Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Mándoky Kongur István
AMU-DARJA SZÉLES VIZE

Válogatás a török népek folklórjából
Forrás: Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2002
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár


Szinopszis

Mándoky Kongur István turkológus, a kun nyelvemlékek hazai kutatója 48 évesen, pályája derekán hunyt el. Írásai elsősorban nyelvészeti folyóiratokban jelentek meg, egyetlen könyve, amely a nyelvészeti kutatásait összegzi, A kun nyelv magyarországi emlékei című, posztumusz kiadásban 1993-ban látott napvilágot.
A most kiadásra szánt kötet Mándoky Kongur tehetségének egy másik oldalát mutatja meg. Azt bizonyítja, hogy műfordítóként és folklórgyűjtőként is kitűnő. Tagja volt a Magyar Írók Szövetsége Műfordítási Szakosztályának. Azokat a műfordításait szerkesztettük egybe, amelyek szülőföldje, a Kunság regionális irodalmi és művészeti folyóiratában, a Jászkunságban jelentek meg 1966-1982 között. A kunok rokon népeinek népköltészetéből ízelítőt adó kötet joggal tarthat számot az érdeklődésre, hiszen a tőlünk keletre élő kis népek a mai napig híven őrzik a hajdani kun népköltészet hagyományait. Megismerésük közelebb visz bennünket a régi kun folklór ismeretéhez. Kazáni tatár, kazak, kumuk, karakalpak, karacsáj népköltészeti alkotásokat, a Codex Cumanicus találóskérdéseit szerkesztettük egye. A kötet végére tettünk három olyan írást (A kunok Ulas törzse és törökségi kapcsolataik; Magyar eredetű törzsek a baskíroknál; A Hantos-széki kunok) fontos adatokat hoznak a kunok etnogenéziséhez, magyarázatát adják annak, hogy miért fontos számunkra a rokon népek folklórja. A kötetet a középázsiai török népek népművészeti motívumaival illusztráljuk.

Bartha Júlia
orientalista etnográfus


Kazáni tatár népdalok

A kazáni tatároknak közel nyolcmilliós népe ma nagyobb részben az Oroszországi SZSZSZK-hoz tartozó Tatár Autonóm SZSZK-ban és a Baskír Autonóm SZSZK észak-nyugati területein, kisebb részben pedig a Volga és Ural folyók mentén, továbbá Nyugat-Szibériában, Kazahsztánban és néhány közép-ázsiai köztársaságban él.
Összefoglaló kazáni tatár nevüket egyrészt fővárosukról, Kazán városáról, másrészt a különféle török népeknek a XIII. század derekán megalakuló Arany Sereg (Altin Orda) uralma óta elterjedt és mára teljesen általánossá vált közös tatár nevéről kapták. Nyelvük szerint a kun-kipcsak nyelvű népek közé tartoznak, és a baskírokkal együtt az ún. "volgai kun" ágat alkotják. A kazáni tatárok - többek között - őseiknek vallják a VII-VIII. században az Azovi-tenger mellől északra költözött és ott a X. század végéig fennálló Volga-Kámai Bolgárországot (Magna Bulgáriát) alapító bolgár-törököket is, akikhez a XII-XV. század során jelentős számban kunok csatlakoztak. Korábbi bolgár-török nyelvüket is ekkoriban cserélték fel a kunra, ahogyan aztán ma is beszélnek.
A kazáni tatár népköltészet a magyar népi műveltség múltja és jelene megismerése szempontjából különösen nagy jelentőségű: a magyarságot - miként a kazáni tatárokat is - igen szoros szálak fűzik a hajdani bolgár - törökökhöz meg a kunokhoz is. A magyar népzene régi rétege is a török népek zenéjével egyezik. A finnugor nyelvű népek közül egyedül a cseremiszeknek van csak a magyarokéhoz hasonló zenei világa, a cseremiszek népzenéjéről pedig tudjuk, hogy az a szomszédságukban, sőt igen gyakran velük együtt élő Volga-Káma vidéki tatároknak hatására alakult ki és fejlődik még napjainkban is. A magyar tudósok ezért igen nagy érdeklődéssel és régóta kutatják a kazáni tatárok történetét, nyelvét, népköltészetét, zenefolklórját és népi kultúráját. Közülük főként Szentkatolnai Bálint Gábor, Vámbéry Ármin, Kúnos Ignác, Kodály Zoltán, Németh Gyula és Mészáros Gyula kutatásaira hívjuk fel a figyelmet.
Az alább következő népdalokkal a kazáni tatárok gazdag és szép, a magyaréval oly közeli rokon népköltészetéből kívánunk ízelítőt adni.


Hej, én dalos fülemülém

Hej, én dalos fülemülém,
Folyó zúgó nádasa.
Csengő szavú csalogánynak
Messzire száll víg dala.


Hej, én dalos fülemülém,
Folyó fölött kél a nap.
Hajnal hasad, szívemet meg
Szorítja a búbánat.


A hűtlen kedves

Hegyes az én csizmám orra,
Miért is léptem síkos útra;
Pedig gondolhattam volna,
Hogy a szívem nem kíméled.

Fényes az én csizmám szára,
Hajnalcsillag ragyog rája;
Hűtlen lettél, én meg árva,
Gyenge szívem nem kímélted.

Sötét erdő, sűrű bokor,
Apám, anyám engem okol;
Lelkem nyugtot nem lel sehol,
Fájó szívem ne gyötörjed.


A katona búcsúja jegyesétől

Bal lábom a kengyelbe,
Ugrok a nyeregbe,
Virághímes jegykendőm
Leesett a földre.

Teliholdat a felhők
El nem takarhatják,
Lányukat a legénytől
Anyák nem óvhatják.

Add fel nékem a kendőm,
Barna, szép szeretőm,
Háborúban, csatában
Az lesz a megmentőm.

Teliholdat a felhők
El nem takarhatják,
Lányukat a legénytől
Anyák nem óvhatják.

Vadászsólyom kékszürke,
Ezüst a csengője,
Hívom, szárnyal sebesen,
Visszaül kezemre.

Teliholdat a felhők
El nem takarhatják,
Lányukat a legénytől
Anyák nem óvhatják.

Messze földről megtérek,
Téged fölkereslek,
Ismeretlen utakon
Hozzád visszatérek.

Teliholdat a felhők
El nem takarhatják,
Lányukat a legénytől
Anyák nem óvhatják.


Táncnóta

Koppos-dübbös, szilaj tánchoz
Tölgyfa padló illik,
És a síma tölgyfapadlóra
Bársony szőnyeg illik.

Bársony szőnyeg tarha hátán
Tölgyfa asztal álljon,
És az asztal közepén egy
Ezüst tányér álljon.

Ezüst tányér mély öblébe
Édes gyümölcs való,
Édes gyümölcs evéséhez
Arany kanál való.

Arany kanál de jól illik
Kezébe szép lánynak,
De a szép leány is illik
Hős vitéz párjának.


Házam mögött fagyalbokor

Házam mögött fagyalbokor,
Mellette meg orgona;
Messze vitték kedvesemet,
Három évig katona.

Házam mögött fagyalbokor,
Mellette egy ifjú nyír;
Reménykedve mindig várom,
Szép kedvesem mikor ír.

Házam mögött fagyalbokor,
Tavasz jöttén virágzik;
Visszatér majd kedvesem is,
Mikor újra virág nyit.


Dalolj, mondod dalolok

Dalolj, mondod, dalolok,
Kérésedre hallgatok;
Te is tégy ám kedvemre,
Hogyha hozzád fordulok.

Fényes barna hajadat
Megfésülted, befontad;
Csillagos szép szemeddel
Nyugalmamat elloptad.

Sok szép virág a kertbe',
Szakítottam belőle;
Hamar elment kedvesem,
Régen nins hír felőle.

Hej, szerelem, szerelem,
Kedvesem az ölemben;
Akkor van csak nyugalmam,
Ha kedvesem ölelem.

Virághímes ingemet
Levetem meg felveszem;
Te utánad vágyódván,
Égek, magam emésztem.

Bőnek tartva ingedet,
Nagyon le ne szűkítsed;
Gyere, vélem találkozz,
Hogyha búsul a szíved.

Hosszú az én ingem ujja,
Gyere, beszélgessünk újra;
Szép arcodnak látásával
Nem telik be szemem soha.

Fúj a szellő, meglebben
Ablakomnak függönye;
Tied leszek, édesem,
A sors is így rendelte.

Korán kelvén, hajnalban,
Méz csepeg az almából;
Mindig, minden imámban
Téged kérlek Allahtól.

Ablakomon kinézvén,
A hegyet hó takarja;
Éjjel-nappal szenvedvén,
Szívem bánat borítja.

Sárga lovam sörényét
Fésüli a déli szél;
Megvert engem a nagy ég,
Szívem jót már nem remél.

Viaskodik két madár
Egy fészekrakó ágért;
Mért lángolok, mért égek
A nem nekem szánt lányért?

Asztrahánból dinnyét hoztak,
Nosza, gyere, kóstold meg;
Hogyha szeretsz, én szépségem,
Higgyél nekem s csókolj meg.

Pénteken hajnal fele,
Kinyílt éji szép rózsám;
Csalogány vagy, én fecske,
Reménységem madárkám.

Leterítve az asztal
Hímes-díszes abrosszal;
Éjjel, ha jössz, köszönt majd
Hetven féle madárdal.

Lányok mennek a kútra,
Csillog-ragyog a vedrük;
Fátyluk alól titokban
Reám vetik szép szemük.

Játszanék én a kobzon,
Ha jó volna a húrja;
Ölelgetném én a lányt,
Ha csinos és szép volna.

A Kaban tó igen mély,
Nem gázoltán át rajta;
Hogy majd ennyi bánat ér,
Nem gondoltam valaha.

Kapum előtt zöld pázsit,
Harmat lepi hajnalban;
Hozzám való az a lány
A szemközti szomszédban.

Látok ezer virágot,
Ha ablakom kinyitom;
Kedvesemnek szép arcát
A Naphoz hasonlítom.

Udvaromra dér hullott,
Lányainkat ne csúfold;
Mert falunkban minden lány
Igaz szívű, nem romlott.

Kertem tele szederrel,
Ne szedjed le, nekem kell;
A te bátor szíveddel
A versenyt ki venné fel?

Kiskertemet dér lepte,
Nálunk a lány mind büszke;
Ha büszke is, van mire,
Mindnek duzzadt a keble.

A függönyöm égszínkék,
De szép, kinek szeme kék;
Ha olyannal élhetnék,
Egy rossz szót én nem szólnék.

Két feketém befogtam,
Hosszú útra indultam;
Szemed könnyek áztatták,
Mikor tőled búcsúztam.

Ablakom ha kinyitom,
Látszik az Idel partja;
Nem oltja vágyam tüzét
A tenger minden habja.

Fekete a süveged,
Bizony, kicsit szűk neked;
Hogyha eljössz, máris mégy,
Ilyen a te szerelmed.

Kerek tónak partjára
Virágokat ültetnék;
Ha két karom szárny volna,
Mindjárt hozzád repülnék.

 

Kazak népdalok

A kazakok a török népek "kun-kipcsak" ágába tartoznak, ahova velük együtt még a krími tatárokat, nogájokat, kumukokat, karacsájokat, balkárokat, kazáni tatárokat, baskírokat, szibériai tatárokat, karakalpakokat, kirgizeket és az özbegek egy részét is soroljuk.
A Nyugat-Ázsiától a Kárpátokig terjedő óriási füves pusztaságon a XI. század végétől a XIII. század derekáig a kunok uralkodtak és alapítottak erős birodalmat. A csaknem két évszázados, időnként széthulló, majd ismét újjászerveződő kun törzsszövetség a mongol hódítás során bomlott fel véglegesen. A mongoloknak végig ellenálló, legnyugatabbra lakó kun törzsek Magyarországra és részben a Balkánra költöztek, a többiek pedig a nemsokára megalakuló, csingiszida vezetésű Arany Horda alattvalói lettek. Később az Arany Horda is elbukott, s helyén kisebb-nagyobb kánságok keletkeztek. A kazakok elődei kezdetben több kánsághoz is tartoztak, végül különféle kazak törzsekből egyesült kazakság a XV. század végén, a XVI. század elején, nagyjából a mai Kazaksztán területén, önálló országot hozott létre.
A kazak nép legnagyobb része ma Kazaksztánban, kisebb része pedig Özbegisztánban, Kirgizisztánban, Türkmenisztánban, Tadzsikisztánban, Nyugat-Szibériában, a Volga alsó és középső folyása menti területeken, illetőleg a Szovjetunión kívül Mongóliában és Kínában él. Számuk meghaladja az öt milliót.
A kazakok nemcsak a kunoknak, hanem a magyarságnak is közeli rokonai. A kialakuló magyar nép a honfoglalás előtti évezredekben hosszú századokon át török népekkel élt együtt, azokkal több ízben vérségi kapcsolatba is került. E régi kapcsolatok emlékét a magyarság népi kultúrájának, műveltségének, nyelvének sok-sok eleme őrzi. A magyarság és a török népek népköltészetbeli rokonvonásai pedig arra ösztönöznek bennünket, hogy a törökség máig virágzó, rendkívül szép és gazdag népköltészetét közelebbről is megismerjük.
Az itt bemutatott kis szemelvény a törökség költészetének mesés gazdagságú birodalmába vezető úton megtett legelső lépésünkről kíván számot adni. Elsőként most kazak népdalokat mutatunk be, ezt a Jászkunság népének a kazaksághoz fűződő és mindenképpen ápolandó rokoni kapcsolatai indokolják.


Tíz ezüstgomb

Tíz ezüstgomb mellényeden, rá magad varrtad,
Mire mindet kigombolom, lám, meg is virrad.
Túlparton te, én meg ezen, széles a folyó,
De ha befagy, felkereslek, s könnyed felszárad.

Hej, milyen szép a sallangos, díszes nyergű ló!
Ami elmúlt, többé vissza már nem hozható.
Óvjad, őrizd becsületed, nem fehér ing az,
Mert a rajta esett folt ki már nem mosható.


Bölcsődal

Gyönyörűszép kis gyöngyöm,
Te vagy minden örömöm.
Gyenge, kicsi testedet
Lágy selyembe göngyölöm.
Eldi-eldi-eldi-áj,
Aludj, kicsim, aludjál.

Kelő napom, szépségem,
Te vagy minden reményem.
Fürge, pajkos kiscsikóm,
Szemem fénye vagy nékem.
Eldi-eldi-eldi-áj,
Aludj, kicsim, aludjál.

Kicsikém, kis magzatom,
Te vagy minden óhajom.
Kemény legény, vitéz légy,
Kell nékünk az oltalom.
Eldi-eldi-eldi-áj,
Aludj, kicsim, aludjál.


Páros vadkacsa

Széles víznek közepében páros vadkacsa,
Hegyről síkra ér a folyó, lassúdik árja.
Szép leányok, jó legények, de messzi vagytok,
Mért is jöttem el tőletek, sűrű bánatra?

Széles folyó közepében úszik egy harcsa,
"Beteg vagyok" - mond a leány, fejét lógatja.
Jaj, Istenem, tudom én azt, mért beteg a lány,
Gyertek ide, vígasztaljuk, fakadjunk dalra!


Piros rózsa

Arannyal van kirakva karikásom nyele,
Nem való az, édesem, akárki kezébe.
Nyolcvan szép lány sétálgat, játszadoznak vígan,
Köztük te vagy a legszebb, szívem szép szerelme.
Ó, mily' karcsú a derekad, szépséges kedvesem,
Feneketlen mély tónál is mélyebb a szerelmem,
Kertben nyíló piros rózsám, te is szeress engem!

Ezüsttel van kirakva karikásom nyele,
Rajta ékes pillangó, cifrasággal tele.
Hamvas fehér orcádat, de régen nem láttam,
Mért tiltanak egymástól, lelkem drága kincse?
Ó, mily' karcsú a derekad, szépséges kedvesem,
Feneketlen mély tónál is mélyebb a szerelmem,
Kertben nyíló piros rózsám, te is szeress engem!


A pej ló panasza

Pejkó vagyok, táltos voltam, széllel érő,
Sebes voltam, könnyűléptű, mindig első.
Bajmukasé lettem aztán, boldogtalan,
Sánta lettem, túros hátú, mitsem érő.
Gyorslábúnak születtem,
Bekeng nevelt föl engem.
Jó soromat ostorra
Mért is kellett cserélnem?

Halld panaszom, jó Bajmukas, tekintsél meg,
Bordáimon hús alig van, gyere nézd meg.
Egész éjjel kötve tartasz, oldozzál el,
Dzsoszaliban selymes a fű, hadd legeljek.
Gyorslábúnak születtem,
Bekeng nevelt föl engem.
Jó soromat ostorra
Mért is kellett cserélnem?

Éhség gyötör, keservesen felnyerítek,
Mi ember vagy, hogy kérésem nem érted meg?
Lökjél elém egy kis szalmát, mért sajnálod,
Beérem én annyival is, mást nem kérek.
Gyorslábúnak születtem,
Bekeng nevelt föl engem.
Jó soromat ostorra
Mért is kellett cserélnem?

Kemény fagy jött, megdermesztett, összeestem,
Karámfánál fáradt lelkem kileheltem.
Koncolhattok, inas húsom vihetitek,
Kutya, madár, marhatjátok sovány testem.
Gyorslábúnak születtem,
Bekeng nevelt föl engem.
Jó soromat ostorra
Mért is kellett cserélnem?

Kényeztettél egykor régen, hogy' szerettél!
"Kedves lovam, szép hátasom" - így becéztél.
Ital vette el az eszed, gyarló ember,
Nincs más hátra, mély gödröt áss, eltemessél.
Gyorslábúnak születtem,
Bekeng nevelt föl engem.
Jó soromat ostorra
Mért is kellett cserélnem?

 

Kumuk négysoros szerelmi dalok Németh Gyula gyűjtéséből

A kumukok közel 200 ezer főnyi népe a Terek folyó és a Kaszpi-tenger közötti síkságon meg a Kaukázus hozzá csatlakozó észak-keleti vidékein, nagy többségében a Dagesztáni Autonóm SZSZK-ban, kisebb részében pedig a Kabard-Balkár Autonóm SZSZK területén él. Elsősorban gabonatermesztéssel és állattenyésztéssel, továbbá gyümölcstermesztéssel és kertészettel foglalkoznak. Főbb városaik és településeik: Haszavjurt, Babjurt, Kiziljurt, Karabudahkent, Kajakent, Kajtag és Bujnak, de élnek kumukok Mahacskalában és a szomszédos Kabard-Balkár ASZSZK fővárosában, Nalcsikban és környékén is.
A magyarságnak a kumukok - és általában a kaukázusi ku-török népek - iránti érdeklődése igen régi keletű. Keleti rokonságunkat megkeresendő, a XVII. század óta többen is felkerekedtek és a Kaukázus vidékére eljutván, élményeikről és tapasztalataikról, többek között a kumukok és más kaukázusi népek életéről, szokásairól értékes levelekben és jelentésekben számoltak be. E romantikus érdeklődésű utazásokat a múlt század végén és századunk elején a tudományos céllal végzett tanulmányutak váltották fel. A magyar nép kialakulásában nagy szerepet játszott hajdani törökség mai utódait sorban keresték fel legkiválóbb turkológusaink, így Vámbéry Ármin, Szentkatolnai Bálint Gábor, Pröhle Vilmos, Kúnos Ignác, Mészáros Gyula. Még a Karcagi Gimnázium diákjaként indult útnak két alkalommal is Törökországba a nomád török törzsek, a jürükök életének és nyelvének tanulmányozására nagynevű földink, a magyar és a nemzetközi turkológia vezéregyénisége, a nemrégiben elhunyt Németh Gyula akadémikus. Majd a kunok legközelebbi testvérnépeinek tanulmányozását vette tervbe. Így az érettségi után, 1909. nyarán a krími tatároknál járt, a következő évben pedig - már egyetemi hallgatóként és a Nemzetközi Közép- és Keletázsiai Társaság Magyar Bizottságának megbízásából - a kaukázusi kumukok és balkárok nyelvét tanulmányozta, majd 1911-ben az Urál és a Volga folyók vidékén élő baskírokat, kazáni tatárokat és csuvasokat kereste fel.
1910. évi kaukázusi gyűjtőútjáról Németh Gyula gazdag kumuk népköltészeti anyaggal, találós kérdésekkel, népdalokkal, balladákkal, páros-felelgetős dalokkal, több száz közmondással és 96 négysoros szerelmi dallal tért haza. Jelen közleményünkben e 96 dalból válogattunk és adunk közre 40-et. Fordításunk során mindenütt megtartottuk az eredeti kumuk dalok sajátos formáját, ütem- és strófa-szerkezetét, rímelését. Az egyes dalok általában egy-egy befejezett gondolatot tartalmazván, külön-külön is zárt egységet alkotnak, olykor azonban egymással is bizonyos tartalmi-gondolati kapcsolatban lévén, mintha 2-3 versszakos füzéreket képeznének. A sorok - egy dal kivételével - 7 szótagúak, többnyire 4+3, ritkábban 5+2 vagy 3+4 ütemezésűek, rímképletük általában aaba, de találunk közöttük fél-, kereszt- és párosrímelésű dalokat is. Az egyik félrímes dal egymással rímelő második és negyedik sora pedig nem 7, hanem 6 szótagú. E most magyarul is megszólaló dalokkal a kumuk népköltészet gazdag és számunkra oly közeli világából kívánunk ízelítőt adni, ezzel is tisztelegve a Nagykunságon született, innen indult és örökre megpihenni ide visszatért néhai Németh Gyula akadémikus emléke előtt.


Fényes csillag az égen,
Fáklya lobog a kertben;
Mit tudnék mást üzenni:
Érted sajog a szívem.

 

Kifogok egy szép juhot
Selyemgyapjas nyájamból;
Küldök néked levelet,
Rajta pecsét aranyból.

 

Kezembe tollat fogok,
Néked levelet írok;
Szűnik szívem fájdalma,
Hogyha terád gondolok.

 

Alma vagy te, piros vagy,
Hamvas kerti barack vagy;
Nálad nélkül, kedvesem,
Sorvaszt, emészt a bánat.

 

Mitől piros az alma?
Ami nincs, az hogy' volna?
Ha kedvesem nem szeret,
Víg örömem hogy' volna?

 

Hold ragyogjon az égen,
Amíg sátrunk felverjük;
Rejtsen el a sötétség,
Amíg egymást öleljük.

 

Egyek voltunk mi ketten,
Nyíló rózsák a kertben;
Elszakadtunk egymástól,
Járunk más-más ösvényen.

 

Én a tágas pusztában,
Te a záros városban;
Messze vagyunk egymástól,
Köztünk hosszú, nagy út van.

 

Hogyha engem nem szeretsz,
Akkor miért kecsegtetsz?
Édes-mézes szavakkal
Engem miért hitegetsz?

 

Szerettelek valaha,
De már másat keresek;
Nem tudod meg sohasem,
Ki lesz, akit elveszek.

 

Szerettelek, szerettél,
Mégis hamar elmentél;
Csalfa szíved nem sajnált,
Lelkem immár nem remél.

 

Elszállt minden reményem,
Nyugtom sehol nem lelem;
Ártó nyelvű emberek
Keserítik életem.

 

Egyike a kazalban,
Másika a boglyában;
Szabad-e így megcsalni,
aki hisz a szavadban?

 

Szabad-e így hazudni,
Derék szülők szép fia?
Jól vigyázz, a hazugot
Anyja-apja átkozza!

 

Beismerem, vétkeztem,
Néked sokat vétettem;
Hogy valaha megbocsátsz,
Többé nem is remélem.

 

Kék a szemed, mint az ég;
Fényt űzi a sötétség;
Még a pogány is szánna,
Ha kínomról beszélnék.

 

Kék a szemed, sötétkék,
Mint a fénylő, magas ég;
Mindegyre azt kívánom,
Bárcsak veled lehetnék.

 

Sárga selyem suhogjon,
Szélvész hajót borítson;
Hogyha engem elhagynál,
Sorsod rosszra forduljon.

 

Kicsi gyűszű az ajkad,
Hóként fehér a nyakad;
Téged dícsér, magasztal,
Aki csak rád pillanthat.

 

Irígyeink nem hagynak,
Úton, mezőn bántanak;
Még százszor is bánthatnak,
Minket el nem szakítnak.

 

Megláttalak, szép leány,
Szolgád, rabod lettem,
Szívem minden kincseit
Lábod elé tettem.

 

Szemöldöd holló szárnya,
Szemed kék ég villáma;
Kerülje el szívedet
Félelem sötét árnya.

 

Szemöldöd holló szárnya,
Szemed kék ég villáma;
Ajkaidnak beszéde
A Korán bölcs szólása.

 

Szemöldököd fekete,
Igazgyöngy a két szemed;
Nálam nélkül hogy' lenne
Szép és boldog életed?

 

Elvennélek, de nem lehet,
Édesapám nem enged;
Ha nem enged, az se baj,
Messze földre szöktetlek.

 

Enyém leszel, édesem,
Bárhogy tiltanak tőlem;
Vidd el tarka kismadár
Rózsámnak üzenetem.

 

Sólyom szárnyal az égen,
Libacsapat a réten;
Ahol nem vagy, hogy' tudnék
Élni olyan vidéken?

 

Hogyha vágyódsz utánam,
Jössz, hegyeken átkelve;
De ha én vágyakozom,
Csak sírok könnyem öntve.

 

Fákon bimbó kinyílik,
Rét és mező virágzik;
Szépséged is kivirult,
Ékességgel pompázik.

 

Kendervásznat szárítok,
Szavaidra gondolok;
Tőled távol, kedvesem,
Egyre sírok, búsulok.

 

Nagy is legyél, kicsi is,
Gyere futva, kúszva is;
Hogyha szeretsz igazán,
Gyere reggel, este is.

 

Kerek asztal közepén
Kicsi ezüst csésze áll;
Úgy illünk mi egymáshoz,
Miként csésze és kanál.

 

A Kun Kódex találóskérdései

A velencei Marciana könyvtár gazdag gyűjteményében a sok-sok érdekes, régi kéziratos könyv, kódex között egy számunkra különösen becses emléket is őriznek: a Codex Cumanicus néven ismert hártyakódexet. E kódex a népvándorlás utolsó nagy hullámaként Belső-Ázsiából Európába érkezett kun nép legnagyobb és egyben legjelentősebb nyelvi és művelődéstörténeti emléke. Mint ismeretes, az egykori kun törzsszövetségnek csupán legnyugatabbra lakó törzsei költöztek Magyarországra és a Balkánra, a többiek a Kun Pusztán, vagyis a Fekete-tenger északi partvidékének pusztaságain, a Krím-félszigeten, a Kaszpi-tenger és az Aral-tó közötti síkságon maradtak. És a Codes Cumanicus vagy Kun Kódex is itt, a hajdani Kunország területén keletkezett.
A Kun Kódex mai alakjában 82 papírlevélből, azaz 164 oldalból áll. Két fő részre tagolódik. Az első rész egy latin-perzsa-kun szókönyvet tartalmaz, ennek eredeti példányát 1294-95-ben a Krím-félszigeten, Szolhat városában készítették, az ottani olasz telepesek számára. Ezt 1303-ban a Volga alsó folyásánál fekvő Szaraj kun városban, illetőleg a közelében levő Szent János kolostorban lemásolták. A ma ismeretes példány ennek az 1303-i átiratnak az 1330-as évekből való másolata. A kötet később német szerzetesek kezébe jutván, üres lapjaira kun-német és kun-német-latin szójegyzéket írtak. Ezután a kódexet egy időre megint olasz kereskedők birtokolták, s néhol kijavították a korábbi hibákat, a még mindig üresen álló lapokra pedig kisebb perzsa-kun glosszákat, újgúr betűkkel egy kun szót (bitik "írás, könyv, szótár") és néhány olasz verset írtak.
A kódex második része nagyrészt kun nyelvre fordított keresztyén egyházi szövegeket, többek között prédikációkat, imaszövegeket, himnuszokat és egyéb vallásos szövegeket tartalmaz. Ezek mellett azonban más bejegyzéseket is találunk benne, így pl.: két latin-kun meg egy kun-német szójegyzéket, a kun nyelv alaktanára vonatkozó latinul írt jegyzeteket, a kun anglarman "intelligo; értelem" igének ragozását, és nagy örömünkre még eredeti kun népköltési szövegeket, egy teljes levélnyi kun találóskérdés-gyűjteményt is. E második részt már nem olaszok állították össze, és nem is a krími olasz telepesség számára készült, hanem németek szerkesztették, a kunokat téríteni szándékozó és igyekvő német szerzetesek nehéz munkáját megkönnyítendő. A latinról kunra fordított egyházi szövegeket tartalmazó lapokat a XIV. század negyvenes éveiben német franciskánus szerzetesek írták, de nem a Krímben, hanem valamelyik Fekete-tenger melléki térítőkolostorban. Mind ez utóbbi, mind pedig az olasz telepesek, kereskedők használatára szánt első rész az 1350-es évek táján más német térítő szerzetesek kezébe került. Ők azután a még mindkét részben levő üres lapokat a már említett szójegyzékekkel, nyelvtani megjegyzésekkel töltötték ki, s ugyancsak ők írták bele a kódexbe a kun találóskérdéseket is. Végül az addig még különálló olasz és német részt egy kötetbe fűzték össze. Az így egyesített kódex ezután ismét olasz kereskedők kezébe jutván, ekkor kerültek bele az első résznél már említett kisebb javítások és perzsa-kun glosszák. Utolsó tulajdonosa is olasz ember, Antonio de Ziuale (vagy Zinale?) volt. Velencébe a XIV. század vége és a XV. század dereka közötti időben került, s ma is ott őrzik.
A Kun Kódex 60. levelén, vagyis a 120. és a 121. lapokon a török népköltészet iránt érdeklődők igen értékes szövegeket találhatnak: 46 kun találóskérdést. A nemzetközi tudományosság mintegy 60 éve ernyedetlen szorgalommal kutatja és keresi e régi kun rejtvények titkait és rejtélyeit. És nem eredménytelenül. Mára a kun találóskérdések szövegének csaknem háromnegyedét sikerült tisztázni és eredeti kun hangalakját megállapítani. A kutatóknak sokszor igen könnyű dolguk volt, hiszen e 650 évvel ezelőtti rejtvényeknek jórészét a különféle török elsősorban természetesen kun-kipcsak népek folklórjában vagy teljesen azonos, vagy csupán alig-alig eltérő formában manapság is fellelhetjük. Vannak azonban közöttük, sajno s amegfejtésnek mindmáig ellenállók is. Mivel a kódex írása sok helyt az olvashatatlanságig elmosódott, bizonyos részek meg teljesen elrongyolódtak, a kutatók jónéhánynak a szövegét még mindig nem tudták megnyugató módon rekonstruálni. Néhol viszont, bár teljesen tiszta az írás és így egyértelmű az olvasat is, a rejtvény után következő megfejtés hiányzik. Összehasonlítható török folklórkutatásainkban egyelőre e találóskérdéseknek, de még biztosan olvasható részeiknek sem látjuk hasznát, viszont nyelvészeti kutatásokra, bizonyos kun nyelvi törvényszerűségek megállapítására így is alkalmasak.
A kun találóskérdések kutatóinak nemzetközi táborában különösen előkelő hely illeti meg - nem véletlenül - a magyar tudósokat. Ha ma a Kun Kódex találóskérdéseinek tudományos vizsgálatában lényeges előrehaladással és jelentős eredményekkel büszkélkedhetünk, abban a nagykunsági származású Németh Gyula akadémikusnak vannak a legnagyobb érdemei. Alábbi fordításunk is nagy részben az ő filológiai és folklorisztikai kutatásainak eredményein alapul.
Ezúttal a kódex 15 találóskérdését mutatjuk be. Olvasóink érdeklődésére számítva e rejtvények nehezen hozzáférhető kun eredetijét is közüljük, részint a kun nyelv és népköltészet emlékeinek közvetlen megismertetése céljából, részint pedig fordításaink tökéletesebb élvezhetősége, illetőleg óhatatlan formai gyarlóságainak feledtetése végett. A kun találósversek remek szerkezetét, pazar formai játékát, állandó és gyakran többszörös soreleji és szókezdő betűrímelését, továbbá belső rímeit és ezeken túl még a sorvégek összecsengését ugyanis csak tartalmuk lazább kezelésével tudtuk volna visszaadni, holott mi elsősorban éppen annak minél hívebb tolmácsolására törekedtünk. Fordításaink olvastán még így is akadhatnak azonban érthetetlennek tetsző részletek. Így pl. a hennára kérdező rejtvényben talán maga a henna sem tartozik legáltalánosabb fogalmaink közé. Ez egy délszaki cserje-félének - botanikai nevén a Lawsonia inermis-nek -, illetve annak haragoszöld leveléből készített, a keleti népek körében igen kedvelt, téglapiros színű köröm-, haj-, bajúsz- és szakálfestéknek a neve. A henna leveleit kifőzvén, levét alaposan kicsavarják, majd kénesővel (higannyal) jól összekeverik, s kész is a nevezetes festék. A kicsavarandó kék selyem tehát a henna szinte kékes árnyalatú sötétzöld levele, az öt fapálcát pedig aligha kell valakinek is magyarázgatnunk, még kevésbé okozott ez különösebb gondot a régi kunok szépítkezni szerető, tehát a hennát is jól ismerő lányainak. Egy másik találósversünkben a batman nevű súlyegység szerepel. Ezt mi az alliteráció kedvéért a vele nem egyenértékű "font" szóval fordítottuk. De efféle "költői kényszert" látunk magában a kun szövegben is, ahol a batman szintén egyrészt az előző sor talasman "rabló" szavára való rímelés, másrészt meg a bar "van" és a bes "öt" szavakkal való alliterálás kedvéért került a versikébe. Így lett fordítrásunkban "öt batman" helyett "hetven font". A róka bozontos, hosszú farkáról lévén szó, a megfejtés kitalálásában egyik súlymeghatározás sem túlságosan sokat segít.
Végezetül szóljunk néhány szót találóskérdéseink eredeti szövegéről és közlési módjukról. Olvasóink a kun szövegben több, bizonyos magyar szavakhoz mind hangzásukkal, mind jelentésükkel igen hasonlító szóra bukkanhatnak, mint pl.: köneszuv (kéneső, kínyeszú), juvur- (gyúr), jügün- (gyökön, gyökint, gyögen), tünglik (tinneg, füstfogó), csanak, kögen (kögíny, fejéskor a bárányok egymás mellé kötésére való hosszú kötél), ulak (olló, kecskeolló) stb. Ezek egy része még honfoglalás előtti török szó nyelvünkben, másik részük viszont éppen a kun nyelvből, egyes magyarországi kun nyelvjárásokból jutott a magyarba. Találóskérdéseink kun szövegének közelésekor nyomdai okokból nem követhettük a tudományos átírás szabályait, de ez nem is lett volna célszerű, nincs is rá szükségünk. A kun nyelv hangjait ugyanis - egynek kivételével - a magyar ábécé betűivel is aránylag pontosan tudjuk jelölni. Az egyetlen kivétel a mélyhangú i (i és u közötti hang, kb. az i-nek megfelelő ajakkerekítéssel és az u-nak megfelelő nyelvállással ejtendő), ezt a szöveg többi betűjétől eltérő szedéssel különböztetjük meg. Természetesen az a betűvel jelölt hangokat is másként, kissé "palócosan" kell ejtenünk.

tap tap tamizik
tama turgan tamizik
kölegeszi kümisten
küje turgan tamizik
ol köbelek

biti biti bitidim
bes agacska bitidim
köneszuvum juvurdim
kök jibegim csirmadim
ol kina dir

ijtip ijtip irgalmasz
icsindegi csajkalmasz
ol uru

szende mende jok
szengir tavda jok
ütlü tasta jok
kipcsek talda jok
ol kus szüt tir

ak küjmening avzu jok
ol jumurtka

akcsa kajda kislamis
kanli jerde kislamis
kani necsik jukmamis
hep ortada kislamis
ol karin javu dir

tav üsztinde talasman
tajagi bar bes batman
ol tülkücsikning tüpegi

kökcse ulagim kögende szemirir
ol kovun

kecse barir kara ulak
erte kelir kara ulak
ol tünglik

olturganim oba jer
baszkanim bagir csanak
ol ejer bile üzengi

csapcsacsik üsztünde csapcsacsik
ol kamis tir

jazida jengi kelin jügünedir
ol kamis basi dir

jazida javli tokmak jatir
ol kirpi dir

jazida javli kajis jatir
ol jilan dir

szalpi kesim
szanszizogum
ol kök bile julduzlar

Lám, lám, lángocska,
Libbengető lángocska,
Ezüstből az árnyéka.
Eleven kis lángocska.
Az: a lepke

Fessél, fessél! Festettem,
Fára, ötre, festettem;
Kénesőmet meggyúrtam,
Kék selymemet csavartam.
Az: a henna

Borítsd, borítsd! Nem borul,
Benne levő nem mozdul.
Az: a verem

Neked, nekem nincs.
Néma hegyen sincs,
Lyukas kőben sincs,
Korhadt gallyon sincs.
Az: a madár teje

Fehér, kerek kunyhónak
ajtaja nincsen.
Az: a tojás

Színe fehér, hol telelt?
Véres helyen jól telelt.
Vértől foltos mért nem lett,
Hogyha tele vér közt telt?
Az: a zsigerek között és a
beleken levő faggyú, háj

Hegy tetején haramja,
Hetven font a furkója.
Az: a róka meg a lompos
farka

Zöld gidám pányva végén hízik.
Az: a dinnye

Este elmegy fekete gida.
Reggel megjön fekete gida
Az: éjjel a sátor füstnyílását
takaró nemezlap

Megültömben magas hely,
Ráléptemben réz csanak.
Az: a nyereg és a kengyel

Hordócska tetején hordócska.
Az: a nádszál

Pirosbarna menyecske bókol
a pusztában.
Az: a nád bugája

A határban hájas buzogány hever.
Az: a sündisznó

A földön faggyas szíj fekszik.
Az: a kígyó

Csak egy tegzem,
Csomó nyilam.
Az: az ég és a csillagok

 

Dobrudzsai tatár találóskérdések

A Duna alsó folyása és a Fekete-tenger között fekvő, a romániai Tulcsától egészen a bulgáriai Várnáig terjedő, jobbára sík, helyenként dombos-lankás Dobrudzsa és a vele délnyugaton szomszédos, Deliormán elszórt, kicsi falvaiban és néhány városában él török testvérnépeink egyik legkisebbike, a mintegy 70 ezer főnyi dobrudzsai tatárság. Mai hazájukba - előtt "kun" később pedig már "tatár" néven - a Krím-félszigetről és az északon hozzá csatlakozó Fekete-tenger melléki pusztákról költöztek át, több hullámban, közel öt évszázad leforgása alatt.
Dobrudzsa története igen sokban hasonlít a Kárpát-medence történetéhez, különösen sok egyezés mutatkozik e két terület népvándorlás kori történetében. Dobrudzsa jó legelőjű síkságait - miként a Kárpátok övezte füves pusztákat is - már az i.e. V. századtól kezdődően állattenyésztő nomád népek, szkíták, szarmaták, majd hunok, alánok, avarok, bolgárok népesítik be, a IX. századtól pedig a magyarok és a besenyők, később az úzok, a kunok és a tatárok megújuló becsapásainak színtere, hosszabb-rövidebb ideig virágzó, majd felbomló birodalmakkal. Területét legtovább az oszmán-törökök bírják, akik 1411-től 1878-ig tartják uralmuk alatt. A tatárok első nagyobb rajai is az oszmán-török uralom idején, a XVII. század elején érkeznek Dobrudzsába a Krími Kánsághoz tartozó, Dobrudzsával szomszédos Budzsak (Baszarabia) tartományból. E budzsaki tatároknak már jócskán megcsappant számú utódai - a később jött tatárokkal elkeveredve - ma Tulcsa (Tulcea) városában és környékén élnek. Szintén számottevő tatár népesség költözik Dobrudzsába és Deliormán a a Krímnek és a hozzátartozó tatár lakta területeknek orosz fennhatóság alá kerülése, 1783 után is. Dobrudzsa mai tatár lakosságának zömét azonban a krími háború (1853-56) után a Krímből kitelepített tatárok utódai teszik ki, és így döntően ők határozzák meg a dobrudzsai tatárság jelenlegi nyelvi és etnikai jellegét.
Dobrudzsa tatár népköltészetének gazdag és szép világa joggal tarthat számot érdeklődésünkre. A kun eredetű krími tatárság - és dobrudzsai szórványa - a mai napig híven őrzi és ápolja a hajdani kun népköltészet hagyományait, ezért a tatár folklór ismerete a régi kun folklór megismeréséhez is közelebb visz bennünket. Egyúttal egy máig virágzó műfajt kívánunk bemutatni, egy csokornyi találóskérdést. A találóskérdések korábban a tatárság életében - akárcsak a magyarságéban is - igen nagy szerepet játszottak, afféle népi "jelszók" voltak. A más vidékről jövő vendéget, vagy akár csak a szomszéd faluból lánykérőbe, lakodalomra vagy egyéb mulatságra érkezőket ugyanis a vendéglátók mindenekelőtt ezernyi találóskérdéssel árasztván el vizsgálták-vizsgáztatták, s aligha lehetett sok becsülete annak, aki nem, vagy csak ímmel-ámmal tudta a rejtvények megfejtését. Az itt közölt találóskérdéseket a romániai Dobrudzsa Kösztendzse (Konstanca) városában, Azaplar (Comanä) és Murvat (Basarabi) falvaiban gyűjtött anyagból válogattuk.

Hold elejti,
Nap felveszi.
Harmat

Tompa kés
Sziklát vés.
Esőcsepp

Van egy fehér nemezem:
A világot betakarja,
Ám a tengert sose tudja.

Apók jöttek balta nélkül,
Hidat vertek deszka nélkül.
Tél, jég

Hét egytestvér,
Egy a koruk,
Más a nevük.
A hét napjai

Átallép a kerítésen,
Hangtalanul, szép csendesen.
Árnyék

Míg fiatal, veszteg marad
Ha megvénül, vágtat, szalad.
Ördögszekér

Télen-nyáron egy a színe.
Fenyőfa

Tű és cérna nélkül
Sorba fűzött gyöngyök,
Isten adja,
Kéz szakajtja.
Szőlőfürt

Sárga tyúk az ágon ül,
Ág letörik, földön ül.
Birsalma

Alul-felül irha,
Belül édes kása.
Füge

Isten építi házát,
Vassal nyitják ki ajtaját.
Görögdinnye

Vertes kakas a föld alatt.
Hagyma

Arasz a hossza,
Zöld a fajtája,
Fehér a vére,
Vízből a lelke.
Uborka

Kotlóstyúk a föld alatt.
Kolompér

Apró, kicsi tatár,
Feje búbján kosár.
Gomba

Bedugtam nedvesen,
Kivettem szárazon.
Kenyér

Faggyas szíj a föld alaatt.
Kígyó

Üst fortyog a föld alatt.
Hangyaboly

Az én kicsi kutam olyan,
Kétféle színű vize van.
Tojás

Ő maga gömbölyű,
Feje búbján fésű,
Farka, mint a sarló,
Lábán van sarkantyú.
Kakas

Tíz megyen
Négy ellen.
Tehénfejés

Foltja van,
Varratlan.
Anyajegy

Gyertek, lányok, feküdjünk,
Szőrt szőrhöz illesszünk.
Szempilla

Tele a karám hófehér
báránnyal.
Fogak

Eresz alatt fél lepény.
Fül

Elől háta,
Hátul hasa,
Báltor, lábikra

Vásárban nem árulják,
Kendőbe sem takarják,
Nincsen annál kedvesebb,
Nincsen annál édesebb.
Álom

Bordája van, vére nincs,
Négy lába van, lelke nincs.
Bölcső

Készítője eladja,
Vevője nem használja,
Használója nem bánja,
Bármilyen rossz portéka.
Koporsó

Feje van, karja nincs,
Teste van, lába nincs.
Fejfa

Fehér a teste,
Kender a lelke.
Gyertya

Töve bent,
Feje kint.
Szeg

Erdőt járván haragszik,
Hazamenvén megnyugszik.
Balta

Két szép legény birkózik,
Lábuk összefonódik.
Olló

Van egy lányom:
Az csókolja,
Ki akarja.
Korsó

Felül udvar,
Alul vihar.
Szita és liszt

Van egy ökröm:
Míg a farkát meg nem fogom,
A karámba be nem hajtom.
Kanál

Hasam a hasadra,
Hosszúm a lyukadba.
Kölyű

Van egy kutam: derékig ér.
Nadrág

Van egy lovam:
Ha megkötöm, jár,
Ha eloldom, áll.
Bocskor

Van egy kutam: térdig ér.
Csizma

Kutyánál alacsonyabb,
Paripánál magasabb.
Nyereg

Van nékem egy kicsi fiam:
Ha felveszem, sír-rí, jajgat,
Ha leteszem, nyugszik, hallgat.
Hegedű

Földre lököm, nem törik,
Vízbe vetem, szétmállik.
Papír

Soklevelű káposzta,
Belül csupa kis hangya.
Könyv

Megyen, megyen, nyoma nincs,
Orra vérzik, szeme nincs.
Gőzhajó

Láncos mackó,
Zsebbe való.
Zsebóra

Köldöködre köldököm,
Szegem lyukadba döföm.
Malomkő

 

Dobrudzsai tatár közmondások

A mintegy 70 ezer főnyi dobrudzsai tatárságnak szép és gazdag népköltészete joggal tarthat számot érdeklődésünkre. Legkedveltebb műfajaik a népdal, a négysoros szerelmi dal, a páros-felelgetős versenydal, a ballada, a hősének, a mese, a találós kérdés, a közmondás és a szólás. Jelen közleményünkben az 1964-1976-ig Romániában és Bulgáriában gyűjtöttünk közel harmadfél ezer tatár közmondásból (atalar sozu "atyák szava") mutatunk be ízelítőül néhányat (szám szerint 99-et), hogy a máig virágzó dobrudzsai tatár népköltészetnek e számunkra oly közeli és ismerős világát olvasóinkhoz még közelebb hozzuk. Fordításunkban igyekeztünk a közmondásokat alakilag is hűen lefordítani, gyakori szótagszámláló, rímes-verses szerkezetüket az eredetinek megfelelő formában visszaadni.

A bátor csak egyszer hal meg, de a gyáva ezerszer.
A féreg is a gyümölcs javát szereti.
A gondolat nem folyó, hogy gátat vethess neki.
A hontalan ember - néma fülemüle.
A kedves szó a méznél is édesebb.
A ló megülni, a ruha viselni való.
A nyájtól elmaradt juhot széttépi a farkas.
A nyelv az ész ablaka.
A rossznál is van rosszabb.
A tudásért élj, az életért tanulj.
A vendég szava parancs a gazdának.
Ajándék lónak nem nézik a fogát.
Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.
Aki ma sír, holnap nevet.
Áldás van a vendégszerető házon.
Annak adj, ki éhezik.
Az egyszer megbotlott lovat még nem szokták levágni.
Az elpusztult juh nem fél a farkastól.
Az elpusztult tehenet jó tejelőnek mondják.
Az érkezőt el ne zavard, a távozót vissza ne tartsd.
Az erős csuklójú legyőzhet egyszer, ám a nagy tudású ezret is legyőzhet.
Az étel íze a sótól, az ember íze a szótól.
Az igaz szó élesebb a kardnál.
Az öregnek tiszteletet, a fiatalnak utat adj.
Az ügyest a vagyon gondja, a lustát az álom nyomja.
Azé a ló, aki megüli, azé a lány, aki szereti.
Bízik a madár a szárnyában, az ember meg a barátjában.
Cseppenként gyűlik a méz.
Egyetlen asszony halálának negyven özvegy örül.
Egyszer a menyasszonyból is anyós lesz.
Éhes medve nem táncol.
Éhes róka tyúkkal álmodik.
Ezer barát is kevés, egy ellenség is sok.
Ferde kéménynek is egyenes a füstje.
Gyáva kutya ugatva győz.
Ha a rózsát szereted, a tövisét elviseljed.
Ha félsz a farkastól, ne menj az erdőbe.
Ha kutyával barátkozol, bot legyen a kezedben.
Ha lovad van, szárnyad van.
Ha magad nem tanulsz, majd az idő megtanít.
Ha már köptél, ne nyald fel!
Ha munkád nincs, ételed sincs.
Ha nincs ökröd a karámban, károd sincsen a viharban.
Ha valakitől tyúkot kapsz, libát készíts annak.
Jobb ma egy tojás, mint holnap egy csirke.
Jön a lányhoz száz kérő, mégis csak egy lesz a vő.
Juhnak illik a kövérség.
Keveset marad csak a vendég, mégis sokat lát.
Kikergeted az ajtón, visszamegy az ablakon.
Kinek száját a tej már megégette, az a tarhót is fúkálva eszi.
Lányod még bölcsőben feküdjön, de hozománya már készüljön.
Lovaiddal ne dicsekedj, feleségeddel ne hencegj.
Lovat a fogáról, legényt a munkájáról.
Lovat gazdagtól, leányt szegénytől végy.
Ma még nevetsz, holnap meghalsz.
Megbecsülik a ritka vendéget.
Menős lónak ne üss a fejére.
Minden madárnak a maga fészke tetszik.
Minden róka a maga farkát dícséri.
Minden szépnek van szeplője.
Minden virág a maga idejében illatozik.
Minden virágnak más az illata.
Ne áss gödröt, magad esel bele.
Ne félj a munkától, a munka féljen tőled.
Ne higgy az ördög szavának, szolgájává tesz magának.
Ne menj oda, hol nem hívnak, oda siess, ahol várnak.
Ne mondd, hogy a ló nem rúgós, hogy a kutya nem harapós.
Ne ülj a más lovára, hamar leesel.
Ne vesd le papucsod, amíg vizet nem látsz.
Nem fér két kard egy hüvelybe.
Nem mindent vesz be a föld, ami az égből hullik.
Nézd meg a virágját, szakítsd le bimbóját.
Nincsen erdő görbe fa nélkül.
Nincsen ház edényzörgés nélkül.
Nyisd ki jól a szemed, nehogy mások nyissák ki.
Olyan a katona ló nélkül, akár a madár szárnya nélkül.
Olykor lehetsz bánatos, de soha ne légy adós.
Ott szakad el a kötél is, ahol vékony.
Ökör alatt borjút ne keress.
Öreg bunda nem melegít.
Öreg farkas ritkán téveszt.
Öreg kutya ok nélkül nem szokott ugatni.
Párnát látván pillája nehezül.
Régi ruha újat kímél.
Rossz rokonnál jobb a jó szomszéd.
Rózsának hiszed, megszúrja a kezed.
Rövid ész - hosszú nyelv.
Saját házában is vendég a pásztor.
Só adja az étel ízét, lány a legénynek örömét.
Sok a füstje, nincsen tüze.
Sötétben nem látszik a kacsintás.
Száraz kanál szájat szakít.
Szelíd lónak fájdalmas a rúgása.
Szomszédod tyúkját lúdnak tartod, feleségét meg lánynak látod.
Tisztelik azt, ki tisztel másokat.
Tudósnak lenni nem nehéz, embernek lenni nehéz.
Ügyetlen embernek szűk az egész világ.
Üres lélek - üres szó.
Vendégségbe menni - vendégeket hívni.

 

Zúg-süvölt a fergeteg
(karacsáj népdal)

Zúg-süvölt a fergeteg,
Vékony biz' a köpenyeg;
Eresszél be, kedvesem,
Mert megvesz a nagy hideg.

Vagy a nagy hideg megvesz,
Vagy szép szeretőm nem lesz;
E két szégyen, baj közül
Valamelyik, jaj, meglesz.

Rakjál tüzet, kedvesem,
Nála hadd melegedjem;
Ölelő két karomat,
Hamar hadd melegítsem.

Fáradt két lábom fázik,
Szűrköpenyem ázik;
Hollófekete lovam
Kapud előtt bánkódik.


Amu-darja széles vize
(karakalpak népdal)

Amu-darja széles vize,
Barna kislány fürdik benne;
Én is abban megfürödtem,
Rám is ragadt a szerelme.

Hömpölyög az Amu-darja,
Vissza senki sem tarthatja;
Kedvesemnek sok szép szavát
Nem felejthetem el soha

Amu-darja vize tiszta,
Aki itta, vágyik vissza;
Én is ittam valamikor,
Szívemet a bú fájdítja.

 

A kunok Ulas törzse és törökségi kapcsolatai

A népvándorlás egymást követő korszakaiban számos belső-ázsiai lovasnomád nép kerekedik fel messze keleti őshazájából és keres magának egyre újabb és újabb otthont mind nyugatabbra. E több ezer éven át tartó, olykor hatalmas hullámokat vető és egyszerre több népet is érintő nagy népmozgalmak nyugaton a Kárpát-medencéig és az Alduna síkságáig terjedő északeurázsiai füvespuszta övezetben zajlanak le.
Nem minden lovasnomád nép teszi meg azonban ezt a hosszú utat. Közülük sokan csak kevéssé kerülnek távolabb őseik földjétől, már vándorlásuk kezdetén alkalmas hazára lelnek, s erős nomádbirodalmakat hoznak létre. A több - különféle eredetű s gyakran nem is egynyelvű - törzs szövetségén alapuló nomádállamokat azonban a sűrű változások, az állandóság hiánya jellemzik. A szövetség egy erős szervező keze alatt, olykor egészen jelentéktelen kezdettel, hirtelen megerősödik, hatalmát igyekszik minél nagyobb területen kiterjeszteni, azután néhány emberöltőn, néha több évszázadon keresztül virágzik, majd hirtelen vagy lassú gyengüléssel összeomlik. A korábban egységes politikai alakulatnak immár széthullott törzseit aztán egy újabb, keletről érkező másik nomád nép hódítja meg, beolvasztja saját törzsrendszerébe, vagy pedig legelőiket, szállásterületeiket elfoglalva nyugat felé űzi őket. Ilyenképpen jónéhány, egykor nagy birodalmakat is alapító nomád törzsszövetségnek egyes törzsei és nemzetségei eredeti lakhelyeiktől igen messzire, sokszor egészen a népvándorlások óriási füvespuszta térségének legvégső állomásáig sodródhatnak el.
A nyugat felé tartó nomádok másik része viszont nemcsak töredékesen - egy-egy törzsükkel vagy nemzetségükkel -, hanem a népük magvát alkotó legnagyobb és legerősebb törzseik egységét kezdettől fogva megőrizve teszi meg hosszú vándorútját. Az örökös harcok során ugyan több-kevesebb nemzetségüket, esetleg egy-két törzsüket is elveszíthetik, de helyettük ők is csatolnak magukhoz más népekből kisebb-nagyobb töredékeket. E meghódított vagy önként csatlakozott néptöredékek idővel teljesen beolvadnak a hódító nép törzsszövetségébe, bár egykori hovatartozásukra utaló törzs- és nemzetiségneveiket még nagyon sokáig megőrzik. A hódítások révén így egyre inkább megerősödő nomádállam már sikeresebben tud védekezni keleti szomszédainak meg-megújuló támadásai ellen, sőt - főként nyugati irányban - még terjeszkedni is tud. Terjeszkedésének azonban végül is saját maga szaba határt: költözködő-nagyállattenyésztő lovaspásztor nép lévén, nyugaton már csupán a Kárpád-medence kínálkozik egyedül alkalmas szállásterületnek, onnan nyugatabbra - hacsak nem zsákmányszerző szándékkal - már nem igen akar menni. Így azután több népvándorlás kori nomád nép választja hazájául a Kárpát-medencét. Hosszú, több évszázados vándorútjuknak végére érve itt alapítanak maguknak birodalmat, illetőleg országot-államot többek között a szkíták, a szarmaták, majd Attila hunjai, azután Baján kagán avar népe, végül a honfoglaló magyarság.
Árpád fejedelem magyarjainak honfoglalásával azonban még nem ér véget a népvándorlás kora, de még a nomád népek Kárpát-medencébe való beköltözésének időszaka sem. A magyarság után az őket etelközi hazájukból kivető besenyők telepednek meg Magyarországon és részben a Balkánon, őket meg az úzok (oguzok) követik, továbbá a böszörményeknek és kálizoknak is költöznek be ide apró töredékei. Végül pedig a Belső-Ázsiából kiinduló és a Fekete-tenger északi partvidékének füves pusztaságain keresztül a Kárpátokig jutó, meg-megújuló hullámokban zajló népvándorlásnak utolsó hullámát a kunok alkotják.
A kunok nagyállattartó lovasnomád népe a XIII. század elejére nyugat felé egészen az Aldunáig, illetőleg a Kárpátokig terjeszti ki birodalma határait. Kelet felől azonban fenyegető ellenség közeledik, akinek csak rövid ideig tud ellenállni, mígnem a szorításnak engedve, a kun nép egy része is Magyarországon találja meg a végső menedéket és hazáját.
A kunok törzseinek és konkrét megújuló törzsszövetségeinek történetét mindezideig még nem sikerült megnyugtató módon tisztázni. Korai történeti forrásainak száma igen csekély, így a nép magvát adó főbb törzseik eredetének, vándorlásainak kérdését illetően is csak feltevéseink vannak. Hódításaik, győzelmes hadjárataik során számos idegen törzset és nemzetséget csatoltak magukhoz. De vesztes csatáik is voltak, akkor meg kisebb-nagyobb rajok őtőlük szakadtak el. Ezért aztán a korabeli kútfők sem mindig tudják pontosan követni a változásokat.
Egyes arab források szerint a kun törzsszövetség kilenc, mások szerint tizenegy, illetőleg tizennégy törzsből áll. A hazai kútfők viszont a kunoknak csupán hét törzséről beszélnek. Ezeket a tudósításokat azonban nem szabad minden kritika nélkül rögtön mindjárt elfogadnunk. Az említett számokat ugyanis mind a régi, mind pedig a mai török népek egyaránt mesés, szerencsét hozó vagy bűvös számoknak tartják. Így aztán nem egyszer megesik, hogy a különböző számú, de nem mindig éppen hét, kilenc vagy tizennégy törzsből álló törzsszövetségeikről önmaguk is szívesen azt hirdetik, hogy azok hét, kilenc, illetőleg tizennégy törzs egyesüléséből keletkeztek. Ezt egyébként a honfoglaló magyarság törzseivel kapcsolatban is megfigyelhetjük. A hagyomány szerint ugyanis a magyarok törzsszövetségét szintén hét törzs alkotja. Ezért azután az eredetileg nem együvé tartozó Kürt és Gyarmat törzseket Bíborban született Konstantin császár is kénytelen egy közös néven említeni, ugyanakkor a honfoglaló magyarsághoz csatlakozott török kabarok három törzsből álló népéről - nehogy a 7-es szám bűvös erejét megsértse - nem azt mondja, hogy az a nyolcadik magyar törzs, hanem külön szól róluk.
Mint már említettük, a latin nyelvű hazai oklevelek a Magyarországra beköltözött kunoknak - a keleti kútfőkkel ellentétben - csupán hét törzséről tudnak. De még e hetet sem sorolják fel névszerint, mindössze négynek a nevét találjuk meg az egyes forrásokban, ezek: Borcsul, Olás, Csortán, Koor vagy Kool. A többiek nevéről, sajnos, hallgatnak írásos forrásaink. Hogy hívták hát a többi kun törzset, s a magyarországi kunoknak valóban csak hét törzse volt-e? A magyar okleveles anyag ismeretében e kérdésekre egyelőre nem tudunk válaszolni. De az okleveleket mégsem kell hibáztatnunk, mert hiszen azokban csakis azon törzseknek nevei szerepelhetnek, amelyeknek egykor valamiféle peres, vitás ügyei voltak, s még a perlekedők okiratai sem maradtak ránk teljes számban. Ha valamelyest mégis csak előrébb tudunk lépni e kérdésben, azt elsősorban kunsági hely-, részben pedig családneveinknek köszönhetjük. Köztudomású, hogy népek, törzsek, nemzetségek neveit - különösen a törökségben - gyakran éppen a helynevek őrzik meg. A hely- vagy helységnévadásnak ugyanis egyik legegyszerűbb módja az, amikor egy terület vagy helység a rajta, illetve a benne letelepült törzsről, nemzetségről kapja a nevét. A honfoglaló magyar törzsek neveit is szerte az országban többször is megtaláljuk (pl. Kápolnásnyék, Bélmegyer, Tiszakürt, Füzesgyarmat, Gyöngyöstarján, Budajenő, Szamoskér, Dunakeszi stb.), s elhelyezkedésüket vizsgálva az illető törzsek hajdani szállásterületére, illetőleg széttelepítésükre vagy szétrajzásukra következtethetünk. Ugyanígy a kun törzsek neveiről, települési rendjükről is részint az okleveles anyag, az írásos források, részint pedig a ma is élő kunsági helynevek segítségével tudhatunk meg egyet-mást. De kunsági helyneveink közül csak azok esetében gondolhatunk törzs- vagy nemzetségnévi eredetre, amelyeket kun törzsnevekül már a kunok Magyarországra való beköltözése előtti időkből is ki tudjuk mutatni, vagy amelyek a kunokkal hajdan kapcsolatba került népek, törzseik neveivel egyeznek. Sőt, olyan helyneveinket is kun törzsneveknek tarthatjuk, amelyek megfelelői csak jóval később bukkantak fel valamelyik - esetleg éppen kun eredetű - török nép törzsneveiként. Ilyeneket többet is találunk a két Kunság területén. Így például mindenképpen kun törzs- vagy nemzetségnévi eredetű helynevek a Nagykunságon a karcagi Szálgor (ma Zádor), Tokszaba, Kongrulu, a kunmadarasi Zsalajír, a Kisújszállás határában levő Bajandor és Pecsene határrésznevek, továbá a kiskunsági Törtel, Tázlár, Bodoglár stb.
Most azonban nem ezekről, hanem az írott forrásokban is szereplő egyik törzsünkről, mégpedig a nagykunsági kunok Olás törzséről kívánunk szólni. E törzs neve a magyar oklevelekben először 1328-ban (1328/1329: "... Demetrius ... Iudex Cumanorum de genere Olass"), majd 1344-ban (1344: "... capitaneus Comanorum generacionis Olas...") bukkan fel. Úgy látszik, az Olás a kunoknak igen régi törzse, hiszen az orosz évkönyvek már a XII. század legelején többször is említik, így pl. 1103-ban Ulas, 1184-ben pedig Ulasevicsi ("Ulas-fiak, az Ulas törzs fiai") formában. A név eredeti kun hangalakja is Ulas volt, s azt jelenti, hogy "Egyesült!", "Köss szövetséget!". A hasonló jelentésű törzsnevek gyakoriak a törökségben.
A török és mongol népek eredetmondáit, származási történeteit Rasídeddín, a XIII. század második felének kiváló perzsa orvosa és történetírója jegyezte föl. A törökökről szóló részben többek között szó esik a Szalgur törzsből való Ulas bégről is, aki Dib-Javgu kán - Oguz kán dédunokája - seregének egyik vezére. A türkmének eredetmondáit, legendás leszármazási történeteit a XVII. század második felében lejegyző Abulgázi Bahadur kán (Híva fejedelme) - az előbb említett neveket ugyan itt-ott már kissé módosítva, de - szintén beszél Ulas bégről, aki a Szalur (ez a forma már a Szalgur név türkmen változata!) törzsből származott, és Dib-Bakuj (azaz a korábban említett Dib-Javgu) kán seregének vezére. De a türkmenek, anatóliai törökök, azerbajdzsánok híres hőskölteményében, a Dede Korkut eposzban is együtt találjuk az Ulas és a Szalur neveket. A történet szerint ugyanis az oguz nép - az i. e. 209-174-ig uralkodott nagy Oguz kán által megszervezett, Belső-Ázsia hatalmas területein vándorló nomád török törzsek egyesüléséből keletkezett nép utódai - híres fejedelmének, Szalur Kazán kánnak Ulas kán volt az édesapja. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy az eposz szerint Szalur Kazán kán apósa viszont Bajandur kán volt, emlékeztetve a kisújszállási határban levő Bajandor nevére.)
E hagyományok, eredetmondák, legendás történetek és hősi eposzok a régi törzsneveket természetesen szinte kivétel nélkül mindegyiket perszonifikálják, így hozva őket közelebb korunk emberéhez. Az apa-fiú-unoka stb. viszonyban szereplő ősi törzs- és nemzetségneveket így könnnyebb is megjegyezni és szájról-szájra tovább adva évszázadokon, akár évezredeken át emlékezetben tartani. Ezért aztán nem szabad e legendákat és történeteket csupán balgatag és naív mesékként kezelni, hiszen a történeti kútfők, oklevelek meg a helynevek tanúsága is hitelességüket bizonyítja. Mert pl. a XIV-XVII. században a kisázsiai Tarszusz vidékén élő türkmének egyik fő törzse az Ulas nevet viselte, e törzsön belül egy 1469. évi összeírás szerint a Szalur nemzetség 10, a Bajandur nemzetség pedig 41 családot számlált - itt ismét emlékeztetünk a nagykunsági Olás, Zádor és Bajandor! -, vagy a XVI. században a kisázsiai Csukur-Ova vidékét meghódító Ücs-Ok ("Három Nyíl") nevű türkmen törzsszövetségnek egyik törzse szintén Ulas volt. Ugyancsak találunk Ulasokat az aleppói türkmenek között is: a Begdili törzs egyik nemzetségének szintén Ulas a neve, a Dulkadir törzsben pedig Ulas nemzetség is meg Pecsenek nemzetség is van. (Ez utóbbi megintcsak nagykunsági név: kisújszállási olvasóink rögtön felismerik benne a Pecsene és Pecsene sziget - városuk határában a Dévaványai úttól nyugatra eső, a Mária lapos és Marjalaka között fekvő határrészek - neveit.)
Az Ulas név azután Törökországban falunévként is szerepel, mégpedig elég korán: Trákiában, a Drinápoly környékén élő törökök egyik faluját 1488-ban, illetőleg 1540-ben Ulaslár ("Ulasok")-nak hívták. (E hajdani falu ma már más nevet visel.)
De Törökországban manapság is számos Ulas nevű falut találunk. Régebben talán sokkal nagyobb lehetett a számuk, mára azonban nagyon soknak megváltozott a neve. A megmaradtak közül egy-egyet Icsel, Ankara, Rodostó (Tekirdag), Tokat, Mugla, Artvin tartományokban, hármat Mardin tartományban találunk, Szivasz tartományban pedig az egyik járás székhelye viseli e nevet. Ulasli (a -li névszóképző, helységneveknek is gyakori képzője) nevű falu is több van, pl. Kodzsaeli, Nevsehir, Mardin, Gáziantep és Sziirt tartományokban egyet-egyet ismerünk, Ulaslár falu ma viszont csak kettő van, egy Bolu, egy meg Kütahja tartományban.
Az Ulas nevet - miként láthattuk - mind a történelmi források, mind pedig az eredetmondák és hősi eposzok együtt említik a Szalgur vagy Szalur névvel, Szalur falut Kisázsiában ma szintén jócskán találunk, összesen tizenhetet: hármat Antalja, kettőt-kettőt Konja, Manisza és Tokat, egyet-egyet meg Bolu, Iszparta, Csorum, Kajszeri, Csankiri, Szamszun, Jozgat és Erzindzsán tartományokban. De megvan e név a türkmeneknél is, akiknek Szalor nevű törzse egyike a legnagyobbaknak, többek között gyönyörű szőnyegeikről, de elsősorban kiváló, pompás lovairól híres. A krími tatárok egyik törzsét vagy nemzetségét is Szalgurnak hívták, erről a Krím-félsziget helynevei tanúskodnak. (A Szalgur és Szalur vagy Szalor ugyanannak a névnek az egyes török nyelvjárások szerinti változatai.) De Szalgur törzsbeliek a magyarországi kunok közt is voltak, s azok az Ulasokhoz hasonlóan szintén a mai Nagykunság területén telepedtek meg: a Karcag határában levő Zádor neve ugyanis - amely korábban Zágor-nak, illetőleg Zálgor-nak hangzott - egy régi kun Szalgur névből keletkezett. A kun törzsszövetségen belül az Ulas és a Szalgur törzseket - miként azt a kisázsiai türkmeneknél is láthattuk - erős szálak fűzték egymáshoz, valószínűleg ezért is telepedtek le közel egymáshoz a mai Nagykunság területén.
A kunoktól feltehetőleg még Közép-Ázsiában a kun (kipcsak)-úz (oguz) háborúk során elszakadt, majd Kisázsiába költözött Ulas törzsbelieknek tehát igen sok nyomát találjuk Törökországban, és kései leszármazottaik még ma is híven őrzik az egykori kun közösség hagyományait, együvétartozásának, népi műveltségének számos emlékét. Így aztán egyáltalán nincs mit csodálkoznunk azon, ha Bartók Béla, 1936. novemberének végén népdalgyűjtő úton Törökországban járván, éppen az Ulas törzshöz tartozó jürük-törökök között a magyar népdalok bizonyos típusaival meglepően egyező török népdalokat hall és jegyez le. De lássuk, mit ír erről maga Bartók Béla:
"... mindenütt oly szeretetteljes gondoskodásban volt részük, hogy igazán csak meghatottsággal gondolhatok vissza erre a kirándulásra ... Dél-Anatóliába mentünk, a szíriai határ közvetlen közelébe, mégpedig arrafelé van a jürüköknek téli tanyája.
A jürükök nomád török törzsek, télen lent tanyáznak délen, az alföldnek nevezett hegyes-dombos vidéken, nyáron pedig a Taurusz magas hegyeire vonulnak föl. Feltételeztük, hogy ilyen ősi életmódot folytató emberek jól megőrizhettek mindenféle zenei ősiséget is; ezért szemeltük ki az ő területüket az első rendszeres török népdalgyűjtés számára...
Adana város volt a központ, első két nap itt dolgoztunk, elég szép eredménnyel...
A negyedik napon végre eredeti tervünknek megfelelően a jürükök vidékére mentünk, kb. 80 km-nyire még tovább Adanától, mégpedig legelőször Oszmanije nevű nagyobb faluba. Oszmanije és néhány szomszéd falu népe az "Ulas" nevű törzshöz tartozik, ez a törzs azonban már 70 évvel ezelőtt valamilyen okból kénytelen volt letelepedni.
Délután 2-kor érkeztünk Oszmanijébe. 4-kor már kivonultunk egy parasztház udvarára. Magamban nagyon örvendeztem: végre helyszíni gyűjtés, végre egyszer parasztházba megyünk! A ház gazdája, a 70 éves Ali Bekir oglu Bekir nagyon barátságosan fogadott. Mikor kora iránt érdeklődtünk, büszkén mesélte nekem ..., hogy habár foga nincs, mégis mindent megrág és habár már 70 éves, olyan fürgén járja a hegyeket, mint a nyúl. Hamarosan kiderült, hogy ő maga is játszik hangszeren, a kemencsének nevezett ... vonós hangszeren, amin persze ősi szokás szerint gordonkaszerű fogással kell játszani, habár a hangszer csak akkora, mint a hegedű. Hangolása is olyan, mint a mi hegedűnké, csak éppen az é húr d-re hangolva. Az öreg minden szabódás nélkül, kint az udvaron rázendített egy nótára, valami régi háborús elbeszélésre ... Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. Örömömben mindjárt két teljes hengerre vettem fölé az öreg Bekirnek énekét és játékát... (Bartók ezután közli az Ulas törzsbeli öreg Bekir dalát, s utána rögtön mindjárt bemutatja a vele egyező magyar népdalt is. Megjegyzendő, hogy a magyar népdal a csallóközi Hontfüzesgyarmatról való, amely vidéken szintén tudunk kisebb kun rajok megtelepüléséről.)
Közben lement a nap - és abba kellett hagyni a munkát, amíg az öreg és házanépe meg nem vacsorált. Ti, éppen akkor volt a Ramazán böjti hónap; ilyenkor egy álló hónapon keresztül napkeltétől napnyugtáig sem enni, sem inni nem szabad az igazhívőnek - amint a Korán virágos nyelven mondja: akkor érjen véget a napi böjt, amikor a fekete fonalat a fehértől már nem lehet megkülönböztetni. Márpedig ennek a vidéknek a népe még nagyon vallásos, a falvaknak még úriformájú előljárói is szigorúan böjtölnek... A második, Bekitről hallott dallam - megint csak egy magyar dallam rokona: hisze ez már szinte megdöbbentő, gondoltam magamban. De ezt a dallamot már a ház férfiszobájában énekelte, ott, ahová asszonynak nem szabad belépnie. Később az öregnek fia is, meg más odagyűlt emberek is előállottak egy-egy nótával: az egész este szép és szeretem-munkával telt el...
Másnap ... egy közeli faluba, Csardakba kocsiztunk ...; kiderült, hogy a csardakiak is tudják az öreg Bekirnek "magyar" nótáját! Ez nagyon fontos adat, mert ez azt jelenti, hogy az a dallam még valósággal él ezen a vidéken, nem pedig valami véletlenül megőrzött ritkaság ...
... Tudományos szempontból elég értékes és érdekes megállapításokat eredményezett a gyűjtés.
Legfontosabb az, hogy a bejárt kb. 80 km átmérőjű területen egy bizonyos jellegzetes dallamtípust találtam. A 90 dallamnyi gyűjtött anyagból kb. 20 tartozik ebbe a típusba. Ennek a dallamtípusnak szerkezete meglepő rokonságot mutat a régi magyar dallamoknak ún. ereszkedő szerkezetével. Vagyis: a dallamot a legmagasabb hanggal kezdik, aztán egyre süllyednek; a dallam legmélyebb hangjára csak a dallam vége felé szállnak le...
A többi 70 dallam nem egységes jellegű, egy részükben a magyar anyagból ismert úgynevezett "változó pontozott" ritmust találtam... Még Ankarában alkalmam volt egy 13 éves középanatóliai cselédlánytól is 6 dallamot gyűjteni; feltűnő, hogy ebből a 6-ból kettőnek szerkezete és karaktere szintén bizonyos magyar, ún. 11-es dallamokra emlékeztet...
A mai Törökország területe majdnem másfélszer akkora, mint Németországé. Ekkora területről 90 dallam bizony édeskevés ahhoz, hogy belőle végleges következtetéseket vonhassunk le. Azonban az a tény, hogy már ennek a kevés anyagnak is több mint 20 %-a határozottan összefüggésbe hozható a régi magyar anyaggal, arra a reményre jogosít, hogy még sokkal több egyezést fogunk felfedezni, hamár legalább ezekre menő rendszeresen gyűjtött anyag lesz egybehordva. Nyilvánvaló, hogy ez az egyezés nem véletlen egyezés. Hiszen a jugoszlávoknál, az északi és nyugati szlávoknál, a görögöknél ilyen dallamoknak nyoma sincs; még a bolgároknál is csak szórványosan találhatók. Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen szerkezetű dallamok nagy elterjedésében eddig csakis a magyaroknál, az Erdélyben levő mezőségi és a moldvai csángók körüli románoknál, továbbá a cseremiszeknél és északi török népeknél ismeretesek, akkor egyre bizonyosabbnak látszik, hogy ezek egy régi, ezer év előtti török zenei stílus maradványai." (Népdalgyűjtés Törökországban: Bartók Béla Összegyűjtött Írásai I., Budapest, 1966; 507-517. old.)
Bartók Béla nyomdokain azóta nálunk is, Törökországban is többen elindultak, és az ő 40 évvel ezelőtti, viszonylag kevés népzenei anyag összehasonlítása alapján tett megállapításainak igazságát a mai kor zenefolkloristái dallamok ezrein és ezrein láthatják érvényesülni. Követőinek kutatásai révén ma már azt is tudjuk, hogy a magyar népzenekincsben a régi, "ezer év előtti török zenei stílus"-on kívül egy fiatalabb, újabb stílusú török réteg is van, s az idetartozó dallamokat minden bizonnyal a 730 esztendővel ezelőtt Magyarországra költözött kunok hagyták ránk örökül. Nem akármilyen kapcsolat felfedezését köszönhetjük tehát Bartók Bélának: általa rég elszakadt testvérek találtak egymásra. És túl téren és túl időn, ősi kun dalok, s egy ősi kun törzs nevének hangjai csendültek össze, mintegy 800-900 esztendő távolából, a törökországi Csukur-Ovában és a Nagykunságon: Ulas!

 

Magyar eredetű törzsek a baskíroknál

A baskír-magyar történeti kapcsolatok kérdése régóta foglalkoztatja a kutatókat. Mint ismeretes, a XI. században írt és az ősmagyarok tetteiről szóló latin nyelvű magyar krónikában azt olvashatjuk, hogy a Duna mellett fekvő keresztény Magyarországon kívül valahol keleten egy másik, pogány Magyarország is van, ahonnan egykor a hét vezér népe kiköltözvén, új hazát keresett magának. A krónika ezt a régibb, keleti hazát Ungaria Maiornak vagy Magna Hungariának nevezi. Ezt a tudósítást más történeti források is megerpsítik, amelyek némelyike még azt is megmondja, hogy hol volt az a másik, "nagy", azaz régi Magyarország. Így a IX. és X. századi mohamedán írók szerint is két Magyarország van: az egyik "északon", a volgai bolgárok országa mellett fekszik - tehát nagyjából azon a területen, ahol ma a baskírok élnek -, a másik pedig a Fekete-tenger mellékén - ez még a honfoglalás előtti vándorlás Levédia és Etelköz területe -, illetőleg a Duna vidékén, vagyis már a mai haza területén. Ugyanerről beszélnek a XIII. század első feléből való mongol, perzsa és latin történeti források is. És végül Julianus barát is a magyarság keleti származástudata, a hajdani őshazáról és az ott maradt magyarokról szóló néphagyományok, mondák és legendák, meg a belőlük táplálkozó krónikás tudósítások nyomán indult útnak 1235-ben a baskír földi magyarok felkutatására. Meg is találta őket, s velük magyarul beszélt.
A mongol kor viharai azután e magyar töredékeket szétszórták, de nyomuk mégsem veszett örökre. Egy részüket mocsar, mozsar, mozsarjan, mozserjan néven többször említik a források, eleinte az Arany Sereg, majd a Kazáni és Kaszimovi Kánság fennhatósága alá tartozó népek között, de a Volga-vidéki mescserek, mescserjakok, illetőleg a misar vagy miser tatárok népneve is egy törökké lett magyar töredéket jelöl; másik részük pedig a baskírok török népébe olvadt bele. Ez utóbbiak emlékét a baskírok eredethagyományai a mai napig szívósan őrzik, egyes törzseik és nemzetségeik ugyanis a valamikor régen nyugatra költözött "majarok", "madjarok" vagy "madijarok" népének baskír földön maradt törzseitől származtatják magukat. Bár számos más török népnek is vannak hasonló eredethagyományai - így például a kazáni tatárok, a közép-ázsiai karakalpakok, kazakok, a kaukázusi balkárok, vagy a krími tatárok egyes nemzetségei szintén magyar eredetűeknek vallják magukat, a többiek meg, mint például az özbegek, a kirgizek, a türkmenek, az anatóliai törökök stb. a magyarokat testvéreiknek tartják, illetőleg legközelebbi rokonaik közé számítják -, mégis a baskír-magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában a történeti források adatain kívül e látszólag naivnak tetsző baskír hagyományokat is komolyan kell vennünk. Hiszen a magukat magyar ("majar") származásúaknak tartó baskír törzseknek még a nevei is magyar eredetűek. A múlt század kilencvenes éveiben vette észre ugyanis jeles történetírónk, Pauler Gyula, hogy a Bíborbanszületett Konstantin görög császár által 950 körül följegyzett hét honfoglaló magyar törzs nevei közül a Gyarmat megegyezik a baskír Jurmatď, a Jenő meg a baskír Jenej törzs nevével. Németh Gyula 1930-ban megjelent, A honfoglaló magyarság kialakulása című, őstörténeti kutatásainkban máig alapvető könyvében bővebben is foglalkozott a baskír-magyar törzsnévegyezésekkel és bebizonyította, hogy Pauler egyeztetése helytál: a baskír Jurmatď, és Jenej törzsnevek filológiailag pontosan megfelelnek a magyar Gyarmat és Jenő törzsneveknek, így tehát ez az egyezés beilleszthető a magyar őstörténet forrásanyagába.
Németh Gyula 1930-ban még úgy gondolta, hogy a Bíborbanszületett Konstantin császárnál Kürt-Gyarmat összetett néven szereplő - ezért egyes vélemények szerint eredetileg talán két törzs töredékéből egyesített - törzs Gyarmat tagjának neve török, pontosabban bolgár-török eredetű, tehát bolgár-török származású maga a törzs is. Szerinte a név jelentése "fáradhatatlan" volna, s így jól beleillenék a törökség törzsnévadásának rendszerébe. Újabban Ligeti Lajos is foglalkozott e Németh Gyula ajánlotta névmagyarázattal, és azt leküzdhetetlen alak- és jelentéstani akadályokra hivatkozva elvetette, bár ő is úgy véli, hogy a Gyarmat törzsnév etimológiáját a törökben kell keresnünk. A régi magyarázat helyett azonban Ligeti Lajos sem kínál jobbat és elfogadhatóbbat, még csak újabbat sem. De török alapon nem is várhatunk mást, mert a magyar Gyarmat, illetőleg a baskír Jurmatď törzsnév nem török, hanem iráni eredetű: az Urál és a Volga vidékén a III-IV. századig uralkodott, a szkítákkal rokon, iráni nyelvű lovas nomád szarmata nép nevét őrzi. A szarmatáknak a magyar nép kialakulásában játszott jelentős suzerepét egyelőre még igen kevéssé ismerjük. Egyes törzseiknek, kisebb-nagyobb töredékeiknek a kialakuló ősmagyarsághoz való csatlakozásáról és beolvadásáról tanúskodik többek között a honfoglalók Gyarmat törzsének a neve, a magyarság embertani képének számos vonása, egykori műveltségi hatásukat pedig régészeti leletek, továbbá a magyar népi műveltségnek és a magyar nyelvnek szarmatákkal kapcsolatba hozható elemei sejtetik. E kérdések kutatása és tisztázása is tudományosságunk sürgető feladatai közé tartozik.
Bíborbanszületett Konstantin császár felsorolásában hatodikul a Jenő törzs neve áll. E nevet Jenej alakban szintén megtaláljuk a baskírok törzsrendszerében, a Jurmatď törzsnél valamivel kisebb számú törzs neveként. Németh Gyula, illetőleg Ligeti Lajos kutatásai alapján ma úgy tudjuk, hogy a Jenő egy "bizalmas, tanácsadó, miniszter" jelentésű török ďnaq méltóságnév feltett magas hangú inek párjának bolgár-török, avagy "csuvasos jellegű régi török" jenegh változatából lett törzsnévvé. E korábban tehát Jenegh-nek hangzó ősmagyar törzsnév a magyarban később szabályosan Jenő-vé, a baskírban pedig Jenej-jé változott. (Itt kell megemlítenünk, hogy a "majaroktól" vagy "madjaroktól" való származás tudata is éppen e két baskír törzs körében a legelevenebb, kettejük közül is főleg a Jurmatď törzsben, ahol a baksír néphagyományokat gyűjtő folkloristák a legtöbb ilyen jellegű mondát és legendát jegyezték fel.)
E két magyar és baskír törzsnév pontos egyezéséről a kutatók immár 80 éve tudnak, s a korábban ismert töreténeti források, krónikák adataival, Julianus útijelentésével meg a baskír eredethagyományokkal együtt elegendő alapot biztosított számukra mind szélesebb körű kutatások végzésére. Különösen az utóbbi 20 év során élénkült meg újra az érdeklődés a baskír-magyar rokonság vagy történeti, etnikai kapcsolatok iránt. Jelen írásunkban nincs terünk az azóta született, egymásnak gyakran ellentmondó történeti, néprajzi, embertani, régészeti és nyelvészeti elméletek bemutatására, most inkább a sokakat lázba hozó, újabb baskír-magyar törzsnévegyeztetéseket ismertetjük. Ilyen irányú kutatásokkal, természetesen, elsősorban a baskír és a magyar tudósok foglalkoznak. A Szovjet Tudományos Akadémia Baskír Filiáléjának kiadványaként 1962-ben jelent meg az Arheologija i etnografija Baskirii (Baskírország régészete és néprajza) című mű I. kötete. A 336-343. lapokon T. M. Garipov és R. G. Kuzeev közös "Baskiro-mad'jarszkaja" problema (A "baskír-magyar kérdés) című tanulmányát olvashatjuk, amelyben a neves baskír kutatók az eddig ismert két törzsnévegyezésen kívül még további hármat ajánlanak figyelmünkbe, szerintük a magyar törzsrendszerrel kapcsolatba hozható baskír törzs- és nemzetségneveket különféle magyarországi nevekkel - részben kun eredetű tulajdonnevekkel - vetve össze. Nem sokkal utánuk pedig Németh Gyula számolt be Magyar törzsnevek a baskíroknál című értekezésében (Nyelvtudományi Közlemények LXVIII., 35-50.) legújabb eredményeiről. Az eddigi kutatások eredményeit összefoglalva, Németh Gyula újabb három, illetőleg a Megyer törzsnévből magyarázott miser, továbbá a magyar népnév mozsar, mozsarjan stb. származékainak bevonásával összesen öt, ez ideig még ismeretlen baskír-magyar törzs- és nemzetségnév-megfelelést mutat ki. E legújabb egyeztetések azonban már meglehetősen vitathatók, s a magyar és baskír őstörténeti kutatások előbbre jutását nemhogy segítenék, hanem inkább hátráltatják. Mivel régészeink, történészeink közül néhányan esetleg hajalmosak lennének e számukra sokszor talán nagyon is kedvezőnek tetsző, de csupán látszólagos egyezéseknek feltevéseik alappilléreiként, elméleteik bizonyítékaiként való felhasználására, vegyük most sorra ezeket a tévútra csábító "közös" baskír-magyar törzs- és nemzetségneveket is.
A legújabb összehasonlító vizsgálatok szerint a honfoglaló magyarság Nyék törzsének nevét is megtalálhatjuk a baskír törzsrendszerben, amely ott az Üszergen törzs Ajuw nemzetsége Näghmän ágának nevében rejtőznék. Látszólag tökéletes a megfelelés: a Nyék régi, még tővéghangzós alakja Néki vagy Neki volt, amihez a magyar baskíroknak immár török nyelvérzéke révén könnyen járulhatott a törökségben igen gyakori -men (-man) kollektív- illetve nagyítóképző (vö. türkmen, qaraman, qoman stb.), az így keletkezett Nekimen aztán a kun-kipcsak nyelvek általános hangváltozási tendenciájának hatására Negimen, majd a szóközépi i hang kiesésével Negmen alakot vett volna fel. Ha így történt volna, nem is lenne semmi baj. Csakhogy a baskír ágnév hangalakja nem negmen, de még csak nem is Nägmän (az eredeti magyar zárt e-ből még magyarázható lenne valahogy a baskír nyílt ä is), hanem Näghmän. Ez utóbbi pedig nem más, mint az arab eredetű mohamedán Nu'man név baskír változata. Az arab név a mohamedán törökségnek csaknem minden ágában el van terjedve, szinte minden nyelvjárásban más és más alakban. Így például a baskír Näghmän-en kívül a névnek még ilyen változatait említhetjük: kazáni tatár Näghmän és Neghmän, krími tatár Nowman, nogáj Nawman, özbeg Noghman, osztmán-török Numan és Noman stb. Noha a mohamedán nevek már a XIV. században, nagyobb számban pedig a XV-XVI. században kezdenek elterjedni a baskírok körében, a viszonylag ritkábbnak számító Näghmän névre azonban csak a XVII. század elejéről vannak a legelső adataink. Ekkoriban élhetett - és semmiképpen sem korábban - az a Näghmän nevű, jómódú mohamedán baskír alu-fő is, aki népes családjának feje lévén, a később róla elnevezett ágnak alapító őse volt. Ilyenképpen a nevét viselő mai baskír ág és a honfoglaló magyar Nyék törzs között semmiféle ősi kapcsolatot nem kereshetünk.
Egy másik kísérlet szerint az ősmagyarok Keszi törzsének nevét a kutatók a baskír Tabďn törzs Kesze-Tabďn altörzse nevének Kesze előtagjával próbálják összevetni. Ez az egyeztetés is hibás, mégpedig minden szempontból. Mert ha eltekintünk is attól, hogy a Kesze előtag csupán jelzője a Tabďn törzsnévnek, még akkor is igen súlyos hang-, alak- és jelentéstani nehézségekkel kell számolnunk. A török eredetű magyar Keszi törzsnév régi alakja ugyanis Keszegh volt, ami "töredék"-et, "darab"-ot jelent. Egy ilyen alakú és jelentésű régi török névnek a baskírban csakis egy Kithek (a th-t angolosan ejtve; jobb híján jelöljük így ezt a baskír hangot) név felelhetne meg, ilyen azonban a baskír törzsrendszerben nincs. De ha volna is, az ősi baskír-magyar kapcsolatok szempontjából nem sokra mennénk vele, hiszen a régi és mai magyar kapcsolatok szempontjából nem sokra mennénk vele, hiszen a régi és mai törökségben sokfelé találunk a magyar Keszi névnek pontosan megfelelő Keszek vagy Keszäk-féle törzs- és nemzetségneveket. És ez igen természetes is, mivel a "töredék, rész, darab" jelentésű nevek egymástól függetlenül óriási területeken elterjedhetnek a rokon török népek között, anélkül, hogy az illető etnikai egységeknek a magyarsággal való szorosabb összetartozására kellene gondolnunk. Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a baskír Kesze-Tabďn név nem két különböző törzs vagy törzstöredék valamikori egyesülésének az emlékét őrzi, mint például a magyar Kürt-Gyarmat, hanem a Kesze előtag csupán jelzője az utána álló és ténylegesen törzset jelölő Tabďn-nak. A kesze ugyanis egy igen egyszerű baskír közszó, az egyéb török nyelvek "kicsi" jelentésű kicsi szavának a baskírban szabályosan változott alakú megfelelője. (Köztudomású, hogy a baskír nyelv a köztörök cs hangot sz-re, az i-t pedig e-re cserélte fel.) A Kesze-Tabďn törzsnév jelentése tehát: "Kis-Tabďn, és így semmiképpen sem tartozhat össze a honfoglaló magyarok Keszi törzsének nevével.
Ugyancsak többszörösen alaptalan a magyar Gyula névnek a baskírban Julaman ágnévvel való egyeztetése is. A Gyula a magyarban nem törzsnév, még csak nem is nemzetségnév, hanem a régi törökségnél sokfelé megvolt "fáklya" jelentésű jula, dzsula méltóságnév, illetve abból keletkezett személynév. E méltóságnév a kazároknál, majd a magyaroknál és a bolgároknál is a szakrális kündü mellett ténylegesen uralkodó fejedelem címe volt. A jula, dzsula méltóságnevet - ha itt-ott kissé más funkcióban is - a törökség csaknem minden ágában megtaláljuk, de nemcsak méltóságnévként, hanem személynévként, sőt kisebb-nagyobb törzsek és nemzetségek neveiként is. Így az sem lehetetlen, hogy valamikor a magyarságnak is volt Gyula nevű nemzetsége, bár erre nincsenek adataink. A magyar gyulának ugyan volt "népe", katonai kísérete, és ezek még törzs- vagy nemzetségszerű alakulatokat is képezhettek, a baskír-magyar történeti kapcsolatok szempontjából azonban mindez keveset számít. De ha lett volna is egy honfoglaló magyar Gyula nevű törzs, a baskírok Mengle törzse Ilekej-Mengle nemzetéségnek Julaman ágával akkor sem hozhatnánk kapcsolatba. Mert az illető baskír ágnév nem a jula "fáklya" szó -man képzős származéka - tehát nem azt jelenti, hogy "(a) Jula (fejedelem törzse)" -, hanem a baskír jul "út" és aman "egészséges, ép" szavak összetételéből keletkezett kéttagú személynév, amiből aztán ágnév lett, miként azt a Näghmän név tárgyalásakor is láthattuk. Így hívták a baskír ág alapító ősét, aki - a név legkorábbi előfordulásából ítélve - csak mindössze 7 emberöltővel ezelőtt élt. Egyébként Julaman, illetőleg Jolaman, Dzsolaman, Dzsulaman személynevekkel és e személynevekből eredető törzs- és nemzetségnevekkel a törökségben, különösen a közép-ázsiai karakalpakok, kazakok, özbegek és kirgizek körében sűrűn találkozunk, mégsem gondolhatjuk, hogy azokat ősi, vérségi szálak fűznék a magyar Gyula névhez, vagy akár a baskír Julamanhoz is.
A magyar népnév mocsar, mozsar, mozsarjan stb. alakjai régi orosz oklevelekben ugyan többször is előfordulnak, mégpedig gyakran éppen a baskírokkal együtt említvén, de arra semmi adatunk sincsen, hogy a baskír törzsrendszerben volna egy, a magyar népnévből eredeztethető nevű törzs, nemzetség vagy ág. Viszont az ősmagyar Megyer törzs emlékét őrzi a miser tatárok neve, akiknek egy csoportja a baskírokhoz csatlakozott, és éppen a magyar eredetű nevet viselő Jurmatď törzshöz, ezért annak egyik nemzetségét ma Miser-Jurmatďnak hívják. E miserek azonban meglehetősen kései jövevények a baskíroknál, és így nevüket sem tárgyalhatjuk együtt a korai baskír-magyar etnikai és történeti kapcsolatok kutatásában forrásértékű Gyarmat és Jenő, illetve Jurmatď és Jenej törzsnevekkel.
Az itt elmondottak után még mindig felmerülhet a kérdés, vajon nem számolhatunk-e mégis a hajdani Magna Hungaria területén, a mai baskírok között a Jurmatďn és a Jenejen kívül még más magyar eredetű törzsek és nemzetségek töredékeivel is? Erre a választ a jövő kutatásai adják majd meg. Különös gondot kell fordítanunk a baskírok történelme, településtörténete, régészeti emlékei, néprajza, nyelve tanulmányozására, hogy az egykor oly erős baskír-magyar kapcsolatoknak mára kissé elhalványodott nyomait megtalálva, a magyarság hajdani életéről és történelméről további megbízható adatokat, hiteles értesüléseket szerezzünk.

 

A Hantos-széki kunok

Fejér megye alföldje földrajzilag szorosan kapcsolódik a Nagyalföldhöz, annak a Dunától nyugatra való szerves folytatása. De ugyanilyen szoros kapcsolat fűzi össze e két tájat történetileg is. Ezen a földrajzi szempontból egységes területen, a Tiszántúl, a Tisza-Duna köze és a Fejér megyei Mezőföld egykor fejedelmi, illetőleg királyi birtokain települtek meg a tatár seregek elvonulása után a Balkánról visszahívott kunok, még korábban pedig a besenyők egy részének is e vidékeken, a tiszántúli Kemej megyében, továbbá a Székesfehérvártól délkeletre és Csepel szigetétől délnyugatra a Duna és a Sárvíz között fekvő homokos síkságon jelöltek ki szállásterületet az Árpádházi királyok.
A magyarországi besenyőknek talán az egyik legsűrűbben lakott telepe éppen Fejér megyének ezen a részén, illetőleg a Tolna megyébe átnyúló szomszédos területen volt, ahol egészen a XIV. század derekáig az ún. 'besenyő ispánság' virágzott. Ekkor - 1352-ben - vette fel őket ugyanis, saját kérésükre, Nagy Lajos király az országos nemesek sorába, és attól fogva a Fejér megyei ispán fennhatósága alá tartozva elveszítették korábbi autonómiájukat. Noha továbbra is zárt egységben éltek Nádasladánytól a megye déli határáig húzódó kb. 25, egymással többnyire összefüggő, szomszédos szálláson és faluban, idők múltán azonban nem tudták megőrizni népi különállásukat.1 Éppen a besenyő autonómia megszűnte körüli időkben van kialakulóban testvérnépüknek, a kunoknak szabad kerülete, a Hontos (vagy Hantos)-szék. Valószínűnek tartjuk, hogy sokan felkerekedtek és odahagyták függetlenségétől megfosztott szállásaikat, hogy a szomszédos kun szék lakóinak kiváltságaiban részesüljenek. Nagyrészüket azonban az oszmán-török hadak felvonulásai szórták szét, amelyek lakhelyeiket felperzselve csaknem az egész besenyő lakosságot ideiglenesen földönfutóvá tették. A hódoltság után pedig, bár sokan visszatértek elhagyni kényszerült szülőföldjükre, jórészük örökre más tájakon lelt magának új hazát.2
Fejér megyének a hajdani besenyő ispánságtól északra-északkeletre fekvő területére, feltehetően csak a XIV. század első felében, egy újabb nagy lovasnomád pásztornépnek, a mongolok hódítása elől kitérő kunoknak telepítették le egyes nemzetségeit. E terület teljesen független volt Fejér megyétől és a nemzetségi alapokból kialakult alföldi 5 kun és 1 jász székhez tartozó kiváltságos kun területet képezett. Mielőtt azonban a Magyarországra költözött, illetőleg a Fejér megyében, Hontos-székben lakó kunokról bővebben szólnánk, tekintsük át kialakulásuk, őstörténetük főbb szakaszait.
A tatárjárás előtti időkben az Aldunától a Káspi-tengerig, koronként pedig egészen az Irtisig húzódó hatalmas területen élő és uralkodó kun népkonglomerátum, természetesen, nem volt egységes. Történetük is az eurázsiai füves pusztaságok állattenyésztő nomád népeitől ismert módon állandóan újjáalakuló, majd megint széteső, hol óriásira duzzadó-egyesülő, hol meg újra meggyengülő törzsszövetségek egymásutánjából áll. E kun törzsszövetségek nevei is az egyes korokban és a különböző forrásokban más-más alakban maradtak ránk. Belőlük a kunok - illetve bizonyos részük, legalábbis a névadó törzseik - eredetére következtethetünk. A "Kun Pusztaság" (Dašt-i Qipčaq) egykori urainak főleg csak a nyugatabbra élő törzseit tarthatjuk tulajdonképpeni kunoknak, akiknek saját maguk használta neve a török-tatár quw ~ qu 'falb, gelblich, bleich' szóból származó qun, quman ~ qoman, illetőleg az ezekből tovább képzett qundur, qumandur, qomandur volt. A nyugati források java részében is vagy ezeken a neveken említik őket, amit a bizánci írók komanoi ~ koymanoi a latin források Comani ~ Cumani neve, a magyar kun, a román coman, coman név, továbbá a magyarországi Kuman, Komán, Komony stb. személynevek és a komondor szó, valamint a romániai Coman, Comandaresti stb. személy- és helynevek, illetőleg a bolgár nyelv kuman népneve, a bolgár és szerb területen előforduló Kumanovo nevek bizonyítanak, vagy pedig a szintén 'fakó, világos stb.' jelentésű örmény xartes, orosz polovec és német Falben nevek.3 De ugyancsak hasonló jelentésű a kunok másik összetevőjének a sarď-knak a neve ('sárga, szőke') is. A kunok neve volt a qďpčaq név is, mint az egyik fő komponensük népneve, amely korábban inkább csak keleten volt ismert, a tatárjárás után azonban nyugaton is általánosan használttá vált. Ennek az volt az oka, hogy a kunok qďpčaq eredetű törzsei a tatárjárás előtt főleg csak a keletibb részeit lakták a 'Kun Pusztaság'-nak, és onnan csak a nyugatabbra élő qomandur-ok Magyarországra és a Balkánra költözte után jönnek el, részben azok korábbi szállásaik helyére. 4
A kunok vándorlását megelőző időkben egyik feltehető komponensük, a qun vagy qun nép, a Hoangho nagy kanyarjától kelet felé élt. A sárga-ujgurokat legyőzve elfoglalták azok országát és népük nagy részét is magukhoz csatolták. Ekkor tűnt fel először a kunok sarď neve (Marwavi-nál). A X. század második felében azonban a Pikingtől északnyugatra birodalmat alapított qitay-ok és a szomszédos qay-ok nyugat felé szorították az újonnan egyesült qun-sarď népet, akik a dzsungáriai kapun keresztül az oguzok és karlukok földjére vonultak. Az oguzok egy részét maguk előtt továbbűzve 1020 körül a Szír-Darjától keletre kapcsolatba kerültek harmadik fő összetevőjükkel, a qďpčaq-okkal. A qun, sarď és qďpčaq egyesülés után tűnik csak fel a forrásokban a quman, qoman név, s ettől kezdve a kunokat mind gyakrabban említik e néven. 5
A kunok az 1040-es évek körül nyugatra szorították az úzokat, majd 1055-ben elérték az orosz fejedelemségek déli határát. A harcok azonban csak 1061-ben kezdődtek meg. Vszevolod nagyfejedelmet legyőzve csaknem két évszázadnyi időre meghatározták Kelet-Európa füvespuszta területeinek sorsát, mivel ettől az időtől fogva a kunok az orosz fejedelmeken aratott győzelmeikből, az orosz városok feldúlásából és kifosztásából éltek. 1068-ban legyőzték az ellenük szövetkezett három orosz fejedelmet, 1071-ben pedig már a Kievi Fejedelemség határainál portyáztak. Ekkoriban szállták meg az úzok szállásahelyeit is, ezáltal szabaddá téve az utat a Kárpátok és a Balkán felé. 1078-ban Drinápolyt, 1087-ben pedig Trákiát támadták a bizánci birodalom északi részén letelepített besenyők szövetségében, 1091-ben viszont Alexios Komnenos császár az ő segítségüket vette igénybe a Konstantinápolyt fenyegető besenyő veszély elhárítására. Ekkoriban törtek be Magyarországra is, az erdélyi szorosokon keresztül. 1096-ban és 1109-1114 között újra a bizánci birodalom ellen folytattak harcokat, de az orosz fejedelemségeket is állandóan háborgatták, majd azokon keresztültörve Lengyelországot is megtámadták.
A XII. század elején az oroszok ellentámadásba mentek át. 1103-ban az orosz fejedelmek egyesült hadai súlyos vereséget mértek a kunokra, s visszaszorították őket átmenetileg egészen a Don és Donyec vidékére, illetőleg a Duna melléki síkságra, ezáltal éket verve közéjük és gyors újraegyesülésüket megakadályozva. 1152-ben azonban újra elérték keleten a Dnyepert és 1178, 1190, 1192-ben már ismét együtt harcoltak az orosz fejedelemségek ellen, többnyire sikeresen, mivel az oroszok belső háborúik és a trónviszályok miatt nem képviseltek nagy erőt. A kunok új erőre kapását azonban valószínűleg az is segítette, hogy kelet felől jelentős qďpčaq népcsoportok csatlakoztak hozzájuk. Ekkoriban kezdett a kunok qďpčaq neve nyugaton is ismertté válni. E jelentős megerősödésük folytán győzelmes hadjárataik tovább folytatódtak, mind az orosz fejedelemségek ellen, mind pedig a Balkánon. A Balkánon különösen nagy szerepet játszottak az 1185 és 1237 közötti időszakban, amikoris Asen az ő segítségükkel vívta ki a II. Bolgár Birodalom függetlenségét, majd annak a konstantinápolyi latin császárság elleni harcaiban is tevékeny részt vállaltak a későbbiek során.
Az oroszokkal folytatott harcaik a XIII. század elején új lendületet vettek, 1203-ban rövid időre Kievet is elfoglalták. 1219-ben viszont az oroszok szövetségesei, s nagy részük volt Halicsnak a magyaroktól való visszafoglalásában is. 1222-ben azonban a mongol seregek átkeltek a Kaukázuson, és az orosz fejedelmek szövetségét is igénybe véve harcoltak a kunok ellen. Később az oroszok már a kunok szövetségeseiként a mongolok ellen fordultak. 1223. május 31-én azonban az egyesült kun-orosz hadak nagy vereséget szenvedtek a mongoloktól. A Dašt-i Qipčaq Volgán-túli része Dzsingisz kán legidősebb fiának, Dzsocsinak a kezébe került. A legyőzött kunok nyugat felé menekültek. 1238 és 1239-ben a mongolok rövid idő alatt az orosz fejedelemségek területét egészen az erdős vidékekig elfoglalták, majd a Dnyeper és a Don közötti kunok meghódítására indultak, akik azonban Köten kánjuk (e név máig fennmaradt magyarországi alakja Kötöny) vezetésével Magyarországra kérték bebocsátásukat. IV. Béla 1239 őszén befogadta őket az országba. A már három évszázada megtelepült magyarság és az újonnan érkezett nomád állattartó kunok között mindennapos volt a viszálykodás. 1241 márciusában a mongol hadak már Pest alá érkeztek, amikor nagy gyorsan az a hír terjedt el, hogy a kunok a tatárok kémei, felderítő csapatai. Amikor egy mongol portyázó-felderítő csapaton rajtaütve Frigyes osztrák herceg foglyokat ejtett, akik között kunok is voltak, a jó ideje felizgatott és a kunok ellen lázított tömeg bebizonyosodva látta a kunok áruló, kém voltát, és meggyilkolta fejedelmüket, Köten kánt. Ekkor a kunok fejedelmük vérét megbosszulva elhagyták az országot, az útjukba eső magyar lakosságot irtva, pusztítva. A tatárjárás után azonban a meggyérült lakosságú országnak ismét szüksége volt rájuk, ezért IV. Béla visszahívta őket a Balkánról. A betelepedett kunoknak hat törzsük6 volt, illetőleg hat vezető törzshöz tartozó kisebb-nagyobb töredékek alkották népük zömét, 7 a törzsnevek a következők: Borcsól (Borchol, Borchovl), Olás (Olas, Olaas), Csertán (Chertan), Kól vagy Kór (Kool, Korr), Iloncsuk (Ilunchuck) és Köncsög (Kuncheg). E törzsek egyikének-másikának a keleti forrásokban és az orosz évkönyvekben is fennmaradt a neve. Az egykor hatalmas déloroszországi kun törzsszövetségnek csak egy része költözött be Magyarországra, illetőleg a Balkánra, Olténiába, nagyobb részük a déloroszországi területeken maradt, jórészt az ő utódaik az ott élő kipcsak-török népek, más részük pedig eloroszosodván a kozákság kialakításában játszott nagy szerepet.
A kunok a meggyérült lakosságú országban igen nagy erőt jelentettek, Magyarországnak csaknem harmada volt a birtokukban. Különösen katonai szempontból voltak jelentősek, IV. Béla, V. István, IV. (Kun) László, III. András, Majd Károly Róbert és Nagy Lajos igyekeztek lehetőleg minél jobban a kun haderőre támaszkodni, sőt az is előfordult nem egyszer, hogy a magyar király egyedül a kunok könnyűlovasságában bízhatott. E fontos szerepüknek köszönhető, hogy nomád életmódjukat bejövetelük után még olyan sokáig nem tudták őrizni, nomád hadviselédi módjukat ugyanis csakis nomád társadalmi berendezkedésük mellett gyakorolhatták, s jó ideig a királyok főként csak ezt várták tőlük. Noha befogadásuk fő feltétele a kereszténység felvétele és az állandó letelepedés volt, egyik sem ment simán és azonnal. A katolikus hitre térítés, különösen pedig az egyházi adóztatás annyi ellenkezést váltott ki belőlük, hogy még névleg sem sokan lettek keresztényekké, sőt, talán ennek tudható be, hogy a reformációnak már a kezdetén valamennyien kálvinistákká lettek.8 Végleges megtelepedésük is nagyon lassan következett be. Bár feudalizálódásuk már a XIV. század derekán megindult, állandó jellegű településeik csak a XV. század első felében kezdtek kialakulni a korábbi téli szállásokból. Az egyes kun törzsek, illetőleg nemzetségek egy-egy körzetben letelepedett csoportjai alkották később a székeket, úgyhogy a hat kun törzsnek megfelelően idők múltán hat kun és egy jász szék alakult: Zenthelt-szék, Kolbáz-szék, Halas-szék, Mizse-szék, Kecskemét-szék, Hontos-szék, illetőleg a jász Berény-szék. 9
E kun székek egyike, a Hontos vagy Hantos-szék, Fejér megyében feküdt, a besenyők földjének szomszédságában, attól északi-északkeleti irányban és többé-kevésbé azonos nagyságú területen.
A kunok Fejér megyei szereplésének még semmi nyomát nem találjuk a bejövetelük körüli időkből származó eddig ismert oklevelekben, így az 1279. évi, a kun kiváltságokat először rögzítő, nevezetes oklevél sem szól arról, hogy a kunoknak a Duna jobbpartjánál is lennének települési területeik.10 A kunok ottlakását - korábbi adat nem lévén erre vonatkozóan - csak a XIV. századtól fogva tudjuk bizonyítani, annak is a végéről, 1399-ből származik - Györffy György szerint - a legelső adat.11 Károly János viszont úgy tartja, hogy a határozottan Fejér megyei kunokról szóló legelső oklevél "a budai káptalan 1407. május 17-én kelt levele, melyben Buthemer, jakabszállási kun kapitány unokái, Péter és János részére Lajos király 1343., Tamás vajda 1343. és Miklós nádor 1343. évben kelt és öregatyjukra, Buthemerre vonatkozó oklevelet átírja".12 Ha ebben az oklevélben szereplő helynév valóban a később Hontos-szék néven ismert kun kerület egyik szállására vonatkozik - és nem a Tisza-Duna közi azonos nevű helyiséggel kapcsolatos -, akkor az oklevélből kiderült, hogy Buthemer valószínűleg a XIV. század elején született, illetőleg az 1340-es évek táján már az illető szállásnak kapitánya volt. Bár nincsenek rá okleveles bizonyítékaink, egyes vélemények szerint Hontos-szék területére valószínűleg a XIII. század végén jártak át a kunok legeltetni a mai Kiskunságból.13
A Fejér megyei kunok birtokának székké alakulására a XV. század elejéről, tehát igen korai időkből vannak adataink. 1417-ben nevezte ki ugyanis a temesi főispán, Zsigmond király jóváhagyásával, Toman Jakabot H o n t o s - s z é k i kapitánynak, mivel a korábbi kapitánynak, Gálnak, nem voltak örökösei. Az 1419. okt. 12-én kelt oklevél pedig már az új kapitány, Toman Jakab, ellen tett panaszok elintézéséről szól, megerősítve őt Hontos-szék kapitányságában (... Capitaneus Comanorum nostrorum Sedis Hontos...).14 Ezen oklevelek tudósítanak bennünket először a már ismert Hontoson (Honthos-eghaza) és Jakabszálláson kívül a következő kun szállások neveiről is: Karachonmiklosszállasa, Wyzallas, Baydamerzallasa, Kelpolkarth (Kelpelkuarth), Sarasd, Thobalizentpeter, Chabak, Iwankateleky, Dioltapalzaallasa (Gyolchpalzallasa).
Az állandó megtelepedés és a kereszténység felvétele nehezen ment a Hontos-széki kunok körében is. A -szállás, -szállása utótagú helynevek feltehetően csak a XV. század első negyedétől jelölnek már olyan falukat is, amelyeknek lakói - még jó ideig valószínűleg csak télen - állandó házakban laktak. A templomokat is e téli szállásokon építette fel az egyház. Az előbb említett 1419. évi oklevélből megtudjuk, hogy akkoriban már négy Hontos-széki szállásnak volt temploma, úgymint Hontos-egyházának, Újszállásnak, Kelpolkarthnak és Csabakszállásának. A templomok száma azonban nem nagyon szaporodott a későbbiek során sem, mert még 40 év múltán is csak az imént említett szállásokon volt templom, illetve eggyel kevesebb helyen, legalábbis az oklevél a templomos helyek felsorolásakor kihagyta Csabakszállása nevét.15 Hogy mennyire keveseket ért a kereszténység szele, bizonyítja azaz 1473. jún. 6-án kelt oklevél is, amelyben Mátyás király kitüntet egy akkoriban nyilván ritkaságszámba menő kun embert, a Kajtorszállásán lakó Kun Mihályt, őt és örököseit örökre felmentve minden taksa, adózás, királyi bérfizetés és szolgálat teljesítése alól, amiért a Pálos-rendet többrendbeli szolgálataival segítette. 16
A Hontos-széki kunok a XV. század végére már gazdasági téren is egyre jobban kezdtek megerősödni. Erről tanúskodik az az 1481-ben kiadott királyi szabadalomlevél is, amelyben Mátyás király engedélyezte és jóváhagyta, hogy a Fejér megyében fekvő Jakabszállása nevű kun szállás - a szabad királyi városok és birtokok módjára - évente háromszor országos vásárt, minden hét csütörtökjén pedig hetivásárt tartson.17
A fokozatos, egyre szebb reményekkel kecsegtető fejlődés azonban egyszerre véget ért a mohácsi csatavesztést követő időkben. Az oszmán-török hadak útja Fejér megye alföldjén vezetett keresztül, s e felvonulások során, előbb vagy utóbb, csaknem valamennyi kun szállás elpusztult. Egy birtokper folytán kiadott oklevélből úgy értesülünk, hogy a kunok két Hontos-széki szállását, Hontost és Ivánkatelekét, 1537-ben már az oszmán-török seregek teljesen elpusztították.18 Amit a török meghagyott, tönkretette és elpusztította azt János király. Az I. Ferdinánd mellől az ő pártjára állt Lechkei Sulyok György pécsi püspököt 1537-ben úgy jutalmazta meg, hogy "... neki, a püspöknek, valamint Lechkei Sulyok István és Balázsnak eddigi és jövendő hű szolgálataiért a Hontos-széknek nevezett királyi hét kun helységet, jelesen: Előszállást, Karácsonszállást, Újszállást, Jakabszállást, Sárosdot, Kajtort és Perkátát, melyek Fejér megyei Solt-székben feküsznek minden tartozékaikkal odaadományozta, hogy ők és örököseik bírhassák mindaddig, míg ő. ti. János király vagy utódai ezek helyett másutt kétszáz benépesített jobbágytelket adományozhatni fog, magára vállalván, hogy nevezett adományosokat úgy a kun, mint ezek helyett adandó más birtokokban bármely megtámadó ellen meg fogja védeni."19 A királynak ez a cselekedete merőben ellenkezett az országos törvényekkel, miszerint a kiváltságos kun és jász területeket nem lehetett, nem volt szabad idegeneknek eladományozni. A kunok ügyét főbírájuk, a nádor sem tudta megvédeni, mivel a nádori szék ez idő tájt, 1523 óta betöltetlen maradt. Hogy miért vetemedett János király a tettére, - Károly János szerint - annak az volt a fő oka, hogy a Hantos-széki kunok a belviszályok idején Ferdinándhoz csatlakoztak. Talán még az is közrejátszott az eladományozásban, hogy az oszmán-török hadak pusztításai, az állandó harcok során valószínűleg nagyon megcsappanhatott a kunok száma, jó részük elmenekült a Tisza-Duna közti, tiszántúi kun székekbe, vagy más, a törököktől egyelőre még megkímélt területekre, s ezért szállásaik üresen maradván azok János király szemében nem számítottak emberi településeknek.20 Ezzel az adományozással tehát örökre megpecsételődött az egykori kun Hantos-szék sorsa, megszűnt szabad kiváltságos kun szék lenni, és elszakadt a vele eddig minden tekintetben szorosan összefüggő alföldi kun székektől, úgyhogy a későbbiek során az oklevelekben már sohasem fordul elő Hontos-széknek, mint kun területnek a neve. Megmaradt lakosai is igyekeztek másutt, lehetőleg a szomszédos, még kun kiváltságaikban megmaradt Kecskemét-, Halas-, Mizse-székben, illetőleg a tisztántúli Kolbáz-székben megtelepedni.21 Elpusztult vagy eladományozott szállásaik idők múltán vagy idegenekkel népesültek be, vagy pedig pusztán maradtak. A másünnen jött lakosság aztán új neveket adott e szállásoknak, ezáltal a régi helynevek egy része lassanként teljesen feledésbe merült. De a nagyobb szállások nevei máig fentmaradtak, s ma is kisebb-nagyobb községeket jelölnek, ilyen községek: Előszállás, Nagykarácsony, Újszállás (mai nevén: Mezőfalva), Hantos, Perkáta, Sárosd, vagy pedig csupán határrészek neveiként ismeretesek. A régi Kajtorszállás ma Kajtorpuszta néven Aba nagyközség határában fekszik, Jakabszállás nevét pedig a Sárosd határában elterülő Jakabszállás-puszta határnév őrzi.22 A neve sem él azonban már a hajdani Bajdamérszállás, Beszterceszállás, Csabakszállás, Gyolcsapálszállás, Ivánkateleke, Tobaliszentpéter kun szállásoknak. Ezeknek a neveknek egyikére-másikára egy alapos helynévgyűjtés során esetleg még rábukkanhatnánk, bár a kun kontinuitás megszűntével a pusztán maradt szálláson nevei is valószínűleg örökre feledésbe merültek.
A Hantos-széki kunok történetének számos tisztázatlan problémája van. Ezek közé tartozik annak megállapítása is, hogy e Fejér megyébe költözött kunok melyik törzsnek, illetve nemzetségnek voltak a tagjai. Ha az 1407. évi oklevélben szereplő Buthemer ( ... de genere Ilunchuck) a Hontos-széki Jakabszállásnak volt a kapitánya, és nem a Tisza-Duna közinek, akkor ebből arra következtethetünk, hogy a Fejér megyei kunok - legalábbis egy részük - az Iloncsuk (Ilunchuck) törzshöz tartozott, természetesen azt is feltételezve, hogy az Iloncsuk törzs-, illetve nemzetségnév volt.23 Györffy György úgy véli, hogy a későbbi Hantos-széki kunok eredetileg, a beköltözés idején, nem ülték meg a Dunától nyugatra fekvő homokos síkságot, hanem csak később költöztek át oda a mai Kiskunságból. Ottlakásukat is csak egy XIV. század végéről származó oklevél bizonyítja először, ami később jövevény voltuk mellett tanúskodik. De Tisza-Duna közti eredetük mellett szólana az is, hogy 1517-ben a Hantos-széki szállások között szerepel Beztherzallasa, s e név egyeredetűnek látszik a Szabadszállás és Kunszentmiklós között fekvő Bösztör pusztával (egykori nevén: Beztherhaza), és így a Hantos-széki Beszter az eredetibb, Tisza-Duna közi szálláshely egy maradványa lenne.24
A Hantos-széki kunok nyelvéről alig tudunk valamit. Nyelvemlékeinknek csak a rájuk vonatkozó oklevelekben fennmaradt igen kis számú kun eredetű személy- és helyneveiket tarthatjuk, melyeknek számát, sajnos újabb gyűjtéssel sem növelhetjük. Pedig az országban sokfelé előforduló, közelebbről meg nem határozható, de feltehetően kun eredetű, azaz kipcsakos jellegű családnevek viselőinek egy részét is a Hontos-széki kunok leszármazottainak kell gondolnunk. A csupán oklevelekben ránkmaradt Hontos-széki kun személy- és helynevek arról tanúskodnak, hogy a Fejér megyei kunok nyelve azonos volt az alföldi kunokéval, esetleg csak nyelvjárásilag különbözött attól. Az alábbiakban e roppant becses, de sajnos igen csekélyszámú kun nyelvmaradványokat mutatjuk be.
ALAGAZ: 1537-ben említi egy határperrel kapcsolatos oklevél a Hontos-széki Jakabszállásról való Alagaz Imrét (... Emericum Alagaz de ... Jakabzalas)25 E név eredeti Ala-qaz-nak hangzott, amelynek jelentése: 'Tarka-lúd' (gúnár). A szóközépi, intervokálikus helyzetben álló eredeti q-nak g-vé zöngülését egyaránt magyarázhatjuk kun és magyar hangtani alapon, esetünkben azonban valószínűnek tartjuk, hogy e nevet már kunul is Alagaz-nak ejtették.
BAYDAMER: E nevet Baydamerzallasa alakban említi egy 1419-ből való oklevél. A szállásnév személynévi eredetű és egy Bay-temir (vagy Bay-demir) nevű kun főember nevére megy vissza. Jelentése: 'Úr-vas'.26 Szerintünk a név eredetileg Baytemir-nek hangzott, s csak az oklevélíró - aki nyilván nem tudott kunul - hanyagságának köszönhető a más vonatkozásban is hibás lejegyzés.
BEZTHER: Szállásnév 1517-ből, az oklevélben Berztherzallasa alakban szerepel, szintén személynévi eredetű. A kun szálláskapitány neve Rásonyi László szerint az 'undort kelteni' jelentésű igen imperativusza,27 mely ige többek közt a kazáni tatárban is megvan, bezdir alakban.
BUTHEMER: A már említett kérdéses jakabszállási kapitány neve (... Buthemer de Jakabszállása...). Rásonyi László szerint e név a büt- 'geboren werden, wachsen' igen impossibilitivuma volna,28 szerintünk azonban a Baydamérszállása helynévben is fennmaradt Baytemir névre megy vissza, s ismét az oklevél-író hibás lejegyzésének tulajdonítható inkább a torzítás, mintsem a kun ejtésnek.
CHABAK: Csak mint szállásnév maradt fenn (decensus Chabak), személynévi eredete azonban kétségtelen. A névnek a Chabak-on kívül Chabok, Chobak alakváltozatai is vannak.29 Megfelelői az egész török nyelvterületen el vannak terjedve. A szó kun hangalakja čabaq volt, amely egy halfajta neve.30
DIOLTA, GYOLCHA: Személynévként is, meg helynévként is megtaláljuk okleveleinkben (Benedictus Gyolcha; Gyolchapalzallasa). E név a kun jolči 'utas' szóra megy vissza.31
ILUNCHUK: Az 1343-ból való oklevél Buthemer ispánt, a kunok Ilunchuck nemzetségéből valónak mondja (... Buthemer de genere Ilunchuck...). E név - Rásonyi László szerint - az ďlan 'kígyó' szó - čuq kicsinyítő-képzős származéka.32
KAYTHOR: A szintén személynévi eredetű Kaythorzallasa descensus-név máig fentmaradt az Aba község határában fekvő Bodakajtor és Fiáthkajtor határrészek nevében. A név eredeti kun alakja Qaytďr, vagy Qaytar lehetett, aminek jelentése: 'Visszatérő, Aki visszatér'.33
THOMAN: Az egyik legnagyobb Hontos-széki kapitány családi neve, melyet ahány oklevél, annyiféle alakban találunk, sőt ugyanazon oklevélben is hol így, hol úgy van írva, (Thoman, Thoban, Thobay, Thobai, Thaban). A név eredetileg Tumannak hangzott, amelynek jelentése: 'köd'.34
Már említettük, hogy az oszmán-törökök elleni harcok vérzivataros esztendeiben a Hantos-széki kunok is hontalanokká, földönfutókká lettek. A vészek elmúltával sem térhettek azonban haza, mert a hajdan privilegiális Hantos-széki Kunság idegen birtokosok kezére került. Így aztán csaknem mindannyian másfele, lehetőleg nem jobbágyfalvakban, hanem szintén kiváltságos területeken kerestek maguknak új hazát. Sokakat közülük a szomszédos Tisza-Duna közi, meg a tiszántúli kunnak megmaradt székek fogadtak be, ahol e hazátlan menekültek nagy örömmel és szívesen is telepedtek le, osztozva az ottani kunok sorsában, örömében, bánatában. Új környezetükben egykori szálláshelyeikről nevezték el őket, s e család- vagy ragadványnevek egyike-másika ma is él.35 Különösen sok Hontos-széki származásra utaló családnévnek kell lennie a felsőkiskunsági kunok körében, akik mindig is intenzívebb kapcsolatokat tarthattak fent Fejér megyei testvéreikkel, mint a távolabb eső területeken élő kunok.*


Jegyzetek

1. "A Fejér megyei besenyők és kunok" címen 1969. májusában elhangzott előadásunktól eltérően ezen a helyen nem foglalkozunk a besenyők történetével és Fejér megyei szereplésével, erről a magyarországi besenyőkről írandó, előkészületben levő nagyobb munkánkban kívánunk részletesen szólni.
2. Az egyes Fejér megyei, egykori besenyők alapította helységekben még ma is élő besenyő származástudat valószínűleg a hódoltság után hazatelepült besenyő családok révén alakult ki és hagyományozódott napjainkig.
3. J. NÉMETH: Die Volksnamen quman und qun: KCsA. III, 95-109.
4. A magyarországi kunok között is voltak azonban már bizonyos qďpčaq töredékek, a kunmadarasi Eszenyi K. (Kopcsog) és karcagi K. T. Kovács (Kapcsog Tojásos) családok elő-, illetve ragadványnevében alighanem a qďpčaq népnév rejtezik.
5. CZEGLÉDY K.: A kunok eredetéről: MNy. XLV. 43-50.
6. Általában hét kun törzsről, ill. nemzetségről szokás beszélni, ami onnan van, hogy a kunok hat törzséhez hozzá szokták számolni a hozzájuk csatlakozott és vezetésük alatt Magyarországra bejött jászok népét is, azokat egy törzsnek véve.
7. V.ö. GYÖRFFY GY.: A kunok feudalizálódása: In: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a XIV. században. (Szerkesztette: Székely György, Bp. 1953) 248-250.
8. GYÖRFFY I.: A kunok megtérése. Prot. Szemle 34 (1925) 669-681.
9. V.ö. GYÖRFFY GY.: op. cit. 272-275.
10. GYÁRFÁS I.: A jász-kunok története II. 439-440.
11. V.ö. GYÖRFFY Gy.: op. cit. 275., ahol a 219. lapalji jegyzetben ezen adat kiadási helye is meg van adva: KÁROLY J.: Fejér vármegye története. V. 304-5.
12. KÁROLY J.: op. cit. I (Székesfejérvár 1896) 190. Az oklevél kiadva: GYÁRFÁS I.: op. cit. III. 552-553.
13. V.ö. Fejér vármegye: Magyar városok és vármegyék monográfiája. 23 (Cegléd 1937) 98.
14. V.ö. KÁROLY J.: op. cit. 191-192.; GYÁRFÁS I.: op. cit. III. 565-568.
15. Az 1455. május 20-án kelt oklevél kiadva: GYÁRFÁS I.: op. cit. III. 631.
16. GYÁRFÁS I.: op. cit. III. 673., továbbá v. ö. az 1484. június 29-i oklevéllel (GYÁRFÁS I.: op. cit. III. 683-684), amelyben Mátyás király megerősíti a kajtorszállási Kun Mihálynak korábban, 1473-ban hozott adózás stb. alóli felmentését.
17. GYÁRFÁS I.: op. cit. III. 682-683.
18. GYÁRFÁS I.: op. cit. III. 766.
19. V.ö. KÁROLY J.: op. cit. 199.; GYÁRFÁS I.: op. cit. III. 767-768.
20. V.ö. KÁROLY J.: op. cit. 200.
21. A menekültek elsősorban a Tisza-Duna köze felé vették útjukat, mivel az ottani kun székekkel már korábban is szorosabb kapcsolataik voltak, de a Tiszántúlra is többen eljutottak közülük. A szétszóródás több vitás kérdésére a kunsági személynév-kutatások is választ fognak majd adni.
22. V.ö. Fejér vármegye, op. cit. 102, 108, 112, 118, 120, 123, 124.
23. Györffy György szerint (op. cit. 274) Buthemer a Kecskemét melletti Jakabszállásnak volt a kapitánya.
24. GYÖRFFY Gy.: op. cit. 275.
25. GYÁRFÁS I.: op. cit. III, 766.
26. V.ö. L. RÁSONYI: Les anthroponymes comans de Hongrie: Acta Orient. Hung. XX. 137.
27. Ibid. 137.
28. Ibid, 138.
29. V.ö. GYÁRFÁS I.: op. cit. III, 566, 631, 736, 738.
30. V.ö. RÁSONYI L.: Adalékok török tulajdonneveinkhez. NyK. XLVI. 126.
31. A török jolči "utas" átkerült a mongolba, személynévi használatára is vannak adataink a mongolok köréből. A mongolok titkos történetében (Mongol Nyelvemléktár III, Bp. 1964) szerepel Kutula kagán fia, Joči (51. fejezet). Egy másik mongol főembernek Joči-Qasar a neve (ibid 60. és 195. fejezet), ugyancsak Joči-nak hívják Dzsingisz kán legidősebb fiát is, aki úton, vándorlás közben született (ibid. 165, 210, 239, 242, 243, 254, 255, 258, 260. fejezet), végül Dzsingisz kán egyik emberének is Joči-darmala a neve (ibid. 128, 201. fejezet). A kun névre v. ö. RÁSONYI L.: Acta Orient. Hung. XX. 140.
32. Ibid.
33. Ibid. 142.
34. Valószínűleg Hontos-széki kunok voltak az ősei a Gyócsai, Gyócsaji ("Gyolcsai, Gyolcsapálszállási"), Kantási ("Hontosi v. Hantosi" Qan-tas "Fejedelem, kán+kő"), Karácsonyi ("Karácsonymiklósszállási") stb. nevű nagykunsági kunoknak is.
* Ezen tanulmány előadásként elhangzott a székesfehérvári Történész Ülésszakon 1969 májusában.