Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Egy ókori rágalom, az orgiavád továbbélése

Az iszlám ortodoxia nem fogadja el, sőt élesen elítéli a szúfi közösségekben tartott rituális szertartásokat: a táncot, azaz a szemaht, a dzsemet, a szeszesital, a dolu fogyasztását, de különösen a gyertyák meggyújtása és eloltása rítusát. Az utóbbi kiemelt szerepe ugyancsak felháborította az anatóliai szunnita hodzsákat. Amikor a szúfik vezetésével erős síita hatásra a Porta ellen lázadások törtek ki, az „igazhitűek”, a szunniták legfőbb vezetője, a sejh-ül iszlám – aki az Oszmán szultánok dívánjának is tagja volt – természetes szövetségesére talált a politikai hatalmát a szúfi mozgalmaktól féltő szultánban. Tehát a szunnita vallási irányzat összefogott a politikai hatalommal. A közös cél a szúfi mozgalmak felszámolása volt, amihez – hogy a kedvelt és széles tömegeket magához vonzó szúfizmustól a népet elriasszák – az eszmei propagandisztikus eszközöket a szunnita hodzsáknak, a hatalmi eszközöket pedig a szultanátusnak kellett megtalálni, alkalmazni.

Kátib Cselebi arról tudósít, hogy a Porta rendelkezései, fetvái a politikai célok mellett az iszlám ortodoxiát is támogatták:

„...a fetvákkal eredetileg azt akarták elérni, hogy a nép a Szultanátus iránti hűséget megőrizze. Vallották, hogy a múltban a szúfik sok kegyetlenséget és rosszat követtek el, sőt a Sahok Birodalma (Irán) is a »szúfi útból« jött létre. Ezért gondolták úgy, hogy az egyre nagyobb létszámú szúfi tanítók és az egyre szaporodó szúfi szertartások keltette feszültséget szigorú és kemény fellépéssel lehet megszüntetni...”

A sejh-ül iszlámoknak a szultán egyetértésével hozott szúfiellenes fetvái alkalmasnak látszottak arra, hogy a néppel, hívőkkel és hitetlenekkel, minden „rendes” emberrel megutáltassák a szúfikat.

Egy 1574-ben, II. Szelim korában írt fetvában ez áll:

„Amasya bégjének, Ladik és Havsa kádijainak... Saban és Ramazan nevű személyek, korábban híres kizilbasok, miután a kizilbasok üldözése során a kivégzéstől való félelmükben megszöktek, és régi hitükhöz visszatérve a Halveti tarikatba léptek, az egyik falu mecsetjében szellentettek, minden szellentés alkalmával »a szunniták arcába – a szunniták lelkére« mondogatták, sértést okoztak, így ismeretes...”

A botrányos viselkedés általános erkölcsi emberi normákat is sért, de különös hangsúlyt kap az iszlám környezetben, ahol „Saban és Ramazan” egyenesen Allah törvényei ellen követtet el bűnt. Az ortodox iszlám előírásai szerint ugyanis a mecsetben még leülni sem szabad, imádkozni pedig csak a rituális mosdás, az abdest elvégzése után lehet. A „szellentés” – még ha a mecseten kívül történt volna is – „tisztátalanná” tesz, ilyenkor a mosdást meg kell ismételni. A bűn súlyát az elkövetés helye fokozza, a hozzáfűzöttek pedig a szunniták „megbecstelenítésével és beszennyezésével” azonos.

Egy másik, III. Murád uralkodása alatt, 1583-ban kiadott fetvában ez áll:

„Amasya kádijának és bégjének... fent említett kerületekben és a kerületekhez tartozó falvakban, néhány, a hittől elhajlott kizilbas csoport éjszakánként összegyűlve Dzsemet tartottak és e dzsemek során a szunnita muzulmánokat megsértve „Jezíd* jött”-et mondtak, ezenkívül az éjszakánként titokban tartott összejöveteleiken az asszonyaikkal és a leányaikkal nemi kapcsolatot létesítve, ittak, imát, böjtöt (oruç) nem ismerve, gyermekeiknek Ebubekir-Ömer-Oszman nevet nem adnak, közülük néhány személynek Dzselál Halife, Reszul Halife melléknevet adnak... a vallás (din) helyett dzsemet és dzsemaat tartottak... Ez a fermán nevezett csavus testvérének, Haszánnak adatott.” (Az Oszmán Birodalomban általában a hadsereg tisztviselőit nevezték csavusnak.)

Európában már korábban is kutatták a többnyire minden alapot nélkülöző rágalmak eredetét és célját. Az egyik kutatás tárgya: az orgiavád.

„Az orgiavád népi előítéleteket próbál mozgósítani olyan vallási és morális reformtörekvésekkel szemben, amelyek veszélyeztetik saját hegemón helyzetét. Jó szemmel ismeri fel az egyház, hogy – bár az eretnekek népi körökben érik el sikereiket, bár a parasztok, polgárok és nemesek laikus közösségéből toborozzák hallgatóságukat – a »morális racionalizáció« általuk hirdetett változata, ha lehet, még távolabb áll a népi kultúra rendszerétől, értékeitől, mint a hivatalos... álláspont. Ezért fordul elő, hogy a papok buzdítására sokszor maga a felháborodott népi hallgatóság kövezi, égeti meg az eretnek prédikátorokat. De ez nem utolsósorban az előítéletkeltés olyan hatékony, folklorisztikus eszközeinek is köszönhető, mint az orgiáról... szóló mese.”

A fenti megállapítás minden szava illik a szúfik ellen már a középkorban indított „orgiavádra”, mely az egyszerű ortodox szunnita hívek között elterjedt, és évszázadok során szinte semmit sem változott. Ma is az egyszerű török ortodox hívő, ha a szúfik valamelyik közösségéről hall – főként ha bektásiakról vagy áleviekről, ahol a nők egyenrangúak a férfiakkal – azonnal megfellebbezhetetlen magabiztossággal jelenti ki, hogy a mindennapi életben nagyon rendes emberek, de titkos összejöveteleiken „a gyertyaoltás” (törökül: mum söndürmesi) után a sötétben botrányosan fajtalankodnak.

A szúfi szertartásokon, szemben a szunnita ortodox rítussal, külön rituálé fűződik a gyertya gyújtásához és eloltásához.

Az orgiavád, azaz

„a normasértés és obszcenitás vádjával történő befeketítés minden olyan társadalomban hathatós fegyver, ahol léteznek normák és szexualitással kapcsolatos tilalmak.”

Az iszlám e tekintetben sem különbözik sokban a kereszténységtől. Az átlagos európai kereszténynek az iszlám szexuálerkölcsről a „többnejűség” és a „hárem” jut az eszébe, mivel nem ismeri sem a Koránt, sem az iszlám etikát és még kevésbé a szúfi misztikát. Nem így a török paraszt, kézműves vagy katona, akire nagyon is hatottak a propagandisztikus célú orgiavádak. Hiteles forrás számol be egy 16. századi felháborodott tiltakozásról. Egy Üstvâni nevű bigott szunnita mohamedán embereket állított maga mellé, és amikor elég erősnek érezték magukat, Sivas dergáhjának az alábbi levelet küldték:

„Te a raks és a kerengő táncaiddal a kegyelemre méltatlanná váltál. A tekkébe be fogunk rontani, téged és követőidet megöljük, a tekke néhány arsinnyi* alapját felássuk és a tengerbe szórjuk.”

Az orgiavád természetesen nem szunnita török, nem is középkori római keresztény találmány. Már Livius beszámol egy Kr. e. 186-ban történt „bacchanália ügyről”, tehát

„Livius idejében készen volt a politikai és vallási ellenfelekre alkalmazható orgiavád sztereotípiája, melynek fő célpontja a 2. századtól kezdve a korai keresztény mozgalom lett.”

A 2. század végén Minucius Félix keresztény hitvitázó – akinek leírásából ismerhetjük meg az ellenfelek vádjait – írja:

„...Azt is tudja mindenki, hogy mi történik az ünnepeiken... Ünnepnapokon összegyűlnek, gyerekeikkel, testvéreikkel, anyjukkal meg mindenféle korú férfiakkal és asszonyokkal. Feltüzesedve a vigadásban, amikor az ital már felkorbácsolta testükben a tisztátalan vágyakat, húsdarabokat dobnak az elé a kutya elé, aki a lámpás talpazatához van láncolva. A kutya előreugrik, s mivel túl rövid a lánca, a lámpás tartóoszlopa felborul, kialszanak a fények (kiemelés a szerzőtől), amik árulkodhatnának a borzalmakról. A szégyentelen viselkedésre bátorító sötétben elszabadulnak a szenvedélyek, és csak a véletlen dönti el, hogy ki kivel áll össze...”

A „pogányok” vádaskodásai ellen küzdő keresztények maguk is éltek hasonló eszközökkel. Cyprianus karthágói püspök (+258) az Ad Donatum című művében a 3. századi Római Birodalom társadalmának jellemző bűnei közt említi a rokongyilkosságot, vérfertőzést, házasságtörést, fajtalanságot, istentelenséget. Amikor pedig évszázadok múltán a keresztényeknek belső ellenfeleikkel kellett megküzdeniük, ugyanezekkel a vádakkal illeték az „eretnekeket”, a gnosztikusokat, a nikolaitákat, montanistákat, manicheusokat. Először a 8. században, a kereszténység perifériáján, a manicheusokkal rokon dualista hitet valló paulikiánusok örményországi üldöztetése során, majd a 11. században Pszellos bizánci filozófus a bogumilok elleni vitairatában használta a sztereotípiává lett ókori eredetű orgiavádat. Az orgiavád a középkor folyamán végig megtalálható az eretnekek elleni küzdelem eszközeként, mind az ortodox, mind a római keresztény apológiában. Olyannyira elterjedt, hogy sztereotípiái világi történetekben is fellelhetőek, sőt népmesei toposszá váltak.

Azokon a földrajzi területeken, ahol a szúfizmus elterjedt, már régóta ismeretes volt az orgiavád, ugyanis a paulikiánusok a 8. században már a mezopotámiai székhelyű iszlám Kalifátus szomszédjai, a bogumilok pedig a 12. század végére teljesen elözönlik a Balkánt. Béla herceg a 13. században több „térítő” hadjáratot vezet ellenük, de nem sok eredménnyel. A 14. században már az oszmán seregek járják keresztül-kasul a Balkánt, mely akkor már nemcsak a bogumilok, hanem más európai keresztény eretnek mozgalmak – főként lombardiai – híveinek adott menedéket. Az iszlám és a keresztény kultúra találkozása felveti a „kultúrcsere” lehetőségét: az ázsiai, főként nomád törökökből álló hadsereg katonái, akiknek iszlám hite inkább csak a külsőségek gyakorlásából, és a „keresztény ellenség” hitétől való éles elhatárolódásból állt, megismerkedett az „eretnek” kereszténységgel, ugyanakkor az „eretnekek”, akiknek minden okuk megvolt arra, hogy Rómától félve a keresztény vallást toleráló iszlám törököket oltalmazójuknak fogadják el, megismerkedtek mind az ortodox, mind a szúfi – misztikus - iszlámmal. Ez utóbbit a bektási rend befolyása alatt álló janicsárok is terjesztették. Nem véletlen, hogy a Balkánon napjainkban is erős szúfi közösségek élnek és gyakorolják hitüket, hiszen ahogyan évszázadokon keresztül, ha tehették, titokban tartották rítusaikat, sőt a kommunista-szocialista ateizmus elől is el tudtak rejtőzni. Az Oszmán Porta pedig igen gyorsan megtanulta, hogy az „eretnekek” elleni küzdelemnek egyik leghatásosabb szellemi fegyvere: az orgiavád.

A történelem e téren többször ismételte önmagát. Az eredetileg a „pogányra” irányított vád a keresztények ellen fordul, majd a keresztények kezében az „eretnekek” ellen válik fegyverré. A kereszténység középkori nagy ellenfele, az iszlám, saját „eretnekei”, a szúfik ellen a „keresztény” vádat máig alkalmazza. Az orgiavád felhasználásában a középkori kereszténység és az ortodox iszlám tökéletes nézetazonosságot mutat.

ERSEVEN, 1990. 111.
KOCADAG, 1991. 9–14.
KLANICZAY, 1987. 67.
KLANICZAY, 1987. 63.
ERSEVEN, 1990. 127.
KLANICZAY, 1987. 63.
KLANICZAY, 1987. 64. idézi: Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum 2. Wien, 1867. 12 skk.
BENKES, é. n. 266.

Fegyelmezés és bíráskodás

A bektásiak beavatási szertartásának fontos mozzanata az ún. figyelmeztetés, melyben a Baba felhívja az avatásra készülők figyelmét a vállalandó kötelezettségeikre:

„Tudjad, hogy a vallási vezetőd a Pír örököse (Hadzsi Bektás Veli) valóságos atyád, hogy az útmutatód (rehber) pedig valóságos anyád. Ne hazudj. Tisztátalant ne egyél. Ne pletykálkodj. Parázna, kéjvágyó ne legyél. „Eline-belline diline sahip ol.” Haragot ne tarts és ne légy dölyfös. Ne légy csökönyös és ne élj rosszakaratú előítélettel. Takard el, amit láttál és ne beszélj arról, amit nem láttál. Amire kezed vetetted, ahhoz ne ragaszkodj. Ahová nem ér el a kezed, oda ne nyújtsd ki. Akihez szavad nem ér el, annak ne beszélj. Figyelmesen nézz, kedvesen szólj; a kicsikhez megbecsüléssel, a nagyokhoz tisztelettel és szolgálatkészen. Fogadalmad tisztán tartsd meg...”

A jelölt lelki vezetője körbevezeti pártfogoltját a teremben, a tisztségviselők helyét és a berendezési tárgyakat megmutatja, egyben megmagyarázza azok eredetét, valamint a gyülekezeti összejöveteleken betöltött jelentését és szerepét. A terem közepén található kőnél jelzi, hogy ez a büntetés kiszabásának a helye.

„Ej, az Isten arcát látni kívánó! Az érettek útján helytelenül járókat megnevelik. Aki a kezében az isteni hatalom kardját tartja, az a Kolu acsik Hadzsim Szultán (Kolu açik Hacim Sultan). Ez a tisztség (makam) az ő tiszte. Félelmet és elővigyázatosságot követelő tisztség ez, tégy nijázt!”

Az „isteni hatalom kardja” Zülfikár néven ismert a szúfik körében. Ezt a kardot – a monda szerint – Dzsebrail arkangyal hozta el és kötötte fel Ali derekára. Mohamed halála előtt azonban úgy végrendelkezett, hogy a kardot ne használják. Ezért Ali azt a Nedzsef tengerébe (Irak) hajította, s helyette egy fadarabot (ser-deste vagy másképpen deste çup) fogott a kezébe. Ezért a szúfik nem a Zülfikár-kardot, hanem az azt helyettesítő bükkfa ágát (kayin agaci, botanikai neve: Fagus sylvatica) használják a „fenyítés” hatalmi jelképeként. Hasonlóan szimbolikus büntetés volt a derviseknél az ún. szerpa (ser-pâ etmek), melynek során leveszik a vétkes süvegét, lábbelijét pedig a tekke küszöbénél úgy helyezik el, hogy az orrával kifelé álljon.

A bektásiak mindenre kiterjedő és minden közösség által elfogadott – kanonizált – erkölcsi normáikat írásban nem rögzítettek. Éppen ezért a bűn megítélése és a kiszabott büntetés nagysága nagymértékben függ a közösség vezetőjének személyétől és az adott közösség jogi-erkölcsi követelményeitől. Noyan Bedri, a jelenlegi dedebaba például így summázza az erkölcsi követelményeket:

„Igaz Úton járni, hasznos munkát végezni, valóságot, igazat szólni, a kiközösítettekkel minden kapcsolatot megszakítani, lelket, becsületet meg nem sérteni, a világ miatt nem bánkódni, a rábízottat megőrizni, a valóságot (a lényeget) a lényegtelentől megkülönböztetni, a kísértést a tűzbe vetni, nem pletykálkodni, nem mondani: „én tudom”, (a világ mind a) hetvenkét nemzetére egyformán tekinteni, mindenben Istent (Hak) látni.”

Törökországban a bektási erkölcsi normákat az előszeretettel használt szólások igen találóan fogalmazzák meg. Ilyen népi szólás: „kezed, szíved, asztalod legyen kitárt; szégyent, dühöt, titkot takard.” (Elin, gönlün, sofran açik olsun; ayiplari, sirlari, kizginligi örtücü ol.) Az anatóliai szúfi, és így a bektási erkölcsi normák az ahî mozgalom erkölcsi alapelveiben gyökereznek:

„Amikor erős és nyerő vagy, akkor bocsáss meg. Forró, feszült helyzetben ne légy keményszívű. Tégy jót az ellenségeidnek. Mintha magadnak lenne rá szükséged, úgy add azt másnak, ami a kezedben van.”

Az ahîkról feljegyzett egyik történetben egy ahî kereskedő ócska, hibás árut adott el a vásárlóknak. A csalást a közösség tagjai jelentették vezetőjüknek, aki a kereskedő boltját bezáratta, tulajdonosát pedig eltiltotta a kereskedéstől, vagyis „a lábán viselt papucsát a háztetőre dobatta”. Máig is a csaló kereskedőkre utal a népi szólás: „pabucu dama atildi”, a papucs a háztetőre dobatott.

A bektásiak és az aleviek a bűnt elkövetőket „düskün”-nek, a bűnös állapotot pedig „düskünlük”-nek nevezik. A török düskün szó jelentése a köznyelvben: bukott, átvitt értelemben: valaminek a rabja, pl. kábítószeré. A bektásiak értelmezésében „az a rendtag, aki a rend vagy a rend szabályai ellen vét és ezért exkommunikált,” azaz kiközösített. Ez a legsúlyosabb büntetés, az erre ítélttel senki nem beszél, senki nem kereskedik, magára marad.

A bűnök nem egyformák, így a büntetések is különbözők. Még a múlt században is kézzel írt művek tájékoztatnak a bűnök minőségéről, s a rájuk kiszabható büntetésekről. Meg kell azonban jegyezni, hogy a bűnök súlyossága és a kiszabandó büntetés könyvenként nagy eltérést mutat. Ennek oka pedig az eltérő helyi szokásjog és az ítélethozók személyének, lelkiségének, műveltségének a különbözősége.

Az egyik – Kitâb-i Imân Haszan ve Huseyn című – kézirat szerint a bektási erkölcsöt tíz bűn veszélyezteti: a gonoszság elkövetése, a pletykák terjesztése, a nem teljes odaadással végzett munka, a ráeső munka el nem végzése, az egymás elleni intrikálás, uszítás, a csalás és hamisítás, az Igaz Úton járók rágalmazása, a figyelmeztetés elmulasztása, a megőrzendő javakban okozott kártevés és a személyválogatás.

Egy másik, hasonló tárgyú kézirat – Fakr-nâme – sokkal rövidebben, öt pontban foglalja össze a bűnöket, illetve a szúfi hívek kötelességeit: ne igyon annyi italt, hogy ne tudjon önmagáról, ne hazudjon, ne paráználkodjon, ne játsszon szerencsejátékot és ne legyen útonálló.

A bektásiak kezdetben a „düskünlük” alkalmazása során kizárólag eszmei büntetéseket szabtak ki, mint a dorgálás (tevhîb), a figyelmeztetés, az összejövetelektől való időszakos eltiltás, az utazásra, vándorlásra kiküldés. A pénzbírságot, a testi fenyítést, a botozást mint újabb büntetésformákat csak később vezették be.

A bektásiaknál a „testi fenyítést” bizonyos esetekben csak szimbolikusan hajtották végre. Ez a gyakorlat ma is él Anatóliában.

Az ilyen rituális-szimbolikus testi fenyítés is a gyülekezet közösségében történik. A bűnöst meghallgatják, figyelembe veszik a beismerést és a megbánást tanúsító magatartást, majd határozatot hoznak. A „Zülfikár tulajdonosa”, régebben legtöbbször dervis viselte e tisztséget, a terem közepére vezeti a bűnöst, aki a mejdán-kő mellett fejét lehajtva letérdel. Az „ítélet végrehajtója” a bükkfa pálcát a szer-deszt a jobb keze hüvelyk és mutató ujja közt tartva, a bűnös jobbján bal térdére ereszkedik. A büntetésként kiszabott vesszőcsapásokat úgy kell az elítélt hátára mérnie, hogy a térde nem mozdulhat el helyéről, s a kezét sem emelheti fülcimpájánál magasabbra. Természetesen ebben a testhelyzetben lehetetlen erőteljes és nagy testi fájdalmat okozó ütéseket mérni az elítélt hátára. A fenyítés megtörténte után a volt bűnöst a vezető elé állítják, majd közösen imádkoznak.

Az aleviek a fentieknél sokkal szigorúbb, sőt kegyetlenebb büntetéseket is alkalmaztak.

Egy faluban – Musâ Karasoy elbeszélése szerint – egy ifjú megerőszakolt egy asszonyt. Az elkövetőt az aleví közösség tíz év düskülükre, azaz tíz éves száműzetésre ítélte. A büntetés letelte után a tettes újbóli befogadásra jelentkezett a faluban, de az aleví vezető kétszer is elzavarta. A bűnös harmadszori próbálkozása után a vezető a többi tisztségviselővel és a közösség tagjaival megtartott tanácskozás után úgy határozott, hogy még egy lehetőséget ad a bűnösnek. A visszafogadásnak igen szigorú feltétele volt. Miután a bűnbánó vállára vízzel telt vízhordó edényt kötöztek, keresztbefont kézzel a homlokát egy kihegyezett és meghajlított fához érintve kellett volna elszenvednie száz botütést. A közösség tagjai közül azonban többen is magukra vállalták a büntetés egy részét, így a tíz évvel azelőtt súlyos vétket elkövetőnek „csak” hatvan botütést kellett elviselnie. Az ítélet végrehajtása után a falu és az aleví közösség a férfit visszafogadta.

A „düskünlük” intézménye keretében kiszabott ítéletek egységesítése céljából az 1980-as években Szejjit Battal Gázi (Eskişehir) környékén található szúfi közösségek vallási vezetői összegyűltek, hogy közösen létrehozzanak egy „törvénykönyvet”, amely meghatározza a bűnöket, a kiszabandó büntetéseket, a vezetők hatáskörét, helyettesítésük és utódlásuk módját.

A jelenlevők megfogadták, hogy a jövőben az írásban rögzített, aláírásukkal is hitelesített 24 pontból álló szabályt fogják alkalmazni az irányításuk alá tartozó közösségekben. A szúfi düskünlük intézményének szuverenitását biztosító és egyben az állami törvénykezést kiiktató 12. pont így szól:

„Jogi ügyletekben külső állami vagy helyi polgári önkormányzatok bíróságaihoz fordulni bűn. A lelki vezetők közti jogvitákat felsőbb vallási vezetők rendezik. Akik a belső körökben hozott ítéleteknek nem vetik alá magukat, azokat több éves kiközösítés sújtja.”

Az új „büntető törvénykönyv” első két pontjának tárgya a nemi erőszak, különbséget téve a megvalósult és a puszta kísérlet között. Az előbbi büntetése öt év kiközösítés, nagyobb összegű pénzbírság és nyolcvan botütés, az utóbbié három év kiközösítés, pénzbírság és ugyancsak nyolcvan botütés. A további „törvénypontokban” a botütés már nem szerepel mint kiszabható büntetés. A legsúlyosabb büntetés a „kiközösítés”, ugyanis a kiközösítettet „nem létezőnek” tekinti. Arra sem tartják már érdemesnek, hogy mellék-büntetésként botütéseket szenvedjen el. A szándékos emberölés bűntettének 6. pontban rögzített büntetése örök és teljes kiközösítés. Gyakran alkalmazott büntetés, a kiközösítés enyhített formája, a közösség összejöveteleiről való időszakos kitiltás.

Lopásért a lopott vagyon értékének megtérítése mellett két év kiközösítés a büntetés. Rágalmazásért és hamis tanúzásért egy év kiközösítés szabható ki.

A fentieken kívül büntetendő a szerencsejátékra való felbujtás, a szerencsejátékban való részvétel is.

Több pont foglalkozik a megengedett és tiltott házasságkötésekkel, a részrehajlás lehetőségeinek megszüntetésével. A lelki vezető például fiát, unokáját nem vetetheti fel abba a gyülekezetbe, melynek ő az első embere. A vezetők, mürsidek, dedék és babák vétkeit másik közösség idősebb és tapasztaltabb tisztségviselői bírálják el.

NOYAN, 1987. 186.
NOYAN, 1987. 193.
GÖLPINARLI, é. n. 44.
NOYAN, 1987. 183–184.
REDHOUSE, 1984. 320.
NOYAN, 1987. 185.
NOYAN, 1987. 185–186.
NOYAN. 1987. 194.
NOYAN, 1987. 197.

Műrokonság, a „müszahiplik”

A bektási közösségben – a keresztény keresztszülőkhöz hasonló – műrokonság intézménye is működik. Mohamed próféta hagyományon alapuló parancsa szerint: „Az ashab (Mohamed követőinek társasága) közt mindenkinek legyen egy barátja!” A müszahiplik a bektási házaspárok között szövődő, a barátságnál is szorosabb, egész életre, „e világra és azon is túlra” szóló kötelék.

Az alevieknél is megtalálható ugyanez a műrokonság, melyet a tarikatba való felvétel szertartása során kötnek a házaspárok. Jóllehet egy beavatott aleví már felkészítette őket, a felvétel alkalmával mégis külön oktatáson kell részt venniük, hogy a beavatás minden kétely nélkül valósulhasson meg.

A „müszahiplik” intézménye a családok közti kölcsönös segítségnyújtásra szolgál. A baráti kapcsolat a közösség egyetértésével akkor válhat „müszahiplik”-ká, ha a két család általános életvitele, szakmája, műveltsége jószerint megegyezik, és a vallási vezető erre áldását adja.

A „müszahiplik töreni”, más néven „görgü dzsemi” az a közösségben végzett ünnepélyes, misztikus rituális szertartás, melyben két házaspár egymással a vagyonközösséghez közelítő, szoros kapcsolatba lép. A Taurus hegységben élő – már többször is említett – tahtadzsik misztikus szertartását Veli Asan ismerteti.

A dede vagy más vezető felesége, az anabadzsi, miután tiszteletet tett a küszöbnek, terítőt vagy szőnyeget terít a dede elé. A férfi „müszahip” jelölteket nyakukba vetett pányvánál fogva vezeti be a mürebbi (a jelöltek patrónusa), miközben háromszor tiszteletet adnak a küszöbnek – jobb- és balfelének, majd közepének – majd előtte elhaladva, gyertyatartónak is. A dede elé érve a mürebbi háromszor kiáltja: „Hű érettek, a Sah zsinegét nyújtom!” A dede válasza: „Hosszú legyen zsineged. A Sah legyen a segítőd.” Több rövid fohász és intés után a dede tizenkét jó tanáccsal látja el a jelölteket: „Helyzetetek legyen közös”, „Utatokban legyetek egymás útitársai”, „Vagyont vagyonra, lelket lélekre rakjatok” stb.

Ezután a mürebbi fejét a dede bal térdére hajtva, bal karját teste alatt kinyújtva, féloldalára fekszik. Az első férfi jelölt hasonló módon, a mürebbivel szemben, fejét a dede jobb térdére hajtva fekszik, míg mögötte a másik jelölt felesége a férfi jelöltnek háttal fekszik. A nő feje a földön, jobb karja a teste alatt, balját hátraveti a férfi testére. A következő férfi jelölt az első jelölt feleségével ugyanebben a testhelyzetben kapja meg a dede fohászokból és 2-3 arculcsapásból álló áldását. Ezzel a két házaspár, a négy személy „müszahip” lett.

Ezt követően – általában éjfél után – a gyülekezeti ünnep már félig szórakozásból, félig bizonyos szúfi rítusok gyakorlásából áll. A termet seprűvel jelképesen kitakarítják, a vízért és mosakodásért felelős „szudzsu” körbehordozza az ibriket és a mosdótálat, s a dedével kezdve mindenki kezet mos. A „semszi” előkészíti a findzsákat, kinyitja a rakis üvegeket, a dede pedig megáldja azt. Az első pohár tartalmát a semszi a delil (gyertya, mécses) tiszteletére kiloccsantja, a következőket sorban a dedének, a mürebbinek, a gözdzsünek, (felvigyázónak) nyújtja, majd maga is iszik. Az ital mindig raki, azaz kb. 40 fokos ánizspálinka. Míg az elöljárók isznak, a közösség tagjai fennhangon fohászkodnak: „Fény legyen azokra a lelkekre, akik isznak”, „Ali legyen a segítő”. A vezetők hasonló rövid fohászokkal válaszolnak. A dede egy teli poharat ad az első müszahip pár nőtagjának, aki megosztja annak tartalmát a mellette álló férfival. A következő poharat a dede a másik pár nőtagjának nyújtja, aki ugyanúgy jár el, mint az előzőekben nőtársa. A szúfik szerint eközben angyalok repkednek a jelenlévők között, és az égben a jócselekedetek könyvébe (sevap) feljegyzik az eseményt.

A szertartásnak ezt a részét a dede rövid beszéddel zárja: „Gyermekeim, müszahippá váltatok. Először is müszahip a müszahiptól lakását el ne különítse, vagyonát el ne válassza. Egymás házából bármit külön engedély nélkül is elvihettek. Ha közöttetek vita keletkezne, melytől Allah óvjon, s ha tovább tartana, mint amilyen rövid idő alatt az augusztusi hőségben a turbán megszárad, nem lesz gyógyír bánatotokra.”

Ezután a semszi a nefesz éneklésére felkészült, rendszerint három személynek italt ad. A nefeszt (jelentése: lélek, lélegzés) hangszeres zene vezeti be és kíséri végig. Az ének szövege rendszerint válogatás Hatayi (Iszmail sah) verseiből.

Ezek után következik a szúfi összejövetelek egyik elmaradhatatlan része és jellemzője, a tánc, mely legtöbbször „A három alapeszme szamahja” (üç erkan samahi), melyet két asszony nyit meg, és utánuk más táncos pár lép a helyükre. Általában három pár tánca után a müszahiplik ünnepe valójában befejeződik, de gyakran tovább folytatják a szórakozást.

NOYAN, 1987. 185.
NOYAN, 1987. 200.
ERSEVEN, 1990. 214.
Cem, Aylik Siyasi Kültürel Dergi, 1995. Yil V. Sayi 51. 45–46.

Szúfi ünnepek

Az emberélet fordulóinak ünnepei

A törökországi bektásiak körében az egyik legnagyobb családi és közösségi ünnep a házasságkötés, melynek szertartása az iszlám és a helyi népszokások hagyományaihoz szorosan kapcsolódik. Amióta csak az állami hatóság előtt kötött házasságot lehet érvényes, polgárjogi következményekkel járó „szerződésnek” tekinteni, az esküvői szertartásokon a vallási elöljárók szerepe (hodzsa, imám) háttérbe szorult. Ugyanakkor az eldugott, kisebb települések lakói és a ma is nomadizáló népcsoportok körében a „polgári” házasság értékét tekintik jelentéktelennek. A szűkebb közösség ugyanis a szokásjog alapján fogadja el „törvényesnek” a házasságot, és ugyanez érvényes a válásra is.

A következőkben egy hagyományos bektási esküvői szertartást ismertetek.

Az esküvő napján a vőlegény házának kapujára korábban sárga, majd vörös ruhadarabot kötöztek fel, manapság pedig a török zászlót tűzik ki. A lányos háznál a menyasszony egy megfordított, állatbőrrel leterített nagy üstről (kazan) száll nyeregbe, s miután apja megáldotta: „Fejed forrás, lábad tó legyen... boldog légy, szerencsés légy...”, lóháton viszik zeneszóval, énekelve és táncolva a vőlegény házáig.

A vőlegény és a menyasszony a ház legnagyobb szobájában egymás mellett foglalnak helyet, velük szemben pedig vallási vezetőik ülnek. Közülük a nagyobb tiszteletnek örvendő mürsid felolvas a Koránból, majd imádkozik. Miután mindenki elmondja a Fatiha szúrát, tenyerükkel végigsimítják arcukat. Ezzel fejeződik be a rövid szertartás. Ezt követően az ifjú házasok először a mürsid, majd hozzátartozóik kezét megcsókolják.

A szertartás után lakomát, düjünt (dügün) rendeznek.

Az iszlám területeken vallási szertartással egybekötött családi és közösségi ünnep a névadás is.

A családi ünnep fontos résztvevője a mürsid. A szülőktől ő veszi karjai közé a tiszta, kidíszített pólyában fekvő csecsemőt, miközben háromszor mondja el a „Masallah, az Isten akarata szerint!” fohászt, majd felolvas a Koránból. Ezt követően a csecsemő jobb fülébe az „ezánt”, bal fülébe pedig a „kaamet”-et („Nosza, kelj fel az Ő dicséretére!”) suttogja. (A szöveg hagyományosan hét formulát tartalmaz, úgy hogy az első kettőt kötelezően megismétli:

1. Allah hatalmas! (négyszer)

2. Kijelentem, hogy nincs Isten Allahon kívül! (kétszer)

3. Kijelentem, hogy Mohamed Allah prófétája! (kétszer)

4. Gyertek az imára! (kétszer)

5. Gyertek a tiszteletadásra! (kétszer)

6. Allah hatalmas! (kétszer)

7. Nincs Isten Allahon kívül! (egyszer).)

A mürsid a csecsemő jobb fülébe még háromszor elsuttogja az adott nevet, s ekkor lesz „jogosult” a gyermek annak használatára.

A rövid szertartás imádsággal zárul, a mürsid visszaadja a csecsemőt az anyjának, majd asztalt terítenek és kezdődik a vendéglátás, étkezés és mértékletes italozás, melyen a mürsid is részt vesz, aki ismételten áldást mond a gyermekre.

Ünnepség keretében zajlik a „szünnet”, azaz a körülmetélés szertartása is, melynek külsőségei nagyban hasonlítanak az esküvőére. Meg kell azonban jegyezni, hogy az iszlám török szünnet operációja nem azonos a zsidó „körülmetéléssel”, a circumcisióval. Az utóbbi magyar és latin elnevezése is elárulja, hogy a kis műtét körül levágja a glanst fedő bőrredőt, a praeputiumot, míg a törökök csak az ún. fitymaféket, a frenulum praeputiit vágják el, a fityma megmarad. A 6–8 éves fiúgyermeket legtöbbször lóra ültetik, és az ünneplők zászlóval kezükben kísérik. A szertartás végén rendezett lakomát, akárcsak az esküvőnél, „düjün”-nek nevezik.

Az ünnepi menetből folyamatosan hangzik az „Alláh! Alláh!..” kiáltás, mely a műtéti beavatkozás alatt sem szűnik meg.

A körülmetélés alatt a Gazâ Gülbank, a janicsárok felvonulási indulójának egyik változata, a „harcos iszlám sereg” imádsága hangzik fel, mely a gyermek ifjúvá serdülését, katonáskodásra érettségét fejezi ki:

„A Sah nevében, Allah Allah!…az Isten egy, a férfiak férfias érettségére, az Isten egységére, hitetlenek vakságára, az iszlám erejére, a török állam napjaira, a seregbe vonuló hősök lelkéért, égő szeretettel és vággyal hadd mondjuk: Allah egy!... A valóságot a nem-valótól elkülönítő Koránt leküldő Isten nagy! A keze vér, kardja vér, keble meztelen, zsigere égő, Kerbelában hit-hősi halált halt Imám Huszein lelkéért, égő szeretettel és vággyal hadd mondjuk: Egy Allah!... Allah! Allah! A hithősök, a zarándokok, a hármak, az ötök, a hetek, a negyvenek Mohamed imádságára... Ali, vallási vezetőnk (pirimiz) Hünkjár Hadzsi Bektás Veli, a titokzatos Balim Szultan, érettek, az Úton járók, a Valóság lelkére hűűű! barát, Allah köszönet!”

Az idézet a bektási hit iszlám és egyben nép-nemzeti jellegét hangsúlyozza.

Ugyancsak családi ünnep az a nap is, amikor gyermek először megy iskolába. A nevezetes nap reggelére meghívják a mürsidet a gyerek otthonába, aki elimádkozza a Gazâ Gülbankot, majd fohászkodik, hogy a gyermek fogékony, szorgalmas, hazája és szülőföldje számára hasznos és az emberiség számára fontos dolgoknak ismerője legyen. Ezek után (mint korábban a menyasszonyt) a gyermeket lóra ültetik, majd ismét felhangzik a Gazâ Gülbank. A gyerek megcsókolja szülei kezét, miközben a közösség „az Isten adjon neki kinyíló értelmet!” kívánsággal búcsúztatja. Édesapja elkíséri az iskolába, és ott a tanítóra bízza.

Régebben a janicsárok díszmenetéhez hasonlított a gyermeket iskolába kísérők felvonulása. Részt vett benne a lelkészi és a tanítói teendőket egyaránt ellátó hodzsa is. A menet előtt vitték a kecskelábú, tetőlap nélküli könyvtartót, a „rahle”-t, az iskolatáskát és ábécés könyvet. Külön személy vitte fején azt a párnát (minder), amelyen a gyermek az iskolában – természetesen „törökülésben” – ülni fog. Az apa vagy a család egyik idős, tisztelt tagja vezette be kézen fogva a gyereket a tanterembe, ahol az iskolasegéd vagy egy idősebb tanuló fogadta őket, és a gyermek másik kezét megfogva, együtt vezették őt a tanító elé. A gyerek az ülőpárnájára térdelve megcsókolta a hodzsa és az ábécés-könyvet tartó kezét, aki azt kinyitva a gyerek elé tette. A tanító a „beszmele”* elmondása után arabul idézte a Koránból: „Jarabbí! könnyebbítsed, ne nehezíttesd... Jarabbí! A munkát haszonnal, szerencsésen végeztessed el.” A „besmele” elismétlése után a tanító rámutatva az ábécé első betűjére, így szól: elif! A gyerek ezt megismétli. A tanító pedig így folytatja: „A mai lecke ennyi. Nyugalom, el ne felejtsd. Na lássuk, mondd mi is a leckéd?” A kis növendék könyvében ismét rámutat az „elif” betűre és „kiolvassa” azt. A dicsérő szavak után a tanító rövid imát mond, melyet a gyerek elismétel. Ezután a tanítvány hozzátartozói pénzt osztanak a gyerekeknek, az iskolasegédnek és a tanítónak.

Ha az iskolakezdő valamelyik vallási közösség vezetőjének gyereke volt, a szandzsák (közigazgatási megye) dervisei közül is eljöttek néhányan és rendjük sajátos rítusának megfelelő ünnepséget (Âmin Alayi) rendeztek.

Szúfi vallási ünnepek

Az iszlám vallás évenként ismétlődő, kiemelkedő jelentőségű ünnepe a síitáknak a szunnitáktól való különválását jelképező „kerbelai csata” évfordulója, amely a sía legnagyobb ünnepnapjává vált.

Kerbela az Oszmánok által alapított város, Bagdadtól 90 km-re délnyugatra, az Eufrátesz partjától 25 km-re, ahol a 680. október 18-án lezajlott csatában halt hitéért hősi halált Ali és Fatma kisebbik fia, Huszein. Ő ugyanis nem volt hajlandó hűségesküt tenni a nagyobb erőkkel rendelkező ellenfelének, a Moávíja Jezídnek, amikor azonban egy megtévesztő üzenetben meghívást kapott a kúfaiaktól, családja, rokonai és barátai kíséretében útra kelt. Az Eufrátesz folyó előtt elvágva az útjukat Jezíd feltartóztatta Huszein kis csapatát, akik a sivatagban víz nélkül maradtak. Bár csapatuk alig száz főből állt, a hűségeskü letételét ismételten elutasították, vállalva a harcot az ellenség több ezer főt számláló seregével szemben. A kilátástalan küzdelemben hetvenketten haltak itt mártírhalált (sehit), Huszeint pedig, testén hetvenkét sebet ejtve, Simr zül-Dzsevsen ölte meg. (A síiták és velük együtt a bektásiak a „gyilkos” nevét említve ma is rögtön hozzáteszik: „az átkozott”.) Jezídék legendás kegyetlenséggel jártak el a legyőzöttekkel szemben: a levágott fejű holttesteket lovakra vetették, az asszonyokat meztelenül tevékre ültették, majd foglyaikat először Kúfába, onnan pedig Damaszkuszba küldték.

A hagyomány szerint Huszein egyik fiát, Zejn-el Ábidet betegsége miatt nem vitte magával, így ő megmenekült a haláltól. Az Ali-ág tehát nem szakadt meg, s éppen ezért őt a bektásiak Ádem-i sámí-nak, azaz Második Ádámnak nevezik.

A bektásiak a Kerbela szóból alkották meg a csata tragédiáját jelző „kerb-ű belá” szólást, mely magyarul „a szerencsétlenség bánatát” jelenti. (A „kerb” arab szó, jelentése: aggodalom, bánat, keserűség, a „belâ” a törökben is használatos, és bajt, balesetet, szerencsétlenséget jelent.)

A kerbelai eseményekkel kapcsolatban számtalan legenda, népi és irodalmi alkotás él máig is a síiták és a hozzájuk közel álló szúfik körében. A téma költői feldolgozása „Az érettek kertje” (Hadîkatu’s-su’adâ) című alkotás, melynek szerzője a világirodalom nagyjai közt is számon tartott perzsa Fuzúlí Muhammad ibn Szulejman. A mű könnyített, rövidített, a köznép számára is érthető változatai a törökországi bektásiak kedvenc olvasmánya, melyből „muharrem” havában tartott összejöveteleiken részleteket olvasnak fel.

Fuzúlí a bajat törzsből származó tudós, ismeretei kiterjedtek a görög filozófiára és a keresztény világnézetre is. Összegyűjtött, népi ihletésű versei hamar népszerűvé váltak a török népek körében, nem egy közülük népdallá vált. A hagyományos misztikus költészet kereteit nála gyakran szétfeszíti az egyéni szerelmi élmény és a szenvedély. A 16. században írt művének bevezetőjében a következőt olvashatjuk:

„Minden év muharrem hónapjában felelevenedik a gyász ünnepe. A Kerbela pusztájába érkezők Huszein sírja környékén csoportokban üldögélve a kerbelai mártírhalált haltak miatt szomorkodnak. Erről beszélgetnek mindenütt perzsául és arabul, és magyarázzák a Kerbelában történteket, ám ezeket csak az arab élenjárók és a perzsa nagyságok értik meg. A törökök élenjárói, mint egy könyv lapján a fölösleges sorok, az emberek gyülekezetén kívül állva, a valóságot meg nem értve, szegények maradnak. Ezért a Próféta családjának mártírjaiért tartott gyász fontosságának a megértetése feladatul rám – szegényre – esett.”

Ugyanitt nyilatkozott török származásáról és anyanyelvéről:

„Arabnak, töröknek, perzsának bőséget adó!

Az arabot tetted az emberiség legjobb írójává,

A perzsa költők Jézust is elhomályosították.

Tőlem, a török nyelvűtől jóindulatod meg ne vond!”

Törökül írt könyvével elérte célját, ugyanis a gyász hónapjában még napjainkban is az ő művét olvassák a török szúfik.

A muharrem hónap az iszlám megjelenése előtti, régi arab – a Hold mozgásán alapuló – időszámításban az év első hónapja volt. Ebben a hónapban tilos volt háborúzni. A hónap arab elnevezése is ezt a tilalmat fejezi ki. Az ősök békés hónapjának ezt a hagyományát az iszlám kezdetén is ápolták, így a Moávíja kerbelai vérengzése - mivel a muharrem, a béke havában történt, és mert Mohamed unokáját gyilkolták meg - kétszeresen is elítélendő.

Az Ábrahám áldozata (Kurban bajram) ünnepet követő 20. napon kezdődik a kerbelai események emlékére tartott böjt, a mátem. Aki vállalta a böjt pontosan rögzített megtartását, az a böjt első dekádjának 7–10. napján – Huszein három napi szomjazására emlékezve – vizet nem ihatott. Tilos volt továbbá a szórakozás, a lakodalomban való részvétel, a levélírás, áldozati állat levágása. A szigorúan böjtölő nem borotválkozik, házaséletet nem él, fehérneműjét nem váltja. A bektásiak, ha ez időszakban találkoznak is, egymást nem köszöntik, legfeljebb annyit szólnak: „Já imám!”, melyre a válasz: „Já Huszein!”

A böjtre a Korán 2. szúrájának (Bakara, A tehén) 184–185. versei vonatkoznak:

„(Böjtöljetek) bizonyos számú napig! Ha valaki közületek beteg, vagy úton van, akkor (azonos) számú másik napig (kell böjtölnie)!... Allah könnyebbséget akar nektek, nem pedig nehézséget. Töltsétek hát be (az előírt napok) számát és magasztaljátok Allahot azért, hogy igaz úton vezérelt benneteket! Talán (még) hálásak lesztek.”

Iránban kerbela ünnepén, sokszor már önkívületi állapotban, vasalt korbáccsal vagy lánccal véresre verik magukat a síiták. Az ilyen eksztázis okozza a még napjainkig is előforduló olyan képtelen eseteket, melyben a Huszein halálát megjelenítő eseményjátékok Simr szereplőjét – Huszein gyilkosát alakító színészt – a nézők megkövezik, vagy a Simr valóban levágja a Huszeint megszemélyesítő szereplő fejét.

A törökországi szúfik közt a síita Iránban gyakorolt önsanyargatásnak ez az embertelen formája nem vált szokássá.

A törökországi bektásiak muharrem hónap 12. napján összegyűlnek, és mindenütt, a legnagyobb szerájokban ugyanúgy, mint a szúfi közösségek tekkéiben, závijéikben és a családi otthonokban ugyanazt a különleges ételt, az asúrát (aşura) készítik el. Az asúra alapanyagait, a búzát, a szárazbabot, a csicseriborsót, a gesztenyét, a mazsolát, a szárított fügét és kajszibarackot külön-külön főzik meg. A tekkékben egy nagy üstben tették fel főzni a búzát, a főszakács (aşçibaşi) pedig „Já Imám!” szavakkal kezdte meg annak keverését, miközben a mellette állók „Já Huszein!”-t kiáltottak. Miután elkészült az asúre, értesítették a mürsidet, aki előbb imádkozott, majd ő is megkavarta kétszer az arab „vav” betű formájában az ételt. (A kettős „vav” Allah egyik szimbóluma, melyet gyakran ábrázolnak kalligrafikusan és sok szúfi épület ornamentikáján is látható.) A mürsid, mielőtt továbbadja a kanalat, megcsókolja azt.

A házaknál a legidősebb családtag áll az üst mellett és a Koránból olvas fel, miközben egy pohár rózsavizet önt az asuréhoz, illetve a ház sarkaiba is hint egy keveset. A kész ételből kivesznek egy kicsit, megütik kanállal az üst jobb és bal oldalát, majd az elejét, végül a kanálban levő asurét a tűzhelybe öntik.

Az arab időszámítás szerint a muharrem volt az első, a szefer pedig az év második hónapja. Az arab elnevezés szerint ez a hónap a békés muharremmel ellentétben a hadviselés és a háborúk hónapja volt. A szefer (sefer) hónapban a bektásiak összejöveteleiket szüneteltetik és hivatalos dologba nem fognak. E bektási szokásra a Huszein lányához kapcsolódó történet ad magyarázatot:

„Huszein és családja lemészárlása a nép körében nagyfokú ellenérzést váltott ki. Ezt látva Moávíja Jezíd, szerette volna valamennyire jóvátenni elkövetett bűnét, egyúttal elkerülni az Isten büntetését. A hittudósok tanácsára, hogy az „ehl-i beyt”-ből, azaz Mohamed leszármazottai közül vegyen magának feleséget, Huszein leányát Zejnebet kérte feleségül. Zejneb azonban kikosarazta őt: „Hagyjatok engem békén, nyugodjatok... Egy újabb igazságtalanságba nem akarok belekeveredni!, és még aznap megtért az Úrhoz.”

A muharrem hónap után rövidesen bekövetkezett gyászos eseményre emlékezve a bektásiak a második hónapot „szerencsétlennek” tartják, és ezért nem kezdenek fontos, hivatalos dolgok intézésébe.

NOYAN, 1987. 122. és köv.
KÁRPÁTI, 1981. 58.
NOYAN, 1987. 126–127.
BAYOGLU, 1996. XXVIII.
BAYOGLU, 1996. XVIII.
DEVELIOGLU, 1984. muharrem szócikke.
Fordította Simon Róbert.

A szúfi ikonográfia

Az európai téves közfelfogás szerint az iszlám művészet legjellemzőbb sajátossága, hogy hiányzik belőle az élőlények és különösen az emberi alakok ábrázolása. Természetesen annak, aki már látott iszlám műalkotást, erőltetett és kétséges ez az általánosnak tűnő merev kategorizálás. Igaz, az állat- és az emberábrázolás az iszlám építőművészetből – az anatóliai szeldzsuk török építészetet kivéve – általában hiányzik, a növényi ornamentika azonban ugyanolyan hangsúlyos szerepet kap az iszlám építőművészetben és az épületplasztikában, mint a korabeli keresztény Európa román és gót alkotásaiban. Az iszlám miniatúrák pedig a növények, állatok és az ember ábrázolása tekintetében semmiben sem különböznek a hasonló európai keresztény művektől.

Az iszlám korai századaiban az élőlények ábrázolása, sőt általában az „ábrázolás” azért számított tiltott dolognak, mert minden, ami a bálványimádásra emlékeztethet vagy azzal kapcsolatba hozható, bűnnek számított. A hittudósok azonban hamarosan arra az álláspontra jutottak, hogy az élettelen dolgok – és ide sorolták a növényeket is – ábrázolhatók, majd még engedékenyebbé váltak, amikor az emberen kívül minden ábrázolást megengedtek.

Az iszlám művészetben a növényi ornamentika túlburjánzását, valamint az állatábrázolások csekély számát László Gyula egy mohamedán legendával magyarázza:

„Mondják, hogy az egyik állatfestő panaszkodott egykor, hogy nem folytathatja művészetét, ha pusztán növényi mintákat szabad csak festenie. Ibn Abbas így felelt neki: vágjad le az állatok fejét, hogy ne legyen eleven tekintetük és kíséreljed meg, hogy virághoz hasonlítsanak.”

Az „élőlények” ábrázolásának merev tiltása és megengedése tekintetében az iszlám ingadozott.

Kezdetben Abd al-Malik (685–705) és Al Muktadir (908–932) kalifák még olyan pénzt verettek, mely embert is ábrázolt (8. és 9. ábra). Anatóliában, a szeldzsuk korban (12. század) is készült a helyi uralkodó, az Artikogullari dinasztiából származó Fahrettin bin Karaaslan (1148–1174) arcképével pénzérme.

A „sivatagi kastélyok” néven ismert szerájépületeket, amilyet például Velid kalifa is építtetett, freskók díszítették. A Kusayr Amra (Jordánia) szeráj pompás fürdőinek falait vadászjeleneteket, meztelen fürdőző nőket, hétköznapi jeleneteket, sőt magát a trónján ülő kalifát ábrázoló színes freskók díszítették.

A képi ábrázolást Mohamed próféta sem ellenezte, hiszen a Koránban nem találunk semmiféle erre vonatkozó egyértelmű tiltást.

Abu Nasir Hemedani Sebijat című művében olvasható legenda azt igazolja, hogy a korai iszlám nemcsak hogy elfogadta az emberábrázolást, hanem az ilyen képeket szent emberei fel is használták. Mondhatnánk „megszentelődtek” ezek a képek, s nemcsak az ábrázoltak, hanem az ábrázolásokat felhasználó szentek által is. A legenda így szól:

„Egy napon Dzsebrail angyal, a mennyország (fájának) levelére rajzolt Aisa képét megmutatta a Prófétának, majd így szólt: Az Isten ezt neked küldte és eljegyzett téged vele az égben. Te pedig a földön fogsz vele eljegyezkedni.” A képet a nebevi mecsetben megmutatták egy Mohamedhez közelálló személynek, aki felismerte rajta Abu Bekir lányát, Aisát. A képet elküldte Abu Bekirnek, aki így szólt: „Ez az én lányom, nehogy hibázzon a szolgálatban, jegyezkedjék el.”

A képek iránti ellenszenvről, amely később alakult ki az iszlámban, a hadíszok tesznek említést. A Szijer-i Kebir-i Szejbáni nevéhez fűződő történet szerint: „A Próféta egy köpenyt kapott ajándékba, melyen egy madár képe volt látható. A köpenyről azonban egy éjszaka alatt eltűnt a madárábrázolás...” A történetet úgy magyarázták, hogy a képet egy angyal távolította el éjszaka a köpenyről. Ez a történet az ortodox iszlám teológia alapján is igen sok ellentmondást tartalmaz, ugyanis Mohamed, Allah kiválasztott küldöttje sohasem szorult az angyalokra. Az előbbi történethez hasonló egy másik hagyomány:

„Miután egy napon a Próféta nem engedte maga elé Dzsebrail angyalt, az sértődötten így szólt: Hogyan is mehetnék be olyan házba, ahol jó pár állatnak és embernek a képe van. Vagy töröljétek le a képen ábrázoltak fejét, vagy terítsétek le azokat a földre. Mi, angyalok olyan helyre nem megyünk, ahol kép található.”

A történet olyasmit rejt magában, amit az ábrázolásellenes iszlám hittudósok vagy nem vettek észre, vagy nem akartak észrevenni és kommentálni, nevezetesen, hogy Mohamed házában a falakon képek voltak felfüggesztve. A történet értelmezhető úgy is, hogy Mohamed szerette a képeket, csak Dzsebrail ellenezte azokat.

A képek, az ábrázolások iránti ellenszenvet az ortodox iszlám hittudósok alakították ki. Sorozatos félremagyarázásuknak számos művészi érték (szobor, freskó, festmény) esett áldozatul a fanatikus iszlám és az Oszmán Birodalom terjeszkedése során. Üsztüváni iszlám teológus javaslata szerint: „Ha valaki egy idegen házában képi ábrázolást megpillant, legjobb, ha befogja a szemét.” A műveletlen hívek és túlzó molláik (az egyszerű, műveletlen papok) ezt félreértve az ábrázolt szemét tartották veszélyforrásnak, és hogy elhárítsák a szemmel verés mágiáját, kikaparták a képekről, freskókról, de még az állatábrázolásokról is a szemeket!

Az anatóliai tarikatokban ugyanakkor létrejött egy sajátos „ábrázoló” művészet, mely függetlenítve magát a szunnita ortodoxia ábrázolásellenességétől kialakította a maga jellegzetes stílusát, a szúfi ikonográfiát.

A török kutatók nem győzik hangsúlyozni, hogy a török népek sohasem idegenkedtek az élőlények ábrázolásától, hiszen már az iszlám felvétele előtt, a sámánhit korában éltek annak számos eszközével. Az élőlényeket ábrázoló képek nemcsak egyfajta primitív esztétikai igény kielégítését szolgálták, hanem misztikus élményt is jelentettek, sőt a révület módját és célját is magyarázták a jelképek rendszerét értők számára. Azok a török népek, amelyek nem az iszlám vallására tértek – mint például az ujgurok, akik a buddhizmus hatása alá kerültek – a sámánizmus talajából már könnyedén fejlesztették ki csodálatos ábrázoló művészetüket. Az ujgur falfestészet számos – sajnos eléggé elpusztult – alkotása ismert, amelyeken különféle élőlények ábrázolása látható.

Az anatóliai szúfi rendek alapítói – mint korábban írtuk – Iránból, Horaszánból érkeztek Anatóliába, így természetes, hogy a bektási és mevleví szúfi ábrázolásokra rányomja bélyegét az iráni síita felfogás. A néphez közel álló bektási tekkék dervisei – ellentétben a mevleviekkel – primitív, közérthető művészi eszközökkel, gyakran képekkel is igyekeztek a misztikus szúfi filozófia terjesztését szolgálni. A szúfi ábrázoló művésznek több nehéz feladatot kellett megoldania. Mivel nem vonhatta magára a mollák haragját, képein nem alkalmazhatott „naturalista” megoldásokat. Olyan szimbólumokat kellett alkalmaznia a személyek ábrázolásánál, melyeket a „nép fia” azonnal felismert. A török szúfi képek legtöbbje „írás-kép”, azaz betűkből és esetenként pár szóból kialakított forma. Az ilyen szimbolikus ábrázolások gyökere egyrészt az ortodox iszlám által elfogadott és előszeretettel alkalmazott kalligráfia, másrészt pedig az Anatóliában is több helyen felbukkanó, szélsőséges hurufi szúfi tarikat által képviselt és terjesztett betű- és írásmisztika.

A hurufi írásmisztikát szemlélteti a II. Bajazid szultán idejéből származó, jelentős eseményről szóló történet: A nikápolyi (1396) csata előtt Bajazid szultán fogadalmat tett: győzelme esetén húsz dzsámit építtet. Ígéretét a győzelem után veje, Emír Szultán javaslatára megváltoztatva, a húsz kupolás, hatalmas Ulu dzsámit építtette meg Bursában, 1399-ben. Az ünnepélyes megnyitó pénteki ima idején Bajazid és az összegyűlt tömeg is Emír Szultán nyitó imáját várta, aki azonban felállt és így szólt: „A szentség egyik nagysága köztünk találtatik. Az Ő jelenlétében nem szerencsés az a javaslat, hogy mi imádkozzunk és tanítsunk.”, majd rámutatott Szomudzsu Babára – aki eddig csak arról volt nevezetes a városban, hogy maga sütötte kenyeret (somu) osztogat –, és így folytatta: „Íme a tiszteletre és megismerésre alkalmas személy, aki méltó is egyben a dzsámit megnyitó ima (hutbe) olvasására!” Erre a csodálkozó előkelők körülvették Szomudzsu Babát, aki felkelt a helyéről és a mimber (szószék) felé haladtában Emír Szultán fülébe súgta: „Mit tettél? A végzet kezébe adtál engem, Emírem!”, majd a Fatiha (a Korán első szúrája) magyarázatába kezdett, melynek hétféle megvilágítását, értelmezését adta elő, miközben a gyülekezetből hetven ember az ámulattól önkívületbe esett. A szebbnél szebb magyarázatok hallatán Molla Fenarí a mihrábhoz ment és így szólt:

„Szomudzsu Baba! Nagyságodat itt és most bemutattad nekünk. A Fatiha szúra első magyarázatát mindenki megértette, a másodikat csak néhányan az ittlevők közül, a harmadikat még kevesebben, a negyedik és az azután következő magyarázatok bizony már a mi értelmünket is meghaladták. Ezeket egyedül Szomudzsu Baba ismerheti.”

Szomudzsu Baba a beszédét így folytatta: „Némely vallási főbírónk, efendink bizony nehéz helyzetbe jutott,” majd egy hadíszból idézett:

„A Korán minden egyes betűjének egy nyilvánvaló és egy rejtett (misztikus) jelentése adatott. A rejtettben még hét elrejtett jelentés van. Akik ezeket nem ismerik fel, a Korán teljes értelmét nem adhatják vissza.”

Tehát a misztikus baba többet ismer a hit világából, mint a kor leghíresebb és megbecsült jogásza, Fenarí, aki huszonegy évig volt Bursa kádija (bírója), és aki egy peres ügyben Bajazid szultán tanúskodását is vissza merte utasítani: „Te olyan ember vagy, aki a gyülekezetet elhagyta, a gyülekezetet elhagyó tanúskodása pedig nem érvényes!” A szultán egy szót sem szólva ellene, távozott előle.

Évszázadok során fejlődött ki a népi, vallásos ábrázoló szúfi stílus, mely a mai napig él. Terjedését sajnos nem a kézműves alkotások, hanem a nyomdákban tömegesen előállított, rikítóan színes nyomatok segítik, bár a régi előképek nyomai a mai legízléstelenebb vásári termékeken is fellelhetők. A képek „iparszerű termelése” előtt is elsősorban a régebbi mintákat másolták a jel- és szimbólumrendszert ismerő tarikat-tagok. Ők írták, festették és vágták ki papírból a képeket, s így a későbbiek során egy különleges technikát alkalmazó, önálló művészeti ág fejlődött ki, melyet „hat”-nak (kalligráfia) neveztek. A régebbi és újabb képek nemcsak a szúfi tarikatokhoz tartozó családok lakásaiban, hanem főként falusi és kisvárosi boltokban ma is láthatók, sőt, Keleten a járművek (teherautók, személygépkocsik, autóbuszok) vezető- illetve utasterében is.

Valamennyi képet természetesen nem áll módomban bemutatni, azonban a legértékesebbeket, valamint legismertebbeket megkísérlem ismertetni.

A süveg, a tadzs az egyik kedvelt témája az arab kalligrafikus betűkből alkotott kompozícióknak. Az Ankarai Etnográfiai Múzeumban őrzött kép a legszebb kalligrafikus ábrázolások egyike, mely a szúfi ikonográfia eszközeivel a tarikat alapító Bektást „ábrázolja”. A kép lentről felfelé is „olvasható”. Alkotója a süveg kontúrját az arab „já” ligatúra megnyújtásával rajzolta meg. A szöveg olvasata: „Já Hazret-i Pír Hünkár Haci Bektas Veli, kuddise sirre hulâli,” jelentése hozzávetőlegesen: Já Szent (vallási) Vezető Szultán Hadzsi (mekkai zarándoklatnak eleget tett) Bektás Barát (szent) nagy titka legyen áldott! Az alkotó a „portré” egyértelmű felismerésére két szimbólumot használt fel: az írást, illetve az írástudatlanok számára a süveget.

A törökök – akárcsak a magyarok – nagyon kedvelik, tisztelik a madarakat. Azt tartják róluk, hogy az égbolton repülve a fényből alkotott angyalok tükörképei, és csak Isten ismeri fajtáikat, tulajdonságaikat. A magyar és a török nép lelkében élő madártisztelet az egykor közös hitvilágból ered, táplálkozik és ontja olyan virágait, mint aminőket nálunk Erdélyi Zsuzsanna gyűjtött.

...Égben szállott kis madárka,

De nem madárka, szárnyas angyal,

Szárnya alatt szent oltár,

Szent oltárban Benedek,

Benedekben kinyílt rózsa...

A legszebb és legjobban tisztelt madár a tűzből és napsugarakból teremtett, emberfejű Anka, akinek minden tollán egy-egy élőlény képe látható. A menny negyedik régiójában fészkel, de gyakran a Kaf hegyén él, s a határtalan térben és időben repked. Embereket ragad el, s azokat nyugatra viszi. Állítólag Zülkarnejn is beszélgetett vele. (Zülkarnejn, helyesebben: Zul-i karneyn, a Koránban szereplő, meghatározhatatlan élőlény, egyes vélekedések szerint maga Nagy Sándor.) Különleges madár a Humakusu (huma-madár), a népmesék ország-madara (Devletkusu), mely az Oszmán-ház jellegzetes totem (címer) madara lett. Ha valakinek a vállára, fejére száll, uralkodó válik belőle.

A szúfi misztika egyik legendája szerint Salamon király (törökül: Szulejmán) tekkét építtetett a madaraknak, ahol azok minden évben egyszer összegyűltek, egy hétig együtt maradtak, Salamonhoz (az iszlámban próféta!) imádkoztak, majd szétszéledtek. Júnusz Emre is kapcsolatba hozza a madarakat Salamonnal:

Salamon szól madarak nyelvén – mondták,

Salamon van Salamon belsejében.

A költöző madarak közül a gólyát Hadzsi-gólyának is nevezik, mintha megtartaná a mekkai zarándoklatot.

Kedvelt madár a daru és a galamb is. Az utóbbinak tisztelete Közel-Keleten az iszlám felvétele előtti időkre nyúlik vissza. A mekkai Kâbe-kő mellett egy galamb bálványt imádtak, vadászatát később a törökök megtiltották, s csak kivételes állami engedéllyel volt az lehetséges (11. és 12. ábra) A bemutatott egyik „madárábrázolásban” a „beszmele”, azaz „Allahnak, az irgalmas, a könyörületes nevében” olvasható.

A madárábrázolások közt gyakran láthatunk kakast. A törökök a fehér kakast tartják a legértékesebbnek, ahogy ezt a közmondás is kifejezi: „Ahol a fehér kakas van, oda jön a szerencse.” A nép úgy tartja, ha akkor kukorékol a kakas, amikor a hívő éppen imádkozik, az ima meghallgatást nyer, a sátán, a dzsinnek és a rossz lelkek pedig elmenekülnek. Hajnalhasadáskor a világ összes kakasa ugyanabban a pillanatban kezdi dicsérni az Istent. Több iszlám legenda szól arról, hogy az Isten a trónusa (Arş-i Ala) alá egy smaragd-szárnyú, gyönggyel ékesített fehér kakast teremtett.

Kedvelt ragadozó állat az oroszlán a törökök és általában a szúfik körében. A szeldzsuk kortól napjainkig használatos az „Arszlán”, vagy másképpen „Aszlan” személynév, ami oroszlánt jelent. A szeldzsuk és oszmán török épületeket díszítő elemek közt számos oroszlán – fej-, vagy egész alakos – ábrázolást találunk. A hadzsibektási Pír-házában látható csorgó is oroszlánt formáz, de Anatólia sok más helyén is található hasonló oroszlánfejes csorgó-kút.

A legnagyobb megbecsülésben az álevik részesítették az oroszlánt, ők ugyanis Alit „Hajdar”-nak, azaz oroszlánnak is nevezik. A mirács-történetben Mohamed Ali oroszlán alakjával találkozik. Hadzsi Bektás Veli pedig – a hagyomány szerint – az oroszlán hátára ült, puszta kézzel megzabolázta, magához szelídítette. Bektást gyakran ábrázolják ölében őzzel és oroszlánnal, jelképezve, hogy a szúfikat a nem szúfikkal össze lehet békíteni. Hasonló, oroszlánnal kapcsolatos történetek keringenek szúfi körökben Karadzsa Ahmet Szultánról, Ahmet Rufairól és Mahmut Hajraniról is.

Az oroszlánt is ábrázoló képen a „Já Ali” betűkép az anatóliai népi „képírás” egyik legnevezetesebb példája. Az arab írással írt Ali név első betűje, az „ajin” betűpáros az emberi arc két szemét, a „lám” betű az orrvonalakat formázza. Az egész arcot a „Já” és „Ali” szavak arab betűi alkotják. Az oroszlán testén Ali imája olvasható, fölötte Ali Zülfikár nevű két pengéjű kardja látható, mellyel – a hiedelem szerint – 9 arsin* hosszan kinyújtva vágta le ellenségei fejét.

A képet a művész ellátta kézjegyével, feljegyezte rá a tulajdonos nevét, valamint a készítés (1232, azaz Kr. u. 1887.) dátumát.

Ali és tevéje témájú kép gyakori a kávéházakban, boltokban és természetesen a lakásokban is. A teve a képeken legtöbbször flitterekkel díszített fémlemez. Az ábrázolás témája az a legendás hiedelem, miszerint egykor Ali egy tevén a saját koporsóját szállította:

„Egy nap Ali magához hívta Haszánt és Huszeint és így szólt: »Holnap reggel egy Pír jön ide, tevéjén egy koporsóval. Figyeljetek jól erre a Pírre, ő visz engem Mohamedhez.« E szavak után lehunyta szemét. Haszán és Huszein várták a Pír megérkezését, aki egy idő múlva meg is érkezett, egy hatalmas tevével. Haszán és Huszein, a halotti lepelben – amit a Pír hozott magával – Alit a koporsóba tette és a tevére málházta. A Pír útnak indult a tevével. Haszán és Huszein kíváncsian nyomába szegődtek. Egy idő múlva a Pír levette arcáról a kendőt, s ekkor Haszán és Huszein csodálkozva pillantotta meg Ali mosolygós arcát. Könnyezve futottak felé, de a látomás eltűnt a szemük elől. Ali az égbe vitetett. E szomorú jelenet így ért véget...”

Ezt a történetet az alábbi ábra mutatja be. Sajnos a kép csak elmosódottan látható. Ali mint holttest a koporsóban, és mint a tevehajcsár (sírkő alakban ábrázolva) jelenik meg a képen. A teve mögötti két gyermekalak Haszán és Huszein. A kép arab betűkkel írt felirata: Ali (kétszer), alatta: „Én a tudomány városa vagyok, Ali a kapuja.” (azaz csak Alin keresztül juthat a hívő Mohamedhez), a koporsón: „Halál előtt halál” (a szúfi a világ számára halála előtt meghal), továbbá Ali híressé vált mondása:

„Aki engem szeret, Jemenben is olyan közel van, mintha mellettem lenne, aki nem szeret engem, ha mellettem van is, olyan messze van, mint Jemen.”

Kul Himmet négysoros versében is olvasható a téma, melyet a bektásik gyakran idéznek:

Oroszlánná válva az út mellett ülő

Saját temetésén önmagát vivő

Akinek Szelmán volt a nárciszt vivő

A mi Urunk Hadzsi Bektás Veli.

A szúfi művészek az emberi testet is képesek voltak kalligrafikus arab betűkkel megrajzolni. A fej a vállcsúcsoknál végződő két „Allah” írás, a test kontúrja az alulról felfelé olvasható „Haszán” és „Huszein”, a lábszárak pedig „Fatma” nevéből vannak megrajzolva. A lábfej talp-vonala a „Hú”, ugyancsak Allah egyik neve a szúfi szimbolikában. A mellen „Mohamed, Ali” írása látható, köztük középen a pont az „Allah a Fény” gondolatát jeleníti meg.

A betű-kabbalisztika misztikus jelentését valló hurufi felfogás szerint a legnagyobb tudás meglátni a betűkben az ember arcát. Aki a betűk „belső” jelentését ismeri, eljut az emberi arc fenségének felismeréséhez. Tehát a betűk gondolatokat, eszméket, így emberi arcot jelenítenek meg.

A szúfik nemcsak faliképeket „írtak”, hanem gyakran írás-képekkel díszítették jellegzetes tárgyaikat is, mint például a bektási dervisek viseletéhez tartozó teszlim tasit. A követ díszítő kalligráfia az Allah-Mohamed-Ali „hármasság” kompozíciója, s e szent hármas egységét az egy kövön való jelenlétük biztosítja.

A teszlim kő közepén kétszer látható Mohamed neve, vízszintes tükrözésben. Ugyanígy, tükrözve szerkesztett az Allah nevét helyettesítő „Hú” szó is, mely egyúttal a dervisek egyik fontos eszközének, a bárdnak (teber) formáját – ugyancsak tükrözve – rajzolja ki. Alul, Ali nevét két egymásba fonódó „lám” betű formázza, mely a Hú írásjelhez kapcsolódva egyben a bárd nyele is. A kompozíció tetején a tizenkét szeletből álló tadzs rajza látható.

Feltételezésem szerint a kép a hurufi eszméknek megfelelően emberi arcot is ábrázol, mint ahogyan a 18. és 19. ábrákon ez már egészen egyértelmű.

LÁSZLÓ, 1988. 69.
A szerző látta az Antakyai Múzeum éremtárában 1998-ban.
ERSEVEN, 1986. 120–121.
ERSEVEN, 1986. 127.
ERSEVEN, 1986. 125.
ERSEVEN, 1986. 125.
TURYAN, 1982. 159–163.
TURYAN, 1982. 131.
ERSEVEN, 1986. 139.
ERDÉLYI, 1976. 247., 250., 251.
DEVELIOGLU, 1984.
„Beyaz horozun bulundugu yere ugur gelir”
ERSEVEN, 1986. 142.
ERSEVEN, 1986. 142.
ERSEVEN, 1986. 144.
ERSEVEN, 1986. 146.

A szúfi humor, a „fikra”

A szúfi „fikra” a világon majdnem mindenütt megtalálható népi anekdotákra, adomákra emlékeztet. A fikra is

„rövid mulatságos történet, amely személyt, típust, helyzetet, állapotot egyszerű cselekménnyel, párbeszéddel és ötletes csattanóval jellemez... Valójában az apró jellemrajzok, életképek általános emberi tartalmakat hordoznak. A rövid életű, pillanatokra szóló városi képződménnyel, a viccel szemben... az anekdota szelídebb történeteket hagyományoz tovább. Éppoly kategóriája a népköltészetnek, mint a mese, monda, legenda.”

A magyar néprajz azoknak az igényesebb, csattanós történeteknek műfaji meghatározására, amelyekben az alakok jellemzése is gondosabb, a hang mértéktartóbb, az Erdélyi János (1851) alkotta adoma megjelölést használta. A szúfi „fikra” török szót magyarra fordítani – a szerző véleménye szerint – legjobban talán az adoma szóval lehet.

A keleti, köztük a mohamedán emberek lelkületének a dogmák helyett jobban megfelelnek a mondák, a mesés, misztikus történetek, a legendák. Ezekben az alkotásokban közérthetően, bár sok téves értelmezés számára is kaput nyitó módon, de megfogalmazódik az adott közösség eszmerendszere. Az Európában is ismert Naszreddin Hodzsa tréfás történetei a szunnita iszlám népi vallásosság talajából nőttek ki. Nemcsak a szunnitáknak, hanem a szúfiknak is vannak a hagyomány útját követő, a vidéki, kisvárosi életformát tükröző népi irodalmi termékei. Ugyanakkor a szunnita és a szúfi anekdoták jellemzőik alapján jól elkülöníthetők egymástól.

A szúfi humort, gondolkodásmódot, észjárást illusztrálják az alábbiakban bemutatott fikrák:

„Látja egy buzgó vallásos, hogy egy bektási a ramazán idején nyíltan és nyugodtan falatozik:

– A szent ramazánban vagyunk!

– Mi közöm hozzá? – így a bektási.

– Te nem vagy muzulmán? – kérdi a buzgó csodálkozva.

– Mi közöd hozzá! – szólt a bektási rövid válasza.”

Tehát az Isten és az ember kapcsolatába más nem avatkozhat be. A szúfi számára a merev, dogmatikus, kötelezően előírt vallási külsőségek nem számítanak, ugyanis az Isten és az ember kapcsolatát nem befolyásolhatja semmi.

„Ramazán idején a bektásit levélben estebédre (iftar) hívta meg egy jó barátja. A vacsora után a házigazda így szólt:

– Nosza, menjünk a dzsámiba imádkozni!

A bektási előkapta a meghívólevelet, forgatja, nézegeti:

– Barátom, a meghívás vacsorára szólt, nem imára!”

A szúfik nem a dzsámikban, hanem magukban otthon vagy közösen a „mejdán”-ban, saját gyülekezeti termükben imádkoznak. A szunnita ima rítusának megfelelő formulákat – térdeléseket, meghajlásokat, leborulásokat – nem ismerik, nem gyakorolják. A dzsámit általánosságban a „külsőségek, fölösleges és képmutató gyakorlatok” helyének tartják, mint ahogy az kitűnik az alábbi adomából:

„A bektási Baba a dzsámi előtt elhaladva, belülről nagy zajt, zsivajt hallott.

– Mi történik itt, Istenem?

A dzsámiba egy disznó ment be és azt kergetik – mondták az emberek. A Baba csodálkozva csóválta a fejét:

– Allah, Allah! Eddig sok disznó szoftát láttam, de szofta disznót először látok!”

A „szofta” kifejezéssel a szúfik általában a túlzó szunnitákat illetik, akiknek szenteskedő magatartása gyakran válik a fikrák céltáblájává.

„Egyszer egy bektási az olajfaligetben sétálgatva az egyik ágról leszakított egy olajbogyót, hogy megegye. Ám az olyan keserű volt, hogy nagy pfujozás közt kiköpte. Az egyik olajfa árnyékában üldögélő szofta azonnal elkezdett kiabálni:

– Hogyan merészeled szidalmazni azt az olajbogyót, amelyet Allah a könyvében magasztal?!

– Allahom, Allahom! Mielőtt könyvedben magasztaltad volna, előtte legalább megkóstoltad volna! – mondta erre magában a bektási.”

Ha elrejtve is, a neoplatonikus filozófiában gyökerező ismeretekről és azok megszerzésének módjáról szól a fikra. A természet megismerése – így valaminek az íze – a tapasztalat útján történik. Az igazi ismeret pedig a megismerendővel történő „eggyé válással” szerezhető meg.

„A bor készítése tilos volt a birodalomban. Egyszer a Padisah személyesen indult ellenőrzésre és meglátta, hogy egy bektási préseli ám a szőlőt, edényekbe töltögeti a préslét. Megállt és kérdőre vonta a szemrebbenés nélkül tovább foglalatoskodó bektásit.

– Miért töltöd ezt a lét edényekbe?

– Azért, hogy az edényben majd ecet legyen – válaszolt a bektási.

– Azt mondod, ecet? S ha netalán bor lesz belőle? – így a Padisah.

– Azt most még csak Allah tudhatja! – somolyodott el a bektási.”

Az Oszmán Birodalomban rendeletek tiltották a szeszesitalok előállítását. Míg a szunniták mindig is tiltották a szeszesital fogyasztását, addig a szúfi tarikatok nem hogy tiltották volna, hanem egyenesen a szakrális, rituális szertartásaik fontos aktusának tartották. A bektási hite nagyobb a Padisahénál, mert a jövő tudójának egyedül Istent tartja, míg a Padisah abból von le – ha helyesen is – következtetéseket, amit éppen lát.

A Nyugat-Európában élő szúfi, főként bektási és álevi törökök saját anyanyelvű folyóirata 1991-ben az alábbi fikrákat közölte a nyugati újságok viccrovata helyén, a „Gondolkoztató és nevettető szavak” fejléc alatt:

„A egyik bektási inge rettenetesen bepiszkolódott, mire egy ismerőse így szólt hozzá:

– Ajha, ezt az inget gyorsan mosd ki és tisztítsd meg!

A bektási csak mosolygott:

– Újra bepiszkolódik! – mondta.

– Újra mossad!

– Újra bepiszkolódik!

– Újra mossad!

Végül a bektási így szólt: – Ej, hívem, azért jöttünk mi erre az elmúló világra, hogy állandóan inget mossunk?!”

*

„A dzsámiban a hodzsa így prédikált:

– Annak a szolgának, aki a kurbán bajrám (áldozati ünnep) idején áldozati állatot vág, Allah az utolsó ítélet napján majd egy akkora borjút ajándékoz, hogy a feje Keletre, a feneke Nyugatra ér!

A prédikációt hallgató bektási közbekiáltott:

– Hodzsa efendi! Gyorsan kiálts erre a borjúra, hogy forduljon meg!”

*

„A városnegyed egyik kávéházában mindenki arról beszélt a másiknak, milyen mélyen elszomorítja, hogy befejeződik a ramazán böjt. A beszélgetésre fülelő bektási már nem bírta tovább és közbeszólt:

– Ezt a dumát másnak adjátok be, ugye szomorkodtok, mert befejeződik, de akkor miért csináltok ünnepet a végén?”

A ramazán négy hétig tart, a böjt pedig minden nap napkeltétől napnyugtáig. A négy hét eltelte után három napig tart az eszem-iszommal járó ünnep, amelyre az adomában a bektási célzott.

„Egy hazafelé igyekvő gyalogos útja egy bektási falun vezetett keresztül. Annak ellenére, hogy a ramazán böjt hónapja volt, egy bektási Baba a falu görbe, rozoga hídjával szemben pipázgatott. Az utas megkérdezte:

– Efendi, ide még nem érkezett meg a ramazán?

A Baba erre:

– Gyermekem, ezen a hídon, amit magad előtt látsz, a mi falunk nyája is nagy nehézségek közt érkezik be a faluba. A hatalmas ramazán hogyan keljen át rajta, hogy megérkezzék?”

*

„Megkérdezték a bektási Babát, milyen asszonyt kell feleségül venni:

– Ha szép asszonnyal házasodsz, az féltékennyé tesz, nyugtalan leszel. Ha csúnyával házasodsz, reggeltől estig, amikor csak látod az arcát, utálkozni fogsz. Ha szegénnyel házasodsz, táplálása, eltartása nehéz lesz. Ha módossal házasodsz, az bízik saját vagyonában, az orrodnál fogva vezet. Így hát ezeken kívül másfélét találj magadnak.”

*

„A raki (ánizspálinka) üdvös-e, vagy bűnös-e? – kérdezték a bektásitól.

– A száj szerint változó! – válaszolt.”

*

„Egy gazdag ember ramazán estéjén meghívta a városnegyed imámját és annak szomszédját, a bektási Babát vacsorára. Az étkezés után a házigazda az imám efenditől kérdezte:

– Cigarettázol?

– Allahra! Az vétek!

– Raki?

– Allahra! Az bűn!

– Nőzés?

– Isten ments!

Ezután a bektásinak sorolta fel ugyanezeket a kérdéseket:

– Cigarettázol?

– Allahra, rendben van!

– Raki?

– Rendben van, hívem!

– Zenész? Táncosnő?

– Rendben van, hívem!

– Nőzés?

– Ha adódik, rendben van, hívem!

A házigazda a gazdatisztjéhez fordult és azt mondta, hogy adjon az imámnak egy, a bektásinak öt líra vacsoraajándékot. A nagyobb ajándékban reménykedő imám megmérgesedett.

– Olyan eretneknek, mint ez a bektási öt, jómagamnak pedig csak egy líra jár? – kérdezte.

A házigazda ezt válaszolta:

– Hodzsám, te italra, dohányra, zenészre, nőre még tíz lírát sem költesz... Amannak az embernek oly sok a kiadása, hogy nem öt, hanem tizenöt líra sem elegendő neki!”

Érdekes török szokás, hogy a vendéglátónak az étkezés végeztével illik a vendégeit megajándékozni. Az ajándék elnevezése: „a fog bére” (törökül: diş kirasi).

A kisvárosias hangulatú utóbbi adomának vidéki, falusi változata ötletesebbnek látszik, csattanója is sikerültebb:

„Egy embernek nem volt gyereke. Egy nap így fohászkodott: Oh Istenem, ha nekem egy fiúgyermeket adsz, hogy a családom ki ne haljon, megfogadom, hogy gyermekemet szamárra ültetve felviszem a minaret erkélyére!

A fia megszületett. Szerencsétlen nagy gondba esett. Ha nem tartja meg fogadalmát, Isten visszaveszi a fiút. Rohant az imámhoz. Az imám azt mondta: Fogadalmat tettél és azt feltétlenül meg kell tartanod, de hogy a minaretbe hogyan viszed fel a szamarat, erre nem találok lehetséges megoldást.

Ezután a müftühöz (kerületi vallási elöljáró) rohant, de ismét semmi lehetőség.

Egyik barátja emlékeztette az apát a bektásikra, ezért egyenesen a bektási Babához ment és előadta gondját:

– Jaj Baba! Ments meg engem ettől a bánattól! Szamárra ültetve hogyan vigyem fel a fiamat a minaretbe? – kérdezte.

A bektási Baba jól megszívta a pipáját és nagy nyugalommal kérdezte:

– Iszol te rakit?

– Isten ments! Egy cseppet sem veszek a számba!

– Szoktál-e játszani? Erre-arra csavarogsz-e?

– Nem, sohasem!

A bektási Baba az ember füléhez hajolt:

– Fiam, vedd a válladra a fiadat, menjetek fel a minaretbe, fogadalmad így is megtartottnak számít! – suttogta.”

Egyes bektási fikrák istentagadónak, ateistának tűnnek. Pedig ezekben az adomákban is csak az Egy, az Isten emberi ésszel való megismerésének és fogalmi (teológiai) meghatározásának a tagadása rejlik. Ugyanígy a dzsámi épületét, az ott végzett rituális imákat, a hodzsák prédikációit kigúnyoló fikrák sem az ateizmus talajából nőttek ki, pusztán a külsőségeket, a szenteskedést, a fölényes, kioktató pöffeszkedést pellengérezik ki.

„Az imám a dzsámiban prédikál:

– Dzsenázi Hakk Teálá... (Isten) szenteket nem szül, nem születik, hozzá nincs hasonló, párja sincs... se földön, se égben, nem iszik, nem eszik...

A bektási megböki a mellette ülőt.

– Nagyon messziről kerülgeti ez az imám, azt kellene mondania inkább, hogy nincs, de valószínű, fél a gyülekezettől!”

*

„A dzsámiban azt hallotta a bektási, hogy a ramazán idején minden kívánság meghallgattatik, erre nagyon fellélegzett. Az közös imádság (namaz) után felemelte két kezét, így szólt az Istenhez:

– Házadba először jöttem, mint az itteniek, nem zavarlak téged napjában öt időpontban, csak annyi pénzt adj, hogy adósságom kifizethessem, többet nem zörgetem kapudat, nem jövök a házadba.”

*

„Megkérdezték a bektásitól a szunniták: Ti, bektásik a namazt-e vagy a böjtöt szeretitek-e jobban?

– A tietek legyen a namaz, az étkezés miatt szeretem a böjtöt.

A böjt a ramazán idején nappal kötelező, az Esthajnal csillag feljövetelétől azonban kezdődik az iftár, az esetenként hajnalig is tartó lakomázás.

SÁNDOR, 1988. 167.
SÁNDOR, 1988. 168.
NOYAN, 1987. 543.
SÜMER, 1990. 53.
NOYAN, 1987. 544.
SÜMER, 1990. 53.
SÜMER, 1990. 53.
NOYAN, 1987. 542., rövidítve: SÜMER, 1990. 54.
NOYAN, 1987. 544.
SÜMER, 1990. 53.
SÜMER, 1990. 52.

Bektási emlékek Magyarországon

A „Szászsebesi névtelen” jelentése a török dervisekről

Magyarországon mindenkor fontos szerepet kapott a „keletkutatás”. Már Árpád-házi királyaink idejében állandó kapcsolatban állt a magyarság az európai világ számára szinte ismeretlen Kelettel.

Európa azonban csak akkor fordította tekintetét Kelet felé, amikor ott megjelent, majd elterjedt a keresztény Nyugatra ideológiai és valóságos fenyegetést is jelentő iszlám. A domonkosok már a 13. században Keletre küldték az iszlám tanulmányozása céljából Riccoldo de Monte Croce szerzetest, aki küldetése lelkiismeretes teljesítése érdekében Bagdadban iszlám iskolába járt, megtanult arabul és alaposan megismerte a Koránt. A Korán cáfolata című műve vallástörténet, teológia, illetve apológia, melyben a mohamedán vallás teológiáját igyekezett cáfolni. A keleten uralkodó gazdasági, társadalmi körülményekről azonban más, egy volt magyar diák számol be olyan részletességgel, hogy a 16. század első felében beszámolója két párizsi kiadásban is Riccoldo művével együtt jelent meg.

A szászsebesi iskolában tanuló ifjú a város 1438. augusztusi ostroma során esett török fogságba. Kerek húsz esztendőt töltött rabságban, s az ott szerzett élményeit, azokhoz fűzött elmélkedéseit tartalmazza munkája, az „Incipit prohemium in tractatum de moribus, conditionibus et nequicia Turcorum” (Értekezés a törökök szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról”). Művének első kiadása 1480-ban, a második egy évvel később jelent meg Rómában, 1514-ig már hét kiadása látott napvilágot, kettő Kölnben, három Párizsban és 1596-ig legalább huszonöt ízben adták ki Nyugat-Európában. A korábban „Szászsebesi névtelen”-ként ismert forrás szerzője ma már ismert, bár könyvének kiadásai a 20. század első feléig csak „captivus quidam Septemcastrensis”-nek, azaz „valamilyen erdélyi rab”-nak nevezték. 1939-ben találták meg azt az 1526-ban nyomtatott, a Domonkos-rendi írókat tartalmazó katalógust, melyben a szerzőt fr. Georgius de Hungaria-nak nevezik. 1957-ben egy Angliában található példányon megtalálták az egykorú bejegyzést is: „...György domonkos barát adta ki, aki Rómában halt meg a csodáiról híres Santa Maria Sopra Minerva templomában.” A rendi krónikákból ezt követően már meg lehetett állapítani, hogy György barát 1502. július 3-án hunyt el nyolcvanéves korában, szent ember hírében.

Az Oszmán világot saját tapasztalatai alapján elsőként a „magyarországi” György barát ismerteti meg részletesen Európával. Műve nem a keresztény fogoly szenvedéseinek puszta leírása, hanem az e korszak iránt érdeklődők számára értékes – de eléggé kihasználatlan – forrás. Természetesen György barát beszámolóját olvasva szem előtt kell tartani, hogy annak minden tekintetben meg kellett felelni Róma igényeinek és elvárásainak.

E nagy ívű munkából a következőkben azokat a részeket emelem ki, amelyek e könyv témájához szorosan kapcsolódnak, vagyis a 15. századi szúfi eszmeiségről, s annak gyakorlati megjelenéséről tájékoztatnak.

György barát könyvének 14. fejezetében a szúfi misztikát jellemző természetfeletti és vallásos indítékokról szólva először – Szent Ágostonnak „Az isten országáról” című művére alapozva – szigorúan elveti „a hazug jeleket és előjeleket”, majd rátér a „hitetlen törökök szerzetesei által tett számtalan előjel és csodajel” ismertetésére. A szúfi derviseket pedig így jellemzi:

„...e helyütt csak azt akarom hozzátenni, hogy semmiféle tekintetben nem kételkedem afelől, hogy ezekben a gyalázatosokban az ördögi cselvetésnek megvan minden gonoszsága és fondorlata, s fellelhető bennük a lelkek elpusztítását célzó mesterkedéseinek hitványsága is.”

Azonban a „lelkek elpusztítását célzó mesterkedések” idővel magát a szerzőt is bűvkörükbe vonták, ahogy erről munkájának 16. fejezetében őszinte, szép lírai megfogalmazásban be is számol:

„...attól kezdve elhagytam imádságaimat s a zsoltárokat, melyeket ott írtam le és gyakran elmondogattam, és elkezdtem az ő imáikat és szertartásaikat megtanulni, és gyakorolgattam is őket szorgosan, amennyire csak tudtam... Egyebek közt szorgalmasan elkezdtem fontolgatni ama szerzeteseiknek tanításait, akikről már fentebb szóltam. Ezek a tanítások a szertartásokat és a törvény külső gyakorlását a lelki értelmükre vezetik vissza, és bizonyos módon Krisztus vallását helyeslik és erősítik meg. Végül is eltelvén ebben a vívódásomban hat vagy hét hónap, az egyik napon Isten segítő kezével hirtelen megváltoztatta elmémet, úgyhogy elhagyva e szekta minden rítusát, elkezdtem előszedni régi imádságaimat...”

A bűnbánó barát önvádja hallatszik ki a renegátokról írottakban:

„...hitüket nem azért tagadják meg, mintha valamelyik indíték csalárdsága vezette volna félre őket, hanem saját bűnösségük és gonoszságuk következtében; s nem is azért vetik el maguktól régi hitüket, hogy az újat megtartsák, hanem hogy ugyanúgy tartsák meg az újat, mint ahogyan a régit tartották, vagyis csak színleg.”

Mivel a török szúfi dervisek vallása a keresztény egyháztól való elszakadás kísértésébe ejtette György barátot, minden bizonnyal elmélyülten foglalkozott e témával, és így a szúfikkal kapcsolatos tapasztalatairól, ismereteiről szóló beszámolóját őszintének és igaznak kell tartani:

„...a különbség szerint, ami megmutatkozik náluk a külső öltözetben, rejtőzik el bennük maga az ördögi erő is. Vannak ugyanis köztük olyanok, akik a legnagyobb béketűrést részesítik előnyben; ezek semmiféle felsőruházatot nem viselnek, hanem mezítelenül járkálnak, csakis férfitagjaikat takarják be. És a szerzetnek e fajtájában akadnak néhányan a tökéletességnek akkora fokán, mintha teljesen érzéketlenek lennének, úgyannyira, hogy már nem is képesek külső benyomások érzékelésére... – Mások közülük az önmegtartóztatás nagy erényét részesítik előnyben; róluk beszélik azt, hogy némelyikük... csak a legritkábban vesz magához ételt vagy italt... Ismét mások akkora szegénységben élnek... a földi dolgokra egyáltalán semmit sem gondolnak, s nem is gondoskodnak felőlük, s még a holnapi napra sem tesznek félre semmit. Mások viszont az örökös hallgatást tartják, s őket a némák nevével »számit«-oknak nevezik...”

A szerző nemcsak a külsőségekről, hanem az átlényegülés állapotáról is tájékoztatja az olvasót:

„Egyeseknek pedig látomásaik vannak, mások különböző kinyilatkoztatások adományában részesültek; ismét másoknak természetfeletti elragadtatásaik vannak; de olyanok is akadnak, akik olykor természetfeletti eksztázisba esnek. Eszerint egy sincs köztük, akinek ne lett volna valamiféle különleges lelki élménye, mely révén biztos összehasonlítási alap és nyilvánvaló megítélési lehetőség nyílik arra, hogy az adott személy a dervisek sorából és rendjéből való-e. Ugyanis ez a neve mindazoknak, akik ebben a csoportban élnek. És a lelki, vagyis természetfeletti élményeik változatossága szerint ruházatban és életmódban is különböznek; mert mindegyikük viseli hivatása jegyét...”

A György barát használta „dervisek sora és rendje” kifejezés helyett ma talán a „tarikat” megjelölés lenne szerencsésebb, ugyanis a szúfi tarikatnak lehetnek olyan tagjai is, akik nem dervisek, hiszen azoknak önként vállalt „missziós” feladatot is teljesíteniük kellett

Valószínűleg ismerte a szerző a „müdzserred”, a nőtlenséget fogadó dervisek intézményét, ugyanis említést tesz a „mengüszt” viselő dervisekről is: „...Azok, akik függőket hordanak fülükön, ezzel azt jelzik, hogy mindig készen állnak az elragadtatás állapotának fogadására...”

Részletesen tájékoztat a szúfi rendek tagjainak a lakosság közösségébe történő beilleszkedéséről, illetve elkülönülésükről:

„...Különböző az életmódjuk is. Azok ugyanis, akik kevésbé vannak akadályozva a lelki dolgokban, tudniillik az elragadtatások és egyebek miatt, közösségi életet élnek és az emberek között laknak, mások pedig elkülönülten, úgy egybegyülekezve, ahogyan egy falu él. Mások ismét magányosan élnek, ligeterdőkben és pusztákban. De vannak olyanok is, akik városokban élnek és vendégfogadással foglalkoznak. Ezeknek a házait tekjének nevezik; vendégeket azonban csak éjjeli nyugovóra fogadnak. Mások viszont, ha nincs miből megélniük, koldulásból tartják fenn magukat. Mások megint a városokban tömlőkben hordozzák a vizet a környéken található legjobb ízű ivóvízből és körbejárják a várost, mindenkit megkínálnak a friss ivóvízzel, és nem kérnek érte semmit, hanem csak az önkéntes adományokat fogadják el...”

A következő idézetben György barát olyan részletesen és élményszerűen mutatja be a „szemát”, hogy feltételezhetjük, maga is részt vett ilyen titkos és zárt szúfi összejövetelen, mi több, valamelyik tarikatnak „beavatottja” is lehetett:

„És ezek az ő szerzeteseik tartanak bizonyos ünnepélyeket, vagy a nép által nekik felajánlott fogadalmi adományok miatt, vagy elődeik emlékezetére, vagy akár a nép közös szükségleteiért, tudniillik eső vagy derült időjárás kieszközléséért és más effélékért. És ilyenkor összejönnek és egybegyűlnek valamennyien, akik a közelebb fekvő helységekben laknak, és közös étkezést tartanak valamennyiük számára. Ha van nekik, akkor állatokat is leölnek erre az alkalomra, de ha nincs, akkor főzelékfélékből készítik el a lakomát, vagy éppen rizsből; lehetőségeikhez mérten, olyan élelmiszerekből, amilyenekből éppen tudják. És miután befejezték a lakomát, az, aki a főember köztük, elővéve a dobot, megadja az ütemet; a többiek pedig rendre felkelvén, elkezdenek táncolni. Ezt az ünnepélyt machiának nevezik, a táncot pedig szemának. Ez nem más, mint az egész testnek bizonyos szabályos és jól ütemezett mozgatása, valamennyi végtag tisztes, méltóságteljes és nagyon illedelmes mozgásaival, a zeneszerszám ehhez alkalmazott kimért üteme szerint. A végén pedig nagyon gyors mozgással szédítő körforgás következik, mint valami forgatag, s ebben összpontosul ennek a játéknak teljes ereje. Mert a tüzesebbek közülük akkora gyorsasággal forognak, hogy meg sem lehet különböztetni: ember-e vagy szobor az, akit magunk előtt látunk... Miután már mindegyikük táncolt, egyszerre felkelnek valamennyien; ekkor összekavart rendben táncolnak tovább, bizonyos könyörgő hangokat hallatva, mégpedig azoknak üdvéért, akik felajánlást tettek, illetve az alamizsnát adták. Használnak bizonyos beszédformulákat is, amelyek elődeikről maradtak reájuk; az őseik akkor beszélnek velük, amikor elragadtatásban vagy eksztázisban vannak. Ezek a beszédek kellemesen ékesszólóak, versformában adják elő, s könnyű őket fejben tartani. Aszerint hosszabbak vagy rövidebbek, hogy mi az anyag, amiről szólnak. Van olyan köztük, mely hat versszakból, olyan is, amely nyolcból vagy tízből, vagy ennél több szakaszból, vagy éppen kevesebből áll. És e versezetek a török törvényének minden szertartásszerű előírását és szokásaikat lelki értelmezés alá vonják. Nagy tömegük volt birtokomban írásban is, de emlékezetemben is, s gyönyörködtem is bennük, mert inkább a keresztény hitet erősítik meg, mintsem a törökökét. Innen adódik az, hogy hivatásos papjaik nem fogadják el hiteleseknek azzal, hogy azok, akik közölték velük, maguk sem értették, mit mondanak, mert az elragadtatás vagy az eksztázis állapotában voltak, és mindenképpen érzékszerveik használatán kívül, amikor ezeket a versezeteket elmondották.”

György barát tehát a már korábban bemutatott „yatir semahlariról” (ejtsd: jatir szemahlari) számol be, a szentnek tartott vagy híres személyek síremlékeinél, türbéinél megrendezett, rituális tánccal együtt járó szúfi ünnepségről; az áldozati állat húsából készülő ételről, melyet közösen fogyasztanak el a résztvevők, a táncot bevezető zenéről, melyben a dob adja az ütemet.

Ez utóbbi azért érdekes, mert a török források nem említik a dobot mint a szúfi összejöveteleken használatos hangszert. György barát – a dob mellett – más „zeneszerszámot” is említ, bár ennek közelebbi leírását nem adja meg, török nevét nem közli, de feltételezhető, hogy a török források által is említett pengetős hangszerről, a „szaz”-ról van szó.

Az „össztáncot” említi leírásában, de a „gyertyaoltásról” hallgat, vagy mert ilyen akkor valóban nem volt, vagy mert nem akarta kiszolgáltatni a szúfikat Róma vádjainak. Valószínű, hogy a szúfik elleni orgiavád későbbi – és inkább politikai – eredetű, amikor Ismail sah uralmi törekvései Keleten veszélyeztették az Oszmán birodalmat.

Azok a bizonyos „könyörgő hangok”, „beszédformulák” máig is hallhatók a szemáhok során, amelyekre a korábbi „szemelvények” közt is számos példát találhatott az olvasó (Já Hú, Allah Hú). A felajánlást tevők, illetve az alamizsnát adók nevét ma is belefoglalják a tánc közben zenekísérettel énekelt vallásos szövegekbe.

A teológiai és filozófiai műveltséggel rendelkező ifjú észrevette, hogy ezek a versek a szúfi és a keresztény misztika közös vonását jelentő, neoplatonikus gondolatokat fogalmaznak meg. Beszámol arról is, hogy a szunnita „hivatásos papok” ezeket a zömmel eksztázisban fogant és elhangzó verseket nem fogadják el.

Művének 20. fejezetében ismét a dervisekről ír, akiket „második generációnak” nevez: „Ezek szerzetesek; nagy tiszteletben tartják őket, mint a szentek jelenben élő utódait s mint az egész ország megoltalmazóit, mint Isten és Mohamed barátait... Ezeknek az a véleménye, hogy a törvény semmit sem használ, hanem az Isten kegyelme az, amely által minden embernek üdvözülnie kell; s ez a kegyelem érdem és törvény nélkül elégséges az üdvösségre, melyet ők »rahmet ulláhi«-nak neveznek. Őket is sokan kedvelik... különösképpen azok közül, akik inkább lelki emberek és jámborok.”

„Harmadik generáció”-nak nevezi azokat a szúfikat, akik „elmélkedő hajlamúak és lelki gyakorlatoknak szentelik magukat”. Így ír róluk:

„Ezek nagyon buzgók az egyes imádságokban, a lelki gyakorlatokban, a virrasztásban, az elmélkedésben... Éjszaka összejönnek és körben ülve elkezdik mondani: »Lyllachillalach«, ezt ismételgetik fejük ütemes mozgatásával egy időn át. majd azt mondják: Lahu, megint úgy ismételgetve, egészen addig, míg végül olyanok lesznek, mint akikből elszállt a lélek, majd elterülnek és álomba merülnek. És az ő nézeteiknek sok pártfogója van... akiket evlijalar ve enbijalarnak neveznek... és e szekta első alapítóitól erednek...”

Pontos leírást kapunk arról, hogy miképpen érték el a György barát által az általa „szofiler”-nek nevezett szúfik, a „zikr” útján, azaz egy pár szó – ma a „Já, Hú!” szavakat mondják – és egy testmozdulat folyamatos ismétlésével a misztikus állapotot, de azt is megtudhatjuk tőle, hogy miért nevezik „evlijalarimiz”-nek, azaz „szentjeink”-nek Jeszevit, Hadzsi Bektást, Júnusz Emrét és több szúfi „szentet”.

A „negyedik generáció” tagjai a „hurufik”. György barát, mai ismereteink szerint a csak a hurufikra jellemző „üdvtan” tekintetében téved, mert a szúfikra általánosan jellemző felfogást hurufi sajátosságnak tart, amikor így ír róluk:

„Ezeknek az a nézetük, hogy ki-ki a saját magának, minden egyes nemzetségnek és nemzetnek adott törvény szerint üdvözül. A törvényt, mely szerint üdvözülni kell, Isten adja. És minden törvény jó azok számára, akik azt megtartják, s az egyik törvényt sem szabad a másik elé helyezni, mintha az jobb lenne a többinél. A törökök a hurufikat gyanúsaknak tartják”. Megjegyzi továbbá: „mindössze egy ehhez a generációhoz tartozó személyt találtam akkor, amikor Chioszon voltam... és nyíltan kimondotta: »A ti törvényetek éppen olyan jó mint a mienk«”.

Valójában a hurufi (Iránban: horife) síita szekta, mely egyfajta betű- és szám-kabbalisztikát hozott létre. (Innen ered nevük is: a harf arabul betűt jelent, a hurufi pedig ebből képzett melléknév). Alapítója Eszterabadi Fazl Allah, aki a 14. század végén tevékenykedett. Az Oszmán Birodalomban tanítványa, Ali al Ala terjesztette el nézeteit, amelyek elsősorban a bektási dervisek közt váltak népszerűekké. A hurufi kabbalisztika hatása később a szúfi kalligráfiában és az arab betűkből kialakított ábrázolásokon jelentkezik. György barát erről – a hurufik legjellemzőbb vonásáról – azonban nem tesz említést, csupán a szúfizmusnak arról a mindennapi életben megjelenő gondolatáról, miszerint senkit sem tartanak se jobbnak, se rosszabbnak nyelve, nemzetisége vagy hite miatt.

A keresztény neoplatonikus filozófia hatását György barát alábbi sorai jelzik:

„Hiszen a mennyei élet rendjét nem korlátozza sem a hely, sem az idő, hanem minden egybefonódik ott, egyazon pillanatot alkot. Ez a rend nem teszi meg az utat a legalsóktól a legfelsőkig, hanem csak megkülönbözteti őket egymástól, s időköz közbejötte nélkül jut el föl is, le is, legfelülről legalulra. Továbbá nem tagolja szét a cselekvésben a szándékot, az értelmet, a beleegyezést és a tettet; a létezőben a létet és a nemlétet, az emlékezetben a tudást és a nemtudást, a képességben a képest és a nemképest, az akaratban az akarást és a nemakarást úgy összekapcsolja, hogy ami hiányzik az egyikben, azt kipótolja a másikban, nem hagyva meg semmi hibásat, nem hagyva semmi be nem fejezettet; hanem minden, mégpedig a kedvező és a kedvezőtlen is, a vidám és a szomorú is, a keserű és az édes is, végül a jó és a rossz is és ami csak előfordulhat az emberi érzelemvilágban, egytől egyig az érdemszerzésben működik közre.”

Az idézet kezdő és záró sorait figyelmen kívül hagyva, tipikusan keresztényi gondolat, magyarázata, értelmezése pedig neoplatonikus, ha úgy tetszik, szúfi. Talán ezek a neoplatonista gondolkozáshoz közel álló szúfi eszmék kísértették meg a keresztény foglyot, György barátot amikor – ha rövid időre is – áttért az iszlám hitre.

György barát könyvének 15. fejezetében megemlékezik néhány török és szúfi „hírességről és főemberről”. Memlíti Szejjit Gázi nevét és zarándokhelyét is:

„...van egy főember, aki nagy megbecsülésben és tiszteletben áll egész Törökországban. Ennek neve Szejjid(!) Gázi, ami annyit jelent, mint »szent győző« vagy »győzedelmes a szentek között«; ennek sírja és sírkápolnája Othmania és Charamania határvidékén van; és jóllehet, e két nép egymás közt gyakran egyenetlenkedik... mégsem merészelte senki megközelíteni valaha is a sírját, vagy a hozzá közel eső területen valami gonoszat cselekedni... közöttük az általános vélemény, hogy akik az ő segítségét kérik... sohasem csalódtak... Mert igen nagy a híre és becsülete, nemcsak a törökök közt, hanem e szekta minden nemzete körében is... E tekintetben nagyobb a hírneve... mint amekkora Szent Antalé a keresztények közt.”

Megdöbbentő, hogy a témával foglalkozó nyugati kutatók megállapításai mennyire felületesek, megalapozatlanok. Példa erre Rogers iszlám művészetekről szóló műve, mely számos angliai kulturális intézmény szakértői által szerkesztett művelődéstörténeti sorozat egyik kötete. Rogers a fent említett épületegyüttes szemléletes és élvezetes bemutatása után ezeket írja: „A bektásiak a sírtemplom újjáépítését I. Kajkáusz szeldzsuk szultánnak tulajdonították (1207-ben), és büszkén számoltak be arról, hogy a 14. és 15. századi kori(!) oszmán szultánok is felkeresték, ez azonban nélkülöz minden történelmi adatot. Nincs benne egyetlen olyan épület sem, amelyet korábban emeltek volna, mint amikor Szelim szultán uralkodása alatt megreformálták a rendet: a „síremlék” 1493-ból való, a hozzá kapcsolódó épületek – a templom és a khánkáh – nem származhatnak 1511-nél korábbi időből.” (Kiemelés – A. I.) Ha Rogers idézett dátumai igazak lennének, akkor György barát nem láthatta volna Szejjit Battal Gázi sírját, és nem is írta volna: „ennek sírja és sírkápolnája Othmania és Charamania határvidékén van.”

György barát 1443 és 1480 között, de inkább a 15. század 40–50-es éveiben láthatta az épületegyüttest, s művét, melyben erről beszámol, 1480-ban Rómában már ki is adták. Ugyancsak „minden történelmi adatot nélkülözőnek” tartja Rogers az Oszmán szultánok látogatását Szejjit Gázi türbéjénél. De ismerve a bektásiak és a janicsárok közötti szoros szellemi és szervezeti kapcsolatot, elfogadhatóbbnak látszik a bektásiak hagyományon alapuló véleménye, mint Rogersé. Mindezek után szomorúan állapíthatjuk meg, hogy Rogers vagy nem ismerte, vagy nem vette figyelembe György barát már 1480-ban, Rómában kiadott művét.

Szejjit Gáziról ma sem tudunk sokkal többet György barátnál. Nevében a szejjit szó arra utal, hogy Mohamed unokájának, Huszeinnek leszármazottja. Csakhogy Szejjit Gázi nem török, hanem arab lehetett, feltehetően az arabok Bizánc elleni támadásai (674–678, majd 717–718) során került Anatóliába, és a 7–8. században halhatott hit-hősi halált. A róla szóló számos legenda szerint felesége bizánci hercegnő volt, akit akaratlanul megölt. Egymás mellett vannak eltemetve, Eskişehir várostól nem messze, déli irányban. A nevezetes mauzóleumban Szejjit Gázi 4 m hosszú kőkoporsója ma is látható. A egyes vélemények szerint Ala-ed-Din Kejkubád (1219–1237) építtette a derviskolostort a hős sírja mellé, bár az épületegyüttes (törökül: külliye) stílusa inkább az oszmán és a bizánci építészetre jellemző, mintsem a korabeli szeldzsukra. A korai arab-iszlám terjeszkedés hősei évszázadok során nagy tiszteletben álltak Törökországban, mint ahogyan ezt Isztambulban a Mohamed zászlótartójának tartott Eyüp (+673) sírjával kapcsolatos legendák és az Oszmán uralkodók beiktatási ünnepségei során kapott kiemelkedő szerepe is mutatja.

A többi név szerint említett nagyság közt találjuk – sok más, ma már ismeretlen és témánk szempontjából érdektelen személyen kívül – Hadzsi Bektást is, akiről igen keveset, és alighanem tévesen ír: „(nevét) körülbelül úgy lehet lefordítani, hogy a »zarándokok segítője«. Ezt különösen a zarándokok hívják gyakran segítségül...” György barátot megtévesztette Bektás nevében a hadzsi szó, mely valóban a mekkai zarándoklatot megjárt iszlám hívők előneve, de egyáltalán nem csak emiatt lehetett az egyik legtiszteltebb személy a 15. század végén Anatóliában.

Ásik pasáról (1272–1333) a következőket írja: „aki a szerelemről kapta nevét és róla úgy beszélnek, mint a szerelem patrónusáról...” Már korábban is esett szó az előkelő származású, kirsehiri, törökül író szúfiról, akinek az volt a célja, hogy megtanítsa a törököknek a szúfizmus alapjait. Nagyapja Baba Iljász,XE "Baba Iljász," a babai tarikat alapítója volt. György barát a szúfi „szeretet-teológiát” – amit bizonyára ismert, hiszen lelkét megkísértette az iszlám misztika – a szerelemmel azonosítja. Az „ásik” török szó (âsik) első szótári jelentése valóban szerelmes, szerető; a második viszont, népi költő zenész/énekes. Ásik pasa a szeretettel megismerhető Istenről írt és énekelt, műveinek témájáról kapta „művésznevét”, melyen ismertté vált, s mely az utókorra maradt. Az apja, Muhlis Pasa a török névadási szokásnak megfelelően az első gyermeket jelentő Pasa és a szúfi körökben elterjedt Ali nevet adta fiának. Ali Pasából lett Ásik Pasa.

György barát három csoportba osztotta a „törökök fogságában a keresztény embereket”. „Az első azoké, akik merő egyszerűségében élik életüket.” Ezeket semmi sem kísérti meg, „egyszerűen hitetleneknek tudják őket.” A harmadik kategória azokból áll, akik: „Nem képesek behatolni a törökök tetteinek értelmébe, s nem is tudják azokat megmagyarázni.”

A második – György magát is ide sorolja – kategóriába tartoznak:

„akik kíváncsian meg akarván érteni a törökök tettei körüli dolgokat s meg is akarják ismerni azokat, ezért óvatlanul bele is ártják magukat azokba... ha Isten segítségével elegendő időt kapnak arra, hogy a törökök titkait kifürkészhessék, s ha megvan az értelmességük is ahhoz, hogy mindennek végére járjanak, s eszükkel képesek megmagyarázásukra is – a biztonság nagyobb gyümölcsét hozzák meg nemcsak maguk, hanem mások hasznára is.”

Fogságában az erdélyi ifjú Isten segítségével ismerte meg a „törökök tettei körüli dolgokat”, melyeket az utókor számára le is írt, és egykor Európa művelt embereinek nyújtott témájában helyes ismereteket. Tudásának ízes „gyümölcsei” ma is hasznosak.

Balassi Bálint és a szúfi költészet

Az „európai irodalmat gyermekkora óta ismerő, kortársainál műveltebb” Balassi Bálint (1554. október 20. – 1594. május 30.) a 16. század kiemelkedő szellemi egyénisége. A történelem szeszélye, hogy a reneszánsz „életérzést” a főúri származású, művelt ifjú Mohács évszázadában, a legnagyobb viharok közepette élhette meg. Véres csaták, melyekben sokszor maga is részt vett, vallási villongások és a családját is közvetlenül érintő politikai támadások zűrzavaros időszakában írta meg a magyar nyelvű líra első európai színvonalú verseit.

Balassi Bálint életművének, a magyar- és a világirodalomban betöltött szerepének ismertetése nem e dolgozat tárgya, csupán költészetének az a területe, melyre a török szúfi misztika hatással volt. Természetesen szólnom kell azokról a körülményekről is, amelyek hátteréül szolgáltak a költői alkotások megszületésének.

A török megszállás (1541) után, miközben a Habsburg-ház igyekszik kiterjeszteni uralmát egész Magyarországra, már csak Erdély a magyarság menedéke. A magyar urak széthúznak, ki Erdélybe, ki Lengyelországba, ki pedig a Habsburg uralomhoz menekül. A hódoltságon elvesztett földjeik jövedelmét más területeken szerzett birtokokkal kívánják pótolni. Vádaskodások, perek, feljelentések, vizsgálatok, bocsánatkérések, mentegetőzések, bírságok, büntetések végtelen soráról számolnak be a fennmaradt írások. A végeken folynak a csatározások a törökkel, nagyobb várostromokra is sor kerül. Költőnk is a török elleni harcban kap halálos sebet. „Anno 1594 die 19. Maii Esztergom vára víváskor, midőn ostromnak mentenek az vízvárnak, lőtték meg Balassa Bálint Uramot az ostromon. Mindkét combján átment az golóbis, de csontot és ízet nem sértett. Vesztette az barbély, Mátyás hercegé, nem akarván szót fogadni az magyar barbélyoknak és holt meg hertelen die 30 eiusdem.” – szól Balassi Zsigmond feljegyzése Bálint halála körülményeiről.

Balassi Bálint azonban nemcsak ellenséget látott a törökökben, hanem az általa jól ismert európaitól eltérő kultúra képviselőit is. Hogyan ismerhette és szerethette meg a török „ellenség” iszlám-szúfi költészetét a protestáns Bornemisza Péter neveltje, az európai reneszánsz szerelmese, a többnyire Habsburg szolgálatban harcoló végvári vitéz? A magyar és török vitézek, sőt főurak közötti érintkezés egyik formája a párviadal volt, melynek előkészítése, megvívása számos alkalmat adott a találkozásra, beszélgetésekre, ismerkedésre. Balassi Bálint apja, János is részt vett 1550 nyarán Hollókő várának közelében egy ilyen párviadalban, amiről Tinódi Sebestyén így tudósít:

Sok jó legénnyel Losonczi eljuta

Az vitéz Bebek György szép szerrel juta

Vitéz Balassi János es eljuta...

Negyedfélszáz lóval ők gyűltek vala...

A csaták szünetében – főleg a téli időkben – a magyar és török vitézek, urak közt nem volt ritka a vendégeskedés sem. Takáts Sándor (1860–1932) szemléletesen és elfogultság nélkül ír erről a magyarországi „török korról”: „Török utazóktól tudjuk, hazai levelezésünkből értjük, hogy a hazai török végbeliek a 17. században már magyar ruhákban jártak, magyarul is beszéltek, és magyar neveket is vettek fel... Nem akadt magyar vitéz, akinek török barátjai nem voltak. Még a törökség legnagyobb ellensége: Zrínyi, a költő is dicsekszik török barátaival... Keczer Menyhért, aki a derék Huszain bégről írva, hagyta nekünk:

Ha lehetne, az szívében rekesztené az magyart. Én senkit ki nem veszek magunk közül, de ha tíz olyan ember volna közöttünk, mint Huszain, nem aludnék mindenkor jó álmot az német!”

Hiteles és közvetlen forrás sajnos nem tájékoztat arról, hogy Balassi Bálint hogyan és milyen mélységben tartott kapcsolatot a törökökkel. Arról sem rendelkezünk megbízható adatokkal, hogy kik voltak azok a művelt török „értelmiségiek”, akiktől költőnk eltanulhatta dalaik, verseik kifejezéseit és rajtuk keresztül a szúfi bölcselet elemeit. A költő török kapcsolataira csupán közvetett adatokból következtethetünk. Igen veszélyes volt ugyanis a törökökkel való kapcsolattartás, levelezés, hiszen a politikai ellenfelek árgus szemekkel figyelték az ilyen természetű „barátkozásokat”, és gyakran vádolták árulással, a „törökhöz húzással” azokat a magyar urakat, akikről kiderült, hogy török barátaik vannak. Így azok írásos dokumentumokkal nem akartak bizonyítékot szolgáltatni az esetleges vádaskodásokra. A magyar-török kapcsolatokat tehát érthető módon titoktartás övezte.

Valószínűleg a Balassi család is szorosabb baráti kapcsolatokat ápolt a harcok szüneteiben a szomszédos törökökkel. Ezt igazolja a végvári katonák zsoldját eltulajdonító, felkapaszkodó Krusith János Balassiak ellen tett feljelentése 1570-ben: „A törökök büntetlenül járnak-kelnek náluk és a fiuk átlátogat a törökökhöz Szécsénybe.” Feltehető, hogy az ifjú Bálint is ekkor tanult meg törökül és ismerkedett meg a török költészettel.

Balassi egy 1577-ben kelt leveléből, melyben négy török „kezes”-t említ, arra következtethetünk, hogy a végvárak török iszlám hitű tisztjei és vitézei közt számos szúfi volt: „Ali Baba, Musztafa aga, Hajbár, Hramadán az jancsár, csak ezek az négy”. Valószínűleg Musztafa aga is janicsár, mint ahogy Hramadán, s mint már az korábbról ismert, a janicsárok szervezete és a szúfi bektási rend közt szoros kapcsolat volt. Ali nevében a baba megjelölés pedig egyértelműen szúfi tisztségviselőt jelent. A „kezes”-ek nyilván valamilyen kapcsolatban álltak Balassival, hiszen tőle függött sorsuk.

Több levélváltás is történt 1577-ben – rabok kicserélése ügyében – Balassi Bálint és a török tisztségviselők között:

„Az Madách törökét és az mienknek egyikét megküldte az Passa. Ludfit kéri levelében erőssen tőlem, kinek megírám, hogy ha az Hasszán agára való 2100 Rftot megküldi ő Nagysága, kész vagyok odaadnom Ludfit... Interponálta magát belé; az mint a rabok beszélik. Nem desperálok az Hasszán aga kezessége felől. Még válasz nem jüve az Passától, de mindennap várok...”

A költő és a törökök között kialakult mély és bensőséges kapcsolat közvetett bizonyítékának tekinthetjük az alábbi, egyházi személyek által kiállított okmányt, melyben feleségével, Dobó Krisztinával 1586-ban esküvel bizonyítják rendíthetetlen katolikus hitüket: „Liptóujvár, 1586. július 27. Mi szepesi káptalan tudtára adjuk mindenkinek, akiket illet...” Ezután következik a tanúk és az ügyvéd megnevezésével a protokoll, melynek a „katolikus hitvallás” részében olvasható:

„...az eskü szentsége alatt önként és szabadon és őszinte lélekkel... vallották... minket a mi Rómában ügyeinket intéző barátaink azzal vádoltak V. Sixtus őszentségénél... hogy mi a keresztény név ellenségeinek, a szörnyű törökök hamis mohamedán felekezetét és eretnekségét követjük és hogy fiunk a török szertartás szerint kereszteltük, és hogy Musztafa nevet adattuk neki... Mi tehát az Kegyelmetektől előírt esküformula szerint teljesen tagadjuk, hogy mi a mohamedán vagy bármily más eretnekségtől megfertőződtünk volna...” „Kézzelfogható” vizsgálatot is végzett a bizottság: „Odolinszky Miklós és Komár György testvéreink és kanonoktársaink ugyanezen János gyermeket szemügyre véve, férfitagját megtapogatván, azt körülmetéletlennek és nem fityma híján valónak, hanem egészségesnek és épnek találták, látták, elismerték, és megtekintve észlelték...”

A folyamatosan kialakuló török-magyar társas kapcsolatok során a magyar urak és muzsikusok tetszését megnyerték a zenei kísérettel előadott török ének-versek.

„A magyar urak leveleiben nemegyszer olvashatjuk, hogy rab török muzsikásaik a hegedők és hárfák idegeiből andalító hangokat csaltak ki, s szépen énekelgettek nekik.”

A török „hegedősöket” hallgatva a magyarok megismerkedhettek a török poézissel is.

A török dalok sokkal kedveltebbek és ismertebbek voltak, mint ahogy azt ma gondolnánk:

„...a vitéz Ali és Szinán basáról több magyar verses munka maradt ránk, s még több elveszett. Ez utóbbi budai basa a vitézi tornán kívül a zenének is nagy barátja volt. Tábori dalát a magyarok is ismerték, s ha igaz a kései följegyzés, úgy a győri muzsikusok még két századdal később is ismerték Szinán basa dalát.”

„Az is érdekes jelenség, hogy a törökök a magyar rabnőket zenére oktatták. Az 1652. évben például Keglevics Péter vicegenerális írja: Két leány szabadult Kanizsáról. A kecskei leányt a törökök muzsikára tanították, lantosságra, és mint onnand írják árfára; de azt nem hiszem. Valami más muzsikának kell lenni. Ezt Eördögh uram írja énnékem Egerszegre...”

Ezek a szabadult magyar rabnők bizonyára nem hagytak fel a zenéléssel, és még sokáig dúdolgatták a török dallamokat, énekelgették azok szövegét.

Az egymásra kölcsönösen ható magyar és török kultúrának felettébb érdekes és figyelemre méltó gyümölcsei születtek ebben a korszakban. Példa erre a török Hüszrev Ásik kétnyelvű verse, melyben mint láthatjuk, a törököt keveri a magyarral:

En nem bantom te kegyelmed,

Jöszte szíven envelem,

cekmesun higranile gam u dil derd u elem,

beni terk ejlem szívem bökmesun belumi gamm,

jere szívem jere lelkem jere mah-i sanam,

acilub gülseni hüsn icre bu gün sol güllraun,

filemile gibi aglarsa saha danmi qulun,

szeretem en tegedet neise begun eile jolun,

jere szívem jere lelkem jere mah-i sanam,

göreli sen puti simini saha iki gözüm,

jolunde fejem adom lelkemet is odahozom,

te kegyelmes szeretumnek dajima bu dir sozum

jere szivem jere lelkem jere mah-i sanam,

sehrumuzde sanama olali sen hai qalamar,

eiledun bazarumuzi döken ahile zar,

ne sirazsd hasretile engemet ah leil-u nehar,

jere szivem jere lelkem jere mah-i sanam,

nem csudalsag ger idersen seir i serw-i ginan,

de ne menj el ageb agjarile i ruh i rewan,

te kegyelmed rabja chosrew ‘asiquin söiler ‘ajan,

jere szivem jere lelkem jere mah-i sanam,

(Eckhardt Sándor közlése)

*

Én nem bántom te kegyelmed,

jöszte szívem énvelem,

hogy a lélek és a szív az elválás miatt ne szenvedjen.

Ne hagyj el, szívem, hogy a bánat ne görnyessze testemet.

jere szívem, jere lelkem, jere, te hold-bálvány!

Ha ezek a te rózsáid a szépség rózsaágyában felvirágzanak

és ha rabszolgád mint egy filemile, ó parancsolóm, sírna,

mindenképpen szeretem én tégedet, uram!

jere szívem, jere lelkem, jere, te hold-bálvány!

Ó szempárom, ó parancsolóm, he ezüstös bálványképed meglátom,

érted fejem adom, lelkemet is odahozom.

Te kegyelmes szeretűmnek mindig ez a beszédem:

jere szívem, jere lelkem, jere, te hold-bálvány!

Amióta, ó istenkép, városunkban kereskedő lettél,

bazárunkat csupa jajgatássá tetted.

Ne sirasd epedve engemet, ahh, éjjel-nappal.

jere szívem, jere lelkem, jere, te hold-bálvány!

Nem csudálság ha elsétálsz, ó paradicsom ciprusa.

De ne menj el ageb vetélytárssal, ó élő lélek.

Te kegyelmed rabja, hüszrev Ásiki, kihirdeti nyilván:

jere szívem, jere lelkem, jere, te hold-bálvány!

(Németh Gyula fordítása)

Ha az e korban keletkezett

„török és a magyar virágénekeket összehasonlítjuk, a közös vonásokat lehetetlen észre nem vennünk. Az édes méznél édesebb hang, a naiv báj, a mély érzés s olykor a pajzán humor jellemzi mindkettőt. A török és a magyar virágénekekben egyformán a darumadár a „postillon d’amour”. Mind a török, mind a magyar virágénekekben ugyanazok a virágok szerepelnek, s mindkettőjükben a rózsáé a főszerep”.

A daru és a rózsa, mint korábban ismertettük, fontos szereplője a szúfi költészetnek, sőt a darutánc az egyik leginkább elterjedt semáh az anatóliai szúfik közt. „Bagdad vidékén jártál-e én darum? Fatma Anyát Medina városában Láttad-e szép tisztségében, én darum?” – a 16. században verselt így Kul Hüseyn Anatóliában.

Nemeskürty István megállapítja, hogy „Balassi bőven merített a magyar szerelmi költészet – »virágének« – kincsestárából, de azt is mondhatnánk: közhelytárából.” Bátran hozzátehetjük, a török „kincses- és közhelytárból” is.

A költő személyes török kapcsolatai egri tartózkodása idején – 1579 őszén, 1580-ban és 1581-ben – mélyülhettek el, ekkor dolgozott fel egy török éneket is: Egy török ének: ben sejrane gider-iken. Minap mulatni mentemben... A vers dallama széles körben ismert kellett legyen, hiszen ha nem lett volna így, akkor nem írta volna Balassi Bálint „versfőként”, hogy mely török dallamra kell énekelni az ő magyar versét. Nemcsak e „törökös” témájú, hanem több más verse elé is odaírta, hogy mely török dallam tartozik hozzá. (Például: Hogy Juliára talála, így köszöne neki: Az török Gerekmez bu dünya sensüz nótájára. A török szavak magyarul: Nélküled fölösleges ez a világ.) Sajnos az idő múlásával a dallamok - sajátosságuknál és lejegyzésük bonyolultsága folytán - még a szövegeknél is veszendőbbek, ezért ma már nem tudjuk Balassi versét az „eredeti” török nótára énekelni.

folytatás