Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Miklós Pál
CSI PAJ-SI
1862-1957
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1962
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Csi Paj-si garnélarák-festményei

1956-ban az egyik Nemzetközi Békedíjat kínai festőnek ítélték Stockholmban; az akkor 94 esztendős Csi Paj-si nevét sokan csak akkor ismerték meg Európában. Pedig művei már korábban eljutottak ide: először az 1930-ban Bécsben, majd Berlinben és Budapesten rendezett kiállításokon szerepelt néhány képe a modern kelet-ázsiai művészet többi neves képviselőjének művei között. Föltűnést is keltettek; a színek mesteri kezelése mellett, bravúros ecsetvonásokkal odavetett kifejező formái ragadták meg az európai műértőket. Ma már úgyszólván minden nagyobb európai múzeumban és kelet-ázsiai festészeti gyűjteményben megtalálhatók a képei, hazánkban a Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeum és sok magángyűjtő büszkélkedhet eredeti alkotásaival. Képei mellett a híres pekingi Zsung Pao Csaj műhely fametszetű reprodukciói is eljutottak a világ minden részébe.
Mégis, kissé fölfedezésre vár művészete. Még hazájában is, ahol pedig népszerűsége és tekintélye páratlan volt a harmincas évektől kezdve, csak halála után jelentek meg az első művészettörténeti munkák, amelyek megkísérelték életművét összefoglalni és művészetét elemezni. Még inkább hiányoznak a róla szóló írások Európában. Megnehezíti az ilyen természetű munkát a mester számunkra szinte hihetetlen termékenysége: ha csak életének utolsó három évtizedét akarnánk teljesen számba venni, akkor is több mint húszezer festményét kellene ismernünk. Nyilvánvaló, hogy az európai műtörténész megszokott módszerével itt nem boldogulnánk. Leginkább járható útnak látszik, hogy nyomon kísérjük életútját, jellemezzük művészi fejlődésének legfontosabb állomásait, s közben ki-kitérünk a hagyományos kínai piktúra sok európai műértő számára is kevéssé ismert sajátos vonására. Így látszik legjobban megközelíthetőnek Csi Paj-si derűs és bölcs művészete, amely egyben a hagyományos kínai piktúrának is a legmodernebb és értékes fejezete.

*

Csi Paj-si - eredeti neve Csi Huang; a Paj-si ("fehér kő") név később fölvett művészneve, amely egyik korai példaképére, Sen Csoura utal - valószínűleg 1862. január 1-én született Hunan tartomány Hsziangtan körzetében, egy Hsziangce nevű falucskában.
Az évszám minden életrajzírónál más, 1859-től 1864-ig mindegyik év előfordul születési dátumaként. Kétségtelen tény, hogy 1937-től kezdve két évvel öregebbnek jelzi magát a datált képeken - babonából: 77 évesnek írja magát. Eszerint tehát 1862-re tehetjük születését. Szülei szerény körülmények közt élő parasztok, vagyonuk egy rozzant ház és két mu öntözött föld. Huang, akit gyermekkorában A-csi-nak becéznek (ilyen aláírású képe is van!), szüleinek elsőszülött fia. Két mu jövedelme az öttagú család - apja szülei is velük élnek - eltartására még a termékeny földű Délen is kevés: szövéssel, favágással, téglaégetéssel pótolják.
A szegényes körülmények okozták, hogy a jó eszű gyermeket szülei nem taníttatták. A házukban élő nagyapa tudott egy keveset írni-olvasni, tőle tanulta meg az első írásjegyeket. Nyolc éves korára így is ismert három-négyszáz jegyet. Ekkor az anyai nagyapa által alapított magániskolába került, ez azonban hamarosan megszűnt. A kisfiút félévi tanulás után dologra fogták.
Tizenöt éves koráig a ház körül segített: vizet hordott, fáért járt az erdőre, trágyát gyűjtögetett, bivalyt őrzött. A család szaporodott, most már földet kellett bérelniük. Hogy munkaerővel is gyarapodjék a család, az elsőszülött fiút megnősítették. Az ifjú férj azonban még bivalyt őrzött, s ezt a munkát nagyon kedvelte: pásztorkodás közben ugyanis olvasgathatott. A könyvek és az ecset nagyon vonzották, az írásjegyek másolgatásán kívül hamarosan próbát tett a festegetéssel is: másolgatta a keze ügyébe került könyvek illusztrációit, s lefestette, amit maga körül látott.
Tizenhárom éves korától apja többször megkísérelte munkába törni, de a vézna fiú sehogy nem boldogult az ekével. Más mesterség után néztek neki: 1877-ben asztalos-inasnak adták. Két mestert is megpróbált, míg végre a harmadiknál, aki a környéken jól ismert fafaragó volt, megállapodott. Ez nagyon megszerette a tehetséges inast, fiaként bánt vele s szívesen tanítgatta.
Csi Huang 1880-tól már önálló asztalosmesterként dolgozott s ezt a mesterséget folytatta tizenegy esztendőn keresztül. Eleinte a mesterrel együtt vállalt munkát, azonban a fiatal asztalos híre csakhamar a mesterével vetekedett. Minthogy faragványai igényes tartalmú, gondosan kivitelezett munkák voltak, nemsokára odáig vitte, hogy kizárólag ünnepi darabok készítését vállalta: nászágyat, házi-oltárt, gyaloghintót készített gazdag családoknak. Legtöbb munkáján ismert mondák epizódjait faragta ki domborművekben.
Az asztalosmunka mellett, amellyel a nagy család eltartásához járult hozzá, szabadidejében állandóan festegetett. Akkoriban került a kezébe a Mustármag-kert Album egyik példánya - a régi kínai piktúra híres tankönyve -, s annak ábráit éjszakánként végig másolta. Másolatait a szomszédok, ismerősök elkéregették és otthonukban kiaggatták, így terjedt híre festői tehetségének. Lassanként megrendelők is kerültek: egyre gyakrabban keresték föl a faluból és a környékről, hogy a "házőrző szellem" képét, egy-egy közkedvelt operajelenetet festessenek meg - honoráriuma persze ebben az időben még csak néhány tojás volt. Amikor azonban egy taoista pap templomi képeket rendelt tőle, nekilátott és elsajátította az emberi arc ábrázolásának kínai sablonjait; azontúl portré megbízásokat rendszeresen vállalt.
1889-ben az ügyes asztalos, fafaragó és - immár - portréfestő mester értékes barátokra tett szert: egy megrendelés révén megismerkedett Ma Sao-kaj és Hu Csi-jüan művelt, jómódú földesurakkal. Ezek fölfigyeltek tehetségére s nyomban meghívták társaságukba, amely afféle falusi irodalmi szalon volt: műkedvelő tudósok és költők gyülekezete.
Ezek a barátok lettek tanítómesterei, segítségükkel megismerkedett a klasszikus irodalommal. A versírás titkaira is megtanították s a fiatalember hamarosan megírta első versét is a peoniáról, későbbi kedvelt képtémájáról. Sok jó képet is látott itt, a vidéki műgyűjtők kincseiből való, nem egyszer neves festőktől származó, eredeti festményeket. A baráti társaság buzdítására festészeti tanulmányait is módszeresebben folytatta. Nemsokára megpróbálkozott egy környékbeli mester útmutatása szerint a tájkép-festéssel. Szívesen foglalkozott a kínai írástudói kultúra két másik hagyományos ágával is: kalligráfiával és pecsétek faragásával.
A "Sárkányok Hegye" nevet viselő falusi költőtársaság mindezzel döntő befolyást gyakorolt a fiatal műkedvelő festő további sorsára. Ezeknek a barátoknak a segítségével tette meg az első lépéseket azon az úton, amelyen falusi mesteremberből, népművészből írástudóvá, illetve művelt, tudatos festőművésszé vált.
Ebben az időben képeinek már jó ára volt a környéken: egy-egy portréért három-négy jüan honoráriumot is kapott. Megtehette hát, hogy teljesen fölhagyjon az asztalossággal. Hamarosan szert tett mesterre is, aki tovább irányította festészeti és irodalmi tanulmányait; a környék egyik jó nevű, idős írástudó festőjéhez szegődött tanítványnak - Vang Hsziang-ji-hez. Most már lényegében a festői mesterség a megélhetési forrása, de minden erejével tanul.

*

A XIX. század végén Kínában a képírás évszázadokkal előbb kialakult, hagyományos formáját egyrészt a népi festőművészet, másrészt az írástudók piktúrája műveli. A kínai festészetnek ez a két ága nemcsak társadalmi szerepét, hanem tartalmát és eszközeit illetően is sokban különbözik egymástól. A népi festészet művelői falusi mesteremberek, többnyire írástudatlanok; alkotásaikkal a legszélesebb tömegigényeket elégítik ki: főként portrékat, épületdíszítményeket, de más képeket is festenek. Festői képzettségük főforrása a másolás, előadásmódjuk a kung-pi ("munkás ecset") nevű aprólékos, grafikus jellegű (vonalas) technika. Ezzel szemben az írástudók festészetének művelői a hivatalnokrétegből kerülnek ki; az állami hivatal elnyeréséhez szükséges vizsgákkal rendelkező tényleges, vagy hivatalt nem vállaló, visszavonultan élő hivatalnokok - írástudók. (Ilyenek pl. annak a költőtársaságnak a tagjai, amely Csi Paj-sit befogadja.) Az írástudói műveltségbe már századok óta beletartozik az irodalom ismerete és gyakorlása mellett a kalligráfia és a festészet művelése is. Ebben a formájában az írástudó festészet természetesen dilettantizmus: ecsettel való szórakozás. (Ilyen dilettáns pl. Hu Csi-jüan, Csi Paj-si barátja is.) Igényesebb írástudó számára azonban megvan a képzés lehetősége: a neves mesterek tanítványokat vállalnak. A tanítvány a mester házába költözik s évekig együtt él és dolgozik mesterével, aki nemcsak festészeti, hanem irodalmi képzését is irányítja. (Csi Paj-si így élt tanítványként többek között Vang Hsziang-ji házánál.) Az írástudó festő képzésének is a másolás a fő eszköze: a régi híres mesterek műveit másolgatja, azok közt is mestere kedvenceit, de sok egyéni fortélyt is elleshet mesterétől. Ez a piktúra az uralkodó osztály, a földbirtokosok és hivatalnokok művészi igényeinek kiszolgálója. Két fő műfaja a tájkép és a madár-virág műfaj. Tematikailag kötött műfajok ezek: a tájkép - san-suj ("hegy-víz"), mint kínai neve is mutatja, a hegy és víz sablonjába szorul; a madár-virág műfaj madarai és virágai is hagyományosan kötöttek; legkedveltebbek a szimbólumok - mandarinkacsa-pár: a sírig tartó szerelem jelképe, peonia: a nyár és a jómód, krizantémum: az ősz, barackvirág: a tavasz, bambusz: a nemesség, lopótök: a hosszú élet jelképe. A természet jelenségeiben való önfeledt gyönyörködés ezeknek a képeknek a tartalma - kiegészítve a jelkép sugallta motívummal. Az írástudó piktúra alkotásain fontos szerepe van a föliratnak is, amely gyakran vers (vagy a festő maga, vagy tisztelője írja föl a képre), az írásjegyek szépségének, valamint a festő és a későbbi gyűjtők pecsétjeinek. Az írástudó piktúra előadásmódja változatosabb, mint a népi festészeté: az aprólékos részletezéstől a nagyfoltos összefoglalásig terjed; az ecsetvonásoknak bravúrosnak, egy lendülettel húzottnak kell lenni - ez az ecsetírásban való nagy gyakorlottságot tételezi föl. Míg a népi kép mindig színes, az írástudók kedvelik a tisztán tussal festett képet (pl. a bambusz mindig így készül).
Hosszú utat tett meg tehát Csi Paj-si, amikor festő mesteremberből írástudó festővé képezte magát. Ma ismert legkorábbi képe húszéves korában készült (Ponty), a kompozíció merevsége ellenére is ügyes másoló kezet dicsér. Utánérzés másik korai képe is (Madarak, de a két madár természetellenes elhelyezése, a kép kiagyalt kompozíciója már az írástudó festészet jellegzetessége. A Li asszony portréja című képe pedig azt a műfajt mutatja be, amellyel a mester ez időben kenyerét kereste: a népi mesteremberek által művelt, naturalista hűségre törekvő, részletező előadású portrét. Jól látszik a képen, hogy a megrendelőnek a művészetnél fontosabb volt itt a jómódját, rangját érzékeltető pompás ruha és szőnyeg minél pontosabb, aprólékosabb reprodukálása.

*

A festő Csi Paj-si számára 1902-ig tartottak az inaskodás évei. Hallatlan szorgalommal tanult, igyekezett mindent elsajátítani, ami az írástudói műveltséghez tartozott, de faluján és környékén kívül még semmit nem ismert a világból.
1902-ben nagy változás következett be életében: egy barátja, akit Hszian-ba neveztek ki hivatalnoknak, meghívta, hogy festeni tanítsa ágyasát. A mintegy kétezer kilométeres út azidőtájt sok viszontagságot jelentett. A negyven esztendős festő azonban végül is rászánta magát, s ezzel megkezdte tízéves vándorlását. Hszian-ba utazott, de barátját, akinek házában tanított, hamarosan Pekingbe rendelték, s ő oda is követte. Az egykori főváros műemlékei, az úton látott híres tájak - a Hua-san - majd pedig Peking műemlékei, kulturális élete és könyvesboltjainak, régiségkereskedéseinek kincsei igen nagy élményt jelentetek a falusi festőnek. 1903 nyarán pedig a nagy tengerparti kikötővárosok, Tiencsin és Sangháj között hajóval tette meg az utat hazafelé. Pekingig természetesen barátja vendége volt, azután pedig - a baráti összeköttetések révén - főként pecsétfaragványaiból jutott jövedelemhez, így vásárolhatott is Pekingben régi könyveket, feliratok másolatait s a híres Zsung Pao Csaj nyomda fametszeteit.
1904-ben újabb útra indult, de most már csak a szomszédba, Nancsang városába. Itt is egy hivatalnok barátja vendége volt, itt is képeit és pecsétjeit árusította. Félesztendő múlva tért vissza falujába, de azontúl már gyakran utazott Csangsába is, a tartományi székvárosba. Nemsokára mindenütt voltak befolyásos hivatalnok ismerősei, akik egymásnak ajánlgatták a festőt és pecsétfaragót, s ellátták megrendelésekkel.
1905-ben Kujlinba utazott, tájait megcsodálni. A furcsán magasodó hegyek és szeszélyesen kanyargó folyók elbűvölő panorámáját az egész éven át tavasziasan enyhe klíma teszi még vonzóbbá: a kínaiak szerint Kujlin a világ legszebb tája. Innen egy félév múlva Kantonba utazott, katonafiát és fivérét fölkeresni. Aztán Jincsouba ment hajóval, s ott újra házitanítói állást vállalt.
1906 őszén tért meg falujába, sok élménnyel, sok képpel, amelyeket az úton festett, illetve másolt. Ekkor ismerkedett meg ugyanis Csu Ta, Csin Nung és Hszü Csing-szun képeivel, amelyek nagy hatással voltak rá.
1907-ben újabb utat tett Jincsouba, majd a vietnami határra, 1908-ban ismét Kantonba ment. Ez az út kellemetlen tapasztalatokat hozott számára: képei nem tetszettek senkinek. Csak az vigasztalhatta, hogy annál jobban érdeklődtek pecsétfaragványai iránt. 1909-ben hagyta el Kantont, Sanghájba utazott, s három hónapi ott-tartózkodása alatt ellátogatott Szucsouba és Nankingba is. Az utóbbi két város a régi kínai kultúra jelentős emlékeit őrzi: Szucsou selymeiről és nyomdáiról, Nanking műemlékeiről híres.
Ez az öt nagy utazás tapasztalatainak, látókörének és művészeti ismereteinek hatalmas gazdagodását eredményezte. Tulajdonképpen ekkor ismerte meg hazáját: a híres, képekről jól ismert tájakat, a régi korok levegőjét őrző városokat és a modernizálódó, lüktető életű kikötővárosokat. De a vasút, a hajó s a modern technika számos más eszköze is nagy élmény lehetett. S végül a sok könyv, kép, műemlék, amelyet megcsodált s amelyek egyike-másika - mint az említett festők képei - egész életére maradandó élménnyé vált: ez volt az a szellemi rakomány, amellyel 1909-ben hazatért, s amelyből az újra évtizedig tartó falusi magányban táplálkozott.
Most már végérvényesen elhatározta, hogy teljesen a művészetnek szenteli életét. Közel ötvenéves, jómódú, független ember volt ekkor - családja számára földet és házat vásárolt -, megtehette: műtermet rendezett be magának, nagy ablakokkal, rajz-asztallal, könyvespolcokkal, a ház körül pedig kertet ültetett - olyan körülményeket teremtett a maga számára, hogy a legteljesebb nyugalomban, kizárólag a művészettel foglalkozhassék.
S az itt töltött évtized alatt alakította ki sajátos munkamódszerét. Az évtized folyamán a megrendelések teljesítése mellett - amelyekből megélhetését fedezte - mintegy ezer természettanulmányt festett, s ezek mindegyikét dátummal, jegyzettel látta el. Ezek a jegyzetek és tanulmányok alakítgatták, érlelték önálló, egyéni megfigyeléseken alapuló festői látásmódját. A kert virágai és madarai, a patakocska rákjai és békái mindig rendelkezésére állottak: órákat, olykor napokat is töltött egy-egy élőlény megfigyelésével.
Ekkor dolgozta föl úti élményeit is: sok tájképet festett. A "Huszonnégy tájkép" és a "Hegyek ürügyén" című sorozat 52 lapja (ebből ma már csak 22 van meg) ez időben készült. Ezeknek a képeknek legfőbb jellegzetessége az, hogy élményeket rögzítenek, a művész által valóban látott tájakat örökítenek meg.
Foglalkozott közben irodalmi tanulmányokkal is (különösen Tu Fu és Szu Tung-po költészetével), verseket, esszéket is írt. A kalligráfia nagy mestereit tanulmányozta, de nem feledkezett meg pecsétjeiről sem: régi írások archaikus jegyeiből alakította ki pecsétjeinek sajátos stílusát.
Ebben az időszakban már határozott formát öltöttek művészi törekvései, amelyeket példaképei - Csu Ta és a Jangcsoui Nyolcak néven ismert festők - irányzata jellemez.

*

A munkamódszer, amelyet Csi Paj-si kialakít a maga számára, tulajdonképpen hagyományos kínai módszer. (A nagy festők így csinálták, de a jó hagyományt háttérbe szorította dilettantizmus, a másolgatás uralma.) Csi Paj-si úgy fest, mint a kelet-ázsiai festők általában: ecsettel, tussal, nedvszívó papírra, amelyen nem lehet törölni vagy javítani. (Keleten a régi festők a ceruzát és szenet nem ismerték, mindig ecsettel festettek.) A festő nagy asztalon dolgozik. Először vizet önt a homorú tusdörzsölő kőre s addig dörzsöli rajta a tusrudacskát, míg a kívánt sűrűségű folyékony tust megkapja. (Ha színes képest fest, akvarellfestékhez hasonló színeit is előre kikeveri.) Különböző nagyságú ecsetjeiből, amelyek henger alakú edénykében állnak előtte, kiválasztja a megfelelőt. A posztóval letakart asztallapon fekszik a papír, amely ugyancsak többféle lehet - erősebben vagy kevésbé nedvszívó. Függőlegesen tartott ecsettel rajzol: ecsetet tartó jobb keze nem ér a papírhoz, legföljebb balkezével támasztja alá olykor, hogy az ecsetvonások lendületét ne akadályozza. A függőlegesen tartott, szabadon mozgó ecset egyetlen lendülettel is változó vonalat írhat a papírra. Ez a technika lényegében azonos az íráséval, s változatos vonalkultúrát tesz lehetővé. Ha színes képet fest a festő, először akkor is a tusvonalak kerülnek a papírra - a tust ugyanis, ha megszáradt, a víz nem oldja többé.
Ez a festésmód nagy biztonságot igényel. A festő tehát sokszor gyakorol egy-egy ecsetvonást, sok-sok változatot készít, míg a képnek nekifog. A kép kompozícióját - a tulajdonképpeni kép és a felirat elhelyezését, arányait - a festés megkezdése előtt dönti el a festő. Csi mester félóráig vagy tovább is üldögélt az üres papír előtt a kompozíciót mérlegelve, mielőtt ecsethez nyúlt; akkor aztán szinte percek alatt megfestette a képet.
A természettanulmányt is így festette: miután modelljét - rákokat, virágokat, szitakötőt vagy kedvenc csókáját - alaposan megfigyelte, műtermébe visszatérve, fejből festette meg róla a tanulmányt. Egy-egy jelenség ábrázolásánál természetesen sokat tanul a festő elődei megoldásaiból is, de ez csak a dilettánsnál pótolhatja az alapos megfigyelést.
A kínai festő nemcsak technikájában, szemléletében is különbözik az európaitól. Az európai számára a kép síkja ablak, amelyen keresztül a világ egy darabkáját látja - mindent a képre fest, amit ezen az ablakon át lát. A kínai számára a kép síkja éppolyan papírlap, mint amilyenre ír, csak a képen nem írásjegyekkel tolmácsolja a világ jelenségeit (bár eszközei - a tus és ecset - ugyanazok). A kínai tehát megelégszik egyetlen, kiemelt jelenség lefestésével, a képsík többi részét üresen hagyja, a hátteret legföljebb jelzi. Egészében tehát úgy jellemezhetnénk, hogy a kínai festő látásmódja absztraktabb (a látott valóságtól elvonatkoztatóbb) az európaiénál.
Másrészt viszont a kínai festő eleven jelenségeket varázsol a papírra, s csak ritkán (inkább újabban és most is csak kivételesen) fest csendéletet, élettelen tárgyakat. A madarat, rovart, békát és rákot éppúgy természetes környezetében, életében jeleníti meg, mint a virágot, bambuszt vagy akár a fákat.
Mindez azonban a kínai festészet legjobb hagyományaira jellemző. Az akadémikus irányzat, amely az utolsó századok folyamán egyeduralkodóvá vált a kínai írástudó festészetben, csak azt a képet tartotta értékesnek, amely hűségesen követte a hagyományokat. A legtöbb kép parafrázis ebben a korszakban: előző korok remekműveinek utánzata. A tájkép nem valóban látott, hanem eszményi tájat ábrázol. A Négy Vang - a Csing-kor (1644-1911) négy híres tájfestője - a példakép; mai ítéletünk szerint azonban ezek a festők a hagyományok képzeletszegény, invenciótlan, bár kulturált utánzói voltak. Csi Paj-si később megvetette a Négy Vangot és az általuk képviselt akadémikus irányzatot, de az első időben, amikor írástudó festővé vált, még maga sem szabadulhatott hatásuk alól. Az új példaképek az utazások idején kerültek eléje.
Csu Ta, akit művésznevén ismernek általában (Pa-ta san-zsen: a "nyolc nagy hegy remetéje") és Si-tao (ugyancsak művésznév: "kőhullám"), a mandzsu dinasztia bukásakor remeteségbe vonult írástudók, egy másik irányzat kezdeményezői lettek. Ezeket a festőket nem kötötték a hivatali tisztség és a társadalom konvenciói, magányos remeteként éltek, függetlenül. Művészetüket is a függetlenség, az új, eredeti, egyéni invenciók érvényesülése jellemzi: szakítottak az akadémikus irányzat szolgai másolgatásával nemcsak tematikában, hanem előadásmódban is. A kalligráfián iskolázott ecset az ő kezükben szellemes, impresszionisztikus foltokban rögtönözte papírra a madarakat és a virágokat. Újításuk alapja az egyéni megfigyelés. Technikájuknak, amelyet hszie-ji ("eszme-írás") néven ismernek, lényege az, hogy a természetben egységes látványt a festőnek is egyetlen ecsetvonással kell visszaadnia. (Művelték ezt Csi korában az írástudó dilettánsok is, de az önálló megfigyelés hiányában üres másolgatás maradt, ecset-trükkökkel való játék.) Témáik közt pedig addig ritkán látott virágok és madarak jelentek meg, amelyek már nem feltétlenül szimbólumok, hanem természetes szépségük tette őket lefestésre méltókká; tájaik valóságosak, élményt rögzítenek.
Pa-ta san-zsen és Si-tao irányzatának folyatói a XVIII. században a Jangcsoui Nyolcak néven ismert festőcsoport. Ezek a jómódú kereskedőváros, Jangcsou festői voltak, függetlenek a hivatali kötöttségektől, mint a remeték; képeik eladásából éltek. Legnevesebbjeik: Csin Nung, Cseng Pan-csiao és Li Csan, ugyancsak Csi Paj-si mintaképei lettek. Ezeket a festőket utazásai alatt ismerte meg, s a leginkább követésre méltót tanulta meg tőlük: az önálló megfigyelés alapján történő egyéni formaalkotást.

*

1917-ben újra Pekingben töltött négy hónapot. Akkor kötött barátságot Csen Si-ceng festőművésszel, s az ő révén még sok más neves írástudóval és festővel, akik azonban főként pecsétjei miatt becsülték sokra a Délről jött mestert. Amikor falujába hazatért, kellemetlen hírek fogadták. A tartományban teljesen fölbomlott a rend, mindenütt rablók garázdálkodtak. Híre járt, hogy őt is ki akarják rabolni. Ez is, de főként a főváros szellemi életének vonzása okozta, hogy 1919 tavaszán Pekingbe költözött.
Először egy kolostorban szállt meg szerzetes barátjánál, de hamarosan megnősült és lakást bérelt. (Kínában 1949-ig a többnejűséget elismerte a törvény, még inkább a szokás.) Felesége hűséges élettársa és segítője lett, rendben tartotta a mester festékeit, ecsetjeit, papírjait. Négy fiút és három leányt szült neki; 1944-ben is szülés következtében halt meg. Pekingi feleségétől való fiai közül kettő festő lett: apjuk tanítványai, sőt utánzói (különösen Csi Liang-ji ecsetje alól került ki sok, apjáéval összetéveszthető kép). Pekingi házában is kertet ápolt, amelyben a virágok mellett tavacskában halak, békák, rákok is tenyésztek. Pekinget ezután már csak néhányszor hagyta el rövid időre; ott élt haláláig.
Az első Pekingben töltött évtized igen fontos szakasz a művész fejlődésében. Ekkor következik be ugyanis az "öregkori stílusváltás", amely Csi Paj-si igazi, ma már világszerte ismert művészetét kialakítja. Ebben a stílusváltásban igen nagy szerepe volt festő-barátjának, Csen Si-ceng-nek, aki Vu Csang-si tanítványa volt s arra buzdította Csi mestert is, hogy tanuljon Vu-tól. Ennek az útmutatásnak hatására kezdett el Csi Paj-si kísérletezni az erős színekkel. 1919-29 között mintegy tízezer képet festett; ezeknek nagy része azonban még kísérlet jellegű. Először a hagyományos madarak és virágok ábrázolásában kísérletezte ki új előadásmódját, majd pedig olyan témák felé fordult, amelyek - zöldségfélék, békák, rákok, csibék, kakas, veréb - eddig nem voltak túlságosan népszerűek az írástudó festészetben.
Hallatlan munkabírással dolgozott ezekben az években. Nem csak rengeteg képet, hanem többezer pecsétet is készített, s összegyűjtött verseit is ekkor adta ki. Nemsokára festői hírneve túlszárnyalta a pecsétfaragóit. Az első sikert Japánban aratta 1922-ben új képeivel. Majd meghívták a pekingi művészeti iskolákra tanárnak; magántanítványai is egyre többen kerültek. A ma élő képírók közül tanítványnak vallja magát Jü Fej-an, Vang Hszüe-tao, Li Ku-csan és Li Ko-zsan - valamennyien a modern kínai képírás legjobbjai közé tartoznak; tanítványa volt a ma Amerikában élő kínai festő, Kuo Ta-vej is.
Ugyancsak nagy szerepe volt életében a Hszü Pej-hung-gal, a kiváló festővel kötött barátságnak. Hszü, aki Párizsban tanult európai módra festeni, a hagyományos kínai képírásban Csi mester tanítványának vallotta magát. Csi képeit főként ő ismertette meg európai kiállításokon a nyugati közönséggel. (Az elsőség azonban ebben A. Chytil professzoré, aki először hozta el a bécsi, majd a budapesti kiállításra a modern kínai festőket.)

*

Csi Paj-si művészetében legjelentősebb az "öregkori stílusváltás". Ezzel alakult ki - hetvenéves kora felé! - az a művészet, amelyet ma Csi Paj-si sajátos festészetének ismerünk. Hazájában is és a világ minden részén, ahol ismerik és tisztelik művészetét, életének utolsó három évtizedében festett képei reprezentálják azt.
Pa-ta san-zsen-től és a jangcsouiaktól Csi mester megtanulta azt a bátorságot, amellyel ezek az ecsetvonások, a vonalkultúra béklyói ellen lázadtak föl. Vu Csang-si-tól, a század elején Sanghájban élő képírótól viszont a színek használatára kapott ösztönző példát.
A hagyományos kínai képírásban a XIX. század előtt a színeknek alárendelt szerepe volt csupán. A kép csontvázát mindig a tusvonalak alkották; csak színezték a képet, de nem színnel festették. Míg a népi festőművészetben a tarkaság, az erős, sokszor rikító színek használata uralkodott, az írástudó festészetben a halvány, finom színezés volt a jellemző - de itt is, ott is csak a tuskontúrok által határolt felületeket színezték.
A XIX. század végén két festő próbálkozott meg azzal az újítással, hogy töményen, pasztózusan rakjon föl színfoltokat képére, tuskontúrral vagy anélkül. Zsen Po-nien volt az első és Vu Csang-si folytatta ezt a kísérletet. Mindketten Sanghájban éltek, ahol a nyugati és japán művészet hatása is befolyásolta őket. Mindketten a hszie-ji technikát művelték. Újításuknak az a jelentősége, hogy ezzel a színnek fontos szerepe, igazi funkciója lett a kompozícióban.
Csi Paj-si csak Vu Csang-si-t ismerte és tisztelte, tőle kapta az útmutatást az erős színek használatára, barátja, Csen Si-ceng közvetítésével. Nála teljesedik ki az a színkultúra, amelyet Zsen és Vu kezdtek el a XIX. század végén.
Nem véletlen, hogy Vu Csang-si legnagyobb tisztelői már akkor is a japánok voltak, amikor honfitársai még tudomást sem vettek róla. Csi Paj-si is Japánban aratta első sikerét. Barátja, Csen Si-ceng is Japánban tanult. Japán modernizálódása félévszázaddal megelőzte Kínáét, a nyugati művészet hatása is ott érvényesült előbb. Ennek a modernizálódásnak és nyugati hatásnak a társadalom gazdasági életében az iparosodás volt az alapja. Ez hozta létre a független Japánban és a félgyarmati sorban sínylődő Kínában egyaránt a polgárságot, s vele a modern, polgári kultúra igényét. Kölcsönöztek sokat a nyugati kultúrától, de jelentkezett a hagyományos keleti kulturális kincsek korszerűsítésére való törekvés is. Elsőnek s tudatosabban Japánban, majd a század elején többé-kevésbé öntudatlanul Kínában. A század elején Kínában először az új irodalom született meg, de valamivel később a képzőművészetben is megjelent az új. Iskolák születtek, ahol a nyugati festészetet művelték, szénnel és ceruzával rajzoltak, temperával, olajjal és pasztellel festettek - s a festői szemléletben is az európaiakat utánozták. A hagyományos kínai képírásban a modernizálódás ugyan korán megkezdődött, de csak nagyon lassan ment végbe, s nem érintette a festői szemlélet és technika lényegét. Már a remeték és a jangcsouiak irányzatát elődnek kell tekintenünk, az ő folytatóik voltak Zsen és Vu a századforduló körül Sanghájban - az utóbbiak életmódjukban már a polgári társadalom festőinek számítanak: képeik eladásából éltek; környezetük pedig a lüktető életű, modern civilizációval fölszerelt és nyugati uralom alatt levő kikötőváros volt. Ugyanakkor azonban más városokban is megjelentek a képírás újítói: Kantonban például a Kao fivérek (ugyancsak Japánban tanultak), akik először ábrázolnak a képírás hagyományos eszközeivel modern tájat (többek között autót festenek a képre), s ami még fontosabb: eszményi táj helyett mindig konkrét, valóságos tájat festenek. Csi barátja, Csen Si-ceng Pekingben keltett azzal feltűnést, hogy képeire modern, európai ruhás alakokat festett.
Csi Paj-si művészetét ma úgy tekinthetjük, mint ennek a megújuló, "modern" képírásnak a betetőzőjét a madár-virág festészetben. (Tájképei jórészt az "öregkori stílusváltás" előtt készültek, s bár eredetiek, újszerűek, mert valóságos tájakat ábrázolnak, a konvencionális formákat őrzik még a tájképeken szereplő emberfigurák: mind archaikus kosztümben jelennek meg.) Csi Paj-si madár-virág piktúrájának új vonása mindenekelőtt az, hogy a megszokottnál, hagyományosnál sokkal szélesebb körű a tematikája. Csi mester festi a hagyományos virágokat is - a "Négy Úr" néven ismert szilvavirágot, orchideát, bambuszt, krizantémumot; valamint a peoniát, lótuszt, vízililiomot, barackvirágot és más virágokat, amelyek többnyire szimbólumok is egyben, de festi ugyanakkor az előtte ritkán szereplő glyciniát, szulákot, gyapotvirágot, kakastaréjt és sok mást; a zöldségfélék közül pedig híresek kukoricái, káposztái, padlizsánjai s más ehető növényei, mint a gomba; sokféle gyümölcsöt is megörökít, a hagyományos szőlő és barack (a kínai monda szerint az örök élet gyümölcse) mellett a cseresznyét, kínai fügét (si-ce) és nálunk nem ismert kínai gyümölcsöket, valamint különféle tököket. Elődeihez s általában a hagyományhoz képest meglepően nagy az aránya nála az ehető növényeknek, zöldségféléknek.
Az állatvilágot nála a halak, rákok, békák képviselik elsősorban, ezek közül a béka azelőtt igen ritka téma. Fest azonban olykor bivalyt is - ez kedvelt témája régóta a kínai festőknek. A madarak közt legjobban kedveli a színes jégmadarat, a csókát, a hagyományos mandarinkacsa-párt, de sokszor festi le a verebet is (azelőtt ritkán fordult elő kínai képen, nála a szemtelen, mindenütt sápot szedő hivatalnokokat jelképezi), szarkákat és baromfiudvar népét: főként a kakast és a csibéket.
Számtalan rovart ismer és ábrázol képein: méhet, szitakötőt, különböző tücsköket és sáskákat, lepkét és dongófajtákat.
Megjelenik Csi mester képein a nyugati értelemben vett csendélet is. Meglepően új téma például a munkaeszköz (kosár, gereblye), a festő ecsetjei, tusdörzsölő köve vagy a teáskészlet, de szokatlan a kínai piktúrában a leégett gyertya a pillével, valamint a tálban a cseresznye. Ilyen csendéleteken akad vázában virág is.
Tájképei közt öregkori lelemény a vitorlások a vízen, valamint a vízparton lebzselő vadlibacsapat.
Vannak még figurális képei is. A koraiak közt akadnak mondabeli alakok, az öregkoriak közt inkább a groteszket kedveli: ilyen remetéje, vagy a keljfeljancsi, amely ugyancsak a korrupt hivatalnok szimbóluma (gömbölyű fenekű cserépfigura, amely a kínai opera komikus szereplőjének fehér foltját viseli az orrán).
Ez a témavilág nagyon érdekesen mutatja meg azt, hogy mi tulajdonképpen a tartalmilag új Csi Paj-si művészetében. az írástudó piktúra témavilágából hiányoztak az "alantas" témák, épp azok, amelyek Csi mesternél elsőrendűek lettek; az írástudó festők a nemes, fennkölt hangulatot árasztó témákhoz ragaszkodtak. Az eső utáni békák Csi képén a kínai falut körülvevő rizsföldeket juttatják eszünkbe, amelyek mindig el vannak árasztva vízzel, s esténként békáik koncertje veri föl a falut. Az eső pedig minden paraszt számára a termékenységet jelenti. A zöldségfélék a paraszti gasztronómia remekeire utalnak (van is olyan képfelirata, amelyik ezt megmondja). A hétköznapibb, paraszti virágok, mint a szulák vagy a glycinia, a paraszti gyümölcsök, mint a kínai füge, ugyancsak a falusi környezetből valók, s arra emlékeztetnek. Még inkább kiscsibéi, amelyeknek híres példánya a gilisztán huzakodó csibepár vagy a pompázó tollú kakas. Céljában is társadalmi szatíra a gúnyvers-föliratos veréb képe, vagy a keljfeljancsi, a paraszti társadalomszemlélet egyenes megfogalmazása. Csi Paj-si képein tehát a paraszti életszemlélet fejeződik ki, elsősorban a paraszti életöröm. Ez benne a tartalmilag egészen új. Az írástudók piktúrája fölfedezte a természet szépségeit, s ez a fölfedezés önmagában nagyon jelentős, de csak az írástudók - munkátlan, ráérő emberek - öncélú gyönyörködését tolmácsolta. Csi Paj-si képein viszont a természettel munkája révén állandó és eleven kapcsolatban levő paraszt természetszemlélete fejeződik ki.
A másik új vonása Csi Paj-si festészetének: szokatlan előadásmódja. A hagyományokhoz nem úgy ragaszkodik, mint az írástudók festészetének átlagos képviselői, akik az elődök ecsetvonásainak hű utánzásával festik képeiket, hanem csak a leglényegesebbet őrzi meg abból: festői szemléletét, fölfogását. A képek megfogalmazása továbbra is az absztrakciónak hagyományos fokán marad: a képre csak a kiválasztott jelenség kerül, a háttér a fehér papírlap. A kompozícióban továbbra is megvan a szerepe a tussal készülő feliratnak, amely ékes kalligráfiával íródik, s a piros, szellemesen archaikus rajzú pecsétnek. S végül átveszi, és egyéni meglátásai alapján tovább is fejleszti mindazt, amit a remetefestők, a jangcsouiak s végül a két sangháji előd alkotott: a bátor, eredeti formaalkotást és a színekkel való komponálást.
Följegyezte egyik tanítványa, hogy egyszer a mester arról faggatta, hogy tudja-e, hány lába van a különböző rovarfajtáknak, hány ízből áll a potrohuk, stb. A tanítvány csak körülbelüli számokat tudott. A mester szigorúan megfeddette, és elmagyarázta, hogy ezt nem azért kell pontosan tudni, hogy mind a tizenkét lábat a képre fesse, hanem azért, hogy a pontos ismeret birtokában eldönthesse: hánynak az elhagyásával lehet még érzékeltetni az eredetit. A mester tehát igen komolyan vette az elemző megfigyelést, s ez szolgált nála alapul a merész összefoglalásokhoz. Ezért nem tévedt formalizmusba, ezért lehetnek mindig rendkívül érzékletesek és kifejezők a legegyszerűbb foltokkal visszaadott formái is. Bölcs mondásában a festői, általában a művészi ábrázolás egyik legfontosabb dilemmáját fogalmazta meg: "A jó festmény titka az, hogy hasonlít is, meg nem is. Ha túlságosan hasonlít, akkor hízelgő és közönséges, ha nem hasonlít, akkor viszont csal."
Csi Paj-si birtokában volt a kulcsnak, amellyel ez a dilemma megoldható. Festményeinek témája mindig az élet, a természet, de azért azok mindig festmények s nem az élet, nem a természet darabkái. Soha nem feledkezett meg arról, hogy ő festő, aki képet alkot, nem egyszerűen az életet és a természetet adja vissza. Ebben van művésziessége.
Eredeti formáit és színeit elsősorban a kelet-ázsiai művészet ismerői tudják becsülni, de ez ragadta meg európai közönségét is. Az európai számára azonban sokkal kevésbé hozzáférhető feliratainak kalligrafikus szépsége, tartalmi vonatkozásai és pecsétjeinek művészete. A fölirat sokszor csak a művész nevét tartalmazza: ez lehet eredeti neve (Csi Huang), művészneve (Csi Paj-si) vagy a kettő együtt (Paj-si, Csi Huang). Lehet azonban gyerekkori neve is (A-csi), vagy költői metafora ("Lu Pan tanítványa"), (szokásos kínai metafora; Lu Pan híres asztalos; tanítványa: asztalos), "Háromszáz kőpecsét gazdag aggastyánja" (pecsétfaragó művészetére utal), de tartalmazhatja származási helyét is, vagy házának költői nevét. A föliratban többnyire szerepel a dátum is, vagy a holdnaptár és a kínai időszámítás szerinti évszám, vagy az életkor megjelölésével (a 93 esztendős Paj-si" - t. i. festette a képet). Tartalmazhat a fölirat a név és dátum előtt verset vagy lírai jellegű, prózában írt szöveget, amely a képet magyarázza, hangulatára utal, esetleg keletkezését mondja el. Sokszor azonban csak cím a fölirat, ilyenkor ezt a néhány írásjegyet archaikus formában is szokta írni a festő. Hogy ezek közül a lehetőségek közül melyiket választja egy képén, azt a kompozíció, a kép hangulata, jellege dönti el.
A pecsét, amely archaikus írásjegyek kombinációjából álló szöveget tartalmaz, ugyancsak lehet egyszerű név vagy metaforikus megjelölés ("az aggastyán" vagy "a kilencven esztendős"). Nagyságát és tartalmát ugyancsak a kép jellege szabja meg a művész számára.

*

Az "öregkori stílusváltás" a húszas évek végén fejeződött be. A harmincas évektől kezdve a mester művészete érett, befejezett. Ettől kezdve életét a szakadatlan művészi munka tölti ki: minél tökéletesebben megalkotni azt a képet, amelynek alapmegoldását a kísérletezés időszakában megformálta. Minden témáját többször is megfesti; ezek a képek soha nem teljesen egyformák, de egy alaptípusnak a változatai. Hihetetlen életerővel és alkotó kedvvel dolgozik az aggastyán; a negyvenes évek elején volt egy időszak, amikor a nyolcvan éves festő naponta húsz képet festett, de egyetlen nap sem múlott el, hogy ne festett volna egy-két képet.
A szorgalmas munka évtizedei külső eseményekben nem hoztak sokat, de amit hoztak, annál jelentősebb volt. A japán megszállás idején a mester teljesen elzárkózott a külvilágtól, utálta a japán megszállókat és a kínai hivatalnokokat egyaránt. A fölszabadulás éve, 1949 után azonban újra megnyitotta házát a látogatóknak. Ez az évtized hozta meg a legmagasabb társadalmi elismerést is: a népi kormány születésnapján mindig legmagasabb képviselőivel gratulált, "Kiváló Művész" kitüntetéssel jutalmazták, majd képviselővé választották. És meghozta a világ elismerését is: a Nemzetközi Békedíjat. A pekingi főiskolának tiszteletbeli professzorává nevezték ki (tanítani már nem tudott egészségi állapota miatt), a képzőművész szövetségnek díszelnöke lett. Több hazai és külföldi kiállításon szerepeltek képei, egyéni kiállítást rendeztek műveiből 1954-ben. A nagy kiállítást, amelyen 420 képe (és még 300 kézirata, pecsétje stb.) szerepelt, halála után rendezték, ezzel tisztelegtek művészete előtt. Ami pedig talán még nagyobb dolog egy művész számára: a híres Zsung Pao Csaj nyomda remek fametszetű reprodukció révén mindenki számára hozzáférhetővé tették festményeit.

Élete utolsó évtizedében is teljes szellemi és fizikai épségben dolgozott. A negyvenes évek végén alakította ki egyik új képtípusát: a nagy színes foltokkal jelzett lombok vagy virágok között egy-egy tücsök, dongó vagy méh aprólékos finomsággal megrajzolt figurája. A hszie-ji és kung-pi technika Kínában példátlan bátorságú szintézise ez a képtípus. Az ötvenes években pedig megtanult galambot festeni, hogy a béke európai szimbólumát is képeire festhesse (a galamb azelőtt nem szerepelt témái között).
Egész életét a művészetnek szentelte. Hallatlanul sokat dolgozott. Képeinek száma több tízezer, nem is lehet számon tartani. Kilencvenöt éves korában, 1957. szeptember 16-án halt meg. Bölcs, életörömöt sugárzó festményeit azonban ránk hagyta: gyönyörködhetünk bennük, s tanulhatunk tőle.

 

IRODALOM:

Ch'i Po-shih: Farbige Pinselzeichnungen. Insel-Bücherei Nr. 636. (Nachwort von Hertha Kunze.)
Long Gong: Qui Bai-shi zhuan-lüe (Csi Paj-si életrajza). Peking 1959.
Hu Pei-heng és Hu Tuo: Qui Bai-shi hua-fa yu xin-shang (Csi Paj-si technikájáról és művészetéről).
Peking 1959.
Qui Bai-shi yan-jiu (Csi Paj-si tanulmányok - szerkesztette Li Quan). Sanghaj 1959.
Miklós Pál: A kínai festészet századunkban. (Kandidátusi értekezés - kézirat.) 1956.