Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« Japán költészet

Bardócz Árpád
JAPÁN VERSEK
TIMISOARA, 1920
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Bardócz Árpád (Nagyilonda, 1888. ápr. 23. – 1953. aug. 9., Budapest) – műfordító, költő. Jogi tanulmányai elvégzése után tisztviselő volt Temesvárt, 1921-ben Magyarországra költözött s Vácon telepedett le, ott ültette át magyarra Goethe vígjátékait. Az Erdélyi Szemle, Pásztortűz, Erdélyi Helikon munkatársa. Jelentősebb műfordításkötetei: Thea Sternheim: Anna (kisregény, társfordító Roland Angerbauer, Tv. 1920); Japán versek (német közvetítéssel, Tv. 1920); Vasile Alecsandri-fordítások három kötetben: Pasztellek (Kv. 1926); Emlék (Kv. 1935) és Könnycseppek (La Fontaine Irodalmi Társaság kiadása, Bp. 1938). (A szócikk befejező része:) Német költők (Bp. 1936); Hetedik ősz (lengyel versek, Bp. 1938). Saját verseskönyve: Fényáradás (Bp. 1935).


Előszó

Japán verseim Hans Bethge és Paul Enderling német fordításai után készültek. Munka közben a művészi szépet mindennél előbbrevalónak tartottam. Arra törekedtem, hogy amit magyar nyelven adok, az az eredeti műalkotás közvetlen erejével hasson. Eszerint a tartalmi hűség munkámnál csak másodlagos követelményként jöhetett figyelembe. A németből kapott értelemhez csak addig ragaszkodtam, míg kitűzött feladatomban nem akadályozott. Ott azonban, ahol a művészi szép másképp megvalósítható nem volt, habozás nélkül áldoztam föl az értelmet. Ámbár csak végső esetben nyúltam e megoldáshoz, mégis a magyar és német szöveg között általában oly kevés a tartalmi megegyezés, hogy verseim a német mintákhoz viszonyítva is, inkább nevezhetők utánérzéseknek, mint fordításoknak. Bizonyára még nagyobb eltérések állnak fenn az eredetiekkel szemben, amelyeket egyébként nem ismerek. Az a sokszínű fény, mely a japán verssorokban csilloghat, a fordítások többszörös sugártörésében szükségképpen új színekre bomlott szét és újszerűen keverődött össze, mint ahogy a kétszeres tranzponálás folytán megváltozott a japán verssorok sajátságos zenéje is. Mindazonáltal e versek szerves összefüggésben állanak az eredetiekkel, mert könnyen rezzenő japán lélek jellegzetesen finom érzéseit őrzik magukban. Ezért nevezem "japán versek"-nek őket.
A gyűjteményembe felvett költők életrajzi adatait Hans Bethge és Paul Enderling nyomán közlöm.

Bardócz Árpád


ANYÁMNAK

Várlak...
- Hime -

Szeretni foglak változatlanul,
amíg hollósötét hajam fehér lesz:
ha nem jössz el, maradjon meg titoknak,
de én a sírig várni, várni foglak,
mert hátha, hátha mégis csak megértesz.


Egy gazdag nagyúrhoz
- Muneto -

Szabadban élek, mint a vadmadár:
enyém a szellős, tágas, nagy határ,
a holdas út, a napsütötte tér,
a rét, a völgy, a tó, a lomb, a nád...
Gazdag vagyok.
Hogy pénzed többet ér,
ne mondd, úgyis hiába mondanád!


Vess!
- Teuchi -

Vess szorgosan s becsüld a földedet,
amelynek minden kis göröngye kincs!
Ne csüggedj el, ha termésed lefagy -
vess újra! mert hibás, hidd el, te vagy,
ha ág maradsz, melynek gyümölcse nincs!


Honvágy
- Nakamaro -

Sokszor honvágy fog el
s szemem távolba lát -
látom fehérleni
kis házunk oldalát.

Látok hegyormokat
meg sziklás, zord falat
s virágos réteket
aranyló hold alatt...


Kék éjszaka
- Nukada -

Holdfényes út, közelbe senki -
a szél virágos ágat ingat;
éj szűrődik a kerteken ki
s kéken belengi
elrebbenő, halk álmainkat.


Várakozásban
- Nukada -

Rád várakozva, hosszan nézegettem
a sárga holdat és a zöld eget.
Köd szállt...
fölrezzentem...
koppant a párkány...
kinéztem: szél kószált a fáknak árnyán -
ő volt, ki pajkosan bezörgetett.


A világ nyomorúsága
- Okura -

A nagy világ jajjal tele,
nem ér a lét semmit se benne.
Mért nem vagyok szálló madár!
Rég elrepültem volna már
s az életem most messze lenne.


A kedves hajója
- Hitomaro -

Hajnalfénytől rózsás a holdnak alja,
de még a tengert szürke köd takarja.

Kőszirten állok és a ködbe nézek,
mint árbocról az éber tengerészek.

Vitorlát várok: szívem azt dalolja,
ma érkezik meg kedvesem hajója.


Egyedül
- Hitomaro -

Aranyfácán rikolt a fák alatt;
az ablakon beleng a rét szaga.
Magam vagyok: hiába vártalak -
be lassan múlik most az éjszaka!


Vadászat után
- Ozi -

Bealkonyult, pihenhet már a vad:
öreg pincék borát hozzák a kancsók!
Igyunk, az óbor édes vágyat ad,
mint nász előtt a hosszú, hangtalan csók!
A nap vörös kendőt lebegtetőn
búcsúzva megy le már a hegytetőn.
A hold a fákkal csendesen beszél
s gyengén arcunkba fúj az enyhe szél...
Ki tudja szívünk holnap hol dobog?
Igyunk s legyünk hát még ma boldogok!


Havazáskor
- Mommu -

A kertre halvány hópelyhek libegnek,
zizegve, mint a hulló fűzfabarkák,
a tél végére ért a zord hidegnek,
a felhőket kóbor szelek zavarják -
Hó hull, de már itt leng a nyárnak álma:
úgy rémlik, mintha künn virágban állna
egymás felett a sok hóval takart ág.


Felhők
- Akahito -

Szél sírdogál a rét felett
s felhők lobognak, mint a zászlók -
éj lepte el a kék eget,
a nap az éjnek mécse lett
s a búza szárán tört kalász lóg.

Szél sírdogál a rét felett
s felhők lobognak, mint a zászlók...


A hold
- Ishikawa -

Hold aranylik át a felhőn.
Játszadozni kezd szemünkkel:
víz alá hull s újra feljön,
aztán messzibb tájra megy -
ott mögéje áll a hegy,
hogy ne lássuk, merre tűnt el...


Emlékezés
- Kibino -

Bús, őszi kertben állok önfeledten:
eső járt erre s mindent holtra vert...
Pedig nemrég még vidám volt a kert
s virágos szilvaág lengett felettem...


Idegen földön
- Yakamochi -

Császáromtól e földre számkivetve,
öt éve sínylem itt az életet:
öt éve vágyom vissza hű szívedre.

Nincsenek itt, hogy szomjúságom oltsák,
az édes ajkak és a lágy karok:
sokszor félek, megejt a búskomorság.

Minden nyáron szegfűvel ültetem be
kis kertemet s ahányszor egy kinyil,
legszebb fehér szegfűm, te jutsz eszembe:

sok rossz között így néha jó napom van,
különben ezt a hitvány életet
már rég eldobtam volna bánatomban.


Japán
- Yakamochi -

Yamato földjén
nyár szele játszik
most a hegyekkel;
szép Kaguyama
szinte a fényes
égbe lebeg fel.

Itt a hegyormon
csendesen állok
s messze lenézek:
mélyen a völgyben
zöldek a kertek
és a vetések.

Kint az öbölnél
karcsú sirályok
körbe kerengnek...
... Yamato földje,
szitakötőföld,
ó be szeretlek!


Várjatok!
- Sozo -

Aranyvázába tett ezüstvirágok,
ne lankadjatok el egy percre sem:
frissen találjon ismét kedvesem,
ha holnap eljön s csókját hinti rátok...


Ősszel
- Ohoyeno -

Az ég sötét, a hold meg bánatos:
az ősz minden virágra rátapos.
A kerten át síró szelek suhognak -
Be fáj a lét az életkoldusoknak!


Visszapillantás
- Komachi -

Végignézek
az őszi tájon.
Esik. Hagyom,
hogy rám szitáljon.

Az ifjúságom
mint egy lehullt ág -
A vad szelek
be messze fújták...

A nyárt s a dalt
én is szerettem.
De jött az ősz
s megállt felettem!

Se nap, se fény
az őszi tájon.
Esik. Hagyom,
hogy rám szitáljon...


Egyedül
- Komachi -

Az ágakat tegnap szél verte le
s ma holt virággal lett a kert tele.
Alkony szitál: hulló, alélt arany -
Be bús a lét! s ó jaj, be céltalan!


Tavasz
- Narihira -

Kék ég ragyog.
A tél fölengedett:
mindenfelé a hó helyén
víztócsa támad...

Kék ég ragyog.
Beteg szívem felett,
mint künn a hó, olvadni kezd
a bánat...


Bánat
- Yoruka -

Tél óta rontva és emésztve,
sok éjszakán vert át a bánat.
Dús lombja van most már a fáknak:
eljött a nyár s nem vettem észre...


Pusztító szél
- Sosei -

Mondjátok meg, hogy merre szállt a szél:
levert kertemben minden ép levélt.

Mondjátok meg, hogy merre szállt a szél:
egy fám kitört, - alig két évet élt.

Mondjátok meg, hogy merre szállt a szél:
hadd álljak bosszút most egy életért!


Hasonló vágy
- Tomonori -

A gyors Sao-folyó partján bolyongok;
a vízen alkony ég, úszó dorongok
suhannak néha rajta, mint az árnyak -
sirály rikolt az éjnek és az árnak:
talán hozzá sem jött el még a párja
s őt hívja most, őt várja, várja, várja.


A vadlúd
- Ochi -

A tél már messze költözött
s most hull a rózsák zápora.
Felettem vadlúd száll tova
ezüstfehér felhők között.

Fájó vággyal vagyok tele:
északra száll egy gyors madár,
hol kedvesem csókomra vár -
- - - - - - - - - - - - - - - -
Ó mért nem szállhatok vele!


Hazafelé
- Ise -

A föld a nap tüzét fölitta már
s arany kalászt adott a búzaszárnak.
A vadludak tőlünk északra szállnak -
nekik ott szebb a tél, mint itt a nyár!


Tavaszillat
- Mitsune -

Bárányfelhővel fedve félig,
a fákon át telt hold fehérlik
halványan, mint a megfakult opál.
A déli szél édes szagot hoz
s a fű közé, termő magokhoz,
cseresznyefák virága hulldogál...


Búskomorság
- Mitsune -

Elbujdostál, mert bánat érte lelked
s a sátradat egy hegytetőre verted.
De alkonyórán ott is szállnak árnyak -
hová futsz tőlük majd, ha rád találnak?


Emlékezés
- Tadamine -

Hajnal felé gyöngyszínű volt a hold,
mikor nyakam utólszor átkaroltad.

Azóta fáj, ha hűvös, szürke reggel
az ég felé nézek révült szemekkel
s gyöngyszínben látom égni fönn a holdat.


Magány
- Muncyaki -

Ott messze fönn a hegytetőn,
ahol csak törpe cserje nő
s itt-ott egy-két veresfenyő:
a nagyvilágot megvetőn
magában él a remete...


Lázas szerelem
- Atsutada -

Gyötört a vágy s a vérem égetett,
hogy csókolhassalak már tégedet.
Azt gondoltam, ha majd nálam leszel,
vérem lehűl s vágyam csókban vesz el.
De most e titkos, csókos, csendes éjen
százszorta lázasabb lett szenvedélyem!


Virághavazás
- Tsurayuki -

Már híre sincs a téli, zord hidegnek
és ránk most mégis hópihék libegnek.
A friss havat lerázni hát ne késsünk -
de most veszem csak észre tévedésünk:
nyíló cseresznyefák sorában állunk:
virágaiktól lett fehér a vállunk!


Öröm
- Tsurayuki -

A völgy ölén, szétszórt tetők között,
a sok kert mind virágba öltözött:
cseresznyefák nyílnak, - milyen csodás
tavasz jöttén e nagy megújhodás!


Mint az orgonák
- Tsurayuki -

Az orgonák fájdalmasan remegve,
fakultan és hervadtan csüngenek le.
Halk szellő szól hozzám a bokron át:
mulandó vagy, mint itt az orgonák!


Mulandóság
- Hitoshi (?) -

Ma még örömben vagy bánatban élünk,
ma még ragyog vagy könnyben ég a szem,
de holnap már a sírba hull a létünk
és nem marad meg még árnyéka sem...


Egykedvűen
- Kentokko -

Ha mondanám, hogy szeretem,
egykedvűen nevetne ki;
szívében nincs már szerelem:
mi nékem fáj, mindegy neki...


Az én bánatom
- Midzinobu -

Nem könnyezem
és gyászt se hordok;
arcom merev:
se bús, se boldog.

De szívemben
dúlt arcú bánat
sír, nyög, zokog,
jajong utánad...

A hold nézésekor
- Ismeretlen kurtizántól -

Álmatlan éjszakán, távol tetőled,
a holdat nézem és a hegytetőket.

Ha fönn a hold helyén tükör ragyogna,
nem érezném, hogy elhagyott vagyok ma,
mert benne halvány képedet csodálnám -

A hold gúnyolva csókokat dobál rám.


Távol tőled
- Shikibu -

Miért nem jöttél el ma éjszaka?
A tó mellett a kert végében ültem
lankasztó volt a lótusz mély szaga
s égett a hold a víz alá merülten...
Miért nem jöttél el ma éjszaka?


Jőjj el még egyszer!
- Shikibu -

Lassan legyőz az álom
s dermedt testemre fagy -
jőjj: könnyebb lesz halálom,
ha mellettem te vagy.

Képed lelkembe vésem,
hol nem lát földi szem -
s túl minden szenvedésen
az égbe fölviszem...


Töprengés
- Horikawa -

Álmomban, bár ellenszegültem,
egy férfi csókolt részegülten.
Reggel még forró volt a párnám -
Vajon ha élne, megtalálnám?


Nyomok a hóban
- Gozen Sidzuka -

Friss lábnyomok mutatták,
hogy délre ment:
egy hegytetőről nézte
a végtelent.

Alatta szakadék volt,
felette fény.
Elindult: mint az árnyék
követtem én...


Mindenhol bánat
- Tosinari -

Ha emberek házába jártam,
mindig csak bánatot találtam.

Hogy fájdalmuk ne érjen engem,
egy messzi rengetegbe mentem.

De jaj, az élet ott sem éden:
könnyet láttam egy rén szemében!


Virágok
- Saigyo -

Most hogy bejárom künn a kerteket,
szemem két boldog könnyet rejteget.
A nagy világ régen nem érdekel:
hozzám a vágyak már nem érnek el, -
de dús virágbokrok közé kerülve,
úgy érzem, mintha lelkem felderülne.


Viharos éj
- Kiutsune -

A szél üvölt, megreszketünk titokban:
lángot vetít az ég villáma ránk.
Felhők torlódnak s fönn a hold kilobban,
mint sűlyedő hajón a lámpaláng.


A vadludakhoz
- Munenaga -

Ne higgyetek a hívó fellegeknek:
hazátokban már régen elfeledtek
a hegytetők, a völgyek és virágok -
nem emlékszik már otthon senki rátok!


Hiábavaló várakozás
- A Miidera daljátékból -

Már rég leszállt az éj az ablakon túl
s én most is még a perceket lesem -
megrezzenek, ha künn az óra koldul:
az éj múlik s még sincs itt kedvesem.
Fáj búcsúként, éber kakas szavára,
karunk ráfonni kedvesünk nyakára,
de százszor jobban fáj, ha szürke reggel
még mindig várunk rá kisírt szemekkel!


Fűzfa a szélben
- Ismeretlen költőtől -

Ha szellős parton áll a fűz
s hajlongva leng a szél nyomába:
a lomb közül előtűnik
a karcsú törzs sok vékony ága.

Szép kedvesem, te drága fűz,
ma pajkos szél futott utánad:
repdesve szállt szoknyád körül
és megmutatta karcsú lábad.


Fürdés után
- Ismeretlen költőtől -

Mikor fürdés után ágyába tér
s arcán a vágy tüzelve megjelen:
halvány bőrén úgy fénylik át a vér,
mint rőt juharlomb őszi reggelen.