Kínai költők antológiája

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

KÍNAI KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJA
Magyarra fordította: Papp Tibor
Műfordítás: D. Kovács Éva
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom

Antik költemények
Modern költemények
Néhány mondat a kínai klasszikus költészetről

Szíves ajánlás

"Ha a szív beteg, akkor a
gondolkodás is zavaros,
ebből tudjuk, hogy a szív
az elmélkedés alapja"
(Fan Csen)

A szív szerepe embervoltunk felfogásában és érintkezésében közismert. A poézist művelők vagy élvezők körében pedig különösen. Erről a különösről írok pár gyalogjáró mondatot.
Már az is különös - sőt, mostanában egyenesen kuriózum -, hogy egy igencsak távoli nép költészetének gyöngyszemeiből száz válogatott verset tarthat kezében az olvasó. Távol és közel nagyon viszonylagos fogalmak. Kína esetében földrajzi vonatkozásban Magyarországhoz képest kétségkívül távoli a jelzőnk, de - látni, olvasni fogják - mennyire közeliek az érzések, érzéseink. Ennek egyetlen és egyszerű oka van. Emberek, akiknek az öröm és bánat azonos fogalmak. Nincs tehát "titokzatos" Kína, csak sajátos, amelyet éppen embervoltunk alapján kitapinthatunk, megismerhetünk. Az ember persze - itt is, ott is - "titokzatos", de nem azért, mert kínai, vagy magyar. Csupán, mert embernek született. A Kínában születettek milyenségét a költészet - egy, de nagyon fontos ágon - hozza közel hozzánk. Többek között ez a kötet is, mely óriási történelmi időt ível át. Mintegy négyezer évet. Ennek során költőóriások adnak hiteles hírt korukról, embereik viszonyáról, érzésvilágáról. A "jéghegy csúcsán" olyan költők állnak, mint Li Bai, Du Fu és Bai Juyi. Nagyságuk Homéroszhoz, vagy ha korszerű magyar költőt kell említeni, akkor Adyhoz vagy József Attilához hasonlatos. Ez a hasonlított nagyságrend eddig csak az ötvenes években - a fiatal magyar sinológusok kiváló munkája nyomán érkezett el hozzánk, azóta, sajnos nagy a csend. Ezért is kell örülnünk minden fordításnak, ami a kínai irodalmat ajándékozza nekünk. Jelen esetben az óriási költői folyamból parányi erecskét adunk közre. Egészen pontosan száz verset. E könyv sajátos abból a szempontból, hogy három nyelv szülötte. Az eredeti kínai, majd a nagyszerű kínai eszperantista Sz.J. Zee fordította 1980-ban, végül a jeles Papp Tibor ültette át eszperantóból magyarra és ezt "mívesítette" kiválóan D. Kovács Éva.
Lehet fordításból érteni, érezni egy idegen irodalmat? Nem. Vagy legalábbis nem teljesen. Mégis neki kell gyürkőzni újból és újból a fordításnak, melyben meg kell kísérelnünk érzékeltetni a művek történelmi hátterét, légkörét, a hagyományokat, az árnyalt érzelmeket, melyeknek a kínaiak oly nagy mesterei. Bravúrosan sejtetnek, finoman választékosan írnak, de nem finomkodva. Ez utóbbit csak azért jegyzem meg, mert a korábbi - főleg a két világháború közötti fordítások ezeket hangsúlyozták, s témákban is a "halk verseket" részesítették előnyben. Pedig a kínai költészet a teljes emberi létet tükrözvén, harsogott is, ha kellett. Sokszor kellett.
Szerencsére könyvünk válogatója Sz.J. Zee igyekezett sokoldalúan felkínálni népe költészetét s az igen alkalmas közvetítő nyelv (eszperantó) segítségével pontos szöveget ad. Ezért is tudtak kiváló fordítást adni Papp Tibor és D. Kovács Éva. Jó szívvel ajánlhatom tehát olvasóinknak ezt a kínai irodalom gyöngyszemeiből válogatott kötetet.
Még valamit. Ebben a könyvben az antik irodalom mellett első alkalommal jelenik meg válogatás a XX. századi kínai költészetből. Igaz, számban szerényen, mindössze huszonöt vers. De ez is pontosan érzékelteti: a hagyományokkal jól sáfárkodtak, szemléletükben, hangulatfestő elemekben és sokszor verselésük technikájában is. Akkor hát miben modernek? Az újkor témaválasztásában, az új életérzések hű megszólaltatásában, koruk költői megragadásában, eszközeikben is és mértékkel, de "tetten érhető" a világirodalmi hatás is. Ez a huszonöt vers természetesen kevés ahhoz, hogy a fentieket kellő részletességgel kimutathassuk, de - tájékozódván a többi modern kínai költő írásaiban is - jó szívvel állítom: úgy van, mint írtam s egyben azt is állítom, semmivel sem szerényebb színvonalú ez a modern poézis, mint a régi. "Átlagát" tekintve semmiképpen. Fontos megjegyezni, hogy gyermekbetegségüket, a proletkultos időszakot is - súlyos emberi veszteségekkel bár - de átvészelték, s ha máshol nem, az íróasztalokban még sok remekmű lapul. Ám a megjelentek is egyre izmosodó költői termésről tanúskodnak. (Talán nemcsak a kuriózum kedvéért ide írom zárójelbe, hogy Mao Ce-tung is írt jó verseket, középidős korában, tehát még "császársága" előtt.)
Végül a személy és földrajzi szavak írásáról: tudnunk kell, hogy a kínairól eszperantóra fordító Sz. J. Zee munkáját a mi fordítóink tiszteletben tartották, még akkor is, ha a művelt magyar közönség az eredetiben - helyen - Du Fu-nak írt nevet Tu-fu-nak tudja, vagy Li Bai-t Li Taj-po-nak, illetőleg Bai Juyi-t Po Csüji-nek, stb.

A könyv olvasgatásához szívüknek sok örömöt kívánok.

Nagy László János

Antik költemények

Egy öreg éneke*

Pirkadó hajnalban kelek,
Napnyugta hozza hűs álmomat,
Verejtékemből nő az étkem,
Magam kútjából merítek vizet,
Mindezt uralkodómnak kell, hogy, megköszönjem.

*Az ének feltehetően Tang Yao (tang jau) legendás uralkodó korszakából való (24. évszázad K.e.), de először Huangfu Mi "Császárok és királyok krónikájában" jelent meg (3-4. évszázad) a Jin dinasztiában (dzsin), amikor a taoista eszmék uralkodtak az értelmiségiek között.

Az én emberem

Én emberem, szívem hőse,
Nemzetének dicsősége,
A királyi menet élén,
Szép lándzsával megy előre.

Hogy távoztál, én megszűntem,
Csak hajamat rendezgetem.
Minek nékem a cicoma,
Nincs már, ki becézzen engem.

Eső veri ablakomat,
Majd áttör a csillogó Nap.
Óh!, hogy vágyom, vágyakozom,
Felejtve a bánatomat.

Bár tudnálak szobám mögött,
Búfelejtő virágok közt
Ültetgetni. Kínoz a vágy,
Ez sötétlik fejem fölött.

A Dalok Könyvéből*

*A Dalok Könyve: Kína legkorábbi versgyűjteménye, melyet Krisztus előtt az 5. évszázad elején állítottak össze, 305 verset tartalmaz. A 15 hűbéres országból származó népdalok és versek az akkori uralkodók elnyomását és kizsákmányolását, valamint a nép munkáját és szeretetét tükrözik.

Távol van a kedvesem

A kedvesem távol tőlem.
Hogy mikor jön, nem tudom?
Egyre csak találgatom.
Nézd, már a tyúkok is elültek,
Fogyó sugártól szürkült léceken
Az udvaron még zajosak a barmok.
Távol van a kedvesem,
Bánat gyötör, a napokat számlálgatom!

Távol van a kedvesem.
Elmúlnak napok, hónapok.
Mikor lehet, hogy újra lássalak?
A tyúk is elült a hajló ág alatt,
Így búcsúztatja az elmúlt napot.
Istállójukba térnek a barmok is.
Távol van a kedvesem,
Adjon az ég ételt, italt, viselje gondodat!

A Dalok Könyvéből

A keleti kapunál

A keleti kapunál járok,
A lejtőn sárgállik a buzér,
Szívem dobban, a ház már közel,
Te távol vagy, így hát mit sem ér.

A kapunál, gesztenyék* alatt
Hívogató házad majd elűz,
Én ne gondolnék rád, kedvesem?
De Te engem mindig elkerülsz.

A Dalok Könyvéből

*Gesztenyefák helyett egyesek fasort olvasnak

Túl a kapun

A kapun túl, illatfelhőben
A női báj virul kevélyen.
Párában, fényben tobzódó tömeg,
De szívemet nem érinti meg.
Fehér ruhácska, kék kendővel,
Szívem a képbe beleremeg.

A töltésen túl dús leányok
Pompáznak, mint kákavirágok.
Párában, fényben tobzódó tömeg,
Józan eszem nem zavarja meg.
Fehér ruhácska, piros kendő,
Szívem jutalma csak Ő lehet.

A Dalok Könyvéből

Jing Ke éneke*

Fütyöl a szél, befagy a folyó, nincs sodra,
Elmúlt dicsőség vissza nem tér soha.

*Yan ország (jan) Dan királyfija egykor Qin országban (csin) tartózkodott, mint túsz, és nagyon rosszul bántak vele. Bosszút esküdött. K. e. 227-ben Zhao földet (dzsau) már meghódították, és Yan helyzete is nagy veszélyben volt. Ekkor a királyfi Jing Ke-t (dzsingke) elküldte Xianyang-ba (sjan-jang), Qin fővárosába, hogy megölje az ottani királyt, aki később a Qin dinasztia első uralkodója lett. De a vállalkozás kudarcot vallott, és Jing Ke meghalt. Másokkal együtt a király gyász-verssorokkal elbúcsúzott tőle a Yishui (jisuj) folyón. Jing Ke ezeket a sorokat elutazása előtt írta.

Népdal

Akarom, hogy a barátom légy,
Tőlem te búcsút sohase végy.
Míg a hegyek hamuvá válnak,
És a folyók medre kiszárad,
Mennydörgés csattan téli éjen,
Hópelyhek hullnak nyári délben,
Ha az ég és föld eggyé olvad,
Számunkra csak akkor nem lesz holnap.

A Han dinasztiából (2. évsz. K. e. - 2. évsz. K. u.)

Az árva

Ki árvának születik
Szenvedés a sorsa,
Míg szüleim éltek,
Szép lovas hintóban
Kocsissal utaztam.
De hogy ők meghaltak,
Bátyám és sógornőm robotolni küldött.
Lótottam-futottam,
Otthonomtól távol,
Fagyos télben tértem haza.
És nem merek panaszkodni.
Dús hajamban tetű fészkel,
Por belepte arcom, de a bátyám
Konyhába küld robotolni,
Sógornőm meg lóápolást kényszerít rám,
Csak rohanok a csarnokba
Majd futok az istállóba,
Könnyem folyik, mint a zápor,
Hajnaltájban vizet merek,
Estére úgy kimerülök,
Kérges már a két tenyerem,
Nincsen szandál lábaimon,
Így járom a deres mezőt,
Tüskékkel van teleszórva.
A tüske húsomba törik,
Megátkozom az életem,
Könnyeim dús esőcseppek,
Mint egy szolga úgy vesződöm,
Télen nincs meleg zakóm,
És nyáron nincs vászon ingem,
Örömtelen az életem,
Halált várok, inkább megyek
A kietlen túlvilágba.
De már fúj a tavasz-szellő
És friss füvek bújnak elő,
Március a selyemhernyók ideje,
Június és itt a dinnye szürete,
Vonszolok egy szekér dinnyét
Házunk felé a mezőn át,
De felborul a szekerem,
Segíteni alig jönnek,
Akik jönnek, mind csak esznek,
Jaj! a szárát hagyjátok meg,
Hogy otthon majd elszámoljak,
Mert sógornőm és a bátyám
Hihetetlen zsugoriak.
A szomszédok ármánykodnak.
Levelet akarok írni
Szüleimnek, Túlvilágra,
Mert bátyámmal, sógornőmmel élni tovább nem tudok!

A Han dinasztiából

Dong JIAORAO*

Luoyang** keleti végén őszibarackfák
És szilvafák nőttek sorban az útszélre,
Sűrű levelekkel ringanak a lombok,
Virág virág mellett mosolyog az égre.
Hullámzanak, ringnak éltető örömmel,
Amint fújja őket a tavaszi szellő.
Amott egy ifjú lány, kosárral a karján
Eperlevelet gyűjt a lengő ágakról,
Gallyacskákat tördel, úgy halad előre,
Virágok lebbennek, mint könnyű pillangók.
"Óh, mit tettem szép leányka, mondd nekem,
Hogy jogtalan büntetéstől fáj fejem?"
"A dér dermedt gyöngyharmatjával
Jön már az ősz az elmúlással,
Hervadás sorsát el nem kerülheted,
Illatod elszáll, nem maradhat veled."
"Az őszi hervadás mindent eltemet.
Mégis, tavasszal bimbók fénylenek.
Mikor az ifjúságod végleg elfut,
Szerelmi mámor többé nem jut."
Befejezném most már énekemet,
Bánat emészt, bíztatom szívedet,
Gyere velem a szalonba, vár a jó bor,
Mellé ajánlom húros hangszeremet.

Song Zihou (Han dinasztia)

* Dong Jiaorao (dong dzsjauzsau): női név
**Luoyang (lúojang): a Keleti Han dinasztia fővárosa

Dal egy verébről

Szelek borzolják fönt a magas fákat,
A hatalmas tenger csapdos hullámokat:
Erőd mitől lenne, hogyha nincsen kardod,
Oltalmat tőled barátod hogy várhat?
Egy sovány kis veréb, karvalyt észrevéve,
Esztelenül hullott a madárhálóba.
Örült a madarász, váratlan fogás volt,
Arra járt egy ifjú, bizony megsajnálta,
Kardjával a hálót felrepesztette.
A boldog kismadár, szárnyát kiterjesztve,
Fölröppent vidáman az azúrkék égre,
Aztán visszaszállt, hogy neki megköszönje.

Cao Zhi*

*Cao Zhi (cau dzsi, 192-232): korának legkiválóbb költője, Cao Cao (a Wei-birodalom Wudi királyának) harmadik fia

Költemény

Az esti égen felhők most sem járnak,
Csak a tavasz-szellő hajlik a lombokig,
Míg a titkos éjtől részegült madárként
Dalol a leányka, dalol reggelig.
Utána kebléből sóhaj fakad.
A múló pillanat mélysége megérint:
Fehéren izzik az égen a hold,
Sűrű lombok között virágok pompáznak,
Fennkölt dicsősség - csak egy pillanat,
Elsuhan, már vége, utána mi marad?

Tao Qian*

*Tao Qian (tau csjan, 365-427): a Keleti Jin dinasztia (dzsin) költője.

Ne mosd a pirosat!

Ne mosd a pirosat!
Gyakori mosással a szín kifakul.
Nem sajnálom én a kopott ruhákat,
Emlékemben őrzöm a friss színt konokul.
Mert óh, meddig tarthat az emberi élet?
Tegnap friss menyecske, mára már anyós lett.

Ne mosd a pirosat!
Gyakori mosással oldódik a festék,
Míg új ruhád oldódik friss pirossal,
A régi szolgálja kabátod bélését.
A zöld gyakran, idő előtt, sápadt sárgába réved,
Mulandó a világ - tudom, te biztosan érted.

A Jin dinasztiából (dzsin, 265-419)

A Cile-Síkság

A Cile síkság
A Yin hegynél* fekszik,
Az ég sátra ráfeszül
S lehajlik a horizontig.
A hatalmas kék ég alatt
A legelő, mint a tenger,
Hajlik a fű, ha a szelek útra kelnek,
A távolban ökrök és juhok legelnek.

Hulüjin (huljudzsin, 6. évszázad)

*A Yin hegy (jin) a Kunlun hegység északi ága

Mulán

Óh jaj, ott ül Mulán az ajtaja előtt,
Szövőszék előtte, szőne is, meg nem is,
Vetélője csendes, csak hangos sóhaja,
Mint fojtott zokogás, kúszik a szívemig.
"Mi ült a kebledre, bánatos leányka?
Örömödre mi vet sötét árnyakat?"
"Nem gondolok én még titkos szerelemre,
Csak a szívem őrli, ami rászakadt.
Hallottam az este, hogy mozgósítanak,
Harcos férfiakat gyűjt be a kagán,
Tizenkét nagy könyvbe az apák nevei
Névsorba szedve, köztük van az apám.
Jaj, ha az apának nincs nagykorú fia.
Nincsen nekem bátyám. Lovat adjatok,
Szerszámozzátok fel, készen álljon,
Apám helyett harcos most már én vagyok."

Vásároltak hát a keleti piacon
Számára egy tüzes, gyorslábú lovat,
Nyugati piacon nyerget találtak,
Az északin ostort, a délin szíjakat.
Alig pirkadt még s a szülőktől búcsút vett,
Este elérte a Sárga folyó partot,
Nem hallotta többé szülei hívását,
Csak a folyósodrást, amint az kavargott.
Reggel elbúcsúzott a Sárga folyótól,
A Fekete-hegynél várta be az estét,
Nem hallotta itt sem szülei hívását,
Csak a vándortörzsek lova-nyerítését.
Jó tízezer lí-t száguldva megtettek,
Hegyeken, erdőkön át az égig.
Fagyos légben szállta kürtök hangja,
Holdfény siklott a páncélokon végig.
Századik csatában vége a vezérnek,
Tíz év után ők is végre hazatértek.

Útjuk diadal volt. Kegyesen a kán
Palotájában fogadta őket,
Adományozott nekik címet, rangot,
Aranypénzt, ékszert és drága függőket.
Mulánt, a hős harcost maga elé hívta,
Óh, ő ajándékot el nem fogadhat:
"Egy gyorslábú teve, melyen hazaérek,
Ez, amit kegyelmed nékem adhat."

Hallván leányuk hazaérkezését,
Szülei gyalog mentek elébe,
Hallván, hogy húga megérkezett,
Nővére magát gazdagon piperézte,
Legkisebb öccse már a kést élezte,
Juh s disznóöléshez az ünnepi torra.
Hazaérve, szobája ajtaját kinyitotta,
Ágya szélére ült, megpihent kicsit,
Majd katona-zubbonyát levetette,
Felöltötte újra régi ruháit,
Tükre előtt haját igazította,
Rendbe szedte magát, mint lányhoz illik.
Mikor elkészült, bajtársait meglátogatta,
Kik bámulva nézték, mint tüneményt,
Tizenkét éven át együtt harcoltak,
De nőnek nem tartották Mulánt, szegényt.

Ficánkoló baknyúl táncoló lábakkal
És egy szelíd nőstény, pilláján sugarak,
De, hogyha csapatban együtt rohannak,
Ugyan ki sejtené, ki nőstény és ki bak.

Az Északi Dinasztiák népdala (420-589)

Egy északi nép dalai

Hogyha egyszer bátor akarsz lenni
Sok-sok jó barátra van-e szükséged?
Hullámok fölött a verebek párban repülnek,
Míg a sas egyedül ura az égnek.

***

Öt láb hosszú kardot vettem a minap,
Oszlop közepére, fényre függesztettem,
Mindennap háromszor meg-megcirógatom,
Szép süldő leánynál jobban megszerettem.

***

Ostora lennék én kedvesemnek,
Unalomban üljek mindig otthon, vele,
Belém csimpaszkodik, hogyha útra kelek,
Biztos arra vágyik, üljek a térdére.

5. vagy 6. évszázad)

Szerelmes dal

Sápadtan fénylik a Hold, a csillagtalan csend betakar,
Akarsz-e jönni velem, vagy mégse, kérlek, mondd el hamar!

Egy elhagyott feleség búcsúlevele

Északkeleten Jinshui* folyó tükrén,
Fodrozó habok közt egy kacsapár** lebeg.
Palota fáján fészkel a gácsér,
A tojó a parton fűszálat csipeget.
Inkább törött szárnnyal a felhőből halva lebuknának
Mintsem, hogy egymástól végleg búcsút vegyenek!

Kegyvesztett királyné - Ajiao*** - egyedül, szomorúan
Ül a hárem ablakában, nézi a naplementét.
Hogy felséges urának kegyeit visszaszerezze
Verses védőbeszédre nem sajnálja a pénzt.
És amikor Xiangru**** megírta a verset aranyért,
Alélt szívében fellobbantotta újra a reményt.

Hallván, hogy az Maoling*****-lányt kért feleségnek,
Az elhagyott kedves búcsúlevelet küldött urának:
"Tenger iránt tartó víz nem fordul vissza soha,
Régi ág nem kedves már a lehullott virágnak.
Nézd az arankát, míg szabadon nőhet,
Lágyan meghajlik a szellő előtt,
Amikor egy társa fordul feléje
Karjait kitárva átöleli őt:
És a két növény így összefonódik,
De az emberi érzés mennyire más!
Óh! a gyékényszőnyeget fel ne tekerd,
Hagyd, hogy a pókháló szála befonja!
Fejpárnánk maradjon mézszín borostyán,
Álmodban egyszer visszajövök újra.

Kiöntött víz szétfolyik, összegyűjteni nem lehet újra,
Az elhagyott asszony búcsúzik, soha nem tér vissza.
Mert hol lehetne a földön még akkora hűség,
Mint a Qinglingtai******, az egyetlen minta?

Li Bai*******

*Jinshui (dzsinsúj) azaz Selyemfolyó, a mostani Sichuan tartomány (szicsuan) fővárosa, Chengdu (csengdu) mellett folyik. A vizével festett (tinktúrával) selymek színe rendkívül élénk.
**A szép tollazatú kacsaféleségben (Aix galerikulata) a kínaiak a hűség és a boldog házasok szimbólumát látják.
***Aijao (adzsjau): királynő, akit a Han dinasztia Wudi-ja fosztott meg trónjától.
****Sima Xiangru (sjangzsu): akkori nagy író.
*****Maoling (mauling): Chang'an-tól (csang'an), az akkori fővárostól, nem távoli város.
******Qinglingtai (csinglintáj), azaz Csingling terasz: Egy legenda szerint a Song-földi (szong) Kang'wang elragadta He-t, egy udvarnok, Han Peng feleségét. Han öngyilkos lett. He is levetette magát a teraszról, egy levéllel együtt, melyben azt kérte, hogy együtt temessék el őket. A király mérges lett és elrendelte, hogy külön temessék el őket. De nemsokára két fa nőtt sírjukon. Az ágaik összeölelkeztek, és éjjel-nappal két madár énekelt a csúcsukon.
*******Li Bai (li báj, 701-762): a Tang dinasztia nagy költője. Természetes nyelvezetű és ritmusaiban összhangzó versei tele vannak képekkel és nagyon gazdagok a pozitív romanticizmus szellemében.

Harc a déli városfalon

Múlt évben a Sanggan forrásnál harcoltunk,
Idén meg a Congling folyó két partjánál:
Kardunkat mossuk a Tiaozhi* tengerben.
Ég-hegy haván járunk lovat legeltetve.
A sok harcos lassan mind megöregszik,
Tízezer lí után, a harc kergetésében.
Földet nem művelnek a hunok, csak ölnek,
A lepusztult mező csontokkal van tele,
Védelmül Qin** népe nagy falat épített,
Mégis, Han még mindig riadót fújattat,
És a jelzőtüzek nem szűnnek meg égni,
A véres harc csak dúl egyre, az ég alatt.
Amikor a mezőn elesik egy lovas,
Ég felé szomorún nyerít az árva ló.
Varjak szállnak s kányák, tépik a beleket,
S a csupasz ágakra aggatják azokat.
A katonák teste gyomok trágyája lesz,
A tábornok pedig, óh, jaj, tehetetlen.
Bizony mondom nektek, legfőbb rossz a fegyver,
A bölcs nem használja, hogyha szükségtelen.

Li Bai

*Tiaozhi (tjaudzsi): a Perzsa Öbölné levő ország neve
**Qin (csin): a Qin dinasztia

Shu* felé nehéz az út

Óh, jaj! Meredek az út és veszélyes!
Shu felé az út kimerítőbb, mintha menetelnék az égbe!
Cancong és Yufu**, Shu legendás királyai,
Már régen a mesék ködébe vesztek.
Qin*** tartományhoz negyvennyolcezer év alatt
Soha, egyetlen út sem vezetett,
Talán egy madárút ott nyugaton, Taibai****-on,
Mely áthúzott az Emei***** csúcsa felett.
Majd a hősök****** földcsuszamlás okozta halála
Váltotta ki, hogy a két országrészt most oszlopos párkány
összeköti.
Fenn a csúcs, hol a hat sárkány vontatta napszekér kering,
Míg lent a mélyben dübörgő, habzó, zegzugos folyam.
Visszafordulnak itt a vándorló sárga darvak,
A sziklákon majmok ugrálnak félszegen, riadtan.
Fekete iszapban, úgy száz lépés alatt
Kilencszer fordulsz meg sziklák s meredély közt.
Lihegve ülök a csillagok alatt,
Kezemet sóhajtva nyugtatom mellemen.
Mikor térhetsz haza nyugati utadról?
Ez a fárasztó út csak gyötrelem nekem.
Szomorú madarak panasz-jaja hallik,
Hímek s tojók szárnya csapdos a lomb alatt
A magányos hegyen.
Shu felé az út kimerítőbb, mintha menetelnék az égbe,
Lehervadt rózsáit arcom elhullatta!
Az éles hegycsúcsok letépik a felhőt az égről,
Hegyükkel lefelé, száraz fenyők lógnak a meredélyről.
Versengve dübörögnek patakok, vízesések,
Sziklahullással, hullámveréssel felel a völgy.
Veszélyekkel teli ez a hosszú út,
Miért jössz a távolból, szegény idegen!
Jian'ge*******, mint torony, elállja utadat fenyegetően,
Áttörni tízezer ember is kevés lenne talán,
Ha egyetlen férfi őrizné keményen.
De, hogyha az őrző megbízhatatlan,
Akkor sakál s farkas lesz ő egyszemélyben.
Éhes tigrisekkel riaszt a reggel,
Este óriáskígyók rémítgetnek, félek,
Tekergő testükkel, éles fogaikkal
Kíméletlen módon ölnek, ha elérnek.
Bár a Selyemváros******** gyönyörű szememnek,
Mégis, csak az éltet, hogy majd hazajutok.
Shu felé az út kimerítőbb, mintha menetelnék az égbe!
Ha nyugatra nézek, mindig csak sóhajtok.

Li Bai

*Shu (su), a mostani Sichuan tartomány (szicsuan) antik neve
**Cancong és Yufu (jufu): az antik Shu birodalom két legendás királya
***Qin (csin), a mostani Shaanxi tartomány (sansji) antik neve
****Taibai (tajbaj), magas hegy a Shaanxi tartományban
*****Emei (emej), nagy hegység a Sichuan tartományban
******Egy legenda szerint, Qin birodalom királya, Huiwang, tudván, hogy Shu királya szereti a szép nőket, megígérte, hogy öt gyönyörű szüzet ad neki feleségül. Shu királya öt erős embert küldött fogadásukra és kíséretükre. Amikor a menet elért a Zitong-hoz, megláttak egy hatalmas kígyót, amint egy lyukba mászik be.
Az erős emberek egyike elkapta a farkát, de nem tudta kihúzni, ekkor a többi erős ember segítséget nyújtott neki, együtt kezdték húzni a kígyót. A hegy leomlott és összenyomta az erős embereket. A hegy öt részre esett szét.
*******Jiang'ge (dzsjange): város egy átjárónál, mely Qin-be vezet, a mostani Shaanxi tartományban. Ez egy stratégiai pont volt a háború alatt.
********Selyemváros: Chengdu (csengdu), Sichuan fővárosa, mely híres volt a népszerű selymek készítéséről.

Napkelte és naplemente

Keleten felkel a Nap,
Mintha a föld alól bújna elő:
Átfut az égen, tengerbe hanyatlik.
De hol a hat sárkány szállása éjjel?
Végtelen forgással betölti a törvényt.
És vajon az ember, e gyenge teremtmény,
Időtlen időkig véle bolyong?
Tavaszt nem köszöntnek a füvek, csak nőnek,
Ősi hervadásért a falomb sem vádol.
Nem kényszerből váltják egymást az évszakok,
Születés - elmúlás: a Természet műve.
Xihe*, napfuvaros, óh, mondd, ha tudod,
Miért buktál alá az éji homályban?
Vagy nézd Luyang-ot**, érdeme néki,
Hogy dárdáját bőszen a Napra szegezte?
Hogy útját fékezze. Ez bűn a javából,
Az égi erőknek ellene van!
Óh! bár csak érném el gyenge karommal
Az éteri tájat.
És egyetlen csöndben ringna velem!

Li Bai

*Xihe (sjihe): napfuvaros egy legendában
**Luyang (lujang): legendabeli erős ember

Hosszú elválás

Tavaszok jönnek, mennek, de rá én hiába várok.
A jáde-ablak előtt a cseresznye már ötször virágzott.
Levél jön néha, kedves, nyájas,
Szívem dobban, amíg felnyitom.
Óh, gyötrő vágyakozás,
Elillanó remények.
Testemmel nem törődöm, hajam kuszán hull széjjel:
Gondolatom tépett papírként rohan a széllel,
Tavaly levélben kértem, hogy jönne már haza, várom,
Idén sürgettem, siessen, helyem nem találom.
Fújjál, óh, csak fújjál, keleti szél,
Vándor felhőt, ha látsz, nyugatra fújd felém!
Hiába várok, vissza sohse tér már,
Fonnyadt virágok hullnak, szökik a nyár.

Li Bai

Örök vágyakozás

Aki után vágyakozom,
Chang'an-ban van a kedvesem.
Tücsök ciripel a kút tövében, búsul az ősz velem.
Dércsípte táj, padlómon kihűlt a gyékényszőnyegem.
Sápadt lámpafénynél ábrándozom a csendben,
Függönyöm elhúzva, szemeim elidőznek a holdon.
A felhőkön túl kedvesem arca úszik előttem:
Kékség marad, mikor eltűnik a végtelen mezőben,
Egy zöldszínű folyó zúgva rohan a völgyben odalenn.
Mily végtelen az ég, mily fárasztó az út,
Ki sejthetné a szív titkát álomsúly alatt.
Örökké vágyakozom!
Szenvedek temiattad.

Li Bai

Őszi Ziye-ének

Hold jár fönn az égen, egész Chang'an fényárban úszik,
Mint rendesen, sulykolók zajától visszhangzik a táj.
Az őszi szél zihálva rázza a lombot, faágat,
Csak ezt a Yumen* légkört kiűzni nincs hatalma már.
Óh, bárcsak vége lenne az öldöklő háborúnak,
Akkor a győztes férj hazatérhet, kit asszonya vár!

Li Bai

*Yumen (jumen): egyik a főhágóknak, melyek Kína északnyugati határán vezetett át az ókorban.

Lú-nak, aki elutazik

Távol s közelben a tájon már az ősz uralkodik,
Kívül ajtómon, némán őrt állnak a nagy hegyek.
Nézek egy távoli felhőt, oly ismerős nekem,
Amint tündér fehéren a Cangwu hegy fölött lebeg.
Nem tudom, mikor jössz, titkod fürkészem, visszavárlak,
Ludán* darva, úgy szállsz nyugatra, mint a fellegek.

Li Bai

*Legendás halhatatlan. Nevét a költő az elutazóra való célzással használja.

Reggeli távozás Baidi-ból

Hajnalpírban hagytam el Baidi-t* a hegyi várost,
Ezer lí-t utaztam, estére Jiangling-be érkeztem.
Sok ezer hegy elmaradt mögöttem, csónakom repült,
A parti sziklákon majmok rikácsoltak felettem.

Li Bai

*Baidi (bajdi): hegyi város a Sichuan tartományban
Jianling (dzsjangling): kormányzóság a Hubei tartományban

Meng Haoran-nak, aki Yangzhou-ba utazik

A Sárga Daru* pavilont barátom elhagyta nemrég,
Yangzhou-ba** készül, hol március virágpompában ég.
Távol apró vitorla a párás kékben lassan eltűnik,
Örök folyó habjába olvad felhő és égi kék.

Li Bai

*Híres antik építmény Wuchang-ban (ucsang), Hubei tartományban, a Changjiang (Jangcse-folyó) mellett
**Yangzhou (jangdzsou): város a folyó északi partján Zhenjiang-gal (dzsendzsjang) szemben, a Jiangsu tartományban (dzsjangszú).

Búcsú Lú-tól, aki a Bivo kanyonba utazik

Mocsarak, lápok, szeles éjszaka ősszel,
Elutazásra most nemigen gondolhatunk.
Chang'an lebeg, mintegy álomkép, előttem,
Szerencsés órában majd ketten elutazunk!

Li Bai

Költemény

Holdfény kúszik éjjel, nincs hatalmad rajta,
A vágy csupa titok, el nem beszélheted!
Őszi ruhád vállát gyöngyharmat áztatja,
Szentjánosbogarak szerteszét röpködnek.
Örökké nem élhet se a Nap, se a Hold.
Ég és Föld is véges, ha sorsát betölti.
Egy elárvult tücsök a zöld fenyőn dalol.
A fa vénülését vajon ki észleli?
Óh, a bölcsek köve - talán valós lehet,
De közülünk bárki hiába keresi.
Ezredévek vállán oly rövid az élet,
Lázas terveinket a halál mérgezi!
Itt a jade-kancsóm, búmat felejtetem!
Legyetek vidámak és igyatok velem!

Li Bai

Elmélkedés az antik Yue birodalomról

A harcnak vége, Goujian* hazatért, sok halottat hagyott,
Selyem köntösben tértek haza a győztes harcosok.
A Tavasz Palota virágékes szüzekkel volt tele -
De most a szélben csak néhány tépett madár kavarog!

Li Bai

*Guijian (goudzsjan): Yue birodalom híres királya. A harc K.e. 473-ban volt.

Az Égi Kapu hegy felé nézek*

Az Égi Kapu hegy hasadékán a nagy folyó átlép,
Nyugatra fut, majd északra elkanyarítja medrét:
Szemben a két parton kék sziklák nyúlnak a magasba,
Szélfújta vitorla elválik a naptól, ragyog az ég.

Li Bai

*Az Égi Kapu-hegy, más néven a Keleti Liang hegy, a Changjiang (Jangcse) folyónál terül el az Anhui tartományban.

A nyolc borszerető géniusz

Zhizhang*, mintha imbolygó csónakban lenne, ott menetel,
Tekintetére köd borul, kútba zuhan, úgy alszik el.

Ruyang** három dou-nyit*** ivott már, most az udvarra lép.
Boroskocsit lát ott, szeme tágul, örömmámorban ég,
Szinte saját földje már - hiszi - Jiuqvan**** a borvidék.

A főminiszter tízezreket***** költ egy-egy lakomára.
És iszik, iszik, mint egy száz folyót elnyelő bálna.
Serleggel kezében ígéri, kész a lemondásra.

Cui Zongzhi****** mindig tetszetős, karcsú szép legény.
Ég felé néz, az égi kék játszik tekintetén.
Szél ringatta jade-fa, amint a serleg imbolyog kezén.

Buddhának hódol Su Jin******* hímzett szőnyeg előtt, emitt
Az örök jóról - részegen - gyakran megfeledkezik.

Li Bai isteni tollából száz vers folyik, mint forrásból.
Chang'an kocsmájában kupával kezében aludt el.
A felség kérte, hajózzon be, de mint kit nem érdekel,
E szókkal bókolt: "borszerető tündér, kit Ön rangra emel".

Három pohár után Zhang Xu******** szépírásával kérkedik,
Gazdag urak előtt fedetlen fejjel bodorít
Egy repülő felhőt, mit a tus-tengerben elmerít.

Öt dou-t fogyaszt Jiao Sui********* és stílusa ékes,
Bámulva hallgatják barátai a fényes beszédet.

Du Fu**********

*Zhizhang, azaz He Zhizhang (he dzsidzsang): a Tang dinasztia híres költője, Du Fu barátja
**Rujang (zsujang): herceg, He Zhizhang barátja
***Folyadék mértékegysége
****Helynév, "borforrás" jelentéssel
*****Azaz pénzérmét
******Cui Zongzhi (cuj zongdzsi): Li Bai barátja
*******Su Jin (szu dzsin): a Tang dinasztia költője
********Zhang Xu (dzsjang sju): férfinév
*********Jiao Sui (dzsjau szúj): férfinév
**********Du Fu (712-770): a Tang dinasztia nagy költője. Változatos stílusú és tömör nyelvezetű versei igen kifejezőek.

Ballada a harci szekérről

A szekerek nyikorognak,
Rémült lovak nyerítenek,
Íjjal és nyíllal derekukon vonulnak az ifjak.
Szülők és elhagyott feleségek futnak utánuk,
A Xianyang hidat* már teljesen belepte a por.
Egymás ruháját tépik, úgy haladnak előre,
Dobognak, siránkoznak, jajuktól hangos a táj.
Egy odatévedt utas érdeklődik ennek okáról.
"A behívottak" ismételgeti egy bámészkodó.
"Valaki tíz évig őrzött egy folyót északon,
Majd huszonöt éven át nyugaton védte a földet.
Távozáskor ura kendőjét a szolga megkötötte.
Őszen tért haza, de nemsokára ismét mennie kellett.
A határon, mint háborgó tenger, úgy ömlik a vér,
De jaj, ez sem elég! Őfelsége új földeket kér.
Talán nem hallottad a hírt:
A Hua hegytől keletre kétszáz kantonban
Falvak pusztulnak, népek tűnnek el, csak gyom és tövis terem.
Ha lenne mód, hogy az erősebb nők is dolgozzanak.
A gabonaföldeken a pusztítás, rablás féktelen.
Qin katonáit - a vitézeket - mindenütt hajtják,
Mintha csak lennének igavonó barmok szegények.
Kíváncsi kérdésedre mit feleljek,
Panaszkodhatom-e, óh uram!
Például a télen is mi történt,
Míg sokunkat lekötött a hadviselés,
Fenyegetően ránk tört az új adószedés.
Miből fizessünk, mondd uram, miből?
Megmondom neked, mi az igazság:
Lányt szülni jobb most, mint fiúgyermeket,
Mert a leányt férjhez adhatjuk a szomszéd családba,
Míg a fiú sorsa csak a pusztulás lehet.
Talán nem látod:
A Kék-tengernél
Ősidők óta szétszórva fehérlenek a csontok.
Sírnak a régi lelkek, bánkódnak az újak felettük.
Esős napon sóhajok szállnak át a ködfátyolon.

Du Fu

*Xianyang (sjanjang)

Holdas éjjel

Magányos feleség nézi a holdat,
Mely Fuzhou* egén izzón világol,
Apró gyermekei csendben alusznak.
Ők még nem érzik, hogy az apa távol.
Haját a köd ezüst párába fonja,
Megcsillan fehéren szépívű karja.
Óh, mikor leszünk együtt, itt a fényben,
Talán a hold könnyünket felissza:

Du Fu

*Fuzhou (fudzsou): a mostani Fuxian kormányzóság (fusjan), Shaanxi tartomány (saansji)

Látvány tavasszal

Romban a birodalom, csak a folyók, a hegyek élnek;
Tavasz illatozna, de a fővárost benőtte a gyom.
Az idő kizökkent. Virágok könnyeznek a szélben,
Riadt, társtalan madaraktól hangos a hegyorom.
A háború tüze, óh jaj!, három hónapja ég már.
Egyetlen levél otthonról, aranynál értékesebb.
Fejemen sokasodik és rövidül az ősz hajszál,
Egyetlen hajtűvel összefogni többé nem lehet.

Du Fu

Hazatérés

Nyugaton lángoló felhő alatt,
A nap már a síkságra hanyatlik,
Kunyhóm előtt zsibongó madárcsapat:
Megtért a vándor, utazott ezer lí-t.
Megrendül a ház érkezésemen:
Rég látott barátok üdvözölnek.
Mennyi idő telt el, hogy elmentem,
Nem számít, az fontos ki megérkezett.
Jönnek a szomszédok, kíváncsiak,
Együttérzés könnye csillog szemükben.
Késő éjszaka s gyertyáink lobognak,
Álomvarázs szállt meg, ülök révülten.

Öregkoromra nehéz sorban élek,
Kevés az öröm, tengernyi a gond.
Térdemen lovagolt hajdan a gyermek,
Ma meg elriasztom, mint a bolond.
A kis tóhoz jártam pihenni régen,
Ha árnyékra vágytam ott a fák alatt,
Most a tó partját metsző szél uralja,
Szívem oly nehéz, száz gond fojtogat.
Jó, hogy a gabonát learattuk
És présemből vígan csepeg a bor.
Van jó borom bőven egész télre:
Vigasztaló társam alkonyatkor.

III

Az udvar hangos, tyúkok kárálnak,
A kakasok egymást véresre tépik.
Szétzavarják őket, föl a fákra,
Ekkor ajtómon kopogtatás hallik.
Négy-öt öreg szomszéd lép a szobába,
Látni akarnak távollétem után.
Hosszú útról jöttél, szólnak vidáman
S hordójukból mézarany bor csordogál.
"Idd ezt a gyenge bort", kérik kedvesen,
"Mert a harcmezőn ilyen nem terem:
Az ifjak elmentek, mind, a háborúba,
Mert még mindig dúl a harc, az esztelen".
Dallal fizetek barátaimnak:
"Szívetek melege mélyen megérint"!
Dalolok, sóhajtok, velem könnyeznek,
Szívünk közös lángja felcsap az égig.

Du Fu

Törvényszolga Shihao faluban*

Shihao faluban szálltam meg éjjel,
Óh, szomorú látvány, éppen soroztak:
Fal mögé menekült egy öregember,
Ajtaját verték egy öregasszonynak.
Lám, a törvényszolga kész a durva szóra!
Asszonykönny, bánat lepereg róla!
Remegő szájjal mesélte az anya:
"Három fiút vittek tőlünk háborúba,
Nemrég jött levél közülük egyiktől:
A másik kettő meg a minap elesett.
Örök rettegés az élő élete,
Neve, híre sincs az elesetteknek.
Üres a ház már, senki sem maradt,
Csak az unoka, aki csecsemő még,
Özvegy anyjának mellére tapad.
Az meg oly szegény, rongyok fedik testét.
Bár én asszony vagyok, gyenge és öreg,
Szívesen mennék én is veletek,
Szolgálnék Heyang-nál** a seregben,
Főznék, gondoználak benneteket."

Elcsendesült végül minden a sötétben,
Csak egy halk zokogás, az is szűnőben.
Mikor virradván ismét útra keltem,
Csak egy öregember búcsúzott tőlem.

Du Fu

*Shihao (sihau): falu a mostani Shanxian kormányzóságban (sansjan) a Henan tartományban
**Heyang (hejang): a mostani Mengxian kormányzóságban (mengsjan) a Henan tartományban

Új házasok szétválása

Nem kúszhat az égig az aranka
Kenderszárról, hangalevélről;
Mintha útközben dobnák el az asszonyt,
Hogyha újonchoz ment feleségül.
Hiszen egészen asszonyod lettem,
S ágyamban a gyékény már-már kihűl.
Este menyegző, reggel búcsúzunk -
Micsoda sietség! Itt hagysz egyedül!
Nem hosszú az út, Heyang közel van,
Te ott szolgálsz majd, a helyőrségben.
Egyedül maradtam, anyósomékat
Hogy üdvözölhetném illendőképpen?
Atyám házában neveltek engem,
Tanítottak jóra, tisztességre.
Azt remélték, egykor a párommal
Ott élek majd boldog közösségben.
De te most tőlem elmégy, halálba futsz,
Beleimet a kín görcsbe csavarja.
Óh, bárcsak én is veled mehetnék!
De félek, utadat ez csak zavarja.
Ne gondolj többé asszonyodra,
Fontos a szolgálat, gondod az legyen!
Asszony a seregben, mondják, nem jó,
Mert a férfi tőle erőtelen.
Én szegény leány, hosszan, keményen
Dolgoztam, hogy legyen selyemruhám:
Mostmár minek, festékem letörlöm,
Piperém, kelmém kinek mutogatnám.
Ha velem vagy, madarak röpködnek,
Párban, szerelemben, aprók és nagyok,
De te elmentél, talán örökre,
Óh, kegyetlen sors, de magam vagyok!

Du Fu

Ruhasulykolás

Már tudom azt is, hogy ő nem tér haza többé,
A mosókőről a port mégis lesikálom.
Ősz van. Szívemre kúszik a bánat, hogy ő nincs.
A tél dere már megcsillan a fákon,
Nem a fáradság, de az elmúlás illata leng
A helyőrségbe küldött mosott ruhákon.
Karom ereje gyengül, lassan kimerülök.
Visszhang felel csak, hogyha kiálltok, hogy visszavárom.

Du Fu

A hebehurgya

A Wanli hídtól nyugatra áll a kunyhóm,
Előtte kristályvizével a Száz Virág tó.
Enyhe szélben lágyan ringanak a zöld bambuszok,
Eső után kábítóan illatoznak a lótuszok.
A gazdag barátok már nem írnak, elfeledtek,
Vádlón, szomorúan néz rám a sok gyerek.
Gondatlan voltam, hebehurgya, a nyomor így elért,
De ahogy öregszem, sorsom nem adnám semmiért.

Négysorosak

Fákat ültettem gonddal, ők az én tulajdonom.
Kunyhóm kicsinyke, oly szerény, de ez az otthonom.
Tavaszi szél jár a fák között, ő sérteget,
Ágakat tör, majd átzuhan a tépett virágokon.

Kunyhóm nagyon kicsiny, jól tudják ezt a fecskék,
Amint a folyó felől házamon átrepülnek.
Héthúrosomat bepiszkítják, meg a könyveket,
Vadászat közben szárnyukkal meglegyintenek.

Du Fu

Éjjeli gondolatok hajóúton

Lágy sörényű füveket fúj a szél a parton,
Magas árbóc imbolyog magányos éjjelen.
Holdfény ring a nagy folyó futó hullámain
És csillagok függenek a végtelen egen.
Hírnevem tán műveim hozták meg nekem?
A szabadság úrrá tesz a betegségemen.
Mihez hasonlíthatnám bolyongó lényemet?
A vándorsirályokhoz a nagy folyó felett!

Du Fu

A nap visszfénye

Chuwanggong* északi része már homályban dereng
Az alkony a hegyre kaptat,
Az eső megállt, nyomai a futó erek
Baidi-nál elapadtak.
A folyó tükréről még egy bágyadt fénysugár
Villan a meredélyre;
A hegyi városokat lassan elnyelte már
A felhők ölelése.
Öreg vagyok, tüdőbaj kínoz, magas párnán
Maradok ágyban nappal.
Az ajtótól távol, mert így biztos a zárkám,
Viaskodom magammal.
Mert biztonságom törékeny, egyre fenyeget
Tigris, sakál, köhögésem.
Lelkem még enyém, de bejárta a hegyeket,
Bolyong a délvidéken!

Du Fu

*Ez a Chu (csu) király palotája

A teraszon

Óh, milyen magas az ég. Erősen fúj a szél.
Távol szívtépő majomsikoly.
Fehér homok, a víz csak egyre visszatér,
Madár köröz könnyű szárnyakon.
Levéltenger, mit szél cibál, csak hull, csak hull egyre,
Messze suhogva száll a hangja.
Hullámsereg a folyóból partra fut lihegve,
Nyomát a lágy fövenyen hagyja.
Bolyongok itt, tízezer lí-re otthonomtól,
Az őszi elmúlás úgy nyomaszt.
Betegen és megtörten sok fájdalomtól,
Ki adhatna nékem itt vigaszt.
Nehéz időket élek. Dérlepte fejemet
Most végre szívből megátkozom.
Magányom ajtaján nem kopog szeretet,
Nem vigasztal már nehéz borom.

Du Fu

Bánat az őszi szél által lerombolt kunyhó miatt

Dühöngve rohan az őszi szél, a kunyhóm nem menekszik
A dús szalmatetőt szinte széttépi, úgy cibálja.
A kitépett szalma a folyón túl, a parton fekszik:
Vagy elkapja azt egy felmagasló fa száraz ága,
Vagy pörögve továbbviszi a folyó szennyes árja.

Merészek a déli suhancok, nappal sem félnek tőlem,
Öregségem gúnyolják, miközben rablót játszanak,
Szalmacsomóval a bambuszosba futnak előlem!
Száraz a nyelvem, tikkadt ajkamról nem jönnek szavak,
Lemondva sóhajtok, támaszom, botom, velem marad.

Majd eláll a szél, tusfeketén gomolygó fellegek
Hirtelen az esti ködszürke égre rátapadnak,
Dideregve búvok el viseltes takaróm alatt,
Huzata rég, kisfiam rúgása miatt, felrepedt.

Mint komló rúdjai, az eső oly sűrűn megeredt,
Tetőm átázott, minden nedves, nyirkosak a falak,
Csontig hatol a hideg, reggelig hogy pihenhetek?

Vágyva gondolok egy tízezer szobás palotára.
Hol a világ minden szegénye oltalomra lelhet,
Jöhetne a vihar, meg sem inogna biztonsága.
És mikor valóban meglátnám ezt az épületet,
Nem fáznék s nem bánnám azt, hogy kunyhóm odaveszett.

Du Fu

Egy katona dala

Csillogó jáde-serleg borába fojtom bánatomat,
De hív már a nyergem és magammal viszem lantomat.
Ha részegen elnyúlnék a mezőn, ne nevess rajtam.
Mert a harcmező nem engedi el a harcosokat!

Wang Han*

*Wang Han (uang han, 7-8. évszázad), a Tang dinasztia költője

Elutazásod után

Elutazásod óta, kedvesem,
Nem szőttem semmit, üres a székem.
A teliholddal járok éjszaka,
Hanyatló fényben, koldusszegényen.

Zhang Jiuling*

*Zhang Jiuling (dzsang dzsiuling, 678-740): a Tang dinasztia költője

Hazatérés

Zsenge ifjúként mentem el s ki most hazatér, öreg,
Idegen a beszédem, hajam ezüst dér fogta meg.
Engem itt, mint távoli vendéget, úgy fogadnak;
"Honnan jöttél, bátyó?", kérdi a gyerek és rám nevet.

He Zhizhang*

*He Zhizhang (he dzsidzsang, 659-744): a Tang dinasztia költője

Tavaszi reggel

Az alvót meglepi a reggeli fény,
Csivitelő madarak raja az ágon.
Ki hinné, hogy vihar rohant át éjjel,
A sok földre hajló, halott virágon?

Meng Haoran*

*Meng Haoran (meng hauzsan, 689-740): a Tang dinasztia költője

A sövénynél

Csendes a hegy, embert sehol sem láthatsz,
Csak egy visszhang száll a völgyeken át.
Sűrű lombok között egy-egy sugár áttör
Dicsfénybe vonva a bársonyzöld mohát.

Wang Wei*

*Wang Wei (uang uej, 701-761): a Tang dinasztia híres költője, illetékes festésben, zenében és szépírásban is.

Pavilon a bambuszosban

Egyedül ülök a bambuszok között,
Héthúroson játszom, fütyörészek.
Rejtekhelyemet nem ismeri senki,
Csak a hold világít a zenésznek.

Wang Wei

Költemény

Te, ki a falumból jössz, biztosan tudod,
Mert ez nagyon fontos, édes hír lehet,
Mondd, láttad-e a virágzó körtefánkat,
Amint a szélben lágyan integet?

Wang Wei

Yuan-Er-nek, akit Anxi-ba* küldtek

Weicheng-ben** reggel eső verte el az út porát,
A ház előtt üde zölden a fűzek, mint zsenge lányok.
Itt a pohár drága nedűvel, még egyszer idd ki velem,
Yangguan*** messzi vidék, nem várnak ott régi barátok.

Wang Wei

*Anxi (ansji): a mostani Xinjiang (sindzsjang), Ujgur Autonóm Körzetben
**Weicheng (uejcseng): egy város nem messze Chang'an-tól, Tang dinasztia fővárosától
***Yangguan (jangguan): akkori határhágó, a mostani Xinjiang-i (sindzsjang) Ujgur Autonóm Körzetben

Az év utolsó napja

A fogadóban virrasztok lámpafénynél,
Gondolkodom szívem új érzésein.
Szülőföldem ezer mérföldre innen;
Óh, messze van s fehér hajszálak éveim.

Gao Shi*

*Gao Shi (gau si, 702-765): a Tang dinasztia költője

Hazatérés későtavasszal

A sárgarigók némák, a tavasz ájulásban.
Kertemben magnólia, rajta ezer virág van.
A mandulavirág könnyű lepke, lebeg az ágon,
Mégis a bambusz, mert árnyékkal várt, legjobb barátom.

Qian Qi*

*Qian Qi (csjan csji, 722-780): a Tang dinasztia költője

Tavaszi szomorúság

Sárgarigó trilláz a fákon,
Űzd el, aludni tőle nem lehet.
Mert szétzúzza törékeny álmom.
Épp, hogy megláttam vőlegényemet.

Jin Changxu*

*Jin Changxu (dzsin csangsju): a Tang dinasztia költője

A hadsereg a határnál

A hóvihar elült, fagyos szél fúj az Ég hegyen,
Egy régi dal "Mily nehéz az út" sír a hangszeren,
Háromszázezren sínylődnek ott a homokmezőn
És éjszakákon át a holdat bámulják szüntelen.

Li Yi*

*Li Yi (li ji, 748-817): a Tang dinasztia költője

Tekintetem az aratókon

A földmíveseknek nincsen pihenése,
Nyár közepe pedig dupla munkát hoz.
Amikor éjjel déli szelek fújnak
S földre borulnak a súlyos kalászok.
Étellel megrakott kosárral jönnek
Az asszonyok, lányok. Vizes korsókat
Gyermekek cipelnek a déli sorhoz
A kitikkadt, elfáradt aratóknak.
Tűző napon dolgoznak szünet nélkül,
Forró talaj égeti talpukat,
De zokszó nélkül dolgoznak estelig,
Bármily fárasztó, míg véget ér a nap.
Az útszélen gyermekkel ölében,
Egy szegény falusi asszony álldogál,
Jobb kezében elhullt kalászok lógnak,
Míg a bal karján egy rossz kopott kosár.
Elmondja szíve gondját, baját. Hallgatom,
Mint bánatos könnyek, szava úgy pereg.
"Több volt az adó, mint ami megtermett,
Éhezünk otthon, ezért gyűjtögetek."
Neki betevője sincs, amíg nekem
Évi háromszáz dan* a bevételem.
Földet nem művelek, nincsen eperfám,
De gabonám több mint a szükségletem.
Elgondolkodom és szégyellem magam,
Már ez a rossz érzés együtt él velem.

Bai Juyi**

*A dan gabona és hasonló termések mértékegysége, mely egyenlő 150 dzsin-nel, vagy 75 kg-mal.
**Bai Juyi (baj dzsjuji, 772-746): a Tang dinasztia híres költője. Népszerű nyelvezetű költeményei az akkori nép nyomorúságos életét tükrözi.

Az öreg szénégető

Az öreg szénégető
Hegyi fákat dönt és éget, ez a munkája.
Ujjai a széntől feketék, arcát korom lepi.
Haja szürke, szakadt a rongy, mi testét elfedi.
Olcsó a szén. Élete függ attól, amit elad.
Kevés élelemre, silány ruhára ugyan miből telik.
Vékony köntöst visel, pedig éjfél óta hull a hó,
Csak dolgozik, míg a csípős hideg bőréig hatol,
De nem bánja, mert a nagy hidegben kelendőbb a szén.
Reggel áthajtja ökrét, szekerét az út jegén.
Az ökör fárad, az ember éhes, a nap már delel.
A latyakos utcát a Déli Kapunál éri el.
Ott a tömegből két lovas sietve elébe lép,
Sárga ruhájú eunuch, mögötte az úr fehérben,
Kezében írás, melyben az uralkodó nevében
Elrendelik, hogy a szénrakomány északra menjen
A palotába. Több, mint ezer dzsint nyom az áru,
Engedni kell a parancsnak, ellenállni ki merhet.
Áruját szinte elrabolják, mert csupán tíz láb selyem
S az ökör szarván egy muszlin darab, ez az ár ilyen!

Bai Juyi

Licsi-szilva

Milyen kívánatos édes gyümölcsök ott az ágon.
A kert az ősz kormányzóé, gondozza szívmeleggel.
Balga öreg, talán tíz éve van még hátra. Mégis
Kertjében ilyen édes gyümölcsű Licsi fákat nevel.

Bai Juyi

Folyó esti szürkületben

A folyó tükrén a napsugár olvasztott aranyfolt,
Félig, mint a tűz, amott meg ezüstlik, mint a higany.
Bűvös este, ki hinné, hogy szeptember harmadika van,
Mikor a harmatcsepp gyöngynek látszik és íjnak a hold.

Bai Juyi

Földművelőkről

Mit tavasszal vetnek, egyetlen magból
Ősz közeledvén tízezret aratnak.
Föld nem marad szűzen, mindent bevetnek,
Mégis koplalni kell szegény parasztnak!

Verejtékük hull az égető napon,
Mikor a búzából tépik a gazt.
Ki elfogyasztja, talán nem sejti, hogy
Minden szem búzához verejték tapad!

Li Shen*

*Li Shen (li sen, 8-9. évszázad): a Tang dinasztia költője

Ének

Tavasz van, az áradó folyó a hegy lábát mossa,
A lejtőn virágba öltözött az őszibarack:
A szirom elhervad, lehull, mint a szerelmed,
Örök folyó, végtelen bánat, mi szívemben maradt!

Liu Yuxi*

*Liu Yuxi (liu jusju, 8-9. évszázad): a Tang dinasztia költője

A bolyongó fiú dala

Az anya szövi a fiú ruháját,
Fonalát fűzi, keze meg nem pihen.
Sietni kell, fia elutazik.
Hosszú távollét, gond és félelem.
Melegét a nap is ingyen adja,
Ha jön a tavasz és zsenge fű terem!

Meng Jiao*

*Meng Jiao (meng dzsjau, 751-814): a Tang dinasztia költője

Szomorú ének

Nézd, kedvesem, itt e tiszta tó,
Könnyem mellé hullasd könnyedet!
Melyikünk, akiért a lótuszvirág
Elhullat szirmot, levelet?

Meng Jiao

Látogatás egy baráti tanyán

A Fengshui folyó* hídján túl egy csapás nyugatra tart.
Lehanyatlik a nap, keresem, hol a háztetőd?
De oly egyforma minden utca és kapu, fúj a szél,
Hóvirágos, tüskés bokrok állnak minden ház előtt.

Yong Tao**

*Fengshui (fengsuj): folyó a Hunan tartományban
**Yong Tao (jong tau, 805-?): a Tang dinasztia költője

Hűséges feleség

Jól tudod, hogy férjes asszony vagyok,
És mégis, gyöngysort küldesz nekem.
Meghat nagyon szíved gyöngédsége,
Gyöngysorod fehér, ruhám vörös selyem.
A császári park mellett áll a házunk, férjem nemes,
Mint uralkodói testőr, vonzó és kellemes.
Rólad tudom, vagy inkább sejtem, hogy szíved romlatlan,
De sírig tartó hűség, mit férjemnek fogadtam.
A gyöngysort ezért visszaküldöm, rajta bánat könnye ragyog,
Óh, bárcsak láttuk volna meg egymást, míg még leány vagyok!

Zhang Ji*

*Zhang Ji (dzsang dzsji, 8-9. évszázad): a Tang dinasztia költője

Földművelő a hegyen

Szegény parasztnak a kopár fennsíkon van a földje,
Hitvány föld, alig terem, de szorgalommal műveli.
Éhezik, rongyos, ina szakad az aratáskor.
Majd jön a hatóság, és gabonáját elszedi.
Az állami magtár dugig, az ő kamrája üres,
Télen fiával botorkál, makkot gyűjtögetnek.
Míg a gazdag utazókereskedő kutyái
Vígan csaholnak, hiszen mindennap húst ehetnek.

Zhang Ji

Nemzetiségi terület délen

Mérgezett, szennyes folyó zuhog át itt a szurdokon,
Szalma rohad a cölöpre épült bambusz-házakon.
Városfal nem épülhetett a meredek szirtfokon,
Csak egy fenyőtábla mutatja a "Xiangzhou*" helynevet.

Zhang Ji

*Xiangzhou (sjangdzsou): a mostani Guangxi-i (guangsji) Guang nemzetségi Autonóm Területen

Yanmen járás* főnöke

Szinte megroggyan a töltés a felhők tömegétől.
Mint fényes pikkely, lángol a páncél a nap füzétől.
Kürtszó visszhangzik, az őszi égbolt dermesztő hideg,
A határvidéket alkonyi bársonyköd lepi meg.
Félig kinyílt zászlókkal Xishui** felé megyünk.
Kemény a fagy és vastag a dér. Rekedt dobszó velünk.
Engem melenget, amit udvarodban kaptam, a kegyed.
Karddal kezemben még a halálba is vígan megyek.

Li He***

*Yanmen (janmen) járási főnöke: a költő egy régi dal címét kölcsönözte ahhoz, hogy egy elképzelt katonahősről énekeljen.
**Yishui (jisúj): egy folyó a mostani Hebei tartományban
***Li He (791-817): a Tang dinasztia költője

Tavasz a délvidéken

Vörös a tenger, zöld a tenger, madártrilláktól hangos,
A vízi város ünnepi zászlódíszbe öltözött.
Bor-zászlók* lengenek mindenütt s a Déli Dinasztiák
Négyszáznyolcvan temploma lebeg, mint a délibáb.

Du Mu**

*Egyes falusi kocsmák gyakran tűznek ki zászlót, mint cégért.
**Du Mu (803-852): a Tang dinasztia költője

Hegyi utazás

A kopár utak messzi vezetnek. Az őszi hegyek
Felhőpárnáin ringnak az apró épületek.
Egy juharfánál megállunk a verőfény alatt,
Levelei, mint tavaszi virágok, vöröslenek.

Üzenet a feleségnek esős éjszaka

Kérded, mikor térhetek haza? Még nem mondták meg nekem.
A Bashan*-on zuhog egész éjszaka, árad a tó a hegyen.
Most a nyugati ablaknál látlak, gyertyafény lobog,
Óh, bárcsak beszélgethetnék véled újra, kedvesem!

Li Shangyin**

*Bashan (basan): hegynév a mostani Sichuan tartományban
**Li Shangyin (li sangjin, 812-858): a Tang dinasztia költője

Felirat egy falusi házra

Pontosan egy éve, hogy láttam őt a kertkapun belül,
Őszibarackvirág volt az arca, széltől, naptól hevült.
Hová tűntél, te hamvas lányka arc, hová? Nem tudom.
Csak az őszibarackvirág nyílik rendületlenül.

Cui Hu*

*Cui Hu (cuj hu): a Tang dinasztia költője

A háborúban

A Shanggan folyónál harcoltunk éjjel:
Hulltak a katonák, sok bajtársam eltűnt.
Téli ruhákat kaptunk levéllel
Otthonról reggel, mikor visszatértünk!

Xu Hun*

*Xu Hun (sju hun, 9. évszázad): a Tang dinasztia költője

Ének

Egy éve már, hogy elhagytál, szívem,
Április tizenhét gyásznap nekem,
Lépted elhalt a kövön,
Nem néztem utánad, csak könnyem folyt belül,
S a szégyen összehúzta szemöldököm.

Csendes éjszakákon még szívem sajog;
Álmom, mint árnyék, téged úgy követ!
Társam a hold, ki titkomat őrzi,
Nem mondja senkinek.

Wei Zhuang*

*Wei Zhuang (uej dzsuang, 836-910): a Tang dinasztia költője

Modern költemények

Fénytenger

A végtelen univerzum
Fénytengerré változott.
Minden teret kitölt a fény,
Minden üde fiatalság,
És költészet és új remény,
Búvópatak a nevetés:
Tenger nevet,
Nevet a hegy,
Nevet a föld,
A nap nevet,
Kicsi A-ho, a gyermekem,
Egyek vagyunk, velem nevet.

A zöld fenyők smaragd izzásban égnek,
Nevetnek ők is, hívogatnak,
Ezüst homok teríti bársonyát,
Vidám ölelésre hívogat.
Futunk nevetve, ég a talpunk,
Itt az ölelés édesebb.
Mit kívánhatnék kedvesebbet,
Fürössze a napfény melledet.

Amott egy sereg iskolásfiú
Vidáman ugrál, incselkedik;
Homokot dobálnak egymás fejéhez,
Kit eltalálnak, az csengőn kacag;
Emez könyökkel társán lök nagyot,
De egy nyaklevestől hanyatt esik,
Óh, régi emlék, kedves szép idők, újra gyermek vagyok.

Tizenöt év az hosszú idő;
Gyermek voltam még, világom időtlen,
Qingyijiang* mellett Jiazhou-ban** laktam,
És Zhileshan*** mellett jártam iskolába,
Óh, az én hegymelléki anyaiskolám!
Öled homokja, mint bölcső, úgy ringatott,
Csillog-e még a régi homok a nap hevében?
Volt egy pajtásom, kit nagyon szerettem,
Mondják, hogy meghalt nemrég ebben az évben.

Az én kis szívbéli barátom,
Kedves káka és fűzfa-alakja lebeg előttem,
Mint foszló álomképet, alakját eltűnni látom,
Felszabadult lelke leng a levegőben,
Az aranyködben, jól hallom, halkan nevet?
Óh, te testtől elváló lélek,
Emlékszel-e még barátodra, ki elment,
És hullattál-e fájó könnyeket értem?

Amott egy karcsú világítótorony,
Fénye csillog a tengeren.
A-ho boldogan felmászna rá,
Másszon csak, én megengedem.
Óh, szinte égnek a hegyek,
Ezüst hullámok ringnak.
Az apró vitorlás hajók
A víztükrön szinte suhannak.
Nézd a felhőket a tenger tükrén, velük rohannak:
Az élet szép és ez arcképe annak. Ugye?

A-ho, hol van az égbolt?
A feje felett a kékségre mutat.
A-ho, hol van a föld?
Szigetekre mutat a sziklák alatt.
És hol van apu?
Ujjával megcéloz egy repülő madarat.

Haj-hó, madár vagyok, szállok a légben.
Madár vagyok csillogó fényben.
Fehér felhőkkel versenyre kelek,
Vitorlásokkal is versenyezhetek:
Hahó, magasabbra melyikünk repül?
Gyorsabban ki fut: ki száll, ki vízen ül?

Guo Moruo****

*Qingyijiang (csingjidzsjang): folyónév
**Jiazhou (dzsjadzsou): helynév
***Zhileshan (dzsilesan): hegynév
****Guo Moruo (guo mozsuo, 1892-1978): kiváló irodalmár és költő Kínában. Híresek az ő "Istennő" c. kötete és a "Qu Yuan" (csju juan(, "Cai Wenji" (caj uedndzsji) c. és már történelmi drámái.

Eső utáni hold

Tengerpart, erdőszéle,
Sápadt hold jár az égen,
Csend van, csak néha hallik
Amint egy esőcsepp koppan a levélen.

Csillámmal kövezett nyárfasorban
Járok, az út hosszan elnyúlik előttem,
A part felé tart és a tengernél véget ér.
Eső és tengerillat száll a levegőben.

Megborzongok, hűvös az éjjel,
Testemen nyirkos köd-kabát,
Jöjj, te világos telihold,
Add kölcsön fehér angyalruhád.

Álom birkózik két szememmel,
Míg te ködfüggöny mögé rejted magad.
Fenséges csillagtenger, égi fény,
Kísérd szirénzenével utamat.

Guo Moruo

Egy mizantróp éji dala

Parttalan égi tenger,
Higany gyöngyök a víz alatt,
Fent hullámzik a csillagfolyam,
Leng a kristályok haldoklanak.
Itt minden élőlény megpihenhet.
Pávatoll bundám hófehér,
Messziről látom magamat,
Elefántcsont hajóm ring a víz színén.

Gyöngyöt sírnak a tündér kagylók, így ne éljek,
Csak vegetálva, mélységbe zárva, sorsom megöl.
Inkább legyek hullócsillag,
Hulljak bele a "végtelenbe",
Tiszavirágnyi fényem fussa át
Az álomba kábult világokat.
Menj, menj mindig csak tovább,
Előtted a fénylő holdkör utat mutat.

Guo Moruo

A "Palack"-ból

XXXI

Mint a háborgó tenger, olyan vagyok,
Ő a szelíd hold, itt van velem;
Szívembe zártam kedves derűjét,
Ég kékjében látom arcát szüntelen,
Kezem nyújtom utána, hogy elérjem,
De csak kongó hang játszik velem.

Guo Moruo

Állóvíz

Itt egy reménytelen állóvizű csatorna,
Szellő járt erre, felszíne meg se fodrozódott.
Nyugodtan dobj bele hulladékokat, vasat, rezet,
Önts bele levest, rizst, mindenféle ételmaradékot.

Szinte látom, hogy smaragdként zöldül meg a réz,
És őszibarackvirág a bádogon a rozsda.
Zsírfoltok összeállnak varázslatos szövetté,
És égi színekkel a penész a képet összefogja.

Legyen habzó zöld bor az állóvízből,
Tetején, mint friss hó, gyöngyöző fehér hab álljon;
A nevetés gyöngyei egy buborékká nőjenek,
A csíkos szárnyú szúnyogcsapat ide bort lopni járjon.

Ez a reménytelen állóvizű csatorna
Mily meglepő, csillogó szépségével ámít;
A békák feszült csendben lapulnak a felszín alatt,
Míg egyet a csend hangos brekegésre csábít.

Itt egy reménytelen állóvizű csatorna;
Ily hitvány lakást a Szépség biztosan megvet,
Hagyd, hogy a Csúfság építsen itt birodalmat,
És csodában lesz része ámuló szemednek.

Wen Yiduo*

*Wen Yiduo (uen jiduo, 1899-1946): Híres kínai költő, aki a klasszikus irodalmat tanulmányozta. Kína felszabadulása előtt részt vett a hazafias demokratikus mozgalomban. A Kuonmintang titkos ügynökei megölték.

Talán

(Gyászének)

Talán valóban kifárasztott a sírás,
Talán jól esne leheveredni a földön,
Hát elrendelem, hogy a gém hangja ne halljon,
Néma legyen a béka, az est se zümmögjön.

Hogy pilláidon a nap át ne hatoljon,
A fuvallat ne borzolja szemöldöködet;
Kérem a hegyi nimfákat, vigyázzanak rád,
Békés ringásodban óvják meg bűvkörödet.

Hallanád a gilisztát, hogy fúrja a humuszt,
Hallanád, hogy a gyökér hogy szívja a vizet.
Talán szebb zene ez, te is úgy gondolod,
Mintha átkos emberi hang szívedet üti meg.

Hagylak aludni most már, hagylak aludni már.
Lezárt szempárod gödre messze sötétlik,
Én most sárga földdel szelíden betakarlak,
S kérem, hogy a pernye* lassan szálljon az égig.

Wen Yiduo

*A temetőben szokás, hogy látszat-papírpénzt égetnek el a halottaknak.

Kispatak

Faárnyék, ólomsápadt,
Hosszú vers, lidércálom
Súlyával ül a mellemen,
Gátolja álombilincs,
Vergődik partja ellen,
De a cél reménytelen.

Wen Yiduo

Egy hulló falevél éneke

Lépések koppanása hallik a járdán,
Még félig ébren, vagy alszom talán;
Az ő léptei? igen, reménykedem,
A késő éjszakán!

Ablakomon halk kopogást hallok,
Lehet, hogy az álom már elragadott:
Bizonyára meg akar lepni... látod,
Mégis nyugodt maradok.

Hallom, fejemnél suhog krepp-ruhája,
Álmodom, vagy az ábránd kapott szárnyra:
"Sosem fogsz megérteni, hát miért
Verted szívemet láncra!"

Fejpárnámnál a sóhaj elpihen,
Már az álomvarázs suhan velem:
"Megvetlek téged!" és könnye arcomra hull,
Szégyenpírba rejtekezem.

Elhalt a hang, ami maradt, bánatos szívem,
Falevelek táncolnak át a kertemen;
Az álom széttört, csak az őszi sírás
Lapul a földeken.

Xu Zhimo*

*Xu Zhimo (sju dzsimo, 1896-1931): Kínai költő. A Beijing-i (bejdzsing=Peking) Qinghua-i (csinghua) Egyetemeken tanított. 1926-ban ő volt az Újhold c. folyóirat Főszerkesztője. Művei között található a "Xu Zhimo költeményei".

Félelem a kimondott szótól

(Barátom, megértem, ha torkod összeszorul,
Szánalmas érzés? mondhatnám, tűrhetetlen!)
"Nézd, szöcske ül ott, hol a sok fűszál összeborul:
Fenyők között lantot penget a szél a berekben."

(Nézem a szemedet, és könnyeket látok,
Amint kristálygyöngyei szívedből kiperegnek:)
"Nézd mily kecsesek a szálló pillangó párok,
Amint az illatos ibolyákon megpihennek!"

(Barátom, hallom, szíved nyugtalanul dobog,
De tudd meg, az enyém még nyugtalanabb:)
"Nézd, egy szivárványpár* fénylőn az égre futott,
Büszke íve átöleli a csillagokat."

(Tudom, hogy könnyebb a szót nem kimondani,
Lelkednek titkát így tisztán megőrizheted:
A szó kemény lehet, az embert halálra sebzi,
Ha nagy a kockázat, szíved vesztes lehet!)

(Nem akarom látni, ahogy szenvedsz a lángban,
Többet én sem... én sem akarok szenvedni már.)
"A kettős szivárvány eltűnt az éjszakában,
És aludni tért a kecses lepkepár."

(Tartóztasd meg magad, a Szép... csak zsenge bimbó,
Ugye elszárad, ha a sötét gond rátelepszik?)
"Menjünk, leszállt az este, elfáradt a szó, -
Holnap visszajövünk hajnalpírt gyűjtögetni."

Xu Zhimo

*A kínai néphit szerint férfi és női szivárvány létezik.

Kihez...?

Kihez fordulhat itt a hiábavaló panasz
Szemben a dőre idővel?
Hogy üvöltő szél rohan és könnyeket fakaszt,
Játszik a szemfedővel?

"Figyelj, csak figyelj, neked kell őrt állni a gáton
Éberen, hogy el ne szalaszd,
A vidáman kavargó habok között, ha látod,
A kék vagy piros kishalat."

Hallom, egyre hallom a visszafojtott suttogást,
Akkor sincs csend, ha vége van,
Lüktet, akár az őszi hegy, ha köd öleli át,
S a szél ereje rázuhan.
Az életháló kötelét markolom görcsösen,
Csak az az egy, az jönne már.
Az életfolyam mélyére merül tekintetem,
S egy ívben ugró halra vár.

És most mi maradt kezemben, csak egy hálócafat.
Nyomorult az, kit becsaptak.
Zihálva kapkodok az elfutó idő miatt,
Könnyeim fojtogatnak.

Magányosan bolyongok a néma éjszakában,
Bánat tetőzte súly alatt;
Mint holt szellem, úgy járkálok a csillagsugárban,
Nézem új sírhalmomat.

Kihez... félek, hogy sírásommal megzavarom
Ezt a jótékony nyugalmat;
Némán ölelem át a hantot, remeg a karom,
Míg a föld illata áthat.

Komor vidék ez, borzongva kémlelem a távolt.
Messze falusi lámpák.
Sűrű bozótban járok, átlépek gödröt, árkot,
Hallom a baglyok szárnycsapását.

Sötét és mély az éjszaka, beteríti a földet,
Betakar téged, engem.
Te a föld alatt nyugszol, karom nem ölelhet,
Bolyongok kivetetten.

Nem akarom újra látni a hajnalt, várok,
Keletre még szürke az ég.
A kedves írján maradnék, mint halott virágok,
És csendben elhervadnék.

A nap mégis felbukkan az ég alján, itt a reggel,
Diadalt ül az élet,
Madarak ébrednek, dalolnak áradó kedvvel;
Fű sarjad, tücskök zenélnek.

Elszáll a tél, sírhantodon a hó is elolvad,
Szellő borzolja a zöldet.
Virág is lesz elég, csillogó dísze hantodnak,
Alatta fekete földed.

Te már megnyugodtál, biztosan örökké alszol,
A föld többé nem enged el.
De én itt maradtam árván, nincs napom, tavaszom,
Viaskodom a sötéttel.

Xi Zhimo

Ő alszik

Mikor ő alszik -
Hajlik szűz fehér lótuszvirág, fénylik csillagmező;
Mikor álmodik -
Kék füstkígyókat küld az ég felé a tömjénező.

Ő jól alszik -
A zajos lanthúrt túlzengi a víz zubogása;
Ő most álmodik -
Fehér és zöld pillangók készülnek lebegő nászra.

Egyenlő légzés:
Leheletének aromája áthatja a teret;
Boldog levegő,
Hogy átölelheti kedves alakját, vele lehet.

Fényűző idő!
Mint tengernyi szétszórt homok, a csend mindent betölt.
Határtalan csend -
Ring a csillogó csónak hullámpikkelyek között.

Megigéző kép:
Sokszínű tarka ruhámban, mézbor ivása után
Borostyán ággal
Táncolok a szőlőskertben, szívem könnyű és vidám.

Milyen szép Ő!
A tavasz üde szint varázsol édes arcára.
Friss és bájos,
Mint rózsa vagy nárcisz, ha ébreszti a nap sugára.

Álom és rejtély,
Szívében nagy kíváncsiság - de lelke szűzi tiszta -
Mint egy méhecske,
Ki illetlenül száll a virágra és nedűjét issza.

Szűz álomkép.
Csitt, ébred az álomisten, leszáll a napból,
Fonalat húz,
Fényeset alkonypírból, ezüstből, naparanyból.

Arany vetélőt
Húzgálnak fehér kezek, ahogy a munka kívánja.
Tündérpalotát
Épít zenéből, bűvös csodákból az angyalok tánca.

Bájos gödröcske
Szűzi ifjúság álomöröm bűvöletében él,
Mint egy harmatcsepp,
Reggeli sugárözönben csillog a lótuszlevél.

Xu Zhimo

A vonaton

Fut a vonat, mennyi ember zsúfolta be magát:
Vannak itt ifjak, öregek, kereskedők és katonák;
Az egyik áll, a másik fekszik, alszik, vagy éberen
Mered a sötét jövőbe, ahol csak gond terem.

Kattognak a kerekek, zötyögnek, akár egy beteg szív,
Csillagtalan az éjszaka, csak a lámpa világít,
Az arcok felett himbálózik a sápadt lámpafény,
Mindenki fáradt, hosszú az út, pihenni nincs remény.

Ekkor hirtelen egy sötét sarokból friss hang csap fel,
Aranyló méz, ezüst hegyi patak, ahogy énekel,
Vagy egy hatalmas fáklya a végtelen sivatagban,
Mely szórja fényét és feldereng egy messzi völgykatlan.

Egy kislány az, ki nem rest énekelni, ha vidám.
Köhög a vonat, sötét a hajnal, ezért búsulna tán?
Ő a hegyi patak a völgyben, az ébredő madár,
Elbájoló éneke drága ajándék, ezt tudja már.

Elhal a fecsegés, az utasok csak reá figyelnek,
Arcok kigyúlnak, zenével telnek meg a lelkek:
Ifjak és öregek, kereskedők és katonák,
Még a csecsemők is figyelnek a félhomályon át.

Énekel végig az úton a lámpafénynél hajnalig,
Dala kíséri a hold és a csillagok lépteit,
A fák virágai fürtökben lógnak le az égről,
Szentjánosbogarak röppennek szét a füvek tövéről.

Xu Zhimo

Tengerész

Hold úszik fönn az égen,
A tengeren hajó vesztegel,
A kormánykeréknél ül a vaksötétben
És arcát tenyerébe rejti el.
Mert fél, hogy a hold bámuló szemekkel
És a hullámok tánca
Tekintetét elcsábítja s a szelekkel
Hazaröpíti otthonába.
De lázálmában mégis hazatér:
A kútnál, hol a gránátalma virágai égnek,
A kedves lány bambusz rudakat állít,
Kék perkálruhája nekifeszül a szélnek.

Liu Yanling

Dal egy elvesztett falevélről

Ő (férfi)

Nézd, esőcseppektől nedves a falevél,
Úgy ül az ágon, mint egy madár.
/ Könnyektől nedves az én szívem, ha útra kél
És szelíden a szívedre száll. /

Megretten, ha a szél útját állja
S a távoli égbolt felé dobálja.

Ő (nő)

Óh, a kismadár a lombot lázasan szerette,
Mégis elvándorolt, talán el is feledte.
/ Szívem, az az árva, elhagyott levél,
El fogsz hagyni te is, mint a szél. /

Szomorúan várja a szél suttogását,
Mely híven követi elveszített társát.

Ő (férfi)

Te vagy hát a kislevél, én meg a fuvallat,
Szeretlek lombok között, szeretlek fa alatt.

Ő (nő)

Fújj reám, fújj rám, legyek én a nagylelkű levél,
Neked ajánlom életem, mindent semmiért.

Dai Wangshu (daj uangsu)

Egy porszem

Porszemként kóborolsz, viseled a szél csapásait,
És nem tudod még, holnap hová kerülsz;
El kell feledned szívednek titkolt vágyait,
S hogy maradt még erőd, mellyel ellenszegülsz.

Már hajnal óta úton vagyok, kerget a szél,
Az est sötét árnyéka ül az arcomon.
Csillagtalan kopár az ég, nem zörren levél,
Megpihenni egy fűszálba kapaszkodom.

Zang Kejia*

*Zang Kejia (zang kedzsja, 1905 -): Kína híres költője és a "Költészet" c. újság főszerkesztője. Már kiadásra került az "Égésnyom" és a "Zang Kejia válogatott versei" c. műve.

Szerelemárusnő

A természet kecses lábakkal áldotta meg,
Mint könnyű szellő, szárnyal ide-oda.
Bódító illat az öltözőszobában,
A sok szerelmi zálogtól csillog otthona.
/ Fáradtságról, gondról egy szót se mondana. /

Beszéde megnyerő, lábáról mindenkit levesz,
A silány örömöt, mint drága kincset adja.
Titkos játéka a csábító szemeknek,
Mézédes ígéret annak, ki elfogadja.
/ De belső világát gondosan takargatja. /

Vörös és zöld bort iszik,
Az varázsol arcára tavaszvirágot;
A test illata jobban részegít, mint a bor,
Vére tüzes, büszkén hordja a fiatalságot.
/ Nem tudja még, hogy úgy hervad el, mint a vadvirágok. /

Hangja hajlékony, amint csengőn énekel,
A dallamok kopognak szíved ajtaján.
Örömet, bánatot, mindent eldalol neked,
Amit csak kívánsz, lehet, hogy többet is talán.
/ De saját sorsáról nem énekel, az örök talány. /

Most őt nyomasztja a kopár éjszaka,
Egy árva lámpa nézi a négy csupasz falat.
Régi emlékek feltörnek, mint a forrás.
Nyögve sóhajtozik a terhes súly alatt.
/ Szörnyű magány nyomja a gyenge vállakat. /

Zang Kejia

Szénbányászok

A fekete akna, mintha ördöglyuk lenne,
Ennek ellenére ott mégis emberek élnek.
Világos ujj-jelekkel, mely így szól "Egyetértve"
Életszerződést írnak alá mielőtt lemennének.

Sem a nap, sem a hold nem ismeri ezt a helyet,
A nappal és éjjel végtelen fonálnak látszik.
Az élet célja itt nem más, mint harcolni a szénnel
Időtlen vak gyűlölettel ina-szakadtáig.

Éji égbolthoz hasonlít az emberek arca,
Melyen tejutat rajzol a bő izzadság-patak.
Szemük megcsillan, szinte foszforeszkál a fényben,
Mint kettős holdsarló, mikor a felhőn áthalad.

Itt senkit sem érdekel az idő múlása,
Bármely másodpercben megállhat szívverése:
Ördög ütötte pokoli szikra kellene csak,
Robbanna a föld, salakját szórva a szenvedésre.

A Halál árnyéka nem riasztja meg őket,
Sőt, a saját sorsukon is gyakran élcelődnek.
Halál utáni nyugdíj csábító ígéret lehet
Asszonynak, gyerekeknek és a gondos családfőnek.

De néha jut idő vidám órákra is:
Szomjas torkukat öblítik, éget az alkohol,
Lerészegednek és úgy feküsznek el, mint a rög.
Fekete virág az álmuk, suhannak valahol.

De ne gondold, hogy butábbak ők, mint az állat,
Nagy elhatározás érik és eljön majd a nap,
Mikor börtönük boltozatát ököllel széttörik,
S a beözönlő napsugárban mossák meg arcukat.

Zang Kejia

Éjszakai fény

Elcsitult a zsibongás,
Mint tengerpart éjszaka, kihalt a város.
Minden szürke háztető felett
Alvó lelkek lebegnek.

Most egy hintó az úton áthalad...

A palotán kívül egy munkás
Alszik, feje a fagyos kövön.
Hirtelen felriad éjféltájban,
Megrúgja társát, hogy ébredjen fel,
Mondja: síróhangot hall
Hol távolról, hol közelről.
A palota-romból hallja a hangot,
Vagy a töltésről, egy varjútanyáról;
Társa fejét csóválja, bolond beszéd,
Ő mondja tovább, egyik nap este látta,
Hogy könnyeket hullat egy kőoroszlán...
Az éjszakai szél sóhajjal keveredve
A városfal hervadt füveit cibálja.

He Qifang*

*He Qifang (he csjifang, 1912-1977): Kína híres költője és irodalom-magyarázója.

Ősz

Tompa fejszecsapások szállnak fel a völgy öléből,
Lehull a harmatcsepp a hajnal köpenyéről.
A rizsillattól jóllakott sarló a sarokban alszik,
Puttonyokba szedik a pozsgás gyümölcsöt a sövényről.
Csak az ősz tud a paraszt öröméről.

A ködpárás folyón kerek hálót dobnak a vízre,
A sudárvitorlák juharfa árnyas lombjáról álmodnak;
A kákatetőt ezüst dér lepte be reggel.
Nehéz az evezés este a dermedt izmoknak.
A kis halászhajón az ősz mulat.

A tücskök énekében szélesebb a határ;
A tisztavizű folyó fenekén sima kövek.
Hová tűntek az ökrök mellől a fuvolahangok,
És a fuvolákból áradó illat és nyári meleg?
A pásztorleány szemhéjain az ősz álma lebeg.

He Qifang

Egy csokrot a sírra teszek

Legédesebben illatoznak a völgyben nyíló virágok,
Az elfelejtett harmatcseppek csillognak legékesebben.
Bizony, csak azt mondhatom, boldog vagy kis Lingling,
Mert az árnyékos patak csobogása cseng legszebben.

Álmomban kúszónövények néztek be az ablakon,
Hajadra arany virágok hulltak, mint csillagfolyam.
Te meghatódtál, amint az eső mesélt a tetőn,
És megszeretted a magányos csillagokat.

Mint egy kislányé, gyöngycsillogású volt a könnyed,
Valami névtelen csendes szomorúság körüllengett.
Szép napjaid táplálták a bánatos emlékezést,
De korai halálod, az volt a legszebb.

He Qifang

Jóslat

Amint kívántam, megérkezett ez a szívdobogtató nap.
Közelítő lépteid zenéje engem egészen áthat,
Hallom a szellő s a levelek suttogását, de lépteid zenéje más.
Hallom a szarvasok könnyű futását a mohás fák alatt;
És hallom, egyre csak hallom édes csengettyű-hangodat.
Mondd, hát bevált a jóslat, Te a fiatalság istene vagy?

Mondd, honnan jöttél, talán délről, hol simogató a napmeleg.
Mesélj a holdról és a napról, mely dél izzó egén remeg.
Mondd hogy pompáznak ott a virágok, ha jön a tavaszi szél,
Hogyan villog a zöld fűzek alatt a víg fecskesereg?
Amint szememet becsukom, hallom az álomzenét,
Óh, az az édesség, amit már soha nem feledhetek.

Hosszú az út, te eltévelyedtél, de most itt ez a pillanat,
Gyere kedves, vár a tigrisbőr ülőpárna a lámpafény alatt!
Tüzet is gyújthatok a sok lehullott őszi falevélből,
Ropogó tűznél majd eldúdolom neked kedves dalomat;
Elhal az ének majd, de újra kigyullad, mint a tűz,
És mesél a sorsról, a hulló levélről, míg jön a pirkadat.

Előtted végtelen erdő, mégis hová mennél tovább!
Figyeld a fák derekán tekergő vastag lián-boát,
Vagy a vadállatok tarka csíkjait a sűrű fák között;
A nehéz lombok nem engedik át a csillag sugarát.
Nagyon félnél ott, tudom, lépteid zaja is riasztana,
Amikor tompán visszahangzanának a sűrű bozóton át.

Mégis úgy döntöttél, hogy tovább haladsz?
Elkísérlek a csapásokon, bennem tengernyi tapasztalat.
Az úton vidám dalokat énekelek majd, hogy ne félj.
Kezedet megfogom, szelíden megsimogatlak,
És belenézhetsz majd őrző két szemembe, ha eltévedünk
Az éj-óceánon, ha kialszik a csillag, mely utat mutat.

Nem hallgatod tovább forró és nyugtalan énekemet,
Utad csak visz előre, bár lehet, hogy szíved beleremeg;
Lépteid zaja már bánt, meglehet lassan elfakul,
A szellő alkony-puhaságban libeg, mint a falevelek.
Csend vesz körül, valóban hangtalanul és szótlanul jöttél,
Óh, ifjúság drága istene, hát jóslatom beteljesedett?

He Qifang

Hullócsillag

Lefut egy hullócsillag,
Vele hullnak a
Könnyeim.

Nyár éjszaka van, száz béka brekeg,
Óh, az a régi falu.
A lehulló csillag fénye rád vetődik,
Kontyodra ül, kék bokrétáján elidőzik,
Megsúgja: a tenger gyöngyét hogyan rejtheti
A szerelmi ajándék.

Távolodnak a régi napok, emlékek,
Elhal a léptek zaja a homokon...

Könnyek hullnak az éjszakában,
S mint hullócsillag, a tóban eltűnnek
A lomb alatt.

Li Guangtian*

*Li Guangtian (li guangtyan, 1906-1968): Kínai költő és prózaíró. Ő írta és szerkesztette a "Tavaszi Város", az "Asma" és egyéb versgyűjteményt.

Utazás közben

Íme, itt az ismert magas fal,
Az őszi visszfényben szinte fehér,
Vörös és sápadtzöld dinnyék lógnak alá,
És sok, félig sárga gömbölyű levél.

Mintha távoli baráttól jönne a hír,
De milyen szófukar, két-három szót ismer.
Igen, ez a hangszín az arcot is felidézi,
De hol van mögötte, hol van az ember!

Félig nyitva áll két fekete ajtó.
Odahajlok gyorsan, csendben benézek,
Aztán tovább megyek nehezült lábakkal.
Alkony, varjak szállnak, szúnyogok dünnyörésznek.

Li Guangtian

Első állomás

Menni, csak menni a vassíneken,
Mindig előre,
Merre irányítsuk a lépteinket?

Nehéz tehervagon vagyok,
Ábrándokkal megrakottan megyek.

De senki sem ismerheti az ábrándokat,
Hacsak nem
A fejünk fölötti égi-kék és a tó.

Tudom, hogy a vassín végénél ott a tenger,
De ahol a tenger véget ér, ott mi van?

Menni, csak menni a vassíneken,
Mindig előre,
Merre irányítsuk a lépteinket?

A folyók a tengernél véget érnek,
Ez legyen a tehervagon első állomása is.

Li Guangtian

Visszatérés a szülővárosba

"A nagy kutya ugat, a kicsi ugrándozik".*
Talán A-szi hangját hallom a kicsikkel együtt,
Amint a fűzfát rázzák az ablak alatt.

Óh, ez már a Benniu megálló?
Hány megálló még az út oda? Egy, kettő ...

Szemünk előtt a földek csíkja, mint zöld szalag, suhan,
És távíróoszlopok futnak előtte, mérik az időt.

Kibámulni az ablakon jó dolog;
Bizony, az iskolában gyakran tettem ezt.
Bámész szemem előtt a felhők, mint könyvlapok lebegtek.

Az ablak keretében most is egy zöld szalag suhan,
A gőzmozdony meg sziszegve megfeszül,
Akár egy túlhevült Watt-fazék.

"Nézd csak, Watt barátom, hogy mozog a fedő, hogy libeg,
Csupa ravaszság vagy belül, amint felhevül hasad,
Ne tettesd alvónak magad."

Newton bácsi álma elszáll,
Amikor az alma leesik.

Talán faág az, nézd, mi úszik a tengeren,
Kolumbusz, hé, Kolumbusz?

Szemünk előtt a zöld szalag már megint elszaladt.

Nézzétek gyerekek, a horizont az ott,
Milyen tágas, ugye és milyen távoli?

Szemünk előtt a rétek zöldje, mint zöld szalag, suhan,
És a nappalokat mérik a távíróoszlopok.

Öregapám legjobban engem szeretett, tudom.
Öregember teste, mint a barométer, úgy jelez;
Nézd, szemöldökét csak összevonja és az ég elsötétül.

Új állomás? Hát ez meg melyik?

Még emlékszem a mondókára. "Te jó fiú.
Egy kismacskát hozzál nekem,
Hogy a szemébe belenézzek -
Mondd csak, hány óra van?"

Bian Zhilin (bjan dzsilin)

*Az idézet egy gyerekeknek szóló nagyon népszerű olvasókönyvből való.

Néhány mondat a kínai klasszikus költészetről

Nagyon gazdag a kínai klasszikus költészet és nagyon hosszú a története. Senki sem tudja pontosan megmondani, mikor kezdődött. Léteznek olyan versek, melyeket Yao (jau) és Shun (sun) ókori uralkodók korszakából származónak gondoltak (K.e. 2357-2207), de ezek első alkalommal sokkal későbbi könyvekben jelentek meg együtt, és hitelességük is kétséges. Ha "A négy királyfi éneke", mely a legősibb írásos történetben, a Shujing-ban (sudzsing) [Az ókori történelem könyve] található, hiteles, a kínai költészet már több mint 40 évszázaddal korábban keletkezett, mert a feldolgozott történelmi esemény állítólag a Krisztus előtti XXII. évszázad elején történt, de mindez még a legenda ködében marad és hiányzik a megbízható bizonyíték is.
Az ókori költemények első átfogó gyűjteménye a Shijing (sidzsing) (A dalok könyve), mely a Konfucius kora előtti időben keletkezett (de a hagyomány szerint maga Konfucius válogatta ki korának népköltészetéből, így nyert végleges formát). A könyvet azóta a művelt kínaiak széles tömegei olvasták generációkon át, és az elmúlt idők költői kivétel nélkül ezt tartották a költészet legmagasabb modelljének, belőle tanulták a versírás művészetét. A könyv 305 versből áll, ezek három csoportba oszlanak: 1. "Feng", lírai művek 15 hűbéres országból; 2. "Ya" (ja), politikai és oktató költemények; 3. "Song" (szong), különféle rítusok szerinti táncdalok. Ezek négy szótagos sorokból állnak. Minden vers, kivéve a "Song" csoport tagjait, egyenlő és változó hosszúságú verssorokra oszlik.
Korunk olvasóit legjobban az első csoport lírai költeményei érdeklik. A költők örömükről vagy bánatukról, a jó a szép iránti szeretetükről énekeltek egész szívükkel, szinte halljuk szívverésüket. A legegyszerűbb, majdnem naiv stílus csodálatunkra van díszítetlen szépségével, míg a "Ya" rész hosszabb, komolyabb témájú versei tele vannak mély bölcsességgel, nyugodt fenségességgel. A Krisztus előtti 11-6. évszázadokból származó valamennyi mű mindig kiváltja a modern olvasók csodálatát, friss csillogásuk legkevésbé sem halványult el a kb. 24 évszázad alatt.
Nagyon kevés vers kivételével, melyeknél a szerzők saját személyüket is felfedték, az egész gyűjtemény anonim szerzőkhöz kötődik. A kínai költészet ezen virágzásában nem tudunk hivatkozni egyetlen ismert költőre sem. Az első nagy kínai költő Qu Yuan (csu juan, K.e. 340-278) Csung ország királyi családjának udvaronca és rokona, aki látta az udvar korrupcióját és gondatlanságát Qin ország (csin), a hatalmas szomszéd fenyegető inváziója előtt, és ismételten intelmeket és tanácsokat adott a királynak, hogy figyelmeztesse a birodalom kritikus helyzetére. De a király nem hallgatta meg, sőt nagyon megharagudott rá ismételt intelmei miatt és délre száműzte. Qu végül reményét vesztve a Milou folyóba vetette magát. Száműzetése alatt sokat írt hazája miatt érzett bánatáról és nyugtalanságáról "Li-sao" (li-szau - Elkülönülő bánat), "Kilenc fejezet", "Kilenc ének", "Kérdések az ég felé", "Hosszú utazás", "A bolygó lélek visszahívása" stb. Ezek a versek egészen új korszakot nyitottak a kínai költészetben. A gazdagon díszített allegóriái és féktelenül bolyongó fantáziája mögött mély hazaszeretet munkált.
Fő műve, a "Li-sao", 374-soros költemény, hasonlóan egyéb műveihez, tele van mitikus és történelmi utalásokkal. Formailag is különbözik a "Shijing" (sidzsing) költeményeitől. Ez általában hat szótagos rímes sorokból formálódott minden páros sor esetében, a páratlan sorok végén a jelentés nélküli "yi" (ji) szó állt, mely megnyújtotta az utolsó szó hangzását szünetet képezve a két verssor között. Természetesen, a verssor szótagszáma nem mindenütt azonos. A "Kilenc ének"-ben a sorok általában négy szótagosak esetenkénti kivétellel, a "yi" szót minden sor közepére tették. Ez a versforma a sorok közötti, vagy sorközi "yi" szócskával általánosan használt volt a Nyugati Han dinasztia idején (K.e. 206- K.u. 24). És mivel Chu országból (csu) származott, "Chuci"-stílusnak (Chu-versek) nevezték.
Han Wudi császár (K.e. 140-88) állami zeneintézetet alapított és küldötteket menesztett, hogy népdalokat gyűjtsenek különféle tájakon. Nem minden dal szövege származik ebből az időből. Sok valószínűleg korábbi keltezésű. Versformáik különbözőek, de az öt szótagos sor foglalja el a fő helyet. Egyes irodalmárok egyre inkább elfogadták ezt a formát és nemsokára ezzel helyettesítették a "Shijing" divatjamúlt négy szótagosait és a "Chuci" hat szótagosait. A Keleti Han dinasztia idején (25-219) ez a forma nagy tökéletességet ért el, és néhány akkori népdal, valamint a "Tizenkilenc költemény" igazi gyöngyei a kínai irodalomnak. Ezután az öt szótagos verssor vált a kínai klasszikus költészet fő versformájává.
A harmadik évszázad előtt senkit nem találunk, aki a költészetnek szentelte magát. A fennmaradt versek általában eseti termékek voltak. Cao Cao (cau cau), fontos történelmi alak (155-220), és elsőrangú költő volt, versek tucatjait írta, ezeket az utódok nagyra értékelték. Mindkét fia, Cao Pi (187-226), a Wei dinasztia első királya, és Cao Zhi (192-232) zseniális író volt, főleg az utóbbi, aki gyönyörű verseket és prózai műveket írt nagy mennyiségben. Csaknem egyhangúan nevezték el a költészet hercegének. Irodalmi tehetségek csoportját gyűjtötte maga köré. A "Jian-an korszakának plejádját" (196-219) a kínai irodalom történetének minden tanulója ismeri.
A harmadik és hatodik század között a kínai nép hosszantartó rendezetlenségben élt a dinasztiák állandó belháborúja és gyakori cserélődése miatt. A művelt arisztokraták legnagyobb része reményvesztett állapotba jutott. Ebben a korszakban költők és versgyűjtemények egész sora létezett, de néhány kivételtől eltekintve stílusuk túl díszes volt, tartalmuk viszont meglehetősen frivol. Egyszerű életéről és nemes gondolkodásáról ismert egyetlen író, Tao Qian (tau csjan), nagy tudású költő volt. Jelentkezett még tucatnyi említésre méltó költő, de egyikük sem vethető össze az előzőekkel. Közben szép népdalok nagy bőséggel teremtek ez idő tájt. A déliek a szeretkezésről szóltak, míg az északiak a bátor nomádéletet tükrözték. Közöttük költészetünk sok kis gyöngyét találjuk.
Az öt szótagos verssor volt a korszak uralkodó versformája, de a hét szótagos már megfogant a Han dinasztiában, és egyre inkább terjedt.
Noha számtalan nagyon dallamos verset találunk korábbról is, mégsem létezett még kötött szabályú metrika. Ezt először a híres költő és történész Shen Yuen (sen jue, 441-513) javasolta, és a Tang dinasztiabeli udvari költők Shen Quanqi és Song Zhiwen gyakorlatban tökéletesítették a VII. század késői éveiben. Azóta a kínai klasszikus költészet fő versformáit az öt- és hétszótagos verssorok adják ősi módszer szerint (rögzített metrikai szabályok nélkül), vagy már az új módon (rögzített szabályokkal).
A Tang dinasztia (618-905) látta meg költészetünk kivirágzását. Példa nélküli volt mennyiségileg és minőségileg is. Sok fényes csillag jelent meg a költészet egén, de valamennyiük fölött két nagy égitest, Li Bai (li baj, 701-762) és Du Fu (712-770) ragyogott. Li-t a költészet tündérének, Du-t a költészet szentjének nevezték. Li csodálatos versei úgy hatnak ránk, mint egy természetfeletti tünemény. Szárnyas gondolata az égig emelkedett, szinte sohasem érintve a földet. Tolla alól szinte minden váratlanul folyt ki, spontán módon. Ezalatt Du Fu mindvégig szilárdan állta földön. Ő a néptömegek közt élt, velük érzett és szenvedett. Művei az egész korszakot, az egész társadalmat tükrözték, ezért nevezték őt költő-történésznek. az egész örökölt költészeti kultúrával táplálkozott, mindent összeolvasztott és átalakított. Stílusbeli különbözőségével és tartalmi érékeivel minden előző és őt követő költő fölött állt. a két költő egyedülálló a kínai költészet történetében, nehéz lenne megmondani, melyikük a nagyobb. Csak azt mondhatjuk: Li Bai a költők költője, Du Fu a nép költője. Li Bai-t csodáljuk, míg Du Fu-t szeretjük. Ez a kínai költészet csúcspontja, a később jövők már nem érték el ezt a magas színvonalat.
A Song dinasztia (960-1270) költői nagyrészt Du Fu befolyása alatt írtak, néhány nagy tehetség jelentkezett, közülük a leginkább figyelemreméltó Su Shi, vagy Su Dongpo (1037-1101) és Lu You, vagy Lu Fangweng (1125-1210) volt.
A fent említett versformájú költészet már felső határához érkezett. Bár még nagyon sokáig tartotta magát, ma is gyakran írnak e formákban, és az utolsó hét évszázad során sok kiváló költő jelentkezett, mégsem hozott már semmi újat.
Ezután a költészet két ága következett. A Tang dinasztia második felében a költészetben új forma keletkezett, melyet "Ci"-nek neveztek, ez a Song dinasztia idején virágzott ki és vált e korszak uralkodó költészeti formájává. Ezt a költészetet is sokan művelték. Először a zenéhez alkalmazták vagy táncosnők adták elő őket. Áriák százai léteztek. Minden áriának rögzített versformája volt, egyenlő hosszú sorok rögzített száma és minden verssor rögzített szótagszáma révén. Minden áriának speciális ritmus- és rímképlete volt. Még a legkisebb pontatlanság is lehetetlenné tette az éneklést. De az idő múlásával egyes áriák kimentek a divatból, dallamuk feledésbe merült. Végül a költészet ezen ága megszabadult a zenétől, külön versforma maradt ötszótagos és hétszótagos versek formájában. A másik ága a "Qu" volt, mely a "Ci" után jelent meg és a Yuan (1277-1367), a Ming (1368-1643), majd a Qing (csing) dinasztia (1644-1911) első felében virágzott. Ezt is a zenéhez alkalmazták és főleg verses drámákban használták. A Yuan drámák általában négy felvonásból álltak prológgal és a felvonások közötti intermezzókkal. Sok ilyen dráma maradt ránk. A leghosszabb és legismertebb "A nyugati szoba", mely 24 felvonásra tagozódik, valójában öt összekötött dráma. A Ming és a Qing dinasztiák verses drámái sokkal hosszabbak, túllépik az 50 felvonást is. A leghíresebbek: a "Bazsarózsa pavilon" Tang Xianhu-tól (sjanzu), a "Hosszú életű palotaszalon" Hong Sheng-től (seng) és az "Őszibarack virágos legyező" Kong Shangren-től (sangren) valóban nagy főművek gyönyörű versekben.
Nekünk nincs olyan eposzunk, mint az Iliász vagy az Aeneis. A mi verses elbeszéléseink néhány tízsoros terjedelműek. A leghosszabb közülük "A páva délkeletre száll" című (a harmadik évszázad kezdetéből) csak 357 sort számlál. Mégis a XVI-XVIII. századokban sok verses regény jelent meg, melyeket hivatásos elbeszélők énekeltek hallgatóságuknak, húros hangszeres kísérettel. Ezek általában tehetséges fiatalok szerelmi kalandjairól szóltak, és általánosságban főleg női körökben voltak kedveltek. Stílusuk laza volt és a tömegízlés szerint kissé vulgáris; közülük csak kevés érte el a komoly irodalom színvonalát.
Íme ez a kínai klasszikus költészet rövid vázlata.

Szeretnék még néhány szót szólni mindennapi témákról. A nyugati költészettől eltérően az egyetemes témák: isten, szeretet és háború nem foglaltak el annyira fontos helyet a kínai klasszikus költészetben. A kínai nem vallásos nép. Őket sokkal inkább érdekelte az emberi világ, mint a természetfölötti isteni akarat. A bölcs Konfucius mondta: "Az égi út távoli, az emberi út közeli." Az ókori kínaiak hódoltak az égnek és más természeti erőnek. De képzeletükben az égi uralkodó semmiképpen sem hasonlított Zeuszra vagy Jehovára, ő inkább elvont volt, valamilyen felső erő képviselője. Ezután a buddhizmus jött Indiából és sok hívőt szerzett, de a művelt emberek többsége számára ez csak bölcseleti tan maradt, mely befolyásolta egyes költők életvitelét. Műveikben semmiféle vallásos buzgalom nem tükröződött úgy, ahogy a kereszténység a nyugati költők esetében.
A kínai klasszikus költők megénekelték a szerelmet is, de ennek jelentése szélesebb volt. Gyakran énekeltek a szülők iránti szeretetről, a házastársak, a testvérek, a barátok, a felebarátok stb. közötti szeretetről. Szeretkezésről szóló verseink is vannak, főleg a népdalok között, de ezek nem foglaltak el olyan fontos helyet, mint a nyugati költészetben.
A kínai klasszikus költők magatartása a háborúval szemben mindig kritikus volt, kivétel nélkül szigorúan korholtak mindenféle terjeszkedő háborút, mely elkerülhetetlenül katasztrófát hoz a népre. Csak az invázió elleni háborúk hőseit magasztalták. Ezért a háború képe költészetünkben általában sötét és szörnyű.
A mi költőink szeretik a természetet, az embereket, a nemes tetteket és gondolatokat. A kínai költészet fő jellemvonása a humanizmus.
A kínai klasszikus költészet metrikájának megvannak a maga sajátosságai. Már említettem az előzőekben: a versek régi módjában nem léteztek ritmus-elrendezésre vonatkozó szabályok. A dallam a költő ügyes kezelésétől függ, mely megérzés kérdése. Csak az újmódi versek számára léteznek szabályok. Elvileg, ugyanúgy, mint a nyugati költészet mértéktanában, ez főleg az erős és gyenge hangzók váltakozásán alapszik. De eltér a következők szerint: a kínai költészet mértékegysége nem a szótag, hanem a versláb, tehát erős és gyenge lábak váltakozása. Két szótag alkot egy lábat, az erős láb két erős szótagból áll és a gyenge láb - két gyengéből. Mivel a kínai klasszikus versek sorai vagy öt szótagosak, vagy hét szótagosak, három vagy négy láb egyikének egy szótagosnak kell lennie, olvasás közben szünetet tartanak az után a szótag után, vagy kissé megnyújtják azt. Az új módszer szerint alakilag két fajtája létezik a verseknek, azaz négysoros és nyolcsoros. Ezekben a versformákban a ritmus elrendezést a következő vázaltok alapján mutatom be:
I. Gyenge lábbal kezdődő négysoros:
a. vv/v ... / - - // b. vv/--/vv/- ... //
- -/vv/- ... // - -/vv/v.../- - //
- -/- ... /vv// - -/vv/- -/v ... //
vv/v ... /- -// vv/- -/vv/- ...//

II. Erős lábbal kezdődő négysoros:
a. - -/vv/- ... // b. - -/vv/v ... /- -//
vv/v ... /- - // vv/- -/vv/- ... //
- -/vv/- ... // - -/vv/v ... /- -//

III. Gyenge lábbal kezdődő nyolcsoros:
a. vv/v ... /- -// b. vv/- -/vv/- ... //
- -/vv/- ... // - -/vv/v ... /- -//
- -/ - ... /vv// - -//vv/- -/v ... //
vv/v ... /- -// vv/- -/vv/- ... //
vv/- - /v ... // vv/- -/- ... /vv//
- -/vv/- ... // - -/vv/v ... /- -//
- -/- ... /vv// - -/vv/- -/v ... //
vv/v ... /- -// vv/- -/vv/- ... //

IV. Erős lábbal kezdődő nyolcsoros:
a. - -/vv/- ... // b. - -/vv/vv ... / - -//
vv/v ... / - -// vv/ - -/vv/ - ... //
vv/ - -/v ... // vv/ - -/ - ... /vv//
- -/vv/ - ... // - -/vv/v ... / - -//
- -/ - ... /vv// - -/vv/ - -/vv ... //
vv/v ... / - -// vv/ - -/vv/ - ...//
vv/ - -/v ... // vv/ - -/ - ... /vv//
- -/vv/ - ... // - -/vv/v ... / - -//
Minden versnek, amely erős lábbal kezdődik, ritmust kell felvennie, de a vers első sora rímtelen lehet a költő tetszése szerint, ez esetben az ilyen sor ritmusképletei ennek megfelelően a következő:
I. III. a. vv/ - -/v ... // b. vv/ - -/ - ... vv//
II. IV. a. - -/ - ... /vv// b. - -/vv/ - -/v ... //

Könnyen láthatjuk, hogy a nyolcsoros második fele valójában az első fél ritmus képletének ismétlése.
A rímelésnek is megvannak a sajátosságai. A kínai szavak egy szótagúak és valamennyi magánhangzóra vagy kettőshangzóra, esetleg olyan magánhangzóra (kettőshangzóra) végződik, melyhez egy "n", vagy "ng" adódik. Tehát minden ugyanazon magánhangzóra vagy diftongusra stb. végződő szó ugyanazon rímhez tartozik. Ezeket a nyugatiak nem tekintették rímeknek. Ezért a kínai költők számára a rímeltetés nagyon könnyű dolog. Régimódi versekben mindvégig használható ugyanaz a rím, bármilyen hosszúak is a versek.
A rímelrendezés nagyon egyszerű. Általában minden páros verssorhoz teszünk rímet, váltakozó vagy gyűrűs rímek léteznek. Csak hét szótagos sorokból álló hosszú versekben használnak néha folyamatos rímelést, olykor azonosak az első sortól az utolsóig. Egyébként minden sor végére szünetet tesznek, átlépés (enjambement) tilos.
Ezek a metrikai és rímrendszerbeli sajátosságok nehezen utánozhatók nyugati fordításokban.*
A kínai klasszikus nyelv sokkal tömörebb a fordításban, mint egyes nyugati nyelvek, az ember mindig lemaradottnak érzi magát a versenyfutásban, még a verssorok kétszeres nyújtása esetén is.
A fenti vázlatot, mely nagyon is alapfokú és semmiképpen sem teljes, más országbeliek részére írtam, azoknak, akik ismereteket kívánnak szerezni e tárgykörben, de nincs lehetőségük eredeti nyelven olvasni róla.

S. J. Zee,
Sanghaj, 1980 január

*A fordító megjegyzése: Ebben és az ezt követő mondatban az "eszperantó nyelvet" "nyugati nyelvekkel" helyettesítettem, hiszen gyakorlatilag ugyanaz a helyzet esetükben is.

***

(Az eszperantó nyelvű kiadás fülszövege)

Saint-Jules Zee professzor (1902-) kiemelkedő kínai eszperantista és szorgalmas fordító. A harmincas években mutatta be a kínai költészetet a "Literatura Mondo"-ba (Irodalmi Világ) küldött fordításaival és eredeti költeményeivel. Ezek közül néhány megtalálható a William Auld által szerkesztett "Esperanta Antologio"-ban (Eszperantó Antológia).
Kína felszabadulását követően az ő tollából jelent meg a "La Plej Forta Voco de la Paco" (A béke legerősebb hangja) és a "La Felico" (A boldogság) című novelláskötet, melyekben túlnyomórészt az ő válogatásai láttak napvilágot. Együttműködött a "Čína Antologio 1949-1959" (Kínai Antológia 1949-1959) megjelentetésében, ennek teljes költészeti része az ő munkája. Ezeken kívül a "Noveloj de Lusin" (Luszin novellái) című könyv egy részét is ő fordította és az egész kötet (első kiadásának) lektora ő volt.