a sólymot látjuk: éppen ebben a kertben van, egy diófán ül, s ismét olyan érzés tölthet el, hogy a világ ebből áll és semmi másból: csodálatos kert közepén dióágon sólyom ül, körülvéve okos aggtól, szép lányoktól, vadásznéptől. Mint Barzín mondja:

A kertembe röppent, diófámon ül,
szerencsésen immár kezedhez kerül.

De nemcsak szerencsésen, hanem természetesen is, izgalom nélkül, lágy egymás-helyébe-lépésével a képeknek, gyöngéd festésével a külön-külön örökérvényű zárt helyzeteknek. Ha arra figyelek, mit mond el Firdauszí, sokminden történik; de ha arra figyelek - s varázsos versének olvasása közben lehetetlen nem arra figyelnem - hogyan mondja el, akkor bizony nem történik semmi - minden csak van, látszik, s mindennek helyében később, ám igen hamar valami más látszik. Tugral a solymász kezén, Tugral a levegőégben, aztán Tugral, amint gémet fog, Tugral a diófán, s aztán Tugral, amint könnyedén megfogják - vajon melyik kép érvényes? Mindegyik és egyik sem, mert állandóan cserélődnek, s a költemény a maga keserédes gyönyörűséget szerző bánatos zenéjével mintha folyton arra figyelmeztetne: e cserélődés mögött csak maga a változás az, ami állandó. Mert ez a vers-zene még inkább megerősíti az egymás helyét gyöngéd-makacsul el-elfoglaló állóképek által fölkeltett érzést: a lét van és nincs, s az elmúlás csak másodsorban rémületes, elsősorban természetes. Nem mozaikszerűen egymás mellé, s még csak nem is mozgóképszerűen sorakoznak a képek, hanem egymás helyén ülnek, újra meg újra, mint valami konok diavetítő képei. Az őket összekötő (s az általuk elmondott) történetek ellenére is csak igen lazán következnek egymásból; függetlenek, külön-külön mozdulatlanok. S a költő, mikor észreveszi őket, a villamosságot nem belőlük kapja, hanem nekik ajándékozza, s azután megmutatásukkal érzékelteti. Mert nem e képek töltik el őt, hanem az élet áramába szerelmesen, az élettel foglalkozva s általa eltelítetten, időnként oda-odapillant rájuk, s látva, hogy mindig mások és mások, szomorú-boldogan rögzíti őket. S úgyszólván mindegyikük után elmondhatná - mint ahogyan igen sokuk után el is mondja - az ilyen lázongó-megnyugvó, sóhajos szentenciákat:

Világunk csaló kép, nem oszt, nem szoroz,
hisz egyként elillan, mi jó és mi rossz.

S másutt:

Ó sors, mért növesztesz, ha aratni vágysz?
Mi volt haszna szülnöd, mit egyszer levágsz?
Az embert az égig magasztalgatod,
sötét földnek aztán megint átadod.

S ismét másutt:

Ha házunk az égboltig ér s dús, csodás,
nekünk szemfedő lesz csak és semmi más.

--------------------------------------------

egy ajtón jövünk, másik ajtón megyünk,
a sors meg kiszámítja lélegzetünk.

S ismétlem: nemcsak a nagyjelentőségű történések zárószakaszaiként búhat s búvik elő az elbeszélés mögül az ilyen fájdalmas-gyönyörűséges szentenciázás - bárhonnan előléphet, sőt elő sem kell lépnie, hiszen a képek ilyetén váltakozásában amúgy is állandóan jelen van, a sajátos, ringató - minden képet oda- és el-ringató vers-zenében amúgy is szünet nélkül felhangzik. Hiszen ezért is választottam megmutatására csatákat-leíró, sáhok születését és elmúlását tárgyaló részek helyett egy ilyen látszólag jelentéktelen-történésű példát, egy vadászsólyom gyors eltűnésének és sima megkerülésének példáját. Mert a költő előadásmódjából kiderül - s az ilyen, nem kiemelkedő eseményt a többinél semmivel sem kisebb komolysággal vagy kedvvel tárgyaló részből a leginkább -, hogy e költemény hősei nem egyszerű-röptű sólymok és nem bonyolult-jellemű sáhok, nem szívszorító szerelemmel vergődő ifjak és nem riadalmas harcokat vívó hősök, nem ciprustermetű nők és okosszívű, édesszájú bölcsek - hanem mindezek együtt, s hogy az igazi főhős, akinek lépteit Firdauszí szorongó figyelemmel, megadó szomorúsággal, gyötrődve is mosollyal kíséri, maga az Idő. Az Idő, mindnyájunk barátja és ellensége, kétségbeejtője és vigasztalója.
Tugral megkerülése után a sáh vigadozik, s tudja, mi az illendőség: Barzínnak mindhárom lányát feleségül veszi. Bahrám Gór szerelmeinek e története leheli magából azt az illatot, amelyet az egész keleti költészetnek a szerelemről egy-időben jelképesen és nem jelképesen szóló szakaszai árasztanak. Mint az Énekek Éneke - s valamivel még többet is lehel magából: azt, amit Gellért Oszkár az Énekek Énekét tovább-álmodva igen finom érzékkel sejtett és sejtetett meg, mikor az ottani történést mintegy színpadra víve, így kezdte a versét:

Színhely: Zöldellő nyoszolya.
Idő: A tavaszég mosolya.

S a költő, majd a prédikátor Salamon király fölléptetése után így fejezi be:

Új szín: Elsárgult nyoszolya.
Idő: Többé soha, soha.

Bahrám Gór is vigadozhat, lányok nyílhatnak, virágok tündökölhetnek, Rusztem karja erős lehet, mint az elefánt lába, Dahák zsarnokoskodhat, Bézsan és Manézse átölelhetik egymást, Iszfandijár lázadhat, Szuhráb eleshet, tündérek, emberek és vadállatok nyüzsgő áradata örülhet, verekedhet, ronthatja és áldhatja egymást - az Idő megjelenik bennük, és az Idő elfújja őket. Az Idő táncol és hömpölyög. Táncának porondján, medrének peremén pedig ott áll a költő, és jegyzi a változatlannak tűnő és mégis tovatűnő dolgok egymást-váltását, bánkódva érettük s örülve az író-nádjára toluló, alkotásába-simuló színeknek. Szomorú-vidáman. a mulandóság - a részleteiben megörökített, tehát meg-megcáfolt - mulandóság jegyében.

2. A forma is e jegyben

született-alakult. Szomorú-vidám és nem vidám-szomorú, mint például az európai eposz egyik ősi formája, a daktilikus hexaméter. Ez utóbbi a legbánatosabb eseményeket is úgy zengi el, hogy élénk tárgynak-rohanásával az élet eleven erejét kölcsönzi nekik; ennélfogva az Odüsszeiában a holtak beszéde is oly élettelien hangzik, mint a többi hősé, bolyongóé, küzdőé, lakodalmat ülőé, a Sáhnáméban az élők is egy kicsit már mintha a létezés túlsó partjáról szólnának hozzánk, de nagyon erősen hozzánk, nagyon személyhez-szólóan, lankadt legyintéssel, mosolyos bölcsességgel adva át egy életen-túli élet párába-illó tapasztalatait. Nem véletlen, hogy az iráni eposz mértéke a mutakárib lett, ez az ötöd-feles bakkheioszokból álló verspár. De az sem véletlen, hanem nagyonis következik e sorok jellegzetes, melankolikus hömpölygéséből, hogy az eposz minden mondandót oly bölcs-bánatosan ringat magával. a véghetetlen sok korszak formai örökségéül kialakuló versmérték és a véghetetlen sok kor történetét mítosszá emelő, mondakincsét történelmi hatóerővé váltó költői szándék vonzotta egymást. Az ókori görög eposz - általunk ismert kezdetétől - s nyomán a római is, mindig arra törekedett, hogy egy bizonyos középpont, esemény vagy éppen személy köré sorakoztassa föl egész világát, s hogy ezt a világot megépítse, szimmetrikusan, vagy legalábbis a részek egymáshoz-tartozását kezdettől végig igen komolyan véve és érzékeltetve, olykor éppen megteremtve is. Ha magába foglalta is a költő egész világát, ez a világ már aszerint helyezkedett el a műben, ahogyan a szerkezet kívánta. Az Íliász a trójai háborút foglalta magába, sőt még inkább ezen belül Akhilleusz haragjának történetét: ha a világ e történetbe mindenestül belefért, múlttal-jövővel, távoli területekkel, istenvilággal és túlvilággal együtt - ám jó, akkor belekerülhetett, bele is került. De csak úgy, olyan rendben és arányban, ahogyan az eposz központi terve ezt megengedte, sőt meg is követelte. Az Odüsszeiában ugyanígy. Ha Odüsszeusz hazája, harctere, hajója, tutaja vagy tengerben úszó személye elbírta, hordozni tudta említésüket - akkor az eposzban mindenki és minden megjelenhetett, de szolgálnia kellett, de szolgálta is természetesen a feszült, a központi mondanivalót, a főhős hazatérésének és otthoni győzelmének problémáját, kifejtését, véghezvitelét. Nem így a Sáhnáméban! A Sáhnáme nem másnak kapcsán óhajt mindent magába foglalni, mint magának a mindennek kapcsán. Ilyenformán nincs is szüksége elrendező egyetlen szerkezetre. Csapongásai nem látszat-csapongások, nem kitérők, mint Homéroszéi, vagy akár a Hérodotosz történeti munkáéi, hanem valóságos csapongások: aki mindent el akar mondani, bármennyi ideig tart is, az nyugodtan, egyenletes kényelmességgel kanyaroghat erre-arra, anélkül, hogy bárhová is visszatérni kényszerülne még; annak semmit nem kell kihagynia, mert nem a mindenséget igázza tervébe, hanem a mindenségtől kapja tervét; az bármit kihagyhat, mert bármikor szabadságában áll amúgy is fölkeresnie, megemlítenie; az mindenre ráér, mert tárgya véghetetlen lévén, bármit érint is, tárgyánál marad; mehet, jöhet, pihenhet, nekirugaszkodhat: a fontos az, hogy a végtelen időben egyszer majd céljához ér.

3. Akkor hát nincs is szerkezete?

Dehogy nincs. Csak éppen sajátos szerkezet ez, amely talán éppen azért nehezebben észrevehető, mert nagyonis egyszerű és természetes: a természettel, a mindenséggel való együttlélegzés határozza meg. S ez már megint csak azt jelenti, hogy minden előfordulhat benne, semmi ki nem zökkentheti. Mert hová is zökkentené ki? Csak a mindenségbe. De hiszen azt választotta otthonául.
Nem egyetlen történetet mond el, hanem a világ folyását: s abba minden beletartozik. Vonalszerűen halad hát, mindig előre: a születés, a tettek, a szerelem, a harcok, az elfáradások, a boldogság, az elmúlás felé. De az elmúlás is elmúlik. A történet bárhol előlről kezdődik: csak éppen más szereplővel. Aki elmúlt, nincs szerepe többé: példaként hat tovább; siratják s emlékeznek rá; de a történet nélküle zavartalanul árad tovább, mint ahogyan természetesen és zavartalanul hordozta őt, amíg róla volt szó.
A világ első sáhjai, a perzsa és nem perzsa királyok, félig mítikus, félig történeti uralkodók váltják egymást benne, úsznak hullámain, fölbukkannak, majd meg lemerülnek; van, aki többszáz évig is él, s ez nem csodálatos; s van, aki ifjan pusztul el, ez nem olyan nagy tragédia, mint például a hősei egyéni létét oly erővel őrző homéroszi eposzokban. Akhilleusz korai halála hányszor és hány felől említtetik még bekövetkezte előtt! De még az Odüsszeiában Kirké háztetejéről boros fővel lezuhanó jelentéktelen Elpénór vesztét is az emberi részvét milyen örökké-emlékezetes gyöngéd hangja követi! Amikor azonban a Sáhnáméban Szijámak herceget széttépi a dév, Firdauszí megelégszik azzal, hogy leírja, miként siratta őt a hadsereg, s szép szelíden rátér Szijámak fiának, Hósangnak történetére, minthogy Szijámak már nem él, s Hósang van soron. Hósang első nagy tette a bosszú Szijámakért. Gajómarsz, a nagyapa, még látja ezt:

S midőn így a bosszúja megtétetett,
Gajómarsz sah éltének is vége lett.

Gajómarsz "elmegy". S mások jönnek. S azokra is a távozás vár. S nemzedékek egymást-váltása nagyobb szerepet játszik a Sáhnáméban, mint e nemzedékek külön-külön.
"Minek is kutatod születésem?" - így szól az Íliászban Glaukosz Diomédészhez:

Hősszívű Tűdeidész, minek is kutatod születésem?
Mint levelek születése, olyan csak az embereké is.
Földresodorja a lombot a szél, de helyébe az erdő
mást sarjaszt újból, mikor eljön a szép tavasz újra:
így van az emberi nemzet is, egy nő, más meg aláhull.

Ezt mondja, de maguk a homéroszi eposzok egészükkel éppen nem ezt mondják! Inkább mintha az csendülne ki belőlük, amit Kosztolányi Dezső egy versében így mond ki: "S mint fán se nő egyforma két levél..." Az Íliász és Odüsszeia egy bizonyos nemzedék sorsát villantja fel. A genealógiai énekek - amelyek egyikét éppen az idéztem Diomédész-Glaukosz-párbeszéd őrzi - beléjük tartoznak, főképpen az Íliászba; magvakat adnak, ágakat hajtanak; de a Sáhnáme egyes részeiben a genealógiai célkitűzés erősebben érvényesül s átalakulatlanabbul mutatkozik - az évezredekkel későbbi keletkezés ellenére is ősibben, mint az Íliászban.
Összefogó ének, nép és népek együvétartozásának híradása és őrzője-megvalósítója, érvénybentartója is a Sáhnáme.
És szerkezetét ez is, igen sok tekintetben, meghatározza. Sajátos, mindent felölelő s a világ dolgait egymásutániságukban bemutató-megőrző előadásmódja innen is ered. Mindent föl kell vonultatnia, ami máskülönben elvész; mindent újra kell mondania, ami kincse lehet a közösségnek, melyhez ő tartozik; s mindent gondosan, láttatóan fölmutatnia.
Ebből az következik, hogy amennyire nincs egészére érvényesen s erővel kiható szerkezete, éppannyira erősen érvényesül a természet nyomában járó, a természet-szülte szerkezet a részleteiben: a külön-külön elhangzó hősénekekben, előadott kisregényekben, ötletekben, ostromleírásokban, tündér-anekdotákban, szerelem-rajzokban. De itt is a természet, a nap, a hónapok, az esztendők lélegzetvételének rendje szerint, annak mintájára. az egyes történeteknek reggele, dele és alkonya van; a mű egészének pedig nincs középpontja és nincs pereme, de vannak tavaszai, nyarai, őszei és telei. Vonul e véghetetlen területű műalkotás, csatangol és utazik önmagában: költőjének nem kisebb feladata volt, mint hogy mindent följegyezzen hazája múltjából az emberiség számára és az emberiségéből hazája számára. S emellett s magátólértődően a világ minden szépségét érintse minden egyes sorpárjával, mert a szépség az az erő, amely az összetartozó, de oly nagyon szertehullani kész emlékeket összefogja és elevenen, lelkesen tartja.

4. Firdauszí,

akire ez a gyönyörűséges feladat bízatott, nevét költeménye jutalmaként kapta. E szó "paradicsomi"-t jelent, igazi neve, pontosabban: elveszett igazi nevéhez tartozó mellékneve Abul-Kászim Manszúr volt. 933 körül született, Tósz tartományban; harmincöt esztendős korában fogott nagy munkájába, s késő öregségéig dolgozott rajta. Mérhetetlenül nagy volt a szellemi örökség, amely részéül jutott, és mérhetetlenül nagy a lépés, mellyel a művét udvari megbízásból író Firdauszí a ráhagyományozott és sok hajdani s nem egy idősebb kortárs-költő által is feldolgoztatni kezdett költői örökséget előbbre vitte, magasabb szintre emelte.
A megbízatás - melyet elsősorban jelképesen: belső és történelmi parancs jelzéséül említettem - nem jelképesen, valóságos udvari megbízás formájában is fennállt. De e megbízás története köré úgyszólván azonnal legendák zárkóztak, majd újabb legendák sarjadtak belőle is. A Sáhnáme megalkotása nem magános ötlet szülötte volt. Firdauszí olyan feladatra vállalkozott, olyan feladatot oldott meg, amelyre a társadalmi igény régen megérett, s amelyet csak akkor lehetett megoldani, mikor már ez igény érettségéhez az új irodalom nyelvi és verselési biztonsága, érettsége is hozzájárulhatott. A Sáhnáme közvetlen előzménye egy prózai Királyok Könyve volt: az Irán történetére vonatkozó anyag átültetése pehleví (középperzsa) prózából újperzsa prózára. Ennek fő forrása pedig egy nagy, valószínűleg többé-kevésbé hivatalos krónika, mely a szászánida uralom végén keletkezett, és amelynek címe föltehetően ugyancsak Királyok Könyve volt, csak éppen más névvel (khudáj) jelölte meg a királyokat: Firdauszí nyelvén már csak az istent említik e néven. Közvetve tehát Firdauszínak is fő forrása e nagy szászánida krónika. Az idő nem őrizte meg számunkra, de jóval Firdauszí előtt lefordították arabra. Arab fordításai is elvesztek, vázlata azonban sok arab szerző leírásából, hivatkozásából, utalásából ismeretes. Az arab átültetésre Firdauszí korában és éppen Firdauszí szülővárosában került sor. Valószínűleg mazdahitűeket kellett ehhez segítségül hívni. Az iszlám ekkor már elterjedt. S aki muszlimmá lett, annak számára a Királyok Könyvének anyaga már nemcsak régi, nemcsak másnyelvű, hanem pogány emlék is volt.
Firdauszí a pehleví Királyok Könyvét a prózai újperzsa fordítás alapján költötte újra és újjá. De nem ő volt az első, aki erre az új, az épp akkor megvalósulásra érett költői vállalkozásra szánta magát. Közvetlenül előtte kezdett a mű feldolgozásához Dakíkí. Korán és tragikus körülmények között halt meg a Királyok Könyvének e korai dalnoka, akiről Firdauszí az Előhangban oly gyöngéden emlékezik meg. Dakíkí kezdeményezése, műve, melynek Firdauszí nem az egyes részeit, hanem állítólag teljes egészét átvette és a Királyok Könyvébe emelte, továbbá a Firdauszíval kortárs udvari költők hasonló tárgyú és részben hasonló célkitűzésű (csak emlékükben fönnmaradt) versei egyaránt mutatják, mennyire széles társadalmi törekvés volt a Sáhnáme megalkotása. Az ifjú Firdauszí előtt a kezdet kezdetén sem lehetett kétséges, hogy olyan feladatra vállalkozik, amelynek megoldását nemcsak ő maga áhítja.
Hatalmas tehetsége, a kialakult költői nyelvben való jártassága (amely jártasság egyben a rejtvényekben-szólás tudománya is volt), s nem utolsósorban az a lelkesség és szívósság, amelyet sok anekdota, irodalomtörténeti legenda sejtet, őt tette hivatottá arra, hogy a sokaktól tervezett Királyok Könyvét összeállítsa, költeménnyé alkossa. Egy irodalomtörténeti legenda szerint Mahmúd ghaznai szultán, költők pártfogója, költői versenyek rendezője, régóta, még mielőtt Firdauszít udvarába fogadta volna, kívánta, hogy a Királyok Könyvét megalkossák, s Firdauszí a szultán előtt elrecitált "Rusztem és Iszfandijár"-részlettel nyerte el Mahmúd kegyét: ekkor kapta a Firdauszí nevet és ekkor a megbízást, hogy ő legyen megverselője a Királyok Könyvének, melyen egyébként ekkor már több mint két évtizede dolgozott volt. S a szultán udvarában még tizenkét esztendőt töltött vele. A legenda azt is fönntartja, hogy más jutalmat, mint a Firdauszí nevet a szultántól nem élvezett a költő. Mahmúd ugyan ígért neki ezer verspáronként ezer aranyat, de Firdauszí munkája folyamán ezt nem óhajtotta átvenni, mert azt kívánta, hogy a munka befejezésekor egyszerre kapja meg és valóra válthassa vele élete nagy álmát: vízvezetéket építtethessen szülőföldjén. Már akár így történt, akár nem, van valami megható abban, hogy a költeményével az egész múltat elrendezni óhajtó mesterről úgy tudják: e költemény jutalmával a jelent óhajtotta elrendezni; van jelképes értelme ennek az anekdotának: a civilizáció, az emberibb élet szolgálatába oly munka jutalmát kívánta állítani, amely munka ugyancsak azt szolgálta, az emberibb életet, a szellemi kincsek megőrzésével és elrendezésével. Hanem erre a költő életében nem került sor. Irigyek és áskálódók - így folytatódik e történet - elérték Mahmúdnál azt, hogy hatvanezer arany helyett hatvanezer ezüstöt küldjön végül is a költőnek. Firdauszí három részre osztotta az ezüstöt. Kettőt a szolgáknak adott, akik az ezüstöt hozták, a harmadikkal meg egy pohár sört fizetett ki a fürdőben, ahol a szolgák rátaláltak. A szultánról szatírát írt, a birodalomból elbujdosott, s csak jóval később merészkedett vissza Tószba, ahol aztán egyre sanyarúbb szegénységben élt. A bűnbánó szultán ajándéka, rengeteg kincs tevéken és lovakon - mint Heine ismert költeménye is elmondja - épp akkor fordult be Tósz egyik kapuján, mikor a másik városkapun a szegénységben meghalt költő koporsóját vitték ki a temetőbe. A kincsekből nővére és leánya a költő-megálmodta vízvezetéket építtette meg.
Szomorú legenda. És még szomorúbb, ha lehántjuk róla a Mahmúd szerepét legalább kezdetben szépítő, egészen bizonyosan irányzatos, rosszhiszeműen Mahmúd-dicsőítő kérget. Mahmúd nem volt Firdauszí ösztönző pártfogója. Firdauszí idejében a költő szülőföldje Khorászán tartomány a számánida birodalomnak volt része. E Számánidák, az arab hódítás után az első viszonylag tartós és szilárd dinasztia, körülbelül száz éven át jelentős hatalmat képviseltek, s mint patrónusok, az újperzsa irodalom kialakításában is jelentős szerepet vittek. A számánidák Irán keleti részét tartották kezükben: Khorászánt és az Oxuson túli területet. Ők maguk Bukharában és Szamarkandban székeltek. A Sáhnáme még a számánida korban készült. Hogy Firdauszí várt-e a Számánidáktól valamit, nem tudható. Khorászán Mahmúd fennhatósága alá került. A Sáhnáme már kész volt, és Firdauszí Mahmúdnak ajánlotta fel. A hagyomány tehát alaptalanul adott Mahmúdnak szerepet az induláskor, de jól őrzi annak emlékét, hogy Mahmúdtól Firdauszí semmit sem kapott. A Mahmúd ellen írt szatíra, melyet egyes kéziratok közölnek, igen kétes hitelességű. Firdauszí első életírója, az őt meghatottan tisztelő Nizámí úgy tudta, hogy Firdauszí menekülve Mahmúd egyik vazallus fejedelménél talált otthont, s hogy ez a fejedelem a szatírát megvette, bőkezűen kifizette és megsemmisítette. Mahmúd legendás haragjának valódi okai elviek voltak. észben vallásiak. A dühösen buzgó szunníta Mahmúdot udvari intrikusok meggyőzték arról, hogy Firdauszí siíta. Ez azonban nemcsak vallási, hanem egyben politikai vádat is jelentett. A másik feltevés: Mahmúd politikájának alakulása, fordulata épp a Sáhnáme elterjesztésének idején, ellenkezett a Sáhnáménak egy bizonyos nemzeti tendenciájával. A szultán és köre előtt megbotránkoztató lehetett, hogy valaki élete javát pogány hősök és uralkodók magasztalására szenteli. Az iráni hagyomány ilyen gyakorlati tiszteletének bizonyos, hogy volt némi iszlámellenes íze is. Ámbár ennek kérdése is bonyolult. Firdauszí egy rég letűnt perzsa uralkodóházat dicsőített, nem abban a képtelen reményben, hogy visszahozza a soha vissza nem hozhatót, sokkal inkább a "régi dicsőség" példáját tárva az utódok elé. Az azonban nem kétséges, hogy a Szászánidákra való emlékezéssel s még inkább a Szászánidák emlékezés-formálta eszményített alakjainak fölidézésével a Mahmúd-képviselte despotizmussal szemben építette föl, építette tovább a Sáhnáme világát. S hogy nemcsak Rusztemnek, az eposz első része legfőbb hősének vitézségét, hanem az arab Dahák zsarnokságával szemben a nép felháborodására támaszkodó Káve kovács igazságkeresését, tettkészségét is eszményi magasságba emelte. - Ami az eposzon végigvonuló Irán-Turán ellentétet s küzdelmet illeti, Firdauszí még ezt sem egyszerűsíti - még magasabb síkon mozgó mítikus-mesei világában sem - szegénnyé, valószerűtlenné, végletesen elfogulttá. Nem is tehetné ezt, hiszen nemcsak ádáz csaták, hanem a két nép hősei között a perzsa és turk családokon keresztül-kasul húzódó rokoni szálak is jelzik e két nagy nép egymáshoz való viszonyát. A Sáhnáme bővelkedik olyan jelenetekben, amelyek a két küzdő nép fiainak, leányainak tárgyalását, társalgását, egymással szembeni magatartását a lovagi udvariasságnak és az ellenfelet megbecsülő emberi tiszteletnek már-már homéroszi fokán mutatják be. ami pedig az arab világot illeti - Firdauszí eposza nem jöhetett volna létre azok nélkül a lényegi és formai elemek nélkül, amellyel a perzsák világát, tehát a perzsa irodalmat is az arab kultúra gazdagította. - Az eposz sokrétűsége, nemes emberiességének gazdagsága sem akadályozta meg azt, hogy Firdauszít a szultáni harag halálán túl is ne üldözte légyen: egy túlbuzgó mohamedán teológus megakadályozta azt, hogy a költőt az igazhívők temetőjében földeljék el. A holttestet el kellett vinni a temetőből, s a Sáhnáme költője saját kertjében találta meg nyugvóhelyét.
A Firdauszí egész pályáját végigkísérő s a költőnek a despotával szemben vívott küzdelmét példázó anekdota-láncolathoz hasonlóan jelképes jelentőségű az a kis történet, amely elmondja (vagy elképzeli), hogyan tűnt fel Firdauszí, a költő, költőtársai előtt. - A neves költők épp egymással versenyeztek, mikor az ifjú megjelent körükben, s a neki föladott verset úgy folytatta, hogy egyszerre tett tanúbizonyságot verselési képessége, történelmi, bölcseleti műveltsége és rejtvényben-szólási tehetsége felől. - A költészetnek s ezen belül az epikus költészetnek kész, sajátos formanyelve volt, s csak ennek teljes birtokában tehette költő azt, hogy a Királyok Könyve megírásának roppant feladatára vállalkozzék; sőt, csak ha ennek birtokában volt, tekintették az idősebb költőtársak valóban költőnek.
Hosszúra nyúlna e bevezetésben felsorolni - még akárcsak pusztán felsorolni is - a Firdauszí örökölte költői formanyelvnek leglényegesebb elemeit. A szöveget forgató olvasó a főnév helyett föllépő jelzőkkel, a rétegszerűen egymásra rakódott, de éppen Firdauszí által egységbe is ötvözött - és mégis, külön-külön is megmutatkozó - vallásos, udvari, népi, iráni és turáni, ősi és korabeli képzetekkel, a legáltalánosabb eskü-, áldás-, átok-formulákkal, megszólításokkal és típus-szentenciákkal, gyakori visszatérésük folytán amúgy is megismerkedik. Mint ahogyan tartalmi áttekintést sem szükséges itt adnom, lévén maga e könyv egészében a Királyok Könyvének nemcsak bemutatása (amennyiben legjelentősebb részeit foglalja magában), hanem, Honti Rezső írta összekötő-szövegével egyben, tartalmi áttekintése is. Annak azonban nem szabad említetlen maradnia: mi az, amit Firdauszí a költői örökséget átvéve, ehhez hozzáadott, előadásmódban, újszerű megjelölésekben s a tartalomnak, a költemény menetének gazdagításával is. Az az új ott is, ahol az előzményeket nem ismerjük, a lélekrajzban keresendő, ebben sejthető meg.
Az például, hogy a nyugalom éppúgy, mint a nyugtalanság, megszállja az embert, nem különös elképzelés: minden ősi epikus gondolkozáshoz hozzátartozik az, hogy fogalmak, lélekállapotok cselekvőek, személyként viselkednek. De a Sáhnáménak az a jelenete, amelyben a Szímurgh madárhoz segítségért könyörgő Zálhoz Szímurgh megérkezik és érkezése cselekvő fogalommá, lelkiállapottá válik, ez a fordított-irányú azonosítása fogalomnak és személyiségnek, már valószínűleg Firdauszí egyéni leleménye, hozzáadása a szokásos - és a költemény rengeteg díszítménye között el-elvesző - lélekállapot-festéshez:

Az ég és a lég elborul hirtelen,
és Szímurgh, a fenséges, ím ott terem,

mint felleg, miből gyöngy-eső hullna ki.
Mit gyöngy?! Zál szívének nyugalma, aki

jött száguldva Zál-zarhoz! Szállt-csattogott,
világ nagy vitézének enyhet hozott.

Egyéni, Firdauszíra jellemző vallomástevésnek tekinthetjük azokat a szakaszokat is, amelyekben a fiatal szerelmes Rúdábe agg bölcseknek is becsületére váló okossággal a szerelem természetét, a szerelmes lélek állapotát ismerteti szolgálólányai előtt. A leányok fölháborodtak azon, hogy Rúdábe beleszeretett Zálba, és kifejtették előtte, hogy Zál nem hozzá való. De Rúdábe így válaszol:

Tanácsot hisz adtok, de lám, ostoba;
figyelnem reátok nem is jó soha!

Szívem hogyha egy csillag ejtette meg,
vigassága holdban miképpen lehet?

A fázó nem rózsára - rőzsére vágy,
bár rőzsénél drágább a szép rózsaágy.

Ecettől ki gyógyul, ha kínja nehéz,
olyannak csupán mégnagyobb kín a méz.

Se császárt bizáncit, királyt kínait,
sem Írán fejékes seregfőbbjeit

nem áhítom: ám Zált, a Számnak fiát,
oroszlánkarú, -vállu, hős harc-fiát.

Csak mondják, hogy ifjú, vagy mondják, hogy agg:
a testem s a lelkem csak őérte agg.

A szívembe másnak ne légyen helye,
ne említsetek senkit őkívüle.

S "nem arcát, haját, őt magát kedvelem..." - teszi még hozzá.
Ez a jelenet egyben szép példa arra is, hogyan veszik tudomásul - tényként, tehát parancsként - Firdauszí hősei a saját lelkiállapotukat; hogyan követik, ha már egyszer fölismerték, vágyaikat. Sőt, nemcsak a sajátjukat. A lányok, mihelyt meggyőződnek arról, hogy Rúdábe érzelme mély és határozott, nem a maguk előbbi tanácsát, hanem Rúdábénak immár hirtelen méltányolt kívánságát követik:

Az öt szolgalány, látva, nagy titka mi,
s a gyötrött szívet hallva sóhajtani,

vigasztalni kezdette szorgalmasan;
s már mind véle-éreztek, és hangosan

eképpen beszéltek: "Tiéid vagyunk,
a szívünk szeret téged, ím itt vagyunk;

te döntsd el csupán, mit parancsolsz nekünk,
akármit kívánsz, véle jót mívelünk."

S álljon itt még egy példa. Bézsan herceget mély verembe vetették. Ott kínlódik. Szerelme pedig, Manézse királyleány, ételmaradékot koldulva jár-kél, s a verem szájánál leereszti neki. Egy nap Bézsan a Manézse hozta kenyérben a szabadító Rusztem gyűrűjét találja meg és fölnevet. Szerelmese kérdésére, miért nevet, talán csak nem őrült meg, ímmel-ámmal, óvatosan felel:

Ha nem csúfolod meg a bizalmamat,
ha esküdve nékem, kötöd meg magad,

én majd, fő a főnek, kifejtem neked,
a titkot, ha hű léssz; hát mondd esküdet!

Mert ajkát bár vigyázva bevarrhatod,
az asszonynak nyelve csak tovább forog.

De Manézse erre csak panasz-szóval felel:

Manézsé meg ezt hallva, fölsírt: "Milyen
gonosz sors ver engem! Lám: Bézsan szívem

megkapta, s a házam s a vagyonomat,
s cserében bizalmat bizony csak nem ad!

Már elfordult éntőlem hív és rokon;
mezítlen futok; koldusútam rovom.

S a kincsem, fejékem, kövem s ékszerem
már láttam, hogy széthordják reménytelen.

S most Bézsan reményéből rám bú fakadt,
sötétlő világ és fehér köd szakad;

ő titkolja titkát; de, én Istenem,
te jobban látsz engem, mint Bézsan, hiszem!"

Bézsan elszégyelli magát, s nyomban elmondja, miért nevetett föl. Az olvasó pedig elgondolkozik azon, milyen egyszerű és az egyszerűségen belül milyen gazdag, gyöngéd lélekfestő eszközökkel éri el a költő, hogy olvasóit, hallgatóit a lány minden eddigi áldozatánál mélyebben hassa meg e szelíd s nem is közvetlenül Bézsanhoz intézett vádbeszédével.
Folytathatnám a példákat. De ennyi is elég annak megmutatására, milyen gyöngéd árnyalatok még gyöngédebb kifinomításával dolgozza ki művét Firdauszí, s annak megmutatására, milyen karcsú, milyen lebegőnek-tűnő oszlopokon tartja e mű a hatalmas terhet.
Mert hatalmas terhet tart. Hazájának, népének egész ősi történetét, történelemformálásban is résztvevő történetet, kultúrának alapot vető egykori kultúrák együvé fonódó, teremtő és alakító emlékét. A Szászánidák házának, korának oly emlékművét, mely egyébként összeomlott volna, megadta volna magát az időnek. Firdauszí összefogta az emlékeket, megőriztea kincseket, példaként léptette fel az ősöket, és emberi mivoltukban is bemutatta a félisten-bajnokokat. E tekintetben tehát - de elsősorban a mérhetetlen költői erővel eggyéfonódó kifogyhatatlan emberi gyöngédség okán - némi joggal nevezhetik hazája Homéroszának. S ezek mellett, de éppen nem ezektől függetlenül, a nagy összefoglaló nagy újító is; hazája Dantéjának is nevezhető; ő a későbbi perzsa költői nyelv megalapozója, bizonyos értelemben ő az első újperzsa költő.
Igaz, hogy az újperzsa nyelv felavatása költői nyelvvé már őelőtte megtörtént. Dakíkí már a Firdauszí nyelvén írt. De Firdauszí a szónak egy valamivel tágabb értelmében mégis az újperzsa irodalom kezdetén áll - s egyaránt támaszkodik a költőileg először általa teljességükben-összefoglalt ősi hagyományokra s az éppen születő újperzsa irodalom első eredményeire.
Az arab hódítással a perzsa irodalom fejlődése megszakadt. A VII. század közepétől a IX. század második feléig a perzsa irodalom úgyszólván eltűnik. Az irániak művelik ugyan az irodalmat, de nem a maguk nyelvén, hanem arabul. A perzsa nyelv mint a magas irodalom eszköze, megszűnik.
A IX. század második felében megérik a perzsa irodalom megteremtésének lehetősége és szükségessége. Egyik forrás a népköltészet; s a költészet átveszi mindazt a költői és kulturális eredményt, amelyet időközben az arab nyelvű kultúra létrehozott. De ez a kultúra csak kis részben arabok kultúrája. A hellénizmus és a keleti kultúrák örökségét viszi tovább. S a hellénisztikus és keleti kultúrákat nem ők ötvözik össze: egybefonódottan találják. - A perzsa költők az arab költészetben leltek mintát (mint egykor a rómaiak a görögben), azzal versenyeztek (s jó néhányuk mindkét nyelven, arabul és perzsául is írt), az arab magas költészetnél nem akartak lejjebb költeni. Metrumaik is arab iskolán mentek keresztül: abban a formában, amelyben akkor használták őket, arabból átvett metrumok.
A perzsa költészet tehát az arabtól tanult, de a perzsa eposz nem indulhatott arab példakép után, mert arab eposz nem volt. A Sáhnáme arab megfelelőjét hasztalan keresnők. Régi perzsa költészet (népköltészet), közép-perzsa (föltehető, és kikövetkeztethető) eposz adta a Sáhnáme hazai hátterét. Firdauszí nem zárkózott el az arab kultúrától, ezt nyilván nem is akarta, egyébként pedig nem is tehette volna. Nemcsak tárgyának arab közvetítésű hellénisztikus és keleti részei tették volna ezt lehetetlenné, nemcsak az arab kultúrának a perzsa költészetben sűrűn és folyamatosan megmutatkozó jegyei, hanem - s mindenekfelett - az ő nagy célkitűzése, egyetemességre való törekvése is. De ugyanakkor, amikor Firdauszí perzsa írása természetesen éppúgy tele van arab betűkkel, mint a lírikusoké, s ugyanakkor, mikor gondolatvilága az ebben az időben teljesen az arabhoz kötött perzsa líra levegőjét is árasztja - arab szót feltűnően ritkán használ. Ez azonban nem valamiféle purista szándék eredménye, hanem magátólértődő következménye annak, hogy Firdauszít az arab behatolásnál régebbi hagyományok kötik, költészetének ezek legfőbb táplálói. Mint epikus, mint korszak-záró és -nyitó költő, mint monumentális összefoglalás és örökség-átadás ihletett végbevivője áll tehát Firdauszí az újperzsa irodalom élén. Művének gyökere legmélyére nyúlt a múltnak, legszélesebben ágazott szét az akkor ismert világ talajában - ezért tudta lombkoronája legfrissebben lehelni az új költészet új illatát, ezért tudta legszélesebben tartani múltnak és jövőnek, az egész - tovafutásában állandó - Időnek égboltozatát.

5. A halhatatlanság jegyében

A mulandóságba beletörődő, a mulandóságot ihlető Múzsájául választó dalnok éppen azáltal fogta itt a tovatűnő tavaszokat, hogy elmúlásukról oly gyönyörűségesen énekelt. Hőseinek nemcsak élete, hanem íme, most már elmúlása sem múlik el. De ennek titka van. A szó mágikus hatalmába vetett hit nélkül Firdauszí nem tudta volna szavaiba igézni és igázni mindazt, amit megbámulni, megóvni, magasba-emelni akart. De az a hit nem valami misztikus hit volt. Egyszerűen csak fölismerése és fölhasználása annak, hogy a szó - ha komolyan és áhítattal bánnak vele - elevenen és melegen őrzi azokat az emberi cselekedeteket és érzéseket, amelyek megjelölésére született. S "az ékes szó magvait elhintő" Firdauszí tudja, hogy az ő szavai valóban magok, nemcsak abban az értelemben, hogy szárak, levelek, szirmok hajtanak majd belőlük, hanem abban is hogy mindegyikük száz meg száz hajdan-nyílt virág emlékét, tulajdonságait őrzi. A szavak, melyekkel hőseiről szól, s a szavak, melyeket hőseivel mondat, mind magukkal hozzák s viszik-adják is tovább a hajdani ismert események és alkotások ízeit, színeit, illatát. Az újra és újra elhangzó formulák ismétlődő szavai, valamint az új, a közöttük, bennük váratlanul és először megszólaló szavak egyaránt összekötik a múltat és a jelent (az örök jelent is), mert az új helyzetet jellemezni tudó régi és a megállapodott formulába illeszkedni tudó új egyaránt az emberi lét, gondolkodás, sors folyamatosságát érezteti szelíd paranccsal és varázsosan.
Hősei is úgy viselkednek, mint szavai. Sok-sok elődjüket a maguk személyében hordozzák, várt és váratlan cselekedeteikkel példákat valósítanak meg és példákat teremtenek. S mindezt, mondhatnók, öntudatosan teszik, Telegdi Zsigmond találó kifejezésével "hivatásos epikus hősökként" viselkednek. Mintha mind hordozná - kimondatlanul is - a Homéroszból jól ismert feszítő kérdést: "Vajon milyen ének lesz belőlem?" De még inkább talán Thomas Mann Józsefére emlékeztethet az ő maguktartása is, Józsefre, aki oly gyakran mondja: "Vigyázzunk, mit cselekszünk; mert azt kell tennünk, ami beletartozik a történetbe."
Ilyenformán a hősök legegyénibb cselekedeteinek a legnagyobb közösségi jelentősége, a szavak legjátékosabbjainak a legnagyobb súlya lehet, van is legtöbbször.
Szavairól mint magvakról Firdauszí a költemény utóhangjában vall tömören. De a szóról mint nemcsak magról, hanem valóság-őrző testi-lelki nem-múló jelenségről a legszebben az Iszkandar (Nagy Sándor) rész végén énekel. Iszkandar megbetegszik Babilonban, trónszékét a szabadba viteti ki, végrendelkezik és meghal.

Szólt és lelke elröppent... S lám, vége lett
a sáhnak, ki győzött a sok nép felett!

A vén világ sorja ez: ő nincs sehol,
de itt él a s z ó , lásd, amely róla szól.

Harminchat magához hasonló királyt
ölt meg; s mondd, markában van-é a világ?

Tíz várost hozott létre pompázatost,
s a tíz város tarlóföld, sík puszta most.

Olyat tett, mit még senki, s ez annyi csak,
hogy róla az égtájak mind szólanak.

De legtöbb a s z ó : mert az nem palota,
hogy hólétől, záportól szétomlana.

A szót itt megőrzi az emlékezet,
a szó több, mint császári szent ékszerek.

Van ebben az Iszkandar-végszóban némi öntudat, ráteszi és míves öntudat kifejezésre-juttatása a szultánnal szemben. S látható belőle, hogy Firdauszí ugyanolyan hivatása-tudóan él, mint hősei: tudja, vallja, büszke rá és boldog általa, hogy ősök, elődök és költőtársak munkáját folytatva, e munka megőrzője, továbbadója, emlékező és emlékeztető kincstárnoka.

6. A végtelen láncolat

A Királyok Könyvének terve, sőt maga a mű sem kezdődik Firdauszíval. Mint már itt is említés esett róla, s mint majd a költemény Előhangja is elbeszéli: sokszoros közvetítéssel, hányatott sors után került a nagy mű Firdauszí író-nádjára, ajakára. A Királyok Könyve külső sorsa sok tekintetben hasonlatos a homéroszi eposzokéihoz, de van velük szemben e sorsnak egy lényeges sajátossága: az eposz élettörténete állomásainak külön-nyelvűsége. Régi költeményeknek, prózai közvetítéseken keresztül, másnyelvű versre ültetése - ez volt például a költemény sorsának az a szakasza, amely Firdauszí nevéhez fűződik. A homéroszi eposzokról épp e legutóbbi esztendőkben tudjuk egyre inkább, hogy 1. valóban egyéni alkotások, 2. hatalmas örökség apróbb, nagyobb és még nagyobb elemeinek végtelen sokaságát olvasztják magukba, s a knósszoszi, mükénéi és püloszi táblák írásának megfejtése óta nyilvánvalóan még sokkal nagyobb idő-háttérbe visszavezethető az is, hogy azonos nyelvű (vagy legalább legfőbb, egyenes leszármazásában azonos nyelvű) görög nyelvű folyamatosság végső termékeként teszik ezt. S az is bizonyosnak látszik, hogy e folyamatosság végig s töretlenül verses volt. Az, hogy Firdauszí alkotásának közvetlen forrása egy pehleví költői örökséget prózában összefoglaló műnek ugyancsak prózai fordítása volt, nemcsak nagy kötöttséget, hanem - másfelől - egyénisége, pontosabban: a maga közösségéhez, kultúrájához tartozó közösségi egyénisége nagy érvényesülési lehetőségét is jelentette. Világos, hogy a szomszéd népek s a hódítók arcképeit is a maga hasonlatosságára formáló eposzban nagyobb tere nyílik ennek akkor, ha közvetlenül az eposz előtt a nyelv közegének egy része, s közvetlenül az eposz által a formának egésze is megváltozik, megújul. Érdekes példáját találhatja ennek az olvasó az Iszkankar-történetben, amelyben már a nevek is kiáltóan figyelmeztetnek a kettősségre és arra a nagyobb előadásbeli szabadságra, amelyet e kettősség ( e legalább kettősség) a költő számára jelent. Nagy Sándor (Alexandrosz, Alexander) itt Iszkandar; apja a makedón Bilipposz, görög kiejtéssel már Philipposz, itt Failakúsz, és így tovább. Mint a nevekben szeszély és népetimológiás magyarázathoz igazodás, képzelet játéka és hagyomány ereje, úgy mutatkozik a történetben is a hagyományhoz (hagyományokhoz) kötöttség és a népi-egyéni költő-képzelet eleven játéka. Ebben a részben tudja az európai olvasó, Nagy Sándor igazi történetét ismervén, a leginkább nyomon követni, hogyan emelkedik - nem először és nem utoljára - a sok hajdani mítoszt tudatosan vállaló uralkodó története és személye ismét mítikus-mesei síkra; itt tudja talán a leginkább, jellegzetes mozgásában, fölismerni azt a körforgást, amely személyek és művek sorsában szünetlen működik, s amelyet leginkább az egy-egy nép közösségi tudatát őrző, de a rokon-kultúrákat is összekötő, egymáshoz-igazító költői művek mutatnak, de valósítanak is meg.

Firdauszí művének nemcsak addig volt változatos sorsa, amíg a költőhöz került, s nemcsak addig, amíg ő maga dolgozott rajta. Követői, folytatói, elmondói, s minthogy e nagy költemény valóban "a nép ajkán" él mindmáig - alkotó közönsége tartották fönt életét s szépítették vele a maguk életét is. Az iráni nép minden fia ismeri, nem pusztán gyönyörködő élvezetért, hanem a mindennapi életben segítő apróbb-nagyobb gyakorlati tanácsokért is hozzáfordul. S hozzá fordultak, fordulnak a világ költészetének Sáhnáme-megragadta képviselői is, mindenki, akit e költemény magas művészete és okos embersége elragad; s a leginkább azok, akikben - mint egykor Firdauszíban - fölébred a vágy,

hogy én ezt a könyvet kezemhez vegyem,
mert elmondom újból az én nyelvemen.

1954 telén megszólalt lakásomon a telefon. Honti Rezső kedves ismerős hangja hallatszott belőle: "Édes fiacskám, az ég szerelmére, csináld már meg a Sáhnámét!" Volt ebben a mondatban némi szemrehányás is, mintha már jó néhányszor megígértem volna; csakhogy hát ekkor értesültem erről az elgondolásról először. Kiderült a következő: Honti Rezső elkészítette a Sáhnáme jelen - szemelvényes - kiadásának prózai fordítását, s minthogy Gáspár Endre, aki a szöveg megverselésére vállalkozott, elhunyt, Honti engem választott ki a feladatra. Eleinte arra gondoltam, hogy ilyen nagyterjedelmű és jelentős művet közvetítőszöveg alapján nem magyarítanék; végül azonban mégis elvállaltam, mert csábított a költemény szépsége mellett a Honti Rezsővel való együttmunkálkodás lehetősége (ami valóra is vált, mert a verses fordítás egy része még az ő életében elkészülvén, jó néhányszor volt alkalmam élőszóban tett megjegyzéseit is hasznosítani); s külön csábított a forma, a mutakárib-verspár is.
Honti Rezső prózai átültetése az eredetinek ritmusát és rímeit ugyan nem közvetítette - de annál inkább az eredeti szöveg szóalkotásait, gondolatvilágának a nyelvben kifejezésre jutó sajátosságait, atmoszféráját. Honti Rezső elhunyt, mielőtt a verses mű elkészült volna, de a Sáhnáme iránti lelkes szeretetét, míves gondosságát őrzi az átültetés, s mindig jólesik visszaemlékeznem megbeszéléseinkre és arra főképpen, hogy a Sáhnáméval való avatott és lelkes foglalkozása tiszta és alkotó életében milyen igaz és milyen sok megérdemelt örömet szerzett neki.
Telegdi Zsigmond professzor ellenőrzése többet jelentett e munka számára, mint röviden elmondani vagy méltóan megköszönni lehetséges volna. Amennyire jólesik visszaemlékeznem arra, hogy mikor az első részletet megmutattam neki, kijelentette: e munka Firdauszí művének a magyar költészethez való annektálása - annyira jólesett az is, hogy együttes munkánk folyamán sorról sorra s az új és új változatok alkalmából ismét és ismét növelte bennem a mindig magasabb célra törekvést. Páratlanul gazdag Firdauszí-ismeretét, lenyűgöző tudását és nem utolsósorban Firdauszí és e fordítás iránti nagy szeretetét alkotó tanácsok seregével állította az új magyar Sáhnáme jobbításának, az eredetihez mennél hívebb simításának szolgálatába.
De már a fordítás első elkészülése közben igyekeztem a nyelvi idegenséget is megszüntetni. A művel perzsát fogtam - s éppúgy nem eresztett, mintha török lett volna. Perzsául tanultam hát, s perzsa-tanárom, Végh Mária, ugyancsak sok segítséget adott Firdauszí szövegének hívebb megértésében, megértetésében.
S most, mikor mindenkinek, akit nagyon is megillet, köszönetet mondok, megilletődve és örömmel helyezem a Királyok könyvének e fordítási kísérletét az olvasó asztalára.

Budapest, 1959. július 3.
DEVECSERI GÁBOR

KIRÁLYOK KÖNYVE

I. ELŐHANG

Mit én most regélek, mind elmondta más,
a kertnek szüretjén, hol nő a tudás.
Gyümölcsterhű fán fönt ha nincs is helyem,
a csúcsát talán meg sem érinthetem:
a dús pálma aljában is jó, ha állsz:
ha mást nem, megóvó nagy árnyat találsz.
De tán még a lábam is megvethetem
az árnyékvető fán, egy ág-szegleten,
s e híres Király-Könyvet írván, lehet
megéltetem itt lenn az emlékemet.
E könyvről ne hidd, hogy csalárd, vagy hamis,
de tudd: változandó a sors útja is.
E könyvből meríthet, kiben csak van ész,
ki képet, ki rejtvényt kihámozni kész.

*

A régmúlt időkből egy könyv érkezett,
ez őrzött sok ősrégi történetet,
de itt-ott e könyvből a bölcs-vén kezek
külön tartogatták a tört részeket.
Míg eljött egy dihkán-fi hős pehleván,
ki fürkészve járt-kelt a régmúlt nyomán,
ki bölcs volt, nemeslelkű, s oly terve kelt,
hogy sok tűnt regét újra életre kelt,
hívott minden égtájról egy móbedet,
és mindent, mi szétszórt volt, eggyé-szedett.
Kikérdezte sorjába: honnan valók
királyok, s vitézlelkü hős harcolók,
s kezükben milyen volt az ifjú világ,
melyet csak siralmunkra hagytak miránk,
s hogy részül miként adta jócsillaguk,
a jóért naponként csatát vívniuk.
Egyenként regélték e bölcs emberek:
királyok hogy éltek, világ mint pereg.
Beszédük figyelvén a bölcs főnemes,
a könyv nőni kezdett, a híres-neves.
Az embernek emléket ezzel hagyott.
Dicsérjék is érette aprók s nagyok!
S mikor könyve sok régi történetét
regélő regélgette már szerteszét,
szerették e sok hősi történetet
az élénkeszűek s a bölcslelkűek.
Nos eljött egy ifjú, sugárzó-okos,
egy oldott s jelesnyelvű, szépszózatos,
"E könyvet - kimondotta - megverselem."
És örvendezett minden élő ezen.
De vétek kísérgette ifjúkorát,
s létét a rosszal viaskodta át.
S reá hirtelen törve, omlott a vég,
borítván sötétlő sisakkal fejét.
A vétek miatt lelke vészekbe hullt,
nem volt napja sem, mely derűs kedvbe múlt.
A jósorsa elhagyta nagyhírtelen,
mert rabszolgakéztől a vég érte el.
Regélése végére nem juthatott,
vigyázó szerencséje elszunnyadott.
Bocsássad meg, Isten, ha mit vétkezett,
s ha feltámad, ossz néki fennkölt helyet...
S midőn lelkem immár nem őrá figyelt,
Világok Királyához úgy esdekelt,
hogy én ezt a könyvet kezemhez vegyem,
mert elmondom újból az én nyelvemen.
Sokaknak tanácsát igen kértem én,
időnek futását mivel féltem én:
talán életem hossza nem lesz elég,
s e munkát nekem másra kell hagyni még.
S a kincsem se szótartó - elrebbenő;
s e nagyterhű munkámra nem lesz vevő;
szegényes világ járta, had hadra kelt;
jutalmat, ki kergette, ritkán ha lelt.
Ezért hát, időt hagyva, vártam kicsit,
megóván titokban szívem terveit.
Mivel kit se láttam, ki méltó lehet
hogy értőn segíthesse szép tervemet.
Pedig hát a jó szónál többet mi ér?
A jó szó, mit apró s nagy ember dicsér.

*

A városban élt egy derék emberem,
valósággal egy-bőrben élt énvelem.
S ez így szólt: "A tervednek orcája szép:
a lábad bizonnyal derék útra lép.
A pehleví könyvet, hogy olvasd, neked
kezedhez hozom, csak ne horgaszd fejed.
A nyelved megoldott, s elég ifjú vagy,
s a hangod regés hősi énekre nagy.
A Királyok Könyvének tolmácsa légy,
nagyoknak keressd véle tisztes kegyét."
S hogy elhozta s átadta már énnekem,
sötét lelkem akkor kigyúlt fényesen.

II. AZ ELSŐ KIRÁLYOK

1. Gajómarsz, a perzsák első királya

A dihkán, az édesszavú, mit tanít?
Ki vágyott először "nagy úr" rangra itt?
Először ki tett főre sáh-ékeket?
Nem is tartaná tán meg emlékezet;
de volt egy, ki apjától úgy vette át,
hogy elmondja ismét az ősök szavát:
először hatalmat ki is birtokolt;
ki legfőbb magasságra ért föl, ki volt.
Az ős krónikák mélyeit faggató,
sok ősrégi hősről igen soktudó,
beszél így: Gajómarsz hozott trónt s vele
fejéket, királyok dicső elseje.
A Kos-jegybe lépett be útján a nap,
s világunkra dics, rend, sugárfény fakadt;
a Kosból sugárzott a nap s tündökölt,
s e fénytől azonnal megújult a Föld.
Gajómarsz, a sáh volt az úr mindenen.
Emeltette várát egy órjás hegyen.
Hatalmával így állt e hegycsúcs fölött.
Maga s népe tigrisbe öltözködött.
a művelt világ jött el őáltala,
még új volt az étel s az öltő-ruha.
Élt harminc nagy évig világ sáhjaként,
a trónról, miként nap, sugározva fényt.
S akként tündökölt fönt a vár-trónuson,
akár kéthetes hold sudár cipruson.
S az állat-rajok mind, szelídek, vadak,
ha látták, a lábához indultanak
eminnen, s amonnan, s mind hódolt neki:
a dicsfénye, sorsa ily jó volt neki.
Egy széparcú bölcs sarja volt, egy fia,
ki nagy hírre vágyott, akár ő maga.
Szijámak nevű volt, derűs sorsban élt,
és éltette élőn Gajómarsz szívét.
Idő telt, idő múlt, nap és év haladt,
s a jó úr királysága fénylő maradt;
nem üldözte őt más, csak egy Ahrimán,
egy ádáz, ki rátörni titkon kíván.
Meg ennek fiúsarja: farkas-dühös,
de nagy hadnak élén merész-szívű hős.
Ez apjával együtt sereggel kiront,
nagyon megkívánván a szent sáhi trónt.
Szijámak füléhez midőn hír suhan:
mit óhajt a bőszlelkű tisztátalan, -
harag forr szívében, kerít nagy hadat,
s kigondolja tervét, a bátor vadat.
A testére tigrist körített csupán,
mert még nem viselt senki vértet csatán.
S a vérszomjú Dév ellenében kiszállt,
s mikor már a két nagy had épp szembeállt,
Szijámak kilépett, mezítlen kiállt,
lebunkózni Ahríman ádáz fiát.
Az éjszívű Dév karmokat lendített,
és így görbített büszke hős-termetet
a földig, a szép karcsú hős sáhfiét,
s a testét karommal hasította szét.
A bősz Dév kezétől Szijámak kimúlt,
a hadból a hadfő, a bajnok kihullt.
A sáh, hallva most, hogy megölték fiát,
borult néki éjbe a fényes világ,
leszállott a trónról, a kín járta át,
fejét verte, szaggatta testét-húsát.
Az arcát a vér és szívét gyász lepi,
az élet világát sötétté teszi.
S jajongott, búsongott a roppant sereg,
a trónus köré gyűlve, bú lepte meg.
S vadállat- s madár-had szökellt és repült,
hegyekből a jó sáh köré gyűlve gyűlt.
A bú buzgott bennük s a gyász kínja forrt,
s a kastély körül fölkavarták a port.

2. Gajómarsz és Hósang harca a fekete Dévvel

Dicső holt Szijámaknak egy sarja volt,
a házban nagyapjának dasztúrja volt.
E Hósang nevű ifjú hős volt, merész,
kiben testet öltött a kellem s az ész.
A jó sáh Szijámakra emlékezett,
s ölében nevelvén a szép gyermeket,
becézgette, kedvelte, mint egyfiát,
s akép nézte őt, mint ki mást meg se lát.
S mikor már a bosszúra gondolhatott,
magához hivatván e jó bajnokot,
kifejtette sorján a történteket,
kibontotta mindazt, mi elrejtezett.
"A szándékom ím ez: toborzok hadat,
riadjon rivalgatva harc-áradat;
vezérként neked kell kiszállnod vele,
hisz énrám nagy út vár, te légy új feje."
S perít s véle tigrist, dühös párducot
és vérszomjú farkast sereggé-hívott;
övé volt - parancsolt e legfőbb király -
lovaghad, madárhad s a bősz vad s a nyáj.
Gajómarsz követvén a fényes hadat,
fiának fiúsarja élen haladt.
S az éjszínű démoni-fi szemből kiront,
az égig kavarván a síkföldi port.
A vad mint üvöltött, a Dév karma meg
e hangtól, a sáh látta, mind megmeredt.
S a sok vad, míg egymásra tört két sereg,
riadtlelkűvé tett dühös déveket.
A hős karma lendült, oroszlán-karom,
s a dévnek szoros lett a tág ég nagyon.
Hósang hős a húsára hurkot hajít,
majd dév-főt és dév-törzset ketté hasít.
S midőn így a bosszúja megtétetett,
Gajómarsz sah éltének is vége lett.
S hogy elment - üres lett a széles világ.
Ki volt oly dicső még, miként ő? no ládd:
a lét csak csak csaló kép, nem oszt, nem szoroz,
hisz egyként elillan, mi jó és mi rossz.
az árnykincseket gyűjtve, hasznot kívánt,
a tőkét nem érintve, sírjába szállt.

3. Hósang

És Hósang, a bölcs, ülte meg már helyét,
az ifjúra szállt át a császár-fejék.
S a nagyság helyén hogy már fent ült a sah,
a trónról magasságba csendült szava:
"Hét égtáj felett nyertem el trónom én,
hol győzelmesen sáhi szóm osztom én!"
S azonmód a jó rendre s volt gondja rád:
az orcád igazságra gyúljon, világ.
Előbb egy jeles kincsre vetvén kezet,
e bölcs kétfelé fejt vasat meg követ,
s a vas hasznot ont már, a szikrát-vető,
mivel nem szorongatja vad sziklakő.
S ekként kélt kezétől egy új hívatás:
legyen fejsze-, fűrész-, kapához kovács.
S hogy ez végbement, újra mást szervezett:
folyókból a síkságra vívén vizet;
a víz jó irányt vett, csatornákba tért,
keményebb dologtól sok embert kímélt.
Az embernek elméje tágult ekként,
nyomott s lendített már kaszát és ekét;
vetett és sütött végre mindenki jól,
s a földjét meg is tudta ismerni jól.
De míg ezt a sok jót még nem kapta meg,
gyümölcsnél nem ismert különb étkeket,
és ázott az ember még, fázott szegény,
s ruhája se más volt, csak fáról levél.

4. A tűz ünnepének megalapítása

Egy szép nap meg elment a hegység fele
a Föld sáhja s néhány kisérő vele.
És nagymessze föltűnt egy hosszú alak,
mely kígyózva, éjbarna testtel szaladt.
Fején vérpatakszínű két szem kigyúlt,
a száján a füst dőlt, s a fény elborult.
A bölcs, hősi Hósang, amint látja ezt,
követ fog, s megindulva harcába kezd:
hajít sáh-erővel a föld-fellelő,
de elszökken immár a földperzselő.
a kő így az elsikló kígyó helyett
egy sziklának ütközve kettérepedt.
Sugár szállta két kőből nagymesszire,
a fénytől tüzes lett a két kő szíve.
A kígyót nem ölhette meg hát a sah,
de rejtekhelyéből a tűz kélt maga.
S ha valaki vassal a sziklára ver,
hát sziklából szökkenő szikrára lel.
S a sáh nyomban így szólt: "E fény isteni:
imádattal áldozz, ha bölcs vagy, neki."
S hogy éj lett, orom-nagy tüzet gyújtatott,
s a sáh s népe is mind köré gyűltek ott.
És mind ünnepelt véle, mind bort ivott,
s Szadának nevezték ez ünnepnapot.
E napban ma Hósang sah emléke áll.
Bár sok volna, mint ő, oly elmés király!
Világot vidámmá virágoztatott;
a teljes világ tudja: sok jót adott.
Dicső volt, igaz-szívű, nagylelkű: itt
eképp volt király negyven esztendeig.
Amíg élt, kezéből a jó áradott,
csodás tettek útján sokat fáradott.
S hogy érette is jött az új lét, a jobb,
alant hagyta trónját, a büszkét, nagyot.
A sorstól magas kort e sáh nem kapott,
és Hósang, a bölcs, minket így elhagyott.
A lét, lásd, nem őriz szerelmet neked,
hű arcot ne várd hogy majd felfed neked.
De volt néki jó sarja, bölcs tiszta fő,
a nagy hős Tahmúrasz, a dév-megkötő.

5. Tahmúrasz

Ez eljött s el is nyerte sáh-trónusát,
a felség övével körítvén magát.
A birkák s kosok gyapját ő nyírta le,
s az embersereg szőni kezdett vele.
Törődéssel abból ruhát alkotott,
s a szőnyeg szövéséhez ösvényt nyitott.
A négylábúakból sok fürgét kivett,
és árpát adott néki, szénát, füvet;
iramló vadak közt is válogatott:
vadászó-hiúzt és vadász-párducot
kicsalt mind a síkról s a bércek közül,
vadászatra szolgálni jó eszközül.
S a jófegyverű szárnyasokból sokat,
a sólymot s a dölyfös királysólymokat,
magához hozatván, vadásztak neki,
és bámult a Föld, mily jól oktatta ki.
Egy dasztúrja volt, egy nemes, jó, kinek
nagy elméje nem tűrt gonosz tetteket.
Egy elhírhedett bölcs, Saidászp volt neve,
ki jónál egyébért tapot sem teve.
A jótettre vonván Tahmúrasz királyt,
csupán szent erény szülte rangot kívánt.
A sáh hát a rossztól olyan tiszta lett:
sugárzott dicső fénye minden felett.
E Saidászp olyan nagy tehetségű volt,
eszétől hatalmas, hogy így lovagolt:
varázsába nyűgözve bősz Ahrimánt,
mint gyorslábú csődörnek, hátára szállt
- a nyergét reátette sokszor - s vele
a széles világot kerengélte be.
A dévek pedig, látva, mit mívele,
csapatban fölindultak őellene,
tömeggé, sereggé hamar gyűltenek,
az árván maradt trónt hamar lepni meg.
De Tahmúrasz tervüknek vévén neszét,
dühödten megindult haduk verni szét,
Világnagy sugárfényt viselvén magán,
elindult, nehéz harchusánggal nyakán.
A dévek s boszorkányhadú mesterek
megindultak, ocsmány varázsló-sereg.
Hős Tahmúrasz ekkor, világ jó ura,
kiszállott elébük szilárd bosszúra.
Amott bőg a sok dév, tüzet, füstöt ont,
emitt sok vitéz áll, kit ő hadba vont.
És egymásra rontott a dév és a sah,
de nem dúlt soká már a szörnyű tusa.
Hadukból lenyűgözve kétharmadot,
a dévekre győztes doronggal csapott.
Sebekben, bilincsben, fogolyként kegyért
eseng, csúfra sok bősz, az egy életért:
"Ne ölj meg, de hálánk fejében ma új
tudást, nagy dicsőség-növesztőt, tanulj."
S a kérésre immár a nagy sáh hajolt,
hogy tárják ki tüstént, mi elrejtve volt.
S midőn már a béklyókat oldotta szét,
sok ellankadott foglya kérvén frigyét,
tanította hálájuk írásra őt,
szívében tudásnak sugárzása nőtt.
Nem egy jóra - harmincra oktattatott,
arab, perzsa, hellén betűsort kapott,
s a kínai, pehleví szó, és az ind,
kezéből vetődött le írásba mind.
S e bölcs és hatalmas király mily sokat
adott még e háromszor tíz év alatt!
De elment, leróván dicső napjait,
s a művét, az emlékjelét hagyta itt.
Ó, sors, mért növesztesz, ha aratni vágysz?
Mi volt haszna szülnöd, mit egyszer levágsz?
Az embert az égig magasztalgatod,
sötét földnek aztán megint átadod.

6. Dzsamséd

Hogy Tahmúrasz elment, a hőshírű sah,
sugárfényű trónjára ült hű fia,
ki Dzsamséd nevet hordva kész küzdeni;
a szívében apjának intelmei.
A sáh-rend szerint ült uralgó-helyén,
aranyló fejék volt uralgó fején;
sugárfénye burkolta, fényes királyt,
csupán néki hódolt a széles világ.
Igazságot osztott, nyugodt életet;
madár, dév, perí mind kisérője lett;
uralmán a jólét, a bőség virult,
a trónján a dicsfény sugárzón kigyúlt.
"Az Úr adta dicsfény - eképp szólt - enyém,
mivel sáh vagyok, s nagy varázsló is én;
az ármányra, vétekre féket vetek,
a fényhez terelgetve szép lelkeket."
S a fegyverre volt gondja elsőbben is,
dicsőség kaput tárt a hősöknek is.
Vasat vert-puhított a szent sáh-erő,
sisak, vért s a páncél eként állt elő;
s a méneknek is nyújtva páncélzatot,
nagy elméje ily szép találmányt adott.
Vagy ötven nagy esztendeig dolgozott,
belőlük jeles kincseket halmozott,
s a köntösre volt gondja más ötvenen:
a harcban s a békében öltöny legyen.
Halommá dagadt már a gyapjú, a len,
a hódprém, a muszlin, brokát és selyem.
S ezenközben sodrást-fonást is tanít,
a lánc-szál s vetülék-fonál titkait,
s kimondotta: ezt mosni és varrni kell;
s miként ő tanácsolta, tették, mi kell.
De aztán megint másra készült elő;
a sors néki örvend, a sorsnak meg ő.
Az egyhivatásút mind elhívja most,
és erre is rászánt egy félszázadot.
A kátuzi-k rendjének adván nevet,
e rendből az egyháziak rendje lett.
Hogy Istennek élvén, lakásuk legyen
a néptől külön fönt az ormon-hegyen,
s imával, ne mással tegyék napjukat,
a lelkük dicsérvén a fénylő Urat.
És más részre más büszke rendet csatolt:
niszárí nevű volt e másik csoport,
oroszlánszívűek, csatában nagyok,
hatalmuk vitézlő hadában ragyog;
legyen karjuk által szilárd trónusa,
megőrizze hírét a sok jó tusa.
Van egy harmadik rend, a neszudi-ak,
kik, hálát nem érezve, nem hajlanak,
mert vetnek s aratnak, nagyon dolgosak,
s ha esznek, szidalmat sosem hallanak.
Ruhájuk silány, mégse szolgák ezek,
szidalmak zajától örök-mentesek,
s a pörtől, a bíráskodástól is ők,
akikből e rend áll, a földmívelők.
Szabadlelkű, bölcs-szózatú mondta ezt,
hogy. "Szabadot rabságba restség vetett."
A negyedik rend lett az ahnúkhasi,
ki lázong s a dolgát kezével teszi;
ipart űzve él mindje gondok között,
a gonddal szívük mindig is küszködött.
Ő erre is rászánt egy félszázadot,
az ember-seregnek sereg jót adott.
Parancsolta aztán: a földet s vizet
merítsék s habarják a bősz dév-kezek;
s az így nyert agyagból a tündér-sereg
a téglákat illőre formálta meg,
habarccsal s kövekkel falat jól rakott,
és ésszel, mely épít, reá jó lakot
s medencét s magas várat: bástyák között
menekvést találjon, ki sors-üldözött.
Az ékkő-kifejtésre nagy gondja volt,
s a fürkész sah ebből sugárfényt csiholt.
Halom kincse lett így, különféle, mint
arany meg topázkő, ezüst meg rubint;
s szirtből varázstette fejtette ki,
a földmélyi kincs kulcsa megvolt neki.
Majd illatszerekkel törődött, melyek
szagukkal gyönyört adnak-ébresztenek;
hát kámfort, mosuszt, áloét, balzsamot
és jó rózsavízzel sok ámbrát adott.
És szert, mivel minden kórt meggyógyított,
az épségnek ő széles ajtót nyitott.
S a napfényre csalt ős, erős titkokat,
olyan vizsga szellem, mint ő, nem akadt.
Hajójával eztán a tengerre szállt
s világtáj után más világtájt bejárt.
S egy új ötven-év hosszan így dolgozott,
figyelvén a népének új jót hozott.
S midőn fényre jött mind, amit föltalált,
már mást el sem ismert, csak önnönmagát,
mert mindennel, úgy látta, célhozjutott,
a föntnél is föntebbre kívánkozott.
Sugárfényű trónszéket készíttetett,
rakatván reá sok-sok ékes követ,
s emelték a dévek, parancsára, át
a földről az égig király-trónusát.
Miképp nap, sugárzó, a légűrbe fenn,
aképp ült a nagy sáh, ki úr mindenen.
S a trónus köré gyűlve ember-rajok
csodálták a sorsát, mi fennen ragyog.
Így háromszor száz éve pergett tova,
s ezenközbe nem halt meg ember soha.
Se rosszat nem ismertek akkor, se bajt,
s a dévek hadát csak mint rabszolga-rajt.
A népek meg két füllel lesték szavát,
s gyönyör hangja áradt az égbolton át.
De ő megkívánván az Úr trónusát,
már mást meg se látott, csak önnönmagát.
Idáig kegyeslelkü, vak gőgbe hull,
el is fordul Istentől hálátlanul.
Hadának hivatván a legfőbbjeit,
ilyen szózatát mondta fentről nekik:
"A földön csak énáltalam van tudás,
ilyen sáh nem ült még a trónusra más.
Csak éntőlem él itt a földön tökély,
világszerte immár az én rendem él.
Az étek, s az álom s a nyugalmatok,
ruhátok, derűtök mind tőlem-kapott.
Enyém itt a sáhság s a szent korona.
Ki mondja, hogy kívülem él pádisah?
Az én gyógyszeremtől felépült a föld,
halál vagy betegség sehol nem dühöng.
Ha nem tőlem, bennetek lélek van-é?
Ki nem hinne énbennem - Ahrímané.
S mivel sok dicső tettem úgysem titok,
az Istent is énbennem kell látnotok."
De horgasztva főt mind a bölcs mágusok,
biz egyik se mert szólni, egy sem tudott.
Elillant a sáhról a fény hirtelen,
s a földet viszály mérge töltötte el.
S a sáhtól az orcák elfordultanak,
s a főbbek közül híve egy sem maradt.
Huszonhárom évig bolyongott a had;
az udvartól, elszórva, távol maradt.
A nap tűnt sötét éjbe Dzsamséd fölött,
fejéről a dics fénye elköltözött.
Az Isten haragvón utólérte, és
betöltötte lelkét a vad rettegés.
Kesergett, a keblére vérkönnye hullt,
Teremtője lábához esdőn borult.
De megvonta ekkor kegyelmét a menny,
s galádok jajával jajong végtelen.

III. DAHÁK

1. Dahák és apja

A dárdás-lovas nép fölött akkoron
derék jó király élt, nemes volt nagyon;
nemes szíve, jó lelke semmit se vét,
az Istennek szentelte nyájas szívét;
Mirdász volt e jóságos úrnak neve,
igazságot és kincset osztott keze.
A négylábú, megfejhető állatok
sereggel kisérték e boldog sah-ot;
s a fényeshitű osztva kecskét, juhot,
s tevét - mind a pásztorfiúknak jutott,
s a szolgáié lett a sok jó tehén
s a tündéri-röptű arab fürge mén.
Ki áhítozik tejre, nem kell egyéb,
kinyújthatja érette máris kezét.
E fényeshitű úrnak egy sarja volt,
ki érző kegyéből jeles részt kapott.
Dahák volt ez ifjú, a bátor, merész,
a földnek hatalmát kiharcolni kész.
De úgy is nevezték biz őt: Bévaraszp
(mert pehleví nyelven e szó bévar azt
jelentvén a számok között: "tízezer",
mi perzsánk az ős szóra, tudd, így felel.)
Arab mént aranygyeplejűt futtatott
tizezeret, s e szép névhez így juthatott.
Nyeregdíszben állt egyre kétharmada,
csak ékűl, hisz nem kellett harcolnia.
És történt egy reggel, hogy Iblísz, a rossz,
bement s nyájasan szólt a Mirdász-fihoz,
a jó útról elvonta őt teljesen,
s fülét néki átadta az szívesen,
hisz ínyének ízlett a sok cifra szó,
nem is tudta, hogy tette bősztől való;
a sátánnak átadva lelkét-eszét,
beszennyezte csúf sárral önnön fejét!
S az Iblísz, megérezve: jó dolga van
mivel tőrbe hullott a hős boldogan,
megejtő szavakkal tovább szónokolt,
s az ifjú agyában tudás nem honolt.
A bősz így susorgott: "Sokat mondhatok,
mit én tudhatok csak, mi másnak titok."
S az ifjú: "Miért is haboznál? Ne félj,
te csak jót tanácsolsz, tanítóm, beszélj."
S ez azt mondta: "Szerződj velem most tehát,
a sok titkot aztán adom néked át."
A szózatra ő balga szívvel hajolt,
s miként az parancsolta, esküdve szólt:
"A titkod megőrzöm, ki sem hallja meg;
bizony megteszem, csak beszélj, tervedet."
S ez így szólt: "E kastély terén ért legyen,
ha itt vagy te, más gazda, hős hercegem?
Az íly ifjú mellé minek kell apa?
Figyeld, mit sugall már az ész bölcs szava:
sok évet megélt ő, s ha élhet tovább,
terád nem figyel majd a széles világ:
hatalmadba vedd hát a kastélyt, te nagy;
világfönti polcára méltó te vagy.
Ha mindazt, amit mondtam, elvégezed,
a teljes világ végre hódol neked.
De atyjáért búsult az ifjú nagyon,
s a véréért szívébe szállt fájdalom.
S az Iblísznek ezt mondta: "Meg nem teszem;
olyat mondj, mi nem csúf, se tiltott nekem."
Felelt az: "Szavam, hogyha meg nem teszed,
az esküt s kötésünket így elveted -
az eskü s kötés súlya nyomván nyakad,
te hitvány maradsz s ő a polcán marad."
Befonván az ifjú arab herceget,
ez őnéki kész-szívü rab híve lett.
Meg is kérdi tüstént: "Mi lesz hát a csel?
Tanácsodtól arcom sosem fordul el."
Felelt ő: "A fortélyt reám bízd, legény;
a fényes napig felsegíthetlek én;
a dolgod csak az, hogy ne szólj senkinek,
segítők e munkára nem kellenek.
Elintézem illőn, s te bízd rám magad,
szavad kardja jobb ha hüvelyben marad."
Volt Mirdász lakában egy szép tiszta kert,
mely szívoldozó könnyű jókedvre kelt.
A méltán magasztalt sah hajnalba kelt,
s imádkozni készülve, kertjébe ment;
fejét és a testét is ott mosta le,
se lámpás, se kísérő nem volt vele.
A gaz-célú gaz dév meg ezt főzte ki:
az útjába mély vermet ásott neki,
s gaz Iblísz e vermére rőzsét rakott,
s az ösvényt taposgatva eltávozott.
És gondolt a híres sah hajnal felé
a kertjére, fordult is arccal felé;
s midőn már a mély kút felé járt maga,
lehullt hirtelen sorsa jócsillaga;
behullott az árokba s ott összetört,
kinél jámborabbat se látott a föld,
e nagylelkű nagy sáh, ki jón-rosszon át
olyan reszkető szívvel óván fiát,
úgy nevelte gyöngéden, aggódva, fel,
örült néki, kincsekkel halmozta el.
S e gaz sarjadék gondja nem volt soha
az apját szívéhez közelvonnia,
de ontotta vérét e bősz-cinkosú.
Egy bölcs mondta nékem: "Ha egy rossz fiú
dühöngő oroszlán, s ha rosszabb akár,
az apjára tőrt fenni nem merne már,
csak akkor, ha úgy van: ki múltat figyel,
az anyjától elhallgatott bűnre lel.
Az apjától íly messzehullt gyermeket
fiúnak ne hívd; más se: fattyú lehet.
A bősz, vad Dahák, lám, e csellel került
királyságra; jó apja trónjára ült.
Arab-sáh-fejékét felöltötte, és
csak őtőle függött haszon s büntetés.
S az Iblísz, mikor látta: célhozjutott,
kigondolt egy új csúnya fondorlatot.
S kimondotta: "Hozzám simult már szíved,
s amit csak kívántál, ezért lett tied;
ha rám hallgat eztán is, el nem hajol
szavamtól, s amit mondok, elvégzi jól,
parancsszód világszerte hallgatja már
az állat s az ember, s a hal s a madár."

2. Iblísz szakács képében jelenik meg

Kimondotta és máris új cselt vetett;
csodáld: mert okoslelkü szép ifjú lett,
magát íme ezzé varázsolta át,
ki jól tudja megszőni szónoklatát.
S Dahákhoz sietvén hamar, mást se tett,
dicséretre halmozva dicséretet:
"Szakács, - mondta - nagyhírű, dolgos vagyok,
a sáhnak, ha kívánja, szolgálhatok."
Dahák elfogadván a szolgálatot,
a főzéshez őnéki konyhát adott.
S az élésterem-kulcsot átadta a
dicső sáhi kastély egy udvarnagya.
Azontájt bíz étek nem oly sok akadt,
nem íly gyakran öltek, sütöttek vadat.
S a népeknek az volt csupán étke még,
mi felnő, a földből kiütvén fejét.
A bősz Ahrimán abba mesterkedett,
hogy álat húsát adja zöldség helyett.
Tojásból kivévén a sárgát előbb,
adott ő Dahák sáhnak ádáz erőt.
Soron jött a szárnyas, s a négylábúak,
s Dahák asztalán szelte szét húsukat.
S mint oroszlánt táplálta vérrel, hogy e
vad étekkel őt is merésszé tegye,
s hogy bármit kívánjon, parancsként vegye,
s hogy zálogba szívét kezéhez tegye.
Evett hát a sáh, majd magasztalta őt,
az étek meg ízlett, de rossz sorsa nőtt.
S a fondorkodó bősz a trónjához áll:
"Örök légy, emelthomlokú nagy király!
Én reggelre oly étket adnék neked,
hogy az lesz örökké kegyelt ételed."
Kiment, s szőtte tervét egész éjjelen,
hogy másnap csodát míly fogással tegyen.
És másnap, midőn a lazúrszínű gömb
a sárgás rubintot ragyogtatta fönt,
fehérhúsú fácánt s fogolyt is sütött,
s a sáhhoz sietvén, reménysége nőtt.
Kezét ő a tálak felé vetve ki,
a gaz dévet immár nagyon kedveli.
Majd harmadnap szárnyas- és bárány-ebéd
került egyidőben, de kétfélekép.
Negyednap, terítvén az úr asztalát,
az étek megint új: finom borjuhát;
s ez étekbe sáfrányt és rózsavizet
és színtiszta mósuszt meg óbort vetett.
Dahák érte nyúlt és ivott és evett,
s az Iblísz iránt benne kélt tisztelet.
És szólt: "Ó, te jólelkű, mondd meg nekem,
mi kell néked éntőlem, és megteszem."
Szakács szólt: "Örömben virulj, pádisah!
Legyen szent örökké erőd trónusa!
A szívem veled telve, téged szeret,
vigasztalja orcád az én lelkemet.
A sáhtól csak egyet fogok kérni én,
pedig rendem ehhez s a rangom szerény:
a vállát hadd illessem ajkkal, legyen
szabad rá simítnom ma arcom-szemem."
Dahák hallgatott rá, s nem értvén a cselt,
a gaz kérlelőnek legott így felelt:
"Legyen hát, ha ebben leled kedvedet,
lehessen dicsőséges ettől neved."
S a dévnek megengedte: mint jóbarát,
a csókjával illesse két oldalát.
Az így tett s a földmélybe eltűnt legott.
S ilyen nagy csodát még ki sem láthatott:
a két vállból két barna kígyó fakadt.
Dahák búsan mindenhol gyógyírt kutat.
S lemetszette végtére kígyóit ő.
De illő, hogy ámulj: hisz ismét kinő
a két csúnya kígyó azonmód Dahák
két csókérte vállából, mint két faág.
S az orvoslók eljöttek, bölcsek, tudók,
és elmondta mind sorra, mit csak tudott.
És tették is ezt-azt, amit csak lehet,
de bűvszert e bús bajra egy bölcs se lelt.
S jön orvosnak öltözve ismét a Dév,
tudálékos arccal szobájába lép.
S Dahák sáhhoz így szól: "A sors műve ez,
ne bántsad: ha már létre kélt, léte lesz.
Csak ossz nékik étket, s nyugalmat vele,
és más gyógyszerekkel ne gondolj te se.
Csak ember-velőt, agyvelőt vess nekik,
talán csak kimúlnak, ha majd ezt eszik.
Mivel nincs reá szer, csak ember-velő,
csak íly szer segít, bárha elrémítő.
Öless két legényt minden új reggelen,
s fejükből velőjük kivágasd nekem."
Mi mást is kívánt így a dévek feje,
mi mást várt, mi mást kért? Csak azt, hogy csele
a célját elérvén: a teljes világ
az embertől árván legyen pusztaság.

3. Dzsamséd halála

De aztán Iránban süvöltés riadt,
eminnen s amonnan megindult a had;
a fényes fehér nap sötétté borult,
és Dzsamsédtól mindenki eltántorult,
az Isten sugárfénye elhagyta már,
egészen megőrült a zsarnok király.
S a téres nagy országban itt és amott
egy-egy büszke úr tűnt fel, úgy vágtatott,
hadat gyűjtve nagy harcra készült elő;
szívükből ki lett végre vettetve ő.
És egyszerre indult Iránból a had,
arab föld felé véve tüstént utat.
Hogy él ott egy sárkányi sáh, híre jött,
kinek képe félelmetes szerfölött.
Iránból lovagnép keresvén királyt,
az orcája fordult Dahák sáh iránt;
s reálelve, mind néki hódoltanak,
királlyá kiáltotta őt ott a had.
Viharként rohant hát a kígyó-király,
arany sáh-fejékkel kit úgy várt Irán.
Iránból s arab földről hadnépeket
szedett, minden égtájról vitézeket.
És Dzsamsédnak, mert rá vetett vad szemet,
a széles világ már szoros gyűrű lett.
S midőn már lesántult e sáh végzete,
s a trónról egy új zsarnok úr verte le,
elillant, az új úrra hagyván a trónt,
fejéket, hatalmat, s a sok birtokot.
Borult néki éjbe a fényes világ,
s a trónt és fejéket Dahák vette át.
Míg ő száz nagy esztendeig rejtezett;
sehol nem találták az emberszemek.
De Kínában aztán, a nagy tengeren
e hitszennyező úr megint megjelen.
Dahák rácsapott nyomban, elfogta őt,
s nem adván bizony néki hosszú időt,
egy fűrésszel elszelte, s már nem terem
e Dzsamséd miatt több sötét félelem.
A sárkány lehétől e sáh rejtezett,
de végül legyőzetve, porrá-veszett.
A trónszéke, sáh-fénye - volt! Hirtelen,
mint szalmát a gyanta, a sors vitte el.
Ki volt nála trónon dicsőebb, nagyobb?
S a gond-hordozásból mi hasznot kapott?
ét évszázad elszállt e Dzsamséd fölött,
s a sok jó s a sok rossz a felszínre jött.
Mit érhet neked, mondd, ha hosszú a lét,
de nem tárja titkát világunk eléd?
Mert mézen nevel föl, meg édes boron,
susogván neked lágy, szelíd hangokon:
s te azt véled, úgy szór kegyet s jót reád,
hogy orcája néked gonoszt már nem ád,
hogy boldog lehetsz csak, vidámvégzetű,
s a szíved kitárhatja bízó derű:
de aztán kijátszik; te hittél neki,
s szívedből a kín vérét sajtolja ki.
A földön csak ingó csalárdság lakik:
ne vess mást belé, mint a jó magvait.
E csárdába immár beléunt szívem,
a terhem hamar vedd le, én Istenem!

*

Dahák egy éjjel azt álmodta, hogy három harcos támadt rá: a legfiatalabbnak ökörfej-végű harci husáng volt a kezében. A husánggal Dahákot fejbe verte, azután szíjakkal összekötözte testét, és elvitte a Damávand hegyére. A móbedek, akiktől az álom megfejtését várta, nem merték vele közölni a gyászos jövőt, csak fejük, a bölcs Zírák, mert a királlyal nyíltan beszélni, és megmondta neki, hogy születni fog egy hős, akit Dahák juttat árvaságra; egy tehén fogja felnevelni; a tehén is Dahák kezétől pusztul majd el: de az ifjú egy tehénfejben végződő husánggal fogja leütni Dahákot.
Néhány év múlva csakugyan világra jött a megálmodott ifjú: Firédún. Apja Ábtín volt, Dzsamséd unokája, anyja Farának királylány. Dahák mindenütt kerestette félelmes ellenfelét; csatlósai Ábtínt fogták meg; agyveleje Dahák konyhájára került. Firédún születésekor jelent meg a földön a pávatoll-színekben tarkálló szőrű csodatehén, Birmáje: ehhez adta Farának a kisfiút. Dahák keze oda is elért, a tehenet megölték, Firédúnt az Alburz hegységben rejtegette anyja. Mikor Firédún felnőtt, hírt vesz Dahák garázdálkodásairól, fegyvert fog és bosszúra készül.

*

4. Dahák Irán királya

Midőn már Dahák így a trónhoz jutott,
egy évezredig rajta császárkodott.
A teljes világgal ő rendelkezett.
Ilyen volt - tekintsd át ez évezredet:
a bölcseknek erkölcse eltávozott,
szabaddá levén mind az elkárhozott;
Dahák sem tanult mást, bizony semmi mást,
csak rablást, ölést, szörnyű tűzvész-hozást.
És éjente két ifjat válogatott
(csekélyrendűt is, meg lovag-bajnokot)
a kastély-szakács s kése ott ölte le,
hogy könnyebb lehessen Dahák élete.
Megölték, mert kellett agyuk veleje,
etetgetni két sáhi kígyót vele.
Volt két tisztalelkű, derék férfiú,
két tisztelt személy, párszi-származatú:
Armájil az egyik, az élőhitű,
Garmájil a másik, a fénylőeszű.
E két férfi egy szép nap összeakadt,
beszélgettek erről meg arról sokat,
a zsarnok királyról, a hadról is épp,
s midőn szóbajött mind a szörnyű ebéd,
az egyik kimondotta: "Átöltözünk
szakácsnak, s a zsarnokhoz átköltözünk;
s talán majd, ha mindent jól eltervelünk,
a mentésre is némi módot lelünk:
a hóhér ha egy ifjú vérét veszi,
a párját kezünk még szabaddá teszi."
És így tettek ők; étkeket sütve, mint
kívánták, szakácskodtak illem szerint;
s midőn férfiút kellett elveszteni,
a szép életet benne elmetszeni,
hát két lélekontó bakó megfogott
két ifjú legényt és feléjük futott
s midőn már az útján elébük jutott,
megállt, arcradobván az áldozatot.
De érzett a két jó szakács kínokat,
szemükből a könny folyt, szívükben harag,
eképp néztek egymásra búval teli,
dühöngvén Dahákon, ki ezt míveli.
A két áldozatból az egyik fiút
leölték, mivel nem került más kiút.
De egy juhból is vágtak akkor velőt,
s a szép ifjúéval keverték el ők.
S a másiknak megmentve egy-életét,
"Eredj - szóltak - és bújj el, és rajta légy,
hogy eltűnj a városból, embert kerülj,
a pusztán s a sziklák közt rejtezve ülj."
S nem ember fejéből, csak értéktelen
juhfőből került így a szörny-élelem;
s így újból meg újból az ifjak közül
havonként szabad légre harminc kerül.
S hogy kétszázan is voltak együtt, de még
ez ifjak nem is tudták egymás nevét,
nekik ketten ők adva kecskét-juhot,
a pusztába küldték e sok bajnokot.
A most élő kurdok mind tőlük valók,
a városi életre nem gondolók.
S ezenközbe tombolva őrjöng Dahák,
nem is vágyta kímélni önnön hadát:
ha megkívánt egy harcost, végezte ki,
"Mert dévekkel szerződtél" - mondta neki.
S ha látott e sáh tiszta szép lányt, aki
a függöny mögött élt, szó nem kezdte ki,
rabul vette: nem nézett becsületet,
sem égbéli, sem sáhi törvényeket.

5. Dahák és Káve, a kovács

Egy szép nap meg ülvén ivor trónusát,
s a türkíz fejékkel díszítvén magát,
világrészek elsőit hívatta be,
hogy hátát a trónon sudárrá tegye.
S a vénekhez így szólt: "Ti bölcs férfiak,
nemesszármazású, erényes fiak!
Egy titkos nagy ellenfelem van nekem,
a bölcs ember átérti, mért említem.
Bizony nem kicsinylem le ellenfelem:
a sorsom lesújthat, csak ezt rettegem.
Sereg kell, erősebb; legyen benne még
sűrűbb, több az ember, s perí és a dév.
Mert szervezni óhajtok oly nagy hadat,
miben férfi és démon együtt halad.
Fogadjátok el tervem, úgysem titok,
hogy ebben a kérdésben nem tágítok.
Ezért most hamar kell nyilatkoznotok:
erény-magvakat vet csupán sáhotok,
sörökké igaz szót beszél, mást soha,
s a jognak s igazságnak őr-bajnoka.
A sáhtól remegvén a nagyrangúak,
eképp kélt parancsára nagy hangulat,
s az írást, mivel kénytelen volt reá,
az ifjú s az agg írta tüstént alá.
S az udvarban íly hang kiált hirtelen:
"Igazságot adj már, te nagy sáh, nekem!"
A sáhhoz behívták e kár-szenvedőt,
üléssel kínálták a fentebb-ülők.
A sáh arca felhős; e kérdése van:
"Ki is volt veled, mondd, igazságtalan?"
De kart tárt felé az s eképp harsogott:
"Király, én igazvágyó Káve vagyok.
Igazságom add meg ma! Hozzád futok,
mert ellened van síró nagy vádra ok.
Igazságot adnod, ha dolgod neked,
csak add, így leszen büszke-boldog neved.
Te bántasz, te bánsz oly kegyetlen velem,
a szívembe fúlánkot ütsz szüntelen.
Ha nem vagy velem most igazságtalan,
miért is ragadnád el akkor fiam?
Tizenhét fiam volt e földön nekem,
s ma ő él csupán már, az egyetlenem;
ez egynek kegyelmezz s kegyelmezz nekem,
mert ég majd a májam, tüzel szüntelen.
Ha bűnös vagyok, szólj, ha meg bűntelen,
ürüggyel miért törsz te énellenem?
Tekintsd hát a kínom, hatalmas király,
s ne gyűjts fődre több bűnt a hajdaninál.
Nézd, görnyedt a hátam, biz agg lettem én,
S csak aggok, szívemben nem él már remény,
és nincs ifjúságom, s már nincs több fiam;
a létben kapocs bár kívántabb mi van?
A bősz tettnek is van kiváltó oka,
de lelhet ürügyre a nép zsarnoka.
Beszélj, míly ürügy van ma énellenem,
hogy íly sorscsapással vered vén fejem?
Mi volnék? Kovács csak, ki semmitse vét,
s kovács-főmre sáh ontja gyilkos tüzét.
Király vagy, ha kígyó is ábrázatod,
ki kell most igazságomat mondanod.
Világ hét határán ha úr vagy: nekünk
miért jut csak öklöd, miért szenvedünk?
E tettekről számot kell adnod neked,
hogy bámulja földünk e vad tetteket.
S a szád, sáh, talán arról is számot ad:
miért vetted immár soron sarjamat;
mondd, mért kell az én fiam agyvelejét
a kígyóid étkéül adnunk eléd?"
A szólóra nézett a hadnak ura,
riadtan, hogy ezt kellett hallania.
S az ifjút az apjának átadta ő,
mert az várta, hogy majd a hálája nő.
És felkérte immár a nagy pádisáh:
nevét írja ő is az írás alá.
Elolvasta Káve az írást legott,
de szörnyű kiáltása így szállt legott
a vénekhez: "Hej ördög cinkosai!
Az Istent a szívetek nem rettegi?
a poklok felé fordul el képetek,
a sátán beszédéé lett lelketek.
Ez írás alá nem írom nevem,
e rossz sáh ma sem kell, sosem kell nekem."
Kiáltotta, s reszketve szökkent nagyot,
az írást meg eltépte s rátapodott.
Kirontott, s derék sarja indult vele,
kiáltozva száguld az utcára le.
S hogy Káve a kastélyból arrébbkerült,
a téres piac népe már gyűlve gyűlt.
Kiáltozva kérvén segítségüket,
jogért gyújtja lángokra hő lelküket.
S a bőrkötényt, mellyel ma minden kovács
a lábát takarja, hajó kalapács
dobog-sujt kezében, dzsidára tüzé;
és porfelleg áradt a térség fölé.
Kiáltozva járt föl-le lándzsásan ő:
"Hej, sok jó derék ember, istenhívő!
Firédúnra köztünk ki oly várva vár,
Daháknak ne görbedjen jármába már.
Firédún felé kell sietnünk, mivel
a fensége árnyán szívünk megpihen."
S kitudván, Firédún hol él, ment felé,
nyakát húzva vállába, járult elé.
A hős sáh-fi, látván a bőrszalagot
a lándzsán, tekint benne jócsillagot;
és rúm-i brokáttal díszítette, tett
aranyló alapjára dús ékkövet;
szegélyére zöld, vérszín és ibolya
rojtot, s így nevezte: Káve zászlaja.
S e naptól, ki lép trónra, minden király,
s fejékkel fölékűl, e régnyert silány
kovács bőrkötényre új ékszert teszen,
brokát új került rá eképp s új selyem,
s nagyértékű új drágakő-garmada,
s ez így lett a "Káve sugárcsillaga",
mely éjben, sötétben sütött, mint a nap,
s a föld bús szívében reménység fakadt.

IV. FIRÉDÚN HARCA DAHÁK ELLEN

Firédún a harcokra szánván magát,
titokban megőrizte tervét, szavát.
De volt két fitestvére, egyként merész,
idősebbek őnála, két jó vitéz.
Előttük szavát oldva szól: "Kedvesek,
örökké öröm s üdv legyen részetek.
Az égbolt ha fordul, nekünk hoz sikert,
dicső sáh-fejékünk lesz újból mienk.
Kovácsok, dologhoz tudók kellenek;
a harchoz husánggá vasat verjenek.
E szózatra indult a két jó fivér,
kovácsok bazárjába száguldva ér.
És mindaz, ki ott jó nevet, hírt kívánt,
e hívásra indult Firédún iránt.
Firédún, világ hőse, körzőt fogott:
lerajzolni bunkója mását legott,
s kezéből a porba került kép, olyan
akár egy bivalyfő - a kép éppolyan.
Sok értő kovács erre munkába fog,
s midőn végre kész lett a súlyos dorong,
Firédúnhoz elvitte: mint égi láng,
magas nap, világolt a fényes husáng.
A míves kezek míve tetszett neki;
ezüst- és aranybérüket mérte ki,
s adott drága köntöst, s a lelkükbe sok
reménységet öntött: "Javul sorsotok, -
megölvén a sárkányt, ki rátok tiport,
s a főtökről én majd lefúván a port,
világunk igazságos úthoz viszem,
Teremtőnk nevét újra naggyá teszem."
Firédún, fejét nap felé vetve, hát
kitervelte, bosszulni, hadjáratát.
És kélt vígan útjára Khurdád-napon,
a csillagzatok jók valának nagyon;
elefánt- s bivalyhad feszítvén erőt
az élelmet vitte a hadnép előtt.
Rohanvást haladtak, mint szélvész ha fú,
igazság szívükben, fejükben bosszú.
Sahok sahja hallván e hadról, Dahák,
kapott észbe, küzdésre szánván magát.
Parancsát kimondotta: nyergeljenek,
s az élesszemű gyors lovak gyűltenek.
Hatalmas sereggel vonult-szállt tova,
nyomán dévek és hősök ádáz hada.
A várkapuhoz ment a rejtett úton,
fejében tüzelvén a bosszút nagyon.
Firédún vitéz népe meghallva ezt,
az elrejtett ösvényhez nyargalni kezd.
Leszálltak lovukról legott hirtelen,
keresték a bajnok-tusát szűk helyen.
S a városlakó mind, tetőn, kapuban,
ki fegyverre tud kelni, mellette van;
Firédúnnal érzett a szívük, mivel
Dahák mindet oly véresen nyomta el.
Falakról a téglák, tetőkről kövek,
s a kardok, nyilak sorra röppentenek
- mint éjszínű felleg felől jég ha dől -
teret s utat ellepve mindenfelől;
a város lakossága, ifjú meg agg,
ki ért fegyveréhez, ha fegyvert ragad,
nyomult már, vonult már Firédúnhoz át,
Dahák bősz varázsából oldván magát.
A hegyben rivalgásuk visszhangja döng,
és patkóktól porzik a fekete föld,
sötét nagy torony már a por fellege,
dzsidáktól szakad szét a sziklák szíve.
S a tűz templomából kemény hang kiált:
"Ha látnánk a trónon vadállat-királyt,
uralmát viselné az ifjú s öreg,
parancsát se szegné bizony senki meg.
De trónusra téged biz egy sem kíván,
te tisztátalan-vállú kígyó-király."
S a hadbéli hős-raj s a várbéli nép
orommá dagad most, előtérbe lép.
A fény városából por felhője csap
magasságba, s elkékül ettől a nap.
Kibúvót keresvén dühöngő Dahák,
a kastélyba tart, messzehagyván hadát;
a testét acél-vérttel úgy fedte be,
hogy őt már ne ismerje föl senkise.
Magas csarnokához loholván loholt,
a karján hat öl hosszú nagy pányva volt.
És látván az éjszem Sahrnázt, hitvesét,
Firédúnra mint hajtja titkon fejét,
az orcája nap, s éj a két hajfonat,
s a nyílt száj Dahák sáhra szór átkokat.
Bizony látta már: Isten művelte ezt,
s hogy immár szabaddá amúgy sem lehet.
Agyában dühös féltés vad lángja gyúl,
a párkányra pányvát szorít szótlanul,
már nem félti éltét, a sáh-trónt se már,
a kastélytetőről kötélen leszáll;
kivonván a kardját, halad, rejtve lép,
nem harsogja harcolva hősként nevét,
kezében kifent szörnyű tőrrel suhan,
a tündéri orcákra vérszomjasan.
Midőn már a lábát a földre tevé,
Firédún rohant vad viharként felé,
tehénfő-husángjával főbenveré,
sisakját hasította így kétfelé.
De boldog Szirós angyal hozzásuhan:
"Ne üsd - mondja -, órája még mesze van;
de megtörve, megkösd, akár egy követ,
s hol két szűk hegyet látsz, odáig vigyed.
Legyen gúzsbaköttetve két hegy között,
barát, hív, rokonság se láthassa őt."
Firédún sokáig nem gondolkodott:
erős jó oroszlánbőr-szíjat fogott,
körülfonta két karját és derekát,
e gúzst szerte nem tépi bősz elefánt.
Aranytrónra ült, s mindeneknél elébb
törölte Dahák sok bősz rendeletét.
Kiáltványt bocsátott ki, íly szózatot:
" Ti diccsel s erénnyel sugáros nagyok,
már nem kell, hogy terheljenek fegyverek,
és jóhírt vagy csúfos hírt így nyerjetek.
Ki jó mesterember, s ki jó katona,
erényért nem egyképp kell harcolnia;
mert ez mesterember, s amaz kardfogó,
hát számukra jó munka más-más való.
Ha egyik a másiknak dolgába vág,
kavart lesz, zavart lesz a széles világ.
Bilincsekben immár a tisztátalan,
kitől mind e föld rettegett nyugtalan:
soká tart a békétek, örvendjetek,
s az otthonba, munkára, megtérjetek."
Meg is tette tüstént az embersereg,
amit nagy s dicső sáhja meghirdetett;
s a város kiválói, szívük szerint,
arannyal s ezüst-kinccsel ékítve mind,
elé mentek egyként, ajándék-adók,
örömmel kívánván őt szolgálniok.
S Firédún szives szót kínált ott nekik,
magas rendet és rangot osztott nekik,
és osztott tanácsokat, dicséretet,
s az Istenre fennszóval emlékezett,
kimondván: "E trónszéken ím fent vagyok,
a sorsotok csillaga jó jelt ragyog.
Mert Isten kívánta, a tiszta, hogy én,
ki készültem utamra Alburz hegyén,
a bőszlelkű kígyótól megmentselek,
s a fenség-erőm jót tegyen véletek.
Az Isten, ki jósorsot oszt, jót adott,
az útján igazlelkűen járjatok.
A teljes világnak vagyok sáhja én,
nem ülhetve folyton csak egy szegletén.
Maradnék különben soká nálatok,
és eltöltenék véletek sok napot."
Megcsókolták előtte most a nagyok
a földet. S az udvarból dörrent a dob.
A város meg, fölnézve, sírt-jajgatott,
amért hős Firédún már nem marad ott;
A sárkány-Dahákot kihozták, amint
való volt, kötélgúzsban érdem szerint.
S tovább is vonult már a gyorsléptű had
- rabolni e városban nem volt szabad -,
s Dahákot, ki jajgatott keservesen,
egy tevére dobták föl bilincsesen,
Firédún így Sér-khánba hurcolta át.
Ha ezt hallod, így szólj: "Be vén vagy, világ!
Idő völgy felett és magas bérc alatt
milyen sok haladt és milyen sok halad."
Dahákot tehát megkötözvén vivé
a jósors kegyelt hőse Sér-khán felé.
S terelvén a hegy mély üregjébe, épp
emelt már kezet, szelni törzsről fejét,
de Szirós, az angyal jelent most meg ott,
füléhez hajolt s néki titkot súgott:
"E foglyot Damávand hegyéhez vigyed,
siess és ne vígy véle kíséretet.
Csak azt vidd, ki nélkül tapot sem tehetsz,
s ki keblére von majd, ha nagy vészbe essz."
Futár-gyorsan indult Damávand felé,
s az ormon Dahákot bilincsbe veré.
S hogy toldotta béklyó e szörny sáh-kezet,
a sors sok csapásának is vége lett.
És porrá foszolt már Dahák sáh neve,
világunk e gaztól szabaddá leve.
Övéi elől már Dahák éjbe tűnt,
bilincsek közé verve, hegymélybe tűnt.
Firédún kiválasztva egy szűk helyet,
egy végetlenül mély odú-szegletet,
igen sok nehéz nagy szöget vett elő,
s bevervén fejébe, hol nem volt velő,
s kezét hátrakötvén, a hegyhez köté,
hajította nemmúló kínok közé.
Felaggatva rabként, marad, meg se tér,
a sziklára árad szívéből a vér.

*

Firédún 500 évig uralkodott felszabadított, boldog birodalmában. Három fia volt: Szalm, Túr és Iradzs. Még életében felosztotta köztük tartományait, és mivel a legszebb országot, Iránt legkisebbik fiának, Iradzsnak juttatta, a két idősebb tiltakozott az igazságtalanság ellen. Iradzs meg akarta engesztelni két bátyját, de ezek megölték, és a fejét elküldték a szerencsétlen apának. A megölt Iradzsnak szépséges lánya, Máháfaríd, már férjnél volt, kisfiát, Manócsihrt, nagyapja magához vette, hogy rá szálljon Irán trónja. Mikor harcossá serdült, hadserege élére állította és elküldte Manócsihrt apja gyilkosai ellen. Manócsihr leverte és megölte két nagybátyját, de Túr országa, Túrán, és Iradzs országa, Irán közt évszázadokon át tartó háború gyúlt ki. A Sáhnáme gerincét Irán és Túrán végzetes harca képezi, az eposz hősei ennek a háborúskodásnak szereplői és hordozói. Túrán részéről Afrászijáb király, Túr egyik unokájának, Pasangnak fia, az irániak közül pedig a leghatalmasabb főúri család, illetve annak híres sarja, a Sáhnáme főhőse, Rusztem, ennek a turk és iráni torzsalkodásnak legkiválóbb szereplője.
Rusztem családja Dzsamsédra vezeti vissza származását. Dzsamsédnak is volt egy Túr nevű fia, ennek családja Szeisztánban vagy Szidzsisztánban (a régi Drangiané) telepedett meg és volt századokon át az iráni trónus erős támasza. A hősök családfájának lemenő tagjai (Narímán, Szám, Zál, Rusztem és Szuhráb) közül a három utóbbi a legnépszerűbb a perzsa hősmondákban.

ZÁL SZÁM FIA

1. Zál születése

E történetemben csodák hangja szól,
a régmúlt idők ősi mondáiból.
Szemed vesd a sorsunkra: Számmal milyen
vad játékot űzött; fülelj, gyermekem.
Mert nem volt e Számnak fiúgyermeke,
a szívbéli nyugságra vágyott szíve.
De nő-terme mélyén egy nő, mint a kép,
oly ébenhajú, rózsa-orcájú szép.
E holdtól fiúra reménysége nőtt,
teherben találván e napfényű nőt;
Narímán-fi Számtól gyümölcs-terhe lett,
s a súlyos tehertől igen szenvedett.
Idő múlt, s az anyjától elvált a kép,
miképp nap, világunkra fénylő, akképp.
Olyan volt, olyan szép nap-orcájú volt,
de hajfürtje végig fehér, mint a hold.
A ház népe, látván, a gyermek milyen,
egy hétig se szólt Számnak ott senki sem.
A híres hős nő-terme rejtette őt,
jajongott a háznép a csöppség előtt,
s jelentésre nem volt merész senkise,
hogy őszfürtű sarjat szült szép hitvese.
De volt egy oroszlán-merész dajka ott,
ki hős Számra hős-szívűen rányitott,
a gyermekről őnéki jó hírt adott,
és nyelv-oldva áldást kiáltott, nagyot:
hogy Szám napja fénnyel ragyogjon, s aki
reátörne, szívét a sors tépje ki.
"Az Isten betöltötte vágyad neked,
amely jóra lelked berendezkedett;
a függöny mögött, ó, te nagyhírű, tudd,
a holdarcú szült már tenéked fiút;
oroszlánszívű, tisztaorcájú lett
e gyermek, kicsiny még, de hősnek leled;
ezüst-testű, éden-sugár-arcú kincs,
e csöppségnek egy csöppke rút tagja sincs.
Hibát mást nem is lelsz: a fürtje fehér,
a sors hozta így ezt, te fennkölt vezér;
örömmel fogadd: sors ajándéka ő;
ne légy háládatlan, ne légy csüggedő."
Lelépett lovag Szám a trónról s eredt
az új szép tavaszt látni, függöny megett;
s talált egy dicsőséges ősz gyermeket,
odáig se látván, se hallván ilyet.
Olyan volt a hajfürtje mind, mint a hó,
de orcája tűzfényű, szép csillogó.
Mikor látta Szám őszhajú kisfiát,
reménysége nem nőhetett már tovább,
s tudás ösvényéről - a gáncstól ki félt, -
gonosz gondolat félreútjára tért.
Emelvén az égbolt felé hős fejét,
kegyelmet könyörgött jövő tettekért:
"Ki állsz ferdeség és silányság felett,
s azért nő a jó, mert te elterveled,
ha nagysúlyú bűn terhel engem, s ha tán
hitem birtokolná a bősz Ahrimán,
az Úr titkon úgy is, ha esdem fel,
tud küldeni irgalmat lelkem felé.
A szívem vonaglik, sötétségbe hullt,
a szégyentől hullámzó vérem kigyúlt:
e gyermek, miként Ahriman gyermeke;
mert jázminhajú, bárha éjszín szeme.
Ha jönnek kihúzott-nyakú főurak,
és kérdeznek, látván e gyász-sarjamat,
minek mondjam én ezt a Dév-gyermeket?
Tán párduc, vagy tündér, hogy két színe lett?
Világszerte minden nagy engem nevet,
az arcomba úgy, mint a hátam megett.
Iránt elhagyom, mert gyötör szégyenem,
ez országra áldásom nem száll nekem."
Haraggal beszélt, arca vad tűzben állt,
saját végzetével konok perbe szállt.
S adott rá parancsot, hogy azt elvigyék
s az ország határán nagyon túl tegyék.

2. Zál az Alburz hegyén

Magas volt, napig nyúlt az Alburz hegye,
az embertömegtől igen messzire.
Szímurgh fészke itt állt, magas nagy laka,
hová föl nem ért ember addig soha.
Az ormon kitették a csöpp gyermeket;
idő telt, idő múlt a gyermek felett.
Ekként élt a hős tiszta kisgyermeke,
és nem tudta, mi fehér, mi fekete.
A nemzője érzést, erényt eldobott,
igazságtalan sújtva csöpp csecsszopót.
S egy nőstényoroszlán szólt ily szózatot,
amíg gyermekének tejet csorgatott:
"Ha szívemből, véremmel látnálak el,
még akkor se várnám a háládat el.
Mert élő-verő szív vagy nékem magad,
ha tőlem szakadsz, szívem véled szakad."
Az ember fiának nem egy kósza vad
az ember fiánál több irgalmat ad.
A kisded tehát fönn az Alburz-hegyen
feküdt éjjelen s nappalon, védtelen;
és volt úgy, hogy szopta az ujja hegyét,
és volt, hogy panaszhangjait sírta szét.
Szímurgh sok fiókája étekre várt;
a fészkét alanthagyva ő égreszállt;
s egy tej-kortyolót lát, amint sír-üvölt,
s hogy körben, mint tengerhab, úgy forr a föld.
a bölcsője kőszikla, ez rengeti,
ínyéhez nem ér tej s őt mez nem fedi,
körötte a nap hág az ég-csúcsra már.
Ha nemzője és anyja párduc talán,
az izzó nap ellen még árnyat talál.
A felhőből surranva, karmot vetett,
és fölkapta Szímurgh a kisgyermeket
a forró oromról. S iramlott vele
az alburzi fiókás fészek fele;
és átadta - zsákmányt - fiókáinak:
keserves jajára ne hallgassanak.
De Isten, ki jót áraszt, irgalmazott,
a létben e gyermeknek ily léte volt.
Szelíd szívet Szímurghba Isten vetett,
s már nem nézi étkül a kisgyermeket.
Kit életben Isten kíván tartani,
silánynak ha nézik, mit árthat neki?
A Szímurgh füléhez hatolt égi szó:
"Te látószemű, boldogan-szárnyaló,
te őrizd e tej-kortyolót, mert hiszen
e magból gyümölcs: férfiú-hős leszen,
a hátából eljön sok nagyhírű hős,
s világot-bíró, bősz-oroszlán-erős.
E hegycsúcs vidékére hoztam föl őt,
s te várd és figyeld majd a fényes jövőt."
Szímurgh és fiókái nézték a csepp
fiút, s hogy szeméből a vérkönny eredt.
Nagyon megszerették a kisgyermeket,
és ámultak együtt a szép arc felett.
Szímurgh néki sok zsenge zsákmányt hozott,
s a vendég tejet nem, csupán vért szopott.
Idő telt, idő múlt, s a nagy hegy felett,
a sziklán a kisgyermek így rejtezett,
s míg fölnőtt az apró gyerek fényesen,
sok karaván kelt át az Alburz-hegyen.
Nemes ciprus - ez lett: sudár férfiú,
ezüstszikla-mellű és nád-derekú.
S a teljes világ tudta, hol-merre él.
Se rosszat, se jót nem takarhat fedél.
És hallotta Szám is, Naríman fia,
hogy él ott egy jósorsú szép harc-fia.
Aludt sebhedett szívvel egy éjjelen,
a sors gondja zaklatta őt végtelen.
És úgy látta, hogy hindu tájról elő,
rohanvást, arab ménen, egy férfi jő,
emelthomlokú bajnok, ékes lovag,
s elé szökve-száguldva, fékez lovat.
És ad néki jó hírt: fiáról beszél,
e termésadó fönti ágról beszél.
Szám ébredt, s hivatván be sok móbedet,
vitatgatta így s úgy az álomjelet;
hogy mit látott, - elmondta - míg szunnyadott;
a sok karavántól már rég hírt kapott.
S ekép szólt: "Ti mit mondotok, móbedek?
Megegyezhet-é benne bölcs szívetek?
hogy él még a csöpp sarj, a régen-kitett,
vagy Tamúznak napja s a fagy ölte meg?"
S az ifjak s az aggok, kik ott voltanak,
a nyelvük megoldván, ekép szóltanak,
"Ki hálátlan Istenhez, az semmiben
nem ismer szerencsét, nem ér jót sosem.
Oroszlán s a párduc ha szirtek között,
a hal és a krokodil vizek között,
mind táplálja sarját, ha életre-kél,
és hálája Istenhez érette kél.
S te Isten szent pányváját elszaggatod,
az ártatlan csöppséget így elhagyod.
A hajfürtje színétől csügged szíved;
a testének szép fénye szégyen neked?
Ne mondd, hogy nem él ő, ne így emlegesd,
de készülj csak, állj föl, hogy őt megkeresd.
Kit Isten vigyáz-óv, szemét ráveti,
a hő és a fagy meg nem árthat neki.
Esengj hát, bocsásson meg Isten neked,
mivel jótevőd ő s a jóhoz vezet."

3. Szám elmegy Zál keresésére az Alburz hegyére

S kimondták, hogy másnap a hős pehleván
az Alburzra száguldjon sarja után.
Kutatgassa ott fönn, talán rátalál,
s a szívébe úgy még öröm lángja száll.
S mikor jött az éj végre, elszunnyadott,
gyötörvén a szívét a nem-múlt bajok;
és álmában úgy látta: Hind nagy hegyén
nagy zászlót lobogtattak: ím, egy legény,
egy széparcú tűnt föl, s ez ifjú megett
miként hogyha gyűlnének hatalmas sereg.
A balján az ifjúnak egy móbed-agg,
a jobbján egy bölcshírű férfialak.
S az egyik közülük felé lép s rideg
beszédére nyelvét ekép oldja meg:
"Kimostad szemedből, te tisztátalan,
a szégyent, minek gondja Istenre van.
Madár hogyha dajkául illő neked,
lovagság miért volna kellő neked?
Az emberre szégyen, ha fürtje fehér?
Szakállad s fejed már, mint fűzfalevél.
Adott néked ezt-azt az Isten, de te
igazsággal elveszted: elmúlt kegye.
Az Úrról nohát mondj le, ily oktalan,
hisz testednek mindennap új színe van.
A gyermek ha gyanta volt szíved előtt,
az Isten bizony fölnövesztette őt,
mivel nála gyöngédebb jó dajka nincs,
de szívednek jóságban jó-rangja nincs.
Az álmában úgy bőgött Szám, mint a vad
oroszlán, ha hálóba hullván riad.
Az álom miatt félt, hogy Isten neki
a rázúduló rosszat ismerteti.
Fölébredt, behívatta mind bölcseit,
fölültette lóhátra főbb hőseit;
rohant már a hegycsúcsra, föllelni ott,
kit egykor magától világgá-dobott.
A csúcs a Szurajjáig magasodott;
hihetnéd: lerántja e csillagzatot.
S kiállott a csúcsból, egy fészek, szilárd,
amelynek magasbéli Kajván sem árt;
És szantál meg ébenfa volt oszlopa,
és egymásbafonta az áloe-fa.
És Szám nézte, nézvén a gránitkövet,
s a szárnyast s a fészkét, a fenségeset.
S a kastélyt, a Szimákban fővel, melyet
nem kőből, nem földből s nem ember emelt.
És látott egy ifjút, akárcsak magát,
amint fönn a fészek körén körbejárt.
Az Istenre áldást kiáltott, nagyot,
a földet söpörvén az arcával ott,
amért ily madárban segítőt adott,
Szurajjáig építve kőszirt-lakot;
az Úr - látta most már - igazságot ad,
magas földieknél magasságosabb.
S kutatgatta, hol látható arra út;
a csúcsig talán még vadállat se jut.
Dicsérő igékkel körül-kóborol,
de nem lát a sziklákban ösvényt sehol.
Kiáltott: "Te térnél magasságosabb,
a fény-ív, s a nap s hold alattad marad,
előtted leszegvén vezeklő fejem,
elébed, remegvén, a lelkem vetem;
ha én tiszta hátamból jött s gyermekem
s nem bősz Ahriman magva, nem nemtelen,
a szolgád vezesd föl, segítségül add
kezed rá s e bűnöst megint elfogadd,
e szolgád emeld föl nagy-irgalmasan,
és add vissza most elhajított fiam."

4. Szímurgh átadja Zált Számnak

A Bírónak elmondta titkát a sah,
és meghallgatást lelt esengő szava.
A csúcsról lepillantva Szímurgh madár
a nagy hadra és Számra, jól tudta már,
hogy nem más miatt jött, a gyermekre vár,
ez izgatja érző szívét, nem madár.
Szímurgh szól a Szám-sarjhoz: "Ó, láttad itt
a fészek s madárlak törődéseit!
A dajkád vagyok, tudd, a fölserditőd,
s a forrás, mely árasztja boldog jövőd!
A Dasztán-i Zend nevet adtam neked,
mert zendült apád, vétkezett ellened.
Ha megtérsz hazátokba, így hívjon ő,
a hős népvezérlő, a nagy hadverő.
Apád Szám, a bajnok, sereg hős ura,
ki fejjel nagyobb, mint a hősök sora.
E bérchez fiáért a jó hírre jött,
szívéhez személyednek jóhíre jött.
Való hát, hogy innen ma felkapjalak,
a karjába sértetlen átadjalak."
E szózatra bús lett a délceg fiú,
szemét víz, a szívét elöntötte bú,
Bár embert idáig sosem láthatott,
Szímurghtól tanult szőni szónoklatot;
okos nyelve minden szót jó helyre tett,
és testében is nyert az Úrtól kegyet.
Nézd, Szímurghnak Dasztán milyen szót adott:
"A társsal szíved tán igen jóllakott?
A fészked dicső trónt, sugárt ad nekem,
fejékem dicsősége szárnyad nekem;
az Úr után hálát szívem néked ad,
mert minden nehéz könnyű lett általad."
De az szólt: "Ha trónszéket s látsz koronát,
s a nagy sáhi méltóság rendjét-sorát,
az én fészkem akkor be apró leszen!
Tégy próbát a sorsoddal én gyermekem.
Nem álság vezérel, ha elküldelek,
királyság felé menj, azért küldelek.
Nekem kedves és jó időzésed itt,
de jobb néked ott, jól tudom, mint emitt.
toll most utad társa légyen tovább,
dicsőségem árnyéka védjen tovább.
S ha arcodra bajt hozna majd bárki is,
ha károdra majd verne zajt bárki is,
te lángokba dobván a tollam hamar,
meg is láthatod majd hatalmam hamar.
Mert szárnyamnak árnyán etetgettelek,
a magzatjaim közt nevelgettelek.
Biz ott termek akkor, ha tollam kigyúl,
a fészkemhez elhozni bántatlanul.
A dajkád szívét el ne vesd gyermekem,
mivel szívszakasztó e szív-érzelem."
Szívét felvidítván, fel is kapta őt,
és ringatva hordozta felhők között.
S e terhével apjához elszállt vala.
A melléig ért már le Dasztán haja;
és elefánttestű, tavaszképű volt.
S hogy meglátta őt apja, könnye omolt;
lehajtotta Szímurgh előtt hős fejét,
s az első fohászához ezt mondta még:
"Az Isten, te szárnyas-király, lásd, azért
ruházott erőt rád, hatalmat meg észt,
hogy óvd meg, ki árván, ki gondban marad,
s légybíráknak bírája jóban magad.
Ha eljössz, a rosszindulat vészbe vész;
hatalmad legyen hát örökké egész."
Szímurgh rögtön elszállt a bércek felé,
elámulva néz Szám s a népek, felé.
S most megnézte Szám jól derék gyermekét,
s reá - látta - illő a császár-fejék:
oroszláni hős melle, orcája nap,
vitéz-szívű; hős karja kardot ragad;
e szemszín s szemöldök szurokkal felér;
korall-ajka van, s arca épp mint a vér;
hibás rajta csak fürtje, mert az fehér;
hibát, vizslatón bár, a szem mást nem ér.
És Szám szíve már, mint az éden, virult;
s fehérlelkű sarjára áldása hullt:
"Fiam, - mondta - lágyítsd derék szívedet,
melengesd a szíved, s a múltat feledd.
Az Úrnak én legapróbb rabja vagyok,
midőn néked immár új jobbot adok.
Az Úr adta nékem, hogy immár sosem
leszen majd tehozzád kegyetlen szívem.
akár jó, akár rossz - a vágyad lesem,
s akármit kívánj is, bizony megteszem."
Remek hősi köntössel ékítve őt,
a hegyről az ország felé vitte őt.
A hegyről lemenvén, adat jó lovat
az ifjúnak és sáhi köntöst adat.
S adott néki "Zál-zar-i Szám" nevet,
mit Szímurgh adott volt, a "Dasztán" helyett.
S vonult Szám elé most a nagy szép sereg,
kitárt szívvel és boldogan lépkedett.
És elefántokat hoztak dobosok,
s a por, mint a kék bércek, égig csapott.
Dobok s trombiták hangja harsant együtt,
s aranyló harangok meg ind csengettyűk.
Lovagnépe ujjongva lépdelt tovább
a város felé völgyön és bércen át;
mind vígan vonult végig út s rét során,
s velük ment a hős ifjú Zál-zar-i Szám.

*

Zál, kalandozásai során, egy nap Kábulba, a bálványimádó Mihráb király országába vetődik.

ZÁL ÉS RÚDÁBE

1. Zál beleszeret Rudábéba

Egy Mihráb nevű gazdag és nagy sah élt,
kiterjesztve sok népre kincses kezét;
magas, mint szabad ciprus; orcája szép
tavasz volt, s a járása: fácán ha lép.
Tudós volt az elméje, bölcs volt szíve,
és két hős, erős válla, fennkölt esze.
Dahák büszke törzsének jó ága volt,
s egész Kábulisztán az országa volt.
Adózott ez évente Számnak, kivel
csatázott s a győzelmet nem vitte el.
Ez meghallva Dasztánt, hogy nyargal felé,
eléindult Kábulból hajnal felé;
halom kincse volt véle, ékes lova,
ajándéka sokféle, népes hada;
rubint vitt, s mosusznak meg pénznek sokát;
selyem volt a kincs közt, meg ámbra s brokát,
és dús sáh-fejék s rajta fényes kövek,
s aranylánc, topázzal mely ékeskedett.
S ki Kábulban országnagy, eljött vele,
vitézekből állotta kísérete.
S midőn Szám-fi Dasztánhoz hír érkezett,
hogy hozzá e dús úr mi pompát vezet,
elindult elébük, köszöntötte mind,
lakást készített nékik, illem szerint.
És türkiz a trón, melyre tessékeli,
és örvendve, szívtárva vendégeli.
Vitézekhez illő sok dús tál kerül,
s a sok bajnok és Zál a tálakhoz ül.
Bor-öntő hozott bort, kupákat hozott;
és vizsgálta Szám sarja Mihráb sahot.
S az orcája tetszett a hős ifjúnak,
szívében fölébredt a hő indulat.
S a nagylelkű Mihráb, a bölcs és derék,
az ifjúnak átadta szívét, eszét.
S hogy Zál asztalától e sáh kél megint,
a mellére, karjára Zál rátekint,
s a főbbeknek ezt mondja Szám gyermeke
"A kard felkötésére jobb hős van-e?
Olyan szép az orcája, szép termete,
Ki szállhatna harcokra méltón vele?
Sosem látsz ilyen hírű hős-termetet."
S e szót egy világ-hőse így toldja meg:
"Van őnéki egy lánya, függöny megett.
A napnál az orcája szebb, fényesebb;
tavaszképű, talpáig ivorszínű,
s miként téka-törzs, oly sudártermetű.
Ezüst vállán két mósusz-hajfonata,
bokájáig omlik, mint díszkarika.
Gránátalma orca, sziromszép ajak,
ezüst keblén két szép gránátalma-mag.
A szem - mintha két kerti nárcisz virít,
s rá pillája hollószárny-árnyat borít,
szemöld-íve íj, mely Tirázból kerül,
reá kéjesen mósusz-illat terül.
A holdat ha néznéd, az ő arca az;
mosuszt hogyha szívnál, haj-illatja az;
az éden csodás dísze burkolja be,
megejtő varázsú szelíd kelleme.
Dicsőhírű! méltó tehozzád e lány,
ki szép, mint a holdfény az ég hajlatán."
E szózat midőn Szám fisarjához ért,
a holdarcú lányért kívánsága kélt;
heves szíve hős Zálnak úgy fölhevült,
hogy értelme, nyugsága nagymessze tűnt.
Az éj jött, s a szívét a bú ülte meg:
nem is látta még, s róla töprenkedett.
S a nap hogy nyilat lő s a bércig felér,
s a teljes világ, mint a kristály, fehér,
hát Szám sarja, Dasztán nyitott termeket
arany-kardtokú hadvezérlőinek.
Beléptek, lakának dicső díszeül,
s vitáztak, hogy lentebb és fentebb ki ül.
És kélt útra Mihráb is, Kábul Ura,
a zábuli Zál Úrnak sátraiba.
S amint útja hosszán a sátorhoz ért,
utat tárt a nép néki, nagy lárma kélt.
S a hőshöz belépett a nagy hős maga,
miként új-gyümölcs-terhű nagytörzsű fa.
Vidult szíve Zálnak, és színe előtt
a főbbeknek fő-helyre föltette őt,
és kérdezte: "Tőlem szíved mit kíván;
pecsét kell, sisak néki, trón, kard talán?"
S felelt néki Mihráb: "Te fennkölt király,
emelthomlokú büszke, tudd, nem kíván
a sorstól szívem mást, csak azt, mit neked
megadnod nagyon könnyű, tán megteszed:
a házamba vígan te jőjj el magad,
világítsd be napként a hajlékomat."
Felelt Zál: "De módom reá nincs nekem;
ahol szellemed van, ne várj, nincs helyem;
s nekem Szám nem engedne ebben soha,
királyom se, oly hírt ha meghallana,
hogy bort íva, kettőnkre mámor borult,
s rám bálványimádói sátor borult.
Kívánj bármi mást, csak ne ezt, s megteszem;
mert bölcs vagy, s a látásod édes nekem."
Magasztalta Mihráb a Zál szózatát,
de "tisztátalan" - szíve így hívta Zált.
És otthagyta büszkén a Zál trónusát,
búcsúzván reá égi áldást kívánt.
És jó szemmel ott senki nem nézte őt,
de rosszallva, mint Ahriman-tisztelőt.
Mivelhogy hit-ösvénye nem volt övék,
a nyelvük nem is zengte dicséretét.
De ránézve Számnak magas nagy fia,
került kedve illőn magasztalnia.
A főbbek pedig, látva fényes szívét,
s hogy Mihrábról mily hévvel szól, szerteszét
már ők is dicsérték, a fő-bajnokok,
a függöny mögötte hogy összecsapott;
dicsérték legott kellemét, jellemét,
beszédének illő szíves szellemét.
S leszállván a Zál-szívre tündér varázs,
eszén érzelem lett csak úr, semmi más.
Egy fennkölt arab hős, igaz, jó vezér,
az ily szívkötésről igaz szót beszél:
"Míg élek, a mén lesz a társam csupán,
s a forgó nagy ég lesz a sátram csupán;
de kedves sosem kell, mert gyöngéd leszek,
s a bölcsek szemében csak gyöngébb leszek."
Most Zál szíve ily gondba fáradt bele,
de mégis csak érzelme áradt bele.
Körülfonta szívét a hallott beszéd,
szomorkodva féltette bajnok-nevét.
Megfordult nehányszor fölötte az ég,
s csak szív-érzelem fogta foglyul szívét.

2. Rúdábe beleszeret Zálba

És történt, hogy Mihráb egy szép reggelen
a kastélyból elment sudár-peckesen.
S magában dicsérgette Zált, mert olyan
vitéz és sugárzó, s erős karja van.
S az asszony-lakosztályba elballagott;
lakában talált két sugárzó napot:
az egyik Rúdábé, a fénylőszemű,
a másik bölcs Színdukht, az érzőszívű.
Bizony mindakettő tavasz kertje volt,
mert jóillatokkal telis-telve volt.
S ő Rúdábe láttára ámulva állt,
az Istenhez érette esdése szállt.
Mert ciprusnak látta, s e ciprus felett
borostyán kerek holdja ékeskedett.
Sok ékszer borította, hímes szövet,
és éden-sugárfénye fényeskedett.
És kérdezte Színdukht, s a fényes fogak
fölött szép gyümölcs-ajka kettéhasadt:
"Milyen volt utad s visszatérted, felelj.
- A balsors kezével ne érhessen el! -
Milyen - mondd! - a Szám őszfejű gyermeke,
vaj' trónnak, vagy fészeknek hű gyermeke?
Van-é hős-vonás rajta egyáltalán?
Vitéz módra jár-é a hősök nyomán?
E boldog Zál Szímurghról szót hallat-e?
Milyen, mondd, az orcája, hős-termete."
S a sáh erre Színdukhtnak így válaszol:
"Ezüstkeblű, holdarcú szép ciprusom!
A földön nagyon sok vitéz bajnok él,
de Zálnak bizony nyomdokáig sem ér.
Nincs képen sem oly kar, se kantárra kéz,
se nyergét-ülő, mint e Zál-zar vitéz.
Oroszlánszívű; elefánt-ereje,
s a tettben, mint kék tengerárban keze.
Kezéből a trónján, arany hull-pereg,
kezétől csatáján gurulnak fejek.
Az orcája, mint bíbor; oly ifjú még;
amily ifjú, oly ifjú jósorsa épp.
S a haj-színe ámbár akár mint a hó,
vitéz férfi-pengéje harchoz való.
A vész kardja ő, hogyha küzd emberül,
hegyeskarmu sárkány, ha nyergébe ül.
A vért harc során földre csorgatja ő,
ha fényes vasát föl-le forgatja ő.
Hibáját ha kérded: csupán hó-haja.
Gonoszt rá a rossznyelvű sem mondana.
Mivelhogy fehér fürtje illik neki,
az emberszivet véle elbűvöli."
S ezt Rúdábe meghallva, tüstént kigyúlt,
az orcája gránátszirom-színre gyúlt.
S e Zálért a szívébe áradt a tűz,
mely éhet, nyugalmat meg alvást elűz.
A szívbéli vágy jött, az ész távozott,
s az ő kedve és tette megváltozott.
Be jól mondta egy bölcsnek elmés szava:
"A nőnek te férfit ne említs soha;
Mivel dévnek is nyílt szivet tár a nő,
s ha hall egyet és mást, ravaszsága nő."
A termében élt öt török szolgalány,
ki mind hív rajongással állt oldalán.
Ez öt fürge-elméjűnek mondja ki:
"Ki óhajtanám titkomat mondani,
mert szívemnek szívetek hűsége kell,
a szívbéli kínom ti űzzétek el.
Nohát mind az öt hallja és tudja meg
- a sors adja meg jó szerencséteket! -
mint tenger ha forrong, szerelmes vagyok,
mint tenger ha égboltra verdes habot.
Sugárzó szívem Zál vitézért lobog,
az álmomban is csak reá gondolok,
a lelkem szerelmes szünetlen s nagyon,
az arcára sóvárgok éj-s nappalon.
S bizony senki nem tudja kívületek,
mivel szép az elmétek és kedvetek.
Van-é erre orvosság tinálatok?
A számomra terem-é tanácsotok?
Mivel kell, hogy itt rögtön írt leljetek:
a bánat ne mardossa így lelkemet."
A lányokra ráhullt a nagy döbbenet,
hogy sáhjuk leányától ily rossz jöhet.
Miként Ahriman, nyomban úgy felszökött
helyéről, s ekép szólt a turk lány, az öt:
"Fejék vagy te minden királylány fölött,
és fejjel kiváló az elsők között,
kit ind föld dicsér, s Kína is szüntelen,
kit ékkő gyanánt tart az asszony-terem,
te termetre szebb, mint a szép ciprusok,
az orcád a csillagnál szebben ragyog,
És elküldik Kannúdzsig és Máy-ig is
a képed, s a Nyugati Királyig is.
De szégyent ugyan mégsem ismer szived,
s a nemződ iránt benne nincs tisztelet,
hogy azt, kit saját apja távol vetett
a keblétől, kebledre vonná szived:
kit ormon nem ember nevelt, csak madár;
ki köztünk ilyen bélyeget hordva jár.
Anyától öregként még senkise lett,
s ha tán mégis, akkor nemes nem lehet.
Ha ébenhajú lány, ki arca-piros,
egy ily aggra vágyódik, sajnálatos.
A teljes világ bámul, óv, véd, szeret
sahok kincsül őrzik meg arcképedet!
A negyedik égkörből lejő a nap,
hogy férjed legyen, látva arcod, hajad!"
De Rúdábe minderre bosszús leve,
miként tűz a szélben, lobogván szive.
S reájuk kiáltott haragvón a szép,
felütvén fejét és lesütvén szemét;
komor szemmel, orcával ekként beszélt,
míg ráncokba rántotta szemöldökét:
"Tanácsot hisz adtok, de lám, ostoba;
figyelnem reátok nem is jó soha!
Szivem hogyha egy csillag ejtette meg,
vigassága holdban miképpen lehet?
A fázó nem rózsára - rőzsére vágy,
bár rőzsénél drágább a szép rózsaágy.
Ecettől ki gyógyul, ha kínja nehéz,
olyannak csupán mégnagyobb kín a méz.
Se császárt, bizáncit, királyt, kínait,
sem Írán fejékes seregfőbbjeit
nem áhítom: ám Zált, a Számnak fiát,
oroszlánkarú, -vállu, hős harc-fiát.
Csak mondják, hogy ifjú, vagy mondják, hogy agg:
a testem s a lelkem csak őérte agg.
A szívembe másnak ne légyen helye,
ne említsetek senkit őkívüle.
Szerelmére vágyom, nem is látva bár,
szerelmem fölébredt a hírére már.
Nem arcát, haját - őt magát kedvelem,
erényétől ébredt e szív-érzelem."
Az öt szolgalány, látva, nagy titka mi,
s a gyötrött szivet hallva sóhajtani,
vigasztalni kezdette szorgalmasan;
már mind véle-éreztek, és hangosan
eképen beszéltek: "Tiéid vagyunk,
a szívünk szeret téged, ím itt vagyunk,
te döntsd el csupán, mit parancsolsz nekünk,
akármit kívánsz, véle jót mívelünk."
S az egyik leány szólt: "Te ciprus-sudár,
vigyázz: titkodat más ne tudhassa már.
Bár százezer volna ily híved neked,
s az Úr adna bölcs, büszke szívet neked.
Ez éjszem szeméremmel légyen teli,
orcád pírral írja a szégyen teli.
Ha bűvös tudást kell szereznünk nekünk,
ha bűbáj s varázslat leszen fegyverünk,
madárként az írért mi elröppenünk,
teérted futó fürge őzzé leszünk.
De elhozzuk őt majd a holdunk elé,
ily nagy szívet zsámolynak hordunk elé."
A lány ajka bíbor mosollyal tele,
és láng-arca fordult a lányok fele:
"Ha engem kötésed sikerrel segít,
sudár fát, gyümölcsterhűt, ültetsz el itt,
mely nap-nap rubintkő-gyümölcsöt terem,
mit keblére gyűjt majd a bölcs értelem."

3. Rúdábe szolgálói találkoznak Zállal

A lányok fölálltak s elindultanak,
hogy égő szerelmére írt hozzanak.
Görögföld brokátjába öltöztek ők,
s a fürtjükbe rózsákat öltöttek ők.
S az öt lány folyópartra jól illana;
tavasz volt e víz fénye, jóillata,
hová Zál s a had Farvadín hóra jött,
tavaszkor, folyóparti tábort ütött:
közelgett a turk szolgalány, mind az öt,
s e Dasztán felől szóltak egymás között.
Az öt lány a parton virágot szedett,
az arcuk s a keblük virágos-liget.
Sürögvén-forogván a rózsát-szedők,
a hadfői sátorhoz érkeztek ők.
És Dasztán a trónusról kérdezte: "Kik
e rózsára-vágyók? Miért szednek itt
a kertünkbe rózsát? Talán őnekik
tilalmunk nem is szól, nem is rettegik?"
S egy szóló a bajnoknak így válaszolt:
"A fénylelkű Mihráb lakából valók:
az öt lányt, ki rózsát szakít itt neki,
a szép kábulisztáni hold küldte ki."
De dobbant is ám erre Dasztán szíve,
és nem hagyta már nyugton aztán heve.
Egy szolgával együtt sietvén, legott,
a víz partszegélyéhez elballagott.
Szemével midőn ott a lányokra lelt,
már íjt kért a turktól, s erős kart emelt.
Gyalog járt, mivelhogy vadászatra jött,
s khasísárt vett észre futó hab fölött;
virágarcú szolgája húrhoz nyilat
s világ-hőse baljába húrt s ívet ad.
S ő rikkantott, rebbenjen föl a madár,
s hogy fölröppent, nyilát is föllőtte már.
Lehullott az égből a szálló madár,
folyót színezett gyors, szökő vérsugár.
S a turkhoz beszélt Zál: "Evezz vízen át,
e törtszárnyu zsákmányt te vidd, hívem, át."
Az izmos török szolga csónakba ült,
a turk rableányokhoz általkerült.
A lányok fogadták a szép gyermeket,
s beszéltek megoldozva méz-nyelvüket:
"Az elefánttestű, oroszlánkarú
vitéz, mondd, ki légyen, s melyik népen úr.
Ki húrról ekép lő ki hosszú nyilat,
uralkodhat-é rajta rosszindulat?
Sosem láthatunk nála nyalkább vitézt,
ki jobban kezelhetné íját, ívét."
A szép szolga ajkába fogat nyomott:
"Nem így kell e felség felől szólnotok;
ő Szísztán magas sáhja, Szám gyermeke,
és Dasztán a császárok ajkán neve.
Az ég nem foroghat különb hős felett,
e korszak sosem lát ilyen híreset."
A holdarcú ifjún nevettek nagyot
a lányok: "Be kár is nagyot mondanod!
A Mihráb szerájában oly hold ragyog,
ki, jól tudd, a sáhodnál fejjel nagyobb;
ivorszínű; szép törzse szép tékafa;
fején illatos sáh-fejék éjhaja;
szemöldje két nárcisz fölött ível át,
ezüst nádnak látod szemöld-oszlopát;
a szája, mint fájdalmas szív, s a haja
fürt-vége mint megannyi láb-karika;
a két bűvölője szelíd, álmatag,
mosusz-haj, virág-orca, és oly ajak,
hogy lélekzetnek rajta ösvénye nincs;
a világon másnak ily holdfénye nincs.
Mi Kábulból Zábulba jóval jövünk,
a sáhodhoz ünnepi szóval jövünk.
Mert méltó csak az lészen és az helyes,
ha Zálnak s Rudábénak egy sorsa lesz."
Az öt lány kimondotta nyíltan neki,
hogy Rúdábe szépsége mily mennyei,
mivel céljuk ez volt: az izzó ajak
s a Szám-gyermeké együvé-forrjanak.
A széparcú ifjú meg így válaszol:
"Hisz egymáshoz illő a napfény s a hold.
Ha sors kapcsot óhajt, a szív-érzelem
a szívben s a szívből a szívért terem.
S ha kíván szakítást, nem is kell beszéd,
csak elvágja egytől a másik felét.
És nyíltan szakít így, de titkos, ha köt,
világ rendje áll mind e kettő mögött.
A hősnek ha szép párja hűsége kell,
a legjobb, ha termét sosem hagyja el,
s így nem fél, hogy törzséből leány fakad,
és nem retteg ócsárló gúnyszavakat.
Egy hímsólyom így szólt, mikor párja ült,
a szárnyát tojások fölé tárva ült:
Fiókát kiköltvén ha nőstényt kapunk,
a nemző heréjét ki kell ontanunk."
Az ifjú nevetve megindult haza.
S ott kérdezte őt Szám neves hős fia.
"Kik is szóltak véled oly rejtélyesen?
Kívánom, hogy mindenről hírt adj nekem.
Mit mondtak, hogy ajkadon mosoly fakad,
s a szádból kivillog ezüstös fogad?"
Ez elmondta őnéki, mit megtudott,
s a hős szíve jókedvtől ifjúhodott.
S a holdarcú gyermekhez így szólt legott:
"Eredj hát a lányokhoz és mondd meg ott:
ne távozzanak még kicsit, mert hisz a
ligetből talán kinccsel érnek haza.
A kastélyba addig ne térjen rajuk,
míg nem szólhatok titkon őáltaluk."
Sok ékszert hozat, pénzt, aranykincseket,
és hétszín brokátból öt értékeset,
szelencét, kövekkel mely fenncsillogott,
s a saját füléből egy fülbevalót
belétett. És két gyűrűt is, mit neki
Manócsihr sah küldött. S hogy ezt rakta ki
a szépfényű holdnak: "Vigyétek tehát
az öt lányhoz nagytitkon" - így adta át.
A holdarcú öt lányhoz elmentek ők,
a jó szó vivői, az ékszervivők,
és átadva ékszert, aranykincseket,
beszéltek világ-hőse Zál-zar helyett.
A holdszép leányok meg így szóltanak:
"Titokban bizony már csak oly szó marad,
mi kettőé. Három közt meg nem marad,
s bizony, hogyha négy tudja, széjjelszalad.
De mondd el, te jószívű, elmés legény
a szót akkor is, hogyha titkos, beszélj."
Majd meghallva, mint vágyik lángolva Zál,
s hogy békét s nyugalmat sehogysem talál,
ekép szóltak egymáshoz: "Ímé a vad
oroszlán a hálónk bogán fennakad.
Mert Rúdábe s Zál vágya így összejő,
szerencsés e sors-jel s igen kedvező."
Az éjszínszemű kincsvivő ment tehát,
ki elmondta nékik a sáh szózatát;
s e szívbájolók szózatát szószerint
a sáhnak titokban meg is súgta mind.
A rózsák közé ekkor ő ment oda
az öt szolgalányhoz a hadfő maga;
a szépek mint tündéri tiráziak,
elémenve őnéki hódoltanak.
És kérdezett tőlük a jó harc-fia
a ciprus-sudár lányra, orcáira,
s a lelkére, hangjára, hadd tudja meg,
a szívére méltó-e: "Beszéljetek
külön róla mind, mind, de ügyeljetek,
hogy görbült beszédet ne ültessetek.
Igaznak ha látom, mit elmondotok,
bizony megbecsüllek; s ha ál-hangotok
hazugságot orrontat, nem lesz remény,
mert elefánt lábához vettetlek én."
A lány gyanta-sárgára sápadt, az öt,
a földet megcsókolta nagy Zál előtt.
Az öt szép leánynak legifjabbja volt,
ki Zál-zar vitéznek, szivét-tárva, szólt.
Kimondotta: "Eddig nem is szült anya
nagyok közt olyan nagyhatalmút soha,
mint Szám, oly sudár férfit, oly szép delit,
oly fennköltszívűt, gondos ésszel telit.
De aztán az első, vezérünk, te vagy,
oroszlánkarú hős, te fennkölt, te nagy.
És harmadszor Rúdábenak párja nincs.
őt jóillatú cipruságnak tekintsd;
ő rózsa és jázmin s oly ciprus, melyen
Szuhail-csillagot gyújt a gazdag Jemen.
Az arcáról, azt mondanád, bor csepeg:
az illatja - ámbrának érezheted.
S fejéről, mint fény-égből, rózsáira
úgy omlik megejtő sok haj-karika.
Fejét átitatják a jóillatok,
a keblén rubint ég, smaragdkő ragyog.
Mint mósuszos páncél a sok fürt, fonat;
a gyűrű a gyűrűre gyűrűt fonat.
Túl kínai bálvány se fényeskedi,
a hold és a Szurajja hódol neki."
Az öt szolgalányhoz beszélt édesen
a hős pehleván, mondta gyöngédeden:
"Hát mondjátok, őhozzá hogy s mint lelem
utam? hogy keressem? ki kedvez nekem?
Szerelmével eltelt a lelkem-szívem,
reánézni szívbéli vágyam nekem."
S a lányok feleltek: "Te küldj és futunk
a ciprus szobájába, fennkölt urunk!
S a bölcs hősről úgy kél a szánkon beszéd:
magasztaljuk arcát, szavát, termetét;
s reá szédülést hoz beszédünk, hiszen
szavunkban hamisság bizony nem leszen!
Behálózzuk ébenhajú szép fejét,
s az ajkadra forr ajka, úgy lesz tiéd.
a hős csak siessen hurokkal hamar
a kastélyhoz, és ott a nagy bástyafal
nyakát fogja hurkába - és majd örül
az oroszlán: karjába bárány kerül.
S tapasztalhatod, fönt mi jó lesz neked;
szavunkkal növeld nagyra jókedvedet."
A lányt így magasztalta ott mind az öt,
s a bajnok szívéből a bú elszökött.

4. A lányok visszatérnek Rúdábéhoz

A szép lányok elmenve, Zál visszatért.
S az éj néki oly lassudan jött, miként
egy év. Ám a lányok - két-két rózsa-ág
kezükben - elérték az úr csarnokát.
Kapus látja őket, gorombán beszél,
haragvó szívéből rideg hangja kél:
"A kastélyt tilos percbe hagytátok el;
hát hol-merre kószáltok, mondjátok el."
A szépek pedig szólni készültenek;
eléállva tüstént, keményszívűek:
"Bizony nincs ma más napnál másféle nap,
gonosz dév se bujkál a kertünk alatt.
Tavasz jött, s mi téptünk a rózsáiból
és levendulát a föld orcáiról.
A holdarcú Rúdábe küldött, s szívünk
repes, hogyha részére rózsát szedünk.
Jogod sincs, hogy ily hangon ródd fel nekünk,
tövis közt ha kedvünkre rózsát szedünk."
De így szólt az őr erre: "Nincs oly napunk,
minőt más időben tapasztalhatunk,
mert nincs máskor Kábulban Zál hadvezér,
s e földön had és sátor sátrat nem ér.
Nem látjátok-é, hogy a kábuli úr
a nyergébe száll, hogyha nap fénye gyúl;
s miként járnak és kelnek itt estelig,
mert Zál és a sáh egymást úgy kedvelik?
E rózsát ha meglátja majd nálatok,
lesújt földre mindőtöket, várjatok!
Szerájunkból eztán ne távozzatok!
hogy így-úgy ne essék a szó rólatok."
Bement és leült az öt tirázi szép,
s a holdarcúhoz szólt e titkos beszéd:
"Szemünk ily Napot nem csodált még soha,
az orcája mint rózsa, hószín haja."
Gyúlt lángokra Rúdábe forró szíve,
kívánván az arcára fölnéznie.
Elétettek ékszert, arany-pénzeket,
s ő mindenre gondolva kérdezgetett
eképen: "Milyen volt a Szám gyermeke?
A látványa szebb, vagy vitéz hírneve?"
S perí-arcu öt lány felelt így, mihelyt
a holdarcúnál válaszuk helyre lelt:
"Olyan hős lovag Zál: sosincs senkise,
kinek büszke fensége, természete
hasonló. Magas törzse ciprus-sudár;
oly büszke, oly szép, ragyog, mint sugár;
olyan délceg, izmos! a karja erős,
ilyen, tudd, e karcsú, erősmellű hős.
Két szemfénye két nárcisz, ajka koráll,
és vérszínű orcát visel büszke Zál.
Miként hím-oroszláné, karja s keze,
sahé fénye és móbedé bölcs esze.
Hibás rajta csak fürtje, mert az fehér,
de, hidd, hó-hajához csöpp szégyen se fér.
Mert olyan a haja ez orca fölött,
mint ezüst vért vérpiros rózsa fölött.
S te azt mondanád, kell is így lennie,
különben belé nem szeret senkise.
Az orcádról adtunk mi hírt néki ott,
reménységre gyúlt szíve, így távozott.
De készíts utat-módot immár magad:
vigyünk néki hírt, és te őt itt fogadd."
S a ciprus-sudár szólt ilyen szózatot:
"Be más volt tanácstok, be mást mondtatok.
No lám, hát e Zálnak, kit madár nevelt,
s ki oly fonnyadott volt, oly ősz és öreg,
az orcája most már piros rózsa lett?
S ő széparcú szépsál világ-hőse lett?
Az orcámra díszt tán sokat raktatok,
s jutalmat kívánván, sokat kaptatok?"
Ekép szólt, s a szép ajk mosollyal teli,
s az arcán a gránát-szirom színei.
Majd így szólt a nagyfényű hercegleány
az egyik leányhoz. "Szaladj el, te lány,
lopózz este hozzá, örömhírt vigyél,
beszélj - és figyeld majd, hogy ő mit beszél -:
"Mivel célhozért már a vágyad, siess,
szemet már az égbéli szép holdra vess."
A lány Zálhoz ezzel sebes-futva ért,
s Tiráz ciprusához legott visszatért.
S a holdarcú sáh-lányhoz így szólt e lány:
"De most már kutass eszköz és mód után;
betöltötte már vágyad Isten neked;
a célig tovább is segítsen neked!"
Hát Rúdábe, szökkenve, munkába kezd,
de nem szól övéi közül senkinek.
Egy szép terme volt, mint a vidám tavasz,
az ősöknek arcképe ékítve azt;
e termébe kínai brokátokat
s aranyfényű szép kelyhet sokat rakat.
A színborba mósuszt meg ámbrát kever;
a földjén rubint és smaragdkincs hever,
Piros rózsa, nárcisz hullt, és ibolya,
és másoldalt jázmin meg levendula.
A kelyheken türkiz s arany volt a dísz;
az italban jóillatú rózsavíz.
S a házból, hol napfényű szép nő lakik,
az illat föl is szállt a fénylő napig.

5. Zál elmegy Rúdábéhoz és eljegyzik egymást

Az ajtót bezárták, letűnvén a nap,
s a kulcsát lehúzta a leánycsapat;
ment Szám-sarja Dasztánhoz egy szolgalány:
"Eredj, járd utad már, a terv készen áll."
A hadfő a kastélyhoz elment tehát,
mint az, kinek szívét a vágy járja át.
Az éj-szem, a rózsa-arc erkélyre áll,
hold orcája, ő maga ciprus-sudár.
S amint látja Dasztánt, a Szám gyermekét,
a nagyhírű szép leány ekképp nyitja szét
rubintfényű ajkát, s rivall zengzete:
"Köszöntlek, te hős ifjú, hős-gyermeke,
Teremtőnknek áldjon meg ékes kegye,
a földet neked fényes éggé tegye;
legyen boldog és víg az öt lány szíve,
amért termeted nékem így írta le.
Sötét éjem orcádtól nappá hevül,
és jó illatodtól a szív fényesül.
Te így elhagyod függönyös szép lakod,
s e királyi két lábat gyötröd gyalog?"
E hangot figyelvén a fényes vezér,
amint föltekint, lát oly ékes fehér
nap-orcát, amelytől az erkélye mint
a gyémánt sugárott, s a föld mint rubint.
"Te holdarcú szép lány - a hős így felelt -
üdv éntőlem, áldás az égtől neked!
Be néztem sok éjen Szimák csillagát,
be kértem könyörgőn az Istent magát,
be vágytam, hogy immár az én Istenem
titokban kitárhassa arcod nekem.
S ma hangod nekem minden üdvöt megad,
s e hízelkedő, sima, kedves szavad.
De adj láthatásodra módot nekem.
Mért lentről kell hallgatnom szódat nekem?
A tündér-arc hallván a hős sóhaját,
megoldotta éjszínű ébenhaját.
A hosszú fonat, mint a hágcsó, omol,
ily mósuszos hágcsó még nem volt sehol.
Gyűrűn gyűrű, kígyó a kígyókra száll,
nyakáról fonálon fonódik fonál.
Az erkélyről omlott sűrű hajzata,
a földig lebomlott gyűrű-hajlata.
A sáncról a sáh-lány kiáltotta le:
"Te hős ifjú bajnok, te hős-gyermeke,
most lendülj s a tested e hágcsón emeld,
feszítsél király-kart, oroszlán-kebelt,
kapaszkodj meg éjszínű fürtömbe jól,
hisz éretted ily dús, elébed hajol.
Azért is neveltem e hágcsó-hajat,
hogy útján segíthesse jó társamat."
A holdarcú szép lányra fölnézve Zál,
s az arcát, haját látva, ámulva áll;
s oly hő csókkal illette ében-haját,
hogy arája hallotta, mily csókot ád.
S beszélt néki: "Nem lenne illő e tett;
a nap már ne égjen, ha dúló kezet
emelnék a lelkemre ily balgatag,
s e fölsebhedett szívbe vernék nyilat!"
A pányvát a szolgától átvette most,
és lendítve földobta, hangot se szólt,
a párkányt behurkolta - s egy pillanat:
vetült már a párkányra nagy Zál lovag.
S hogy ijképp fölért és a mellvédre ült,
a tündéri orcájú mellékerült
no s aztán a Dasztán kezét fogja kéz
s mint két részeg, úgy lép a szűz s a vitéz;
a falról leszállott a hős, és a szép
sudár ág körülfonta kézzel kezét;
aranydíszű termébe így mentenek,
király-ékű termébe érkeztenek,
az édenbe, fényesbe; sok szolgalány
felállt és megállt ott a szűz oldalán.
S ott Zál-zar csak ámult az arcon, hajon,
az isten-sugárfényű szép alakon,
a pereces, ékköves, függősön, mert
oly szép volt, oly ékes, mint tavaszi kert.
Két orcája: jázmin közt két tulipán;
a fürtjén gyűrű omlott gyűrű után.
És Zál sáhi dicsfénybe ült oldalán,
olyan büszke volt, mint amily szép a lány.
A keblén a dísz-tőre csüngött, s fején
vöröslő rubin-díszből ömlött a fény.
És Rúdábe csak nézte s lett nyugtalan,
hogy arcára pillantgatott untalan;
a kart és a vállat s a hős termetet,
a gránitzúzó nagy husángot s kezet,
és lélekfellobbantó arcát minél
tovább nézte, úgy gyúlt a nagy láng szívén.
Ital csurran, csók csattan, kar kart ölel,
s az oroszlán most még nem ejtette el
a górt. Ámde így szólt a holdarcúhoz:
"Ezüstkeblű, ciprus, mósusz-illatos,
Manócsihr ha meghallja, mit mívelünk,
szívében nem érezhet együtt velünk,
s a Níram-fi Szám is kiáltozni fog,
habos-szájú nagy mérge rám fellobog.
De nem féltem és testemet, lelkemet,
ha kell, hát felöltöm halott-leplemet,
csak azt adja bírám, az én Istenem,
hogy véled legyek már s te mindig velem.
Majd áldozva nézek föl, Isten felé,
fohászt küldve, buzgón a hitben, felé,
hogy föld sáhja Szám szívét tisztítsa meg,
hogy abban ne forrjon harag s gyűlölet.
Figyel rám, ha lelkem kitárom, hiszem;
s te nyíltan lehetsz majd a párom, hiszem."
És Rúdábe szólt: "Én is ezt kérhetem
az Úrtól, ki törvényt ad, és mást sosem
- tanúm rám, könyörgök, Teremtőnk legyen -,
hogy úr már fölöttem ne más hős legyen,
mint Zál-zar, világ-hőse, mert rajta a
fejék és a dicsfény s a kincsek soka."
Szerelmük növelvén sok új pillanat,
az ész messzeröppent, a vágy ottmaradt.
S midőn már a hajnal sugárfénye jött,
s a dob feldübörgött a függöny mögött,
Zál, búcsúzva, testéből láncot kötött,
mit Rúdábe keblével eggyészövött.
a pillájuk végébe vízáramolt,
s a naphoz megoldott szavuk szállva szólt:
"Világ büszke szép fénye, pillanatig
ne szállj ellenünk harcba, várj csak kicsit."
De így lett. S míg bú gyötri szívét, e két
szerelmes megismétli ígéretét.
S ledobván a hágcsót a sík földre Zál,
a tündér-teremből megint földreszáll.

6. Zál házassága

Manócsihr hivatván a mágusait,
a csillagtekintőit s más bölcseit,
magas trónja lábához eljöjjenek,
kutassák a sok fenti fennkölt jelet, -
ők eljőve, gondhordva töprengtenek,
a csillagjelek sorra mit rejtenek.
Így három nap eltelt; de aztán az ind
csillagmérő szerszámmal jöttek be mind,
s a felséghez nyelv-oldva így szóltak ők:
"Figyeltünk a forgó nagy éggömb előtt;
s a csillagsereg fénye nem mást mutat,
csak azt, hogy sugártiszta forrás fakad
Mihráb-lányból és Szám-fiúból: erős
fiú jön világra, világhírű hős;
bizony hosszú lesz majd az ő élete,
bizony néki is lesz dicső szép neve.
Vitéz lesz, nagyelméjű hős cimbora,
seregnek s a serlegnek egyként ura.
Ha ménje sörényén verejték pereg,
kiszáradt-johú lesz az ellensereg.
Fölötte a sas nem mer elszállani,
előtte megasznak a föld nagyjai.
Sudár lesz, nagyizmú, ki pányvát ha kap,
a hurkot kivetvén, oroszlánra csap.
Sahoknak derék és kemény híve lesz
Iránban vitézek reménysége lesz."
Felelt most a fennkölt király. "Szóltatok
nekem róla, mindez maradjon titok."
És elhívta Zál-zart a nagy sáh legott,
kipróbálni elméjét: bölcs mágusok
a hőstől sokat sorra kérdezzenek,
elévetve mélytitkú rejtvényeket.
Leülvén az éberszívű mágusok,
a nagy bölcsek, immár leült Zál is ott.
S a kérdése Zál-zarhoz együknek ez,
mit ajka a bölcs ifjú elébe tesz:
"Tizenkét sudár ciprus áll, mondd mi ez;
sugárfényű, dúsnedvű, nő, terjedez,
és mindjükből harminc nagy ág lengedez,
mit Perzsia el sem veszt, meg sem szerez."
S egymás mágus ezt mondta: "Fennkölt fiam,
két jóvérű, gyorsröptű paripa van:
az egyik szurok-tenger színnel rohan,
a másik fehér: mint a kristály, olyan.
Rohanvást suhannak, rohannak tova,
de egymást utol mégsem érik soha."
S egy más újra: "Harminc lovas száll-szökell;
a sáhunk elől, mondd, hová tűnnek el?"
Figyeld jól - s a számuknak egy híja van,
de számold - s megint mind a harminc rohan."
A negyedik ezt mondta: "Lásd, ott a rét,
patak hinti zöldjére hűvös vizét.
Egy ember merészen halad rajta át,
suhogtat kezében nagy éles kaszát,
kiszáradt füvet, nedveset mind levág,
esenghetsz, de nem hallja szád szózatát."
Az ötödik: "Két büszke ciprusfa nő
a tenger vizéből, mint nádszál, elő.
Madár fészkel águkban, és nappal ül
ezen, míg a másikra éjjel kerül;
azon, melyről elszáll, levél hervad el,
azon, melyre rászáll, a mósusz lehell.
Az egyik sugártiszta fényben ragyog,
a párján levél és gyümölcs fonnyadott."
Egy más bölcs meg ezt kérdi: "Fönt egy hegyen
erős várra látott az én két szemem.
E várból nagyelméjű sok férfi szállt
a síkságra, hol vad bozótot talált.
Emelték a sok házat hold-magasan,
s ki úr lett, ki szolga a síkon alant.
A városra nem gondolt többé ki sem,
nem is lett közöttük megemlítve sem.
Majd földrengés dördült a mívelt helyen,
és eltűnt az ékes mező hirtelen.
S a városra vágyuk kel és ébredez,
s a szívükben emlékezés ébredez.
E fátylas beszéd-titkot oldd, gyermekem,
s e bölcseknek itt tárd ki, mondd meg nekem.
Az éjbarna földet - ha ezt fölfeded -
kifejtő szavaddal mosusszá teszed."
Zál töprenkedett, s végre széttárta már
a karját, mint szárnyat ha tár egy madár,
és válaszra nyitván az ajkát, felelt,
s a sok bölcs előtt sok megoldásra lelt.
Előbb a tizenkét fatörzsről beszélt,
mely harminc-harminc ágát terjeszti szét:
az évben tizenkét új hold van soron.
ez éppennyi ifjú sah új trónuson.
S egy hó harminc napja a harminc faág,
ilyen, lásd, a teljes, keringő világ.
S mit arról a két lóról elmondtatok,
amely mint sebes tűz fut, az sem titok,
a napszín s az éjszín: a szálló idő:
e két villanó ló oly illó-tűnő;
az éj és a nap, tudd, e két tünde ló,
az ég lüktetését lemérőn futó.
Nem érik be egymást: örökké szalad,
ez attól, az ettől, mint ebtől a vad.
A harminc lovasról beszélt harmadik,
kik sáhunk előtt szökve-szállnak s akik
kevesbednek eggyel, de aztán megint
soronvéve, harmincra lelsz rend szerint:
a hold-csökkenés ez, nem is más, hiszen
a hold minden éjjel soványabb leszen.
s most könnyen kihúzom hüvelyből a szót,
mely cipruson fészkelő madárról szólt.
Világunk a Kostól a Mérleg-jegyig
homályt fed be fénnyel, sugárral borít,
de útján ha fordul, s a Szimákhoz ér,
homály már az úr és sötétarcú éj;
a magas ég két karja az a két fa,
az embernek onnan kél kedve s baja.
A szálló madárban napot láss te, fényt,
Világunknak ő ad szorongást s reményt.
S a hegycsúcsi várról beszélt egy: az a
kívánt hely, sóvárgott örök szent haza;
S a bokros mezőség: rövid földi lét,
öröm s kincs minékünk, de bú is, sötét.
Kiszámítja mindnyájunk lélekzetét,
s hol engedi bőven, hol elnyomni kész.
S jön aztán a szélvész, a földrendülés,
és fölsír a jaj, fájdalom, szenvedés.
A sok bajt a tüskés mezőn hagyjuk el,
és költöznünk ismét a városba kell.
A munkánk gyümölcsét majd más eszi meg,
de ő sem maradhat, bizony messzemegy.
Öröktől csak ez volt az élet sora,
örökké ilyen, meg se fordul soha.
S ha itt útra jóhírüen készülünk,
dicsőségre lel végülis szellemünk.
S ha rossz vágy, mohóság parancsolt nekünk,
ez is fényre bukkan, mihelyt elmegyünk.
S ha házunk az égboltig ér s dús, csodás,
nekünk szemfedő lesz csak és semmi más.
Mikor már az arcunk agyag s por fedi,
csupán rettegés, rém, ijedtség lepi.
A síkság s az éleskaszájú, kinek
haladtán a száraz s a dús fű remeg,
ki száraz füvet s nedveset mind levág,
s ha esdesz, se hallgatja szád szózatát:
kaszás, gyors idő ez, s mi csak mint füvek,
apák apja, sarj sarja, mind egyremegy.
Hisz aggokra, ifjakra nem néz külön,
de számára zsákmány, ki épp szembe jön.
Világunkban immár a rend ez, hiszem,
anyától halál nélkül nem lesz ki sem:
egy ajtón jövünk, másik ajtón megyünk,
a sors meg kiszámítja lélekzetünk."
Mikor Zál e titkokra így rátalált,
öröm szállta meg nagy Manócsihr királyt.
S az ifjút, kit oly sok jeles bölcs csodált,
sahok legnagyobb sahja tapsolta Zált.
S egy ünneplő termet berendeztetett,
miként kéthetes hold, olyan fényeset.
És estére sok bort behordván oda,
a lelkükre rászállt a bor mámora.
A bölcs Szám derűs kedve túláradott,
s az Istennek érette hálát adott.
S a székhelyre indultak immáron; ott
egy jó hétig még mindje vígan lakott,
az ország rivalgó örömmel teli,
mint éden ragyogván a sáh termei.
S a hős Zál s rubintajkú szép kedvese,
szemét biz le nem hunyta egy percre se.
És szép rendbe álltak a hadvezetők
karék-díszesen mind a kastély előtt.
Uralmát a sáh Zálnak így adta át,
és Zál vitte harsogva-boldog hadát.

RUSZTEM SZÜLETÉSE

Idő bíz nem oly sok haladt még tovább,
s gyümölcsterhű immár a szép ciprus-ág.
A szív-lángragyujtó tavasz hervadott,
szívében szorongás, nehéz gond lakott,
a súlyos tehertől igen szenvedett,
szemébe a fájdalma vért kergetett.
Kiduzzadt hasú lett, nehéztermetű,
s a bíborszínű orca sáfrányszínű.
És szólt anyja hozzá: "Anyád lelke, mondd,
ilyen sápataggá mi váltott, mi gond?"
Felelt erre: "Én nappal-éjjel csupán
kesergő panaszszóra nyitnám a szám;
az álom kerül, testem elhervadott,
bizony már hihetnéd, hogy élőhalott.
Közel már az órám, s szorongás fog el,
a terhem hogy engem sosem hagyhat el.
Talán sziklakő tölti meg bőrömet,
vasat hord az én testem, úgy is lehet."
És sírt anyja, Színdukht, amért ily beteg,
a zöld arcra pillantva kínt szenvedett.
S amíg szép Rúdábé szülésére vár,
biz álmot s nyugalmat sehogysem talál.
S a lány egy nap elvesztve eszméletét,
a dasztáni kastély ölön lárma kélt.
Ezt hallotta Színdukht, s a kín járta át,
és szaggatta arcát meg éjszín haját.
S ím egyszerre Dasztánhoz oly hír futott,
a ciprus csodás lombja elhervadott.
Hát Rúdábe párnája mellett megáll
a könnyesszemű, megtörött-szívű Zál.
És tördelte, szaggatta fürtjét, kezét,
mint részeg botorkált s a kín törte szét.
A szolgálók szaggatták szép hajukat,
fedetlen fejük s könnyes orcájukat.
De Zálnak szívében kélt jó gondolat,
megenyhítve kínját e jó pillanat:
Szímurgh tolla! - ajkán mosolygás fakadt,
el is mondta Színdukhtnak, és lángokat
szított, mert parázshalmot csészébe tett,
s a tollból nehány kis pihét égetett.
Az ég és a lég elborul hirtelen,
és Szímurgh, a fenséges, ím ott terem,
mint felleg, miből gyöngy-eső hullna ki.
Mit gyöngy?! Zál szívének nyugalma, aki
jött száguldva Zál-zarhoz! Szállt-csattogott,
világ nagy vitézének enyhet hozott.
Magasztalta őt ál, könyörgött, beszélt,
sorolgatta-zengette dicséretét.
"Szívedben - Szímurgh szólt - a gond mért honol?
Oroszlán szeméből a könny mért omol?
Ezüstkeblű, holdarcú nőd szülni fog,
s a hírkergető gyermeket megkapod,
oroszlánok csókolják lába porát,
feje felett felhő fél futni tovább,
ha szól, párducoknak is bőre hasad,
és mancsába mar mind e vérszomjú vad.
Ki meghallja vasbotja vad hangjait,
ki meglátja keblét, kezét, vállait,
kiugrik biz annak helyéből szíve,
legyen bármi vasrágó természete.
Okos lesz, miként Szám, tanácsot ha tart,
oroszlán-dühös, hogyha harcokba tart,
és ciprussudár lesz, erős elefánt,
egy ujjal két mérföldre röppent dzsidát.
De nem rendes úton kerül napra ki,
a jó alkotó ezt ekép szabta ki,
hogy áldhassa jobb sors, erősebb öröm,
ha túllép e sarj így a rendes körön.
Egy tőrt hozz hamar, mint a víz, csillogót
s egy látószívű bölcs varázslattudót;
a széparcú nő bortól alhasson el,
a gond és a félsz benne hallgasson el.
A látnokszívű mondd, varázsolja el,
s az apró oroszlánt varázs oldja fel.
A szép ciprus testét ő felmetszi majd,
mert kín-érzetét úgyis elveszti majd.
Az apró oroszlánt ekép hozza ki,
s a szép holdat ámbár a vér ellepi,
begyógyíttatod majd a metszett sebet,
a gondot s a félelmet elvetheted.
Füvet mondok, azt vedd s mosuszt meg tejet,
és zúzd egybe, szárítsad árnyékba meg,
a friss sebre dörzsöld, s ha így megkened,
a sebről hamar látod: immár heged.
S ha friss forradására tollam kerül,
erőm árnyaként rá nagy áldás terül.
S dicsérő igékkel lehet majd neked
világunk Urához fohászt küldened,
hogy ily szép király-sarjad él, ily fiad,
s naponként a lelkednek új kedvet ad.
Ezért hát a szíved ne fájjon soha:
gyümölcsöt hoz, ím lásd, a dústerhű fa!"
S hogy így szólt, a szárnyából tépett legott
egy tollat s az égboltra lépett legott.
S hogy elröppen, Zál nyomba tollát veszi,
s miként ő tanácsolta, dolgát teszi.
A teljes világ látni gyűlt-áradott,
és könnyezve nézték az aprók-nagyok:
Dőlt Színdukht szeméből a vérkönny, a bő:
a testből a gyermek miként jő elő?
A mesterkezű bölcs a hívásra jő,
a holdarcú nőt borral altatja ő,
a hold odalát kíntalan vágja fel,
a gyermek fejét útra fordítja el,
ki is hozza sértetlen: ily szép csodát
odáig nem ismert a széles világ.
Oroszlán-erős szép fiúsarja lett,
magastermetű, szőke, szépszál gyerek,
piros volt az orcája, épp mint a vér,
aként jött, miként szép arany nap ha kél,
s a két karja véres volt, így érkezett,
ilyenről sehol nem tud emlékezet.
És nő, férfi ámult ez új hír felett,
hogy újszülött elefánttestű lehet.
Aludt anyja éj s nap, megiván a bort,
aludt - és az észtől a szív messze volt.
Eközben bevarrták a friss seb helyét,
az írral megölték a kínszenvedést.
S hogy álmából ébredt a ciprus-sudár,
az anyjához nyílt ajka tud szólni már.
Arany hullt kezükből reá s ékkövek,
az Istennek így adtak dicséretet.
És vitték elé már a szép gyermeket,
magasztalva mint égi szép szerzetet.
Hogy egyéves, vélnéd az első napon,
s mint együtt a vérszín s a hószín szirom.
S a ciprus-sudár asszony immár nevet,
király-fénybe látván a kisgyermeket,
és így szólt: "bí-rusztem" - "teremtettem én",
s e név megmaradt már fiúgyermekén.
Zál s Színdukht szívét jó öröm töltve meg,
hivatják a mesterkezű bölcseket.
S babát Zál selyemből olyat varratott,
mint apró oroszlán, ki még nem szopott.
És szőrrel kitömték. A Sarkcsillagot
a selymére festvén s a fényes Napot,
a hős karra bősz sárkány képe kerül,
s egy oroszlán mancsa a kézbe kerül;
és lándzsát szorít hóna, bunkó feszül
a jobbjában, baljára gyeplő vetül.
Egy pejlóra ültették, oldalt pedig
nehány jó kisérő haladt; majd pedig,
midőn végbevitték a készületet,
bevégezve tisztán egész tervüket,
azonmód iramló futárt küldtek el,
és pénzt szórtak nékik, kik tették, mi kell.
S a képmást, a bunkós kicsiny Rusztemét,
lovag Számhoz elküldve, víg ünnepélyt
a rózsák közt rendeztek, volt vígalom,
folyt Kábultól Zábulig, zúdult a bor.
A síkságon síp hangja szólt mindenütt,
és száz tájék főrangja volt mindenütt.
És Kábulban Mihráb örült szerfölött,
és osztott aranypénzt szegények között.
Míg Zábulban mindenhol, utcák során,
zenész ült, dalát zengve későn-korán,
nem volt ott, ki lent ült s ki fentebb vonult,
de mint lánc s vetüléke, eggyésimult.
A tejkortyoló Rusztem mását tehát
lovas Számnak elvíve, trónjához állt
a küldönc s elé tette. Megnézte ő:
s derűs lett egészlelke, örvendező.
a hős Számnak égnek meredt most haja:
"Hasonlít biz énrám e festett baba;
ha félennyit is nő ezentúl - feje
a felhőkig ér, s földig ér köntöse."
A küldöncre pénzt szórt, ezüst dirhemet,
fejéig fölért, oly magas halma lett.
No s aztán olyan dús vigalmat csapott:
gyönyörködtetett véle holdat-napot.
Öröm-dob rivallt, harsogott víg zene,
a ház tündökölt mint kakas víg szeme.
Határtól határig sok város során
vidult végre Szagszár és Mázenderán.
Bor ömlik, sípos, lantverő lép elő,
szegények közé hull ezüstpénz-eső.
Vigasságban ilykép egy hét telt el ott,
majd Szám sáh egy íródeákot hívott,
és Zál-zarnak ővéle választ irat;
mint ég rétje, ékes e válasz-irat.
Először Teremtőjét dicsérte ő,
amért sorsa ily büszke, fényeskedő,
és dicsérte Zál-zart, a kard hős urát,
a harcos husángnak jeles bajnokát.
Majd rátért a fényes selyem-bábura,
mely hősvállú volt, s büszke, mint nép-ura.
Parancsolta: mint kincset óvják nagyon,
lehelet se bánthassa, sem fuvalom.
"Titokban könyörgök szünetlen s nagyon
Teremtőmhöz éjente és nappalon:
hogy láthassa életben őt két szemem,
ki énrám hasonlít, fiad, gyermekem.
Fiad van, fiam: sarjam ő nékem is;
kívánnunk csak azt kell: ha lett, éljen is."
A küldönc viharként, a célhoz rohan,
a boldogszívű büszke Zálhoz rohan.
A gyöngéd beszédet midőn hallja Zál,
a szívébe-lelkébe kedv üdve száll.
Öröm told örömmel nagy örvendezést,
a kék ég megérinti bajnokfejét.
A sorsot betöltő világ titkai
kibontatva kezdtek világítani.
S már tíz dajka szoptatta kis Rusztemet:
oroszlán-gyerekként igyék sok tejet.
Mikor meg szopásról az étekre tér,
be sok hús fogy akkor, be sok dús kenyér!
Kifáradtak - öt más gyerekként evett -,
amíg őt etették, a főemberek.
Betöltvén a nyolc évet, nagy s büszke már,
mint felszökkenő karcsú ciprussudár.
Mint csillag süt, mint égi fényes világ,
és bámulja fényét a széles világ.
Ha ránézel, azt mondanád: Szám van ott,
alakján az ész fénye úgy áradott.

RUSZTEM ELSŐ HŐSTETTEI

Borozván a kertjükben egy szép napon,
s körükben derék társaik, szólt nagyon
a szív vékonyabb s vastagabb húrja mind,
vigadván a vendégsereg kedv szerint.
Sok kristálykehely dönti bíbor borát,
s a szívekre és főkre bor mámorát.
És sarjának ezt mondja Zál-zar király:
"Fiam, halld, te nagyhírű szép napsugár,
hozass méneket, díszruhát is sokat,
a főbbeknek osszunk ajándékokat."
Az ajtóban állt Rusztem: értvén e szót,
a főbbeknek ott rögtön osztott-adott
ajándékot, szép sáhi kincset sokat,
arab méneket, cifra szerszámokat.
A víg társaság végre szétszéledett,
magávalvivén mind a szép kincseket.
A hadfő pedig háza mélyébe ment,
miképpen szokás és miképp ősi rend.
És Rusztem, míg bor tölti gőzzel fejét,
szobájába indul, dülöngélve lép.
Ledőlt, s álma már elborította őt.
De hangzik kiáltás az ajtó előtt:
"Jaj, eltépte láncát a bőszült fehér
nagy elefánt! Jaj, akit útján elér!"
E jajszó midőn ott füléhez került,
a hős ifjú bátor haragtól hevült.
És Számnak husángjáért szökvén futott,
s magának, kiszáguldva, ösvényt nyitott.
De állt egynehány őr az ajtó előtt,
s az ifjúnak ezt mondta, feltartva őt:
"Hadak hős urától nagyon rettegünk,
az ajtód kinyitnunk nem illik nekünk!
Az éj mély, a nagy vad szabad, kint szalad:
ki mondhatja azt, hogy kimenned szabad?"
De Rusztem dühös lett az őrök szaván,
s egy őrt úgy ütött meg fején és nyakán,
hogy annak golyóvá dagadt föl feje,
s az ifjú megindult a társak fele.
A nagy hős elől ekkor elszöktenek;
az ajtóra szökkent a bátor gyerek;
husánggal reteszt róla tüstént letör,
vitéz lelke nagyhírű tettekre tör,
Kiszáguld, miként szörnyű szél, száll, szalad,
kezében husáng van, fejében harag;
a habzó vadállat felé zengve száll,
süvöltözve zúg, mint a kék tenger-ár.
S mikor föltekint, lát süvöltő hegyet;
a föld, mint a forró nagy üst, sistereg.
S a sok harcos, úgy látja, úgy retteg ott,
mint kos, hogyha lát farkas-ábrázatot.
Üvöltött nagyot, mint oroszlán kiált,
s a vad szörny elé vad-merészen kiállt.
a száguldozó állat így látta meg,
rohant is felé, mint ha dől hegytömeg,
az ormánya lendült, dühös fegyvere,
az ifjút kivégezni vágyott vele.
Tahamtan csak egyet csapott rá, s a vad,
a hegycsúcs-magas szörny a földig rogyad.
Feküdt már a bősz szörny kinyújtatva lent,
s a hős ifjú ismét a termébe ment:
s aludt ott, amíg már a nap nem kele,
mint szívbűvölők arca, pírral tele.
Zál megtudta, hős sarja mit végezett,
a fúvó vadállattal mint végezett,
miként törte szét egy csapással nyakát,
miként verte földhöz dühödt nagy magát.
Kimondotta: "Ó, bősz oroszlánkölyök,
te kész hős vagy immár, a karmod kinőtt.
Hasonlíthatatlan, te fényes gyerek,
szíved nagy merészsége, szép termeted.
Előbb mintsem elterjed ékes neved,
hogy immár a munkád se végezheted,
fogadd meg, hogy megbosszulod Nárimánt:
és kélj útra tüstént Fehér Vár iránt.
Füves, dúsvizű ez, magas sziklavár,
az embertömegtől igen távol áll.
A felhőkig ér, láthatod, büszke vár,
a hegycsúcson át nem repül sasmadár.
Szökik csúcsa négy teljes mérföldnyire,
terül széle és hossza éppennyire.
A környéke bővizű, zöld, dús arany;
ott embernek, állatnak jó dolga van,
nagyon sok gyümölcsfát, borágat terem,
e földhöz hasonlót se láttak sosem.
A várhoz csak egyetlenegy út vezet;
hihetnéd: az ég fellegén át vezet.
Narímán, ki bátrak király-éke volt,
miként Áfirédún kívánsága szólt,
megindult Fehér Csúcsot ostromlani,
az útján ki sem tudta föltartani.
Napon s éjjelen küszködött, cselt vetett,
s varázslattal is víva mesterkedett.
Sok esztendeig bent a védősereg
s amott lenn a hős, küzdve küzdöttenek.
Majd rágördítettek egy roppant követ,
s a váralji vívónak ily vége lett.
De eljött a nap már, vitéz gyermekem,
hogy szervezd a tervet, miként tervezem.
Egy karaván élén menj vígszívűen,
ne ismerjenek rád az őrök sosem.
Fehér Hegynek így juss erődjébe te,
gazoknak hogy ott vesszen el nemzete.
Hogy eddig neved még nem ismerhetik,
a vállalkozásodban ez csak segít.
Ölts hajcsár-ruhát és a pusztát bejárd,
tevéket terelvén, vezess karavánt.
S tevéidre tétess te sót; más minek?
Eredj, és vigyázz, rád ne ismerjenek.
A sót ott igen drága kincsnek veszik,
mivelhogy különb kincsük nincsen nekik;
ha ostrom szorongatja kővárukat,
az étkük soká szörnyű sótlan marad.
Rohannak, ha só-szállítót látnak ők,
elé mind a pórok s a fentebb-ülők."
E szózatra indult az ifjú, s miképp
a harc várta, megtette készületét.
Jól eldugta sóba a vasbuzogányt,
mely karjának, izmának nagy nevet ád.
És mindenkit elvitt Tahamtan vitéz,
kiről tudta: elmés s csatában vitéz.
S a fegyvert, miként terve feltette jól,
a nagy hős a málhába rejtette jól.
Szívében cselén vígan örvend, nevet,
Fehér Hegyre hadnépet ígyen vezet.
S hogy ott járt a várnál, az őr látta fent,
s a várnagyhoz örvendve, nagyfutva ment,
hogy elmondja: eljött egy nagy karaván,
s vezérlője itt áll a vár oldalán.
És úgy látja, sót hoztak; kérjék csak a
parancs-szót, mit erről kimond majd a sah.
A várúr azonmód elébük került,
mosoly nyílt az ajkán, nagyon földerült.
Kaput nyittatott, hogy a várkapun át,
eresszék az árút a tárt kapun át.
A dicsszomjú Rusztem mikor hallja ezt,
a síkról a várcsúcsra készülni kezd.
Az árút-vevő helyre tartott, oda
vezette a karavánt. Ekkorra a
tömeg mind köré gyűlve, ott hemzsegett
a bajnok, s az asszony, s az apró gyerek.
Aranykincset adtak s ezüstöt s ruhát;
a lelkük gyanú s félsz nem is járta át.
Az éj jött, a vasmarkú Rusztem pedig
a küzdésre rendezte hős híveit.
A várúr felé ment, s elindult vele
sok harcszomjú hős társa, hű embere.
Amaz meg, hogy adták a rossz hírt neki,
a nagyhírű Rusztemnek ront is neki;
de Rusztem husánggal megütvén fejét,
a földmélybe süllyedt a fő és fejék.
S a vár népe, hallván, mi történt vele,
nyomult és tolult már a harctér fele.
Az éj vaksötét volt, a kard villogott,
a föld mint badakhsán-rubin csillogott
csapások sokától: a vérben pirul;
a hajnal, hihetnéd, az égen kigyúl.
Tahamtan kezében husáng, kard, hurok:
erős kardja sok főt leszelvén suhog.
S a szép nap hogy elhagyta éj-függönyét,
s király-fénye Földtől Szurajjáig ért,
a várnépből addigra egy sem maradt,
de bénult, de elhullt a nagy harc alatt.
a hősök, kiforgatva minden zugot,
megölték, akit még találhattak ott.

folytatás