Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hetedik fejezet

Lakás, élelem, ruházat

A ház vagy állandó lakás Közép-Ázsiában ez ideig még ott sem tudott erős gyökeret verni, ahol a település már több száz év óta fennáll. A népesség egy része épít ugyan házakat, de ezekről azt tartják, hogy mogorvák és búskomorságot okoznak, s így a könnyű sátornak mindig elsőbbséget adnak. Ez okból főképpen csak az özbeg lakosoknál találhatunk építményekre, miknek előállítását ők a perzsa őslakóktól tanulták el; minthogy pedig ez utóbbiak építkezése sok tekintetben hasonlított a mai Irán lakóiéhoz, ennélfogva közép-Ázsia építészete a kezdetleges iránihoz s többnyire az új-perzsához is hasonló.
Ha egy házat akarnak építeni, legelőbb is az arra szánt talajt szokták egy nehéz fabutykóval megveregetni, s egyenlővé tenni. Alapot csak nagyobb épületeknél ásnak, míg közönséges mód szerint egy-két lábnyi magas töltést hánynak fel puha sárból, s miután az keménnyé száradt, rá rakják a falat, melynek közvetlen alapjául nád és fa szolgál, hogy az a földből felszivárgó nedvességet a falaktól visszatartsa. Az utóbbiak vagy timnek neveztetnek, azaz agyagból vagy kőből vannak, vagy pedig akcsubnak: ez vékony fagerendákból áll, melyeket rács alakban állítanak fel, s a közöket agyaggal és vályoggal tömik ki. A padlás szorosan egymáshoz csatolt gerendákból áll, melyek a szegényebbeknél pusztán maradnak, de a tehetősebbeknél bemázoltatnak, s gipsszel és mésszel vonatnak be. Az ablakok helyét apró nyílások pótolják, melyek nyáron nyitva állnak, télen pedig olajos papirosokkal vannak beragasztva. A fedél, mint Perzsiában, terüfokos és a forró nyári éjeken alvóhelyül szolgál.
Tulajdonképpeni kőművesek nemigen vannak, mert mindenki azt hiszi magáról, hogy van annyi építészeti tudománya, amennyivel egy szükségének megfelelő lakást építhet magának; minthogy pedig a mérőón még ismeretlen előttük, ne csodálkozzék rajta senki, ha a falak - melyek hol görbék, hol hajlottak, és vagy nagy kidülledésekkel, vagy bemélyedésekkel vannak ellátva - előbb-utóbb összedőlnek.
Egy ház belső elrendezése a következő: a főbejáratot képező széles kapun át egy fedett folyosóba jutunk, melyet dalonnak neveznek, A kaputól jobbra két vagy három nagyobb szoba van (mihmánkháne), melyek vendégszobákul szolgálnak, s amellett fegyvereket s egyéb, inkább használt házi szereket tartalmaznak, és ezek mellett még két kisebb kamara, éléstárak. Balra feküsznek a kocsiszínek és istállók, míg a bejárattal szemben, a dalon hátterében egy kis ajtó a belső szobákba vagy a háremrészekbe vezet. Ez utóbbiak többnyire ejvánok, azaz olyan szobák, melyek egy vagy két oldalról egészen nyitva állanak, s a legtöbbször egy kertre nyújtanak kilátást. Ezeket a városokban kedvenc nyárilakokul használják, és a bennük tartózkodás valóban igen kellemes, kivált éjnek idején, ha ágyunk fölébe pesekhánét, egy szúnyoghálóból készült, négyszögű sátrat állítunk; mert egészen a szabadban hűléseknek tesszük ki magunkat, melyek Közép-Ázsiában éppen úgy, mint Perzsiában is, felette veszélyesek.
Vidéken a házak szétszórtabban feküsznek. Minden udvar (havli), mely több részből áll, magas, bástya alakú védfallal van körülvéve, és egy kis erőd külsejével bír. Belseje mindig téres. Egyik felől az épületek állanak, melyek mindig alacsonyabbak, mint a védfal, másik felől a sátrak; mert az állandó épületek csak az állatok számára vagy éléstárakul szolgálnak. Imitt-amott a belső tér olyan nagy, hogy egy kis konyhakert is elfér benne.
A falon kívül, annak közelében, egy nagy víztartó van, melynek partjai platánokkal beültetve, nyáron át a legkedvesebb nyughelyül szolgálnak. Ezen fák Ázsia e részben kitűnően tenyésznek, s bámulatos magasságot, szélességet és magas kort érnek el, úgyhogy nem ritkán találhatunk olyanokat is, melyek három-négyszáz évesek, és a rekkenő nyári napokban üdítő árnyékkal kedveskednek. Az özbeg órákig elalhatik ott, mert míg a sűrű lombozatú korona a perzselő napsugaraktól védi, addig a platánok alól sohasem hiányzó szél tovakerget minden kínzó bogarat.
A ház bútorzata, mint Perzsiában is, szőnyegekből, nemeztakarókból, nagy, vörös színű ládákból, melyekben a ruhák állanak, néhány üstből s más konyha- és vízedényekből áll. A pompa és fényűzés teljesen hiányzik, s még azon újítások is, melyek néhanapján az ablakokon és ajtókon történnek, mind Perzsiából származnak, honnan azokat ügyes rabszolgák hozták be itt-ott. Európából csak úgy juthat el ide valami, ha előbb a török és perzsa műveltség csatornáján áthatol. és így minden a maga megszokott csigaútján hala; mert valamint hogy a perzsa az európai intézményeket csak a törökök után majmolja, úgy látjuk, hogy Közép-Ázsia népei meg csakis azt fogadják el, ami hozzájuk Perzsiából került.
A tatárok eledele kiválólag húsétkekből áll, sőt sok vidéken a kenyér, habár nem ismeretlen, mégis ritka csemege. Legkedveltebb húsnemű a juhhús, aztán a kecske-, marha- és lóhús; legkevesebbre becsülik a tevehúst. A lovat is mekruhnak (utáltnak) tartják imitt-amott a kegyesebbek, s húsát nem eszik, de vidéken türelmesebbek az emberek, sőt a torama, mely vöröshagymával, sárgarépával és tésztával vegyített, puhára főtt lóhúsból áll, igen kedvenc ételük. Sajátságos az, hogy a lóhús első leve még a tatár gyomor számára is nagyon erősnek és nehéznek látszik, s csak a második levét szokták használni. Némely vidékeken a ló beleiből hurkát készítenek, mely nyalánkság gyanánt szerepel, de azt mégsem tapasztaltam sehol, hogy ezen állat nemi részei oly kedvenc ételek lettek volna az özbegeknél, miként azt Perzsiában közönségesen állítják. Az igen kemény és szívós tevehúst előbb összedarabolják, s tésztatáskában megfőzik, és csak azután sütik meg zsírban. Ez a szomszának nevezett étel nem egészen íztelen, de a mi gyomrunknak olyan, mint egy ólomteher.
A mindenfelé általánosan kedvelt nemzeti étel a piláf vagy as volt, és az is marad, mely a perzsák és a törökök piláfjával ugyan rokon, de ízletességre azokat jóval fölülmúlja. Sokáig táplálkoztam vele, s készítéséből az európainak egy kis oktatást fogok adni. Felolvasztunk néhány kanálnyi zsírt (Közép-Ázsiában a kövér farkú juhok faggyúját használják) egy vaslábasban, s mikor egészen forróvá lett, apróra vágott húsdarabokat vetünk bele. Miután ezek félig megsültek, három ujjnyi vizet öntünk rá, s addig főzzük, míg a hús puhává lesz. Ezután borsot és vékonyra szelt sárgarépát kell ráhinteni, mindezekre pedig nyálkás alkatrészeitől megtisztított rizskását kell szórni. A rizsre aztán egy harmadrésznyi víz öntetik, s miután ezt a rizs felitta, a tüzet el kell fojtani, és a szorosan elzárt vasedényt addig kell a szénen tartani, míg a rizs, hús és sárgarépa a gőzben kellőleg megpuhult.
Egy félórai gőzölgés után a fedelet föl kell nyitni, és az ételt oly módon kell kitálalni, hogy a különböző rétegek a tálban is elkülönítve maradjanak. Alul lesz a rizs, mely zsírban úszik, efelett a sárgarépa, legfelül a hús, s ennél kell kezdeni az evést is. Ez az étel kitűnő, s az egyetlen, melynek sem a királyi asztalról, sem a legszegényebbek viskójából hiányoznia sohasem szabad. innen az afgánokhoz is elterjedett, s minthogy ez utóbbiak ismertették meg vele a perzsákat, ez okból Iránban kabulinak nevezik. Ha nem csalódom, a piláf eredeti hazája Közép-Ázsia, s onnan terjedt el széltében és hosszában Nyugat-Ázsiában.
A tatárok második nemzeti étele a böreg, egy levesfajta tésztatáskával, melyet apróra vágott hússal és fűszerekkel töltenek meg. Levesnek mondom, pedig ez az étel egymagában is elégséges egy egész ebédre, mert olyan mennyiségben élvezik, hogy mellette más ételekről könnyen lemondhat az ember. Ez az oszmánliknál is ismeretes tatár böreg név alatt.
Harmadszor, seöle, vékony rizsétel, hússal s aszalt gyümölccsel vegyítve.
Negyedszer, bulamuk, mely egyszerűen lisztből, vízből és zsírból készül.
Ötödször, mesztava, savanyú tejben főtt rizs, náyri étel, az előbbi pedig téli eledel.
Ezeken kívül készítenek még jarmát, mely ksává őrölt búza, tejben főve; gödzsét, mely pépforma étel Holcusorghumból készítve.
Általában véve a nehéz, erős és pikáns ételek a túlnyomók. Édeset nemigen esznek, mivel a cukor és méz náluk ismeretlenek; a különféle sirék (szörpök), miket szőlőfürtökből, dinnyéből s más gyümölcsnemekből készítenek, a konyhákban felette ritkán használtatnak. A kenyeret, mint Ázsiában mindenütt, itt is csak a napi szükségletre sütik. A tésztát nem nyújtják el oly nagyon lepénnyé, mint Perzsiában, hanem inkább hasonlít azon kerek, vastag kenyérnemhez, mely Erzerum körül található, s lavasnak neveztetik. Ezenkívül még van egy neme a zsírban sütött kétszersültnek is, melyet utazáskor használnak.
Italok tekintetében a letelepült közép-ázsiaiaknál a tea, a nomádoknál, különösen pedig a kirgizeknél a kumisz viszi a főszerepet. Az előbbiek nyáron át a zöld teát használják, mely a vért vékonyabbá teszi, s az emésztést elősegíti, télen pedig a fekete téglateával élnek, mely rendkívüli izgató hatása és fanyar íze miatt sokkal szenvedhetetlenebb, s bizonyosan veszélyesebb is. ezeken kívül még hűsítő italul használják az ajrant, mely vízzel föleresztett savanyú tejből s aszalt gyümölcsből készült különféle dekoktokból áll. A kávé egészen ismeretlen; mokka-nedv magában Perzsiában is csak a délen fekvő Farsz tartományban és Irakban a felsőbb osztályoknál tudott elterjedni.
A szeszes italok közül a bort és pálinkát a fővárosokban imitt-amott ugyan árulgatnak titokban a zsidó gyárosok, de a fogyasztók száma igen csekély. A szigorú iszlám törvények halálos büntetés terhe alatt tiltják a szeszes italok élvezetét, ámde ezzel még nem vették elejét a bűnnek. Aki izgató szert kíván, mákonyhoz, tirjákhoz vagy más narkotikus méreghez folyamodik, és ennélfogva, hogy egy kis bajon segíthessenek, egy nagyobbnak tárnak ajtót és kaput, mely a legtöbbnek, aki ráadja magát, életébe kerül.
Közép-Ázsia lakóinak szegénysége leginkább öltözetükön mutatkozik, s a szemnek igen nehezére esik, hogy az egyszerű gyapotkelmékhez vagy a kiáltó színű selymekhez szokjék, miket az egész világ, férfi és nő, ifjú és öreg visel. Posztót vagy más európai gyártmányt, mint a fényűzés netovábbját, csakis rendkívüli ünnepélyek alkalmával, a gazdag és előkelő hivatalnokokon láthatunk. Máskor, akár tél van, akár nyár, csak a már említett aladzsát láthatjuk, és a különböző évszakok öltözetei közt levő különbség csak abban áll, hogy azokat kevesebb vagy több gyapjúval, vászonnal vagy prémbőrrel bélelik. Öltözetük szabálya is, mondhatnám, Ázsia minden bennszülött népei között a legkezdetlegesebb. A test növését kiemelni, célszerűen és ízlésesen öltözködni senkinek se jut eszébe. Csak arra törekszenek, hogy befedjék vagy bebónyálják magukat, s a perzsának tökéletesen igaza van, ha durva szomszédait azzal gúnyolja, hogy az egész nemzet ágytakaróba burkolva jár. A ruhatár fődarabját a csapan (felsőruha) képezi, mely ami hálóköpenyünkhöz hasonlít. ezt Khívában eléggé testhezállóan szabják, de már Bokharában olyan bő, hogy két ember is beleburkolózhatik, Kokandban pedig a legbővebb. A látvány, midőn egy férfit ebben a kaputforma, redős, dagályos öltözetben ide s tova tipegni látunk, nagymértékben komikus, és habár azt fel is tudnám fogni, hogy valaki melle körül oly sok ráncot csináljon, hogy azokban egy egész konyhakészletet, úti készlet és két napra való élelmiszert elrejthessen, az mégis talány maradna előttem, hogy az ujjak miért két akkora hosszúságúak, mint a karok, s voltaképpen miféle előny az, ha az ujjak felgyűrése által a karokon nagyobb ruhatömeg támad. A csapan alatt nyáron jektejt (vékony alsóruha) viselnek, ez alatt pedig bokáig érő inget, mely az Ázsiában szokásos többi ingtől abban különbözik, hogy nyílása a bal vállon s nem elől van, és egészben véve egy zsákhoz hasonlít. Feltűnő, hogy a turkesztániak éjjelre kihúzzák az ingujjakból karjukat, s összeguggoltan, mintegy vászontokban alusznak. Télen ez öltözetet még egy csekmennel, egy durva kelméből készült, széle öltönnyel szokták növelni, s imitt-amott, főképp Khívában, hol a hideg nagyobb, idétlen, vastagon vattázott nadrágot is hordanak.
A föveg Khívában a telpek, egy kúp alakú, széles, igen nehéz nemezkalap, Bokharában pedig közönségesen a turbán, mely a balról lecsüngő csokor és a felkötés ügyes módja miatt felette regényesen hat. Kokandban még ezelőtt húsz évvel is egy kicsi vékony sapkát viseltek, de az újabb időben a bokharai műveltség a turbán által kiszorította ezt. A lábviseletben a Bokharában és Kokandban készült férficsizmák a legjobbak. A bőr jó, az alak is elég szép, csakhogy a vékony hosszú sarok miatt felette komikus, mert a sarok vége nem szélesebb egy szeg fejénél. Az előkelőbbek egy szattyánbőrből (meszt) készült harisnyanemet viselnek, s ezen pedig feslő sarukat, melyek közül a legjobbak Szamarkandban készülnek.
Ami a nők viseletét illeti, úgy látszik, abban még inkább kerülni akarnak minden közeledést a pompa, fényűzés és feltűnő külső felé, mint a férfiruhákban. Pongyolában a nők nyáron át egy hosszú, bokáig érő inget viselnek, melynek hátsó részét durva vászonból készítik. éppen így a nadrág térdig érő felében vászonból, az alantibb része pedig, mely szorosan simul a bokákhoz, kartonból vagy más színes kelméből készül. Télen a nők ingen felül még egy vagy két vastagon vattázott öltönyt viselnek, melyek a cipő körül egy kendővel meg vannak erősítve. A házon kívül mindezek fölé egy férfikabáthoz hasonló hosszú ruhát vetnek, melybe a nő magát egészen beburkolja, s kebelén mind a két kezével összetartja. lábaik esetlen csizmákkal vannak fedve. Valóban nem képzelhetünk szomorúbb látványt, mint amikor Közép-Ázsiában a városi nőt e visszatetsző öltözetben járkálni látjuk. Minden figyelmét arra kell fordítania, hogy az öltöny kezeiből ki ne csússzék, mert becstelen dolognak tartják az alsóbb ruhákat mutogatni, s jóllehet a durva lószőrfátyol a legmerészebb pillantást sem engedi áthatolni, mégis mindig fél, hogy a járókelők tekintetét magára vonja.
Vidéken a viselet sokkal szabadabb. A nők nagyon ritkán, a leányok pedig soha sincsenek elfátyolozva. Az öltöny rövidebb, s csak a vállra van vetve, míg a cipők, vastag sállal körülkerítve, annak ide s tova lebegő végei által meglehetősen szép színezetet nyernek. Fájdalom, e türelmességet a vidéken csak Khívában és Kokandban gyakorolják. Bokharában az iszlám polgárosultság érvényre juttatta zsarnoki törvényét a nők felett, és csak ritkán akadunk egy-egy kivételre.
A férfiaknál ékszerül szolgálnak a kosbagról lecsüngő tárgyak, mint jó kések ezüstös vagy másképpen díszített nyelekkel, arannyal hímzett zsebecskék teának, borsnak és sónak; továbbá gyűrűk, teszbih (olvasó), néha pecsétnyomók, de csak ritkán karperecek, arany- és ezüsttokok amulettek és órák számára, mely utóbbiak, mint különös fényűzési tárgyak, csak az előkelőknél találhatók. A nők ékszereiről a lakodalmi szokásoknál már tettünk említést.
Tehát kényelmet vagy fényűzést Közép-Ázsiában hiába keresünk akár a házban és háztartásban, akár az élelemben és ruházatban. Itt minden az ősrégi szokások és erkölcsök bélyegét viseli, s minden hű akar azokhoz maradni. A kormány a mollákkal vállatvetve dolgozik azon, hogy a dolgok státus quója fenntartassék, főképpen azáltal, hogy a külföldi termékek bevitelét törvényellenesnek nyilvánítja, s a vásárpiacról azokat kiszorítani törekszik, mert félnek, hogy Turkesztán lakóinak a nem annyira természet okozta, mint inkább a társadalmi viszonyokból folyó szegénység igen érezhetővé lesz. Pedig ez mégis hiú törekvés! A vasutak és gőzösök még a puszta vidékeken is végigdörögtetik hatalmas vétójukat a visszamaradás ellen. A hajók, melyek az indiai tengeröblöt, a Fekete- és Kaspi-tengert, az Aral-tót, a Volgát s újabb időben a Jaxartest is szeldesik, Közép-Ázsiát a nyugati világhoz tetemesen közelebb hozták. A gőzmozdonyok, melyek délen Lahore-ig, északon Nyizsnyij Novgorodig rohannak tombolva a keletiek nagy bámulatára, távol vannak ugyan az Oxus és Jaxartes belföldeitől, mindazonáltal a közlekedésre jelentékeny befolyást gyakorolnak. Az özbeg kereskedőnek csak Orenburgot és Pesavert kell elérnie, s már Pétervár, Bombay s egész Európa nyitva áll előtte.

 

Nyolcadik fejezet

Fővárosi élet Bokharában

"Hadzsi, te sok országot láttál már; mondd csak, van-e a világon még egy város, melyben oly kellemesen lehet élni, mint Bokharában?" Ez volt a kérdés, mellyel a tatár fővárosban oly gyakran alkalmatlankodtak nekem azok is, akik már többször meglátogatták Indiát, Perzsiát és Törökországot. Hogy mit felelhettem ilyen esetekben, könnyű átlátni. Az ilyen kényes természetű kérdések épp annyira zavarba ejtik az utazót Párizsban, Londonban és Pétervárott, mint Konstantinápolyban, Teheránban és Bokharában. Hiúságot mindenütt találhatunk, s habár egy és más tekintetben elismerik is az elsőbbséget, mégis városok és országok éppen úgy, mint egyesek, mindig törekszenek bizonyos tulajdonságokat kiemelni, melyekben fölülmúlhatatlanoknak tartják magukat. Ezen előjogok egy összehasonlító átnézetnél gyakran kicsinyesek és nevetségesek, de csak világpolgárok tesznek összehasonlító átnézeteket.
Bokhara, a tatár műveltség e központja, kétségkívül sok olyannal bír, ami egy fővárosra emlékeztet, főleg az idegenre nézve, aki hetekig tartó pusztákon és sivatagokon jutott oda. A fény, melyet lakásban, öltözékben és életmódban űznek, összehasonlítva nyugat-Ázsia városaival, alig méltó említésre; mégis van benne valami sajátságos, s a legkevésbé sem lehet csodálnunk, ha a szokás és önszeretet a bokharaiakat büszkévé teszi fővárosukra.
Az agyagból és fából épített házak, görbe és meszeletlen falaikkal, még komorabb képet mutatnak, mint más mohamedán városok házai. Ha az alacsony ajtón át az udvarba lép az ember, azt hiszi, hogy egy várba jutott. Minden oldalon magas védfalak emelkednek, nem annyira a tolvajok ellen, mint inkább a szomszédok kacsintgatásai ellen. Bokharában a távolból vetett pillantást is megbecstelenítőnek tartják. Az egyes szobák száma a tulajdonos vagyoni állása szerint változik. A nagyobb rész a háremet foglalja magában, melyet itt enderunnak (belső hely) neveznek, továbbá a kisebb vendégszobát és az elfogadó termet; ez utóbbit, a ház legtágasabb részét, leginkább felékesítik; mint minden szobának, úgy ennek is kettős padlása van, melyet lomtárnak használnak. A padozat téglákkal és kövekkel van kirakva, és csakis körös-körül a falak hosszában borítja szőnyeg. Az egyik szegletben egy kivájt négyszögű kő van felállítva, hogy a szent mosakodást a szobában nyugalmasan lehessen végezni; ez olyan szokás, ami egyetlen mohamedán országban sincs meg.
A falakon nincs valami különös díszítmény, csakis azt ékesítik festett virágedények és arabeszkek, mely Mekka felé mutat.
Az ablakok egyszerű nyílásokból állanak, kétfelé nyíló fatáblákkal; üveget sehol sem lehet találni, s még annyi fáradságot is kevesen vesznek maguknak, hogy zsírba mártott papírt használjanak. A bútordarabokat, melyek egész keleten ritkák még, itt nevükről is alig ismerik; s nem is igen csodálkozhatunk ezen, mert gyakran magam is hallottam Európában megfordult keletieket így beszélni: "Nem esztelen-e a frengiknek az a szokása, hogy szép, tágas szobáikat egy csomó asztallal, kanapéval és egyéb eszközökkel úgy megtömik, hogy alig marad nekik annyi hely, ahová kényelmesen leülhessenek?" (Tudniillik a földre.)
A fényűzés a ruházatban egészen megfelel a háznak és berendezésének; posztót igen ritkán lehet találni, és azt a kán csakis mint különös ajándékot osztogatja főbb hivatalnokainak. különböző minőségű aladzsát (gyapotkelme) használnak ruházatul minden osztálybeliek, a királytól le a dervisig, télen és nyáron. Bár a bokharai felsőruha alakja mindig hasonlít egy bokáig érő hálóköntöshöz, szabásában, ujjában, nyakában és szegélyében mégis van időnként némi kis változás, mely megfelel a mi divatunknak, s melyre éppoly szigorúan ügyelnek Bokharában, mint Párizsban. Egy dendi Bokharában igen ügyel, hogy turbánja a szokott divat szerint legyen ráncolva, minthogy ez jó ízlésről tanúskodik. Különös gondot fordít sáljára, úgyszintén kosbagjára; ez utóbbi egy több ágból álló bőrdarab, amelyen egy vagy két kés függ hüvelyével együtt, egy kis teazacskó, egy mivszak (fogtisztító) és egy bőrzacskó a rézpénz számára stb. A közép-ázsiainak ez nélkülözhetetlen kelléke, és az egyes tárgyak minősége és becse után ítélik meg az ember állását, jellemét és neveltetését.
Aki Bokhara fashionable világát akarja látni, az pénteken délelőtt 10 és 12 óra között álljon meg azon utcán, mely a Der-i Rigisztántól a Meszdzsid-i kelánhoz (nagymecset) visz. Ekkor szokott az emír nagyjai kíséretében, teljes díszöltözetben a pénteki imára menni. Mindenki legjobb ruháit ölti magára, s lovát, mely itt a fogatokat helyettesíti, a legfényesebben díszíti fel. A bő, kemény és rikító színű atresz (selyem)-ruhák feltűnő ellentétben állnak a sarkantyús, hosszú csizmákkal. igen komikus az a vánszorgó, jobbra-balra himbálódzó járás, melyben mindannyian ki akarnak tűnni. Azt az ingadozó és csoszogó járást (reftár-i khiraman), melyet kelet költői oly bájteljesnek találnak, s melyet a szellőtől megmozgatott ciprus hajlongásaihoz hasonlítanak, Perzsiában és itt igen gondosan tanulmányozzák. Előttünk, európaiak előtt egy ilyen divatfi úgy tűnik fel, mint egy hízott lúd, mely bicegve megy haza a mezőről; mégsem kellett volna nevetségessé tennem, mert a mi feszes és gyors mozogásunk éppen annyira visszatetszik a keletieknek, s udvariatlannak kellene lennem, ha felhoznám azt a hasonlatot, melyet ők miránk alkalmaznak.
Nem kevésbé feltűnő Bokharában az, hogy a férfiakat bő és világos, a nőket szűk és sötét ruhában látjuk. Bokharában, ahol az iszlám a keleti műveltség ősi bélyegét a leghívebben megtartotta, a nőknek, a keleti törvényhozás e mártírjainak, a legrosszabb dolguk van.
Törökországban a keresztény elemekkel való érintkezés máris sokat változtatott, és a jasmakot (fátyol) inkább tekintik az öltözék kiegészítő részének, mint valami bilincsnek. Perzsiában még eléggé el van ugyan takarva a női világ, de mégis kiáltó színű csaksurt (nadrág és harisnya egy darabban) viselnek, és a rubendet (vászonlepel, melyen a szemek számára háló van) aranyos boglárok díszítik. Bokharában még semmi nyomát sem lehet észrevenni efféle türelmességnek. Itt a nőknek semmijük sincs, amit ékességnek és díszítménynek nevezhetnénk. Az utcán sötétkék, hosszú kabáttal tekerik körül fejüket, annak üres ujjai hátra vannak akasztva, úgyhogy kissé hátulról tekintve, Bokhara szépeit az ember hajlandó lenne vándorló ruhatartónak nézni! Az ábrázatot s még a mell nagyobb részét is egy lószőrből szőtt fátyol fedi, egy olyan szövet, amelyet nálunk, Európában, még szitának is igen rossznak tartanának, és ennek az arccal és az orral való érintkezése bizonyára nem lehet kellemes. A lábbeli idomtalan, nehéz csizmából áll, melyekben a szegény női lábacskák egy csomókapca között rejtőznek.
A efféle öltözék nem nagyon csábító, és még ebben sem szabad igen gyakran az utcára menniök. előkelő és jóhírű nőknek sohasem szabad a bazárt és nyilvános helyeket látogatniok; a bevásárlásokat a férfiak teszik, a ha rendkívüli látogatások ki is csalják őket, úgy illik, hogy mint szegények és öregek tűnjenek fel. Azt kívánni. hogy egy 18 vagy 20 éves ifjú nő, pezsgő életerővel, elfedve, botra támaszkodva járjon, csak azért, hogy öreges külsejével bizonyos tekinteteket kikerüljön - ez valóban a zsarnokság és képmutatás netovábbja! Az erkölcsösségről ilyen téves fogalmakat az egész keleten többé vagy kevésbé mindenütt találhatunk, mégis sehol sincsenek olyan lázító példái a keleti szélsőségnek, mint Bokharában, az óiszlám műveltség székhelyén.
Konstantinápolyban s Törökország más városaiban is vannak bizonyos szejr jerik (sétatér), hol a nők, bár csendesen és elrejtve, de mégis élvezik bizonyos mértékben a férfivilág társaságát. Teheránban, Iszfahánban, Sirázban szokás az, hogy a felcicomázott nők pompás lovaikon a város környékén fekvő búcsúhelyeket meglátogatják. A szent sírja rendez-vous hellyé lesz, és imák helyett gyakran mondanak egymásnak szerelmi vallomásokat. Bokharában mindezeknek még az árnyékát sem lehet észrevenni. Sohasem láttam együtt egy férfit és egy nőt nyilvános utcán, az emberek kikerülik saját házastársukat is (ami talán nálunk Európában, sokaknak tetszenék), mert minél kevesebbre becsülnek egy nőt a nyilvános helyen, annál nagyobb a tisztelet, melyet iránta tanúsítanak, és ismeretes dolog, hogy ha az emír nejei valahol megjelennek, a férfiak mindegyikének gyorsan távoznia kell onnan.
Hogy miféle társasági élet lehet ilyen viszonyok között, mindenki könnyen elgondolhatja. Ahol annyira el van különítve a két nem egymástól, ott a társadalom sohasem mutathat örvendetes látványt; minden mesterkélt, tettetett, minden elnyomott azon természetellenes törvények alatt, melyeket, isten parancsaként lévén fölállítva, szigorúan meg kell tartani.
Ha a nyilvános életet akarjuk tanulmányozni, először a teabódékat kell fölkeresnünk, melyek a különböző osztályok gyűlhelyei. A bokharai vagy a közép-ázsiai általában, ha nincs valami különösen sürgős teendője, bizonyára nem tud elmenni két vagy három teabódé mellett egymás után. Mint már mondottuk, mindenki magával hordja teazacskóját, melyből, midőn belép. egy bizonyos adagot átnyújt a hely tulajdonosának, akinek a fő keresete inkább a meleg víz, mint a tea eladásában áll. Nappal s főleg nyilvános helyeken csak könnyű, cukor nélküli teát isznak, egy vagy két gulcse kíséretében; ez juhzsírból és lisztből készült pogácsa, melynek előállításában Bokhara kitűnik. Minthogy a tea megfúvását, bárminő meleg legyen is az, a legnagyobb illetlenségnek, sőt véteknek tartják, a közép-ázsiai addig himbálgatja a csészében kedvenc italát, míg megiható lesz. A jobb könyökét a bal kezére támasztva, különös bájjal kell a csészét rázogatnia, hogy illedelmes embernek tartsák, és egy cseppet sem szabad elöntenie. Órákon át képes csevegni a bokharai egy ilyen teakörben, és amilyen kevéssé fárasztja ki a társalkodás, éppoly kevéssé van ellenére a végtelen teaivás, s előre lehet tudni, mennyi idő szükséges, hogy bizonyos teanemeket végigizzadjon. Valahányszor a kanna kiürült, a kifőzött tealeveleket körbe nyújtják, s csak annyit szabad venni belőle, amennyit két ujj között meg lehet fogni, minthogy ezt e hivatott teaivók valóságos csemegének tekintik.
nagyobbszerű időtöltések azok a kirándulások, melyeket a város környékére tesznek, részint a szentek sírjaihoz, részint a szentség hírében álló bizonyos isánok (hitfőnökök) khankájához (klastrom), vagy a Derváze-Imám közelében fekvő Csiharba-Abdullah-Khanba. Az elsőfajta kirándulásokat zijáretnek (búcsújárásnak) nevezik, de a vallás mégis igen gyakran csak cégér, s ha elmondanak is néhány rövid imát, a teljesített kötelesség kontójára nemsokára a legaljasabb vétkeket követik el. Perzsiában, főleg Iszfahán némely városrészeiben, gyakran részesültem abban a lázító látványban, hogy az emberek a benső áhítatosság után azonnal a leggyalázatosabb tivornyába rohantak, de Bokharában tett tapasztalataim mégis árnyékba borították a perzsák bűneit. De hogyan is lenne másképpen? Ott, hol a szűziességet és erényességet a tökéletességnek oly túlzott és nevetséges fokára akarják emelni, múlhatatlanul a legélesebb ellentét szélsőségébe kell esni.
Egy khanka meglátogatása költségesebb élvezet, mint a búcsújárás egy sírhoz. Valamint a meghalt, úgy az élő szenteknek is vannak bizonyos fogadónapjaik. Ott őszentsége utódai azok, akik az adót elfogadják, s itt azon szerencsében részesül az ember, hogy maguk a szent kezek ürítik ki a zsebeket. Az isán mindig komorabb kedélyű látogatás alkalmával, mint rendesen, és amint szent szeme már a vendég külsejéről fölismeri az elveendő ajándék mennyiségét, épp azon mérték szerint szokott hosszabb vagy rövidebb áldásokat is mondani. ilynemű jelenetek engem, ki mint alárendelt néző szerepeltem, mindig érdekeltek, és egyet, amelyen szívemből hosszasan nevetem, sohasem fogok elfeledni.
Bokhara környékén betértem egy hitfőnökhöz, hogy áldást és egy kevés pénzsegélyt kérjek tőle. Az elsőt csakhamar megadta, de a másodiknál vonakodott. Ekkor jelentkezett egy turkomán, hogy egy áldóimát nyerjen; bebocsáttatott; őszentsége a legnagyobb buzgósággal tette meg a hókuszpókuszt; a turkomán úgy ült ott, mint egy ártatlan bárány, és miután hathatósan meg lett lehelve, pénzzacskójába nyúlt, amelyből néhány darabot, anélkül, hogy megszámlálta vagy megnézte volna, az áldó kezeibe tett.
Én láttam, hogy az utóbbi miként dörzsölte meg ujjai között az ajándékot, s valóban meg voltam lepve, amikor intett nekem, és a pénzdarabokat a turkomán jelenlétében, anélkül, hogy csak meg is nézte volna, átadta. Ez mégis nagylelkűség, fogják mondani némelyek. Igen, én is úgy gondoltam egészen addig, míg a bazárba mentem, ahol egy kenyérárus a pénzdarabok egyikét mint hamisat nem akarta elfogadni; erre előmutattam a többieket, s mindegyiket rossznak és értéktelennek találta. Az éppoly ravasz, mint babonás nomád a nem valódi ércet már fogásáról megismerte; engem tettek vele szerencséssé, és a kettős gazságnál én voltam az utolsó megcsalatott.
Midőn a város környékére kirándulásokat tesznek, a jobb birtokosok konyha- és teaeszközeiket is magukkal szokták vinni. Mások az ilyen összejövetelekre alkalmas helyiségeket keresnek fel. Amilyen kevéssé szeretnek az út közelében telepedni le, éppen annyira igyekeznek, hogy a bódéban a lehető legjobban el legyenek rejtve. Minthogy az a szokás, hogy minden elmenőt, bárminő állású és korú is, különbség nélkül az evéshez és iváshoz meghívnak, ezért jogosan tartanak attól, hogy a szokásos köszönés: "Khos!" (jó) helyett sok résztvevőt találnának. Valakit meg nem hívni, rút véteknek tartják, azonban csak egyes vidékeken szokták feltétlenül elfogadni a felszólítást. A legnagyobb és mégsem igaz vendégszeretet e szabályai mindkét félre nyomasztók és kellemetlenek, és a meghívó megütközött, sőt, mondhatnám, zavart arcvonásai előttem mindig furcsán tűntek fel. Általában ezen egyes körök tekintete igen szomorú vidámság képét mutatja fel. Ámbár nincsenek szűkében a nyers élceknek, nevetéseknek és kiabálásoknak, de mégis ott, ahol a társaság koronája, a nő hiányzik, ott minden hiábavaló, ott nem lehet és soha nem is lesz valódi élet.
Ha nem csalódom, a Csiharbag-Abdullah-Khan még a legtöbbet tud felmutatni abból, ami egy nyilvános mulatóhelyet jellemez. Ez egy magas fáktól elég jól beárnyékolt hely, melyen át egy csatorna folyik, partjain pénteken délután szoktak megjelenni nagyobbrészt a számos medresze növendékei és a tehetősebb osztályok ifjai. Mint mindenütt, úgy itt is nélkülözhetetlen a teaedény, de mint egyedüli nevezetessége a helyiségnek, érdekessé teszik a kosviadalok, melyeket itt szoktak tartani.
Az erős és fölizgatott állatok vad egymásra rohanása, a két homlok hatalmas összeütése, de főleg a kísérlet, hogy ellenüket visszataszítják, olyan látványt nyújtanak, mely a bokharait és minden közép-ázsiait szerfelett gyönyörködtet. Ami a bikaviadal Spanyolországban, ami a lófuttatás Angliában, az Turkesztánban a kosok küzdése. A kosokat erre betanítják, s valóban feltűnő, hogy ezen állatok némelyike minként áll ki száz lökést is. Amint az állatok a színkörben megjelennek, a közönség fogadásokat tesz, hogy egyik vagy másik kos hány ütést fog kiállani. A gyengébb néha visszavonul, de igen gyakran az egyik vagy másik viaskodó összerogyásával végződik a harc, ami a koponya szétzúzása miatt következik be. Szörnyű látvány, mégsem annyira Tatárország közepén, mint nálunk, Európában, ahol efféle játékok még vannak, és amelyekben némely művelt nyugati országok még időtöltést találnak.
A bokharai fővárosi élet külső színezetét a következő rövid vázlatban kísérlem meg ecsetelni. Reggel - gondolom, még napfeljötte előtt, minthogy vallásos kötelezettségének mindenki kora reggel tesz eleget - lehet egyes egyéneket találni, akik félig álmosan, félig megmosdva, félig felöltözve, a legnagyobb gyorsasággal sietnek a mecsetbe, mert az elkésés nemcsak szégyent, hanem büntetést is vonna maga után. E vakbuzgók gyors lépéseikkel felkeltik a részint utcazugokban, részint trágyadombokon alvó kutyákat, melyek mellett konstantinápolyi testvéreiknek még fejedelmi külsejük van.
A kutyákkal egyszerre ébrednek fel a tatár főváros páriái, akik semmivel sincsenek jobban elszállásolva. Azon szerencsétleneket értem, akik gyógyíthatatlan fehér rühvel borítva, az utcaszegleteken, nyomorúságos sátrak alatt laknak. Perzsiában is vannak ilyenek, de távol a városoktól és falvaktól, itt pedig az egészségügyi szabályok hiánya miatt a város közepén tűrik meg őket; sorsuk mégis a legborzasztóbb, ami csak földi halandót érhet, s legnagyobb szerencsétlenségük az, hogy még sokáig élnek. Míg az anya átokban nemzett gyermekét rongyokkal takarja be, az apa, többnyire elrútított sarjadékaival, az út mellé ül, hogy az elmenőktől alamizsnát kérjen.
Miután a nap ezen irtózatos látványokat már eléggé megvilágította, a város is minden részében lassan föléledni kezd. Az emberek csoportosan térnek haza a mecsetből, és már találkozhatunk a minden kapun benyomuló szamárcsordákkal is, a melyek fával, gabonával, fűvel, nagy tejfazekekkal és tejfölösedényekkel megterhelve, a legvegyesebb zűrzavarban mozognak a szűk és görbe utcákon. A hajcsárok rikoltásai közé vegyülnek a vásárlók, és eladók alkudozásai és a szamarak erős "iá"-jai (amikről ezek az állatok Bokharában mindenfelé híresek).
Első tekintetre azt hinné az ember, hogy itt a forgács tejjel, a fű tejfellel, a szén gabonával, a selyembogárgubó savával tutti fruttiként tálaltatik fel. De nem, semmit sem öntenek el, semmit döntenek fel. A hajcsárok ugyan testvériesen el szokták egymást páholni, mégis minden sértetlenül lejut rendeltetése helyére. Napföljötte után egy órával már sirsaj (tejes tea) csészéje mellett ül a bokharai, amely italt a fekete, dohányhulladék forma téglateából főzik, s tejjel, tejföllel vagy megsózott juhzsírral dúsan megfűszerezik. A tatárok e kedvenc italát, melybe egy csomó kenyeret aprítanak, inkább levesnek lehetne nevezni, s mindamellett, hogy ízét olyan jónak mondották nekem, mégiscsak nehezen tudtam megszokni.
A tea után megkezdik a napi munkát, s az utcákon bizonyos élénkségeket lehet észrevenni; hordárok nagy csomagokkal megrakva sietnek a bazárba. Ez a zsibárusok portékája, kik áruikat minden este összecsomagolják, s hazaviszik. Itt hosszú sor üres, két púpú tevék vezetnek a karavánszerájba, melyek közép-ázsiai termékekkel megrakva, minden irányba szét fognak menni, ott Oroszországból érkezik egy nehéz karaván, a vámszedők és társaik kémlő szemétől kísérve, mert a hosszú csomagok hitetlen kezek által előállított becses termékeket tartalmaznak, melyeket a nemes Bokharában kétszeresen kell megvámolni. Nemzet- és valláskülönbség nélkül sietnek a kereskedő a karaván után, s az új árucikkeket gyakran már a kicsomagolás előtt elárusították, és az ilyen percekben afgánok, perzsák, tadzsikok és hinduk sokkal felindultabbaknak látszanak, mint a mi börzehőseink Párizsban, Bécsben, majnai Frankfurtban stb.
Csak a kirgiz, ez a pusztáról megérkezett tevehajcsár, a legnyugodtabb mindegyik között. Ő egészen meg van zavarodva, és nem tudja, hogy az agyagkunyhók fényét, a ruházatok színét vagy a hullámzó tömeget bámulja-e. Előttem mindig a legmulatságosabbnak tűnt fel az, hogy a bokharai az ő nagyvárosi minőségében miként gúnyolja e nomádokat, és az ő finom szokásai és műveltsége által miként akarja megszégyeníteni a puszták fiának darabosságát.
A déli órákban (csak a nyári időszakról szólok, mert a télről nincs személyes tapasztalatom) valamivel csendesebb lesz az utca és a bazár. A víztartóedények és a csatornák partjain a szent mosakodással foglalkoznak az igazhivők. Míg az egyik izzadt és mocskos lábait mossa, a legközelebb álló ugynazon vizet már szájmosásra használja, a harmadik pedig éppen szomját enyhíti azzal. A víz, amely több mint 120 pintből áll, az iszlám rendelete szerint vak, azaz piszok és szenny elenyésznek benne, s az igazhivőknek az a kiváltságuk van, hogy minden mocskot úgy élvezhetnek, mint tisztát. A mecsetbe menés után minden újraéled, másodszor térnek a napi munkához, ez erőre és tartósságra nézve meg sem közelíti az elsőt. A muzulmán lakosság korán megszűnik munkálkodni, csak a zsidók és hinduk foglalkoznak hosszabban; az előbbiek, akik itt nagyobbrészt selyemfestők, félénken és remegve mozognak az utcákon, megrettentve a hosszú és nehéz szolgaság által; az utóbbiak folytonosan futnak ide s tova, mintha őrültek volnának, és bátor magukviselete azt bizonyítja, hogy hazájuk nincs távol, s nem régen volt, midőn ők is saját kormánnyal bírtak.
Három óra van naplemente előtt. A társaság java a khankába (klastrom) megy, hogy ott vallásos irodalmi élvezetben részesüljön. Ez a Mesznevinek, egy költeménynek nyilvános felolvasása, amelyet a nap ezen óráiban begyakorlott olvasók tartanak a khanka előcsarnokában. A kelet bölcsészete remekműve a földi lét felőli elmélkedésben igen sok felemelőt tartalmaz, versezete stílusa és hasonlatai valóban elragadó szépek, de a hallgatók Bokharában nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt megérthessék, és lelkesültségük mindig csak színlelt. Ilyen körben gyakran volt oldalam mellett egy férfi, aki entuziazmusában mélyen felsóhajtott, és ordított, mint egy bika. Egészen el voltam bámulva, és amint később jelleme felől tudakozódtam, hallottam meg, hogy ő a legzsugoribb fösvény, akinek több háza van, és mégis egy fillérét bukfencet hányna. Mindenki távol van attól, hogy életét az olvasmány szelleméhez idomítsa, de mégis szokás az, hogy a szavak szépsége megragadja őket. Mindenki tudja, hogy szomszédjának sóhaja és fölkiáltása hamis, de mégis vetekednek a lelkesültség nyilvánításában.
Még mielőtt a lemenő nap utolsó sugarai elenyésznének a nyugati homokpusztában, a tatár főváros már nyugodni kezd. A beálló hűvös idővel eltűnnek a fojtó porfellegek. Sok ház előtt, ott, hol a csatorna vagy a víztartó közel van, öntöznek és sepernek. Leülnek az árnyékba, hogy bevárják az esti imára való ezánt, ami után valóságos csend áll be, mert azonnal mindenki a hatalmas piláftál körül ül, s miután a gyomrot, e nehéz és kövér étellel megtömték, elmúlik a sétára menés kedve. Naplemente után két órával minden utca kihaltnak látszik. A sötét éjben csak a fel- és lejárkáló mirsebek (éjjeli őrök) nehéz léptei visszhangoznak, kik a legszigorúbb rendőrséget képezik a tolvajok és szerelmi kalandok ellen, s a legbecsületesebb embert is elfogják, ha háza küszöbét átlépte azután, hogy a fejedelmi takarodó trombitái mindenkinek alvást parancsoltak.
Azt, ami a bokharainak e városi életben annyira tetszik, s ami őt oly elfogulttá teszi fővárosa előnyei iránt, könnyű kitalálni. Nem egyéb ez, mint az életmód megszokott egyszerűsége, melyben még kevés a fényűzés, és amelyben a külső formaságok csak kevésé teszik észrevehetővé az osztályok közötti különbséget. E belenyugvás az egyenlő szegénységbe, vagy jobban mondva, a látható vagyonkülönbség hiánya Bokharát sok ázsiai szemében igen kedves hellyé varázsolja. Teheránban egy perzsával találkoztam, aki tizenöt évig rabszolga volt Bokharában, és mégis, síita hazájában rokonai között a tatár főváros után sóhajtozott és epedett. Kezdetben tetszett neki a perzsa székhelynek európai fényűzési cikkekkel kirakott bazárja, mert gyermekesen örült annak; de később látta, hogy a gazdagok milyen vásárlásokat tesznek, és hogy őt, szegényes gyapotruhában itt mindenki miként vetette meg. Nem csoda tehát, ha arra a helyre vágyott vissza, ahol , semmi nagyobb földi kényelmet nem ismerve, szívében egyetlen tövist sem érzett.

 

Kilencedik fejezet

Rabszolgakereskedés és rabszolgaélet Közép-Ázsiában

Az utolsó ágyúlövés, melyet a győzelmes unió-harcosok szeparatista testvéreik ellen elsütöttek földgömbünk nyugati oldalán, hatalmas rést tört a rabszolgakereskedésben, ha nem döntötte is azt romba egészen. Nagy-Britannia lobogói Kelet-Afrika vizein s az egész Kazukázusnak iménti meghódítása Oroszország által, ezen utálatos kereskedésnek Nyugat Ázsia mohamedánjainál is meglehetősen szárnyát szegték. A tunya, elpuhult keletiek még sokáig fognak Európa humanitárius törekvéseire keserű haraggal tekinteni, de az emberek vevése és eladása mégis mindenütt bizonyos tartózkodással történik, mindenütt az európaiak előtti szégyen vagy inkább félelem miatt.
Korlátlanul és akadálytalanul ez a kereskedés csakis Közép-Ázsiában található még meg. Itt, az ázsiai durvaság és barbarizmus ősi székhelyén, még most is minden évben ezrével esnek a rabszolgakereskedésnek a legkeservesebb áldozatul. Nem gyámoltalan és az emberiség legalsóbb lépcsőjén álló négerek azok, hanem olyan nemzet tagjai, mely magas műveltsége miatt már ősidőktől fogva híres volt, s e szerencsétleneket a jobb műveltségi állapotok tűzhelyétől, családjuk köréből hurcolták rabszolgaságra. Szívszaggatóbb és elszomorítóbb a közép-ázsiai rabszolgaélet képe, mint az, melyet egy szellemdús amerikai írónő vázolt a négerek sorsáról saját honában, s minthogy Európa ama távoli vidék szerencsétlen viszonyairól mostanig a csak kevés és nemigen kielégítő tudósításokat nyert, éppen a maga helyén fog lenni, ha mi arra vonatkozó tapasztalatainkat itt megismételjük és kimerítően közöljük.
Amik a portugál rabszolgahajhászok és arab elefántcsontkereskedők Afrika belsejében, éppen azok a turkománok Irán északkeleti és északnyugati részeire, sőt, mondhatnók, egész Perzsiára nézve. Ahol beláthatatlan, puszta sivatagokon nomádok élnek valamely művelt ország közvetlen közelében, ott a rablás és a rabszolgaság többé-kevésbé mindig elkerülhetetlen. A kopár, szegény és meztelen természet a maga gyermekeit fékezhetetlen kalandszomjjal és nagyobb fizikai erővel ruházza fel; amit hazájuk terméketlen földje tőlük megtagad, kénytelenek azt áldottabb szomszédaiknál keresni. A közlekedés pedig nagyon ritkán történik barátságos úton, s minthogy a megrabolt és erősen megviselt, békés szántóvető a gyors lovú nomádot a nyomtalan homokmezők határain túl nem üldözheti, de üldözni nem is meri, az utóbb hazai földjének védelme alatt, rabló mulatságait egész büntetlenül gyakorolhatja.
E szerencsétlen helyzetben voltak korábban a Szahara és az arab sivatag szélén fekvő városok is; az utóbbin a karavánok még ma is a legnagyobb veszélynek vannak kitéve, és Perzsiára e nyomorúság annál nagyobb súllyal nehezül, minthogy az északi határainál fekvő sivatagok a legterjedelmesebbek és legfélelmetesebbek, s azok lakói is a nomádok között a legvadabbak.
A sötét hajdankor harcainak is az irániak és turániak között, melyeket a Királyok könyvének mesterdalnoka megénekelt, úgy látszik, hogy az utóbbiak erőszakoskodása volt alapoka. Ámbár ama kor harcosai egy és ugyanazon törzs fiaiként vannak bemutatva, mégis úgy találjuk, hogy északi Irán népei Nagy Sándor hódításaikor a nagy macedónitól kértek segélyt és védelmet északi szomszédaik ellen, kiket ők irtóztató, embertelen alakoknak vázoltak (hihetőleg valódi mongol jelleggel, mely az iránitól erősen elüt). Sándor a Kaspi-tengertől egészen a kurd hegyekig egy nagy kőfalat vonatott, de ezen óriási mű, mely alapítója nagyságának egészen megfelelt, éppoly kevéssé nyújthatott maradandó hasznot, mint Kína hasonnemű építménye. A barbárok ellenállhatatlan dühvel tovaáramló folyama ezt éppen úgy, mint az előbbit, csakhamar áttörte, és az irtózatos pusztításokat csak olyankor lehetett kisebb vagy nagyobb mértékben enyhíteni, mikor erélyes fejedelmek a kőfal helyett jól szervezett hadseregek védfalát tudták azok ellen felállítani. És még ma is így áll a dolog.
A turkománok és özbegek iráni száguldozásaik idejét és mértékét most is az ország békés vagy nyugtalan viszonyai, vagy a megtámadandó tartományok kormányzóinak erélye és hatalma szerint irányíthatják. A Kadzsari-uralkodóház alapítása alkalmával előfordult zavargások alatt egyes jomut turkomán csapatok, noha nagy részük Aga Mehemmed kán lobogói alatt szolgált, csaknem Iszfahánig terjeszték ki rabló száguldozásaikat, míg északkelet felé a tekkék Szeisztánig nyomultak előre.
Ma Khoreszán és Mazanderán tartományok szenvednek a legtöbbet. A turkománok az újonnan kinevezett kormányzók személyes tulajdonságait és jellemét előbb szoros figyelemmel kísérik, s ha gyávaságukról és kötelességmulasztásukról meggyőződtek - ami különben gyakran megtörténik -, akkor ők éppen olyan gyorsan és gyakorta rajtaütnek a védtelen kerületeken, miként alig merik mutatni magukat olyankor, ha e határvidékeken jeles tisztek állnak az ügyek élén.
Utazásom idejében a khoraszáni utak annyira biztosak voltak, hogy magányos utazók is járhattak olyan területeken, ahol azelőtt a legnagyobb karavánok is csak egy ágyúüteg és egy csapatosztály védelme alatt bátorkodtak átvonulni, mert Szultán Murád Mirza kormányzó a rabló nomádokat jól sakkban tudta tartani, minden mozdulatukat kikémleltette, s csakis olyankor volt szabad mutatniok magukat, mikor őket saját búvóhelyükön megtámadták, s szigorúan megfenyítették. Asztrabadban ellenben, ahol egy gyenge fejű kormányzott, olyan bizonytalan lábon állott minden, hogy a jomutok a perzsákat éppen az említett város kapui előtt támadták meg.
A sivatag szélén és belsejében valamennyi turkomán törzs olyannyira elválhatatlannak tartja saját fennállásától a rabszolgarablást, hogy csaknem elképzelhetetlennek tűnik fel előttük a pusztaságon való további megélhetés azon esetben, ha ez a fő életforrás kiapadna. Amit más nemzetek a "gazdag aratásra való kilátás"-on értenek, azt náluk az "Iránba vivő nyílt utak reményé"-nek nevezik, és azt az időt, melyet más helyen mezei munkával, öntözéssel stb. szoktak eltölteni, ők a lovak idomítására, fegyverek készítésére és harcijátékokra fordítják. A szokás e gyalázatos mesterséget becsületes keresetmóddá tette náluk, úgy tekintik azt, mint dzsihádot (vallási harcot) a hitetleneknek nyilvánított síiták ellen, a rablásra induló hősöket a papság áldása kíséri, és ha valamelyik gyalázatos tetteiért életével talált lakolni, otthon szent vértanúvá teszik, a holtteste fölé, melyet ritkán hagynak az ellen kezei között, nagy sírhalmot emelnek, s annak tetejére egy lobogót tűznek föl, és a buzgólkodók ájtatos szívvel zarándokolnak az ilyen szent haramia sírjához.
Hogy az erősen látogatott tartományok pusztulása milyen nagy, az a turkománok említett vakmerőségéből könnyen elképzelhető. Semmi háború vagy bárminő elemi csapás nem képes fölérni a rájuk mért szerencsétlenséggel. Nemcsak hogy az országutakon a kereskedés és a forgalom elakad, hanem a szántó-vető is a maga földjére, melyet művelni akar, előbb védőbástyát kénytelen építeni, hogy a hirtelen megtámadtatások ellen a szabadban magát oltalmazni tudja; még a legkisebb falucska is magas kőfalakkal van körülvéve, de azért még itt sincsenek eléggé elrejtve, mert a turkománok az efféle megerősített helyeket nagy csoportban szokták megszállani, s gyakran az egész lakosságot magukkal hurcolják minden pereputtyostul együtt.
Keleti Khoraszánban olyan falvakon utaztam keresztül, melyek lakossága a közeli környéken elterülő leggazdagabb erdők ellenére is, télen fagyoskodni volt kénytelen, mivel senki sem mert a falakon kívül menni, hogy fát vágjon. Mások éhséget szenvednek, mivel vízimalmaik a falun kívül feküsznek, és útra kelni meg éppen a legveszélyesebb vállalkozás, melyre csak a legsürgetőbb szükségből vagy fegyveres védelem alatt szánja el magát valaki.
Egyébiránt, hogy e félelem a turkomán fogságtól mennyire igazolva van, az útleírásomból eléggé látható. A négerek sorsa, kiket egy hajó szűk terébe összeszorítva, Amerikába küldenek, elég kemény ugyan, de nem kevésbé terhes az is, amikor egy turkomán nyerge mögé csatolva a ló csuklójához kötött lábakkal, gyakran eleség és ital hiányában, órákig, sőt napokig lovagolva kénytelen valaki az édes hazától, kedvesei köréből eltávozni. Hát még mily nagyok lehetnek az iráni nélkülözései és szenvedései, aki főtt ételekhez, egy állandó lakhely kényelmeihez és hazájának polgáriasult állapotaihoz van szokva, a szegény és vad turkomán sátrában, a kopár sivatagok zordon égalja alatt, ahol éjjel-nappal, nehéz vassal terhelten, zsarnok ura szidalmainak és gúnyainak, átkozódásainak és ütéseinek is ki van téve! Valóban, a nomádok közötti tartózkodás a legnehezebb megpróbáltatások egyike, és nagy nyomorúságnak a kezdete az, és mint minden kezdet, szerfölött nehéz és fáradságos.
Az emberrablás mesterségével ma már csak özbegek és turkománok foglalkoznak. Az elsőbbek között különösen Khíva lakói érdemelnek említést, de csak olyankor, ha a turkománokkal való ellenségeskedéseik Irán határaira hozzák őket. A bokharaiak e század kezdete óta nem is közeledtek Iránhoz, Kokand pedig úgyszólván sohasem került közvetlen érintkezésbe vele. A turkomán törzsek közül ma a tekkék és jomutok azok, akik e mesterséget a legnagyobb számban űzik, az előbbiek Khoraszánban, Heratban, Szeisztánban, sőt Afganisztán nyugati határai mentén is, az utóbbiak a Kaspi-tengeren és annak déli partvidékein. Utánuk a szalorokat és szárikat kell megemlítenünk, akik számban és erőben megtörve, ritkán, de annál féktelenebb dühvel lépnek föl. Az aliélik és karák csak olyakor-olykor csíphetik meg a hinduk és tadzsikok s néha az afgánok egy-egy karavánját, s azt is csak a Bokhara felé vivő úton. Ennélfogva a rabszolgák Közép-Ázsiában, nemzetiségükre nézve, számuk többsége szerint síita perzsák, a már említett tartományokból s közbe-közbe Irán többi részéből is, kik részint meshedi búcsújáró útjukon, részint pedig a háborúkban estek szerencsétlen sorsuknak áldozatul. Továbbá szunnita perzsák Khafból és Heratból; az utóbbiakat nagyrészt a mezőkön és pisztáciagyűjtésnél fogdossák össze. Dzsemsidik és hazárék, akik kölcsönös harcaikban pusztulnak el, ritkábban találhatók, s még csekélyebb az afgánok és hinduk száma. Az arabok és oszmánlik, akik nagyrabecsülésük ellenére is csakúgy eladatnak, tudtommal mostanában alig vannak négyen vagy hatan, s csak a zsidók azok, akiktől a nomádok, mint varázslóktól félnek, s ennélfogva a turkesztániaknál a felette nagy utáltatás miatt eladhatatlanok lévén, a fogság láncaitól mentek maradnak.
Amily nehéz az évenként fogságba hurcoltak összes számát meghatározni, minthogy ez, miként már megjegyeztük, az Iránban uralkodó viszonyok szerint különböző, éppen oly nehéz a jelenleg egész Turkesztánban élő rabszolgák mennyiségét csak megközelítőleg megállapítani. Minthogy nem mindenkit adnak el rabszolgának a kánságokban, aki a turkománok kezébe esik, ennélfogva az Iránban uralkodó vagyoni viszonyok mellett föltehetjük, hogy a Mazanderánban és tengerparton elfogott irániaknak majdnem egyharmadát kiváltják, mely körülmény a nomádra nézve különösen hasznos, mivel először a hosszasabb tartás költségeitől kíméli meg őt, s másodszor meg a vásár esélyeinek sem kell kitennie magát; mert ha például zsákmánya hibás, el sem adhatja.
Hanem ez a viszony nem mindenütt egyforma. Fogságba rendszerint csak a szegényebb emberek jutnak, mivel ezek mint pásztorok és mezei munkások a megtámadtatás veszélyének inkább ki vannak téve, s ritkábban is válthatják ki magukat. Ha tehát az egyharmad viszonya az egészhez némely helyen fennáll is, mindazonáltal a jóval szegényebb Khoraszánban és Szeisztánban felette bajosan állíthatnók fel azt, mivel a rabszolgakereskedésben megőszült hajhászok szájából hallottam, hogy e vidéken alig váltanak vissza egy tizedrésznyit a turkománoktól, s kilenc tizedrész mint eladó portéka a vásárra kerül.
A maga számára csal akkor tart meg a turkomán egy rabszolgát, ha az: 1. vén vagy nyomorék, de mégis tehet annyi szolgálatot, hogy kenyerét megérdemli, mert ellenkező esetben könyörtelenül lemészároltatik; 2. csecsemő, aki aztán turkománná neveltetvén, a legvadabb martalóc lesz; 3. ha Kupidó egy szép barna iráni nőt oly kedvessé tesz előtte, hogy az elválás nagyon is nehezére esnék. Egyébiránt az utóbbi felette ritkán történik - tudvalevőleg a turkománok a legzsugoribbak a kerek világon -, s minthogy náluk az erény érzete, melyet a cserkesz hurikereskedőknél oly nagyra becsülnek, teljesen hiányzik, ennélfogva a khívai és bokharai udvarok sok olyan virágot kapnak Iránból, melyekről a harmatcseppeket a turkomán kezek rég lerázták. Éppen ezért a puszták lakóinál csak olyan perzsákat találunk, akik saját hazájukban sem igen részesülnének jobb sorsban, mint a turkománoknál, vagy pedig megszökött fegyencek és gonosztevők, akik előbbi mesterségüket, tudniillik a rablást és a gyilkolást, most már a nomádokkal együtt gyakorolják.
A kereskedés rendes folyamában a turkomán emberrablók zsákmányukat legfeljebb két vagy három napig tartják maguknál, akkor aztán az alkuszok kezébe jut a fogoly kik az előbbieknek pénzt vagy élelmiszert adtak előlegül. Ezek a lelkiismeretlen uzsorások húzzák a legtöbb hasznot e gyalázatos üzletből, mert a rablók többnyire könnyelmű egyének, akik a nomádok általános jellemével ellenkezőleg, mindent eltékozolnak és eljátszanak. Kétféle alkusz van: a) turkománok, akik pusztai lakók és a kánságok között folytatnak kereskedést. Ők hosszabb ideig várnak, míg harminc - ötven rabszolgát összegyűjtenek, hogy akkor aztán egy karavánban Khívába vagy Bokharába menjenek. Ezek ezen időköz alatt az árut, hogy az élelmezés és rakhely költségei némileg fedezve legyenek, mint napszámosokat, kikölcsönzik, de csakis a megrongálás elleni kezesség mellett.
b) Perzsia szunnita határlakói, kik sajátságos, kétértelmű szerepet játszanak, és ezen üzlet legmegvetésreméltóbb közreműködői. Míg egyfelől a perzsáknak szolgálnak közbenjárókul, hogy az elrablottak tartózkodási helyét a pusztában vagy Turkesztánban kifürkészhessék, másfelől ők a rablók legjobb kémei, kikhez ők juttatják el az egyik vagy másik falu vagy karaván állapotáról a közelebbi tudósításokat. Némelyek, főképpen az Irán keleti határain lakók, Heratban, Majmenében és Bokharában még raktárakat is tartanak rabszolgák számára, s míg évenként egyszer a mindkét nemű szerencsétleneknek egész csoportját viszik vásárra, visszafelé jöttükben a megszabadultaknak vagy a közbenjárásuk által kiváltottaknak egy másik csoportját hozzák vissza magukkal. A szerencsétlenek családjától mindig háromszorta nagyobb árat követelnek, mint amennyi a közönséges váltságdíj, a fölkeresés és kiváltás nehézségeit hozzák elő, annak ellenére, hogy a szerencsétlen áldozat tartózkodási helyét, kit talán éppen ők juttattak oda, a legpontosabban ismerik, és számos ügynökük segélyével már a váltságdíjban is meg vannak egyezve.
Valóban érdekes, hogy e gazemberek miképpen változtatják érzelmeiket, politikájukat és hitüket útjaik iránya szerint. Bokharába utazásuk alatt, azaz rabszolgakereskedői minőségükben a buzgó bokharait játsszák, szidják az eretnek síita világot, és ujjonganak a perzsa rabszolgák méltó sorsa felett. Iránba visszautazásukkor pedig, mikor tudniillik rabszolgaszabadítót adják, keserves könnyeket sírnak a szegény perzsák állapota felett, egyszóval a világ legérzékenyebb szívű emberei.
Abban a karavánban is, mellyel Bokharából Heratba mentem, utazott két ügyes alkusz, kik Khafban és Kainban laktak. Mind a ketten hodzsa (azaz a próféta utóda) előnevet viselték, mely vallási címre ők nem kevéssé büszkék. Példátlan gyöngédséget és gondoskodást tanúsítottak a felügyeletük alatt hazatérő rabszolgák iránt - ők, akik csak egynehány hónappal azelőtt, miként nekem a karavánvezető beszélte, egy csoport szerencsétlent vittek a kemény rabszolgaságba.
Sőt a rabszolgakereskedők, akiket dogmafurusoknak neveznek, a khívai és bokharai kánságban már rendezett céhet is képeznek, és nemzetségükre nézve inkább szártok, tadzsikok és szabaddá lett perzsák, mint özbegek vagy bármiféle más turkomán törzsbeli emberek. Az eladás a raktárakban vagy más a városoktól távol eső nyilvános vásárokon történik, ahová az árut természetesen egy-két nappal előbb elszállítják. A legjelentékenyebb raktárak a khívai kánságban találhatók, egyrészt a fővárosban, azután Hezareszben, Gazavatban, Görgenben és Köhnében. Ezeken kívül minden jelentékenyebb helységben van egy kiskereskedő, aki részint a nagykereskedőkkel áll üzleti összeköttetésben, részint lerakott áruk felett rendelkezik. Bokharában Karaköl helység említendő legelöl, azután a főváros, továbbá Karsi és Csardzsuj.
Különös az, hogy Szamarkandtól keletre ez a gyalázatos kereskedés mindinkább apad, annyira, hogy a kokandi kánságban már nincsenek nagy rabszolgakereskedők, és az ott levő rabszolgák nagy részét bokharai területen vásárolták. A kánságoktól észak felé terjedő pusztaságokon, hála az orosz uralomnak, csak igen kevés rabszolga van, s azok is, mint fényűzési cikkek, inkább csak a gazdag bajoknál találhatók.
A rabszolgák ára Közép-Ázsia piacain, mint minden egyéb árué is, leginkább a raktárakban található mennyiségtől függ, mely béke idején csekélyebb, háborúk alkalmával nagyobb. Mindazonáltal van egy folyó vagy állandó ár, melyet ma a következőképpen határozhatnánk meg:

Férfi rabszolgák

	Khívában	Bokharában
10-15 évesek	40 tilla	35 tilla
15-25 évesek	60 tilla	45-50 tilla
25-40 évesek	70- 80 tilla	80 tilla

Női rabszolgák

	Khívában	Bokharában
10-15 évesek, feltűnő szépség mellett	70-80 tilla	70-80 tilla
15-25 évesek	50-60 tilla	50-60 tilla
25-40 évesek	40 tilla	40 tilla

Az ár különfélesége az egyenlő korú férfi rabszolgáknál többnyire testi minőségüktől és nemzetiségüktől függ. Észak-Irán törökjeinek legtöbbször elsőbbségük van, mert először a közép-ázsiai török nyelv testvérdialektusát könnyebben elsajátítják, másodszor pedig erőteljesebbek, s jobban is hozzá vannak szokva a dolgokhoz, mint Irán többi lakói. Legcsekélyebb árat adnak az afgánokért, mert ők a legrosszabb munkások, s azonfelül még bosszúvágyuk is könnyen fölingerelhető jellemük miatt is veszedelmesek, ami egy-egy kegyetlen gazdára nézve gyakran szomorú következményeket von maga után.
Ami a nő rabszolgákat illeti, ezek távolról sem örvendezhetnek az életben olyan helyzetnek, amilyenben Cserkeszország és Georgia leányai Törökországban és Perzsiában részesülnek, s szerepük inkább ahhoz hasonlítható, melyet a néger nők játszanak az említett országokban. Ennek oka könnyen megmagyarázható. Először is Turkesztán leányai inkább megfelelnek az özbegek és tadzsikok szépérzékének, mint az iráni nők, akik olajszínű vagy barna arcukkal és nagy orrukkal a fehér, telt arcú özbeg nőkkel szemben sohasem nyerhetik el Páris almáját. Másodszor, a többnejűség a közép-ázsiainál, szegénysége következtében, távolról sem olyan általános, mint a nyugati mohamedánoknál. S azonkívül az özbeg sokkal arisztokratikusabb, semhogy asztalát és ágyát a pénzen vásárolt rabnővel akarná osztani, s bárha Bokharában imitt-amott a főbb hivatalnokoknál előfordul is ilyen eset (mindig csakis egészen fiatalon bevitt és Turkesztánban fölnevelt perzsa nőkkel), ám a középosztálynál fölöttéb ritka jelenség. S aztán itt a házasság is könnyebb, mint más iszlám hitű országban, és a rabnőket vagy a nagyok háremében, csakis fényűzési cikk gyanánt, vagy pedig szolgálókul alkalmazzák.
Egészen másképpen áll a dolog a férfi rabszolgák hasznosítását illetőleg. A turkesztáni sivatag-tartományok ezen századok óta szokásos embertartozéka a földmívelést unó özbegre nézve már oly nélkülözhetetlenné lett, hogy nélküle bajosan tudná kicsikarni élelemszükségletét a földtől, amit legjobban az bizonyít, hogy a gabona magasabb vagy alacsonyabb ára az Oxus vízállásától, de leginkább az évenként eladott rabszolgák nagyobb vagy kisebb számától függ. Tehát az a cél, melyre a rabszolgákat használják, leginkább a földművelés és marhatenyésztés, és minél nagyobbak valamely özbeg úr földbirtokai, annál nagyobb az azokra szükségelt rabszolgák száma is. Egy olyan országban, mint Turkesztán, hol a harcias elem túlnyomó, s hol minden szabadnak született egyén, már akár ösztönből, akár politikai kényszerűségből, örömestebb nyúl a kardhoz, mint az ekéhez, a gyilkos hadi kalandokra fordított karokat munkához szokott kezekkel kénytelenek helyettesíteni.
E viszonyt legjobban megvilágítja az a körülmény, hogy azon vidékeken, hol a népesség a leginkább ráadta magát a harcra és rablásra, a rabszolgák szám a is a legnagyobb. A három kánság közül e tekintetben Khíva áll az első kategóriában, Bokhara a másodikban, Kokand pedig a harmadikban. Khívában a lakosság túlnyomó száma özbeg, a mindenfelől határos vad nomádok miatt a háború itt szakadatlanul folyik, és a féktelenség gyakoribb, mint a testvér-kánságokban. Bokharában, ahol a népesség a békés tadzsikkal erősen vegyítve van, a viszonyok egy régibb, jobban rendezett kormányzat által már több állandóságra tettek szert, míg végre Kokandban, ahol hasonlóképpen sok taddzsik él, a lakosok híres gyávasága miatt a belháborúk ritkábbak, és nem olyan pusztítók soha.
A földművelés és marhatenyésztés mellett a rabszolgák egy csekély részét a hivatalnokok (szipáhi), valamint a fejedelem is magánszolgálatokra használják. Hanem e célra csak a fiatal korukban Közép-Ázsiába hozottakat fogadják el, kik a teljesen özbeg nevelés után a kul (rabszolga ) gúnyneven kívül kemény helyzetüknek csak gyönge nyomait érzik. Ezek, Törökország cserkesz rabszolgáihoz hasonlóan, a legmagasabb méltóságokra jutnak, mert velük született iráni éleselméjűségükkel özbeg vetélytársaikat csakhamar háttérbe szorítják, s nemcsak az előkelők magánlakaiban, hanem az udvari hivatalnokok között is többekre találhatunk a két kánságban, akik foglyokul vitetetvén oda, később egész tartományok felett kormányoztak. Bokharában, ahol a túlnyomó perzsa elem mellett az özbeg arisztokrácia nem agy jelentőséggel bír, az uralkodók gyakran szoktak rabszolganőket tenni törvényes nejeikké, s a mostani emírnek anyja és egyik neje is iráni eredetű.
Ennélfogva a férfi rabszolgák megvételekor különösen az egészséges, erőteljes testalkatra vannak tekintettel, s az ár annál nagyobb, ha ehhez később jelentkező jó természet is járul. Az eladó tartozik a rejtett testi hibákért három napig jótállani, mert jóllehet alkudozás közben a szerencsétlent, miként egy teherhordó állatot, testének minden részén gondosan megvizsgálják, jóllehet karjai erejét, mellét, hátát és hangját próbára teszik, mindazonáltal az alkuszok gyakran használt fogásai ellen igen óvatosak szoktak lenni. Különösen az életkor az, melyet a perzsa rabszolgáknál olyan nehezen lehet kitanulni. A turkománok is meg szokták festeni foglyaik szakállát, az esetben, ha az szürke szálakkal vegyül, miként Iránban szokás. Húsz, sőt néha harminc évnyi különbség is alig ismerhető fel, s könnyen megeshetik, hogy egy fiatal külsővel és szénfekete szakállal vásárolt rabszolga néhány nap múlva, új ura birtokában, ősz emberré változik át.
A csalás és ravaszság e kereskedésnél annál könnyebb, minthogy a rabszolga, turkomán urának kegyetlen bánásmódja és az iránta érzett félelem által elijesztve, az utóbbinak állításai ellen sohasem mer kifogást tenni. Ez főképpen a szunnita hitvallású rabszolgáknál bír nagy fontossággal, mivel ők, mint a közép-ázsiaiak hitrokonai, a vallás törvényei szerint nem volnának eladhatók, ha uruk fenyegetései következtében felekezetüket önmaguk meg nem tagadják. A közép-ázsiai egy afgánon vagy heratin azonnal fölismeri, hogy szunnita, tudja, hogy hithagyásra kényszerítették őt, s mégis azt hiszi, hogy e szégyenteljes képmutatás által nem követ el bűnt. Khívában és Bokharában még híres tudományosságú és kegyességű molláknál is találtam szunnita rabszolgákat, s mikor e nagy bűn miatt felelősségre vontam őket, azt mondták, hogy "a vásárlás alatt síita volt, és hogy most szunnita lett, csupán csak Turkesztán szent földjének tulajdonítandó". Így csalják meg a vallást éppen maga a vallás
által!
Ha mármost azok után, amiket a rabszolgakereskedésről mondottunk, a rabszolgáknak a rabszolgasában való állapotáról akarunk szólni, az fog kitűnni, hogy sorsuknak az a legmostohább ideje, amikor, elfogatásuk után, turkomán vagy alkusz-kezek által idomíttatnak, különösen pedig akkor, ha műveltségére méltán kevély iránival a durva és barbár turáni, kinek a nevét ő csakis gúnyolódva ejtette ki hazájában, úgy bánik, mint egy állattal. A perzsa, aki ifjúságától fogva mindig a legfinomabb udvarias modorhoz, virágos nyelvű, választékos társalgáshoz, egyszóval ezeréves, jobb társadalmi viszonyai minden kényelméhez volt szokva, a turkesztáni világ darabos és egészen kezdetleges szokásai mellett erkölcsileg mindig szenvedni fog. Mindazonáltal a testi sanyarúságok korántsem esnek annyira nehezére.
A földművelésre szánt nagyobb szám jó magaviselete által urának szeretetét és bizalmát csakhamar meg szokta nyerni. Ha a rabszolga egyévi ottléte alatt semmit se hibázott, nemsokára az új családi kör egyik tagjának tekintik őt, sőt némelyek egy bizonyos idő eltelte után havi járulékot vagy tantiéme-et kapnak a rájuk bízott szántóföldek vagy barmok jövedelméből, s minthogy az iráni rendszerint munkásabb és takarékosabb turáni szomszédjánál, ennélfogva a rabszolgák Turkesztánban szembetűnően rövid idő alatt egy kis tőkét szokta összekapargatni.
Ezt nagyobb részük arra fordítja, hogy a rabszolgaságból magát kiváltsa, amire hét évi szolgálat után joga van. Egyébiránt ezt a terminust imitt-amott, a szolgálati buzgalom jutalmául, vagy különös jóakaratból, az úr meg is rövidíti, s ekkor a rabszolgát oly módon lepik meg az azad-(szabadság-) levéllel, miként nálunk szokás egy hű szolgát valami ajándékkal megörvendeztetni. Az ilyen írást a kádi és a világi hatóság törvényesíti, s az, ki egy ilyennek birtokába jutott, azonnal ura saját helyzetének és tetteinek. Magát a fölszabadítási műveletet mindenütt bizonyos ünnepélyességgel viszik véghez. Juhokat ölnek, vendégeket hívnak, a felszabadult megöleli a család férfitagjait, s miután urával egy és ugyanazon nemezdarabon helyt foglal, függetlenségét kihirdetik. A kirgizeknél az úr ilyen alkalmakkor a rabszolgának egy fehér csontdarabot szokott az övéhez kötni, ami azt jelenti, hogy már most ő fekete csont (alárendelt nép) osztályából a fehér csont (nemesség vagy urak) sorába lépett.
Ennyit a szelíd és engedelmes rabszolgákról. Ott, ahol az ellenkező mutatkozik, az özbeg durvaság és barbarizmus is teljes szigorában érezteti magát. Hajmeresztő a büntetések sorozata, mellyel egy makacsot engedelmeskedésre szoktak kényszeríteni. Az úr a törvény szerint rendelkezhetik ugyan pénzen vásárolt szolgája élete felett, de hogy a vételár teljes elvesztése által önmagát ne károsítsa, ritkán öli meg őt: ám egy ilyen szerencsétlen teremtés kínjai sokkal borzasztóbbak, mint a halál. Némelyeket évekig tartanak egy kevés száraz kenyér és víz mellett a vad pusztaságban, másokat hétéves szolgálati idejük előtt egynéhány nappal újból eladnak, de már nem a kánságokban, mert őket itt csakhamar közhírűvé lett gonoszságuk miatt többé már el nem adhatják. Az ilyen csalfa vásárra a rabszolgakereskedésben tapasztalatlan kirgizeket szokták rászedni; a perzsa a városból a sivatagba kerül, ahonnan ő, ha megszabadult is, csak ritkán tér vissza hazájába.
Szembeötlőnek tűnt fel előttem, hogy a Közép-Ázsiába került perzsa rabszolgáknak a visszanyert szabadság után alig a fel tér vissza hazájába. Az utóbbi osztályhoz leginkább azok tartoznak, akiket vagy a hátrahagyott családi ügyek, vagy különös honvágy kényszerítenek a visszatérésre. Aki tizenkét évnél tovább él Turkesztánban, az ritkán fogja azt Iránnal fölcserélni. Miként már fentebb említve volt, a rabszolgák nagyobb része szegény származású, s miután Turkesztánban biztos keresetre vagy egy kis vagyonra tettek szert, ritkán jut eszükbe, hogy Iránba menjenek, ahol az élet, a legnagyobb igyekezet és tevékenység mellett is, jóval nehezebb, ahol az élelmiszerek drágák, ahol a vagyonosabbak fényűzése és pompázása a szegényebbek szívében olyan sok óhajtást és kívánatot gerjeszt.
Ez a körülmény annál inkább csodálkozásra méltó, minthogy a szabaddá lett rabszolgák, habár a legnagyobb kincseknek vagy a legmagasabb méltóságoknak örvendenének is, a kul (rabszolga) szó gyalázatát minden alkalommal mélyen érezni kénytelenek. Még a legfényesebb viszonyok között sem lehetne a kulnak egy szabad özbeg leányát megkérni soha, s az özbegek közül még a legszegényebbek sem sógorosodnának össze vele; példákat idézhetnénk, hogy egy özbeg még a kán parancsára sem adta oda leányát, s inkább fejedelme haragját vonta magára, mint hogy egy hajdani rabszolgát vejének nevezzen. Még a khanezádok is (rabszolga gyermekei), akiket már eladni nem szabad,(1) hasonló bánásmódban részesülnek, ők is csak más, szabaddá lett rabszolgák vagy szártok leányait vehetik nőül, s csakis a negyedik nemzedékben enyészik el egy kissé a kul szó gyalázata, de végképpen sohasem jut feledésbe. Egy olyan országban, mint Közép-Ázsia, hol a vitézséget tartják a legfőbb erénynek, egy rabszolga személyében a gyávaság netovábbját látják, olyan embert, aki a halálmegvetés hiányában magát láncokba veretni engedte; ez a vétek az, melyet nekik oly nehezen bocsátanak meg. E nézethez társul még a tatároknak - nomádoknak úgy, mint letelepülteknek - határtalanul arisztokratikus érzülete, melyben a legdühösebb torykat vagy a St. Germain-i tizenhárom próbás márkikat is fölülmúlják, olyan érzület, melyet nemcsak az idegen iránival, hanem a bennszülött tadzsikkal, az , az országnak ezen egykori birtokosával is éreztetnek.
Természetesen csakis a morális háttérbeszorítás az, mely a szabaddá lettnek előbbi szégyene nyomaiként szemei előtt lebeg. Polgári jogaiban senki sem gátolhatja, s minthogy a keleti általában véve könnyebben rabja lesz a szokásnak, mint más, így azt is könnyen meg tudtam fejteni magamnak, hogy a felszabadult perzsák közül miért települnek le sokan az előbb annyira megvetett Turkesztánban, és rokonaik s Irán síita szentjeinek néhanapján való meglátogatása mellett hogyan tudnak oly egészen elégülten élni az idegen országban.
Fájdalom, a rabszolgáknak éppen ez az anyagi jóléte az, mellel a közép-ázsiaiak, éppen úgy, mint kelet más mohamedánjai is, visszatorolnak minket, mikor utálatunkat fejezzük ki e gyalázatos emberkereskedéssel szemben. Valamint Turkesztánban, úgy Törökországban is gyakran halljuk ezt mondani: "A vad cserkesz fiai vagy leányai otthon szegény emberek voltak, akik szabad hegyeikben alig tudtak kenyérrel jóllakni, nálunk pedig gazdag hivatalnokokká, basákká, sőt néha hercegnőkké is lesznek, és hatalmas befolyásukkal az egész országot kormányozzák." A rabszolgákkal való szelíd bánásmódra hivatkoznak az előkelők házaiban, ahol köztük és a család többi tagja közt semmi különbséget nem tesznek, de azt elfelejtik, hogy ezek csak kivételes esetek, és hogy az ilyen szerencsés csillagzat a megvásároltak több vagy kevesebb testi szépségétől függ. Mit tesznek azok, akik kevésbé szerencsés külsejük által uraik kedvét nem tudják megnyerni? Mit tehet azon szánalomra méltók legnagyobb része, kik a legterhesebb szolgálatokra alkalmazva, szeszélyes, zsarnokoskodó uraik örökös sanyargatásainak és haragjának vannak kitéve?
Természetesen ezt senki sem veszi számításba, s még kevésbé az eladás borzasztó, irtózatos műveletét. De a Boszporusz vagy az Oxus partjain az emberek ritkán szokták maguk elébe képzelni azon pillanat nyomorát, midőn a szerencsétlen rabszolgát régóta megszokott életmódjából, övéinek köréből kiragadják. Mennyi árva, mennyi özvegy, mennyi tehetetlen és a kortól megviselt szülő marad elhagyatva, és tördeli kezeit a kemény rabságba hurcoltakért! Véghetetlen a száma, de még véghetetlenebb a siralmas állapota annak a sok tűzhelynek, falunk és vidéknek, melyek a rabszolgarablás ostorától meglátogattatnak. Az utas azon országokban minden lépten-nyomon a pusztítás legszomorúbb jeleire bukkan, s habár meg lenne is győződve egyik vagy másik rabszolga fényes jövőjéről, mégiscsak mindig így fog felkiáltani: "Ez a legutálatosabb foglalkozás, mely valaha emberi kezeket maggyalázott, s melynek megszüntetése nyugati civilizációnk emberiességi törekvéseinek legelső és legszentebb kötelessége!"

1) Egy khanezád eladását kárhoztatandó ténynek tekintik, s aki elköveti, rablónak vagy tolvajnak minősül

 

Tizedik fejezet

Khívából Kungrátba, s onnan vissza

A fiatal kungráti molla, aki további utazás végett Szamarkand felé, karavánunkhoz csatlakozott, fel akarta használni Khívában mulatásunkat arra, ogy szülővárosának s ottani rokonainak isten hozzádot mondhasson. Közölte velünk szándékát, s nagy volt az öröme, mikor megtudta, hogy magam is azon gondolkozom, hogy őt oda elkísérjem, részint azért, hogy egy kolduló körúton valamit összekaparinthassak, részint pedig azért, hogy az unalmas veszteglést a tikkasztóan forró Khívában elkerülhessem. A molla aranyhegyeket ígért nekem, s mindent a legtündöklőbb színekkel ecsetelt, hogy elhatározásomban megerősítsen. Egyébiránt egészen fölöslegesen buzgólkodott, mert az alkalom éppen kívánatom szerint jött, s két nap múlva mát útban voltam Jengi Ürgendzs felé, hogy onnan az Oxust elérjem, ahol egy félig megrakodott hajó készen állott, hogy minket szerény vitelbérért magával vigyen.
Khívából Kungrátba nyáron többnyire vízen szoktak utazni, és az utazás, az Oxus gyors folyása miatt, lefelé sohasem tart öt napnál tovább. Ezt a forró nyári hónapokra kell érteni, amikor a víz a Hindukuson és a bedakhsáni hegyek ormain fekvő hó olvadása miatt legfőbb magasságát éri el. Ősszel s tavasszal, alacsonyabb vízállás mellett az utazás hosszadalmasabb, s télen egészen félbe van szakítva, mivel az Oxust, bár nem éppen mindenütt, de sok helyen jég borítja.
Már Khíva falai előtt mindjárt hajóra ülhetne az ember, tudniillik a Hazret-i Pehliván-csatornán, de akkor nagy kerülőt kellene tenni, minthogy ez észak helyett délen, Hezareszpnél ömlik az Oxusba; ugyanez áll a másik csatornára, a Gazavatra is, hanem ez a várostól meglehetősen távol van, s ez is inkább kelet felé, mint északra folyik Ennél fogva inkább mennek Jengi Ürgendzsbe, a kánságnak egy igen szorgalmas és kereskedő városába, és onnan a part mellett fekvő Akhun-Babába, melye egy szent sírja, néhány szerteszét fekvő udvarral, és kikötőhelyül szolgál az említett két városnak. Az egész, körülbelül négy német mérföldnyi terület meglehetősen népes, és jól van művelve. Az út szántóföldeken, kerteken és réteken visz keresztül; itt találhatók a legszámosabb és legnagyobb eperfák, s ennélfogva a selyemtermelés is virágzó, sőt e vidék jogosan megérdemli, hogy az egész kánságban a legszebbnek nevezzük.
A parton izzó, csaknem tűrhetetlen hőség uralkodott, s midőn emiatt aggodalmamat fejeztem ki, a hajósok azzal nyugtattak meg, hogy e bajon lefelé igen könnyű lesz segíteni egy pesekháne (szúnyogház) által, mely minthogy a hajót csakis a két végén vezetik, senkinek sem fog útjában állani. Ezt egy mennyezet alakjában azonnal föl is állították, hogy nappal a nap ellen, éjjel pedig a veszélyes szúnyogok ellen védelmezzen, s miután az elindulásnál megkívántató fátihákat elvégezték, négy hajós és két más utazó társaságában a partot elhagytuk.
kezdetben az út felette egyhangú volt. A két hajós a jármű felső és alsó végén a folyónak mindig olyan helyeire kormányozta azt, ahol a víz legzavarosabb volt, mivel az ott, amint nekem mondták, a folyam gyorsasága legerősebb. A kormányrudak hosszú póznákból állanak, melyeknek végei laposra vannak faragva; és a kormányosok, mert a hajót mindkét felől együtt vezetik, ott, ahol különös figyelem kívántatik, ülve szokták végezni teendőjüket. Körülbelül minden két órában fölváltják egymást. A kimerültek, vagy jobban mondva, a naptól megaszaltak, olyankor társaságunkba jöttek a fedél alá, nagy alkalmatlanságunkra egész hosszúságukban végignyújtózkodtak, s nemsokára azután rágyújtottak duettben horkolni, míg újból fölváltották őket. Ami két útitársunkat illeti, szerencsére csak az egyik volt beszédes, és mennyire örültem, amikor láttam, hogy tatáromat gyakran fölvilágosította egy vagy más dolog felől, mindegyre kiigazítólag vágott beszédébe, s tudásvágyamat hosszadalmas magyarázgatásokkal elégítette ki.
Az Oxus partjai nemigen bírnak valami különös érdekességgel, ámbár sokkal többet nyújtanak, mint amennyit Buteniew útleírásából olvashatunk, aki követsége alkalmával 1858-ban ugyanazt az utat tette meg kungráttól Jengi Ürgendzsig a folyamon fölfelé. A jobb parton, azon hely átellenében, ahol mi hajóra szálltunk, láthatók Sábház-Veli (a szent hős) nagyszerű romjai, mely korábban, amint állítják, erős vár volt, és a kalmüköktől dúlatott szét. Általában úgy látszik, hogy a khívai kánság történelmi szétrombolói a kalmükök voltak. Dzsingisz kán alatti becsapásuk idejében az akkortájt virágzó khorezmet kegyetlenül elpusztították, de az mégis túlzás, mintha minden rom pusztításaik műve volna, miként azt a hagyomány állítja.
Még beljebb egy más, az előbbinél sokkal terjedelmesebb rom is van kőépületek maradványaival, és ezt Gaur kaleszinek (a gaurok várának) nevezik. Kezdetben azt hivém, hogy a gaurokon az őskor gebreit, vagyis tűzimádóit értik, de nagy bámulatomra azt hallottam, hogy e név alatt egész Közép-Ázsiában az örményeket vagy, helyesebben mondva, nesztoriánusokat értik, kiknek ott az iszlám előtti időkben, egészen a mongol uralom elenyésztéig, jelentékeny telepeik voltak, melyek az Aral-tótól messze Kínáig terjedtek. Az előbb említett romtól lefelé három órányira, a jobb parton, egy meglehetősen sűrű, Khitabegi nevű erdő (tokaj) terül el. A fák különösen magasak, de a nap az Oxustól táplált posványokat nem képes kiszárítani, és az erdőt csak kevés helyen lakják a marhatenyésztést űző karakalpakok. A bal parton, melyet a tulajdonképpeni erdőnek tekinthetünk, a havlik (udvarok) láncolata ritkán szakad meg; imitt-amott nagyobb falvak is mutatkoznak egészen a part közelében, így például egy özbeg falu, Taskale, mely egy magas partvidéken fekszik, és a kis Vezér falu, melynek közelében a Kilidzsbaj-csatorna ömlik vagy, jobban mondva, tör be az Oxusba, hogy aztán Szilali mögött a homokban elvesszen.
Teafőzés, piláfkészítés, szent regék elbeszélése és hallgatása voltak a nap szüntelenül változó foglalkozásai. Néha az egész úti társaság, a kormányosokat kivéve, álomba merült, s e szünetelés nekem kedves változatosságot nyújtott; a vén Oxus sárga hullámaira tekintve, képzeletem oly örömest röpködött néhány európai folyó tükre felett, melyeknek habjait száz meg száz hajó sustorogva szeldesi, melyeknek virágzó partjai duzzadó élettel vannak telve - mily óriási különbség! Az Oxus megtestesült képviselője azon vidéknek, melyen átbarangol. Futásában vad és fékezhetetlen, mint a közép-ázsiaiak természete, sekélyeit és zátonyait éppoly nehéz kipuhatolni, mint a turkesztáni jó és rossz tulajdonait; naponként új ágyat ás magának, mert valamint a nomád nem tud sokáig egy vidéken időzni, úgy látszik, hogy régi ágyát ő is megunta.
Másnap korán reggel Görgen városa előtt haladtunk el, mely a parttól egy kissé távolabbra esik, s a tulajdonképpeni kikötőhely egy Ismidzsiran nevű falu. Ezzel átellenben, a jobb parton, fekszik Rehmiberdi bég vára, melyet csak azért említünk meg, mivel a délkeletről észak felé vonuló Ovejsz Karajne(1) hegység itt kezdődik. Első tekintetre mind magasságra, mind alakra nézve sok hasonlóságot mutat a Khíva és Asztrabád közti pusztaságon fekvő Nagy-Balkánnal, de a közelében csakhamar észrevesszük, hogy terjedelme nagyobb, s különösen a buja növényzet és erdőségek lepnek meg kellemesen, melyek a csúcsát borítják. Az említett hegy egyik csúcsán van Ovejsz karajne állítólagos sírja, egy híres búcsújáróhely Khívában, s a távolban csakugyan több épületet fedezhetünk föl, melyeket Rehmiberdi bég építtetett a buzgólkodók kényelmére.
Ettől oldalra fekszik a Munadzsat daghi (buzgalom hegye), melyet egy Amberene (Ambra anya) nevű szent nő nyughelyének tartanak. A szent nők a szunnita iszlámban nemigen gyakoriak, de mégis van egynéhány Közép-Ázsiában, ami új bizonyítéka annak, hogy az iszlám nem bánik a szépnemmel olyan mostohán, miként azt Európában hiszik. Ami Amberene úrhölgyet illeti, a monda azt beszéli, hogy őt, ki szépségében egy Zulejka, erényben agy Fatima volt, férje azért gyűlölte, s később azért űzte el magától, mivel ő az iszlámot vallotta, holott férje halálos ellene volt annak. Jengi Ürgendzs-i fejedelmi lakából kénytelen volt e vadon vidékre menekülni, s bizonyosan éhen veszett volna el, ha egy szarvastehén barlangja nyílásánál naponként meg nem jelent volna, türelmesen hagyta magát megfejni, és akkor ismét eltűnt. Kinek nem jutna eszébe Genovéva története? Az akkori párizsiak nem voltak jobbak a mai özbegeknél,. s hányszor nem találunk azonosságot vallási és világi mondákban a szellem megnyilatkozásait illetőleg egymástól oly messze élő népeknél is?
Ha Görgentől négy óra hosszat lefelé mentünk, a parttól másfél órányira fekvő Jengi Japhoz érünk, mely egy földfaltól körülvett, jelentéktelen mezővároska, s körülbelül két órányira tovább a khitaji kerületbe jutunk, mely ott kezdődik, ahol a jumalak, egy kúp alakú halom, közel a bal parton, emelkedik. Eközben a jobboldalon az Ovejsz-hegység mind közelebb nyomul az Oxushoz, elhaladunk a kiálló Jampuk-hegycsúcs mellett, melyet egy régi kastély romjai koronáznak; a jumalakkal átellenben keletről nyugatra terjedő Sejkh-Dzseli hegylánc már egy szorosutat képez, melyet itt Kisraknak neveznek; sokkal keskenyebb, mint a Vaskapu a Dunánál, és a két szikla közé szorult folyam hatalma miatt a hajósoknak gyakran veszélyes. A víz e helyen tompa morajt okoz, úgy tetszik, mintha az Oxus a kemény kövekre morogna, hogy azok őt, a fékezhetetlen csavargót, úgy bebörtönözték. Különben a legszűkebb hely igen rövid, a bal parton a hegy hirtelen végződik, ellenben a jobb parton a magasság fokonként apad, s miután a balra eső Tamát elhagytuk, a vidék mindenfelé sík.
A hegyes vidékkel az Oxus-part minden regényes oldala is eltűnik. A kétnapi utazás alatt a képzelet és szem jóllakott, s habár a reggeli és esti órák még nyújtanak is némi kedves dolgot, de már nappal a hőség, s éjjel a szúnyogok és legyek, melyek mellett a kolumbácsi szúnyogok az Al-Dunánál gyöngéd pillangók lehetnének, csaknem kiállhatatlanok. Mihelyt a nap lement, mindenki szorgalmatosan a durva vászonból készített szúnyogház alá bújt, és keserves volt a kínom, hogy az útitársaimtól megrontott levegőt üdével nem cserélhettem föl. Estefelé végre elértük a Mangit kerületet, melynek hasonnevű városa a parttól két órányira fekszik, és a folyóról egy kis erdő miatt láthatatlan. Itt hosszasabban mulattunk a parton, s miután a hajó keskeny tüzelője helyett a szabadban kényelmesen ételt főztünk, utunkat tovább folytattuk.
Barátom nagy sajnálkozására az egy órányi távolra eső Bászujapot csak éjjel értük el. Meg akarta látogatni velem együtt az itt lakó, igen híres nogaj isánt, hogy tanácsát és áldását útiterveire kikérhesse. Ezeket a nogajokat, kik mindnyájan az orosz hatóságok vagy a katonai szolgálat elől menekültek ide, Közép-Ázsiában a szabadság és az iszlám vértanúiként tisztelik, de köztük mégis igen gyakran találtam kitűnő gazembereket, kik valószínűleg valami jól megérdemelt büntetés elől szöktek meg.
Korán reggel már Kipcsakot is elhagytuk, mely második állomásnak van kijelölve. Az Oxusban azon részen, mellyel átellenben a város fekszik, egy, a folyam széltében húzódó szikla emelkedik, mely a folyamágynak csaknem a felét átfogja, és a hajónak csak a másik, azaz szabad felén enged átmenetelt. Alacsonyabb vízállásnál egynéhány sziklaél is látható, és a gyermekek egy lábnyi mély vízben gázolva játékból e sziklákon szoktak sétálgatni. Hanem a hajósoknak ez a hely nagy félelmet okoz, s csakis nappal merészelnek ott elhaladni.
Kipcsak maga jelentékeny hely, az özbegek hasonnevű törzsétől lakva, több mecsettel és kollégiummal, mely utóbbiak között a jobb parton fekvő és Khodzsa Nijáztól alapított, ennek gazdag hagyományai miatt, a leghíresebb. Nem messze e magányosan álló épülettől, egy szorosan a part mellett emelkedő hegyen láthatók Csilpik romjai, melyről a rege azt beszéli, hogy a régi időkben erős vár volt, és egy hercegnőnek szolgált lakásul, ki atyja rabszolgájába szeretett, s minthogy a vadul fölingerelt papa bosszújától félt, kedvesével ide menekült. Hogy vizet kaphassanak, a hegyet egészen az alapjáig át kellett fúrniok; a földalatti út még mai nap is megvan.
Kipcsaktól fölfelé, a jobb parton kezdődik az az erdő, mely, kevés megszakítással, a folyó hosszában Kungráton is jóval túl terjed. hogy szélessége kelet felé mennyire terjed, a vízről nem láthattam, de amint állították, legföljebb nyolc-tíz órányira. A parttal határos részét általában posványok és mocsarak borítják, s csakis egynéhány ponton lehet hozzáférni. Kevésbé sűrű helyein a karakalpakok száz meg száz marhacsordája legelészik, és vadakban sem szenved hiányt, de a számtalan vadállat között különösen a párducok, tigrisek és oroszlánok felette sok bajt okoznak. A folyam bal partja - melyen innentől fogva Görgenig a legtöbb sekélyes hely van, annyira, hogy szüntelenül fennakadtunk - az említett ponttól kezdve egy messze északnyugatra terjedő fennsíkot képez; ez a bennszülöttek által Jilankirnak (kígyómezőnek) nevezett fennsík a puszta nyugati határánál éppen olyan meredek lejtőben végződik, mint a Kaflankir, vagyis az egész üszt-jurti fennsík. Az Oxus-part e részének népessége jomut turkománokból és csaudorokból áll; az elsőbbek a folyó közelében barangolnak, Porszu és Jilali vidékén; az utóbbiak a pusztaság szélén és az Üszt-Jurt oázain, és amint könnyen gondolható is, egymás között örökös villongásban élnek, ami éppen úgy saját hátrányukra, mint az özbegek előnyére szolgál, minthogy egy egyesült, erős nomád nép közvetlen közelsége a letelepültekre nézve mindig veszedelmes.
A harmadik nap estéjén Khodzsa-ili(2) előtt állottunk meg , amely város a parttól két órányira fekszik.
A lakosok nagyobb része azt állítja, hogy ők a Khodzsa utódai , és igen büszkék erre a többi özbeggel szemben. Az egész kerület sűrűn lakott, és a bal part, messzire egész Nökszig az erdőségek és művelt földek szakadatlan láncolatát képezi. Itt van az Oxus egyik legveszélyesebb helye, egy három lábnyi magasságból nyílsebesen alázuhanó vízesés, melynek irtózatos zúgását már egy órányi távolságban hallhattuk. A bennszülöttek Kazankitkennek nevezik, ami azt jelenti: "ott, ahol az üstök elmerültek", minthogy itt egy jármű, amint mondják, az említett konyhaedényekkel telve süllyedt; és a hajókat a vízesés felett már egy negyedórányira a parthoz vonják, és vontatókötelekkel gondosan vezetik le. Innen kezdve lefelé a folyam áradások által jelentékeny tavakat képezett, melyek egymással apró, természetes csatornák által összeköttetésben állanak, s tavasszal ugyan kicsinyek, de csak ritkán száradnak ki egészen. A legjelentékenyebbek: Kujruklu, Köl és Szári-Csöngül. Az első, hír szerint, néhány napi járóföldnyire terjed északkelet felé, az utóbbi területben ugyan kisebb, de annál mélyebb.
Nöksz előtt a negyedik napon haladtunk el. A műveltség már a bal parton is mind jobban eltünedezik. A folyót mindkét oldalról erdők koszorúzzák, s fele útjában Kungrát felé egy jókora széles és mély, Ögüzkitken nevű csatornát alkot, mely délnyugati irányt vesz és a Sorkacsi tavába ömlik ; ez utóbbit a nagy folyamtól gátak építése által hiába kísérelték meg elvágni; a víztömeg szerfölötti kiterjedése miatt éppen itt a legnehezebb a hajózás. Egy Afak-hodzsa nevű szent sírjánál az erdőnek vége szakad, s kezdődik a kungráti kerület, mely, ameddig csak a szem ellát, kertekkel, szántóföldekkel és havlikkal (udvarházakkal) van borítva. Maga a város csak az ötödik nap estéjén lett láthatóvá, miután egy vár romjai mellett, melyet a lázadó Törebeg épített Mehemmed Emin idejében, s egy közeli örvény mellett elhaladtunk.
Tartózkodásunk a khívai kánság e legészakabbra fekvő városában csak igen rövid tartamú volt, mert fiatal útitársam, aki szülőit már egy évvel ezelőtt elvesztette, egy itt lakó rokonától csakhamar elbúcsúzott, s maga sürgette a gyors visszautazást. A város sokkal szegényesebbet mutatott, mint a délen fekvő helységek, s leginkább nagy vásárai miatt nevezetes, melyeken a szomszédságban lakó nomádok felette sok marhát, vajat, nemezszőnyeget, teveszőrt és gyapjút adnak el. Halakkal is, kivált szárítottakkal, melyeket az Aral-tó partjáról szállítanak ide, jelentékeny kereskedést űznek a kánság többi része felé. mint nevezetességet kell megemlítenem, hogy két iszlámhoz áttért oroszt is találtam itt, kik jó lábon álló háztartásnak, gazdagságnak és népes családnak örvendettek. Foglyok voltak a Perowsky-féle hadseregből, és Mehemmed Emin kántól azon kikötés mellett nyerték vissza szabadságukat, hogy az iszlámot elfogadják. Az egyiket egy perzsa rabnővel ajándékozták meg; a barna iráni nő s észak szőke fürtű fia jó egyetértésben él egymással, s bár az utóbbi előtt a hazatérés már több ízben lehetségessé vált, még eddig nem tudta rászánni magát, hogy adoptált hazáját az Oxus partján odahagyja.
Végezetül még meg akarom említeni azon kevés tudósítást, melyet itt az Oxus további futásáról Kungráttól az Aral-tóba ömléséig hallottam. Az utóbb nevezett várostól két órányira lefelé a folyó két hatalmas ágra oszlik, melyek egymástól csak igen keveset különböznek. A jobb ág, mely az Amu-Darja nevezetet megtartja, hamarább éri el a tavat, de gyakori szétágazása miatt nagyon sekély, és alacsony vízállásnál a hajózásra nézve szerfölött alkalmatlan. A bal pedig, mely a Tarlik (szorosság) nevet viseli, keskeny, de általában mély, s csak azért járnak rajta ritkábban, mivel a tóig menő útjában igen nagy kerülőt tesz. Ami az Oxus legalsó futásán űzött forgalmat illeti, ezt hasonlítani sem lehet a Csardzsujtól Kungrátig terjedő szakaszához, mely Bokhara és Khíva között a fő kereskedelmi utat képezi. Ősszel különösen a halászás űzi az özbegeket a tóhoz, és a szárított tavi halakkal űzött kereskedés a három kánságban jelentékeny. Olyan árucikk ez, melyet a sivatag lakói nem nélkülözhetnek, mivel nyájaik gazdagsága ellenére is sokkal fösvényebbek, semhogy hússal táplálkoznának, és pótszerül inkább szárított halat használnak. Tavasszal ismét a torkolatoknál nagy számban tartózkodó vadludak csalogatják a vadászatkedvelőket az Aral-tó partjára. Ebben az évszakban történik errefelé a legtöbb búcsújárás is, melyeket a kegyes özbegek visznek végbe Tokmak-Baba sírjához, egy kis hasonnevű szigeten, a torkolathoz közel. Ez a szent, ki egyszersmind a halászok védszentje is, egy kis mauzóleum alatt pihen, melynek belső tere még most is híven őrzi a szent igen régi öltönyeit és konyhaeszközeit; ezek közül az üst nagy tisztelet tárgya, s azt beszélik, hogy maguk az oroszok is, kiknek az idejövetel a gőzösök által meg van könnyebbítve, e szigetre csak ritkán lépnek, s ha idejönnek is, önkéntelen tisztelettől indíttatva az ereklyékhez sohase nyúlnak.
Az ellenkező irányban, Kungrattól Khíváig az utazás többnyire szárazon történik, mivel a folyón felfelé 18-20 napot venne igénybe, s ennélfogva csakis teherszállításra használtatik. Szárazföldi út három van, mégpedig: a) Köhne-Ürgendzsen át, melyet nyári útnak neveznek; ez az Oxusnak minden, az említett évszakban megnövekedett tavát, kiöntéseit és karjait kikerüli; 56 ferszakhot számlál, s ennélfogva leghosszabb; b) Khodzsa-ilin keresztül; ezen csak télben szoktak járni, ha az említett tavak stb. be vannak fagyva, s csak 40 ferszakhnyi hosszú; c) az Oxus jobb partján, Surakhánon keresztül vezető út, amelynek nagy kerülői s amellett számtalan homoksivatagjai vannak.
Visszautazásunknak a lehető leggyorsabbnak kellett volna lennie, mindazonáltal kénytelenek voltunk a Köhne-Ürgendzsen keresztül vivő, hosszú útba belenyugodni. Szerencsénkre, egy kis útitársasághoz csatlakozhattunk, melyből néhányan Köhne-Ürgendzsig, mások pedig egészen Khíváig utaztak. Mindnyájan jó lovakon ültek, sőt még azok is, melyeket nekünk "lillah" (kegyes jószívűségből) rendelkezésünkre bocsájtottak, fiatal, erős állatok voltak, s minthogy némi süteményen és kevés útikészleten kívül semmit se vittünk magunkkal, így a már kora reggel nagyon érezhető hőség ellenére is gyorsan lovagoltunk előre. A városkaputól kezdve a kungráti jól művelt kerületen keresztül északnyugat felé tartottunk, onnan kezdve pedig egy puszta vidéken haladtunk át, míg az Atjolunak neveztetett nagy állóvízhez értünk, mely első állomásul volt kijelölve, és hét ferzsakhnyi hosszú. Ennek egy keskeny részén egy híd vezetett keresztül, és az út itt kétfelé válik: az egyik a Kazak-Örge nevű vadon hegység hosszában, az Üszt-Jurt nagy fennsíkján át, Orenburg felé visz, a másik pedig Köhne-Ürgendzs felé tart. Mi az utóbbit választottuk.
Erdőségeken és homokos vidékeken vonultunk át; jobbra és balra romok voltak láthatók. Ezek közül megemlítem a Kara-gömbezt (fekete kúp), melynek közelében a kánságban a legjobb kristályfehér sót nyerik, és a Barszakilmezt (aki megy, vissza nem jön), egy még a jelenkorban is gonosz szellemektől lakott, veszedelmes fészket, hol már sok kíváncsi lakolt életével. Ötórai lovaglás után a második állomást is elértük, Kabil-beg-Havlit. Ez egy magányosan álló udvar; birtokosa, régtől fogva bevett szokás szerint, igen jól megvendégelt, s minthogy a legközelebbi állomásig, Kizilcsagaláig nyolcórányi hosszú lovaglás állott előttünk, vendégszerető gazdánk nem feledett el minket reggelire hússal és kenyérrel is ellátni. Még sötét volt, mikor elindultunk. Fegyvert viselő útitársaink rendkívüli gonddal vizsgálták meg fegyvereiket, én azt gondoltam, hogy talán valamelyik ellenséges turkomán törzsön kell áthaladnunk; de megnyugtattak e tekintetben, midőn azt mondták, hogy egész nap sűrű erdőn fogunk keresztülmenni, melyben sok oroszlán, párduc és vaddisznó tanyázik, s ezek néha az utazót is megtámadják.
Bár a veszedelmes helyet csak fényes nappal értük el, mégis mindig a legnagyobb óvatossággal haladtunk előre; igen sok bizalmat helyeztek a lovakba, mert mihelyt ezek füleiket hegyezték vagy horkanni kezdtek, mindenki fegyvert ragadott.. Hogy az oroszlánok és párducok Közép-Ázsia éghajlati viszonyi következtében nem oly veszélyesek, mint az indiai és afrikai testvéreik, könnyen megfogható. Nem is osztottam fiatal tatár útitársam félelmét, sőt inkább nagyon vágytam valami érdekes vadászkalandban részt venni. De valamint minden ázsiainak, úgy özbegnek is túlfeszített képzelőtehetsége van; egy nyom, egy hang sem árulta el, hogy az állatkirály lakhelyének közelében vagyunk, csak néhány csürhe vaddisznót láttunk, melyek nagy csörtetéssel vonultak a sűrűn át. Annál nagyobb, mondhatnám, mesés volt a gyöngytyúkok és fácánok száma, melyekkel találkoztunk, s így gazdag vadászzsákmányt vittünk magunkkal az esteli állomásra. E vidék említett szárnyasai sokkal ízletesebbek, mint a perzsák. ott, ahol az erdő végződik, nemsokára láthatóvá lesz a megerősített Kizilcsagala helység, melyet özbegek laknak; elég jókor érkeztünk meg oda, és másnap reggel utunkat a jomutoktól lakott kerültetn keresztül folytattuk.
Köhne-Ürgendzset negyedik állomásnak veszik, noha az út oda csak három óráig tart. A Közép-Ázsiában kitűnő hírű Khorezmnek e régi fővárosa a legszegényebb minden sorstársai között Ázsiában, s bármennyire dicsőíti is letűnt fényét a szó és írás, a meglevő romokat látva, úgy fogjuk találni, hogy az csakis tatár műveltség központja volt. A mai város kicsiny, piszkos és jelentéktelen, de hajdan sokkal nagyobb lehetett, mert a falon kívül szétszórva heverő romok gyanítani engedik hajdani terjedelmét. Ezek csak az iszlám korból, Sáh-i Kharezmián műveltségi korszakából származnak. Legnevezetesebb ittt a Törebeg-Khanim mecset, mely nagyobb és pompásabb, mint a Hazret-i Pehliván, pedig ezt Khíva város legszebb emlékének tartják, és túlnyomóan sárga színű kási műveivel Turkesztán hasonnemű építészeti emlékeinek nem áll utána. Nevezetes még Sejkh-Seref síremléke, magas, azúrkék kupolájával, valamint Pírirjának, a nagy hírű Pehliván atyjának és sejkh Nedzsm-ed-din Kübrának a sírja.
Az utóbbit, mely az összeomláshoz közel állt, újabb időben Mehemmed Emin kán bőkezűségéből helyreállították. Hír szerint a környéken több kőből épült egyes torony és fal van, mint például Puldzsajdu (pénzt pusztít), mely három órányi távolságban fekszik. Ha ott egy-egy vihar a homokfelületet felszántja, pénzdarabok, ezüst- és aranyszerszámok jönnek a fölszínre, és az emberek, akik ott homokot szitálnak, munkájukat gyakran gazdagon jutalmazva látják. Ajszanem, vagy Ajszanem és Sahszanem kettős kioszkja a híres szerelmespár nevéhez fűződik, kiknek sorsát egy regénybe gyűjtve, a trubadúrok gyakran megénekelték. Úgy látszik, hogy ez minden magányosan álló rompárnak a gyűjtőneve, mert Sahszanemek éppen úgy találhatók Khíva és Bokhara más részeiben is, mint Herat közelében, és kevés változtatással ezekről is ugyanazon mondákat regélik el.
Köhne-Ürgendzsből az út kétfelé válik, melyek távolság tekintetében csak igen csekély különbséget tesznek. Az egyik, kevésbé lakott Porszu és Jilali felé megy, és csak nagy útitársaságok járnak rajta, mert a rabló csaudorok és jomut turkománok közelsége az utat, legalább Tashauzig, nemigen teszi nagyon biztossá. A másik mindinkább közeledik az Oxushoz, és annak csekély megszakítással majorudvaroktól , falvaktól és mezővárosoktól fedett partvidékén vonul végig. nyáron legtöbben az utóbbi utat választják, bárha hosszabb, s az útban található sok öntözőcsatorna és árok miatt fáradságosabb is, mert míg az előbbiben a karaván csak Tashauznál oszlik fel, mivel útját mindenki csak egyedül folytathatja, ez az eset az utóbbi úton már Kipcsaknál beáll.

1) Ovejsz Karajne Mohamed egyik hű párthívének a neve, aki a próféta iránti vonzalmából minden fogát kiverette, mivel az utóbbi az ohudi csatában egy ellenséges fegyver által két előfogát elvesztette; és amikor Mohamed meghalt, egy rendet akart alapítani, melynél ez az öncsonkítása főszabály lett volna, hanem ez neki természetesen nem sikerült. Az az állítás, hogy ő Khívába jött, és ott halt volna meg, úgy látszik, a mesék országába tartozik.
2) Khodzsa-ili annyi, mint a Khodzsa népe vagy a próféta utódai, kiknek meglehetősen nagy száma lakja e vidéket. Éppen olyan tisztán özbeg arckifejezésük van, mint a Perzsiában lakó számtalan szejdnek iráni jellegű, de több előjogot élveznek, mint az utóbbiak.

 

Tizenegyedik fejezet

Tatárom

Képzelhetünk-e két nagyobb ellentéte, mint egy ázsiait s amellett éppen közép-ázsiait, ki ezelőtt két évvel még bő, redős öltönybe burkolva, egy nomád nép kezdetleges és egyszerű ételeivel táplálkozott, és most európai s azonfelül még szűk, magyar viseletben, csizmában és sarkanytúval jár, s a nyugat étkeit és szokásait már egészen magáévá tette; egy ázsiait, ki a molla-osztálynak szánva Khívában a Medresze Mehemmed Emin magányos szobácskájában órákig foglalkozott imádságokkal és az iszlám tanaival, és most egy európai tudós társaság könyvtárában dolgozik, s bölcsészetről, világ- és egyháztörténetről írt fóliánsokat, görög, latin s mindenféle más kigondolható szerzőket keresgél; egy ázsiait, ki Európa nevét alig, vagy csak a legnagyobb utálattal hallotta említeni, ki csupán vad, keleti világának intézményeit és gondolkodásmódját ismerte egyedül helyesnek és józannak, és most európai hírlapok vezércikket tanulmányozza, a nyugati államok politikai viszonyairól fecseg, s amellett a két világrész felől a legmerészebb összehasonlításokat állítja fel?
Ezek bizonyára szembeszökő ellentétek, s mégis ez ellentétek mollámban megtestesülve mutatkoznak, abban a hadzsiban, kit Közép-Ázsiából magammal hoztam, ki mekkai útja közben találkozott velem Khívában, de a legszentebb város helyett most már velem együtt Magyarhon fővárosában él. Hogy e tatárt miként bírhattam ezen elhatározásra, az már sok embert kíváncsivá tett, különösen pedig azon benyomás után tudakozódtak igen élénken, melyet átváltozásom gyakorolt rá, mikor jámbor dervisből európai utazóvá lettem. E kíváncsi kérdezgetők legnagyobb tévedése természetesen azon sajátságos hiedelmen alapszik, hogy én magamat egyszerre, hirtelen lepleztem le. Ó, nem, sőt az átváltozás még ugyancsak fokozatosan történt, és annak egyes mozzanatai annál is inkább érdekesek, mivel azok a keleti és nyugati élet kiszínezésére igen jó szolgálatot tesznek. A történet valóban megérdemli, hogy részletesebben elbeszéljük.
Amint említettem, legelőször Khívában találkoztunk össze. Tatárom, egy vándorlási vágytól égő, fiatal molla, társat keresett mekkai útjára, s mivel azt hitte, hogy az áltörökben, a szent helyek szülöttjében, a legjobb útitársra fog találni, mindjárt kezdetben nagyobb bensőséggel ragaszkodott hozzám. Eleinte csak a tudós, vakbuzgó mollát látta bennem, kivel csak a legnagyobb tisztelettel bátorkodott szembeülni, s kinek ajkairól minden szót a legmélyebb figyelemmel lesett el. E viszony fennállott közöttünk Bokharán, Szamarkandon és Karsin keresztül egészen az Oxus partjaira tett utazásunk alatt.
Az utoljára említett helyen egy kissé már bizalmasabb lettem, a kölcsönzött szentség fátyolát egy kissé föllebbentettem, pajtásokká lettünk, csekély útikészleteinket egy közös tarisznyába pakoltuk, s minthogy igen becsületes és jó szíve volt, tettetés nélkül, hű barátsága valóságos vigaszul és támaszul szolgált magányos, veszedelmes utamon. Ő természetesen csak lassan és nehezen tudta megszokni a valódi meghittséget; teljesen bele látszott nyugodni a famulus szerepbe, és kolduló körutainkon elvitázhatatlan feladatának tartotta a nehezebb súlyú adományok, mint fa, liszt stb. összeszedését, míg a krajcárok gyűjtését rám hagyta. Este a konyháról is ő gondoskodott, s ha a rizst egy darab rongyon vagy deszkán föltálalta, mindig gondja volt rá, hogy csak azután nyúljon hozzá, ha én markommal már kétszer jó példát mutattam neki. Vajon tisztelet vagy bizalom gerjesztett-e benne oly nagy respektust irántam - nem tudom; elég az hozzá, hogy mindig vonakodott velem egyenlő lábon állni. nem akartam kedvét szegni, és szabad tetszésére bíztam az egészet.
Az Oxus túlsó partjától Heratig azon mértékben apadott kegyességem, amint a vakbuzgó Bokharától távolodtunk. Imádságok, mosakodások, jámbor elmélkedések - minden ritkábbá lett. Tatárom ugyan észrevette ezt, de nem sokat törődött vele, s ő is maestrójához alkalmazkodott. Vallásos kérdezősködései mind ritkábbakká lettek, de annál inkább növekedett a figyelem, mellyel elbeszéléseimet és leírásaimat a távol frengi földről és vázlataimat ama csodálatos vidékről hallgatta. Az efféle előadások mindig az éji menetek alakalmával történtek, mikor mi a karavántól egy kis távolságra magányosan s bizalmasan lovagoltunk együtt. Amennyire igazán jólesett nekem, hogy e veszedelmes barbárság közepette a kedves nyugatról beszélhettem, éppen olyan nagy volt tatárom csodálkozása is, midőn hallotta, hogy vannak városok, melyek Bokharánál szebbek; midőn hallotta, hogy vannak országok, hol a rablóktól való félelem és a szomjanhalás veszélye nélkül lehet utazni ide s tova; és különösen meglepte őt az a biztosításom, hogy a frengik, akiket ő úgy ismert, mint durva, kérlelhetetlen emberevőket, a világért sem olyan szívtelenek és érzéketlenek, és hogy sokkal jobbak, mint a hírük keleten. Ő ezt minden más körülmények között kétségbe vonta volna, de hisz ezt maga az efendi, az ő tanítója és ura állítja, akinek föltétlenül hitt.
A fiatal tatár tudásszomja és ragaszkodása tetszett nekem, s az én hajlamomat is megnyerte számára. Mindig távol tartotta magát a többi közép-ázsiaitól, saját földjeitől, és annál szorosabban csatlakozott hozzám. Mivel csakhamar átláttam, hogy a fiatalemberből még valóban lehet valami, nemsokára azt határoztam el magamban, hogy a fiút nem hagyom el többé, sőt, ha lehetséges, magammal viszem Európába. Ez akkor történt, amikor még Herattól meglehetősen távol jártunk. E városban ragaszkodásának és hűségének fényes tanúbizonyságait adta. Amint már elbeszéltem, ott kellett a legtöbbet szenvednem. Az élelmiszerek teljes hiánya nemritkán érezteté velem az éhség kínjait, és ha az előrehaladott évszakban a hideg éjek fagya az alvásban akadályozott, tatárom volt az, aki vékony rongyait velem becsületesen megosztotta, hogy melegebb takarót és nyugalmas álmot szerezhessen nekem. Hatheti tartózkodásunk alatt Heratban igen sokat szenvedtünk. Biztatásaim, hogy a közeli Perzsiában biztos segélyt fogunk találni, útitársam bátorságát megerősítették. Az a gondolat, hogy az eretnek síiták földjén a jámbor szunnitának jól fog menni dolga, elég furcsának tetszett előtte, de gyermeki ártatlansága és zavartalan bizalma minden további fontolgatástól visszatartotta - s ő is, mint én, vágyva tekintett Irán határaira, Khoraszán fővárosa felé.
Végre megérkeztünk Meshedbe. Az ott talált angol tiszt benső barátsága, jóakarata irántam s tatárom iránt is, ez utóbbi előtt kezdetben rejtély volt. Tudta, hogy Dolmage frengi, s mi mindent nem gondolhatott bámulatában, mikor engem, egy jámbor mohamedánt, az ő adoptált szellemi főnökét, egy hitetlennel órákig beszélgetni hallott egy idegen nyelven, sőt egy és ugyanazon tálból látott vele enni. Az angol tiszt környezete s a városban sok egyéb dolog is gyakran fölvilágosította őt afelől, hogy ura egy átöltözött frengi. E gondolat elborzasztotta. Haraggal és bosszankodással hallotta e gyanítgatásokat, de sohasem intézett egyetlen kérdést se hozzám e tekintetben, és régi hite még most rendületlenül erős maradt.
További utazásunkon Teherán felé, hol tatár öltözetben a bosszúvágyó síitáktól megtámadtatva, bennem védelmezőre és barátra talált, hozzám való ragaszkodásának eo ipso növekednie kellett. Természetesen nem kevés merészség volt tőlem, hogy ezzel az emberrel egy hónapig egészen egyedül utaztam, s vele oly sok éjet töltöttem egyedül egy-egy elhagyatott, puszta helyen: egyetlen gonosz gondolat, és könnyű dolog lett volna engem a néptelen országúton megölni déli álmom közben, s lovaimmal, fegyvereimmel és pénzemmel az északon elterülő pusztába, a turkománokhoz futni. De e gyanú mindig távol maradt tőlem. Egész bizalommal adtam át neki puskámat, kardomat és lovamat, ha fáradtan a homokra vetettem magamat. Egész gondtalanul aludtam, mialatt ő őrt állott, mert mindjárt ismeretségünk kezdetén fölismertem jó szívét, s nem mondhatnám, hogy e tekintetben valaha is csalódtam volna.
Sahrudban másodszor látta, hogy egy hitetlent megöleltem. Feltűnt neki, de mégis azt mondta: "Uram, valóban helyesen teszed, hogy mindig a frengikkel tartasz, mert ezek a perzsák, bárha a koránban és Mohamedben hisznek, istenemre, százszorta gonoszabbak, mint a hitetlenek!" Itt, mikor Britannia második fiát meglátta, csodálkozását fejezé ki az iránt, hogy ezek a frengik külsőleg is, belsőleg is mind olyan kedves emberek; de csak nagy nehezen közeledett hozzájuk, s órahosszáig is eltartó bámulata elég világosan mutatta, hogy jóllehet meggyökerezett előítéleteinek egy része eltűnt, még mindig megvolt benne a félénk tartózkodás bizonyos mértéke.
Utazásunk utolsó napjaiban a perzsa főváros felé vidám kedélyem gyakran dalokat ébresztett föl bennem. Bizonyos dalművekből kedvenc dallamokat kezdtem előbb fütyülni, később énekelni. A fütyülés keleten nincs szokásban, s igen illetlennek és frivolnak tartják; mindazonáltal a szép melódiák a Trubadúrból, Ernaniból és Luciából nagyon tetszettek neki. Egész naivul kérdezte: "Vajon Mekkában a koránt e dallamok kíséretében éneklik?", s midőn tagadólag feleltem, nagyon csodálkozott.
Hogy az ahuáni postaházban mi történt, az olvasó előtt nem ismeretlen. Először hallotta európai nevemet. E név szívének leggyöngédebb izmait is megrendítette. Kétségkívül sokáig küzdött magával, míg végre elhatározta, hogy megkérdez. Mondtam, hogy majd Teheránban fogok felelni, ami őt egyelőre megnyugtatta. Teheránban régi barátaimhoz szállottam a török követségen. A fiatal efendik, akik a szultánt képviselik, egészen fashionable európai diplomaták, öltözetüket és modorukat illetőleg a frengiségnek sokkal erősebb színezetét viselték magukon, mint akár én magam. Ez és nyugaton élő szunnita testvéreinek modern polgárosodása felől tett fölvilágosításom egy kissé apasztotta gyanúját, s lassanként megmutatta neki azt a nagy örvényt, mely Sztambul és Bokhara között tátong. Hallotta az oszmánlik folytonos törekvését, hogy nyugattal, s ha lehetséges, annak műveltségével azonosulhassanak, s nem tudta megállni, hogy e példát ne kövesse maga is. Ehhez járult még az is, hogy ama néhány frengitől, kiket eddigelé megismerni alkalma volt, csak szépet és jót látott, és így gyűlölete és előítéletei is napról napra tünedeztek.
Teheránban földimmel, Szántóval, ki engem gyakran meglátogatott, közelebbről megismerkedett, s lassanként meghittjévé tett. Szántó nem csekély örömmel beszélte el neki, hogy csakis ő és ura (mármint én) az egyedüli magyarok Perzsiában. Ezenfelül a magyarok rokonai az oszmánliknak, vélte a filologizáló szabó, ami a tatárnak nagyon feltűnt, anélkül azonban, hogy különösen nyugtalanította volna, mert a hosszasabb együttlét és régi barátság mindennel kibékítették. És mivel nálam több szeretetre talált, mint a valódi törököknél, ennélfogva abból a kis nemzetiségi különbségből nem sokat csinált. Jó kedvvel járkált erre s arra Teheránban, a perzsák szokásaival és nyelvével ismerkedett, s nagyon örvendett, midőn több heti mulatás után lovainkat a továbbutazásra Kosnstantinápoly felé újra felnyergeltük.
Eddigelé még mindig úgy volt, hogy csakis Konstantinápolyig fog elkísérni, s onnan Alexandrián keresztül Mekkába utazik. De csakhamar észrevettem, hogy ez az eredeti terv neki nem tetszett, és mást forgat elméjében. Az európai mintára berendezett török követség Teheránban, és a többi követséggel való gyakori érintkezés a nyugati élet némely oldalait már kellemes színben tüntette fel előtte, s fölébresztette benne a kedvet, hogy ezt a csodálatos országot társaságomban meglátogathassa. Hogy az az előbbi vágya, hogy homlokát a szent próféta sírjához dörzsölhesse, mindinkább háttérbe szorult, nem nehéz felfogni. Egészséges, józan esze csakhamar átlátta a vallásos humbugot, s mivel természeténél fogva sajátságos hajlama volt a kalandokra, könnyen elhatározta magát arra, hogy a magasztos Mekka helyett az előbb annyira félt és utált Frengisztánt látogassa meg.
Tettem magamat, mintha semmit se vettem volna észre. Konstantinápolynál partra tettem, s miután pénzzel eléggé elláttam, szemeiben egy könnycsepp rezgett, s dacára a büszke minaretek látásának dacára az igazhívők tömegének, mely körülötte hullámzott, mintegy kényszerítette őt valami, hogy reszkető hangon és zokogva így szóljon:
- Efendi, ne hagyj itt engem egyedül. Te Turkesztánból engem ide, ebbe az idegen országba hoztál, én itt senkit sem ismerek, csak téged; szívesen követlek, bárhová mégy is!
- Mit, hát Frengisztánba is eljössz velem? - kérdeztem tőle. - Onnan igen messze van Mekka, ott nincsenek mecsetek és fürdők, s nincs muzulmán konyha; hogy fogsz megélni ott?
- Ó, a frengik olyan jó és barátságos emberek, nagyon szeretném a hazájukat látni, s azután Sztambulba visszatérni!
Ez nekem elég volt. Közép-ázsiaimat megértettem, a Boszporusz partjain újra összepakoltam őt, s három nap múlva már egy dunai gőzösön volt, csupa európaiaktól környezve, s a közeli magyar főváros felé utazva. A gőzös fedélzetén gyakran gondolatokba merülve találtam; még nem mert európai ételhez nyúlni, környezetére mindig félelemmel tekintett, de lassanként mégis hozzászokott mindenhez, és - néhány nappal ezután Pest utcáin sétálgatott bokharai öltözetében.
Az első napok alatt alig tudott szóhoz jutni bámulatában, mert minden varázsszerűnek tűnt fel előtte. Mindent megbámult, amit csak látott; az utcai járda kockára faragott köveitől kezdve egészen föl a magas épületekig és tornyokig, s könnyen elgondolható, hogy milyen furcsa kérdéseket tett a puszták e gyermeke az első európai város közepette. A gyors járás az utcákon, az emberek és kocsik élénk lótása-futása különösen meglepte őt. legjobban pedig a nők bilincselték le figyelmét, s nem tudta elképzelni, hogy a frengik, akik máskülönben olyan okos emberek, miként engedhetik nőiket olyan esetlen öltönyökben, minden felügyelet nélkül kóborolni.
Nappal gyakran láttam őt a távírdasodronyoknál órákig leskelődni; hallani akarta a hangokat, melyek azokon végigfutnak. Éjjel a gázlámpákat bámulta, s kíváncsian tapogatózott körül, hogy vajon csakugyan a vas ég-e. A vendéglőben a fényűzés és pompa túlságosnak tetszett előtte, s minthogy az embereket csak öltözetük után ítélte meg, mindenkit nagy úrnak tartott, s gyakran mondta: "Ó, ez az igazi boldog ország, hiszen itt nem is lát az ember szegényeket!" A fürkésző tekintetekhez is hozzászokott nemsokára, melyek őt mindenfelé kísérték. Egykori félelme a frengiktől egészen eltűnt, mindenkinek barátságos arcot mutatott, s gyakran bocsátkozott élénk beszélgetésbe bárkivel is, aki elébe akadt. Ami a legsajátságosabb, egészen elfeledte, hogy itt őt senki se érti, s kedélyesen diskurálgatott tovább, anélkül, hogy a megszólítottak bámuló arca zavarba hozta volna.
Örömest magammal vittem volna londoni utamra, de mégis jobbnak láttam egyelőre Magyarhonban hagyni. Szilády Áron és Budenz József, tudós barátaim, vendégszeretően magukhoz vették, s mikor egy év múlva Angliából visszatértem, nem kevésbé csodálkoztam el, ahogy tatáromat magyar öltözetben, turbán helyett gondosan fodorított hajfürtökkel, furcsa illedelmességgel s némi feszes méltósággal, viszontláttam. Nagyon rövid idő alatt magáévá tette a magyar nyelvet; mindenfelé szerették, és szívesen látták, s mikor legelőször láttam őt kesztyűben és felcicomázva, egy nővel szemben, szépelgő beszélgetésbe merülve, a nevetést nem tudtam visszafojtani. Ki ezelőtt két évvel még egy medresze mollája volt, ma már félig dendivé nőtte ki magát. Mi mindent nem csinálhat az ember egy keletiből! Minthogy a nyelvvel együtt az írást is elsajátította, barátaim jóakarata nemsokára állást is szerzett számára. A magyar akadémia könyvtárában alkalmazták.
Ha új életmódja felől kérdezem őt, s a keleti és nyugati élet között levő különbségekről beszélek vele, úgy találom, hogy múltja álomként lebeg lelke előtt, olyan álomként, melyre szívesen visszaemlékszik a távolból, de amelyet mostani helyzetével éppen nem cserélne föl. A honvágy nemritkán bántja. A mi nyugati műveltségünket a következő okok miatt szereti: először, különösen tetszik neki a tökéletes biztonság a társadalomban s a kormány zsarnoki önkényének teljes hiánya. Közép-Ázsiában az országúton az ember puszta élete sem biztos a rablók elől, s a városban örökös veszély fenyegeti a hatóságok barbár rendeletei miatt. A gyakori kegyetlen kivégeztetések, a pusztító polgárháborúk még csak most tűnnek fel neki, mert látja itt, hogy ezer meg ezer ember érintkezik naponként egymással, anélkül, hogy veszekedés, verekedés és vérontás történnék, ami pedig hazájában gyakran megesik.
Másodszor, az európai kényelem az, mely neki jólesik, és őt, ha nem is sokára, de a jelenben leláncolja. Látja, hogy nálunk egy egyszerű polgár lakhelye jobban el van látva, mint fejedelme palotája. A tisztaság ruhában úgy, mint ételben, a finomabb modor, melyet itt az emberek egymással szemben használnak - mindezek mágnesek, melyek őt ide vonzzák, anélkül, hogy a zordon hazát elfeledtetnék vele.
Harmadszor, különös tetszésére van az, hogy itt a vallások és nemzetiségek közti különbségek alig érezhetők, míg ezek a távoli keleten hatalmas válaszfalakat képeznek. Náluk otthon már az a gondolat is, hogy valaki a frengik földjéhez közeledik, bizonyos halál volna, s íme most ő ezen ország kellős közepében él nemcsak minden megtámadtatás nélkül, hanem mindenütt és mindig szeretettel és melegséggel fogadva.
Ami az iszlám érzelmeit illeti, e tekintetben már saját szemlélődései világosították fel. Ugyanis észrevette, hogy minél jobban közeledett a nyugathoz, a mohamedán fanatizmus annál inkább apadott, s minthogy ugyanazon mértékben az emberiességhez és jó rendhez is mind közelebb jött, csakhamar gyanítania kellett, hogy az iszlám, legalábbis az az iszlám, melyet ő ismert és vallott, a polgárosodásnak és az Európában megismert finomabb életmódnak határozott ellensége. Gyűlöletet vagy rosszallást az arab próféta tanait illetőleg még ugyan nem nyilvánított, de okoskodásai és szemlélődései eléggé eléárulják, hogy belsejében hatalmas változás ment végbe. Anélkül, hogy a nagy különbség okát kelet és nyugat között feltétlenül a keresztyénségnek akarná tulajdonítani, következtetéseiben mégis annyira ment, hogy most már a mi nyugati műveltségünk és életmódunk összeférhetetlenségét a Mohamed tanaival ő is átlátja. Határozottan még nem nyilvánította ki, hogy melyiknek adja az elsőséget, s bizonyára sokáig fog tartani, míg egy ilyen gondolatot nyíltan ki mer mondani. Mindazonáltal célzásai és szakadozott észrevételei azt bizonyítják, hogy e kérdésekkel sokat foglalkozik, s önmagával még mindig heves küzdelemben áll.