Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ács Gedeon
MIHELYT GYERTYÁMAT ELOLTOM...
Bostoni jegyzetek 1856-1863
Gondolat, Budapest, 1989, 143-163, 201-218. oldal
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

VISSZAEMLÉKEZÉS BRUSSZÁRA, I.

Október 1.
Február 20-án, 1850. gyönyörű tavaszi napon léptem először Ázsia földjére Gemleknél. Levert kedéllyel hagytam oda Európát: körülményeim s társaiméi szomorúak voltak, s mi azokat még rosszabbaknak képzeltük. Sumláról Várnára hideg szélben, sárban, néha hózivatarban lovagoltunk oly helyeken, melyek magyar utazóban legbúsabb emlékezetet költenek. A Devne-mocsár partján fölmentem a halomra,1 mely alatt vakmerő de vitéz őseink nyugosznak. Szomorú nap volt, melyen ők elestek, de mi gyászosb napokat éltünk.

1) Fölmentem a halomra... - 1444-ben Várnánál a magyar seregek megsemmisítő vereséget szenvedtek a töröktől; I. Ulászló király is elesett a csatában.

Várnán a pasa által számunka készített vendégség nem felejtethette velünk, hogy foglyok vagyunk. Benn a szerájban vendégek voltunk, legalább így neveztek, s ezt akarták elhitetni velünk; de ha a kapun kilépni s a várost látni akartuk, a fegyveres őrség szépen visszautasított. Másnap délben indultunk a "Jahire Bahri" török gőzösre, két sorban fölállított katonaság közt, mely tiszteletünkre volt kirendelve, mint mondták, de mely szuronyt mutatott, ha a sorból kilépni akartunk. Ez oly rossz hatást tett ránk, hogy azt hiszem, társaim közül sok nem annyira a Fekete-tenger habjai s tengeri betegség, mint inkább jövőjéni tűnődés miatt kapott életundort. Estvefelé indultunk, s másnap reggel érkeztünk a Bosphor torkolatához. Mindenki sietet a födözetre, mihelyt a két világítótorony, a Rumili s az Anatolu Jeszer látható volt. Bementünk a csatornába, és sebesen haladtunk, az eső s levertségünk dacára is gyönyörrel nézvén a partokat, két vén világrész halmait, s a partokon szakadatlan sorral következő régi várakat s vidor kinézésű új kastélyokat. Miként óhajtottam lassítani a gőzöst, hogy hosszabban nézhetném e báj vidéket, mely még télutóján is szebben zöldült, mint azon táj, melyre menendő valék, a nyár első napjaiban! Miként óhajtottam kiszállani s közelbről látni a régi romokat, melyek némelyike régi rom lehetett már akkor is, midőn Bizanc új nevet kapott a világ első keresztény urától! Romok, Miltiades1 korától fogva minden szakából a történelemnek!

1 Miltiádész (i. e. V. sz.) - athéni vezér, a marathoni győző

Egyik omlott várnak neve Madzar Kále. A vidék mindinkább szebbült, amint Stambulhoz közeledtünk, s végre előttünk álltak a nagyszerű török egyházak az ízletes karcsú minaretekkel, melyek oly gyönyörű kinézést adnak távolból még a rongyosabb török városoknak is. Kiszállanunk, még csak megállanunk sem lehetett, s nemsokára elsiettünk a hét torony mellett ki a Marmorába1; mind homályosabban, s végre éppen nem látszottak Stambul és Scutari tornyai, s mi hiába vigasztaltuk magunkat azzal, hogy Stambul a tengerről nézve legszebb, s hogy veszt, ha ember közelebbről vizsgálja; hogy az egyszeri angol Lord ezt tudván, eljött Stambult látni, s föl és alá menvén a Bosphoron, ki sem szállott, s úgy tért vissza ködös honába. Elégületlen, kedvetlenek lettünk ismét a rövid gyönyör után, s az eső mogorvaságunkat a hajóterembe központosította, hol gondosan segítetünk egymásnak morogni s a rosszkedvet kölcsönösen rosszabbá tenni. Délután kiderült, s mi a gyönyörű Gemleki-öbölben kiszálltunk.
Gemleken két napot pihentünk a tengeri út után, mely az ahhoz szokatlanoknak nagyon zokon esett. Én ugyan nem szenvedtem, de azért jólesett parton lennem, kivált oly szép parton, minő a gemleki februárban. Jólesett néznem a temetők cyprusait, a halmok cédereit,2 az én legkedvesebb fámat, a terbély keleti platánt "vendégszerető árnyával." Gyönyörködtem az ibolyában, melyet a gyermekek hoztak számunkra a völgyekből. S igen jólesett, hogy habár szabadon nem kószálhattam is, de legalább nem voltunk kaszárnyába zárva, mint Várnán. Ablakom alatt zúgott a tenger, melynek habzenéje mindig kedves előttem, s akkor még újság is volt. A velünk lakandó török ezredesek egyike halásztatott számunkra tengeri pókot, rákot, osztrigát, fecskehalat, tengeri ördögöcskéket stb. Jóízűen ettük mindnyájan a rendkívül finom ízű bosphori halkat, s az újság rákot, mely ha nem volt is akkora, mint az, mely "ollójával fölvett egy lovas kozákot", nagyobb, volt, mint a krassói rákocska, melyet a mehádini téren láttam pirulni egy kofa asztalkáján, s mely liliputi delicatiából egy oláh matróna szemem láttára vett egy tucatot, s azt mind ünge keblébe rakta, a "két hóhalom" mellé.
Sokat nevettem, látván, miképp tanítja két sokat utazott expertus Rupertus3 magyar alföldi síkon termett, nőtt s a Dunán keresztül először csak mostanában jött társait, miként kell kinyitni s elevenen elnyelni az osztrigát.

1 Marmora - Márvány-tenger
2 Cédereit - cédrusait
3 expertus (lat.) - szakértő; expertus Rupertus (hum.-szat.) - okostóbiás

Az a töltött-káposztához szokott gyomrokkal sehogy sem akart egyezni, s a szittya ember egynek elnyelése után jó ideig chameleonként változó arcot mutatott, s végre vakmerően állította, hogy ki az osztrigát jóízűnek tartja, nem tudja, mit beszél. Nyitottak egyet számomra is, és reá citromot facsartak. Lenyeltem, de savanyúan néztem utána, s nem mertem másodikat kísérteni. Mikor mostanában egy rakást is nyelek le az óriási New York-i osztrigából, csodálkozom, miként eshetett, hogy a gemleki parányi osztriga csaknem torkomon akadt, s majd megfojtott. Így van az ember a bűnnel. Az első csak parányi gemleki osztriga, s mégis nehezen esik a lelkiismeretnek azt elnyelnie, s tűnődik, miként telhetik valakinek kedve efféle eledelben. Egy ideig iszonyodva tartózkodik tőle, s aztán ismét kedvet kap. Végre a New York-i öreg osztrigaféle halálos bűnökből öt-hat gyermekjáték egyszerre, s a vágy nemcsak nem csillapszik, de erősbül utána.
Fürödtünk egyet a tiszta öbölben, s örültünk neki, mint a Jordánban mosakodó zarándokok vagy a Gangesből ivó ind. Mondtuk, hogy ha isten hazavezet, e fürdésről mesélünk télen a kuckó mellett a serdülő ivadéknak. Sajkáztunk is az öbölben, s ha egy-egy delfint látunk fickándozni, úgy örültünk, mintha Ariont is láttunk volna lantjával annak hátán.1 Egyszóval: úgy viseltük magunkat, mint újonc utazókhoz illik.
Tevekaraván érkezett Engürüből turkmán hajtókkal, s egyik társunk, K. Csomának honfitársa, egyszerre rokonságot fedezett föl köztünk és az engürüi pirosbarna vad emberek közt. S mikor Ahmed bey ezredes említette, hogy ő is engürüi fi, s hogy az azon környéki nép magát a magyarral rokonnak tartja; hogy nem messze Csengürütől vannak falvak, melyekben igen magyar kinézésű nép lakik, vendégszerető, asszonyát nem takaró, s mely a törökön kívül egymás közt más nyelvet is használ, melyről Ahmed azt hitte, hogy az nagyon hasonlít a magyarhoz: valamennyi újonc utazó föltette magában, hogy mihelyt lehet, elmegy azon vidékre, a vendégszerető rokonok közé, kik nem féltik nejeiket.
Mondanom sem kell, hogy közülünk egy sem ment el sohasem Engürübe, sem Csengürübe. Et voluisse sat est.2 De én, hogy e részbeni hibámat jóvátegyem, ezennel még egyszer megfogadom, hogy ha valamely százezer dollárt érő yankee ma fiává fogad, s kedvemért holnap kimúlik az árnyékvilágból, én az örökség rendbe szedése és biztosítása után tüstint megyek, s meg sem állok Engürüig, és annak környékén a falvakat tűvé teszem, míg a jasmáktalan nejű barátságos rokonokra nem akadok.

1 Arion (mit.) - görög lantos: a rablók tengerbe vetették, de a delfinek partra úsztak vele
2 Et voluisse sat est (lat.) - Elég (kielégít) a vágyakozás is.

Gemlek nekem ekkor földi paradicsomnak tetszett. Másfél év múlva láttam, hogy biz az piszkos, rongyos fészek. Igaz, hogy a cyprus, a platán, az olajfa akkor is szép volt, mint mindig, de sept. elején történvén második látogatásom, ezeket is port borította, a gyep fölégett, a halmok hőségtől füstöltek, s a szemetes házban a forróság mellett légy, bolha, s egyéb, entomológiában1 jól ismert lényeknek milliói. Gonosz szag, s mi légynél, szagnál, hőségnél rosszabb, semmirekellő görögök bosszantottak. Ha csak egyszer láttam volna Gemleket, hol találnék szavakat magasztalására?... Fájdalom, kétszer láttam! Ha az utazóra valamely város első látogatáskor rendkívül jó, másodikkor rendkívül rossz benyomást tesz: menjen el harmadszor is, hogy ítéletében az igazsághoz közel járhasson. Én ezt aligha tehetem többé. S azért Gemleket, hol első ízben két jóízű napot, másodikban nehány felejthetetlen percet töltöttem, görög lakosai, piszkos házai, forró nyara s legyei és egyéb bogarai dacára is, íme, ezennel oly helynek nyilvánítom, melyben az utazó jóízűen ütheti föl sátrát nehány órára, éppen ha akkor jobb helyen nem lehet.
Harmadik nap reggelén poggyászunkat kis kétkerekű talyigákra rakták, mi pedig indultunk lóháton, merre patrio.2 Az út eleinte igen kellemes volt, az öböl partján vetések, szeder- s olajfaültetvények közt. A bab már nemcsak kikelt, de jókorát is nőtt, és némelyik fa gondolkozni látszott, kinyissa-e héten virágait, vagy várjon még jövő hétig.
Alig értünk azonban a halmok közé, oly irtózatos sárba jutottunk, mely mellett a nádudvari, kisújszállási, szolnoki stb. elbújhatik. Íme itt ismét egy új példája a történelem és földleírás részrehajlásainak. A kisújszállási s egyéb földicsért sarak híre hét világra szól, s a jámbor, ki őket tavaszban vagy őszutóján látja, azt hiszi, e hírre teljesen érdemesek. De ki hallott valaha a gemlek-brusszai sárról?... Ennek híre még késik az éji homályban, s félek, örökre ott marad, miután már kövesút készült Brusszától a tengerig. Így ezen legnagyobb aranyéremre érdemes sár elébb megszűn lenni, mint a hírre, melyre oly nagyszerű igénye volt, méltatta volna az emberiség. Eztán mi a történelemben oly zajt ütő hannibáli út az Alpesekben, a mi gemlek-brusszai utunkhoz képest?... Mondom, sok igazságtalanság történik Clio3 tollának ügyetlen kezelése miatt.

1 entomológia (gör.) - rovartan
2 more patrio (lat.) - hazai szokás szerint
3 Clio - a történetírás múzsája

Azonban, minthogy magam is részt vettem az ezen sáron átvergődés dicsőségében, másra hagyom a nagyszerű vállalat szerencsés kiviteléről íratandó történelmi munka dicsőségét, nehogy endicséretről vádoltassam. Elég hozzá, hogy a sár iszonyú volt, s minden percben lehetett látni bajuszos magyar embert, ki abban lovastul dőlt, ki abban, mint tollas ágyban feküdt; vagy éppen kelt kifelé, miképpen kél a sás vagy vízililiom onnan, hol más keresztény növény sáros vízben fulladna. Nekem a jó sors, ki ezúttal pitykés mentéjű török huszár csausz képében jelent meg, igen virgonc csikót adott, melyen előre s hátra vidámon nyargalóztam, kacagva kevésbé szerencsés társaim sárba heverési mulatságán.
Kár volt, hogy azt tettem. Nemsokára tapasztaltam, miképp igaza van Salamonnak, s a kevélység előtte jár a romlásnak. Mikor éppen egy hölgy hintaja mellett akartam kényeskedni sárgán, sárga elmerült, s én is vele. A sár összecsapott fejem fölött, s mikor abból kidugtam arcomat, azt hiszem, egy cseppel sem voltam elegánsabb legyén, mint a New Orleans környéki aligátor, midőn az kimegy sétálni Edenbe, a Mississippi partjaira. Sárga is kijött nagy nehezen a mélységből: de többé nemcsak nem fickándozott, sőt hízelgés, dorgálás, salamoni integetés dacára sem akart néha mozdulni, s hihetőleg mind a mai napig is a gemleki sárban állana velem, ha a török dzsidások fegyverük hegyével nem kényszerítik kétségbeesett iparkodásra.
Mihelyt azonban az út sárosabb részén átestünk, estünk, mondom, sárga visszanyerte régi kedvét, s vágtatott alattam hegyen-völgyön és hídtalan hegyi patakon keresztül, be Démirtásra, hova későn estve értem. Társaim legnagyobb része azonban éjféltájban, sőt némelyik másnap reggel érkezett meg. Démirtás, azaz Vaskőfalva, semmirevaló görög fészek. Az én szállásadó gazdám, kinek a szívességért a török kormány fizetett, nem volt jobb a deákné vásznánál. Még csak vizet sem adott eleinte, hogy sárba mártott fejünket megmoshassuk. Azonban egyik társam, ki utánunk érkezett, tréfából mondta neki, hogy én pap úr vagyok, és görögül is értek. Az öreg tüstint hozott görög bibliát, s mivel a vizsgálaton szerencsésen estem át, valamivel többet értvén görögül, mint a gazda, ki egypár szót is alig értett, arcunk fénye egyszerre megjött. Az öreg nemcsak vizet, szappant s kendőt hozott, de utóbb tűrhető vacsorát is, és az én sáros ruháimba a sarat, mielőtt az megszáradt, szívességből így bedörzsölte, hogy másnap reggel azokban keleti látnok kinézésem volt.
Mondják, Gemlektől Brusszára ugyanezen úton nyárban könnyen ellovagolhatni három óra alatt. Mi egy egész napot, sokan ráadásul az éjt is a sárban gázolással töltöttük, s csak másnap reggel, pár órai lovaglás után gázolhattunk keresztül az esőtől dagadt Purszók folyón, s azután történt a - nem éppen fényes, de annál sárosabb triumphalis bemenet Brusszába. Míg a zsidó utcán lovagoltunk, Jézus farizeusaként örültünk, hogy jobbak s kevésbé piszkosak vagyunk egyebeknél. De az örmény s görög utcákba érvén, midőn láttuk, hogy szebbnél szebb asszonyi fő látszik minden ablakból, szégyennel éreztük, miképp sárból valók vagyunk, sokkal inkább, mint a fazekasnak edényei. Reménylem, Brussza angyali szépségű hölgyei, kik fátyolozatlan kandisággal néztek reánk az ablakokból, oly szép szemekkel, minőkről fogalma sincs a nyugati költőnek, ki Laurája csillagszemeiről énekel1: reménylem, e hürik nem olvasták a tékozló fiú paraboláját, mert különben azt hitték volna, egyenesen azon ebédről jövünk, mellyel az kívánta volna megtölteni gyomrát. Jólesett lelkünknek, mikor végre belovagoltunk szemök előtt a szerájba.

1 Francesco Petrarca (1304-1374) az olasz humanizmus legnagyobb lírai költője, aki dalait Laura nevű szerelmeséhez írta.

 

VISSZAEMLÉKEZÉS BRUSSZÁRA. VI. SÉTÁK

Nov. 13.
Tán sehol életemben oly nehezen nem esett szállásomon szobában ülnöm, mint néha Brusszán, mikor a zivatar kimennem nem engedett. A pashai szerájnak azon részében laktunk, mely katonai tanyául van rendesen használva, s többen levén egy terembe szorítva, egymás zajától mit sem tehettünk. Könyvem csak kettő volt; egy magyar Biblia, melyet a stambuli amerikai misszionár Browntól kaptam ajándékba, s Goethe Faustjának első része, melyet a brusszai csársin vettem egy görög könyvárustól. Egyszer járkálásom közben egy török fűszerésznél egy olasz szótárt is találtam. Belenéztem, s meglepetve láttam a könyv elején, hogy az egy magyar tengerészé volt, ki azt - hihetőleg szorultságból - eladta Brusszán. Később e magyarral New Yorkban találkoztam. Szegénységem miatt nem vehettem meg a szótárt, melyre pedig nagy szükségem lett volna. Csaknem mindennap vizsgáltam a görög s örmény boltokat, hogyha kaphatnék bennök Iliast vagy Ezeregyéjt, de siker nélkül.
Így olvasnivalóm nem lévén, de kedvem sem sok az olvasásra, jó időben rendesen künn kószáltam. Mögöttem két török huszár ballagott, kiknek utasításuk volt ezredesöktől, hogy ne engedjenek házakba menni s európaiakkal beszélni. Ilyformán nem sok alkalmam volt tanulni valamit azoktól, kik Brussza nevezetességeit hosszabb ottlakás után ismerték. Kevés alkalmam volt még arra is, hogy a törököktől halljak érdekesb tárgyakról némit. De huszáraim nem gátolhattak, hogy éber álmodozásban ne kéjelegjek, s e mulatságra, mely hazátlan fiúnak lassankint szokásává válik, alkalmasb helyet Brusszánál nemigen bőven találhatni. Brusszán minden lépten láthatni egyet s mást, mi az utazóban classicai emlékezetet költ, anélkül azonban, hogy ez fájdalmas lenne. (...)
Mennyire jólesett egykor e város utcáin sétálgatnom! Mennyire jólesik, több év múltával is, e sétákra emlékeznem! Korán reggel odahagytam a szerájt, s kimentem valamelyik török utcára. Az utca kövezve, kissé gonoszul ugyan, s többnyire járda nélkül a gyalogok számára, de mégis kövezve; szűk és görbe ugyan, de középen patakocska csereg, mely hűvöt ad, szemetet tisztít, s port nem enged támadni.
A házak kívülről keveset mutatók, gyakran szegényesek, de szeszélyes alakjok különfélesége csaknem kárpótlást nyújt a szépség hiányáért. Mindegyik emelet pár lábnyival beljebbre vetődik az utcára az alatta levőnél; úgyhogy a legfelsőből a szerelmes ifjú akár átsuttoghat szemközt lakó kedveséhez, s levelet ha írni tud, virágjelt ha nem, dobhat által anélkül, hogy nagyon kellene tartania kandi szemek leselkedésétől. A háztetők pedig annyira összehajlók, hogy Abdurrahman efendi fiatal tarka s hosszú szőrű engürüi cicája bátran átugorhatik az átellenes Cila kisasszonyhoz kacérkodni anélkül, hogy az utcára kellene legyalogolnia s szertartásosan zörgetnie a kapun.
Ha némelyik ház csak sárral van is tapasztva kívülről, vidor színt kap a magas szőlőfától, mely vesszőinek gazdagságával egészen belepi, díszítve a ház külsejét, hűsítve belsejét. Ezen utcákon járva ember mindig hús árnyékban van, mert az égből csak annyit láthat az összehajló tetők közt, hogy e kevés csak hosszú kék szalagnak tetszik. Az ablakok nagyobb része farostéllyal van védve kandi szomszédok ellen. A rostélyok mögött ingerlő szépségű hölgyek ülnek, lepislogva az utcán járkálókra, anélkül hogy a járkáló őket láthatná.
Az európai zúgolódik a féltékeny törökre, ki ekként dugja szem elől féltett kincseit, felejtve, hogy e szokás nem féltékenységből ered, legalább nem a törökéből. Őskori maradvány, mely annyi egyébbel sértetlenül száll a keleten firól fira, nemzedékről nemzedékre, nemzetről nemzetre.
Szent könyveinkben a legrégibb s érdekesb hymnusok egyike Deborahé (Bir .), s abban ezt olvassuk: Ablaknál ült Siserának anyja; nézett ki a rostélyos ablakon. Hol késik az ő csataszekere?... Hol késnek a szekér kerekei?... S felelt a körnők1 legeszesbbike, sőt ő is így kecsegteté magát: Avagy nem a nyert prédát osztja-e? Egy-két leányt minden személyre, szép tarka köntöst önmagának. Kővel kivarrt ruhák zsákmányát, mindenfelől hímzett ruhákat. Ékül az erősek nyakára. - Íme ez énekben Sisera anyja éppen úgy van rajzolva, rostélyos ablakánál, körnői közt ülve, s várván, hogy fia mindkét oldalról hímzett kendőket hoz: mint a mostani török költő rajzolná valamely vitéznek anyját, ki lesi fiának háborúból visszatértét. (...)

1 körnő (régies) - udvarhölgy, szolgálattevő

Egyszer egy híres egyénnel 1 mentem járkálni a várba, hol csak igazhitűek laknak s hol - következőleg - síri csend van az utcákon fényes délben is. A várkapunál megálltunk, s nézegettük a bejárásnáli régi görög domborfaragványt, melyen az oroszlán s egyéb ábrákat az ostromló Orkhán faltörő gépei vagy valamely iconoclastának2 buzogánya tetemesen megrongálták. Láttunk sok oszlopfőt és talpazatot, sok oltárlapot, sírkövet s egyéb régiséget a falakba rakva, s a - gyakran lábbal fölfelé fordított - görög vagy latin inscriptiókat3 olvasgattuk. Aztán megnéztünk néhány sírboltot és dzsamiát, s midőn a járkálásban elfáradtunk, jónak láttuk elfogadni a velünk járt török tiszti indítványát, hogy valahol leüljünk pipázni.

1 "híres egyénnel" - Kossuth Lajossal
2 ikonoklaszta (gör.) - képromboló
3 inscriptio (lat.) - felirat

Gyakran tapasztaltam, hogy a török pihenésre oly helyet szeret választani, honnan szép kilátás van; de szebbet, mint ezúttal Ömer hadnagy választott, ritkán láttam. Zörgetett egy nagy kapun, melyet némi vártatra megnyitott egy vén nemzetőr, s egy puszta kerten átmenvén a várfalnak egy sarkára értünk ki. Az omladó torony tetején szép, puha gyep volt, s dolgot adott lebeszélnünk Ömert, hogy arra gyékényt s szőnyeget ne terítsen török szokás szerint, de engedjen a hűvös fűre heverednünk. Mögöttünk az Olymp havas csúcsa emelkedett; előttünk a város terült mélyen, s azon túl Brussza gyönyörű völgye hegyekkel körítve, melyek egyes elszigetelt szikla csúcsán régi várak s kastélyok omladékai látszottak. Ha ezek nevét kérdeztem, Ömer rendesen csak ezt felelte: eszki hiszár, régi kastély. Ömer sohasem fárasztotta magát régiségek neveinek betanulásával; egyik közlegénye azonban a várromok legnagyobbikát Philadarnak mondotta.
Szivarra gyújtottunk, s beszélgetés közben K. kíváncsivá lett megtudni, minő lehet alsóbb része a toronynak, melynek tetején ültünk, s melynek omladozó emeleteibe leláttunk, de nem elég tisztán, a betört boltozatokon keresztül. A felső osztály alig volt belül ötlábnyi magas, és én beugrottam, lejjebb ereszkedve osztályról osztályra, míg végre a hatodik vagy hetedikbe szállván le, a következőt csak homályosan vehettem ki, de láttam, hogy magasb, mint a többi.
Égő szivaromat fogam közé szorítván, a boltozat köveibe kapaszkodva leereszkedtem, s midőn gondoltam, hogy lábom már csak 3-4 lábnyira van az alsóbb boltozattól, leugrottam. A sötétben első percben alig láthattam egyebet, mint néhány hordócskát, de tüstént azon gondolat villant fejembe, hogy ez bizonyosan lőporraktár. Számban égő szivar volt, mely midőn leugrottam, könnyen eleshetett volna, tán éppen a török gondatlansággal kiszórt lőporba.
E gondolatra megszeppentem, s oly gyorsan másztam vissza az első emeletre a kiálló kövekbe kapaszkodva, hogy alkalmasint kevesebb időbe került a föl-, mint a lemászás, bár amaz e megszeppenés nélkül erős dolgot adott volna. Mihelyt fölértem, kérdeztem Ömertől, nemde lőpor van-e a torony alsóbb osztályában? "De igen" - felelte Ömer egykedvűen. "S miért nem szóltál, midőn láttad, hogy én égő szivarral megyek le?" - "Eh - válaszolta Ömer hadnagy: - Zarár jok! Sebaj! Gondolom, vigyáztál szivarodra." Ömer indulásunk előtt hihetőleg jól behörpentett rakiból, s azért vette oly könnyen a dolgot; de azt, hogy a törökök roppantul gondatlanok, s a lőporos tornyok mellé sok helyen őröket sem állítanak, gyakran tapasztaltam.
Török nagyvárosokban roppant különbség van az üzletek és a lakások utcái közt. amazokban hajnaltól napestig tart a siketítő zsibaj; emezekben oly csend uralkodik még nappal is, mintha minden lakó aludnék vagy kiköltözött volna: a bazár egyetlen nyitott boltnak látszik, különböző osztályokkal, s ott és a csársin s a műhelyek utcáin nincs szükséged Asmodeusra1, hogy az, a tetőket megnyitván számodra, mutassa, mit csinálnak a lakók; itt nincs titok; egész nap szemlélheted az utcáról, mint dolgozik a mesterember, miként hever a csak műkedvelő kereskedő; ellenben a lakházak utcáin csak a vak sárfalakat láthatod, s a pár ölnyi magasságú kerítések nagy kapuit, melyek quäkerként iszonyú karimájú kalapot viselnek.

1 Asmodeus - gonosz szellem. a. R. Lesage (1668-1747)
A sánta ördög c. regényének ördöge, aki leemeli a házak tetejét, hogy bepillantson az ott lakók életébe.

Itt már bánt a kandiság szelleme, s óhajtanál beláthatni a sárból készült tündérvárak belsejébe; vágynál szemlélni a háremek titkait, melyekről szerencsétlen európai írók mesélései után szilaj fogalmaid vannak, s azt képzeled, bennük a sors Penelopéja örökké szövi a regényvásznat, melyre sárga szemű féltékenység, elzárt Danaé,1 aranyeső, szerelmes ifjú és koboz, közbenjáró vénasszony Izráel nemzetéből vagy Ismáél leányaiból, aztán yataghán van hímezve, s az egész bőrzsákkal végződik, melyet félelmesen forgó szemű Szönbüllük, a Kyzlar-agaszi hóhér inasai dobnak ki éjfélkor a karcsú Kajykből, valahol Leander tornya2 közelében. Odaképzeled a csobbanást, egy fájdalmasan éles, de hirtelen elfojtott sikoltással, s talán még ördögi gúnykacajt is az exequens3 feketék és a féltékeny vén szakállas részéről, s kész a regény.

1 Pénelopé - Odüsszeusz felesége, aki húsz esztendeig várta vissza férjét; amit nappal szőtt, éjjel felbontotta, hogy ezzel halogassa a választ türelmetlen kérőinek; Danaé - Akrisziosz királya leánya, akit Zeusz aranyeső képében ejtett teherbe; gyermekük Perszeusz.
2 Leander tornya - a görög mitológiát idéző építmény a Helleszpontuszon
3 exequens (lat.) - végrehajtó

A valóság ettől némileg különböző. A háremben, melynek rostélyos ablaka alatt álmodoztál, a hánum és szolgálói regényvászon helyett selyemlepedőket, kendervásznak szőnek, vagy bojtos végű törülközőket és dohányzacskókat hímeznek; vagy ha szomszédnék érkeznek látogatni, mulatják magukat azzal, mi oly kedves mulatsága a háremet soha nem látott nyugati szépnemnek is - pletykálással.
E szépek, kiket fogságban szenvedő rabnőknek képzelsz, ha egyrészt inkább korlátozvák is a nemzeti szokások által, mint az európai hölgyek, más tekintetben több joggal és szabadsággal bírnak. Szálljon meg téged a vándorlovagi szellem, s törj be zárt kapuján valamely háremnek, egy új Don Quixote, hogy szabadítsd a fogoly szépeket, meglátod, mi leend a következmény. Nagy bámulásodra, nem talpig fegyverzett háremőrök vagy leselkedő férj állják utadat, de maguk a szépek, kiket szabadítni akarsz, ragadják meg szokott fegyverüket, a kegyetlenül kemény sarkú papucsot, s betolakodásodat valamennyi metsző és szemfogaidnak kipaskolásával büntetik. A háremnek sárkányőrei nem a férj s annak eunuch szolgái: de maguk a nők, kik kizárják vagy bebocsátják akit akarnak, s a jámbor férj nemritkán a kizárottak közé tartozik.
Sétáim közben néha leültem terebély platán hűvös árnyában valamely karcsú minaretes dzsámia előtt. Máshol is az utcákon mindenütt csereg a víz csövekben s csorog a csapokkal s vályúval ellátott csorgókból; de a dzsámiák előtt rendesen csinosb forrás van, melynek fő dísze gyakran valamely ógörög emlék, sírkő, oltárlap - vagy bármi egyéb márványdarab, mely nem emberi alakokkal van ékítve. Aljába csapot fúrnak, melyből hűvös, kristálytiszta víz foly. A márványlap görög fölirata jelenti, hogy azt Antonia állította legkedvesebb férjének és gyermekeinek emlékül.
Az örmény s görög, ha valaki meghal családjából, annak sírja fölé valamely csinosan faragott régi görög emlékkövet keres ki a romok közül, s megesik, hogy neje koporsója fölé oly követ választ, melyen Entychos vagy Tryphon ád hálát a nagy isteneknek, hogy őt életveszélyből szabadították.
A török pedig, ki napjában százszor is elmondja, hogy "nincs több isten, mint Allah, s Mohamed annak látnoka", gyakran a dzsámia előtti forrást, melyből ima előtt mosakodik, oly márványlappal ékesíti, mely valamennyi istennek, az olympusiaknak, a földön és a föld alatt lakóknak van szentelve, mint a görög betűkből látszik. A boldog tudatlanság ezt nem is sejti, s örül a cifra kőnek, nem gyanítva, mit jelent a görög irat rajta. Virgil hőse nem az egyetlen, ki rerum ignarus imagine gaudet.1
De íme, míg a görög fölirat által fölidézett időkről ábrándozok, tisztes török jő lassú léptekkel a forráshoz; "Pártaöv vagyon derekán derekán és festett patyolat fején; tekintete fejedelmi, mint a babylonbelieké, kiknek hazájok Kháldea" (Ezékiel XXIII: 15);2 elmormolja a Biszm-illahot, végzi az abdesztet,3 s aztán a dzsámia ajtajánál leveti cipőjét, emlékeztetve engem a három évezredes parancsra: "Vesd le saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állasz, szent."

1 rerum ignarus imagine gaudet (lat.) - ismeretlen dolgok fölött örvend a képzelet.
2 Károli Gáspárnál: "Kik öveket viseltek derekukon, csomós süvegeket fejükön, olyanok mind, mint a szekérről harcolók, hasonlók Bábel fiaihoz, kiknek szülőföldje Kháldea."
3 Biszm-illah, abdeszt (török) - esti imádság.

Az őskori zsidó szokás a választott népet jutatván eszembe, leballagtam a zsidó utcára. Izráelnek választott ura! Minő tűrhetetlen hagymabűz, mily undok serege piszkos, szurtos gyermekeknek, nőknek, öregeknek ömlik ki a szemetes rongyházak ajtajain! Lehetetlen undort nem éreznem; de íme, ez undor egyszerre szánalommá, részvétté változik, amint észreveszem, hogy e nép egymás közt spanyolul beszél.
E nép hódítók által fogságra hurcoltatva vagy világba űzetve, annyi századokon át makacs hűséggel ragaszkodik vallásához s nemzetiségéhez, nem adva föl reményét, hogy egykor még látandja virágzani Izráel népét Zionon és a Jordán partjain. De a nyelvet, melyen Mózes törvényt hozott, Áron szónokolt, Józsué vezényelt, Dávid énekelt, Ézsaiás jósolt, csak a szent hetedik napon használja zsinagógáiban, mint ünnepi köntöst, melyet nem akar köznapon koptatni. Egyébkor pedig használja a gojim, a népek nyelvét, melyek közt él, vagy azon hazáét, melyből utoljára űzetett ki.
A törökországi zsidó ajkán a spanyol nyelv nem egyéb, mint keserű tanúbizonyság a spanyol fanatizmus ellen. A XIV. század közepén Strassburgban a nép kilencszáz zsidót gyilkolt le, mert azok nem akarták megcsókolni a keresztet; a vértanúskodók közt sok szép lyány volt, s ezeket a jószívű kereszténység megkímélte a máglyától, bár sok önként beleugrott. Mainzban ugyanekkor 12000 zsidót öltek le, Lübeckben 9000-et, s a többi német város sem maradt hátra e kegyes keresztényi munkában. A speyeri zsidók megelőzvén hóhéraikat, maguk égették le házaikat s vagyonukat, és az üldözésből szökdösők serege lengyel és magyar földre menekült. Azt hinné az ember, ezek s utódaik lerázták még a port is lábaikról, midőn az üldöző német nép közül kiszabadultak. Nem! Utódaik még ma is azon nyelvet beszélik, melyet égetett, nyúzatott őseik használtak Frankfurtban vagy Nürnbergben, a romlott németzsidó nyelvet, "hogy az legyen tanúbizonyságul üldözőik ellen."
De ha idegen nyelven szól is a zsidó, nem veszti el soha nemzeti vallását s szokásait, nem felejti végképp a szent nyelvet, s kivált nem a jósok ígéreteit. Áldozik néha aranyborjak előtt, de ragaszkodik Ábrahám, Izsák, Jákob istenéhez is, a csillagok urához, a bosszúálló erős Jehovához, s hiszi, hogy az megújítandja népét s megifjítandja azt, mint egy sast.
A mesés örökvándor zsidó nem egyéb, mint maga a világba szórt Izrael nemzete. Zarándokolni fog, talán világ végéig; de a népnek minden egyesében tizenkét pók összes makacssága van, s ragaszkodik őseinek hitéhez és nemzetiségéhez. Becsülöm érte. Ők a világ protestansai, vallást tevők csaknem minden más nemzet üldöző fanatizmusa ellen. Alig van nyelv, melyen nem hallotta volna e nép a nabugodonozori parancsot: "Mihelyt halljátok a kürt, síp, hárfa, cimbalom, éneklés és minden vigasságtevő szerszámok szavát, essetek térdre, és imádjátok az álló képet, melyet csináltam; ha nem imádjátok, mindjárt bevettetlek az égő, tüzes kemencékbe, s kicsoda az isten, ki titeket kivegyen kezeimből?"
De a világ valamennyi Nabugodonozora, foghúzó János Ángliában, a baseli nép Svájcban, a strassburgi, az erfurti Németországban, hiába fűttették az égő kemencét, Sidrák, Misék és Abedneg istene megőrizte választott népét.
S mennyi becsülésre méltó jellemvonása van a zsidónak! Részeg zsidót csak egyszer láttam életemben, s az is keresztelkedett zsidó volt. A legtöbb iparkodó, takarékos, tanulni s gyermekeinek jó nevelést adni szerető, egymást segítni, jótékony célokra, keresztényekéire is, adakozni kész. S melyik népfaj mutathat föl aránylag annyi kitűnő embert, mint a zsidó? Csak a közelb múlt években is hány tűnt ki közülük, s hány kitűnő van ma is! Világhírű tudósok, mint Neander, bölcsészek, mint Mendelssohn, zeneköltők mint Mendelssohn és Meyerbeer! Angliában a literator Disraeli, s ennek fia, a híres statusférfi, Németországban a nagy költő Heine, Párizsban a nagy színészné, Rachel stb. De igen óhajtanám, mondana le a zsidó kettőről: az aranyborjú imádásáról és a piszkosságról. Van több hibája is, de e kettő nagyon szarvas.
Az örmény sokban hasonlít a zsidóhoz. Ő is bujdosó és vándorló a föld színén; ő is féltékenyen őrzi nemzetiségének hagyományos maradványait, s bár néhány nagyobb török városban rom. katholikusok is vannak köztük, a többség ragaszkodik őseinek vallásához, és ők is reménylik, hogy eljövend az idő, melyben Armenia kiszabaduland a járom alól, mikor aztán szétszórt fiai vissza fognak térni. Ararat környékére, a Paradicsomba. (...)
A brusszai görög talán nem oly gonosz, mint a smyrnai, de mindenesetre hazugabb, csalárdabb, kétszínűbb, mint bármely fia az emberi nemzetnek, melyet ekkorig szerencsém volt látni. Lehet benne jó is, tán több, mint a világ hiszi, de én, megvallom, kerültem őket. Nemigen kellett ugyan félnem, hogy megcsalnak, mert nem volt mit vesztenem, de örökös hazudozásaik, bikficségük, törökök elleni dühös gyűlölségük és bizonyos sympathiájok miatt ki nem állhattam őket. Még utcáikon is ritkán jártam, bár ott az ablakokból több szép lyánfő nézett ki, mint mennyit New Englandben több mint három év alatt összesen láttam. Mert e korcs faj - legalább Brusszán és Smyrnán - oly gyönyörű most is, mint lehetett egykor Phidiás és Praxitelés idejében.
Brusszán sok olasz is lakott, s nyáron a fürdőkben mindig volt egy rakás angol és francia vendég. Ottlétemkor oláh internáltakat is láttam a városban, s nemsokára eljöttöm után a híres Abd el Kader1 is ott ütötte föl sátorát.

1 Abd el Kader (1807-83) - algériai emír, 1832-47 között "szent háborút" vívott a francia gyarmatosítók ellen. Elfogták, de III. Napóleon visszaadta a szabadságát.

A várost az Olympról lerohanó s maguknak mély medret ásott patakok barázdálják s szakasztják részekre, melyeket sok igen különös híd köt össze. Némelyik nyomorult újabb kori építmény, némelyiknek erős faragott kő hídfőit rómaiak rakták, a boltozatot későbbi kor. Láttam egyet, melynek különös íve mindig a Rialtót juttatta eszembe. Egy másik fahíd be van tetőzve, s a kocsik, gyalogok számára középett hagyott keskeny útja mellett két oldalról műhelyekkel ellátva, melyekben selyemszövő takácsok dolgoznak. Ily hídra épített műhelysort máshol is láttam Törökországban, p. o. az igen regényes fekvésű Lovcsán, Bulgáriában.
A selyemtenyésztésből nagy jövedelme van Brusszának s környékének. A város vidéke szederfákkal van beültetve, melyeket gondosan öntöznek a minden irányban vezetett patakokból. Az orosz consulnak nagy filatóriuma1 van, kettő is; s a takácsok száma nagy. Csinos zsebkendőket szőnek, melyekből emlékül én is őrzök egyet.
Járkálásaim közben néha furcsa népszokásoknak voltam szemtanúja. Egyszer egy fényes török lakodalmi körmenetet néztem. Elől jöttek fiatal betyárok (nőtlen ifjak), cifrán öltözve s lehetőleg megrakva különnemű fegyverekkel. Aztán középkorúak, párosával. Minden negyedik vagy ötödik pár után jött egy klárinétes, ki pofapukkadásig erőlködött minél sikoltóbb hangokat fúni irtózatos hangszerén, egypár kis féldob pufogó kísérete mellé. A nászmenetnek volt vagy nyolc ily bandája, s ez mindegyik más-más dalt fútt, mindegyik igyekezvén elnyomni a többit. Az iszonyú zene bizonyosan gonoszabb volt, mint W. Scott felföldi dudásaié, midőn a clanok gyülekeznek, mindegyiknek dudása igyekszik saját törzse csataénekeivel leharsogni a többiekét. Török atyánkfiai azonban, bármily csendes legények is önmaguk egyébkor, rendkívüli alkalomkor nagyon gyönyörködnek a rendetlen s zűrzajban, annál inkább, minél siketítőbb az. A betyárok s klarinétesek után jött egy araba (török szekér) bábjátékkal. az intéző hanyatt feküdt a kocsi fenekén, s kezével föltartva táncoltatta a bábukat, s egyéb mutatványokat adott, nemigen gondolván azzal, ha férfi és nőbábui magukat vastagon illetlenül, sőt fesletten viselték is. Ilyenkor minden szabad a bábuknak, s a bámuló sokaság semmiben sem botránkozik.
E kocsi után jött a nősereg aranyozott szekereken s palankinokban.2 Közepettök a menyasszony, kit azonban nem láthattam, mert cifra kocsija erősen be volt függönyözve, a függönyök sarkait tisztes öreg muszulmánok fogták a menyasszonyi araba mellett gyalogolva. A körmenetet egy kisvártatva a menyasszony hozományával terhelt szekerek követték, jól megrakva tulipántos ládákkal (szándyk), melyek úgy néztek ki, mintha Komáromban készültek volna.

1 filatorium (lat.) - fonoda
2 palankin - hordszék, fedett gyaloghintó

Márc. 18-án volt a keresztények kosz ünnepe. Ilyenkor valamely koszos görög fickót a betyárok királlyá választanak, s koszos szamárra ültetik, fejjel a kis füles-philosoph farka felé, melyet koszkirály őfelsége kantár gyanánt tart kezében. A király végigjárja az utcákat, a szembejövő férfiakat elfogatja, türbendjöket leütteti, s ha fejük koszos, őket jól eldöngetteti, és aztán jobbágyai közé számítja. E durva népmulatság rendesen verekedésre ad alkalmat, s többnyire véresen végződik. A kormány tiltja ugyan, de hiába, s ottlétem alatt is a Brusszával szomszédos Demirtáson gyilkosságot követtek el a koszkirály hívei.
E különös körmenetre egy középület árnyékos kapuja alatt állva bámultam, s csak midőn elhaladt, vettem észre, hogy a kapu alatt mellettem gyönyörű ifjak s gyermekek sereglenek egyenruhákban. Ezek, miután nem volt mit nézni az utcán, visszatértek a katonai növelde téres udvarára, s szünórájokat játszással töltötték. Soha szebb, egészségesb ifjakat nem láttam. Mindegyiken felöltő volt a fesztelen szabadságérzet, művelt szerénységgel párosulva. Mennyire különbözők egynémely európai hadiiskola növendékeitől, kiken egyrészt pedáns és durva fegyelmeztetés nyomai látszanak, másrészről az az alól kibújni igyekező vásottság és a felsőbbektől szenvedett méltatlanságot gyengébb társakon bosszuló otrombaság.
Hogy e fiúkkal okosan és becsületesen bánnak növelőik, szabad, de igen illedelmes és művelt magokviseletén félreismerhetetlenül látszott. De hogy tudományos növelésük vagy inkább a tanítás helyes-e, ez már más kérdés. Szétnéztem, hol láthatnék köztök professort, hogy attól fölvilágosítást kérjek, midőn Szolimán bey lépett be az udvarra, s engem meglátván, hozzám jött beszélgetni. Ő azt állította, hogy az intézetben a rendes katonai gyakorlatokon s tudományokon kívül a hazai történeteket, földleírást (hadit és polgárit), vallástant, törvényt stb. tanítanak, s a kézikönyvek egy része francia eredeti után van átdolgozva.
Beszélgetés közben említette, hogy neki van egy katonai földleírása, mely sokkal jobb, mint az, melyet az intézetben használnak, s melyet ő nekem óhajtani megmutatni. Csakugyan el is hozta másnap kedves kézikönyvét, mely másfél század előtt volt fordítva arabból törökre. A könyv elején rövid értekezés áll csillagászatról, ábrákkal. Az író mit sem látszik tudni Copernic rendszeréről, de szerinte Tychóé1 a leghelyesb. Aztán következik egy értekezés földleírási általános ismeretekből s a térképek használatáról, s végre topographiai földleírás.

1 Nicolaus Copernicus (1473-1543) lengyel csillagász, a Nap központú világkép kialakítója; Tycho de Brahe l.: 88. oldal lábjegyzetét

"Ennél jobb kézikönyv nincs a török birodalom leírására" - mondta Szolimán bey, égig magasztalva a vaskos quartót. - "Igen - felelém én -, ez jó lehetetett, mikor az arab tudós írta, s tán még akkor is, midőn törökre fordították. De másfél század alatt tömérdek változás történt mindenütt, s nem képzelhetem, miként használhatná e könyvet jelenleg valamely tábornok, katonai expedítiója alatt." "A legnagyobb biztossággal! - felelé Szolimán. - Hol ezen könyvben írva látod, hogy kőhíd van valamely folyamon, ott a híd máig is áll, ritka kivétellel; hol nincs híd említve, ott nincs valóságban is. Hol e könyvben teveút vagy országút van említve, ott ilyest találsz, máshol rendkívül ritkán. Ez így van, mi a hegyszorosokat, várakat, élelmiszerek árát stb. illeti. Ha van is némi változás azóta néhol, az igen csekély, s keveset jelent."
A jámbor ezredes, hogy kedves könyvét magasztalja, erősen állította, hogy hona s nemzete másfél század óta talpalatnyit sem haladt előre; legföljebb egy keveset hátrafelé.
Néha sétáltam a város szélsőbb utcáin, sőt azokon túl is a kertek között vagy a hegyoldalon, de bármerre jártam is, a temetők közül ki nem értem. Sír, temető mindenütt! Alig léptem ki a szeráj kapuján, szent sírkőket láttam az utca szögletén, sírokat sok udvaron, teres temetőket a szélsőbb utcák között. A vár maga csupa temető, s benne sírokat láthatni minden lépten. A város körül pedig annyi a temetőkert, hogy ember előbb kifárad a sétálásban, mint közülök kiérhetne. A holtak lakhelyei több tért foglalnak, mint az élőkéi, sőt ezekéibe is gyakran betolakodnak. Temető mindenütt, s ez a nézőre azon szomorú sejtelmet nyomja, hogy maga a birodalom sírba készül, és Ali Oszman nemzetének fél lába már koporsóban van. Szívemből óhajtom, hogy ez így ne legyen, s reményem is van, hogy a becsületes és vitéz nemzet órája még nem egyhamar fog ütni; de a brusszai sírkertek közt inkább mindig szomorú sejtelmet éreztem.
(...)
Tél volt néhány napig. A hó hamar elolvadt az Olymp alján, de a brusszai nép gyászolt, mint egykor Habakuk, hogy "a füge virága elhullt, a szőlő nem hozand gyümölcsöt, megcsal az olajfák művelése, és a mező nem terem élelmet".1 A pusztulás nyoma néhány nap múlva alig látszott az ismét viruló vidéken, s ha a narancs- és citromfákat elcsípte is a hideg, elég egyéb áldás maradt sértetlenül a brusszai kertekben.

1 Habakuk próféta könyve III. 17.: "Mert a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lészen gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek nem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban." (Károli G. fordítása.)

Minden egyéb tárgynál kedvesb volt előttem Brusszán a nagy Olympus, mely éppen a város mögött emelkedik. Ennek tetejéről nézték egykor az istenek és istennők a trójai síkon harcoló hősöket...
(...)
A commentatorok legnagyobb része azt hiszi, Homer istenei a thessaliai Olympuson gyűléskednek, de e véleménnyel a legtöbb helyet, hol az Iliásban az Olymp említve van, nehéz lenne egyeztetni. Igaz, hogy a XIV. könyvben, midőn Hera sietve elhagyja Olympust, Píerián, a kies Emathián és Thoáson át megy Athosra s onnét Lemnosba, és e helyből látszik, hogy Thessaliából indul. De ha onnan is, ezúttal a hókeblű istennő minden tekintetben görbe úton jár, s nehéz lenne megmondani, melyik Olympusról kell nagyobbat kerülnie, hogy Athos felé menjen Lemnosba. - Másutt mindenütt világos, hogy Homer az ázsiai Olympról beszél. (...) Apolló megy az Olymp tetőin, míg a hajókhoz közelre nem ér. Mindenütt földön lépked, s amint mérgesen lép, csörögnek a nyilak tegzében. Szó sincs róla, hogy tengeren át vagy levegőben utaznék Olympról a tábor közelébe. (...)
Ilyféle hely elég van az Iliásban. A lesiető isten kocsin vagy csak gyalog lépked a hegyormokon, s pár pillanat alatt a trójai síkon van anélkül, hogy a széles Hellesponton vagy bármilyen öregebbféle vízen menne keresztül.
Azonban mondjanak a commentatorok bármit, én azzal nem gondolok, s azért nem is törődöm okok fölhordásával, miért tartom én az ázsiai Olympot az Iliás Olympjának. (Az Olympot a török mennyei hegynek: Gyök-Daghnak nevezi.) Elég az hozzá, hogy mihelyt először ránéztem a gyönyörű hegyre, láttam azt is, hogy a jó szemű Zeus onnan kényelmesen nézhette a csatát távcső nélkül is, míg Thessaliából hiába bámult volna. S kedvem jött felballagni a csúcsra egy szép tiszta napon, midőn nem borította köd a tetőt, s nem kellett félnem, hogy rosszkor jövök, midőn éppen az öreg úr Herát ölelgeti vagy valamely hegyi nymphát. Azonban midőn már a hegy oldalán a padisah mulatókastélyáig följutottam, a velem jött török huszár kijelentette, hogy ő föllebb nem képes mászni, s ha őt otthagyván, magam megyek, őt hűvösre zárják, s hihetőleg talpát is megtapogatják. Mit tehettem volna ily körülmények közt?... A szegény török huszár sohasem skándálta az Iliást, s következőleg keveset gondolt az Olymppal; gyalogláshoz nem szokott, s láttam, hogy a lélegzetből kifogyott. Megelégedtem tehát azzal, hogy a padisah nemigen sokat mutató kastélyának ablakain benéztem, s mivel a felügyelő honn nem volt, kedves feleségeit jól szemügyre vevén, leballagtam vissza a városba, nem sokkal több dicsőséggel, mint az angol gyermekdalbeli francia király, s tízezer embere.
Néhány nap múlva szürkén ülve, more patrio,1 lovagoltam társaim csoportjában a brusszai utcákon. Indultunk Ákszu felé, s onnan beljebb Ázsiába. Soha életemben, sem azelőtt, sem azóta, nem láttam annyi s oly szép hölgyet, mint a napon. Valamennyi ablak nyílt azon utcákra, melyeken végigmentünk, mindegyikből látszott legalább pár szép görög, török vagy örmény asszonyi fő. A város szélén, Villám Bajazet sírkápolnájánál várt reánk ismerősünk, a szent Hájder baba, meghintett a csorgó vizéből, és megáldott.

1 more patrio (lat.) - hazai szokás szerint

Brusszát azóta csak egyszer s csak távolról láttam, és talán többé sohasem is látandom. De nem is óhajtom. Most, midőn eszembe jut, úgy képzelem, mint volt, mikor utoljára láttam, s pedig azóta a szörnyű földrengés ledöntötte gyönyörű dzsámiáit, a szép fürdőket, a sírkápolnákat s mindent, mit benne szerettem. A régi romok újakkal szaporultak, s Brussza, ha valaha újra épülend is, csak lakházak városa leend, de gyönyörű középületei helyére hasonló újakat több aligha kap.
Csak az öreg Olymp marad változatlanul, halhatatlanul, sokkal inkább, mint maguk az istenek, kik egykor ormain sereglettek.

 

KIS-ÁZSIAI NAPJAIM:
BRUSSZÁRÓL KÜTAHYÁHOZ

Jún. 29.
Ápril. 6. 1850. reggel tevékre rakták poggyászunkat, asszonyainkat tahtravanokba; egypár saját hintajába ült, mi pedig férfiak lovakra, s indultunk. A sár fölszáradt, kellemes tavaszi nap volt, elég meleg, mint Baranyában szokott június elején; de nem oly forró, hogy alkalmatlan lett volna.
Elöl ment néhány kaváz, poroszló s útmutató, utánok török dzsidások szép lovacskáikon, és ezek mögött a mi csapatunk, magyar és lengyel, néhány némettel tarkázva. Velünk jött a cs. biztos Szolimán bej és a lovasság parancsnoka, Ahmed ezredes az angol consul leányaival, s még pár dervis, kereskedő s egyéb brusszai ismerős, kik elkísértek a város végéig, sőt némelyik jó messzire azon túl is.
Mi számunkra a szomszéd falvakból bérlettek lovakat, melyek tulajdonosai hátul gyalogoltak. Kényesen ültünk a táltosokon, melyek nyergei kegyetlenül szétfeszítették lábainkat úgy, hogy első s második napon, mikor leszálltam, részegként tántorogtam. Nekem egy jámbor szürkét adtak, papnak valót, mely ballagott ugyan becsületesen, de a hegyes sarkú kengyeltányér szurdolásaitól éppen nem rettegett. Szürkém s magam, a rossz ló és rossz lovas, jól összeillettünk, s úgy hiszem, megelégedtünk egymással, s szürkének legföljebb Ihász barátomra lehetett panasza, ki részint saját hajlamából, részint Kossuth ingerléseire, mikor nem is gyanítottuk, kezdte piszkálni a szürkét s ugrálásra ingerelni, melyen aztán K. és I. nagyokat kacagtak.
Utunk eleinte roppant gesztenyeerdőkön vitt keresztül, s néha kertek közt haladtunk, s néhány órai lassú lovaglás után megszálltunk az első konakon, Áksza nevű falucskában, mely nevét a közepén folyó hegyi patakról (fehér víz) veszi. A lakosság leginkább selyemtenyésztésből, - fonásból s -szövésből él. Házigazdánk együgyű, de becsületes török volt, s jó vacsorával várt.
Az ily falusi török gazda, ha nem oly simán udvarias is, mint a városi, nem kevésbé szíves; de némelyik a szokásos szertartásokat igen nagy igyekezettel gyakorolja, s az ilyet mi, félek, gyakran botránkoztattuk, ki az ő szokásaikkali ismeretlenség, ki durva betyárkodás által. Belépéskor némelyik magyar bókot csapott, sőt egy német atyafi, ki velünk jött, kratzfussozott1 is, mi nem szokás. Volt, ki sipkáját vagy kalapját sarokba dobta, mintha fejét akarta volna borotváltatni. Azonban a nagyobb rész már megtanulta, miként kell csinálni temenaht, de cseppet sem gondolt a szobába lépéskori s a leülésnél pontosan megtartandó szertartásokkal. A mieink leültek, hol leülniük tetszett, s nemcsak hogy lábukat köntösükkel be nem takarták, de éppen lefeküdtek s nyújtózkodtak, mint Törökországban csak eb s egyéb állat tesz. Némelyeket alig szoktathattunk rá, hogy megmossa kezeit az ibrikből evés előtt s után. Soknak hiába beszéltünk, hogy törököt ne mondjon szemtül szembe Türknek, mi parasztot, otromba magaviseletűt jelent.

1 Kratzfuss (ném.) - meghajlás, bók, pukedli

Tolmácsunk, Cseh, gyakran kénytelen volt apologizálni embereink faragatlansága miatt, s ilyenkor a gazda állította, hogy ő nem tart sokat a teketóriára, s elmondta az országos anekdotát a szertartáskedvelő hodzsáról, ki tanítványaitól szigorúan megkívánta, hogy valahányszor ő vizet iszik, mindegyik sorban temenahozzon, s kiáltsa: "egészségére, tanító úr!", s ha tüsszent: "jó szerencsét, tanító úr!". Ha valamelyik ezt feledte, tüstént megkapta a falakát.1 Egyszer jelentették a kis efendik (mert a fiú, mihelyt iskolába adják, efendi címet kap), hogy az iskola vedre a kútba esett, s ők nem tudják kivenni. A tanító maga ereszkedett le érte, kötélen, melyet az egész iskola tartott. Mikor már lába a vizet érte, a hodzsa eltüsszentette magát, s erre valamennyi fiú elbocsátotta a kötelet, hogy temenaht csinálhasson, kiáltván: "Khájr ola - jó szerencsét! - Hodzsa efendi!"
Hodzsa efendi pedig a vízbe pottyant.
(...)
Valahányszor utaztam törökökkel, mindig föltűnt előttem, hogy nemcsak falvaik fekvése van igen festőien választva, de midőn megálltunk valahol pihenni vagy findzsa kávét inni, a tisztek mindig a leggyönyörűbb helyet választották, oly jó tapintattal, hogy az Claude Lorrainnak2 is becsületére vált volna. A török sohasem csácsog, mint mi szoktunk, a kilátás, a táj szépségeiről. Két év alatt nem emlékszem, hogy csak egyszer is hallottam volna csak egyetlen mozlimet is ilyesmiről ömlengeni. De azt tapasztaltam, hogy ha pihenni száll le lováról vagy rövid ideig mulatni, mindig a legfestőibb helyen ül le, s arca gyönyörtől sugárzik, szép szeme mosolygósan csillog.

1falaka (tör.) - bot, botozás
2Claude Lorrain (C. Gellée, 1600-82) - francia festő, az európai tájfestészet egyik legjelentősebb mestere

E napon tíz óráig tartó lovaglás után értünk egy rongyos falucska, Dodurga szélére. Mindennap kész szállásra értünk, s az illető házigazda a falu végén várt reánk egy huszár őrmesterrel, ki - mint érkeztünk egyenként - átadott a gazdának, s az vezetett a házához. A szálláskészítő jüz basi (százados) őrmesterével, egy konákkal járt előttünk, mindig éjjel lovagolva, nappal a tekintélyesebbnek szállást rendezve, csinosítgatva, s midőn megérkeztünk, minket elhelyezve, s csak azután indulhatott a következő konákra. Szegénynek elég dolga volt. Mikor Dodurga felé közeledtünk, Ahmed bej, ki tudta, hogy e napon a szállásoló tisztnek a nagyon is szegény falvacskában igen sok dolga lesz, nem engedte, hogy előcsapatunk siessen, s akarva visszatartóztatott mindnyájunkat. Szolimán bej azonban nehány magyarral megunván a hosszas lovaglást előrerúgtatott, s a falu végére érvén nem találta ott a szállásadó jüz basit és a gazdákat. Nem kellett tovább várnia három percnél, mert már azok jöttek s pedig lélekszakadva; de azért a mérges ezredes nekiesett a jüz basinak, azt lefogatta, s a nép láttára kancsukával és vastag bottal összevissza verte fejét, karjait, hátát. A szegény huszár százados, kit mindnyájan igen becsületes, jószívű s művelt embernek ismertünk, lerogyott. Bimbasija1 odafutott kérlelni Szolimánt, de ő is nyaklevest kapott.

1bimbasi (tör.) - az őrnagynak megfelelő katonai rang

A mieink e brutalitáson nagyon botránykoztak, annyival inkább, mert szegény jüz basi holmi európai szükségek kielégítése tárgyában fáradva késett el, melyekről a dodurgai népnek semmi fogalma nem volt, s a hölgyek számára szedett virágot. A magyarság tüstént pénzt tett össze az elvert százados számára, s azt részvétünk és sajnálkozásunk kifejezése mellett elküldöttük; de a pénzt Szolimán, ki azalatt eszére tért, s tettét szégyenleni kezdte, elvennie nem engedte, hanem maga adott neki (ti. a kormány pénzéből) néhány száz piasztert fürdőpénz cím alatt. A jámbor százados, bér hetekig használta a Kütahyához közel levő ásványos fürdőket, míg ismertem, mindig rokkant állapotban maradt.
A török adminisztráció - katonai mint polgári - okosan tenné, ha a baromias botozást eltörlené. Most mindenki tetszése szerint, mikor bármi csekély hibát lát vagy látni erővel akar, elverheti a nála egy fokkal alantabb állót. A pasa az ezredest, ez a bimbasit, a bimbasi a jüz basit és így tovább. S bár egyébkor egymással igen szépen bánnak, és Törökországban a rangkülönbség kevésbé különzi el még a szolgát is a gazdájától s a közlegényt az ezredestől, mint magában Ángliában vagy Amerikában: ez csak addig tart, míg a magasabb rangú meg nem dühödik. akkor agyba-főbe veri kedves barátját.
(...)
Másnap csaknem reggeltől estig lóháton ültünk ismét. (A törökök e konákot 6, az előtteit 7 órára tették. Mérföldről szó sincs, a távolságot óra szerint mérik.) (...) A lovaglásnak a pár első nehéz nap után nekitörődtem, sőt annyira megszoktam, hogy akár évekig utazgattam volna ekként Kis-Ázsiában, s igen rosszul esett másnap, midőn a hegyek közül egy széles völgybe kiértünk, s távolról megláttuk a kopár sziklákra épült kütahyai várat és az alatt a meszes hegyek oldalán terülő várost. Ily síries kinézése volt az egész vidéknek, hogy láttára elkomorultam, s azon szomorú, de hál'istennek, nem teljesült előérzet fogott el, hogy e temetői vidékről soha ki nem szabadulunk. Szétnéztem társaim közt, s láttam, hogy valamennyi hasonlót gondol, s úgy megy, mintha halálba vinnék.
A völgyön a Parszók folyam kígyózik, s körös-körül magas hegyek, az Olymp ágai, melyeket még hó födött, kerítik a síkságot. A város alatt patak öntözte kertek vannak, s ezek magas kerítése rakva volt bámuló néppel. Kütahya egész lakossága kicsődült, kivált a szépnem. De oly szegényes kinézésük volt, hogy láttukra még inkább elkomorodtunk. A szélső utcák sarkainál gyalogság volt fölállítva, s az tisztelgett, amint előtte ellovagoltunk. A tisztelgést keserűségünk gúnyul vette.
Délután két óra lehetett, midőn a város szélénél egy nagy téren álló katonai laktanya kapuján belovagoltunk. A laktanya, mely fölött magasan lengett a szép török zászló, a vidékhez képest elég csinos, egyemeletes, négyszögű épület. (Homlokzatának egy csecsemő-művész által készített rajzát e napló táblájának belsejére ragasztottam. Az én szobám - melyet két társsal, a már meghalt Szerényivel, ki jó barátom volt, s Zimányival osztottam - az volt, melynek ablaka balról számítva 6. és 7. az emeleten. Későbben más szobám volt egy előszobával, saját számomra, az épület hátsó részén.) Az udvar felől mind földszint, mind az emeletben igen téres s üvegablakokkal zárható tornác van, melyen télen öten egyszéltében kényelmesen sétálgattuk körül az egész udvart. Batthyány K. s még pár nős egyén a városban kapott szállást, mi pedig, többiek, a laktanya emeltében, hol a fél század számára kézült roppant termek rögtönzött deszkafallal voltak szobákra osztva.
Néhányan a követelőbbek vagy jobban pártoltak közül kényelmesebb szobákat kaptak, melyek rendesen tiszti lakások. Szobáinkba a kormány költségén ágyat s asztalt adott Szolimán, télre pedig egy tevekaraván Stambulból vaskemencéket hozott, melyeket nagyon megbámult a kütahyai nép, mely szobát (kemence) ekkorig nem ismert, csupán kandallót. Némelyek szófát is kaptak, mi pedig magunk készítettünk. Azok, akik követelőleg léptek föl, elég kényelmet kaptak, de minket, tolmácsunk állításának - mely szerint a török a szegényebbet méltányolni nagyon is tudja - dacára, igen szegényesen láttak el, s igen mellőztek jó ideig. Csaknem egy év telt el, midőn kezdtem tapasztalni, hogy Szerényi és én, kik soha semmit nem kértünk, soha nem gorombáskodtunk, minden török irányában úgy viseltük magunkat, hogy panasz reánk még hanyaglott udvariasság miatt se lehessen, végre némi kényelemben is részesülünk. Ezt tán nem annyira szerénységünk méltánylásának kell tulajdonítanom, mert török tisztviselő zsebel, ahol lehet, s Szolimán a kormány által elhelyezésünkre adott pénzből félretett amennyit lehetett, s legtöbbet a nem követelők rovására. A jobb bánást tán az okozta, hogy mivel Sz. és én politikai civódásokba s egyéb kellemetlen súrlódásokba nem ártottuk magunkat, lassanként kezdtünk részesülni társaink részéről oly bánásmódban, melyből Szolimán látta, hogy ha nincs is magas rangunk (mert csak századosit viseltünk, míg sok más furcsa fráter magasabban pillogott), jobb követnie a magasb állású magyarok s lengyelek példáját, s velünk jobban bánni, mint holmi oly ezredesfélékkel, kiknek társaságát szégyenlettük. Azonban későbben mindinkább meggyőződhettem róla, hogy tolmácsunknak általában véve igaza volt, s hogyha találkozik Szolimán-féle tisztviselő, ki mert zsebelni szeret, vagy attól fél, hogy föladják a kormánynak, ahhoz legszívesb, ki legjobban ráijesztget; ez éppen nem így van általában. (...) Mondom, Sz. és én mindinkább tapasztaltuk, hogy a jóravaló törökök, mihelyt némileg ismertek mindnyájunkat, irányunkban oly szíves figyelmet mutattak, minőt sok magasb állású nem kapott. Sőt egyszer maga Szolimán is elég nyíltan kimondta, hogy hasonlóul gondolkodik, habár másként tesz is. (...)
Mindegyik szoba számára fogadott Szolimán örmény vagy görög inast (ajváz), s miután ezek tolvajkodni kezdtek, elcsapta őket, s helyükre a gyalogságból adott közlegényeket. (...) A miénk, egy ragyás brusszai közlegény, Abdullah, nemcsak szorgalmas volt, tiszta és hű, hanem hozzánk úgy ragaszkodó, mintha jóltevői lennénk s igazhitűek. Ha a bazárra küldtem valamit vásárolni, jobbat vett és sokkal olcsóbban, mint magam szoktam. Reggelinkre a tejes kávét ő főzte, s ahhoz a városban kapható legjobb tejet hozta, olcsóbban, mint örmény ajvázaink a legrosszabbat. (...)
Nagy bajban voltunk eleinte a főzéssel. Néhány napig kijártunk a csársira török kis konyhákra, hol átkozott vén s rágós és sovány főtt tyúkot kaptunk ebédre vöröshagymával. Naponként mindinkább soványodtunk az ebéden, s végre elhatároztuk, hogy magunk főzünk. Öt-hat egyénből álló társaságokra oszlottunk, s a mienk tán legszerencsétlenebbül volt szerkesztve, mert csak egy tudott főzni, s az egy semmirevaló, hazug, tolvaj s aljas, vörös hajú kétlábú volt, kitől nehéz volt megszabadulnunk. Zimányi is értett egy keveset a főzéshez, sőt egyszer túrós lepénybe is kapott, melynek bőrét azonban oly erősre szabta, hogy abból tán jó bakancsot lehetett volna varrni, de enni éppen nem. A vörös kétlábú ellopott belőle egy darabot, s azt az asszonyok közt köröztette Zimányinak örökös vexatiojára.1 Házmán J. és Szerényi társam éppen annyit értett a főzéshez, mint én, azaz semmit. (...)

1vexatio (lat.) - bosszantás, zaklatás

Hamar meguntuk a főzést, s mi egy részeges német káplárhoz jártunk ebédre pár napig. (...) Az utóbbi hónapokban pedig Perczel Mórnál voltam mindennap ebéden.
Eleinte egy nagy szobának egyharmadát, később egy nagy termet elő- s mellékszobával foglaltam el, de azt nem tömtem meg bútorral. Kis ócska bőröndömben egy-két fehérneműn kívül egy tartalék nadrág állott, nemigen irigylendő állapotban; könyvtáram egyik végén egy magyar Biblia volt, s másikon Goethe Faustja, s a kettő közt üres hely több könyv számára, ha lett volna több. Ezenkívül pár pipa s egyéb semmi. Az utóbbi hónapokban azonban egy háromöles szófám is volt s pár karszékem, egy fiókos és piros posztóval takart íróasztallal, melyet K. J.-től1 örököltem, midőn az elutazott; s csibukjaim is megszaporodtak.
Olvasnivalót kölcsön is alig kaptam, mert némelyik társunk pár könyvét ocsmány irigységgel elzárta. Ócska hírlapot, magyart s németet bőven kaphattam, mert olvasótársaságunknak, melynek csak lapjai voltak, én voltam felügyelője, pénztárnoka. Úgyszinte a Stambulban levő szegényebb magyarok számára havonként küldött segélypénznek összeszedője s kezelője az öreg Mészáros postamestersége mellett. Ez utóbbiról néhány nap múlva lemondtam, mert a pénz beszedésekor néhány emberünkkel, ki azt inkább megitta volna, sok bajom volt, s néha némelyik helyett előlegeznem kellett, mit ő utólagozni felejtett, néha még emlékeztetés után is.
Életünk igen egyhangúan folyt. Én reggel egyet sétáltam, azután, ha volt mit, néha olvastam; néha firkáltam, ha szabadulhattam a társaságtól. (Jegyzeteimet, mikor eljöttünk, örmény ajvázom ellopta, s csak pár érdektelenebb kéziratom maradt meg, a többi - mit igen sajnálok - elveszett.) Azután kimentem a városra, kávéházba, a vár mögötti völgybe vagy valamelyik társamat látogatni. Valahányszor kimentünk, nevünket a kapuban üldögélő őrmester följegyezte, s ha este 9 órán túl maradtunk, katonát küldtek értünk. Eleinte katona kísért mindenütt, de ezen alkalmatlanság megszűnt nemsokára azokra nézve, kik - mint én is - becsületszavukat adták, hogy meg nem szöknek. 9 órakor bezárták a kaszárnyakaput, s azontúl csak Szolimánnáli jelentés következtében s katonakísérettel bocsátottak ki. A téli hosszú estvéken whistpartikat rendeztünk, s én, ki nem szeretek játszani, ki mióta Bostonban vagyok, kártyát egyszer sem vettem a kezembe, ott kénytelen voltam hasonlót tenni a többiekkel, s Szer. együtt hetenként egyszer az öreg Mészárosnál, kétszer Perczel Mórnál whisteztem, máskor saját szobánkban. Néha P. M.-mel2 sakkoztam.

1K. J. - valószínűleg Kalapsza János
2P. M. - valószínűleg Perczel Miklós

 

KÜTAHYAI ÉLET

Júl. 1.
Műveletlen, félreeső vidéken lakván, nappal a szegény városkába zárva, éjjelre a katonai laktanyába, napjaink egyhangúságban lettek mind unalmasabbakká. Az első néhány hét mégis tűrhetőbb volt, mert míg egymást mindnyájan nem ismertük, mindennap hallhattunk valami újat. Nemsokára mindenki kibeszélte magát. Tudtuk, kinek mi véleménye van a szőnyegre leggyakrabban kerülő kérdésekre nézve; tudtuk azt is, véleményét miféle okokkal szokta támogatni; tudtuk, ki szokott mérgeskedni, ki gorombáskodni, ki elménckedni, ki elhallgatni, mikor ellenokokra lenne szüksége. Mielőtt valaki föltátotta a száját, tudtuk, mit akar mondani.
Könyvünk nemigen volt, melyből újabb eszméket meríthettünk volna, s ami volt, azt kevesen olvasták. Látogató nemigen jött, s a városi lakosság, ha jó volt is, nem volt eléggé művelt, hogy lelkünk ruganyosságát működésben tartván erősítse. Lassanként s észrevétlenül csaknem mindenki kapott föl valamely rögeszmét, melyet untalan tolt a többiek nyakára, s mint a tömlöcbeli rab többnyire, sok emberünk monomaniába kezdett esni. Minthogy ismertük egymás véleményét különböző kérdésekről, s tudtuk, minő okokkal támogatja azokat egyik s másik, végre, midőn ily kérdések jöttek elő, némelyik nem szólt; de a tüzesebbek a már fölöslegessé lett okoskodás helyett gorombáskodtak. Erre egyszer rászokván, ha új kérdés támadt, akkor sem fáradtak okoskodással, s megelégedtek azzal, hogy egymást gyanúsítani, lekiabálni, leotrombáskodni iparkodtak.1

1Hét évtizeddel az első világháborút megelőzően született az ún. hadifogoly-pszichózis e pontos leírása. Hozzá kell tenni, hogy a kütahyai magyarok többsége önkéntesen vállalta a félfogságot. Hivatalosan csak Kossuthot, Bathyány Kázmért, Gyurmán Adolfot, Wysocky lengyel tábornokot, Perczel Mórt, Perczel Miklóst és Mészáros Lázárt internálta a török kormány. Kossuthnak nagy viták után engedélyeztek 23 főnyi, a többieknek egy-két személyes kíséretet, s e helyekért nagy harc folyt.

A beszélgetés, sőt a gondolkodás tere is mind szűkebb határok közé szorult, s abban nem lehetett mozognunk, hogy minden percben valakinek kedvenc, de élesen kiszökellő kerítésecskéjébe ne ütközzünk. Ez életünket igen kellemetlenné kezdte tenni, kivált midőn az ősz utolján ritkábban lehetett kimennünk az épületből, melyben egymás unalmassá lett társaságára voltunk szorítva. E bajon én azáltal igyekeztem segíteni, hogy a mieinkkel kerültem a vitatkozást, s a törökökkel és a városi keresztényekkel többet társalogtam. Azonban, mivel a török nemigen olvas, és vele családi életről és sok egyéb tárgyról beszélni nem lehet, s én nyelvüket sem értettem jól, a legfőbb bajon nemigen segíthettem, s eszem mindinkább veszítette ruganyosságát, s eszméim kezdtek mind szűkebb csatornába szorulni.
A vitázás, mely eleinte csak múló ingerületet okozott, utóbb élesb veszekedésekre, tartósabb haragra, sőt néha párviadalokra is adott okot. S gyakran megtörtént, hogy a vita tárgya teljesen potyár volt, s mégis életkérdésül nézték az illetők. Így p. o. egyszer dühülten rohant be hozzám Gy. kérvén, legyek secundansa, mert ő kihítta B.-ceyt.1 Elmondta, mint vesztek össze. Egyik állította, miképp Kütahya vidéke hidegebb, mint a magyarországi, a másik tagadta, s ezért egymást legazozták. Ugyancsak e két kakaskodó egyén egyszer jelenlétemben rútul összeveszett azon kérdés fölött, Sz. Imre herceg szűzen halt-e meg vagy sem? S egyik rám is igen megbosszankodott, csupán, mert a goromba vitában nem akartam részt venni, s azon eleinte nevettem, utóbb sajnálkozni kezdtem, s őket csitítani. E két egyén csaknem mindennap összezörrent valakivel, de vívásig egyik sem ment. Mások víttak is néha - többnyire nevetséges csekélységek miatt. Két magyar egyszer azon veszett össze, Szegeden ölnek-e több disznót vagy Törökbecsén!
Végre a torzsalkodási időszak is kezdett unalmassá lenni, s mindinkább terjedt embereink közt az apathia. A kitűnőbbek közt a torzsalkodás, mely igen természetes következménye volt a szomorú eseményeknek, melyek gyászos végződésének2 felelősségét mindegyik igyekezett önmagáról el- s másokra hárítani - e torzsalkodás örökös gyűlöletté látszott erősülni, s azontúl nem volt vita köztük.

1Gy-n - Gyurmán Adolf; B-cey - Berzenczey László
2szomorú események gyászos végződése - ti. a szabadságharc bukása

Helyettük aprócska párthívek közt folyt a harc és háború, melyben én semmi részt sem vettem, s következőleg eleinte mindenki görbén nézett rám, mert nem akartam az ő oldala mellett bikfickedni; későbben jámbor, semleges egyénnek kezdtek nézni, s mindenki barátságosabbá vált irányomban. Minthogy pedig soha egyik előtt sem piszkoltam ellenségét, sem hírt nem hordtam egyik táborból a másikba, végre csaknem mindenki szeretett, kivéve azokat, akiket én nem szerettem.
Közeli érintkezésbe levén sok híres emberrel, elbámultam, látván, hogy némelyiket csak a sors kimagyarázhatatlan szeszélye lökte oly helyzetbe, melyre sem tehetségei, sem jelleme által igénye nem lehetett. Láttam azt is, hogy sok, kit a közéletben nem szerettem, magánéletben szeretetre igen méltó. - De helyzetünk különössége miatt - azon hiába is estem, hogy némely egyént igen sokkal kisebbnek néztem, mint aminő valósággal. Nem minden tárgyat láthatni közelből.
Összezártságunk egyik legrosszabb következménye lett az eldurvulás. Legtöbb társam katona volt, s beszélgetésben, magaviseletben faragatlan vagy faragatlanságot affectaló. Lassankint a többiek is kezdtek durvább tonra szokni, s a külsimaság éles szögletességnek, durvaságnak adott helyet. Kevés hölgy levén köztünk, s e kevés sem sokszor mutatkozván, a női társaság hiánya igen érzékelhetővé kezdett válni, s bár én tán leggyakrabban forogtam hölgyek közt, tapasztalni kezdtem, hogy nők társasága nélkül pár év elég arra, hogy ember barbárrá legyen, miután csak az is, ha keveset s ritkán látunk, eldurvítja a különben durvaságra nemigen hajlandó embert is. E részben a városi szépnem társasága nem segített a bajon. Én több töröknét ismertem, s egy egész sereg örmény asszonyt s lyányt, de társaságuk, ha adott is pillanatnyi élvezetet, ez nem volt finomító élvezet. A török nő vagy teljesen idegen, s ilyenkor vele érintkezni nem lehet, vagy ha ismeretségbe bocsátkozik, magát teljesen átadó. Ha egyszer ismerősnévé lett, úgy viseli magát, mintha évek óta feleséged lenne, mégpedig nemigen szemérmeskedő oldalborda. A velük ismerkedés regényes a nehézségek miatt; az ismeretség hamar veszti érdekét a pusztán érzéki gyönyörrel túllakás által.
A laktanyai élet s katonai társaság még a hölgyeken is meglátszott, tán csak egyet véve ki teljesen, az áldott kis Perczel Mórnét s némileg még egypárt. Maga a különben oly művelt Batthyányné kezdett katonás stylre szokni, s néha erősen dévajkodni. Egyszer meglátogattam délután, s meghítt, menjek el estve hozzájuk a városon kívül egy halomra húzott sátor alá, s midőn eljöttem, utánam kiáltott, hívjam el L-t1 is, mondjam meg neki, hogy ott lesz a macája is. - Ki az? kérdeztem nevetve. - "Mintha nem tudná! Hiszen az olasz doctorné!" - Ha még ő is ily drasticus szavakkal élt, minőket használtunk mi férfiak egymás közt!

1L-t - László Károlyt

Azonban a grófné néha pajkoskodott is. Egyszer p. o. egy kertben majálisoztunk, s délután valami játékot kezdtünk leülve néhányan egy csoportba. Velem s Zimányival szemközt, de kissé magasabban ő ült a gyepen, s mellette az olasz orvosné, ki ebéd alatt többet hörpentett be az erős olympusi borból, mint szükség lett volna, s míg a zálogosdi folyt, egypárszor ruháját úgy igazította, hogy Zimányi s én többet láttunk, mint kellett volna. Első ízben Z. későn pislantott oda, de másodikban elég jókor, s bár én éppen annyit láttam, oldalba bökött, s kacagott. Én nagy bajjal megálltam, hogy nem nevettem, s erőlködtem lehetőleg úgy nézni, mintha mit sem láttam volna, annyival inkább, mert a grófné tudta, mi történt, s reám pislantva kérdezte, mit nevetünk. "Én - mondám - nem nevetek. Zimányi nevet, ő tudja, mit." - "Igen - sürgeté a gonosz B.-né -, ön nem nevet, de arcán látszik, hogy erőlködik nem nevetni. Mit látott?" A faggatás tartott pár percig, de nemsokára a grófné súgása következtében az olasz menyecske eltávozott, s csak pár óra múlva jött vissza, miután kontya kezdett helyreigazodni.
Ezen elkatonásodás, melyből még a hölgyekre is sok ragadt, azt hiszem, mindnyájunkon meglátszik még ma is. Rajtam legalább bizonyosan meg.
Kevés asszonyunk levén, s e kevés is kizárólagosan sajátja valakinek, midőn egyszer R.-né1 jött pár hónapra közénk, a sok nőtlen ember s szalmaözvegy mind szerelmessé lett ezen egybe, tán csak engem véve ki, mivelhogy én az ő eljötte előtt kevéssel lettem szerelmessé másba. Ezen általános szerelem valóságos áldást hozott unalmas napjainkra, mert bár egypár egyént féltékenyen berzenkedővé tett is, a legtöbbnek szívét meglágyította, s azontúl kevesebb volt a civódás, és a közös édes-keserű betegségben szenvedők megszelídültek egymás irányában. A politizálást sok feledni kezdte, s estvénként inkább a holdvilágra bámult, mint hogy vitázzon.

1R-né - Rutkayné, Kossuth húga

Miután R.-né elment, s mások is sokan, és csak kevesen maradtunk hátra, beláttuk, hogy nem árt néha mulatni is, és azt gyakrabban tettük.
A hét napjai közt mindig legérdekesebb volt a szombat, a postanap. Reggeli nyolckor már többen kezdtek sétálni a téres tornácon vagy csoportokat képezve jósolgatni, kinek érkezik levele. Egyik megálmodta, kitől kap levelet; másiknak előérzete volt, harmadik a pessimista, tudta, hogy ő mit se kap, vagy ha igen, csak rossz hírt; negyedik, az optimista, előre örült a jó híreken, melyeket pár óra múlva olvasand. Én senkinek sem írtam, senkitől sem vártam levelet, de a többiek ingerült lázas állapotja engem is elkapott, s 10-11 óráig én is velük ácsorogtam a Szolimán szobájával szemközti tornácon. Néha, kivált télen, mindenki fölsült, mert a posta kimaradt. Ilyenkor - igazán, vagy nem - sokan Szolimánt gyanúsították, hogy elsikkasztja leveleiket. Azt hiszem, ő ezt néha tette is. Ha jött posta, a boldogok futottak szobáikba leveleikkel; én pedig vittem a hírlapsereget az olvasószobába. Pár óra múlva az új híreket kicseréltük. A Stambulból érkezett perai és galatai kávéházi kofaságokon vitáztunk. Másnap még kiszivárgott néhány titkoltabb hír, harmadnapra mindez megavult, s mindenki kezdett ismét a jövő szombatról jósolgatni.
(...)
Én talán szerencsésebb voltam a többinél, mert volt nekem két régibb barátom, kiket már otthon is szerettem. Egyik baranyai társam, Michaelovich; másik, kit fiatal diákkoromban kezdtem ismerni, László. Ezeken kívül a vidám s kissé könnyelmű, de jószívű Kinizsi; az érettebb Szerényi, kivel együtt laktam egy évig Ázsiában, egy cabinban a hajón, midőn idejöttünk, egy házban Bostonban is néhány hétig, s azután ismét egy szobában pár hónapig; a lengyelekkel kevés magyar fért össze, de Szerényit s engem meghívtak oly ünnepélyeikre is, melyekről még maguk közül is sokat kihagytak. Többekkel is voltam jó viszonyban. Mégis végre igen nyomasztóvá kezdett lenni az elzártság, s midőn Perczel Mór kieszközölte, hogy engem bocsássanak el az ő nejével Brusszára, s onnan Belgiumba, örültem, ha csak egy időre is, kibúvok a fogságból. Az engedelemre nem volt szükség, mert mielőtt P.-néval elindultam, jött a hír, hogy mindnyájan mehetünk.

 

LAKODALMAK KÜTAHYÁN

Júl. 10.
Ha valamennyi török ismerősöm egyező állításának hinni lehet, a török menyecskék rendkívül hajlandók szarvakkal ékesíteni férjeik homlokát. S amennyire én magam is észrevehettem, hamisabbak, mint bárhol másutt az asszonyok. Ezért őket alig lehet kárhoztatni, mert ahol a férfi nem elégszik meg egy feleséggel, az asszony sem köteles megelégedni 1-2 vagy 3-4 férjjel.
A keresztény menyecskéknek nincs efféle okuk szeretőket tartani, de azért ők sem jobbak a deákné vásznánál, sőt én - ha Kütahyán házasodnom kellene - örömestebb vennék nőül török lyányt.
Egyszer a mi embereink közül egy, ki szeret tervezgetni, többnyire közjóra, kigondolta, hogy illenék valami emléket állítanunk saját magunk számára Kütahyán. Gyűlést hirdetett, s előállt terveivel. Faragott kőemlék volt legkedvesb eszméje. Mások pár fasor ültetését; harmadik kertkészítést indítványozott. Minderre az öreg Cseh azon észrevételt tette, hogy az emlék legföljebb is csak addig tartana, míg arra személyesen ügyelnénk, de tovább egy nappal sem. Ő ilyesmi helyett célszerűbbnek vélné fürdőt vagy csinos csorgót készíttetni, s azt valamely dervisszerzet vagy mohalleh gondviselésére bízni. Ez századokig megmaradna stb. Az indítvány, bár a legokosbb, nem tetszett a többségnek, s végzés nélkül eloszlottunk.1

1László Károly is megemlékszik az esetről, de keserűbben: gyűjtést indítottak az emlékkút elkészítésére, de az ívet senki se írta alá. "A szalmaláng ellobbant, s lőn sötétség" - írta naplójába.

A lengyelek kevesebbet szónokoltak, hanem egy megőrnagyosított mázoló által, kit festésznek ismertek, oltárképet festettek a rom. kath. örmények templomába, mint már ezt megjegyeztem. Későbben azt hitték, hogy ők túltettek rajtunk, és ezt szégyenlvén, elment néhány lengyel Batthyányhoz, Mészároshoz, azokat fölszólítani, hogy a magyarság is festessen egy Szűz Máriát. S minthogy irántam nagy bizodalommal viseltettek, hozzám is eljöttek fölszólítani, hogy én sürgessem a többieket, s szedjem össze a pénzt. Még ily furcsa eljárást is ritkán hallottam. Kálvinista papot kérni föl, hogy katholikusok és protestánsok között adakozást gyűjtsön kath. oltárképre!
Azonban én azt is megtettem.
Ezen emlékállítás híre ajvázaink által kihatott hamar a keresztények közé, s egyszer előhozták, mikor künnjártam a városon. Az öreg örmény bába, kinek fia bankár volt, de ki azért mégis bábáskodott, s kivel jó ismerős voltam, súgta, hogy ittlétünk örökítése végett kár emléken törnünk fejünket. Hiszen van már elég magyar emlék Kütahyán. Marad elég "magyar csodzsuklár" (gyermek). Csak jelenleg is - ú. m. - kilenc örmény menyecske viselős magyaroktól, s ki tudja, hány törökné? "Ne félj dzsanüm, lelkem, marad itt emlék bővecskén!"
Ez átkozottul csípős elméncség volt, de tán nem igazságtalan.
Mint Sumlán is történt, jelenlétünk forradalmat idézett elő a szépnemnél. A keresztény asszonyok kezdték emancipálni magukat, s az ifjabbak szoknyát öltöttek. Igaz, hogy az alá bugyogót is viseltek, s a szoknya gonoszul állt rajtuk, de azért ők egészen büszkén szoknyáskodtak, és papucs helyett némelyik cipőt s bakancsot kezdett viselni. Mi a yasmákot illeti, azzal némelyik végre annyit sem gondolt, mint az érett cukorborsó hüvelyével, melyből hogy kipattanjon, csak szép meleg napra vár. Sőt maguk a török menyecskék is találkozáskor rendesen szélnek eresztették a fátyolt, s némelyik még beszélni is mert. A régi szokások ily nyilvános mellőzésére nagyobb vakmerőség kellett, mint titkos kalandokra.
Volt a gyalogságnál egy igen becsületes és szabadelvű százados, Musztana, vaskos, magas fiú, de a legkenderhajúbb török, kit valaha láttam. Ennek neje egyszer megállt beszélgetni velem az utcán, s bár semmi rosszat sem beszéltünk, maga az, hogy szóba állt férfival, oly rendkívüli újság lehetett sok vén török előtt, melyből a birodalom összeomlását jósolta. S tán nem ok nélkül; mert az európai szokások átvételével igen hihető, hogy török atyánfiai több rosszat, mint jót fognak tanulni. Musztanának volt egy eladó lyánya is, mintegy 13-14 éves. Ez szüleivel együtt, velünk egyszerre jött el Kütahyáról, s egy nap a hegyek közt mellettem lovagolt fél óráig beszélgetve, bár a katonák láttak. Estve pedig az egyik konakon az ő szállásuk felé találtam menni 10 óra után, s a lyány kijött beszélgetni.
Azonban, ha jelenlétünk szokásaikon változtatott is, erkölcseiken - amennyiben a házassági hűség van kérdésben - nem sokat ronthatott, mert - nemigen volt mit rontani. Erre egy igen jellemző anekdota jut eszembe. Piros bugyogós Jadykot egyedül találván otthon, bementem hozzá, s beszélgettünk. "Nektek - mondta Jadyk - igen rossz híretek volt, mielőtt idejöttetek. Azt mondták, rendkívül rossz emberek vagytok, s a lyányokat és menyecskéket fényes nappal elragadozzátok az utcáról. Iszonyú módon féltünk tőletek, s az első hetekben reszketve jártunk az utcán, mindig attól tartván, valamelyik sarokból magyar ugrik elő, s elragad. Úgy ám! két szemem!"
Nem tudom, hol vettük e nemigen dicséretes reputatiót,1 de félek, sok köztük nemigen érdemlett jobbat. Jadyknak pedig nevetve feleltem: "Láttam, báránykám, miként féltetek tőlünk! Mert midőn idejöttünk, a város valamennyi leánya s asszonya az út mellett állt, s azután is seregenkint jártatok a kaszárnya elé. Bizonyosan tudni akartátok saját tapasztalásotok után, igaz-e a hír."
"De bizony féltünk, lelkem, szörnyűségesen féltünk!" - erősíti Jadyk.
A török nő ugyan, ha szerét ejtheti, rászedi férjét, de hűtlenségét ügyesen képes titkon tartani, éppen azon szokásoknál fogva, melyekről az európai azt hiszi, a férj javára vannak kigondolva, s ennek aljas féltékenysége zsarnoki rendszabályai. A nő beburkolja magát felsőruhájába s nagy fátyolába, mely Kütahyán többnyire kék s fehér kockás lepedő, a test nagy részét betakaró, s csaknem az egész szépnemé egyforma. Ebben utcán a nőt, ha nem akarja, hogy ráismerjenek, még saját férje sem választhatja meg a többitől, annyival inkább, mert járása, vagy inkább tipegése a legtöbbnek igen lassú s egyforma. Azonban a férfinak nem is illik asszonyra néznie, s ha a férj megismerné is a nejét, az utcán meg nem állíthatja, utána sem kulloghat. A nő mehet, hova mennie tetszik, s ő vagy szeretője könnyen kaphat embert, kivált keresztény, ki pár piaszterért alkalmat ad akárhányszor összejönniük. Kütahyán a kertek s a vár toronyszobái is gyakran szolgáltak találkozási helyül. A menyecskék tudják, de el nem árulják egymás titkait.

1reputatio (lat.) - hírnév, tekintély

A szeretőnek, ha vastag érzéki gyönyörnél többet keres, kissé visszataszító a török nőnek minden szemérmeskedés vagy annak affectalása nélkül is teljes magaátengedése a legelső percben, mihelyt azzal, kivel tán csak pár szót váltott előbb titkon az utcán vagy bazárban, vagy tán azt sem, csak parányi kacérsági jelt adott - összejő. Azonban ez jobb így a jámbor férjre nézve. Az európai asszony, ha hűsége ingani kezd, gyakran találkozgatik udvarlójával, azzal felötlő modorban kacérkodik, s valóságos vagy tettetett vonakodás után csuszamlik el. Lassan megy le a lépcsőkön, melyek reputatiójától lefelé vezetik, s ezalatt hibáját könnyen észreveszik; a férj is lát, ha nem vak, s ha vak is, könnyen hallhat. Törökországban száz kikapó nő közül alig egyre van gyanúja férjének. A férj többnyire azt hiszi, ha a többi nő nemigen jó is, az övé kivétel, s - e hitben boldog. A jámbort talán minden harmadnapon rászedi a khanüm, de ő erről mit sem tud, s még csak nem is gyanít. A török nők éppen a titkolódzási vágy miatt kaptak nagyon a magyar müszafirokon, mert azt hiszik, az idegen hihetőbb, hogy el nem árulja őket, mint a honfi, ki tán társainak dicsekszik vagy vigyázatlanul fecseg. Lehet az is, hogy bennük is megvan nemük gyöngesége, s kapnak az idegenen.

 

BABONA KÜTAHYÁN

Júl. 12.
Annak, ki keleten járván a nép szokásait akarja tanulni, minden egyéb fölött három könyvre van szüksége: a Bibliára, a Koránra és az Ezeregyéj arab regéire, a három közül kivált az utolsóra, melyből jobban megértheti a keletiek gondolkodásmódját, szokásaikat s erkölcseiket, mint angol, francia s német utazók összes munkái vagy kérdezősködés után. Az utazásleírások közt ekkorig még kevés használhatót találtam, s azon kevés is inkább az arabokról, egyiptomiakról, núbiaiakról szól, mint p. o. az utazók apja, Burckhardt, és az ásató Layard.1 Gyakran bosszankodtam Ázsiában, hogy Ezeregyéjt nem kaphattam, s szegénységem miatt Stambulból sem hozathattam. Tehetősebb embereink ilyesmivel nem gondoltak, s pedig elég lett volna egy sort írniok valamely consulnak, hogy néhány igen használható könyvet kapjunk. Még török nyelvtana s kivált szótára is kevésnek volt, s e kevés azt kezeiből világért sem adta ki.

1J. Burckhardt (1818-97) - svájci-német kultúr- és művészettörténész. 1855-ben kiadott itáliai útikalauza ma is használható; A. H. Layard (1817-94) - angol régész, Ninive és Babilon első föltárója

Így a szegény legény az ismeretszerzésnek csak azon nemeire volt szorítva, melyek éppen legnehezebbek keleten, hol lát ember némi érdekest, de kérdezősködnie annak jelentéséről nem illik, s ha mégis kérdezősködik, kitérő vagy ki nem elégítő feleletet kap. Leginkább annak vettem hasznát, mi az Ezeregyéjből s a Koránból eszembe jutott, vagy mit koronként Csehtől hallottam, ki korábban tíz évet töltött Törökországban, s magát mozlimnek adván ki, elég alkalma volt tanulhatni.
Mi a babonákat illeti, ezekből lehetetlen volt egy rakást észre nem vennem, mert a török még tán a német parasztnál is babonásabb. Így p. o. mindenütt, hol megfordultunk, volt kísérteties ház, melyben valakit megöltek, vagy melyben idegen halt meg, tán éppen csodatévő sejk, vagy a család valamely tagja, különös nemével a halálnak. Elég, ha szokatlan zajt hallanak vagy különöset látnak, vagy legalább vélnek látni éjjel valamely háznál, s annak okát egyszerre ki nem találják, átadni a házat a kísérteteknek. Abból a lakók tüstént kiköltöznek, s ha csak idegen vagy elkényszeredett szegény ki nem veszi, azontúl a ház pusztulásra van hagyva, s még nappal is félve járnak körüle. Kütahyán, hol igen sok utcán a házacskák fulladásig voltak tömve lakókkal, igen sok nagy épület volt teljesen lakatlan, mert kivenni - még csak név szerinti bérért is - senki se merte.
Ilyen házba szállásolták először Batthyány Kázmért is, de ott a kísértetek oly gazul viselték gondját az épületnek, hogy láttára a különben csöndes B. dühbe jött, s azon pár ablakot is, melyet a lelkek éji dorbézolásaik alatt megkíméltek, kitörte. Azután más házat kapott, csinosabbat, melyből a kísértet még csak nemrég űzte ki a lakókat. Látogatta-e lélek a magyarokat, nem tudom. annyi azonban bizonyos, hogy Michaelovich barátomnak, ki velük lakott, gyűrűjét s pénzét egy reggel sehol sem lehetett találnia, s nem akadt élőlény, ki arról csak egy igényit is tudott. S ezenkívül az is bizonyos, hogy Babetnek, a grófnő szép szobalányának szobájába minden éjjel csúszott be zajtalanul s kísértetiesen valamely kósza lélek; s Babet boszorkánynyomásokban részesült, melyek végre dagadást okoztak rajta, s szegényt asszonya kénytelen volt elküldeni, hogy az éji látogatások és azok eredményei ismételve ne legyenek.
Jóízűen nevethetni sok keleti babonán, sok pedig régisége vagy eredete miatt érdekes. Különös azonban az, hogy ki soha sem hitt is babonákban, keleten észrevétlenül, de fokonként mindinkább babonássá kezd válni. Én csak két évig laktam keleten, s mégis nem mondhatnám, hogy egy keveset nem hittem az igézésben, s tán még most is hiszek. Kis-Ázsiában - ha ott maradok, elválva társaimtól - öt év múlva bizonyosan fejembe vettem volna holmi babonát, annyival inkább, mert az effélét - bár csak költőiségi vagy phil. magvak után kapkodva - mindig szerettem fölszedegetni.