Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

J. D. Salinger
Magasabbra a tetőt, ácsok
Fordította: Lengyel Péter

 

Egy este, vagy húsz évvel ezelőtt, a kisebbik húgomat, Frannyt, minthogy népes családunkat éppen a mumpsz ostromolta, babaágyastól, mindenestől áttelepítették abba a feltehetően nem fertőzött szobába, amelyet én osztottam meg legidősebb fivéremmel, Seymourral. Tizenöt éves voltam, Seymour tizenhét. Hajnali kettő körül új szobatársunk sírására ébredtem. Tétlen mozdulatlanságban feküdtem, hallgattam a lármát néhány percig, amikor arra lettem figyelmes, vagy inkább megéreztem csak, hogy Seymour mocorogni kezd a mellettem levő ágyban. Akkoriban állandóan egy zseblámpát tartottunk a köztünk álló éjjeliszekrényen, készen minden eshetőségre, de ha jól emlékszem, soha nem volt rá szükségünk. Seymour meggyújtotta a zseblámpát, és felkelt az ágyból. – A kályhán van az üveg, anya azt mondta – szóltam oda. – Nemrégen etettem meg – felelte Seymour. – Nem az a baja. – A könyvszekrényhez lépett a sötétben, és lassan végigvezette a lámpa fénykévéjét a könyvsorokon. Felültem az ágyamban. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Arra gondoltam, felolvasnék neki valamit – mondta Seymour, és leemelt egy könyvet. – Az a gyerek még csak tízhónapos, az istenért. – Tudom – mondta Seymour. – Füle azért van. Hallani hall.

A történet, amit aznap éjjel felolvasott Frannynek, Seymour egyik kedvenc olvasmánya volt; egy taoista mese. Franny a mai napig esküszik rá, hogy emlékszik Seymour felolvasására:

Mu herceg, Csin fejedelme, így szólt Po Lóhoz: „Te magad tisztességben megöregedtél. Tudsz-e ajánlani valakit a fiaid közül, akit helyetted elküldhetnék lovat vásárolni?” Po Lo így felelt: „a jó lovat meg lehet ismerni a tartásáról meg a külsejéről. De az igazi táltos – amelyik nem veri fel a port, s nyom sem marad utána –, az olyan felismerhetetlen, olyan megfoghatatlan, akár a levegő. Az én fiaim tehetségéből erre nem futja; van annyi eszük, hogy meg tudják különböztetni a jó lovat a rossztól, de nem ismerik fel az igazi táltost. Van azonban egy barátom, Csiu Fang-kao a neve, tüzelővel és zöldséggel szokott házalni. Hát ő mindenképpen ért annyit a lovakhoz, mint jómagam. Kérlek, beszélj vele.”

Mu herceg megfogadta a tanácsot, és megbízta a házalót, keressen neki egy jó paripát. Három hónap múlva megjött a házaló a hírrel, hogy talált egyet. „Sa-csiuban bukkantam rá” – tette hozzá. »S miféle az a ló?« – kérdezte a herceg. „Hát egy pej kanca” – hangzott a válasz. Ám amikor elküldtek valakit a lóért, kiderült, hogy egy hollófekete mén. A herceg igen megharagudott, és magához hívatta Po Lót. „A te barátod – mondta neki –, akit megbíztam, hogy lovat vásároljon nekem, szépen elintézte a dolgot. Hiszen ez még azt sem tudja, hogy kanca-e vagy mén, s azt sem, hogy milyen a színe! Mit érthet az ilyen ember a lovakhoz?” Po Lo elégedetten sóhajtott fel: „Hát csakugyan, idáig jutott volna? – kiáltotta. – Ó, hiszen akkor ő tízezerszer többet ér nálamnál. A nyomába sem léphetek. Kao csak a lelki dolgokra figyel. Miközben a lényegről meggyőződik, megfeledkezik a hétköznapi részletekről; a benső tulajdonságok érdeklik, s így szem elől téveszti a külsődlegeset. Amit látni akar, látja, és amit nem akar, azt nem látja. Csak azokra a dolgokra figyel, amelyekre figyelnie kell, és nem törődik mindazzal, amivel nem is érdemes törődni. Kao a lovak ügyében olyan bölcsen ítélt, hogy ő lovaknál különb ügyekben is bátran ítélkezhet.”

Amikor a ló megérkezett, csakugyan táltosnak bizonyult.

Ezt a történetet nem pusztán azért másoltam ide, mert sosem sajnálom a fáradságot, hogy egy jó altatómesét ajánljak tízhónapos kisbabák szüleinek vagy bátyjainak; egészen más okom van rá. Ami most következik, az egy 1942-ben megtartott esküvő leírása. A maga lábán is megálló elbeszélés, véleményem szerint, amelynek megvan az eleje, megvan a vége, és megvan a maga külön mulandósága is. Mégis, minthogy tudomásom van róla, úgy érzem, meg kell említenem, hogy a vőlegény ma, 1955-ben, már nincs az élők sorában. Öngyilkosságot követett el 1948-ban, amikor Floridában nyaralt a feleségével... Tény az, hogy voltaképpen a következőkre akarok kilyukadni: azóta, hogy a vőlegény végérvényesen visszavonult a színtérről, még senkit sem sikerült találnom, akit szívesen küldenék helyette lovat vásárolni.

1942. május végén Les és Bessie (Gallagher) Glassnak, a Pantages-féle vándor varietétársulat visszavonult művészeinek ivadékai – szám szerint heten – szét voltak szóródva, egy kis túlzással azt állíthatnám, széles e nagy amerikai hazában, hogy mást ne mondjak, én, a második testvér, a georgiai Fort Benning helyőrségi kórházában feküdtem mellhártyagyulladással, a tizenhárom hetes gyalogsági alapkiképzés apró emlékeként. Az ikrek, Walt és Waker, egy teljes évvel ezelőtt különváltak. Waker egy marylandi táborban volt, ahová az olyan sorköteleseket dugták, akik lelkiismereti okokból megtagadták a katonai szolgálatot, Walt pedig valahol a Csendes-óceán térségében – vagy útban arrafelé – egy tábori tüzéregységgel. (Sohasem sikerült teljes bizonyossággal megállapítanunk, hogy hol tartózkodott ebben az időpontban Walt. Sosem volt nagy levélíró, és a halála után nagyon kevés hírt kaptunk csak róla – jóformán semmit. Egy elmondhatatlanul képtelen katonai baleset során, 1945 késő őszén esett el Japánban.) A legidősebb húgom, Boo Boo, aki időrendben énutánam és az ikrek előtt következik, önkéntes tengerész zászlós volt, s többnyire egy brooklyni haditengerészeti támaszponton állomásozott. Azon a tavaszon és nyáron mindvégig ő foglalta el a kis New York-i lakást, amelyet Seymour bátyám és én bevonulásunkkor tulajdonképpen teljesen földúltunk. A család két legifjabb tagja: Zooey (fiú) és Franny (leány) Los Angelesben lakott a szüleinkkel, ahol apám tehetségkutatással foglalkozott egy filmgyár megbízásából. Zooey tizenhárom esztendős volt, Franny nyolc. Mindketten hetenként szerepeltek az egyik rádióállomás kérdezz-felelek gyermekműsorában, amelyet, talán jellegzetes amerikai öngúnnyal, „Az okos gyerek”-nek neveztek. Akár itt is megemlíthetem, hogy más-más időben – vagy talán inkább más-más években – családunkból minden gyerek heti tiszteletdíjat élvező „vendége” volt „Az okos gyerek” műsornak. Seymour és én kerültünk be először, tizedik, illetve nyolcadik életévünkben, még 1927-ben, amikor a műsort a régi Murray Hill Szálloda egyik díszterméből „sugározták”. Seymourtól kezdve Frannyig mind a heten álnéven szerepeltünk. Ez meglehetősen fonák dolognak tűnhet, hiszen szüleink varietészínészek voltak, s ez a szakma általában nem idegenkedik a nyilvánosságtól, anyám azonban olvasott egyszer egy képeslapban arról, hogy mennyi apró keresztet kell hordaniuk a felnőtt hivatást űző gyermekeknek – hogy hogyan távolodnak el a normális s feltehetően kívánatos társaságuktól –, úgyhogy anyánk ebben a kérdésben sziklaszilárd álláspontra helyezkedett, és nem is lehetett soha megingatni. (Ez a pillanat most egyáltalán nem alkalmas annak a kérdésnek a taglalására, vajon a „foglalkoztatott” gyerekek java részét avagy mindegyikét kiközösíteni kell-e, szánalommal nézni, vagy mint rendbontókkal érzelgősség nélkül végezni velük. Most csak annyit bocsátanék előre, hogy „Az okos gyerek”-ből származó egyesített keresetünk segítségével hatan végeztük el a főiskolát, s most végzi ugyanebből a hetedikünk.)

Legidősebb testvérünk, Seymour – s csaknem kizárólag őróla lesz itt szó –, tizedes volt az akkor még repülőknek nevezett alakulatnál. Egy B–17-es légitámaszponton állomásozott Kaliforniában, s azt hiszem, századírnoknak volt beosztva. Hozzátehetném még mindehhez, nem is kimondottan zárójelben, hogy messze ő volt a legrosszabb levélíró a családban. Nem kaptam tőle öt levélnél többet egész életemben.

Május huszonkettedikének vagy huszonharmadikának reggelén (a családban soha senki nem írt a levelekre keltezést) Boo Boo húgomtól érkezett levelet tettek az ágyam végébe a Fort Benning-i tábori kórházban, miközben éppen ragtapasszal tekerték körül a mellkasomat (a mellhártyagyulladás egyik ismert gyógykezelése, amellyel feltehetően elejét akarják venni, hogy a beteg apró darabokra köhögje szét magát). Ahogy túlestem a megpróbáltatáson, elolvastam Boo Boo levelét. Még megvan, szó szerint itt következik:

Drága Buddy!

Csomagolok, szörnyű rohanásban vagyok, úgyhogy rövid leszek, de szívbe markoló. Főnököm, Mac-Chipked tengernagy úr, úgy döntött, hogy a háborús erőfeszítés érdekében ismeretlen úti céllal repülőgépre kell szállnia, döntése arra is kiterjedvén, hogy a titkárnőjét magával vigye – ha jó leszek. Már a gondolattól is irtózom. Seymourról nem is beszélve, a következők várnak rám: sarkköri légitámaszpontok, hullámbádog barakkok, hős katonáink gyerekes próbálkozásai, meg azok a rémes papírzacskók, ha rosszul lesz az ember a gépen. Egyszóval, Seymour nősül – igen, házasodik, úgyhogy légy szíves, figyelj ide. Én nem tudok elmenni. Ez az utunk eltarthat hat hétig, vagy eltarthat tíz hónapig. Lehet, hogy addigra épp a világ másik felén leszek. A lánnyal találkoztam. Nagy nulla, szerintem, de pokolian csinos. Tulajdonképpen nem tudom, hogy egy nagy nulla. Úgy értem, alig szólt két szót aznap este, amikor megismertem. Csak ült a székén, mosolygott és cigarettázott, úgyhogy nem rendes dolog ezt mondanom. A románcról magáról nem tudok semmit, kivéve, hogy úgy látszik, tavaly akadtak össze, a télen, amikor Seymour Monmouthban állomásozott. Az anyja: arra nincs kifejezés – egy nő, aki beleszagolt minden egyes művészetbe, s aki hetenként kétszer jár egy jó jungista lélekelemzőhöz (azon az egy estén kétszer kérdezte meg tőlem, analizáltattam-e már magamat). Azt mondta, bárcsak tudna Seymour jobban kapcsolódni az emberekhez. Egyazon lélegzettel hozzátette, hogy ő azért egyszerűen imádja Seymourt, mégis stb., stb., és hogy annak idején, amikor a rádióban szerepelt, éveken át áhítatos hallgatója volt. Egyebet nem tudok, kivéve azt, hogy neked muszáj ott lenned az esküvőn. Az életben nem bocsátanám meg, hogy ha nem mennél el. Komolyan mondom. Anya és apa nem tud ideutazni a Partvidékről. Hogy mást ne mondjak, Franny kanyarós. Nem hallottad őt véletlenül a múlt héten? Remekül, hosszan részletezte, hogyan röpködött ide-oda a lakásban négyéves korában, amikor nem volt otthon senki. Az új bemondó rosszabb, mint Grant – ha lehetséges, még az öreg Sullavannél is rosszabb. Azt mondta, hogy a kislány bizonyára csak álmodta, hogy repülni tud. Franny angyalian állta a sarat. Azt felelte: tudta, hogy tud röpülni, mert amikor leszállt, mindig poros volt az ujja, ahol hozzáért a villanykörtékhez. Alig várom, hogy lássam már. Meg téged is. Akárhogy is, muszáj elmenned az esküvőre. Ha nem kapsz eltávozást, menj engedély nélkül, de kérlek, menj el. Délután három órakor lesz, június 4-én. Nagyon felvilágosult, nagyon modern esküvő, a lány nagymamájánál, a Hatvanharmadik utcában. Valami bíró adja össze őket. Nem tudom a házszámot, de pontosan a harmadik ház attól, ahol régen Carl és Amy lakott királyi fényűzésben. Táviratozom még Waltnak, de azt hiszem, már behajózott. Kérlek, utazz fel, Buddy. Seymour lefogyott, mint egy fogpiszkáló, és a tekintete megszállott – egyszerűen nem lehet beszélni vele! Persze lehet, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, de mégis utálom az 1942-es évet. Azt hiszem, utálni is fogom 1942-t, amíg élek, csak úgy elvből. Milliószor csókollak, s ha visszatértem, majd találkozunk.

                                                                                                                                   Boo Boo

Két nappal a levél érkezése után elbocsátottak a kórházból, miután úgy mondjam, őrizetére bíztak a bordáim köré tekert három méter ragtapasznak. Ezután egy nagyon kimerítő egyhetes hadjáratkezdődött az engedélyért, hogy részt vehessek az esküvőn. Célomat végül úgy sikerült elérnem, hogy tenger vesződség árán bizalmába férkőztem a századparancsnokomnak, aki saját bevallása szerint irodalomkedvelő ember volt, s kedvenc írója, így hozta a szerencse, véletlenül nekem is a kedvenc íróm: L. Manning Vines. Vagy talán Hinds. A kettőnket összefűző szellemi kapocs dacára nem tudtam többet kicsikarni belőle, mint egy háromnapos eltávozást, ami a legjobb esetben csak arra lehetett elég, hogy vonattal New Yorkba utazzam, végignézzem az esküvőt, sebtében megvacsorázzam valahol, és mélabúsan visszatérjek Georgiába.

Szellőztetés 1942 éjszakai vonatjain csak névleg létezett, s ahogy emlékszem, a szerelvényeket ellepte a tábori csendőrség, valamint a narancslé, a tej és a whisky szaga. Éjszakám részben köhögéssel telt, részben olvasással: valaki előzékenyen a rendelkezésemre bocsátott egy képregényt. Mire a vonat befutott New Yorkba – az esküvő délutánján, két óra tíz perckor –, szétrázott a köhögés, általános kimerültség kínzott, izzadt voltam, gyűrött, és irdatlanul viszketett a ragtapaszom. New Yorkban leírhatatlan hőség fogadott. Nem volt rá időm, hogy előbb elmenjek a lakásomra, így a teljes poggyászomat – egy meglehetősen lehangoló külsejű cipzáras vászonzsákot – a Pennsylvania pályaudvar egyik acél csomagszekrényében hagytam. Hogy még vérlázítóbb legyen a helyzet, amint az áruházak környékén őgyelegve próbáltam taxit fogni, egy híradós alhadnagy, akit a Seventh Avenue-n áthaladván, a jelek szerint nem vettem észre, s így nem tisztelegtem neki, előszedte a töltőtollát, és felírta a nevemet, tábori számomat és a címemet, s az eljárást szép számú civil járókelő érdeklődése kísérte.

Elfonnyadtam, mire taxit találtam végre. Megadtam a sofőrnek az útirányt, úgy, hogy legalább Carl és Amy hajdani házáig eljussunk. Mihelyt azonban az utcába értünk, megszűnt minden probléma. Csak menni kellett a többiek után. Még vászonernyő is volt a járda felett a bejáratnál. Egy másodperccel később már beléptem a hatalmas homokkő kapun, ahol egy igen mutatós, levendulaillatú asszony fogadott, s megkérdezte, hogy a menyasszony avagy a vőlegény baráti köréhez tartozom-é. A vőlegényéhez, feleltem én. – Ó – mondta erre –, nos hát, mi odafönt egybetereljük az egész társaságot. – Elég zajosan nevetett, és bevezetett egy nagyon zsúfolt, túlméretezett szobába, s leültetett a szemlátomást legutolsó üres kerti székre. A terem összképét tizenhárom éves rövidzárlat tartja emlékezetemben. Fullasztóan meleg volt, és úgy összepréselődtünk, mint a szardíniák; ezenkívül csak két dolgot tudok felidézni magamban: hogy csaknem pontosan a hátam mögött egy harmónium szólt, és hogy a jobb oldali szomszédnőm felém fordult, és olyan modorban, amit a színdarabok rendezői utasításai a (félre) szóval jelölnek, lelkesen azt súgta: Én vagyok Helen Silsburn! – A székeink elhelyezéséből sejtettem, hogy a hölgy nem lehet a menyasszony édesanyja, biztos, ami biztos, azért mosolyogtam, biccentettem, társasági modorban, s már készültem megmondani, hogy én ki vagyok, amikor ő illedelmesen a szájához emelte az ujját, és mindketten előrefordultunk. Ekkor délután három óra volt, nagyjából. Behunytam a szemem, és arra vártam tartózkodóan, hogy a harmóniumnál ülő férfi abbahagyja a hangulatmuzsikát, és felcsendüljön a Lohengrin nászindulója.

Nem tudom egészen világosan visszaidézni, hogyan telt el az elkövetkező egy és egynegyed óra, eltekintve attól a lényeges mozzanattól, hogy a Lohengrin nászindulója egyáltalán nem csendült fel. Elszórt arcokra emlékszem, ahogy lopva felém fordultak olykor-olykor, hogy ki köhög ott hátul. És emlékszem rá, hogy a jobbomon ülő asszony még egyszer hozzám fordult, ugyanolyan ünnepélyesen suttogva: – Valami miatt késnek. Ismeri már Ranker bíró urat? Látni kell az arcát: szent ember. – Meg arra is emlékszem, hogy a harmónium zenéje egy adott pillanatban igen furcsán, szinte kétségbeesetten váltott át Bachról a korai Rodgers–Hart operettekre. Egészében azonban félek, hogy rövid kis beteglátogatásokkal töltöttem el az időt, őszintén sajnálkozva önmagam fölött, amiért el kell fojtanom köhögőrohamaimat. A teremben egész idő alatt nem bírtam szabadulni attól a gyáva gondolattól, hogy vérömlést fogok kapni, vagy legalábbis bordatörést, ragtapaszpáncélom ellenére.

Négy óra után húsz perccel – avagy, kerekebben kimondva, egy órával és húsz perccel azután, ameddig józan ésszel még reménykedni lehetett – a férjhezadatlan, lehajtott fejű menyasszony, jobbról-balról egy-egy szülő kíséretében, kilépett az épületből, s egy hosszú lépcsősoron elővigyázatosan levezették őt a járdához. Ott elhelyezték – úgy tetszett, csaknem kézről kézre adva – a két sorban várakozó, csillogó fekete bérautók közül a legelsőben. Képes újságnak való pillanat volt – igazi estilap-felvétel –, és amint az ilyen pillanatoktól elvárható, megvolt hozzá a szemtanúk sokasága is, mert a násznép velem együtt ekkor már illedelmes, de mégis figyelő, hogy azt ne mondjam, kidüllesztett szemű csoportokban kezdett kifelé tódulni az épületből. Ha volt a látványban egy parányit is enyhítő elem, az időjárásnak köszönhető. A júniusi nap olyan forró, olyan ragyogó volt, olyan jótékony ezer-vakufénnyel beavatkozó, hogy a kép a kőlépcsőkön lefelé lépegető menyasszony szinte sebesült elvonulásáról épp ott kezdett elmosódottá válni, ahol erre a legnagyobb szükség volt.

Miután az esküvői kocsi, legalábbis fizikai mivoltában, eltűnt a színről, a járdán – elsősorban a vászontető végénél, ahol például én magam is ácsorogtam – megenyhült a feszültség, s ha az az épület templom lett volna, a naptár pedig vasárnapot mutat, bárki úgy vélhette volna, hogy csak egy szokásos szétszéledő templomi gyülekezetet lát maga előtt. Aztán egyik pillanatról a másikra körbejárt a nyomatékos felszólítás – állítólag a menyasszony Al nevű nagybácsijától eredt –, hogy a kocsik azért állnak ott a járda mellett, hogy a násznép vegye őket igénybe; fogadás ide, fogadás oda, függetlenül attól, hogy a program megváltozott-e, vagy sem. Amennyiben a körülöttem állók véleménye mérvadónak tekinthető, az ajánlatot általában „úri gesztusként” fogadták. Azt azonban nem lehetett azonnal tudni, hogy majd csak az után vehetik igénybe a kocsikat, ha a menyasszony „közvetlen hozzátartozóiként” emlegetett félelmetes társaság már igénybe vett annyi szállítóalkalmatosságot, ahányra nekik szükségük volt a színtér elhagyásához. Aztán egy rejtélyes, utcai forgalmi dugóra emlékeztető késedelem után (melyet én furcsán egy helyhez szegezve vártam végig), a „közvetlen hozzátartozók” valóban megkezdték kivonulásukat, kocsinként hat-hét fő és három-négy fő közt váltakozó létszámban. A létszám mindig az elsőként birtokba kerülő utasok korának, viselkedésének és csípőszélességének függvényeként alakult ki.

Váratlanul, valakinek távozás közben elhangzó – de kimondottan erélyes – felszólítására, azon vettem észre magamat, hogy a járda szélén, a vászontető legelejénél állok, és sorra segítem autóba ülni a többieket.

A kérdésen, hogy miért éppen engem szemeltek ki erre a feladatra, érdemes eltűnődni. Tudomásom szerint annak az ismeretlen, középkorú, energikus férfiúnak, aki kiválasztott erre a tisztségre, halvány fogalma sem volt róla, hogy a vőlegény testvéröccse vagyok. Így hát logikusnak látszik a feltevés, hogy választása más, távolról sem ilyen poétikus szempontok alapján esett énrám. Azt kell gondolnom, hogy kizárólag az életkorom, egyenruhám és a személyemből áradó, félreérthetetlenül szolgálatkész, tábori-zöld sugárzás tette mindenki szemében kétségtelenné, hogy alkalmas vagyok az ajtónállói tisztség betöltésére.

Nemcsak hogy huszonhárom éves voltam, hanem feltűnően visszamaradt huszonhárom éves is. Emlékszem, ahogy a kocsikba pakoltam az embereket, a valódi szakértelem teljes mértékben hiányzott belőlem. Ellenkezőleg, valami hazug katonás céltudatosság és kötelességérzet látszatával fogtam neki a dolgomnak. S valóban, néhány perccel később már nagyon is tudatára ébredtem, hogy egy, a magaménál jóval korosabb, kurtább, testesebb nemzedék szorul rá a tevékenységemre, s karonfogó és ajtócsukogató jelenésembe ettől még több színpadias erély vegyült. Kezdtem úgy viselkedni, mint valami kivételesen ügyes és megnyerően rokonszenves, köhögő ifjú óriás.

A délutáni hőség azonban nyomasztó volt, ez a legenyhébb kifejezés, én pedig nyilván egyre kevesebb vigaszt tudtam találni ebben a foglalkozásban. Váratlanul, bár a „közvetlen hozzátartozók” folyama még alig apadt, beugrottam hát az egyik frissen megrakott gépkocsiba magam is, épp ahogy elkanyarodott a járda mellől. Fejemet eközben igen jól hallható (s talán megtorló jellegű) koppanással belevertem az autó tetejébe. A kocsi utasainak egyike nem volt más, mint új keletű, suttogó ismerősöm, Helen Silsburn, aki azonnal hozzálátott, hogy feltétlen együttérzéséről biztosítson. A koppanást mindenki jól hallhatta az egész kocsiban. Huszonhárom éves koromban azonban az a fajta fiatalember voltam, aki minden nyilvánosan elszenvedett fájdalomra azzal válaszol, ha csak a koponyája meg nem repedt, hogy öblös, tökéletlen kacagásban tör ki.

Az autó nyugatnak tartott, hogy úgy mondjam, egyenesen a torkába a késő délutáni égbolt tárt kemencéjének. Még két saroknyit haladtunk nyugati irányban, elértük a Madison Avenue-t, azután éles kanyarral, derékszögben északnak fordultunk. Úgy éreztem, hogy kizárólag névtelen sofőrünk roppant óvatossága és ügyessége ment meg bennünket attól, hogy a nap rettentő kohói elnyeljenek.

Miközben az autó az első négy-öt saroknyi utat tette meg északi irányban a Madisonon, a társalgás többnyire afféle megjegyzésekre szorítkozott, mint: – Kényelmesen ül mellettem? – Továbbá: – Soha életemben nem volt még ilyen melegem. – A hölgy, akinek soha életében nem volt még olyan melege, mint azt némi hallgatózás révén már a járdánál megtudtam, a menyasszony nyoszolyóasszonya volt. Huszonnégy-huszonöt éves, nagydarab nő, rózsaszínű szaténruhában, műnefelejcsekből készült hajékkel. A megjelenése kimondottan atlétikus volt, mint hogyha egy vagy két esztendővel azelőtt végzett volna valamelyik testnevelési főiskolán. Az ölében úgy tartotta a gardéniacsokrát, mint egy leeresztett röplabdát. A hátsó ülésen ült, csípője beszorult a férje és egy apró öregúr közé, aki kürtőkalapot és zsakettet viselt, s meggyújtatlan szőke havannaszivart tartott a kezében. Mrs. Silsburn meg én – térdünk összeért, a legcsekélyebb pajzánság nélkül – a pótüléseket foglaltuk el. Én, semmi ürügyet nem keresve, pusztán helyeslésből, buzdítólag, két ízben is hátranéztem az apró öregúrra. Korábban, a gépkocsi telerakása közben, amikor őelőtte tártam ki az ajtót, futó vágy támadt bennem, hogy felkapjam az egész embert, és finoman beemeljem az autó nyitott ablakán át. Maga volt a parányiság, nem lehetett magasabb másfél méternél, mindazonáltal nem volt törpe, sem liliputi. Ahogy az autóban ült, igen szigorúan, mereven maga elé tekintett. Amikor másodszor néztem hátra, a zsakettja gallérján olyasmit vettem észre, ami erősen hasonlított egy régi zsírfoltra. Azt is megfigyeltem, hogy cilindere és az autó teteje között jó fél arasznyi távolság marad... Ám a kocsiban töltött első néhány perc legnagyobb részében teljesen lefoglalt a saját egészségi állapotom. Ráadásul a mellhártyagyulladásomhoz és a sajgó fejemhez, képzelődni kezdtem, hogy torokgyulladásom lesz. Ültömben lopva hátrahajlítottam a nyelvemet, és felderítettem a gyanús területet. Ahogy emlékszem, éppen egyenesen magam elé meredtem, a sofőr nyakát borító forradásos sebek domborművű térképére, midőn társam a pótülésen megszólított: – Odabent nem volt alkalmam megkérdezni, hogy van az az aranyos édesanyja? Ugye, maga Dickie Briganza?

Nyelvem a kérdés pillanatában egészen a lágy szájpadlásig jutott hátra kutatóútján. Kiszabadítottam valahogyan, nyeltem egyet, s szomszédom felé fordultam. Ötvenéves volt körülbelül, s divatos és ízléses ruhát viselt. Arcát nagyon vastag, sárgás rétegekben fedte a púder. Mondtam, hogy nem – nem az vagyok.

Összehúzott szemmel vetett rám egy pillantást, és kijelentette, hogy hajszálra úgy nézek ki, mint a Celia Briganza fia. A szájam körül. Megpróbáltam az arckifejezésemmel jelezni, hogy efféle tévedés mindenkivel megeshet. Majd tovább bámultam a sofőr nyakát. Csönd volt az autóban. Kinéztem az ablakon, valami változatosságot keresve.

– Aztán hogy ízlik a katonaélet? – kérdezte Mrs. Silsburn. Váratlanul s társalgó hangon.

Ugyanebben a pillanatban rövid köhögőroham fogott el. Mire véget ért, a tőlem telhető legnagyobb fürgeséggel fordultam feléje, és azt válaszoltam, hogy rengeteg cimborát szereztem ott. Egy kicsit nehezemre esett, hogy feléje csavarjam magamag: a mellkasomat körülszorító ragtapasztömeg gátolt.

Bólintott.

– Én úgy gondolom, hogy maguk egytől egyig egyszerűen csodálatos emberek – mondta nem egészen egyértelmű hangsúllyal. – A menyasszony barátja vagy a vőlegényé? – kérdezte azután, finoman a lényegre térve.

– Hát tulajdonképpen nem a barátja vagyok a...

– Csak azt ne mondja, hogy a vőlegénynek – szakított félbe a hátulsó ülésről a nyoszolyóasszony. – Csak két percre tudnám a kezembe kaparintani azt az embert. Csak két percre, az nekem elég volna.

Mrs. Silsburn röviden – de mindkét vállával – hátrafordult, és rámosolygott az asszonyra. Azután visszafordult. Valójában csaknem teljesen egy ütemre fordultak hátra, majd vissza mind a ketten. Ha tekintetbe vesszük, hogy Mrs. Silsburn csak egy pillanatra fordult hátra, a nyoszolyóasszonyra sugárzott mosolyát bízvást nevezhetjük amolyan pótülési remeklésnek. Eléggé megragyogtatta ahhoz, hogy kifejezze, mennyire a pártján van szerte a világon mindenkinek, aki fiatal, de legkiváltképp az ifjúság eme bátor és nyíltszívű helybeli képviselőjének, akivel alkalmasint csak futólag ismertették össze, ha ugyan egyáltalán bemutatták neki.

– Vérszomjas némbere – mondta egy kuncogó férfihang. S Mrs. Silsburn meg én ismét hátrafordultunk. A nyoszolyóasszony férje volt, aki megszólalt. Közvetlenül mögöttem ült, a felesége balján. Üres, gyors, bajtársiatlan pillantást váltottunk, ahogyan valószínűleg csak egy tiszt és egy közkatona nézhetett egymásra 1942 macskajajos esztendejében. Híradós főhadnagy volt, de a légierők igen érdekes pilótasapkáját viselte – ellenzős sapkát, melynek tetejéből eltávolították a fémkeretet, ami rendszerint bizonyos rettenthetetlen külsőt kölcsönzött viselőjének, aki feltehetően azt is akarta. Az ő esetében azonban a sapka nem állt feladata magaslatán. Nem volt jó egyébre, mint hogy én a magam túl nagy, szabályszerű fejfedőjét bohócsapkának érezzem mellette, amelyet valaki kikapart a szemétből. A főhadnagy arca fakó volt, s igazában megfélemlített. Szinte hihetetlen bőséggel verejtékezett – a homloka, a felső ajka, még az orra hegye is –, ráfért volna valami izzadsággátló tabletta. – Hat megye legvérszomjasabb némbere, ez az én feleségem – mondta Mrs. Silsburnnek, újabb halk s mindnyájunkhoz szóló vihogással. Igen közel voltam ahhoz, hogy a rangja iránti gépies tiszteletből vele vihogjak én is, a vadidegenekés az újoncok kurta, idétlen heherészésével, ami világosan jelezte volna, hogy egyetértek vele meg a kocsi valamennyi utasával, nem ellenkezem senkivel.

– Komolyan mondtam – szólt a nyoszolyóasszony. – Csak két percre... nem többre, barátom. Ó, ha az én két kis kezembe kaparinthatnám...

– Jól van, no, nyugalom, nyugalom – mondta a férj, mint akinek a hitvestársi derűs jóindulatból még kimeríthetetlen készletei vannak. – Csak lassan a testtel. Hamar megöregszel.

Mrs. Silsburn ismét a hátsó ülés felé fordult, s egy majdhogynem szentté avató mosolyt sugárzott a nyoszolyóasszonyra.

– Látta valaki egyáltalán az ő hozzátartozóit az esküvőn? – kérdezte szelíden, épp csak egy parányi – még kifogástalanul jól nevelt – nyomatékkal a személyes névmáson.

Gyilkos hangerővel válaszolt a nyoszolyóasszony:

– Senki. Odaát vannak egytől egyig a Nyugati Partvidéken vagy hol. Bár én találkoztam volna velük.

Ismét hallható volt a férj kuncogása. – Miért, csillagom, mit csináltál volna, ha találkozol velük? – kérdezte, s találomra rám hunyorított.

– Tudom is én, de valamit csináltam volna – felelte a nyoszolyóasszony. A bal oldalán a kuncogás hangereje fokozódott. – Szóval csináltam volna – bizonygatta. – Lett volna egy-két szavam hozzájuk. Bizony isten. – Növekvő magabiztossággal beszélt, mint aki felismerte, hogy a férje adogatta a szájába a szót, hogy mi, a hallgatóság többi része, megkapóan rokonszenvesnek találjuk szókimondó merészségét, nyers igazságérzetét, bármennyire ifjúi és gyakorlatiatlan légyen is az. – Tudom is én, mit mondtam volna nekik? Biztosan csak valami ostoba hebegés lett volna a vége, a fene vigye el! Becsületszavamra mondom! Egyszerűen képtelen vagyok végignézni, hogy valaki közönséges gyilkosságot kövessen el büntetlenül. Ettől a fejembe száll a vér. – Épp csak annyi szünetet tartott a lelkes szavak után, hogy Mrs. Silsburn, egy nyomatékos pillantással buzdítást színlelve, újabb lökést adjon neki. Mrs. Silsburn és én most már egészen hátrafelé fordultunk a pótüléseinken, túlzott barátsággal. – Komolyan gondolom – folytatta a nyoszolyóasszony. – Nem lehet csak úgy keresztülcsetleni-botlani az életen, és megsérteni másokat, valahányszor úri kedvünk tartja.

– Sajnos, én nem sokat tudok a fiatalemberről – szólalt meg halkan Mrs. Silsburn. – Ami azt illeti, még csak nem is ismerem. Amikor először hallottam, hogy Muriel egyáltalán jegyben jár...

– Senki sem ismeri – vágott közbe a nyoszolyóasszony kissé felfortyanva. – Én sem ismerem még. Két próbát tartottunk, és mind a kétszer Muriel apjának kellett őt helyettesítenie, szegénynek, egyszerűen azért, mert az a hülye repülőgépe nem tudott felszállni. Úgy volt, hogy a múlt kedd éjszakáján hozza el valami hülye katonai repülő, de havazott, vagy valami más hülyeség volt Coloradóban vagy Arizonában, vagy valami hasonló hülye helyen, és csak tegnap tudott ideérni, tegnap, hajnali egy órakor. Akkor – ebben az elmebeteg időpontban – felhívja Murielt valahonnan Long Islandről vagy honnan, és találkozót kért tőle valami rémes hotelhallban, mert beszélgetni szeretne. – A nyoszolyóasszony ékesszólóan végborzongott. – Tudja, hogy Muriel milyen. Van benne annyi kedvesség, hogy hagyja magát akárki fiától ide-oda rángatni. Engem ez bánt a legjobban az egészből. A végén mindig az ilyen embereknek kell szenvedniük... Mindegy, szóval Muriel felöltözik, taxiba száll, azután ott ül valami rémes hallban, és beszélget vele hajnali háromnegyed ötig. – A nyoszolyóasszony eleresztette a gardéniacsokrát annyi időre, hogy két ökölbe szorított kezét a magasba emelhesse. – Uhh, de dühös vagyok! – mondta.

– Melyik hotelben? – kérdeztem a nyoszolyóasszonytól. – Nem tudja? – Könnyed, mellékes hangon próbáltam feltenni a kérdést, mintha, mondjuk, atyám a szállodaiparban dolgozna, s én némi érthető fiúi érdeklődéssel viseltetném az iránt, hogy hol szállnak meg az emberek, ha New Yorkba jönnek. De valójában nem akartam kérdezni semmit. Inkább csak fennhangon gondolkoztam. Arra felfigyeltem, hogy bátyám egy szálloda halljába hívta a menyasszonyát és nem a rendelkezésükre álló üres lakásba. Bár a meghívás szelleme semmi esetre sem volt idegen Seymour felfogásától, mégis felfigyeltem rá kissé.

– Nem tudom, hogy melyik hotelben – felelte a nyoszolyóasszony ingerülten. – Valami hotelben. – Rám meredt. – Miért? – kérdezte. – Maga a barátja?

Volt a nézésében valami megfélemlítő. Mintha egy egyetlen főből álló asszonycsőcselék meredne rám, melyet csak az idő és a véletlen választ el a kötőtűtől és a guillotine-ra eső pompás kilátástól. Rettegtem mindenféle csőcseléktől egész életemben. – Együtt töltöttük a gyerekkorunkat – válaszoltam, alig érthetően.

– Hát ehhez gratulálok!

– Ugyan, ugyan! – szólt közbe a férje.

– Nahát, én nagyon sajnálom – a nyoszolyóasszony a férje felé fordult, de mondanivalóját mindannyiunkhoz címezte. – De te nem voltál ott a szobában, nem nézted végig, ahogy az a szegény gyerek kibőgi a két szemét egy álló órán át. Nem valami derűs dolog, és nem egykönnyen felejti el az ember. Hallottam már vőlegényekről, akik visszariadtak, meg minden. De ilyet nem tesz az ember az utolsó percben. Úgy értem, nem teszi meg egy csomó csuda rendes emberrel, hogy borzasztóan kínos helyzetbe hozza őket, és hogy annak a gyereknek kicsi híján az élettől is elvegye a kedvét, meg minden! Ha meggondolta magát, hát miért nem írt neki, az isten szerelmére, miért nem bontotta föl az eljegyzést úriember módjára? Mielőtt még ennyi bajt csinált volna.

– Jól van, na; nyugalom, nyugalom – mondta a férje. A hangja még mindig nevetgélős volt, de ezt most már egy kicsit kényszeredetten hatott.

– Nahát, én nem viccelek! Miért nem tudta megírni neki egyszerűen és férfiasan, amivel elejét vette volna ennek az egész tragédiának? – Egyszerre rám pillantott. – Van valami elképzelése netalán, hogy most hol lehet? – kérdezte visszafojtott indulattal a hangjában. – Ha gyerekkori barátok voltak, akkor kell, hogy...

– Csak két órája érkeztem New Yorkba – feleltem idegesen. Most már nemcsak a nyoszolyóasszony nézett rá, hanem a férje is és Mrs. Silsburn is. – Még egy telefonhoz se tudtam eddig hozzájutni. – Ennyit mondhattam, úgy emlékszem, aztán köhögési roham fogott el. Valódi volt, de meg kell mondjam, hogy igen keveset tettem azért, hogy elfojtsam vagy akár csak megrövidítsem a tartamát.

– Elment orvoshoz ezzel a köhögéssel, közlegény? – kérdezte a főhadnagy, amikor a végére értem.

Abban a pillanatban újra – furcsa módon szintén teljesen valódi – köhögési roham fogott el. Még mindig fél- vagy negyedfordulattal jobbra és előrehajolva ültem a pótülésemen, úgyhogy a kellő higiénikus illendőséggel köhöghettem nyugodtan tovább.

Felettébb rendhagyónak tetszhet, mégis szükségesnek érzem, hogy most rögtön beékeljek ide egy bekezdést, s válaszoljak néhány magyarázatra szoruló kérdésre. Először is miért maradtam ott az autóban? Minden más további szemponttól eltekintve, a kocsi köztudomású célja az volt, hogy a benne ülőket a menyasszony szüleinek házához szállítsa. Sem az összetört és cserbenhagyott menyasszonytól, sem a felzaklatott és valószínűleg dühös szüleitől nem remélhettem annyi – közvetlen vagy közvetett – értesülést összeszedni, amennyi megérte volna azt a félszeg és kínos helyzetet, hogy megjelenek a lakásukban. Akkor hát miért ültem ott továbbra is az autóban? Miért nem szálltam ki, például amikor egy piros lámpa megállított bennünket? És még ennél is szembeszökőbb a kérdés: miért furakodtam be egyáltalán az autóba?... Azt hiszem, lenne legalább egy tucatnyi válasz ezekre a kérdésekre, egy tucatnyi, talán homályos, de végeredményben elfogadható válasz. Mégis lemondok róluk, s úgy vélem, elegendő, ha megismétlem, hogy 1842-t írtunk, hogy huszonhárom éves voltam, a hadseregben újonc, akit akkor tanítottak meg rá, hogy okosabb a nyájtól soha el nem szakadni – és hogy mindenekfelett a magányosság bántott. Ahogy ma látom, akkoriban az ember egyszerűen beugrott a megrakott autókba, és benn is maradt.

Hogy visszatérjek a cselekményhez, emlékszem, hogy miközben mindhárman – a nyoszolyóasszony, a férje és Mrs. Silsburn – egyesülten meredtek rám, és figyelték a köhögésemet, hátrapillantottam az apró kis öregúrra. Változatlanul mereven maga elé nézett. Csaknem hálásan állapítottam meg, hogy a lába nem ér le a padlóig. Olyan volt ez a két láb, mintha régi, nagyra becsült barátaim volnának.

– Mi ez az ember egyáltalán, mi a foglalkozása? – kérdezte tőlem a nyoszolyóasszony, amikor felbukkantam a második köhögőrohamból.

– Seymourt kérdezi? – mondtam. Először úgy vettem ki a hanghordozásából, hogy valami kivételesen szégyenletes dologra céloz. Azután egyszerre eszembe ötlött – puszta sugallatként –, hogy talán tud is titokban egy rakás színes életrajzi adatot Seymourról; vagyis éppen az alantas, sajnálatosan drámai (és nézetem szerint), alapvetően félrevezető adatokat. Hogy gyermekkorában vagy hat éven át ő volt Billy Black, az országos „rádiósztár”. Vagy mondjuk, egy másik példa kedvéért, hogy éppen betöltötte a tizenötödik életévét, amikor felvették a Columbia Egyetemre.

– Igen, Seymourt – felelte a nyoszolyóasszony. – Mi volt a foglalkozása a bevonulása előtt?

Ismét az a futó érzésem támadt, hogy sokkal többet tud róla, mint amennyit, valamilyen okból, kimutatni hajlandó. Hogy mást ne mondjak, úgy látszott, tökéletesen tisztában van vele, hogy Seymour a behívása előtt angol irodalmat tanított – hogy tanár volt. Tanár. Sőt, egy pillanatra, ahogy ránéztem, még az a kellemetlen érzetem is támadt, hogy rólam is tudja, hogy Seymour öccse vagyok. Ezen nem volt kedvem sokáig töprengeni. Inkább azt feleltem neki, nem nézve egyenesen a szemébe, hogy: – Pedikűrös volt. – Majd hirtelen visszafordultam, és kinéztem a saját ablakomon. Ekkor már néhány perce állt az autó, és én csak most lettem figyelmes a Lexington sugárút vagy a Third Avenue felől idehallatszó katonazene távoli dobszavára.

– Valami díszfelvonulás! – mondta Mrs. Silsburn. Ő is előrefordult.

A felső Nyolcvanas utcáknál jártunk. A Madison Avenue közepén álló rendőr feltartóztatott minden észak és dél felé irányuló forgalmat. Amennyire meg tudtam állapítani, csupán feltartóztatta: vagyis nem terelte el sem keleti, sem nyugati irányba. Várakozott a kereszteződésnél három-négy dél felé igyekvő kocsi meg egy autóbusz, de felfelé történetesen egyedül a mi kocsink tartott. A sarkon, ahol megálltunk, valamint a Fifth Avenue felé vezető felső mellékutcának azon a részén, amelyet még beláttam, emberek ácsorogtak dupla és háromszoros sorokban a járda szélén, s arra vártak, hogy egy csapatnyi katonaság vagy ápolónő, vagy cserkész, vagy kinek mi tetszik, nekilóduljon a Lexingtonon vagy a Third Avenue-n található gyülekezőpontjáról, és elvonuljon előttük.

– Jaj, istenem, épp ez hiányzott még – szólt a nyoszolyóasszony.

Hátrafordultam, és kis híján összekoccantottam a fejemet az övével. Előrehajolt, Mrs. Silsburn és énfelém, épp hogy bele nem tolta a fejét a kettőnk közötti hézagba. Mrs. Silsburn is feléje fordult, megértő, elég bosszús arckifejezéssel.

– Hetekig itt rostokolhatunk – mondta a nyoszolyóasszony, s előrenyújtotta a nyakát, hogy kilásson a vezető mellett. – Nekem már ott kellene lennem. Azt mondtam Murielnek meg az anyjának, hogy az első kocsik egyikével jövök, és hogy körülbelül öt perc múlva ott leszek náluk. Jaj, istenem! Nem lehetne valamit csinálni?

– Nekem is ott kellene lennem – felelte Mrs. Silsburn elég gyorsan.

– Igen, de én külön megígértem nekik. Hemzsegni fog az egész lakás a különféle hülye nagynéniktől meg nagybácsiktól meg vadidegenektől, és én azt ígértem, hogy kivont karddal fogok őrt állni, hogy Muriel egy kicsit magára maradhasson, és... – Egyszerre abbahagyta. – Ó, istenem. Ez szörnyű.

Mrs. Silsburn apró, erőltetett kaccantást hallatott.

– Attól tartok, hogy az egyik hülye nagynéni én vagyok – mondta. Szemmel láthatóan megbántódott.

A nyoszolyóasszony rápillantott. – Ó... bocsánat. Nem magára értettem – mondta. Hátradőlt az ülésen. – Csak azt akartam mondani, hogy olyan kicsi a lakásuk, és ha egyszerre mindenki odacsődül, hát... Érti, mire gondolok.

Mrs. Silsburn nem szólt semmit, én pedig nem néztem rá, hogy meggyőződjek róla, komolyan megbántódott-e a nyoszolyóasszony megjegyzésétől. Emlékszem viszont, hogy tiszteletet ébresztett bennem, egyfajta elismerést, az a hang, ahogy a nyoszolyóasszony a „hülye nagynéniket és nagybácsikat” emlegető elszólásáért bocsánatot kért. Őszinte bocsánatkérés volt, de sem nem jött zavarba, s ami még jobb, nem is mentegetőzött túl alázatosan, és egy pillanatig úgy éreztem, hogy minden színpadias méltatlankodása és hetvenkedése mellett is csakugyan van benne valami kivont-kardszerű, valami nem mindenestől kiállhatatlan. (Hajlandó vagyok készséggel és habozás nélkül elismerni, hogy véleményem ebben az esetben nem feltétlenül mérvadó. Majdnem mindig heves vonzalmat érzek olyan emberek iránt, akik nem viszik túlzásba a mentegetőzést.) Azt akarom azonban mondani, hogy a hiányzó vőlegénnyel szemben ekkor csapott át rajtam is a látatlanban való ítélkezés első kis hulláma, a helytelenítés épp csak észlelhető kis vízfodra, amit megmagyarázhatatlan távolmaradása váltott ki.

– Lássuk csak, nem lehet-e tenni valamit? – mondta a nyoszolyóasszony férje. Olyan ember szólalt meg, aki a pergőtűzben is megőrzi nyugalmát. Éreztem, ahogy támadáshoz felfejlődik mögöttem, azután a feje váratlanul előrenyomult a Mrs. Silsburn és én közöttem támadt keskeny résbe. – Sofőr – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon, s várta a feleletet. Amikor az késedelem nélkül befutott, egy árnyalattal enyhébb emberségesebbé vált a hangja: – Vajon meddig kell még itt vesztegelnünk, nem tudja?

A sofőr hátrafordult. – Eltalálta, pajtás – felelte. Ismét előrefordult. El volt mélyedve az útkereszteződésnél zajló eseményekben. Egy perccel korábban egy kisfiú, félig leeresztett léggömbbel a kezében, beszaladt a kiürített, tilos úttestre. Épp ekkor fogta el és vonszolta vissza a járdához az apja, s közben kétszer is hátba taszította, nem teljes erőből. A tömeg erélyes felháborodással kezdett zúgni a jelenetre.

– Látták, mit csinált az az ember azzal a gyerekkel? – fordult Mrs. Silsburn mindnyájunkhoz. Senki sem válaszolt.

– Mi lenne, ha megkérdezné azt a rendőrt, hogy körülbelül meddig tartanak itt fel bennünket? – szólt a nyoszolyóasszony férje a sofőrhöz. Még mindig előrehajolt. Az első kérdésre kapott lakonikus válasz láthatólag nem nyugtatta meg teljesen. – Tudja, nagyon sietünk mindannyian. Nem kérdezhetné meg esetleg, hogy mennyi ideig kell itt várakoznunk?

A sofőr nem fordult hátra, csak gorombán vállat vont. De azért kikapcsolta a gyújtást, s kiszállt, bevágva maga mögött a nehéz kocsiajtót. Gondozatlan, bikaalkatú férfi volt, hiányos sofőrlibériát viselt: fekete szerzsruhát, sofőrsapka nélkül.

Lassan, kényelmesen, hogy azt ne mondjam, szemtelenül sétálva tette meg a pár lépést az útkereszteződésig, ahol a rangidős rendőr intézkedett. Aztán a két ember végtelen hosszú ideig csak állt ott és beszélgetett. (Közben hallottam, ahogy a nyoszolyóasszony felsóhajt a hátam mögött.) Majd a két férfi váratlanul harsány nevetésben tört ki – mintha nem is beszéltek volna eddig semmiről, hanem csak disznó vicceket meséltek volna egymásnak. Végül a sofőrünk, magában még mindig nevetve, barátságosan búcsút intett a rendőrnek, és elindult – lassan – vissza kocsihoz. Beszállt, bevágta maga mögött az ajtót, kihúzott egy cigarettát a műszerfal párkányán álló csomagból, a füle mögé tűzte, s ezek után, és csakis ezek után, hátrafordult, hogy megtegye nekünk a jelentését.

– Nem tudja – mondta. – Meg kell várni, amíg a díszmenet elvonul. – Egyetlen pillantással közömbösen végigmért mindannyiunkat. – Utána oké, mehetünk tovább. – Előrefordult, kihalászta a füle mögül a cigarettát, és rágyújtott.

A hátsó ülésen a nyoszolyóasszony elnyúló kis panaszszóban adott hangot csalódottságának és sérelmének. Azután csönd lett. Amit már percek óta nem tettem, most megint hátranéztem az apró öregúrra meg a meggyújtatlan szivarjára. Őt szemmel láthatóan nem bántotta a késedelem. Viselkedési normái, hogy hogyan kell ülni a hátsó ülésen egy gépkocsiban – mozgó gépkocsiban, veszteglő gépkocsiban, sőt, akarva, nem akarva hozzáképzelte az ember, hogy olyan gépkocsiban is, amely épp beleszalad a hídról a folyóba –, úgy látszik, meg voltak szabva. Bámulatosan egyszerű az egész. Az ember csak ül egyenesen, ügyelve, hogy a kürtőkalapja meg a tető között meglegyen a félarasznyi távolság, és rettenthetetlenül néz előre a szélvédőre. Ha a Halál – aki valahol ott van kint egész idő alatt, talán a motorházon üldögél –, ha a Halál csodálatos módon átlépne az üvegen, és eljönne az emberért, akkor minden valószínűség szerint az ember szépen felállna, és menne vele rettenthetetlenül, nyugodtan. S ha egy kis szerencséje van, vihetné magával a szivarját is, feltéve, hogy szőke havannaszivarról van szó.

– És most mihez kezdünk? Csak ülünk itt? – kérdezte a nyoszolyóasszony. – Nem élem túl, olyan melegem van. – Mrs. Silsburn és én épp kellő időben fordultunk hátra, hogy szemtanúi legyünk, amint közvetlenül a férjére tekint, most először, amióta az autóba beszálltak. – Nem tudnál legalább egy kicsit odább húzódni? – kérdezte. – Úgy be vagyok szorítva ide, hogy alig jutok lélegzethez.

A főhadnagy vihogott, és sokatmondóan széttárta a két karját: – Már így is majdnem a sárhányón ülök, nyuszikám – mondta.

A nyoszolyóasszony most kíváncsisággal vegyes helytelenítéssel fordult a másik szomszédja felé, aki, mintha csak elszánta volna magát, tudtán kívül, hogy engem mindenáron jókedvre derítsen, a szükségesnél jóval nagyobb teret foglalt el. Jobb csípője és az ülés könyöklője között még jó kéthüvelyknyi szabad hely maradt. Kétségtelenül észrevette ezt a nyoszolyóasszony is, de hiába öntötték acélból, ez még nem volt elegendő ahhoz, hogy meg merje szólítani a félelmetes külsejű, furcsa kis urat. Visszafordult hát a férjéhez.

– Hozzáférsz a cigarettádhoz? – kérdezte ingerülten. – Én képtelen vagyok előszedni a magamét, úgy be vagyunk itt gyömöszölve. – Ezeknél a szavaknál: „Be vagyunk itt gyömöszölve”, ismét megfordult, hogy kurta, mindent kifejező pillantást vessen a vétkes apró egyén felé, aki bitorolja itt a teret, amely jog szerint őt illetné. A kis öregúr fenségesen megközelíthetetlen maradt. Továbbra is egyenesen meredt maga elé, a szélvédőre. A nyoszolyóasszony Mrs. Silsburnre nézett, és beszédesen felvonta a szemöldökét. Mrs. Silsburn megértő és együttérző arckifejezéssel válaszolt. A főhadnagy eközben áthelyezte súlyát a bal, másképpen ablak felőli fél farára, s tiszti zubbonya jobb oldali zsebéből előhúzott egy csomag cigarettát és egy levél gyufát. A felesége kivett egy cigarettát, és várta a tüzet, mely késedelem nélkül fel is lobbant. Mrs. Silsburn és én úgy kísértük figyelemmel a cigaretta meggyújtását, mintha valami nem mindennapi eseménynek lehetnénk szemtanúi.

– Ó, bocsásson meg – mondta gyorsan a főhadnagy, és Mrs. Silsburn felé nyújtotta a cigarettacsomagot.

– Köszönöm, nem dohányzom – felelte rá Mrs. Silsburn gyorsan, csaknem sajnálkozva.

– Közlegény? – kérdezte a főhadnagy, egészen parányi, alig észrevehető habozás után, s felém nyújtotta a csomagot. A tiszta igazat megvallva, örültem, hogy nagy nehezen, de mégis megkínált, hogy a köznapi udvariasság egy ilyen apró győzelmet aratott a kasztkorlátok fölött, de a cigarettát udvariasan elhárítottam.

– Megnézhetem a gyufáját? – kérdezte Mrs. Silsburn félénk, csaknem kislányos hangon.

– Ezt? – kérdezte a főhadnagy. Készségesen átnyújtotta Mrs. Silsburnnek a levél gyufát.

Arcomon továbbra is az elmélyedés kifejezésével figyeltem, ahogy Mrs. Silsburn megvizsgálja a gyufáscsomagocskát. Külső borítójára, karmazsinpiros alapon aranybetűkkel, a következő szöveget nyomták: „Ezt a gyufát Bob és Edie Burwick házából loptam.”

– Bájos – szólt Mrs. Silsburn, a fejét ingatva. – Igazán bájos. – Én azt próbáltam közölni az arckifejezésemmel, hogy szemüveg nélkül netán nem tudom elolvasni a feliratot; semmitmondóan bandzsítgattam. Mrs. Silsburnnek láthatóan nehezére esett megválni a gyufától. Amikor visszanyújtotta tulajdonosának, és a főhadnagy visszatette zubbonya felső zsebébe, az asszony így szólt: – Azt hiszem, ilyet még sose láttam. – Most már teljesen hátrafordulva ült a pótülésen, s szinte gyengéden nézte a főhadnagy felső zsebét.

– Tavaly csináltattunk belőle egy egész halommal – mondta a főhadnagy. – Meglepő egyébként, hogy azóta nem fogy ki olyan könnyen a gyufa a lakásból.

A nyoszolyóasszony a férjére nézett. – Nem azért csináltattuk – mondta lesújtón. Egy „tudja-milyenek-ezek-a-férfiak” jelentésű pillantást vetett Mrs. Silsburnre, azután folytatta: – Tudom is én. Csak olyan jópofa dolognak találtam. Banális ötlet, de valahogy jópofa dolog. Nem igaz?

– Aranyos. Ilyet én még soha...

– Persze nem mi találtuk ki. Semmi eredeti nincs benne. Manapság már mindenki ilyet tart. Tulajdonképpen Muriel szüleitől kaptam az ötletet. Náluk mindig ilyen gyufa volt. – Mélyen beleszívott a cigarettájába, s ahogy tovább beszélt, szótagonként eregette ki száján a füstöt. – Hogy azok milyen csodálatos emberek! Ez az, amit nem bírok elviselni ebben az egész ügyben. Úgy értem, miért nem azzal a sok rohadt alakkal történik az ilyesmi, miért pont a rendes emberekkel? Ez az, amit képtelen vagyok megérteni. – Választ várón nézett Mrs. Silsburnre.

Mrs. Silsburn elmosolyodott, s mosolya egyszerre volt bölcs, nagyvilági, sápadt és sejtelmes – amolyan pótülési Mona Lisa-mosoly, ahogyan emlékszem. – Sokat tűnődtem már ezen – mondta szelíden elmélázva. Azután közölte, meglehetősen kétértelműen: – Tudja, Muriel anyja az elhunyt férjem kishúga.

– Ó! – szólalt meg érdeklődéssel a nyoszolyóasszony. – Hát akkor tud mindent. – Kinyújtotta rendkívül hosszú bal karját, és a férje melletti ablaknál elhelyezett hamutartóba pöccintette cigarettájáról a hamut. – Becsületszavamra mondom, hogy nagyon-nagyon kevés ilyen rendkívüli asszonnyal találkoztam életemben. Egyszerűen mindent olvasott, amit valaha is kinyomtattak. Boldog volnék, ha én csak a tizedrészét olvastam volna annak, amit az az asszony már el is felejtett. Meg aztán foglalkozott tanítással, dolgozott szerkesztőségben, saját maga tervezi a ruháit, saját maga végez minden, de minden házimunkát. És úgy főz, hogy az már mennyei. Jaj! Becsületszavamra mondom, hogy én még ilyen csodálatos...

– Nem ellenezte ezt a házasságot? – vágott közbe Mrs. Silsburn. – Azért kérdezem tudniillik, mert én sokáig Detroitban voltam, már hetek óta. A sógornőm váratlanul elhunyt, úgyhogy nekem...

– Nem beszél róla – mondta a nyoszolyóasszony kurtán. Megrázta a fejét. – Finomabb ennél. Úgy értem, túlságosan rendes meg tapintatos meg minden. – Elgondolkodott. – A mai délelőttöt kivéve tulajdonképpen még sose hallottam, hogy bármi rosszat mondott volna erről az ügyről, igazán. És most is csak azért, mert annyira fel volt izgatva szegény Muriel miatt. – Kinyújtotta a karját, és ismét leverte a hamut a cigarettájáról.

– Ma délelőtt mit mondott? – kérdezte mohón Mrs. Silsburn.

A nyoszolyóasszony elgondolkozott egy pillanatra. – Hát voltaképpen semmi különöset – mondta. – Úgy értem, semmi csúnyát vagy igazán lekicsinylőt vagy hasonlót. Összesen csak annyit mondott, hogy szerinte ez a Seymour látens homoszexuális, és tulajdonképpen fél a házasságtól. Azaz, ezt nem rosszindulatból mondta, vagy gonoszkodva, vagy mi. Hanem csak úgy, hogy is mondjam, művelt módon. Úgy értem, hogy ő maga is éveken át, hosszú éveken át, rendszeresen járt lélekelemzésre. – A nyoszolyóasszony Mrs. Silsburnre tekintett. – Ez nem titok, vagy ilyesmi. Úgy értem, Mrs. Fedder maga is elmondja majd mindezt, úgyhogy nem árulok el vele semmiféle titkot.

– Azt én tudom – mondta Mrs. Silsburn sietve. – Ha valaki, hát ő aztán igazán nem az a...

– Arról van szó – mondta a nyoszolyóasszony –, hogy ő nem az a fajta, aki csak úgy fogja magát és kimond bármi ilyesmit, ha nem biztos benne. Amellett el sem mondta volna az egészet soha, ha szegény Muriel nincs annyira magánkívül, meg minden. – Komoran ingatta a fejét. – Istenem, látták volna csak azt a szegény gyereket.

Itt most kétségtelenül közbe kellene szólnom, hogy leírjam, mit váltott ki belőlem nagyjából a nyoszolyóasszony által elmondottak érdemi része. Egyelőre mégis hagyom inkább ennyiben, ha az olvasó elnézi nekem, és türelemmel lesz.

– És mit mondott még? – kérdezte Mrs. Silsburn. – Úgy értem, Rhea. Mondott még valamit? – Nem néztem rá, nem tudtam levenni a szememet a nyoszolyóasszony arcáról, de az a kósza, vad sejtelmem támadt, hogy Mrs. Silsburn talán már ott ül a főmesélő ölében.

– Semmit. Semmi mást. Jóformán semmi mást. – A nyoszolyóasszony elgondolkozva rázta meg a fejét. – Ugye, amint már mondtam, nem is szólt volna egy árva szót sem, ott a sok ember előtt, meg mi, ha szegény Muriel nincs olyan borzasztóan kétségbeesve. – Ismét lepöccentette a cigarettahamuját. – Csak azt az egyet mondta még ezenkívül, csak azt az egyet, hogy ez a Seymour igazi szkizoid alkat, és ha helyes szemszögből nézzük a dolgot, hát Murielnek voltaképpen jobb is, hogy így történt. Amit én belátok, csak abban nem vagyok olyan biztos, hogy Muriel is belátja. Az az ember úgy összetörte, hogy azt se tudja, fiú-e vagy lány. Ez az, amitől én annyira...

Idáig jutott, amikor félbeszakították. Én szakítottam félbe. Ahogy emlékszem, remegett a hangom, mint mindig, ha mértéktelenül kihoznak a sodromból.

– Mi indította Mrs. Feddert arra a következtetésre, hogy Seymour látens homoszexuális és szkizoid alkat?

Minden tekintet – megannyi kutató fénynyaláb, úgy éreztem –, a nyoszolyóasszonyé, Mrs. Silsburné, meg a főhadnagyé is, egyszerre rám irányzódott.

– Tessék? – kérdezte a nyoszolyóasszony éles, enyhén ellenséges hangon.  ismét az a röpke gondolat horzsolt végig: ez a nő tudja, hogy én Seymour öccse vagyok.

– Mi indítja Mrs. Feddert arra a következtetésre, hogy Seymour látens homoszexuális és szkizoid alkat?

A nyoszolyóasszony rám meredt, aztán sokatmondóan felhorkant. Megfordult, s szavaival most Mrs. Silsburnhöz folyamodott, az elképzelhető legmaróbb gúnnyal: – Hát normálisnak lehet nevezni azt, aki ilyen cirkuszt produkál, mint ez a mai? – A szemöldökét felvonva várakozott. – Normális az ilyen? – kérdezte végtelen nyugalommal. – Csak kérdem. Mondja meg őszintén. A fiatalember tudni szeretné.

Mrs. Silsburn válasza maga volt a szelídség, jóság, becsületesség: – Nem – felelte. – Azt semmi esetre sem  mondanám.

Hirtelen heves vágy fogott el, hogy kiugorjam a kocsiból, és futni kezdjek akármerre. De ahogy emlékszem, még mindig ott ültem a pótülésemen, amikor a nyoszolyóasszony újra hozzám fordult: – Ide figyeljen – mondta olyan mesterkélten türelmes hangon, ahogy a tanító beszélhet egy fejlődésben visszamaradt gyerekkel, akinek ráadásul még az orra is örökké csepeg. – Nem tudom, hogy mennyire ismeri maga az embereket. De melyik épeszű férfinak támadna az a gondolata a kitűzött esküvője előtti éjszakán, hogy ne hagyja aludni a menyasszonyát hajnalig, és arról locsogjon neki, hogy ő túl boldog most ahhoz, hogy megnősüljön, és hogy el kell halasztaniuk a házasságkötést, amíg szilárdabbnak nem érzi magát, mert különben képtelen eljönni az esküvőre? Aztán amikor a menyasszony elmagyarázta neki, mint egy gyereknek, hogy már hónapokkal ezelőtt kiterveztek és előkészítettek mindent, és hogy az édesapja hihetetlen költségekbe verte magát, és nem kímélte a fáradságot, hogy ilyen nagy esküvőt rendezzen nekik, és hogy a rokonaik és barátaik sorra érkeznek az ország minden tájáról; miután a menyasszonya mindezt megmagyarázta neki, ő kijelenti, hogy borzasztóan sajnálja, de nem képes megnősülni, amíg nem érzi magát kevésbé boldognak, vagy valami hasonló őrültséget! Mármost gondolkozzék, ha meg nem sértem. Maga ezt az embert normálisnak tartja? Úgy fest ez, mint aki ép eszénél van? – Most már süvöltött a hangja. – Vagy pedig úgy, mint akit egyszerűen a bolondokházába kellene bedugni? – Szigorúan végigmért, és amikor nem szólaltam meg rögtön, hogy védekezzem vagy megadjam magam, visszahuppant az ülésre, s a férjéhez fordult: – Adj még egy cigarettát, légy szíves. Ez már a körmömre ég. – A férfi átvette a parázsló cigarettacsutkát, és elnyomta helyette. Aztán megint előhúzta a cigarettacsomagját. – Gyújtsd meg te – mondta a nyoszolyóasszony –, nekem nincs hozzá erőm.

Mrs. Silsburn megköszörülte a torkát. – Mindez úgy hangzik – mondta –, mintha titokban hálát kellene adni a sorsnak, hogy az egész dolog végül ilyen fordulatot...

– Hát most tessék megmondani – fordult a nyoszolyóasszony újult lendülettel Mrs. Silsburnhöz, miközben átvette férjétől az újabb meggyújtott cigarettát. – Úgy hangzik ez, mintha egy normális emberről volna szó? Normális férfiról? Vagy olyan valakiről, aki vagy elfelejtett felnőni, vagy egyszerűen szabályos, közönséges dühöngő őrült?

– Uramisten. Igazán nem is tudom, hogy mit mondjak. Nekem mindez úgy hangzik, mintha titokban hálát kellene adni a sorsnak, hogy végül is...

A nyoszolyóasszony hirtelen előrehajolt, felélénkülve. Az orrán át eresztette ki a füstöt. – Jó, hát akkor hagyjuk mindezt, felejtsük el most egy percre... Mindez most mellékes – mondta. Mrs. Silsburnhöz beszélt, de valójában, hogy úgy mondjam, Mrs. Silsburnön keresztül énhozzám intézte a szavait. – Látta valaha a moziban iksz-ipszilont? – kérdezte.

Nem „iksz-ipszilont” mondott azonban, hanem egy nevet – egy akkor elég jól ismert, ma, 1955-ben pedig már szinte híres énekes színésznő színpadi nevét.

– Igen – felelte Mrs. Silsburn gyorsan, kíváncsian, és várta a folytatást.

A nyoszolyóasszony bólintott. – No jó – mondta. – Nem vette észre véletlenül, hogy milyen furán, ferdén mosolyog? Valahogy csak a fél arcával, nem? Elég feltűnő dolog, ha az ember...

– De igen! Igen, észrevettem! – mondta Mrs. Silsburn.

A nyoszolyóasszony beleszívott a cigarettájába, és a szeme sarkából egy alig észrevehető pillantást vetett felém. – Hát ezt történetesen egy részleges arcbénulásnak köszönheti – mondta, minden egyes szóval egy kis füstgomolyt bocsátva ki a száján. – És tudja, hogy mikor szerezte? Amikor ez a híres normális Seymour úgy eltalálta egy kővel, hogy kilenc öltéssel varrták össze utána az arcát. – Átnyúlt a jobb kezével balra (talán csak jobb rendezői utasítás híján), és megint leverte a hamut a cigarettájáról.

– Ezt kitől hallotta, ha szabad tudnom? – kérdeztem. Remegett hozzá a két hülye szájamszéle.

– Megtudhatja – felelte, de nem rám nézett, hanem Mrs. Silsburnre. – Véletlenül Muriel anyjától hallottam vagy két órával ezelőtt, miközben Muriel ott sírt, zokogott. – Rám nézett. – Meg van elégedve a felelettel? – Hirtelen áttette a gardéniacsokrát a jobb kezéből a balba. Ez volt az első ideges mozdulata eddig, vagy legalábbis az első, amit szokásos kis ideges mozdulatnak lehetne nevezni. – Egyébként, ha kíváncsi rá – mondta rám nézve –, tudja, mi a gyanúm, hogy kicsoda maga? Az a gyanúm, hogy maga ennek a Seymournak a testvére. – Rövid ideig várt, majd, hogy nem szóltam semmit: – Hasonlít rá, a hülye fényképe alapján, és véletlenül azt is tudom, úgy volt, hogy a testvére eljön az esküvőre. A húga, vagy kicsoda, írta meg Murielnek. – Nézett a szemembe rendületlenül. – Maga az? – kérdezte nyersen.

A hangom nyilván egy kicsit úgy csengett, mintha kölcsönkértem volna valakitől, amikor válaszoltam neki: – Én vagyok az – mondtam. Égett az arcom. Valahogyan mégis határtalanul rendezettebbnek éreztem a magam helyét a világban, mint eddig egész délután, amióta csak leszálltam a vonatról.

– Tudtam, hogy maga az – mondta a nyoszolyóasszony. – Annyira ostoba azért nem vagyok. Amikor beült ebbe a kocsiba, abban a pillanatban tudtam, hogy kicsoda. – A férjéhez fordult: – Nem megmondtam, hogy ez az öccse? Nem megmondtam?

A főhadnagy változtatott kissé az ülésmódján. – Igen, mondtad, hogy valószínűleg a... persze, mondtad – válaszolta. – Megmondtad, igen.

Nem kellett Mrs. Silsburn felé fordulni, hogy észrevegye az ember, milyen figyelemmel nyelte magába ezt a legújabb fejleményt. Pillantásom túlhaladt rajta, s a háta mögött lopva ötödik utasunkat – az apró öregurat – kereste, hogy vajon az elszigeteltsége sértetlen-e? Az volt. Soha, senki emberfiának a közömbössége nem esett még ilyen jól nekem.

A nyoszolyóasszony visszatért hozzám. – Ha kíváncsi rá, hát arról is tudomásom van, hogy a bátyja nem pedikűrös. Szóval ne legyen olyan szellemes. Véletlenül tudom, hogy félévszázadig, vagy meddig, ő volt Billy Black „Az okos gyerek”-ben.

Mrs. Silsburn egyszerre bekapcsolódott a társalgásba, önállóan. – A rádióban? – kérdezte, s éreztem, hogy megújult, elevenebb érdeklődéssel tekint rám.

A nyoszolyóasszony nem felelt neki. – Maga melyik volt? – kérdezte tőlem. – Georgie Black? – Hangjában a durvaság figyelemre méltó, sőt már-már lefegyverző módon keveredett a kíváncsisággal.

– Georgie Black az öcsém volt, Walt – mondtam, csak a második kérdésére válaszolva.

A nyoszolyóasszony Mr. Silsburnhöz fordult: – Úgy látszik, ez valamiféle titok vagy mi, de ő is, meg a bátyja is, Seymour, álnéven vagy hogyan szerepeltek a rádióban. A Black testvérek.

– Nyugalom, drágám, ne szívd mellre – javasolta elég idegesen a főhadnagy.

A felesége feléje fordult: – De igenis mellre szívom – mondta, s engem egy pillanatra ismét elfogott, minden meggondolt szándékommal ellentétben, valami kis bámulatféle a szilárdságáért, akármilyen salakos acélból is öntötték. – Hiszen a maga bátyja állítólag olyan kiválóan értelmes ember – folytatta. – Tizennégy vagy hány éves korában már egyetemre járt, meg minden. Hát ha az kiválóan értelmes dolog volt, amit ezzel a gyerekkel ma csinált, akkor én vagyok Mahatma Gandhi. Bánom is én az egészet. Csak arról van szó, hogy hányingert kapok tőle!

Engem ráadásul éppen egy parányi kis rosszérzéstöbblet gyötört. Valaki igen behatóan tanulmányozta az arcom bal felét. Mrs. Silsburn volt. Egy picit összerezzent, amikor hirtelen feléje fordultam. – Nem haragszik, ha megkérdem: maga volt Buddy Black? – kérdezte, s a hangjából kivehető bizonyos tiszteletteljes csengés azt a gondolatot ébresztette bennem egy perc töredékéig, hogy mindjárt elém tart majd egy töltőtollat meg egy marokenbőr kötésű autogramkönyvecskét. Ideges lettem ettől az átsuhanó gondolattól, tekintettel arra a tényre, ha más egyébre nem is, hogy 1942-t írtunk, s kilenc vagy tíz év telt már el kereskedelmi értékem virágkora óta. – Azért kérdezem – mondta –, mert a férjem annak idején mindig meghallgatta ezt a műsort; nem mulasztott volna el egyetlenegy...

– Ha tudni akarja – szakította félbe a nyoszolyóasszony rám tekintve –, hát ez volt az egyetlen műsor a rádióban, amit nagyon utáltam. Ki nem állhatom a koraérett gyerekeket. Ha az én gyerekem volna...

Mondatának vége elveszett számunkra. Váratlanul és félreérthetetlenül vágott szavába a legáthatóbb, legfülsiketítőbb, leghamisabb Esz-dúr harsonaszó, amit életemben hallottam. A szó szoros értelmében mellbe vágott mindnyájunkat, akik a kocsiban ültünk. Ebben a percben haladt el mellettünk a legalább száz botfülű vízicserkészből álló rezesbanda. A Csillagos-sávos lobogó kezdetű nemzeti indulóra zendítettek rá éppen a fiúk, szinte elvetemült fesztelenséggel. Mrs. Silsburn, nagyon okosan, a fülére tapasztotta a két kezét.

Végtelennek tetsző másodperceken át csaknem elviselhetetlen volt a lárma. Egyedül a nyoszolyóasszony hangja emelkedhetett volna fölébe – legalábbis egyedül ő kísérelhette volna meg, hogy túlharsogja. Amikor aztán meg is kísérelte, úgy hangzott, mintha nagy messzeségből, talán valahonnan a Yankee Staidon környékéről kiabálna felénk torka szakadtából.

– Ezt nem lehet elviselni! – mondta. – Szálljunk ki ebből a kocsiból, és keressünk egy telefont. Fel kell hívnom Murielt, meg kell mondanom neki, hogy késni fogunk. Meg fog őrülni!

A helyi végítélet eljövetelekor Mrs. Silsburn és én kíváncsian előrefordultunk. Most ismét visszafordultunk a pótüléseken, hogy szembenézzünk a vezérünkkel. Aki talán megvált bennünket.

– A Hetvenkilencedik utcában van egy Schrafft-étterem! – dörögte Mrs. Silsburn felé. – Gyerünk, ott kapunk egy fagylaltot, és telefonálni is tudok! És legalább légkondicionált hely!

Mrs. Silsburn lelkesen bólintott, s „Jó, gyerünk!”, mondta a szájmozgásával némán.

– Jöjjön maga is! – kiáltott rám a nyoszolyóasszony.

Furcsa módon, habozás nélkül, emlékszem, nagyon készségesen kiáltottam vissza neki az amúgy is túlzott válaszomat: „Nagyszerű!” Mind a mai napig rejtély előttem, hogy a nyoszolyóasszony miért foglalt bele engem is a hajó elhagyására szólító felhívásába. Talán egyszerűen csak a született vezéregyéniség természetes rendérzéke sugallta neki. Talán érzett valami távoli, mégis kényszerítő erejű ösztönzést, hogy partra szálló osztagának a létszámát kiegészítse... Hogy én miért fogadtam szót ilyen kivételes gyorsasággal a felhívásnak, arra már jóval könnyebben tudok értelmezést találni. Szívesen magyarázom azzal, hogy egy gyökerében vallásos indíték mozgatott. Egyes zen-kolostorokban kötelező előírás, vagy épp az egyetlen komolyan betartott rendszabály, hogy ha az egyik szerzetes azt kiáltja a másiknak: „Hej!”, akkor a másik szerzetesnek gondolkodás nélkül vissza kell kiáltania: „Hej!”

A nyoszolyóasszony ekkor megfordult, s most először rászánta magát, és megszólította a mellette ülő apró öregurat. Holtig tartó hálás örömömre az öregúr változatlanul nézett egyenesen maga elé, mintha az ő külön magánszínpadán jottányit sem változott volna a helyzet. Meggyújtatlan szőke havannaszivarját még mindig a két ujja között szorongatta. Minthogy az elvonuló rezesbanda iszonyú ricsaja a kis öreget szemmel láthatóan mit sem zavarta, vagy talán általában abból a borús felfogásból kiindulva, hogy nyolcvan fölött már mindenki úgyis földsüket, vagy nagyon rosszul hall, a nyoszolyóasszony szorosan odahajolt szomszédja bal füléhez. – Mi kiszállunk! – kiáltotta az öregúrnak, bele egyenesen a fülébe. – Keresünk valami helyet, ahonnan lehet telefonálni, s ahol talán kapni valami hűsítőt! Nem akar velünk jönni?

Az öregúr első válaszmozdulata ragyogó volt. Ránézett a nyoszolyóasszonyra, azután miránk többiekre, majd elvigyorodott. Káprázatos vigyorgásának fikarcnyit sem ártott, hogy semmi elképzelhető értelme nem volt. Mint ahogyan az sem ártott neki, hogy a fogsora nyilvánvalóan, gyönyörűségesen, földöntúlian hamis volt. Miközben bámulatos módon meg sem rezzent arcán a széles mosoly, egy rövid, kérdő pillantást vetett a nyoszolyóasszonyra. Vagy inkább várakozó pillantást – mint hogyha azt hinné, gondoltam magamban, hogy a nyoszolyóasszony vagy valamelyikünk egy kedve szerint való kis kirándulást készül szervezni éppen.

– Azt hiszem, drágám, nem hallotta, amit mondtál! – ordította a főhadnagy.

A nyoszolyóasszony bólintott, s újólag az öregúr füléhez hajolt szája megafonjával. Dicséretre méltó hangerővel ismételte meg felhívását: elhagyjuk az autót, csatlakozzék hozzánk. Az öregúr, ránézésre, ismét úgy festett, mint aki készségesen fogad a világon minden indítványt – beleértve talán azt is, hogy ugorjunk át az East Riverhez, és mártózzunk meg a vizében. Ám újra az a nyugtalan érzése támadt az embernek, hogy az öreg egy árva szót sem hallott a mondottakból. Váratlanul tanúbizonyságát is adta, hogy így van. Roppant szélesen vigyorogva valamennyiünk felé, felemelte a szivart tartó kezét, s egyik ujjával jelentőségteljesen megérintette előbb a száját, azután a fülét. A kézmozdulat, ahogy ő csinálta, mintha valami egészen nagyszerű tréfához tartozott volna, amelyet teljes szívéből meg akar osztani mindannyiunkkal.

Mellettem Mrs. Silsburn most hirtelen egy kis észrevehető – szinte ugrásszerű – mozdulattal jelét adta a megértésnek. Megérintette a nyoszolyóasszony rózsaszín szatén ruhaujját, és ezt kiabálta: – Tudom, hogy kicsoda! Nem hall és nem beszél, süketnéma! Muriel apjának a nagybátyja!

A nyoszolyóasszony ajkai nagy „Ó!”-t formáltak. Ültében átfordult egy lendülettel a férje felé. – Van nálad papír és ceruza? – bömbölte.

Megérintettem a karját, és azt kiáltottam, hogy nálam van. Sietősen – mintha szinte, ki tudja, miért, attól félnék, hogy valamennyien kifutunk az időből – kivettem zubbonyom belső zsebéből egy kis jegyzettömböt és egy ceruzavéget, amelyet nemrég zsákmányoltam a századiroda egyik íróasztalfiókjából Fort Benningben.

Kissé túl olvashatóan ezt írtam egy papírlapra: „Nem tudjuk, meddig tart még ez a felvonulás. Kiszállunk és keresünk valahol egy telefont meg valami hűsítőt. Velünk tart?” Kettőbe hajtottam a papírt, odaadtam a nyoszolyóasszonynak, s ő szétnyitotta, elolvasta, majd pedig átnyújtotta az apró öregúrnak. Az elolvasta, vigyorogva, aztán rám nézett, és hevesen bólogatni kezdett. Egy pillanatig azt hittem, hogy a válaszát ezzel a többször megismételt, tökéletesen ékesszóló fejbólogatással teljes mértékben ki is merítette, de aztán hirtelen egy kézmozdulatot tett felém, amelyből kitaláltam, hogy a jegyzettömbömet és ceruzámat kéri. Átnyújtottam neki, s közben nem néztem a nyoszolyóasszony felé, ahonnét a növekvő türelmetlenség már egyre nagyobb hullámokat vetett. Az öregúr végtelen gonddal elhelyezte az írótömböt és a ceruzát az ölében, azután egy pillanatig csak ült, készenlétben tartva a ceruzát, láthatóan a gondolatait szedte össze, miközben a vigyorgása alig valamicskét halványodott. Majd a ceruza nagyon tétován mozgásba lendült. A papírra gömbölyödött egy O betű. Aztán visszakaptam a jegyzettömböt is, ceruzát is egy csodálatosan szívélyes ráadás biccentés kíséretében. Egyetlen szót írt le, még nem egészen kialakult betűivel: „Boldogan.” A nyoszolyóasszony, aki a vállamon át olvasta fel, felhorkanásszerű hangot hallatott, ám én sietve a nagy író felé fordultam, és igyekeztem arckifejezésemmel kimutatni, hogy akik a kocsiban ülünk, valamennyien tudjuk, mi az igaz költészet, s hálásak is vagyunk érte.

Aztán egyenként, mindkét ajtón át, kiszálltunk a gépkocsiból, mintegy sorsára bíztuk, elhagyott hajót a Madison Avenue kellős közepének forró, olvadozó aszfaltóceánján. A főhadnagy egy pillanatra hátramaradt, hogy tájékoztassa zendülésünkről a sofőrt. Igen tisztán emlékszem, hogy a rezesbanda még mindig vonult, végeszakadatlan, és szemernyit sem hagyott alább a lárma.

A nyoszolyóasszony és Mrs. Silsburn vezetett bennünket a Schrafft-étterem felé. Egymás mellett – úgyszólván előőrspárként – nyomultak előre a Madison Avenue keleti járdáján. A főhadnagy, miután végzett a sofőr rövid eligazításával, felzárkózott a gyalogélhez. Vagy majdnem felzárkózott. Egy kicsit hátramaradt, hogy lopva elővegye a tárcáját, és megnézze, nyilván, hogy mennyi pénz van nála.

A menyasszony atyai nagybátyja és én alkottuk az utóvédet. Valami megsúghatta neki, hogy én a barátja vagyok, vagy egyszerűen azért, mert az írótömb és a ceruza az enyém volt, mellém sodródott, vagy inkább odatülekedett, s az oldalamon foglalta el helyét a menetben. Gyönyörű selyemcilinderének a teteje nem ért fel egészen a vállamig. Tekintettel lépéshosszára, viszonylag lassú menetütemet szabtam magunknak. Egysaroknyi út után már jócskán elmaradtunk a többiektől. Ezt egyikünk sem bánta, úgy hiszem. Menet közben, emlékszem, időnként fel-, illetve lenéztünk egymásra a barátommal – ki-ki a megfelelő irányban –, s félkegyelmű pillantásokkal igyekeztünk kifejezni kölcsönös örömünket afelett, hogy egymás társaságában lehetünk.

Amikor megérkeztem társammal Schrafft Hetvenkilencedik utcai étterméhez, a nyoszolyóasszony, a férje és Mrs. Silsburn néhány perce ott állt már a forgóajtóban. Valamire vártak, mint egy elég ijesztően kevert fajú, háromtagú társaság, gondoltam. Beszélgettek, de abbahagyták, amikor a mi kettős fogatunk közelebb ért. A kocsiban, alig néhány perccel ezelőtt, mikor a rezesbanda eldübörgött mellettünk, a közös kínos érzés vagy majdnem rettegés még szinte valamilyen szövetség látszatát kölcsönözte kis csoportunknak – olyasfajta összetartozást, amilyent egy Cook-féle társasutazás résztvevői érezhetnek átmenetileg, ha egy kiadós felhőszakadás kapja el őket Pompejinél. Most azonban, mire az apró öregúrral odaértünk a Schrafft-étterem forgóajtajához, már nagyon is nyilvánvaló volt, hogy az eső elállt. A pillantással, amit a nyoszolyóasszonnyal váltottunk, nem is üdvözöltük, csak épp felismertük egymást. – Átalakítás miatt zárva – jelentette ki hűvösen, ahogy rám nézett. Félreérthetetlenül éreztette velem megint kívülálló voltomat, s most egyszerre – hogy milyen okból, azt nem érdemes részletezni – hevesebben telepedett rám az elszigeteltség és a magány, mint bármikor a nap folyamán. A köhögésem ugyanakkor, s ezt érdemes megemlíteni, újra elővett. Előhúztam zsebkendőmet a hátsó nadrágzsebemből. A nyoszolyóasszony a férje és Mrs. Silsburn felé fordult. – Van egy Longchamps is itt valahol – mondta –, csak nem tudom, hogy hol.

– Én sem tudom – mondta Mrs. Silsburn. Közel járhatott ahhoz, hogy sírva fakadjon. Homlokán és felső ajka körül még az ő vastag púderrétegein is átütött a verejték. Bal hóna alatt egy fekete lakktáskát tartott. Úgy fogta, mintha kedvenc babája volna, ő maga pedig nagyon boldogtalan kisgyerek, aki próbaképpen kifestette és bepúderezte magát, aztán világgá ment.

– Soha ebben az életben nem fogunk itt taxit kapni – szólt borúlátón a főhadnagy. Rajta is csúnyán meglátszott, hogy megviselte az utazás. „A levegő rettenthetetlen ördöge” stílusú pilótasapkája szinte kegyetlenül nem illett sápadt, verejtékes, most már kimondottan rettenthető ábrázatához, s egy pillanatig, emlékszem, arra ösztökélt, hogy verjem le a fejéről, vagy legalább igazítsam meg, hogy ne álljon olyan hetykén – végső indítékában ugyanaz az ösztönzés volt ez, amit gyerekzsúrokon érez az ember, ahol kivétel nélkül mindig akad egy kicsi, végtelenül csúnyácska gyerek, akinek a papírcsákója lenyomja a fél fülét, vagy mind a kettőt.

– Istenem, micsoda nap! – mondta a nyoszolyóasszony valamennyiünk nevében. Művirág hajéke kissé féloldalasan állt, ő maga csurgott a verítéktől, mégis az egyetlen dolog, ami igazán elpusztíthatónak látszott rajta, az csak, hogy úgy mondjam, a legtávolabbi tartozéka volt: a gardéniacsokor. Jóllehet szórakozottan, de még mindig szorongatta. A csokor láthatóan nem állta már a megpróbáltatásokat. – Most mit csináljunk? – kérdezte elég izgatott hangon, saját magához képest. – Nem gyalogolhatunk el odáig. Jóformán Riverdaleben laknak. Nincs valakinek valami jó ötlete? – Először Mrs. Silsburnre nézett, azután a férjére, majd pedig, nyilván végső kétségbeesésében, énrám.

– A lakásom itt van egész közel – mondtam hirtelen és idegesen. – Ami azt illeti, mindjárt a következő sarkon. – Az a gyanúm, hogy a kelleténél kissé hangosabban közöltem velük mindezt. Mit tudom én, talán még kiabáltam is. – A bátyámé meg az enyém. Amíg mi le nem szerelünk, addig a húgom használja, de most ő sincs ott. Önkéntes a haditengerészetnél, s jelenleg épp úton van valamerre. – A nyoszolyóasszonyra néztem, illetve egy pontra valahol a feje fölött. – Onnan mindenesetre telefonálhat, ha tetszik – mondtam. – És a lakás légkondicionált. Legalább egy kis hűvös levegőhöz jutunk mindnyájan, s egy percre leülhetünk.

Amint túlestek a meghívás első döbbenetén, a nyoszolyóasszony, Mrs. Silsburn és a főhadnagy összenéztek, néma tanácskozásba kezdtek a pillantásaikkal, de semmi jel nem vallott arra, hogy bármiféle határozat készül megszületni. A nyoszolyóasszony volt az első, aki egyáltalán valami cselekedetre szánta el magát. Hasztalan nézte a két másikat, hogy mi a véleményük ebben az ügyben. Ismét felém fordult, és megkérdezte: – Azt mondja, hogy van telefonja?

– Van. Hacsak a húgom le nem szereltette, de nem tudom, mi oka lett volna rá.

– Mi biztosít bennünket arról, hogy nem lesz otthon a bátyja? – kérdezte a nyoszolyóasszony.

Erre a kis részletkérdésre még nem is gondoltam túlhevült állapotomban. – Nem hiszem, hogy ott találjuk – mondtam. – Ott lehetne – végeredményben az ő lakása is –, de nem hiszem, hogy otthon legyen. Igazán nem hiszem.

A nyoszolyóasszony egy pillanatra rám meredt, nyíltan és a változatosság kedvéért nem is faragatlanul, hacsak a gyermekek bámész tekintetét nem nevezi faragatlannak az ember. Azután visszafordult a férjéhez s Mrs. Silsburnhöz, és azt mondta: – Tulajdonképpen fölmehetnénk. Legalább onnan telefonálhatunk. – Amazok helyeslően bólintottak. Sőt Mrs. Silsburn odáig ment, hogy eszébe jutott az illemkódex megfelelő fejezete: „Meghívás elfogadása egy Schrafft-étterem ajtajában.” Az arcát fedő vastag, repedező púderréteg alól Emily Post híres illemtanának ideillő mosolyát próbálta rám ragyogtatni. Ahogy emlékszem, ezt mindenki örömmel fogadta. – Hát akkor gyerünk, menjünk már innen a napról – mondta szellemi vezérünk. – Mit csináljak ezzel? – Feleletre nem várt. A járda széléhez lépett, és részvétlen mozdulattal megvált a fonnyadt gardéniacsokrától. – Rajta, Macduff, vezessen bennünket – fordult hozzám. – Követjük. És csak annyit mondhatok, a bátyjának nem ajánlom, hogy ott találjuk, mert akkor megölöm a nyomorultat. – Mrs. Silsburnre nézett. – Bocsánat a kifejezésért, de komolyan gondolom.

A parancs értelmében elindultam előttük, szinte jókedvűen. A következő pillanatban felbukkant mellettem, bal kéz felől és lényegesen lejjebb, mondhatnám testet öltött a semmiből egy cilinder. A cilinder alól pedig felvigyorgott rám a saját külön – épp csak forma szerint ki nem nevezett – hadsegédem, s egy pillanatig szentül hittem, hogy a kezét is a kezembe fogja csúsztatni.

Amíg én gyors terepszemlét tartottam a lakásban, a három vendégem és az egy barátom kint maradt a hallban.

Valamennyi ablak csukva volt, a két légkondicionáló a „Zárva” álláson, s az első szippantással mintha egy viseltes mosómedvebunda zsebében vett volna mély lélegzetet az ember. Az egyetlen hang az egész lakásban annak az élemedett korú hűtőszekrénynek reszketeg dorombolása volt, amelyet Seymourral használtan vettünk. Boo Boo húgom hagyta bekapcsolva a maga kislányos és matrózos módján. Szerte a lakásban számtalan egyéb apró, maszatos jel is mutatta, hogy egy tengerjáró hölgy vette itt át az uralmat. Egy csinos, kis méretű tengerészkék zászlószubbony volt odahajítva a heverőre, bélésével lefelé. A heverő előtt, az alacsony asztalkán, egy Louis Sherry pralinésdoboz állt félig üresen, az el nem fogyasztott darabok pedig egytől egyig szét voltak nyomkodva nagyjából, nyilván tájékozódás céljából. Az íróasztalon egy számomra teljességgel ismeretlen, rendkívül elszánt tekintetű fiatalember bekeretezett fényképe állt. A szem előtt levő valamennyi hamutartó csordultig tele volt összegyűrt frissítőkendőkkel és rúzsos cigarettavégekkel. A konyhába, a hálószobába és a fürdőszobába éppen csak benyitottam, hogy egy gyors pillantással meggyőződjem róla, nem találom-e ott Seymourt teljes életnagyságban. Ideges voltam, kimerült és lusta. De nem lett volna időm jobban körülnézni azért sem, mert elég dolgot adott, hogy felhúzzam a redőnyöket, bekapcsoljam a légkondicionálókat, kiürítsem a megrakott hamutartókat. Amellett a társaság szinte azonnal utánam tódult. – Itt bent még melegebb van, mint az utcán – mondta üdvözlésképpen a nyoszolyóasszony, ahogy becsörtetett.

– Rögtön jövök, csak még egy perc – mondtam. – Képtelen vagyok bekapcsolni ezt a légkondicionálót. – A „Nyitva” gomb beragadt valahogy, s én csakugyan azzal bíbelődtem.

Mialatt a kapcsolókkal szorgoskodtam – a sapkám, emlékszem, még mindig a fejemen volt –, a többiek némi gyanakvással köröztek a szobában. Figyeltem őket a szemem sarkából. A főhadnagy az íróasztalhoz lépett, megállt és felnézett a falra, az asztal fölött levő jó fél négyzetméternyi faldarabra, ahová a bátyámmal együtt egy csomó fényes, nagyalakú fényképet rajzszögeztünk fel, kihívóan érzelmi okokból. Mrs. Silsburn – elkerülhetetlenül, gondoltam – épp abba a fotelba ült bele, amelyben néhai Boston kutyám szeretett aludni, s amelynek kordbársonnyal kárpitozott karját jócskán benyálazta és összerágta számtalan lidérces álma során. A menyasszony atyai nagybátyja – az én meghitt jóbarátom – látszatra nyom nélkül eltűnt. S egyszerre a nyoszolyóasszonyt se láttam sehol. – Hozok valami innivalót mindenkinek egy pillanaton belül – mondtam zavartan, még mindig a légkondicionáló kapcsológombjával bajlódva.

– Rám férne valami jó kis hideg ital – szólalt meg egy nagyon ismerős hang. Sarkon fordultam, és megláttam a nyoszolyóasszonyt a heverőn végignyúlva, ami megmagyarázta a függőleges viszonylatban való váratlan eltűnését. – Rögtön megyek telefonálni, csak még egy perc – adta tudtomra. – Ilyen állapotban úgysem tudnék egy szót se szólni a kagylóba, úgy kiszáradt a torkom. Már a nyelvem is cserepes.

A légkondicionáló hirtelen zümmögve megindult, s én a szoba közepére léptem, megállva a heverő és a Mrs. Silsburn karosszéke között. – Nem tudom, mi van innivaló – mondtam. – Még nem néztem meg a hűtőszekrényt, de az a gyanúm...

– Hozzon akármit – szakított félbe a heverőről az örökös szóvivő. – Csak folyadék legyen. És hideg. – Cipősarka a húgom tengerészzubbonyának az ujján nyugodott. Karját keresztbe fonta a mellén. A feje alá párnát gyűrt. – Tegyen bele jeget, ha van – mondta, s lehunyta a szemét. Egy rövid, de gyilkos pillanatig néztem le rá, azután lehajoltam, és amilyen tapintatosan csak tudtam, kihúztam a lába alól Boo Boo zubbonyát. Indultam kifelé a szobából, hogy házigazdai teendőim után lássak, ám alighogy egy lépést tettem, megszólalt az íróasztal mellől a főhadnagy.

– Honnan szedte ezeket a képeket? – kérdezte.

Egyenesen feléje indultam. Még mindig a fejemen volt az egy-két számmal nagyobb, széles ellenzős laktanyai sapkám. Nem jutott eszembe, hogy levegyem. Megálltam mellette az íróasztalnál, vagy inkább mögötte, s úgy néztem a falra rajzszögezett fényképeket. Megmondtam neki, hogy ezek javarészt azoknak a gyerekeknek a régi fényképei, akik Seymourral meg velem együtt szerepeltek „Az okos gyerek”-ben annak idején.

A főhadnagy felém fordult: – Miben? – kérdezte. – Sose hallottam róla. Valami ki-tud-többet fejtörőműsor srácoknak? A szokásos kérdés-felelet, ilyesmi?

Hangjába zajtalanul és alattomosan, de félreérthetetlenül belopakodott katonai rangjának mellékzöngéje. Amellett úgy éreztem, mintha a sapkámat bámulná.

Levettem a fejemről, s azt feleltem: – Nem, nem egészen. – Egyszerre felébredt bennem egy adag alantas kis családi gőg. – Csak addig volt a szokásos, amíg Seymour bátyám részt nem vett benne. És többé-kevésbé ugyanolyan megint, amióta ő kivált a műsorból. De Seymour csakugyan megváltoztatta az egésznek a jellegét. Afféle gyerek-kerekasztalvitává alakította át a műsort.

Úgy éreztem, hogy a főhadnagy kissé túlzott érdeklődéssel néz rám: – Maga is szerepelt benne? – kérdezte.

– Én is.

A nyoszolyóasszony szólalt meg a szoba másik feléből, a heverő láthatatlan, poros rejtekéből: – Szeretném látni, hogy az én gyerekem szerepeljen egy ilyen hülye műsorban – mondta. – Vagy egyáltalán fellépjen valahol. Akármi effélét. Inkább a halál, igazán, mint hogy ilyen kis exhibicionistát hagyjak csinálni a gyerekemből, aki mutogatja magát a közönségnek. Az egész életüket kizökkenti a helyes kerékvágásból. Ha más nem, hát a zajos nyilvánosság, meg mi – kérdezzen csak meg egy pszichiátert. Hát lehet akkor valakinek normális gyerekkora, meg egyáltalán? – Egyszerre felmerült a feje a semmiből, az immár teljesen csámpásra ferdült virágdísszel a hajában. Mint egy levágott fő, úgy ült meg a heverő túlsó peremén, s nézett szembe a főhadnaggyal és velem. – Valószínűleg ez a baja a maga bátyjának – mondta a Fő. – Úgy értem, ha az ember ilyen teljesen lehetetlen életet él gyerekkorában, akkor természetesen sosem lesz képes rá, hogy felnőjön. Sosem lesz képes rá, hogy normális emberekkel kapcsolatot találjon, se semmire. Pontosan ezt mondta Mrs. Fedder most két órája abban a nyomorult hálószobában. Pontosan ezt. A maga bátyja sose tanulta meg, hogyan teremtsen kapcsolatot az emberekkel. Semmi egyebet nem tud, úgy látszik, mint lézengeni a világban és összevissza sebezni mások arcát. Tökéletesen alkalmatlan a házasságra, vagy, Uramisten, bármiféle csak félig is normális dologra. Tulajdonképpen pontosan ezt mondta Mrs. Fedder is. – A Fő ekkor elfordult, épp annyira, hogy egy metsző pillantást vethessen a főhadnagyra. – Igaz, Bob? Ezt mondta, vagy nem ezt mondta? Mondd meg őszintén.

Váratlanul azonban nem a főhadnagy hangja szólalt meg most, hanem az enyém. Száraz volt a szám, megmerevedett a testem. Fütyülök Mrs. Fedderre, mondtam, s egy fikarcnyit sem érdekel, hogy mit mondott Seymourról. Vagy hogy mit mond róla akármelyik okleveles kontár vagy műkedvelő, gonosz, dög nőszemély. Seymourral, mondtam, már tízéves kora óta meg volt akadva az ország minden summa-cum-laude végzett bölcsésze és minden entellektüel vécésnénije. Más volna a helyzet, mondtam, ha Seymour csak egy haszontalan, hiú, körülhordozott csodagyerek lett volna. Soha életében nem volt exhibicionista, mondtam. Szerda esténként úgy indult mindig a rádióba, mintha a saját temetésére menne. Hiszen még beszélgetni sem volt kedve az emberrel a buszon vagy a földalattin, végig az egész úton! A sok fölényeskedő újságíró közül, mondtam, az összes vállveregető, negyedrangú kritikus és rovatvezető közül egyetlenegynek sem volt fogalma róla, hogy Seymour igazában micsoda. Költő, az isten szerelmére. És azt akarom ezzel mondani, hogy költő. Még ha nem is írt le soha egyetlen verssort sem, a puszta szempillantásával ki tudta fejezni, az orra hegyével, a füle cimpájával meg tudta rögtön értetni az emberrel, hogy miről is van szó.

Itt aztán abbahagytam, hála istennek. A szívem borzalmasan kalapált, és ahogy a képzelt betegek szokták, futó kis ijedtséget éreztem, hogy az ilyen beszédek rendszerint szívrohammal érnek véget. Mind a mai napig fogalmam sincs róla, hogy a vendégeim hogyan fogadták kitörésemet, a szidalmaknak ezt a rájuk zúdított kisebbfajta szennyes áradatát. A külvilág első észlelhető kis mozzanata, amelyre feleszméltem, a vízzubogás egyetemesen ismerős zaja volt. A lakás távolabbi részéből eredt. Hirtelen körülnéztem a szobában, a vendégeimen, a jelenlévő arcok között, arcokon át és arcokon túl. – Hol az öregúr? – kérdeztem. Hol van a kisöreg? – Nem rítt le rólam bárányszelíd ártatlanság.

Sajátságos módon kérdésemre a főhadnagytól kaptam végül választ és nem a feleségétől. – Azt hiszem, a mellékhelyiségben van – mondta. A közleményt bizonyos szókimondó nyíltság jellemezte, rámutatva arra, hogy kibocsátója olyan ember, aki nem finomkodik fölöslegesen, ha a mindennapi élet egészségügyi tényeiről van szó.

– Ó – mondtam. Kissé szórakozott pillantással néztem ismét körül a szobában. Hogy szántszándékkal kerültem-e a nyoszolyóasszony félelmetes tekintetét vagy sem, arra nem emlékszem, vagy nincs kedvem emlékezni. A szoba túlsó végében, egy sima széken, megpillantottam a menyasszony atyai nagybátyjának kürtőkalapját. Majdnem odakiáltottam neki egy baráti üdvözlő szót. – Hozok valami hideg innivalót – mondtam. – Egy perc, és itt vagyok.

– Használhatom a telefont? – kérdezte a nyoszolyóasszony váratlanul, ahogy a heverő mellett elmentem. Felült, a padlóra lendítette lábát.

– Tessék... igen, hogyne – mondtam. Mrs. Silsburnre néztem meg a főhadnagyra. – Arra gondoltam, hogy keverek néhány Tom Collins-t, ha van itthon citrom. Megfelelő lesz?

A főhadnagy válasza meglepett váratlan kedélyességével: – Ez már beszéd – mondta, és összedörzsölte a két tenyerét, mint egy igazi vidám ivócimbora.

Mrs. Silsburn felhagyott az íróasztal fölött levő fényképek tanulmányozásával, hogy figyelmeztessen: – Ha Tom Collins-t készít... kérem, tegyen az enyémbe egy irinyó-pirinyó kis gint. Épp csak egy icipicit, ha nem túl nagy fáradság. – Úgy festett, mint aki egy kissé összeszedte magát már ez alatt a rövid idő alatt is, amióta az utcáról bemenekültünk. Részben talán azért, mert kétlépésnyire helyezkedett el a most már bekapcsolt légkondicionálótól, s így kapott egy kis hűvös levegőt. Megígértem, hogy majd elkészítem az italát kívánsága szerint, és magára hagytam a korai ezerkilencszázharmincas meg a kései húszas évek kiskorú „rádióhírességeivel”, Seymourral közös gyerekkorunk számtalan letűnt apró csillagával. Láthatóan a főhadnagy is igen jól megvolt a távollétemben; már indult is, mint afféle társtalan műértő, hátul összefont kézzel, a könyvespolc felé. A nyoszolyóasszony nyomon követett, ahogy elhagytam a szobát, s közben ásított egy nagyot – de semmi erőfeszítést nem tett, hogy a hangos, barlangi ásítását elnyomja, vagy legalább eltakarja előle a kilátást.

Amint sarkamban a nyoszolyóasszonnyal a hálószoba felé igyekeztem, ahol a telefon volt, a menyasszony atyai nagybátyja jött szembe velünk, a hall másik vége felől. Arcán most is ugyanaz az elszánt nyugalom ült, amellyel engem már az autóút alatt lóvá tett, de ahogy közelebb ért hozzánk a hallban, az álarc fordult egyet; némajátékával mindkettőnket a leglelkesebben üdvözölt, s én azon kaptam magam, hogy szertelen túlzással vigyorgok és bólogatok vissza rá. Gyér, fehér haja frissen fésültnek – szinte frissen mosottnak – látszott, mintha csak az öregúr egy apró borbélyműhelyt fedezett volna fel a lakás másik végében, valami rejtekhelyen. Ahogy túlhaladt rajtunk, nem tudtam megállni, hogy vissza ne nézzek a vállam fölött – mire ő hevesen integetni kezdett felém amolyan „szerencsés utat, térj-vissza-mielőbb!” búcsúztató integetéssel. Határtalanul lelket öntött belém. – Mi baja ennek? Hibbant? – kérdezte a nyoszolyóasszony. – Remélem, hogy az – válaszoltam, és kinyitottam a hálószoba ajtaját.

Súlyosan lehuppant az ikerágyak egyikére – Seymouréra, pontosabban. A telefon az éjjeliszekrényen állt, a keze ügyébe esett. Mondtam, hogy azonnal hozok neki valamit inni. – Ne fáradjon... kint leszek én is mindjárt – mondta. – Csak csukja be az ajtót, ha nem haragszik... Nem úgy gondolom, de tudja, képtelen vagyok telefonálni, ha nyitva az ajtó. – Mondtam, hogy pontosan így vagyok vele én is, és kifelé indultam. Ám épp ahogy megfordultam, hogy kilépjek a két ágy közül, szemben, az ablak alatti ülésen észrevettem egy kis puha vászon útitáskát. Az első pillanatban azt képzeltem, hogy az enyém, amely csodálatos módon megérkezett a lakásba, és gyalog, a saját lábán tette meg az egész utat a Pennsylvania pályaudvartól idáig. A második gondolatom az volt, hogy csak Boo Booé lehet. Odaléptem. Végig nyitva volt a cipzárja, s a tartalmának legfelső rétegére vetett egyetlen pillantás elegendő volt, hogy elárulja, ki az igazi tulajdonos. Egy második, átfogóbb pillantással két frissen mosott, drapp ing tetején megláttam valamit, amiről úgy véltem, hogy a nyoszolyóasszonynak nem szabad kettesben maradnia vele a szobában. Kivettem a táskából, hónom alá csúsztattam, testvériesen búcsút intettem a nyoszolyóasszonynak, aki egyik ujját már beleillesztette a tárcsán a hívandó szám első jegyének nyílásába, s arra várt, hogy tisztuljak a szobából, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.

Egy darabig csak álltam a hálószoba előtt, a hall kegyes magányában, és azon tanakodtam, mit tegyek Seymour naplójával, ugyanis már régen közölnöm kellett volna, ez volt az a tárgy, amit a vászontáskából kihalásztam. Az első épületes gondolatom az volt, hogy eldugom, amíg a vendégeim el nem távoztak. Jó ötletnek tartottam kivinni a fürdőszobába, és beledobni a szennyeskosárba. Egy második s jóval bonyolultabb gondolatmenet alapján azonban úgy határoztam, hogy magammal viszem a fürdőszobába, beleolvasok, és csak azután dobom a szennyeskosárba.

De hát, úgy látszik, nemcsak a vadul burjánzó jelek és jelképek napja volt ez, hanem az írott szó útján való roppant kiterjedt érintkezés napja is. Ha beugrottál valahol egy zsúfolt gépkocsiba, a Sors már előre, jóval az ugrás előtt körülményes bajlódások árán gondoskodott róla, hogy legyen nálad jegyzettömb meg ceruza, arra az esetre, ha az egyik útitársad történetesen süket-néma lesz. Ha besurrantál valahol egy fürdőszobába, ajánlatos volt felnézned, hogy lásd, nem találsz-e magasan a mosdó fölött valami kis üzenetet, akár enyhén apokaliptikus jelleggel, akár anélkül.

A hét gyereknek, egyfürdőszobás családunkban, éveken át az volt a – talán bosszantó, de célszerű – szokása, hogy a faliszekrényke tükrén hagyjanak üzenetet egymásnak, egy nedves szappancsutkát használva az íráshoz. Üzeneteink legtöbbször végtelenül erélyes figyelmeztetésekből s nem ritkán leplezetlen fenyegetésekből álltak. „Boo Boo, ne dobd le a padlóra a mosdókesztyűket. Szedd fel szépen. Csók: Seymour.” „Walt, ma rajtad a sor, hogy kividd Z.-t és F.-et a parkba. Tegnap is én vittem ki őket. Üdv: Na kitől? „Szerdán van az évfordulójuk. Ne menjetek moziba, és ne lopjátok az időt a stúdióban adás után, különben büntetéspénzt fizettek. Ez rád is vonatkozik, Buddy.” „Anya azt mondja, hogy Zooey majdnem megette a Feenolaxot. Ne hagyjatok többé-kevésbé mérgező tárgyakat a mosdón, ahol eléri és a szájába veheti.” Ezek persze még egyenesen a gyerekkorunkból vett példák, évekkel később azonban, amikor az önállóság vagy függetlenség, vagy nem tudom, micsoda zászlaja alatt Seymour meg én kinőttünk a családból, és saját lakást béreltünk, a régi családi szokástól ott is csak névlegesen szakadtunk el. Más szóval, ott sem dobtuk el csak úgy egyszerűen az ócska szappanmaradékainkat.

Amint a hónom alatt Seymour naplójával bevonultam a fürdőszobába, és gondosan bezártam a hátam mögött az ajtót, szinte azonnal felfedeztem az üzenetet. Nem Seymour keze írása volt, hanem félreérthetetlenül Boo Boo húgomé. Szappannal vagy nem szappannal, de szinte megfejthetetlenül parányi betűkkel írt mindig, úgyhogy nem okozott neki nehézséget, hogy felrója a tükörre a következő hosszú üzenetet: „Magasabbra a tetőt, ácsok. Mert Arészként jő a vőlegény, nagyobb a legnagyobbnál. Szeretettel: Irving Sappho, az Elysium Filmgyár Rt. volt szerződéses munkatársa. Kérlek, légy nagyon boldog a te gyönyörű Murieleddel. Ez parancs. Rangidős vagyok az egész utcában.” A szövegben idézett szerződéses író, meg kell hogy említsem, első számú kedvence volt – megfelelő, lépcsőzetes időközökben – mindnyájunknak, mind a hét gyereknek a családban, elsősorban Seymour felmérhetetlen befolyása következtében, amelyet irodalmi ízlésével valamennyiünkre gyakorolt. Elolvastam az idézetet, elolvastam újra, azután leültem a fürdőkád szélére, és kinyitottam Seymour naplóját. Az itt következő szöveg pontos másolata azoknak az oldalaknak Seymour naplójából, amelyeket ott a fürdőkád szélén ülve elolvastam. Teljesen rendjén valónak érzem, hogy elhagyjam az egyes külön keltezéseket. Azt hiszem, elég annyit mondanom, hogy valamennyi bejegyzés abból az időszakból származik, amikor még Fort Monmouthban állomásozott, 1941 végén és 1942 elején, jó néhány hónappal azelőtt, hogy kitűzték az esküvő napját.

Dermesztő hideg volt az esti szemlén, és még így is vagy hatan estek össze csak a mi szakaszunkból, amíg a zenekar a Csillagos lobogót játszotta véget nem érően. Azt hiszem, hogy a normális vérkeringésű ember képtelen elviselni a katonai vigyázzállás természetellenes testtartását. Különösen akkor, hogyha közben egy ólomnehéz puskát kell Vállhoz! tartania. Nekem nincs vérkeringésem, nincs érverésem. Otthon érzem magam a mozdulatlanságban. A Csillagos Lobogó ütemével kölcsönösen megértjük egymást. Ritmusa az én számomra: romantikus valcer.

Éjfélig kaptunk kimenőt a szemle után. Hét órakor találkoztam Muriellel a Biltmore-ban. Két pohár ital, két tonhalas szendvics a büfében, azután egy film Greer Garsonnal a főszerepben, amit meg akart nézni. Többször ránéztem a sötétben, amikor Greer Garson fiának repülőgépe bevetés után nem tért vissza. Nyitva maradt a szája. Belefeledkezett, izgult. A Metro–Goldwyn–Mayer tragédiával való azonosulása teljes volt. Áhítat és boldogság fogott el. Mennyire szeretem az ő nem válogatós lelkét, milyen óriási szükségem van rá! Amikor a filmen a gyerekek behozták a kismacskát, hogy megmutassák anyjuknak, rám nézett. Odavolt a kismacskáért, és azt akarta, hogy én is odalegyek érte. Még a sötétben is megéreztem, hogy megint a szokásos eltávolodásérzés fogta el, mint mindig, amikor valamit, amit ő szeret, nem szeretek én is automatikusan. Később, mikor az állomáson beültünk egy pohár italra, megkérdezte, nem tartom-e, hogy az a cica „nagyon kedves” volt. Azt a szót, hogy „cuki”, már egyáltalán nem használja. Vajon mikor ijeszthettem rá annyira, hogy kiüldözzem a saját természetes szókincséből? Amilyen kiállhatatlan alak vagyok, előhoztam R.H. Blyth meghatározását a szentimentalizmusról? hogy akkor vagyunk szentimentálisak, ha több szeretetet pazarolunk valamire, mint amennyit Istentől kap. Kijelentettem (nagyképűen?), hogy Isten kétségtelenül szereti a kismacskákat, de valószínűleg nem Technicolor-cipellőkkel a lábukon. Ezt a végső művészi simítást meghagyja a forgatókönyvíróknak. Muriel végiggondolta ezt, láthatóan egyetértett velem, új „tudását” azonban nem fogadta különösebb örömmel. Kavargatta az italát, ült mellettem, és érezte a távolságot köztünk. Gondterhelt, hogy miért jön-megy ilyen könnyen az irántam érzett szerelme – hol felbukkan, hol eltűnik. Kételkedik a valódiságában, pusztán azért, mert nem olyan egyfolytában gyönyörűséges, mint egy kismacska. Persze, ez valóban szomorú dolog. Az emberi hang arra törekszik, hogy mindent meggyalázzon ezen a világon.

Ma este vacsora Fedderéknél. Kitűnő. Borjúhús, burgonyapüré, holdbab, csodálatos fejes saláta olajban-ecetben. Édességnek valami málnaszemekkel díszített, fagyasztott krémsajt-kombináció, amit Muriel maga készített. Elfutotta a szememet a könny. (Saigyo mondja: „Hogy mi az, nem tudom, /De hálatelt / Könnyem hull.”) Egy üveg ketchup állt az asztalon, a terítékem mellett. Muriel nyilván elmondta anyjának, hogy én mindenre ketchupot teszek. A világért nem adnám, ha láthattam volna, amint védekezve magyarázza az anyjának, hogy én még a zöldbabot is ketchuppal eszem. Édes kincsem.

Vacsora után Mrs. Fedder javasolta, hogy hallgassuk meg Frannyék műsorát. Lelkesedése, meghatottsága, különösen, ahogy a régi időket emlegeti, amikor még Buddyval együtt én is szerepeltem, idegessé tesz. Ma este egyébként épen a haditengerészet egyik légitámaszpontjáról közvetítettek, San Diego környékéről. Túl sok fontoskodó kérdés és tudálékos válasz. Franny hangja úgy csengett, mintha náthás lenne. Zooey mesés csúcsformában volt. A bemondó az épülettípusokat dobta be nekik témának, és a kis Burke lány azt mondta, hogy ő nem szereti, ha a házak mind egyformák – a teljesen azonos típusépületekre gondolt. Zooey azt mondta, hogy „nagyon kedvesek”. Azt mondta, milyen kedves dolog volna egyszer hazamenni egy másik házba. Tévedésből másokkal vacsorázni, tévedésből más ágyban aludni, és reggel indulás előtt mindenkit szépen megcsókolni, abban a hiszemben, hogy ez a saját családja volt az embernek. Sőt, mondta, egyenesen azt szeretné, ha a világon mindenki teljesen egyforma volna. Akkor az ember folyton azt hinné mindenkiről, mondta, akivel csak találkozik az utcán, hogy a saját felesége vagy édesanyja, vagy édesapja, és mindenki folyton ölelgetné egymást, akármerre jár is és ez „nagyon kedvesen” festene.

Egész este elviselhetetlenül boldognak éreztem magam. Ahogy ott ültünk valamennyien a nappaliban, egyszerre arra gondoltam, hogy milyen szép is ez, hogy ilyen meghittség köti Murielt az anyjához. Ismerik egymás gyöngéit, különösképpen egymás társalgásbeli gyöngéit, s le-lecsapnak rá egy-egy pillantással. Ha „irodalmi” témáról folyik a társalgás, Mrs. Fedder tekintete ügyel Muriel ízlésére, Muriel szeme pedig arra ügyel, hogy anyja ne legyen semmitmondó vagy bőbeszédű, amire hajlamos. Akármin vitatkoznak, nem lehet belőle tartós harag vagy maradandó sérelem, hiszen ők ketten Anya és Leánya. Rettenetes és gyönyörű nézni ezt. Mégis, ahogy ott ülök megbabonázva, néha arra vágyom, bár Mr. Fedder is venne részt tevékenyebben a társalgásban. Néha úgy érzem, hogy szükségem van rá. Néha csakugyan úgy lépek be a lakásuk ajtaján, mintha valamiféle tisztázatlan, kétszemélyes világi apácazárdába jöttem volna. Távozáskor pedig néha furcsa érzés fog el, hogy Muriel is, édesanyja is teletömködték a zsebeimet kis rúzsos- és púderestégelyekkel, hajhálókkal, szépségápoló üvegecskékkel, hasonlókkal. Kimondhatatlan hálát érzek irántuk, de nem tudom, mihez kezdjek láthatatlan ajándékaikkal.

Ma délután nem kaptuk meg a kimenőcédulát rögtön a bevonulás után, mert valaki elejtette a puskáját a látogató angol tábornok szemléje alatt. Lekéstem az öt-ötvenkettest, és egy órával később értem oda a Muriellel megbeszélt találkozónkra. Vacsora Lun Farnál, az Ötvennyolcadik utcában. Muriel ingerlékeny, a szeme könnyes végig a vacsora alatt, őszintén riadt és izgatott. Anyja azt tartja, hogy én szkizoid alkat vagyok. Nyilván megtárgyalt engem a pszichoanalitikusával, és annak is ez a véleménye. Mrs. Fedder megkérte Murielt, hogy finoman puhatolja ki, volt-e elmebeteg a családunkban. Úgy veszem észre, Muriel elég naiv volt, és elmondta neki, hogy mitől vannak azok a forradások a csuklómon, szegény drága kicsim. Muriel szavaiból azonban kiderül, hogy nem is ez nyugtalanítja igazán az édesanyját, hanem egy-két egyéb dolog. Három egyéb dolog. Először is, hogy visszahúzódom, és nem tudok kapcsolatot teremteni az emberekkel. Másodszor, hogy valami nyilvánvalóan „nincs rendjén” velem, mert nem csábítottam el Murielt. Harmadszor: Mrs. Feddert láthatóan napokon át gyötörte egy vacsora közben tett megjegyzésem, hogy döglött macska szeretnék lenni. A múlt héten megkérdezte tőlem vacsora közben, hogy mihez szándékozom kezdeni, ha leszerelek. Ugyanabban az iskolában akarok-e tanítani továbbra is? Visszatérek-e egyáltalán a tanári pályára? Gondoltam-e arra, hogy visszamenjek a rádióhoz, esetleg valamiféle „kommentátor”-ként? Azt feleltem, hogy ahogy én látom, ez a háború örökké eltarthat, s biztos csak abban az egyben vagyok, hogy ha valaha még egyszer béke lesz, én döglött macska szeretnék lenni. Mrs. Fedder azt hitte, hogy valami viccet mondtam el. Valami túlfinomultnak tart. Halálosan komoly megjegyzésemet olyanfajta szellemességnek vélte, amelyet könnyed, dallamos kis nevetéssel szokás nyugtázni. Azt hiszem, a nevetése megzavart egy kicsit, és elfelejtettem megmagyarázni neki a dolgot. Ma este elmondtam Murielnek, hogy a Zen-buddhizmusban megkérdeztek egyszer egy mestert, mi a legértékesebb dolog a világon, s a mester azt válaszolta, hogy egy döglött macska, mert annak senki sem tudja megadni az árát. Muriel megkönnyebbült, de láttam rajta, hogy alig várja, hogy hazaérjen, és megnyugtassa édesanyját megjegyzésem ártatlansága felől. Velem jött a taxiban az állomásra. Milyen édes volt, mennyivel derűsebb. Megpróbált megtanítani mosolyogni, oly módon, hogy a szájam körül ujjával széthúzta az izmokat. Milyen szép nézni, amikor nevet. Istenem, mennyire boldog vagyok vele. Bárcsak ő is boldogabb lehetne velem. Néha mulat rajtam, s úgy látszik, szereti az arcomat meg a kezemet meg a tarkómat, és kimondhatatlan élvezetet szerez neki, hogy elmesélheti a barátnőinek: a vőlegénye az a Billy Black, aki évekig szerepelt „Az okos gyerek”-ben. És azt hiszem, talán érez valami, nagyjából felém irányuló testi vonzalmat is. De végeredményben mégsem teszem igazán boldoggá. Istenem, segíts meg. Egyetlen, szörnyű vigaszom, hogy imádottam halálosan, megingathatatlan hűséggel szerelmes magába a házasság intézményébe. Elsődleges ösztöne szakadatlanul férj-feleséget, főzőcskét, háziasszonyosdit játszatna vele. Képtelen és megható mindaz, amit a házasságtól vár. Napbarnított színnel, indiánná lesülve szeretne odasétálni valami nagyon előkelő, fényűző szálloda portásához, és megkérdezni, hogy a férje elvitte-e már a postájukat. Függönyöket szeretne válogatni az üzletekben. Kismamaruhákat szeretne bevásárolni. Ki akar szabadulni az anyai házból, még ha talán nincs is ezzel tisztában, s annak ellenére, hogy ragaszkodik az anyjához. Gyereket akar – sok szép gyereket, akik őrá hasonlítanak, és nem rám. Van egy olyan érzésem is, hogy a saját karácsonyfadíszeit szeretné elővenni minden évben újra a dobozból, és nem az anyjáét.

Mulatságos levelet kaptam ma Buddytól, rögtön azután írta, hogy végzett a táborikonyha-szolgálattal. Ő jár az eszemben, ahogy Murielről írok. Buddy lenézné Murielt házasságkötésének az imént papírra vetett indokai miatt. De vajon lenézni való mindez? Bizonyos tekintetben nyilván igen, én mégis annyira emberi méretűnek és szépnek érzem, hogy még most, amikor ezt itt írom, még most sem tudok mély megindulás nélkül gondolni rá. Buddynak nem tetszene Muriel anyja sem. Bosszantóan önfejű asszony, épp az a fajta, amit ő nem bír elviselni. Nem hiszem, hogy képes lenne Muriel anyját annak látni, ami. Ez az asszony életfogytiglan meg van fosztva attól, hogy bármit is megértsen vagy felfogjon vagy megérezzen a költészetnek abból az egyetemes sodrásából, ami keresztüláramlik a dolgokon, minden dolgon. Ezért a pénzért akár halott is lehetne, s ő mégis él tovább, benéz a csemegeüzletekbe, analízisre jár, elfogyaszt egy-egy regényt esténként, hordja a fűzőjét, és terveket sző Muriel testi-lelki felvirágoztatására. Szeretem. Kimondhatatlanul bátornak találom.

Ma este a század nem hagyhatja el a körletet. Egy teljes órán át álltam sorba a klubszobában, hogy hozzájussak a telefonhoz. Muriel hangja nagy megkönnyebbülésről árulkodott, amikor kiderült, hogy ma este nem jöhetek. Ez mulattat és tetszik nekem. Más lány, ha őszintén szeretne megszabadulni egy estére a vőlegényétől, végigcsinálná a sajnálkozás egész műsorát a telefonba. Muriel, amikor közöltem vele, csak annyit mondott: „Ó!” Imádom az egyszerűségét, az iszonyú becsületességét. Milyen biztonságot jelent ez nekem. 3:30, éjjel. Ideát vagyok a századirodában. Nem tudtam aludni. Fölvettem a pizsamára a köpenyemet, és átjöttem. Al Aspesi a körletügyeletes. Lent alszik a földön. Itt maradhatok, ha kezelem helyette a telefont. Micsoda este. Mrs. Fedder pszichoanalitikusa is eljött vacsorára, s vallatott keresztbe-kasul, egyfolytában vagy fél tizenkettőig. Időnként komoly szakértelemmel és intelligenciával. Egyszer-kétszer azon kaptam magam, hogy szurkolok neki. Úgy látszik, régi lelkes hallgatónk, Buddynak meg nekem. Kíváncsi volt rá, személyesen is, hivatásából kifolyólag is, hogy miért dobtak ki a műsorból tizenhat éves koromban. Véletlenül ő is hallgatta a Lincolnról szóló adást, de úgy emlékezett, hogy én azt mondtam a rádióban: a Gettysburgi Beszéd „nem való gyerekeknek”. Nem így volt. Megmondtam neki, hogy én azt mondtam, a beszéd nem arra való, hogy a gyerekekkel bemagoltassák az iskolában. Azonkívül úgy emlékezett, még azt is mondtam, tisztességtelen beszéd volt. Megmondtam neki, hogy azt mondtam a rádióban, hogy 51 112 halottunk és sebesültünk volt Gettysburgnél, és ha már mindenáron beszédet kellett tartani valakinek az esemény évfordulóján, egyszerűen előre kellett volna lépnie, megrázni az öklét a hallgatósága felé, aztán otthagynia őket – mármint abban az esetben, ha a szónok kifogástalanul tisztességes ember. Nagyjából egyetértett velem, de az volt az érzése, hogy valamiféle teljességi komplexusom van. Hosszadalmas és egészen értelmes előadást tartott, hogy milyen fontos vállalni a tökéletlen emberi életet, elfogadni a saját hibáinkat és a másokét is. Egyetértek vele, de csak elméletben. Halálom napjáig a válogatás nélkül való teljességért fogok hadakozni, azon az alapon, hogy a nem válogatós élet egészséget és bizonyos fajta nagyon valóságos és irigylésre méltó boldogságot ad. Ha tisztán követed, a Tao útja ez, és kétséget kizáróan a legmagasabbrendű út. De aki különbséget tud tenni és válogatós, annak ez azt jelentené, hogy le kell mondania a költészetről, túl kell jutnia a költészeten. Vagyis, minthogy nemigen lesz képes rászokni, vagy rákényszeríteni magát arra, hogy elvont módon szeresse a rossz költészetet, arra pedig még kevésbé, hogy azonosítsa a jó költészettel, fel kell adnia a költészetet mindenestől. Márpedig, mondtam, ez nem könnyű dolog. Sims doktor erre azt felelte, hogy túl szigorúan fogalmazok – úgy fogom fel a dolgot, mondta, ahogy csak egy elérhetetlen tökéletességre törekvő ember tenné. Tagadhatom ezt?

Mrs. Fedder idegességében nyilván beszámolt neki a Sharlotte kilenc öltéséről. Bizonyára meggondolatlanság volt tőlem, hogy elmondtam ezt a régi, befejezett ügyet Murielnek. Azon melegében mindent továbbad az anyjának. Tiltakoznom kellene ez ellen, kétségtelenül, de képtelen vagyok rá. Muriel csak úgy tud figyelni rám, szegénykém, ha egyidejűleg az anyja is hall minden szót. Sims doktorral azonban nem szándékoztam megtárgyalni Charlotte öltéseit. Semmi esetre sem az első pohár whisky után.

Ma este az állomáson többé-kevésbé megígértem Murielnek, hogy a napokban elmegyek egy lélekelemzőhöz. Sims azt mondta nekem, hogy aki itt dolgozik a táborban, véletlenül nagyon jó. Nyilvánvalóan megtárgyalta ezt a kérdést egyszer-kétszer négyszemközt is Mrs. Fedderrel. Miért nem émelyedem én ettől az egésztől? Furcsa, de nem izgat. Mulatságos. Melegséggel tölt el, minden józan ok nélkül. Még a vicclapokban szereplő anyósfigurák is mindig vonzottak távolról. Különben sem tudom, hogy mit veszíthetnék azzal, ha elmegyek egy pszichoanalitikushoz. Itt a katonaorvosoknál még pénzbe sem kerül. Muriel szeret engem, de nem fogja igazán közel érezni magát hozzám, nem lesz addig meghitt, nem lesz addig komolytalan velem, amíg valamennyire ki nem vizsgáltatom magam.

Ha csakugyan elkezdek egyszer egy pszichoanalitikushoz járni, remélem, lesz annyi esze, hogy beültessen egy bőrgyógyászt is a vizsgálatokra. Egy kézspecialistát. Sebhelyek vannak a kezemen attól, hogy megérintettem bizonyos embereket. Egyszer a parkban, amikor Frannyt még gyerekkocsiban toltuk, rátettem a kezem a pihés feje búbjára, és túl soká ott tartottam. Egy másik alkalommal meg Zooeyval voltam Loew Hetvenkettedik utcai mozijában, egy kísértetfilmet adtak. Hat- vagy hétéves lehetett, és lebújt az ülés alá, hogy ne lásson egy ijesztő jelenetet. A fejére tettem a kezemet. Bizonyos fejek, bizonyos színű és tapintású emberi hajzatok maradandó jeleket hagynak rajtam. Meg más dolgok is. Charlotte egyszer elszaladt előlem a stúdió előtt, s én elkaptam a ruháját, hogy megállítsam, hogy ott tartsam magam mellett. Sárga vászonruha volt, amit nagyon szerettem, mert túl hosszú volt neki. Ma is megvan a jobb tenyeremen a citromsárga nyom. Uramisten, ha van egyáltalán valami orvosi neve az én esetemnek, hát talán fordított paranoia lehetne. Azzal gyanúsítom az embereket, hogy összeesküsznek ellenem, és boldoggá akarnak tenni.

Emlékszem rá, ahogy a „boldoggá akarnak tenni” után becsuktam, illetve összecsaptam a naplót. Aztán percekig ültem ott, hónom alatt a naplóval, amíg fel nem eszméltem rá, hogy milyen kényelmetlen érzés ilyen sokáig ülni a fürdőkád szélén. Amikor fölálltam, észrevettem, hogy jobban folyik rólam a víz, mint bármikor a nap folyamán, mintha nem is a kád szélén ültem volna, hanem most szálltam volna ki belőle. A szennyeskosárhoz léptem, felemeltem a fedelét, és egy csaknem ellenséges csuklómozdulattal a szó szoros értelmében behajítottam Seymour naplóját a kosár fenekére, néhány lepedő és párnahuzat közé. Azután, jobb ötlet híján, megint visszaültem a fürdőkád szélére. Egy-két percig Boo Boo üzenetét bámultam a kis faliszekrény tükrén, majd elhagytam a fürdőszobát, olyan erőteljesen csapva be magam mögött az ajtót, mintha a puszta testi erő képes lenne mindörökre lezárni, befalazni ezt a helyet.

Következő állomásom a konyha volt. Szerencsére a hallból nyílt, és elérhettem úgy, hogy nem kellett közben keresztülmennem a nappalin, és szembenéznem vendégeimmel. Ahogy kiértem, és becsapódott mögöttem a lengőajtó, levetettem a kabátomat – a zubbonyomat –, és ledobtam a konyhaasztalra. Úgy látszik, már a kabátom levetése kimerítette minden energiámat, s egy darabig mozdulatlanul álltam ott a garbóingemben, úgyszólván erőt gyűjtve az italkeverés herkulesi feladatához. Azután hirtelen, mintha láthatatlan őrmesterek figyelnének a fal apró résein át, nyitogatni kezdtem az italos- és hűtőszekrény-ajtókat, hogy összeszedjem a Tom Collins alapanyagait. Semmi sem hiányzott, épp csak a citrom volt apró fajtájú, s néhány percen belül már el is készítettem egy kancsónyi kissé túlcukrozott Tom Collins-t. Levettem öt poharat, és elkezdtem tálca után nézni. A tálcát olyan nehéz volt megtalálni, s annyi időmbe került, hogy aztán, mire ráakadtam, már halk kis nyögésekkel nyitogattam-csukogattam a konyhaszekrényeket, faliszekrényeket.

Ahogy épp indultam volna, a zubbonyomat újra felvéve, a tálcára rakott kancsóval és poharakkal kifelé a konyhából, fejem fölött kigyulladt egy képzeletbeli villanykörte – ahogy a képregényekben látható, annak jeléül, hogy a hősnek hirtelen egy káprázatos ötlete támadt. Letettem a tálcát a padlóra. Visszamentem az italpolchoz, és leemeltem egy skót whiskys üveget, ami félig még tele volt. Odavittem a poharamat, és kitöltöttem magamnak – nem egészen szándékosan – legalább négyujjnyi whiskyt. Egy fél másodpercig bírálgató pillantással néztem a poharat, aztán, miként egy vadnyugati cowboyfilm viharedzett, hétpróbás főhőse, szemrebbenés nélkül egy kortyra felhajtottam. Nem volt nagy bölcsesség tőlem, hozzátehetem bátran, és beleborzongok most is, ahogy beszámolok róla. Kétségtelen, hogy huszonhárom éves voltam, és talán csak azt tettem, amit minden huszonhárom éves férfias fajankó megtett volna hasonló körülmények között. Mégsem ilyen egyszerű a dolog. Arról van szó, hogy én nem vagyok amolyan „ivós fajta”, ahogy mondani szokták. Rendszerint már egyujjnyi whiskytől vagy heves rosszullét fog el, vagy pedig nekilátok, hogy tűvé tegyem a helyiséget, ki az, aki nem hisz nekem. Kétujjnyitól pedig volt már rá eset, hogy simán kikészültem.

Ez a nap azonban – példátlanul enyhe kifejezéssel élve – nem közönséges nap volt, s amikor ismét felemeltem a tálcát, és kifelé indultam a konyhából, emlékszem, mit sem éreztem a szokásos, szinte azonnali gyökeres átalakulásból. Mintha eddig még soha nem tapasztalt mennyiségű hő fejlődött volna a kísérleti alany gyomrában, de egyéb tünet nem jelentkezett.

Ahogy a megrakott tálcát bevittem a nappaliba, vendégeim magatartásában nem sikerült felfedeznem semmiféle reményt keltő változást, eltekintve attól a szívemet lelkesítő ténytől, hogy a menyasszony atyai nagybátyja ismét csatlakozott a csoporthoz. A néhai Boston kutyám karosszékébe telepedett le. Apró lábait keresztbe vetette, haját megfésülte, zsírpecsétje lenyűgözőbb volt, mint valaha, és – ámulat – égett a szivarja. Még a szokásosnál is túláradóbban üdvözöltük egymást, mintha ezeket az időnkénti elválásainkat most már mind a ketten elviselhetetlenül hosszúnak és szükségtelennek találnánk.

A főhadnagy még mindig ott állt a könyvespolcnál. Egy könyvet lapozgatott, amit a polcról emelt le, s szemmel láthatóan elmerült benne. (Sohasem tudtam meg, melyik könyv volt.) Mrs. Silsburn, aki jelentősen összeszedte magát, még fel is élénkült, s nemrég frissítette fel, úgy láttam, az arcát fedő púderrétegeket, most a heverőnek a menyasszony atyai nagybátyjától legtávolabb eső sarkán ült. Egy képes újságot forgatott. – Ó, de csodás! – mondta társasági hangnemben, ahogy megpillantotta a tálcát, amelyet éppen letettem a kis asztalra. Nyájasan mosolygott fel rám.

– Nagyon kevés gint tettem bele – hazudtam, ahogy elkezdtem kavarni a kancsó italt.

– Olyan csodásan hűvös van most itt – mondta Mrs. Silsburn. – Egyébként kérdezhetek magától valamit? – Letette a képes újságát, felállt, s a heverőt megkerülve az íróasztalhoz lépett. Felemelte a kezét, s az ujja hegyével rámutatott az egyik fényképre a falon. – Ki ez a gyönyörű gyermek? – kérdezte tőlem. Most, hogy a légkondicionáló simán és egyenletesen működött, és arra is ráért közben, hogy felújítsa arcán a festéket, már nem az a hervadt, bátortalan kisgyerek volt, aki a Hetvenkilencedik utcai Schrafft-étterem előtt állt a forró napsütésben. Most megint azzal a finom kiegyensúlyozottsággal beszélt hozzám, amely rendelkezésére állt a kezdet kezdetén, amikor a menyasszony nagyanyjának háza előtt beugrottam a kocsiba, és azt kérdezte tőlem, azonos vagyok-e egy Dickie Briganza nevű valakivel.

Felhagytam a Collins keverésével, és átmentem az íróasztalhoz. Mrs. Silsburn lakkozott körme „Az okos gyerek” 1929-es szereplőgárdájának fényképén nyugodott, az egyik gyereken. Heten ültünk egy félkör alakú asztalnál, mindegyikünk előtt mikrofon. – A leggyönyörűbb kislány, akit életemben láttam – mondta Mrs. Silsburn. – Tudja, hogy kire hasonlít egy picikét? A szeme meg a szája körül?

Nagyjából ebben a pillanatban a whisky egy kis része – azt mondhatnám, durva becsléssel, az egészből körülbelül egyujjnyi – dolgozni kezdett bennem, s hajszál híja volt, hogy azt nem feleltem: „Dickie Briganzára”, valamilyen intő sugallat azonban mégiscsak visszatartott. Bólintottam, és kimondtam annak a moziszínésznőnek a nevét, akit a nyoszolyóasszony említett korábban a délután folyamán, a kilencöltésnyi sebhellyel kapcsolatban.

Mrs. Silsburn rám bámult. – Ő is szerepelt „Az okos gyerek”-ben? – kérdezte.

– Igen, körülbelül két évig. Istenem, hát hogyne. Az igazi nevén persze. Charlotte Mayhew.

A főhadnagy most mögöttem állt, a jobb oldalamon, s a fényképet nézte. Amikor Charlotte művésznevét kiejtettem, odalépett a könyvespolctól, hogy megnézze magának.

– Nem is tudtam, hogy gyerekkorában a rádióban szerepelt! – mondta Mrs. Silsburn. – Ezt nem is tudtam! Már gyermekkorában is olyan csodálatos volt?

– Nem, ami azt illeti, inkább csak hangos volt tulajdonképpen. Viszont éppolyan jól énekelt, mint ma. És csodálatosan lelkesítő tudott lenni. Rendesen úgy intézte, hogy a közvetítőasztalnál Seymour bátyám mellett üljön, s valahányszor Seymour valami olyat mondott az adásban, ami tetszett neki, rálépett a bátyám lábára. Olyan volt, mint a kézszorítás, csak ő a lábával csinálta. – Miközben ezt a kis szentbeszédet elmondtam, két kezemmel az íróasztalnál álló szék támlájára nehezedtem. Egyszerre mind a két kezem kicsúszott – olyasféleképpen, ahogy az ember könyöke alól csúszik ki néha váratlanul a „talaj” egy asztal szélén vagy egy bárpult peremén. Egyensúlyomat azonban ahogy elveszítettem, rögtön vissza is nyertem, és sem Mrs. Silsburn, sem a főhadnagy nem látszott észrevenni semmit. Keresztbe fontam a karomat. – Seymour némelyik este, amikor különösen jó formában volt, gyakran sántikálva jött haza. A szó szoros értelmében. Charlotte nem csupán jelet adott a lábával, hanem rúgta, taposta. Seymour nem bánta. Szerette azokat, akik rálépnek a lábára. Szerette a hangos lányokat.

– Nahát, milyen érdekes! – szólt Mrs. Silsburn. – Én tényleg sose tudtam, hogy valaha szerepelt a rádióban kislány korában.

– Tulajdonképpen Seymour vette rá – mondtam. – Egy gyógymasszőr lánya volt, egy házban laktunk a Riverside Drive-on. – Két kezemet visszahelyeztem a szék támlájára, és előrehajolva rádőltem, részben támasztékot keresve, részben pedig az öreg szomszéd stílusában, aki emlékeiről tart előadást a hátsó kerítésnél. Most egészen különös örömömet leltem a saját hangomban. – Egyszer lábteniszeztünk... No de érdekel ez egyáltalán valakit?

– Igen! – mondta Mrs. Silsburn.

– Egy délután, iskola után, a ház mellett lábteniszeztünk Seymourral, és valaki a tizenkettedik emeletről golyókat kezdett dobálni ránk. Charlotte volt, így ismerkedtünk meg vele. Már azon a héten bevettük a műsorba. Még azt sem tudtuk, hogy tud énekelni. Csak a gyönyörű New York-i kiejtése miatt kellett nekünk. Dyckman Street-i hanglejtéssel beszélt.

Mrs. Silsburn kacagott, azzal a csilingelő nevetéssel, amely természetesen halála az érzékeny előadónak, akár színjózan, akár nem. Nyilvánvalóan alig várta, hogy befejezzem, s ő a főhadnagyhoz fordulhasson csökönyös kérdésével. – Kire hasonlít maga szerint – kérdezte követelően. – Különösen a szeme és a szája körül? Kire emlékezteti magát?

A főhadnagy Mrs. Silsburnre nézett, azután a fényképre. – Úgy érti, hogy itt a fényképen? Mint gyerek? – kérdezte. – Vagy amilyen most, a filmen? Melyikre gondol?

– Mind a kettőre tulajdonképpen. De különösen erre itt, ezen a fényképen.

A főhadnagy a fényképet fürkészte – úgy találtam, hogy elég szigorúan nézi, mintha semmiképp sem helyeselné azt a módot, ahogyan Mrs. Silsburn, aki végeredményben civil volt, továbbá nő, felszólította, hogy szemrevételezze a képet. – Muriel – mondta kurtán. – Ezen a képen olyan, mint Muriel. A haja, meg minden.

– Szakasztott Muriel! – kiáltotta Mrs. Silsburn. Felém fordult. – Szakasztott – ismételte. – Ismeri Murielt? Úgy értem, ismerte már, amikor felkötve hordta a haját egy szép nagy...

– Ma láttam Murielt először életemben – feleltem.

– Nos, akkor egyszerűen el kell hinnie nekem. – Mrs. Silsburn mutatóujjával hatásosan megkoppantotta a képet. – Ez a kislány a hasonmása lehetne Murielnek, aki pont ilyen volt ebben a korban. De hajszálra.

A whisky kezdett fokozatosan a fejembe szállni, úgyhogy ezzel a felvilágosítással nem tudtam mit kezdeni; még kevésbé éreztem alkalmasnak magam az esetleges mellékszálak felgöngyölítésére. Visszamentem hát – talán egy kissé túl egyenesen – az alacsony asztalkához, és folytattam a kancsó Collins keverését. A menyasszony atyai nagybátyja, ahogy újra a közelébe értem, megpróbálta magára vonni a figyelmemet, hogy üdvözölhessen visszatérésem alkalmából, nekem azonban a Muriel és Charlotte állítólagos hasonlatossága motoszkált a fejemben, és nem vettem őt észre. Egy picit kábán éreztem magam. Heves vágy fogott el, hogy ülő helyzetben, a padlón keverjem tovább az italt, de ellenálltam a kísértésnek.

Egy vagy két perccel később, amint éppen nekiláttam, hogy az italt kitöltsem, Mrs. Silsburn egy kérdéssel fordult hozzám. Szinte végigzengett a szobán, olyan dallamosan csicseregte felém. – Iszonyú illetlenség volna, ha megkérdezném, hogy történt az a baleset, amelyet Mrs. Burwick említett az előbb? Arra a bizonyos kilencöltésnyi varratra gondolok. Biztosan véletlenül fellökte őt a bátyja, vagy ilyesmi, nem?

Letettem a kancsót, mely rendkívül nehéznek és ormótlannak tűnt, és Mrs. Silsburn felé fordultam. Furcsa módon, enyhe kábulatom ellenére sem kezdtek még elmosódni előttem a képek. Sőt, a szoba túlsó végének gyújtópontjában például Mrs. Silsburn még túlságosan is kivehető volt – tolakodóan éles, mondhatnám. – Ki az a Mrs. Burwick? – kérdeztem.

–A feleségem – felelte a főhadnagy, elég kurtán. S úgy nézett rám, mint egy egyszemélyes fegyelmi bizottság, hogy kivizsgálja, vajon miért tartott olyan sokáig az az italkeverés.

– Ó, vagy úgy. Persze – mondtam.

– Véletlen baleset volt? – noszogatott Mrs. Silsburn. – A bátyja nem szándékosan csinálta, ugye?

– Ó, az isten szerelmére, Mrs. Silsburn!

– Kérem – szólt ő hűvösen.

– Bocsánat. Ne is törődjék velem. Kezd a fejembe szállni az ital. Egy nagy pohárral töltöttem magamnak a konyhában vagy öt perccel ezelőtt... – Hirtelen elharaptam a szót, és hátrafordultam. Ismerős, súlyos léptek zaját hallottam meg a csupasz padlójú hallból. Nagy sebességgel közeledett felénk – s egy másodpercbe sem tellett, és a nyoszolyóasszony csörtetett be a szobába.

Rá sem nézett senkire. – Végre elértem őket – mondta. Hangja szokatlanul lehiggadt, egyenletesen csengett, nyomatékos hangsúlyoknak, aláhúzásoknak nyoma sem volt benne. – Egy órába telt, amíg végre sikerült. – Arca feszült volt, túlhevített, majd kigyulladt. – Elég hideg ez? – kérdezte, s megállás nélkül, válaszra sem várva, ment tovább a kisasztal felé. Felkapta az egyetlen poharat, amelyet vagy egy perce csak, hogy félig megtöltöttem, és egy hajtásra mohón kiitta. – Életemben nem voltam még ilyen szörnyű meleg szobában – mondta különösebb él nélkül, és letette az üres poharat. Felemelte a kancsót, s jégkockák szapora csilingelése, loccsanása közepette újra félig töltötte a poharát.

Mrs. Silsburn már szintén erősen megközelítette a kisasztalt. – Mit mondtak? – kérdezte. – Rhea-vel beszélt?

A nyoszolyóasszony ivott előbb. – Mindenkivel beszéltem – mondta aztán poharát letéve, komoran, de önmagához képest meglepően drámaiatlanul hangsúlyozva a „mindenki” szót. Először Mrs. Silsburnre nézett, majd rám, azután a főhadnagyra. – Megnyugodhatnak mindannyian – mondta. – Most már minden rendben van.

– Hogyhogy? Mi történt? – kérdezte élesen Mrs. Silsburn.

– Minden remekül rendbe jött, mondom. A vőlegényt már nem tartja vissza a boldogsága. – Hangjában ismét felbukkant némi ismerős zamat.

– Hogyhogy? Kivel beszéltél? – kérdezte most a főhadnagy. – Mrs. Fedderrel?

– Mondtam, hogy beszéltem mindenkivel. Mindenkivel, kivéve az iruló-piruló menyasszonyt. Ő megszökött a vőlegénnyel. – Felém fordult. – Mennyi cukrot tett maga ebbe a micsodába? – kérdezte ingerülten. – Olyan édes, mintha színtiszta...

– Megszöktek? – kérdezte Mrs. Silsburn, s a torkához kapott.

A nyoszolyóasszony rápillantott. – Minden rendben van, ne izguljon – tanácsolta. – Árt az egészségnek.

Mrs. Silsburn erőtlenül lerogyott a heverőre – éppen mellém egyébként. Felnéztem a nyoszolyóasszonyra, s biztosra veszem, hogy Mrs. Silsburn késedelem nélkül követte a példámat.

– Úgy látszik, ott volt már náluk, amikor visszaértek a lakásba. Mire Muriel egyszerűen fogja magát, összecsomagol, és szépen kettesben odábbállnak, azonmód. – A nyoszolyóasszony beszédes mozdulattal vállat vont. Ismét felemelte a poharát, és kiitta, ami még benne volt. – Mi mindenesetre valamennyien meg vagyunk híva a fogadásra. Vagy nem tudom, minek nevezzük az esküvői vendégséget, amikor a menyasszony és a vőlegény már elutazott. Ahogy kivettem, egész tömeg ember van már odaát. Mindenki olyan vidám volt a telefonban.

– Azt mondod, beszéltél Mrs. Fedderrel? Ő mit szól hozzá? – kérdezte a főhadnagy.

A nyoszolyóasszony megrázta a fejét, kissé rejtélyesen.

– Ő csodálatos volt. Istenem, micsoda egy asszony. Úgy beszélt, mintha semmi sem történt volna. Ahogy kivettem... úgy értem, ahogy a szavaiból kivettem... ez a Seymour ígéretet tett, hogy járni fog majd egy pszichoanalitikushoz, és rendbe szedeti magát. – Ismét megvonta a vállát. – Ki tudja? Az is lehet, hogy mostantól fogva nagyszerűen megy majd minden. Én már teljesen kiborultam, halálosan fáradt vagyok, gondolkozni se tudok. – A férjére nézett. – Gyerünk. Keressd meg szépen a sapkád.

Már csak arra emlékszem, amikor a nyoszolyóasszony, a főhadnagy és Mrs. Silsburn egyesével vonultak kifelé a lakásból, én pedig, mint házigazda, kullogtam a nyomukban. Most már egészen félreérthetetlenül imbolyogtam, minthogy azonban senki sem fordult hátra, állapotom, azt hiszem, észrevétlen maradt.

Hallottam, amint Mrs. Silsburn így szól a nyoszolyóasszonyhoz: – Benéznek hozzájuk, vagy mit csinálnak?

– Nem tudom – hangzott a válasz. – Ha felmegyünk is, legfeljebb csak egy percre.

A főhadnagy megnyomta a felvonó hívógombját, és mindhárman bágyadtan figyelték az emeletjelző tárcsa mutatóját. A beszédnek senki sem érezte szükségét most már. Én a lakás ajtajában álltam, néhány lépésnyire tőlük, s komoran néztem őket. Amikor a felvonó ajtaja kinyílt, hangosan köszöntem nekik: – Isten velük –, s a három fej egy ütemre fordult felém. – Ó! – szóltak hátra. – Isten vele – s még hallottam a nyoszolyóasszony kiáltását: – Köszönjük az innivalót! –, miközben rájuk csukódott a liftajtó.

Visszamentem a lakásba, igen bizonytalan léptekkel, s közben megpróbáltam kigombolni vagy feltépni a zubbonyom nyakát, ahogy tántorogtam befelé.

A nappaliba való visszatértemet leplezetlen ujjongással üdvözölte egyetlen megmaradt vendégem, akiről teljesen megfeledkeztem. Amint beléptem a szobába, egy csordultig töltött poharat emelt rám. A szó szoros értelmében integetett felém a poharával, nagyokat bólogatott, és úgy vigyorgott, mintha végre elérkezett volna az a fenséges, ujjongó, ünnepi pillanat, amelyre olyan régen várunk már mind a ketten. Rá kellett jönnöm, hogy ezúttal nem nagyon tudok vetélkedni vele a vigyorgásban ezen a kivételes összejövetelünkön. Emlékszem azonban, hogy megveregettem a vállát. Azután átmentem a szobán, és súlyosan lehuppantam a heverőre, épp szemben vele, s végre sikerült végig feltépnem a zubbonyomat. – Nincs hová menned? – kérdeztem tőle. – Ki viseli gondodat? A galambok a parkban? – Válaszul kihívó kérdéseimre vendégem csak annál nagyobb műélvezettel köszöntötte rám poharát, s úgy emelgette felém a Tom Collins-t, mint egy söröskorsót. Lehunytam a szememet, és hanyatt feküdtem a heverőn, föltettem a lábamat, és kinyújtóztam. Ettől azonban forogni kezdett velem a szoba. Felültem, és a padlóra lendítettem a lábamat – olyan hirtelen fordulással és gyatrán, hogy rá kellett tenyerelnem az alacsony asztalkámra, mert elvesztettem volna az egyensúlyomat. Egy vagy két percig előregörnyedve, lehunyt szemmel ültem. Aztán a Tom Collinc-os kancsó után nyúltam, föl se kellett állnom érte, és töltöttem magamnak egy pohárral, miközben az italból is meg a jégkockákból is kilocsoltam az asztalra és a padlóra, amennyit tudtam. Kezemben a tele pohárral ültem még néhány percig, nem ittam belőle, azután letettem a kisasztalra az egyik sekély tócsába. – Szeretnéd tudni, hogyan szerezte Charlotte azt a kilencöltésnyi varratot? – kérdeztem hirtelen olyan hangon, amelyet tökéletesen normálisnak éreztem. – Fenn voltunk a tónál. Seymour írt Charlotte-nak, hogy jöjjön föl meglátogatni minket, s anyja végül elengedte. Az történt, hogy Charlotte egy reggel lekuporodott a kerti kocsiút közepére Boo Boo macskáját becézgetni, és Seymour megdobta egy kővel. Tizenkét éves volt. Ennyi az egész. Azért dobta meg, mert olyan szép volt, ahogy ott ült a kerti kocsiút közepén Boo Boo macskájával. Hiszen ezt mindenki tudta, az isten szerelmére – én, Charlotte, Boo Boo, Walker, Walt, az egész család. – Az ón hamutartót néztem a kisasztalon. – Sharlotte soha egy szót sem szólt neki ezért. Egy árva szót sem. – Felnéztem a vendégemre, arra számítva, hogy majd ellentmond nekem, meghazudtol. Hazudtam, persze. Charlotte nem értette soha, hogy Seymour miért dobta meg azzal a kővel. Vendégem mégsem vonta kétségbe állításaimat. Ellenkezőleg. Biztatóan vigyorgott rám, minthogyha bármi, amit e tárgyban még mondhatok, eleve a színtiszta igazság volna az ő szemében. Én mégis felálltam, és kimentem a szobából. A szoba közepén, félúton, emlékszem, latolgatni kezdtem magamban, hogy visszamegyek, és felszedem a padlóról azt a két jégkockát, de aztán túl vakmerőnek tűnt a vállalkozás, így hát folytattam utamat a hall felé. Ahogy elhaladtam a konyhaajtó mellett, levetettem – lehántottam magamról – a zubbonyomat, és ledobtam a földre. Úgy éreztem akkor, hogy ez a helye a zubbonyomnak, itt szoktam mindig letenni.

A fürdőszobában percekig álltam a szennyeskosár fölött, azon töprengve, kivegyem-e Seymour naplóját, hogy újra belenézzek, vagy sem. Nem emlékszem már, hogy milyen érveket hoztam fel mellette vagy ellene, de végül mégis kinyitottam a kosarat, és kiszedtem belőle a naplót. Leültem vele megint a fürdőkád szélére, és hátrapörgettem a lapokat, míg Seymour legutolsó bejegyzéséhez nem értem:

Valaki most hívta fel újra a repülőjáratot. Ha a látási viszonyok tovább javulnak, úgy látszik, felszállhatunk még hajnal előtt. Oppenheim azt mondja, nem érdemes izgulni. Telefonáltam Murielnek, hogy ezt megmondjam. Nagyon különös volt. Felvette a kagylót, és csak hallózott bele. A hangom nem akart engedelmeskedni. Kis híján letette, mielőtt megszólaltam volna. Ha legalább egy kicsit le tudnék csillapodni. Oppenheim elmegy aludni, amíg a reptérről vissza nem hívnak bennünket. Nekem is az lenne a legjobb, de túl zaklatott vagyok hozzá. Valójában azért hívtam fel, hogy utoljára kérjem, könyörögjek neki, jöjjön el velem kettesben, és házasodjunk össze csöndben. Túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy most emberek közé menjek. Úgy érzem magamat, mint aki csak ezután fog megszületni. Szent, szent ez a nap. Nagyon rossz volt az összeköttetés, s én az idő nagyobbik felében egyáltalán nem tudtam beszélni. Milyen borzalmas, amikor az ember azt mondja valakinek: szeretlek, és a vonal másik végéről visszakiabálnak, hogy: „Tessék?” Egész nap szemelvényeket olvastam a Védántából. A házastársak szolgálják egymást. Emeljék fel, segítsék, erősítsék egymást, de mindenekfölött: szolgálják. Neveljék fel gyermekeiket becsülettel, szeretőn és távolságot tartva. A gyermek vendég a házban, akit szeretni és tisztelni kell – sohasem birtokolni, hiszen ő Istené. Milyen nagyszerű ez, milyen józan, milyen csodálatosan nehéz, s ennélfogva igaz. A felelősség gyönyörűsége először életemben. Oppenheim már alszik. Nekem is aludnom kellene, de nem tudok. Valakinek kell itt virrasztania a boldog ember mellett.

Egyetlenegyszer olvastam végig ezt a bejegyzést, azután becsuktam a naplót, és visszavittem a hálószobába. Beletettem Seymour vászontáskájába az ablakülésen. Aztán ledobtam magam, vagy csak lezuhantam a közelebb eső ágyra. Még le se értem jóformán, és már aludtam is – vagy talán elvesztettem az eszméletemet, legalábbis úgy rémlett.

Mintegy másfél óra múlva ébredtem fel hasogató fejfájással és kiszáradt szájpadlással. A szobára csaknem teljes sötétség borult. Emlékszem, hogy elég sokáig ültem ott az ágy szélén. Azután heves szomjúságom rábírt, hogy felkeljek, és lassan a nappali felé vegyem utamat abban a reményben, hogy találok még valami kis maradék hideg innivalót az alacsony asztalkán álló kancsóban.

Utolsó vendégem nyilván magától kitalált a lakásból. Csak az üres pohara és az ón hamutartóba dobott szivarvége tanúskodott róla, hogy valaha is létezett. Még ma is az a meggyőződésem, hogy ezt a szivarcsutkát, mint a szokásos nászajándékok közé illőt, inkább át kellett volna nyújtani Seymournak. Csak a szivart, semmi mást, egy szép kis dobozban. Esetleg mellékelve egy üres papírlapot magyarázatul.