« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja
Kulcsár F. Imre japán haiku fordításai
Sötét
fenyő-árny
276
japán haiku
Kulcsár F. Imre
fordításai
Hungarian translation
© Kulcsár F. Imre, 2002
ISBN 963 9302 00 0
cseresznyeszirmok
röpködnek
a magasban
szélben
riadva
teika
ó
milyen hűvös
víz-mélynél
hűvösebb
az
őszi égbolt
sōgi
a
földi élet
kicsinyke
menedékház
a
vihar elől
sōgi
múlik
az élet
minden
elszáll szivemből
nyomot
se hagyva
sōgi
mint
a kis szulák
kinyílik
s hervad hamar
úgy
tűnt az élet
moritake
lehullott
virág
visszarepül
az ágra?
egy
pillangó volt
moritake
a
nyáréj szeme
hajnalra
ébred újra
az
enyém már nem
moritake
álomba
ringat
nyugalmas
délutánon
az
éji holdfény
teitoku
láttam
már mindent
holdfény
cseresznyevirág
a
hó is eljön
rippo
az
élet elszáll
pillangó
libegése
milyen
szép mégis
sōin
kakukk
szól kakukk
hallgassátok
ti is
égi
istenek
sōin
harmatcsepp
gyöngye
csillog
és sose kérdi
hogy
hová hullik
sōin
vadludak
éke
vonul
fönn a magasban
idegen
írás
sōin
íme
ó
ím
a yoshino-hegy ó
virágruhában
teishitsu
fényes
telihold
hűsítő
gömb az égen
nyári
melegben
teishitsu
holdfényes
éjen
fenyőfák
közt idézem
chūnagon
búját
teishitsu
szürke
eső hull
valaki
megy az utcán
kezében
írisz
shintoku
magányos
varjú
magányos
őszi ágon
leszáll
az este
bashō
felleg
az égen
eltakarja
a holdat
megpihenhetek
bashō
holdtalan
éjszakában
süvítő
szél az ősi
cédrusligetben
bashō
megjött
az újév
itt
maradt az ó kalap
s
a szalmabocskor
bashō
lepkekisasszony
kölnizi
magát száll az
orchideák
közt
bashō
a
képen szulák
ügyetlen
tusvonások
mégis
be kedves
bashō
első
őszi hó
föld
fele hajlik kissé
a
nárciszlevél
bashō
ködbe
öltözik
a
névtelen kis domb is
megjött
a tavasz
bashō
ejnye
nono nana
kopog
az eső kalap-
talan
fejemen
bashō
haragos
tenger
a
sado-sziget felett
az
ég folyója
bashō
ó
őszi holdfény
a
tóparton bolyongok
egész
éjszaka
bashō
kopár
ösvényen
ibolya
néz az égre
hegyi
drágakő
bashō
cseresznyevirág
ó
mennyi mennyi emlék
a
messzi múltból
bashō
gyere
vén kalap
induljunk
yoshinóba
virágcsodálni
bashō
a
szürke kakukk
dalol
száll száll és dalol
sok
dolga van
bashō
kerítés
tövén
pásztortáska
virága
szelíd-szerényen
bashō
a
templomharang
megzendül
éneküktől
tücsökcirpelés
bashō
szentély
a hegyen
a
friss-zöld leveleket
napfény
füröszti
bashō
kiugró
szikla
vízesés
zuhogása
nyári
áhitat
bashō
vadrózsa-szirmok
lehullnak
hullnak hullnak
vízesészene
bashō
tengerbe
mossa
az
alkonypír vörösét
a
mogami-folyó
bashō
szake-mámorban
kőre
hajtanám fejem
szegfűillatban
bashō
fekete
retek
csípi
a szám s őszi szél
hasít
szivembe
bashō
hajnal
van ébredj
induljunk
újra tovább
pille
barátom
bashō
suma
temploma
álom-fuvola
jajgat
az
árnyas fák közt
bashō
hangodat
hallom
s
még szomorúbb leszek
kakukk
az erdőn
bashō
az
őszi harmat
múlandóságot
idéz
már
mindörökre
bashō
kakukkszó
hangzik
ezüst
holdfény szemerkél
bambuszligetben
bashō
virágfellegek
harangszó
uenóból?
asakusából?
bashō
a
biwa-tóra
a
szél hord mindenünnen
cseresznyeszirmot
bashō
lehullt
krizantém
száraz
kakasvirággal
nichiren-ünnep
bashō
tavaszt
siratja
madarak
jajgatása
halaknak
könnye
bashō
ó
nyári illat
dél
hűs lehelete
mogami-folyó
bashō
sötét
a tenger
vadkacsák
hangja
villan
fakó-fehéren
bashō
sír
mozdulj ébredj
velem
jajgat az éjben
az
őszi vihar
bashō
szigetek
messze
ezer
darabra törve
tenger-tükörben
bashō
a
némaságban
a
tücsök cirpelése
sziklákba
hasít
bashō
alkonyi
eső
a
békák hangja távol
milyen
szomorú
bashō
hideg
őszi szél
nakamura
temető
szívemre
jég száll
bashō
tavaszi
szellő
szirommal
fűszerezve
hal
és saláta
bashō
álmos-öreg
tó
béka
ugrik a vízbe
apró
loccsanás
bashō
a
nyári fű leng
megannyi
büszke harcos
álmai
fölött
bashō
aranyló
templom
nyugalmát
nem zavarja
a
sűrű eső
bashō
kinyílt
a szulák
a
szúnyogok zenéje
halkabban
zizeg
bashō
apad
a folyó
a
fűzfaleveleket
iszap
borítja
bashō
nincs
lámpaolaj
lefekszem
kora este
párnámon
holdfény
bashō
szegény
lepkebáb
nem
leszel már pillangó
véget
ért a nyár
bashō
ó
boldog újév
hány
régi alkony múlt el
magányban
őszben
bashō
fürge
kis prücsök
nem
gondolsz a halálra
csak
dalod zenged
bashō
a
szentély kihalt
száraz
levelek gyűlnek
az
ajtó előtt
bashō
havas
napkelte
károgó
csúnya varjú
be
szép vagy mégis
bashō
tavaszi
szellő
a
fűzfalevelek közt
pillangó
libeg
bashō
tölgy
a hegytetőn
ügyet
se vet a hulló
virágsziromra
bashō
írisz-virág
nyit
lábam
előtt az úton?
kék
bocskor-szalag
bashō
téli
víz-ünnep
szerzetes
facipője
csattog
a kövön
bashō
fenyő-szigetek
ah
fenyő-szigetek ó
fenyő-szigetek
bashō
tányérok
tálak
homályba
burkolóznak
a
nyári estben
bashō
ha
illatozna
fehér
virág volna a hó
hegyililiom
bashō
csak
nézlek nézlek
pillangó
vagy szivemnek
csuang-ce
álma
bashō
leszáll
az este
elnémul
a harangszó
virágillat
zeng
bashō
pattog
a rőzse
szemben
a fehér falon
idegen
árnyék
bashō
őszi
szürkület
összekucorodnak
négyen
teaiváshoz
bashō
közeleg
az ősz
szívem
pihenni vágyik
üres
szobámban
bashō
sötét
az ösvény
magányosan
bolyongok
az
őszi estben
bashō
szilvavirágzás
hajnali
édes illat
hegyi
ösvényen
bashō
lehulló
harmat
hadd
mossam meg vizedben
fekete
kezem
bashō
megfáradt
vándor
álmaim
kóborolnak
kopár
mezőkön
bashō
ébred
a tavasz
a
jégbe belefagyva
szalmaszál
homok
chigetsu-ni
nyakamba
húzom
a
fejem ahogy nézem
a
téli holdat
sampū
falon
borostyán
a
levelek remegnek
az
őszi szélben
kakei
beteg
szerzetes
söpör
a kertben lassan
szilvavirágzás
sora
összezavarja
a
tómély csillagait
a
tavaszi szél
sora
apró
szélcsengő
méheknek
menedéke
szélcsendes
napon
gonsui
forró
nyári nap
még
a kövek a fák is
szemembe
sütnek
kyorai
szamuráj
kardja
mit
kereshet itt nálunk
virágerdőben?
kyorai
vén-öreg
fűzek
egymás
fölé hajolva
bólognak
némán
kyorai
mezőt
és hegyet
hűs
fuvalommal tölt el
imamormolás
kyorai
nagy
úton jártam
eljöttem
hozzád újra
fehér
krizantém
isshō
rizsültető
nők
iszapos
rajtuk minden
csak
daluk tiszta
raizan
tavaszi
szellő
kócsag
szárnya fehérlik
sötét
fenyők közt
raizan
újév
reggele
verebek
csivitelnek
szép-tiszta
égbolt
ransetsu
a
szilvaágon
virág
és virág virág
meleget
hozó
ransetsu
harmatcsepp
gyöngye
levélről
hull levélre
boldog-vidáman
ransetsu
halvány
holdsugár
fenyőfát
fest a mélykék
estéli
égre
ransetsu
levelek
hullnak
hull
s jaj lehullik még egy
az
esti szélben
ransetsu
tavaszi
szellő
zöldellő
rizsvetésen
felhő-gomolygás
kyoroku
őszi
alkonyat
gyújtsak-e
már világot?
kérdi
valaki
etsujin
új
évbe léptünk
szüleim
nem tudják még
hajam
fehér lett
etsujin
könnyű
a halál
cseresznyeszirom-ágyon
álomba
hullva
etsujin
levelibéka
ül
a banánlevélen
lengeti
a szél
kikaku
koldus
az úton
ég
és föld elég neki
nyári
ruhának
kikaku
szitakötőcske
szárnyait
kitépdesem
fűszerszelence
kikaku
pirkad
a hajnal
rózsaszín
barackvirág
piros
kakassal
kikaku
kakasviadal
felborzolódott
tollak
oroszlánsörény
kikaku
nagy-buddha-szobor
szentséges
ölébe hull
fehér
szirom-hó
kikaku
kakukk
ó kakukk
miért
űzöd el álmom?
anyámat
láttam
kikaku
őszi
holdvilág
ülő-szőnyegemre
hull
sötét
fenyő-árny
kikaku
téli
hidegben
madárijesztőre
száll
magányos
varjú
kikaku
gyors
hegyi patak
a
kavicsok zenélnek
vadcseresznyefa
onitsura
szent
újév-reggel
ősidők
szellője száll
a
fenyők között
onitsura
ébred
a hajnal
tavaszi
zöld vetésen
fehér
zúzmara
onitsura
ugrik
egy pisztráng
fellegek
úsznak messze
a
folyómélyben
onitsura
virág
virágon
ámulva
gyönyörködöm
s
lehullik hullik
onitsura
hűs
esteli szél
a tág eget betölti
fenyősuhogás
onitsura
hátratekintek
a bíbor őszi égen
fehérlő
fuji
onitsura
lehullott
virág
templomkert
elhagyottan
és
nem szól harang
onitsura
sötét
éjszaka
fülemben
hold ezüstje
szól
szól a kakukk
onitsura
álmok
bolyongnak
kiégett
mezők fölött
és
jajgat a szél
onitsura
a
császárnak se
emelné
meg kalapját
madárijesztő
dansui
őszi
havazás
átlibeg
egy esernyő
a
szürkeségen
yaha
reményem
elszállt
nem
álmodom már többé
sötét
nőszirom
shūshiki
legyezőárus
mennyi
hűs szellő együtt
halomba
rakva
kakō
gomolygó
felhő
úszik
az alkonyégen
hátán
a holddal
bonchō
poszáta-ének
facipőm
beleragad
tavasz
sarába
bonchō
fellegek
felhők
jönnek
mennek találkoznak
az
őszi égen
bonchō
hófödte
völgyek
folyó
kanyarog messze
sötét
tusvonás
bonchō
téli
eső hull
sírkő
feliratára
ó
ősi bánat
rōka
fenyves
a hegyen
a
messzeségből érzem
hűs
leheletét
shikō
boldog
juharfák
díszruhát
ölt a lombjuk
aztán
lehullik
shikō
béka
énekel
ül
a zsenge levélen
kopog
az eső
rogetsu
az
ősz járt erre
az
utat teleszórta
tarka
levéllel
otsuyū
kunyhóm
leégett
mindegy
lehullott úgyis
minden
szirom már
hokushi
hervad
lehullik
a
sok színes krizantém
fekete
föld lesz
ryūsui
beszél
helyettem
a
folyó mormolása
az
éjszakában
gochiku
fényes
őszi hold
elindulnék
feléje
az
ég messze van
chiyo-jo
a
kút a vödör
hajnalvirág-ruhában
vizet
koldulok
chiyo-jo
szilva
virága
illatozik
annak is
aki
letörte
chiyo-jo
szitakötő
nyomában
elmentél
messze
chiyo-jo
tavaszi
eső
ó
yoshino-hegy-oldal
álomban
ébren
ryōta
egy
szó se hangzik
virág
vendég és gazda
hallgatnak
együtt
ryōta
megöregedtem
megint
eljött az újév
nekem
már mindegy
ryōta
fényes
holdvilág
új
életemben legyek
hűs
hegyi fenyő
ryōta
újév
reggele
milyen
messze tűnt minden
az
elmúlt évből
ichiku
leszakadt
a híd
mindenki
áll a parton
a
holdat nézi
taigi
szentjánosbogár
nézd
gyönyörű nézd
egyedül
vagyok
taigi
körtevirágzás
egy
nő a holdsugárban
levelet
olvas
buson
villám
az égen
remegő
bambuszágak
harmatcsepp
hullik
buson
patak
vizében
vésőjét
hűtögeti
a
kőfaragó
buson
szirma
lehullott
csak
emlékét hagyta rám
a
peónia
buson
déli
napsugár
a
templom bronzharangján
pillangó
alszik
buson
a
rizsvetésre
cseresznyeszirmok
hullnak
a
holdas éjben
buson
tüskebokor
nyit
és
kanyarog az ösvény
gyermekkoromba
buson
elállt
az eső
beszélgetők
az utcán
kabátok
ernyők
buson
itt
ott mindenütt
zuhatag
csobogása
zsenge
levelek
buson
tavaszi
eső
a
hintó hűvösében
kedvesem
susog
buson
a
holdas éjben
nekemjött
egy vak ember
nagyot
nevetett
buson
az
öreg halász
figyel
rendületlenül
hűs
esti zápor
buson
elillant
az éj
ágyam
felett derengés
ezüst
paraván
buson
szilva
virága
illatot
küld az égre?
derengő
hold-köd
buson
elillant
az éj
hernyó
szőrén remegnek
harmat
gyöngyei
buson
fényes-szép
reggel
hernyó
szőrét borzolja
a
tavaszi szél
buson
repce
virága
keleti
hold-ezüstje
nyugati
nap-pír
buson
szekér
az úton
könnyeden
megremegnek
a
peóniák
buson
elszállt
a tavasz
itt-ott
eltévedt szirom
cselleng
a szélben
buson
szarvasok
árnya
sötét
hegy templomudvar
esti
szürkület
buson
tavaszi
zápor
a
csordogáló tetőn
rongylabda
ázik
buson
szépséges
holdfény
még
a rablóvezér is
verset
ír róla
buson
a
hűvös este
a
tarka őszi lombot
szürkére
festi
buson
a
nyugati szél
kelet
felé sodorja
az
őszi avart
buson
reggeli
pára
álom-kép
ösvényein
emberek
járnak
buson
krizantémbolond
lelkedet
megigézte
virágvarázslat
buson
fehér
krizantém
hamvas szépsége láttán
megáll
az olló
buson
a
téli folyón
hervadt
virágok úsznak
buddha
ünnepe
buson
aranyparaván
tűnt
virág-selyemmel
hideg
őszi szél
buson
eljött
az idő
indulni
kell az útra
fehér
szilvaág
buson
apám
dühös volt
letörtem
a virágot
ó
régi emlék
tairo
jeges
szélvihar
balga
öreg esernyőm
repülne
messze
shisei-jo
viharos
szél fúj
éjfekete
fenyők közt
és
feljön a hold
chora
ó-arany
szobrok
fiatal
zöld levelek
ősidők
csöndje
chora
szent
fák között
suhan
a hűvös szellő
templom
udvara
chora
bolond
egy tavasz
az alkonyi sötétben
jégeső kopog
kitō
a
kicsi boltban
papírnehezék
könyvek
tavasz
szelében
kitō
mindig
új szépség
mindegyre
új öröm vár
s
elszáll a tavasz
kitō
téli
bozótos
a
hold jéghideg fénye
csontomig
hatol
kitō
szilva
virága
szebb
mint a költeményem
fehér
pillangó
reikan
gyér
őszi napfény
madárijesztő
árnya
az
útra kúszik
shōha
nehéz
szekér jön
a
fűből égre libben
fehér
pillangó
shōha
a
hulló levél
hullik
lehullik hullik
esőt
ver eső
kyōdai
fehérlő
hóra
fejét
hajtja a bambusz
a
holdsugárban
seira
a
köd eloszlott
zsombék
jeges füvében
pókháló
csillan
shirao
vége
a táncnak
a
fák közt tücsökcirpelés
holtak
ünnepe
sogetsu-ni
tavasz
múlása
mindig ugyanegy könny
mindig-új
bánat
gekkyo
jöhet
már a fagy
lehullott
a krizantém
nincs
többé virág
ōemaru
hová
merre száll
e
sok sok őszi felhő
a
szél szárnyain?
ichikawa danjūrō
szakad
az eső
szegény
remete ryōkan
sajnálja
magát
ryōkan
a
fürge tolvaj
itt
hagyta az ablakban
a
fényes holdat
ryōkan
a
szél idefújt
egy
halom száraz avart
tüzet
rakhatok
ryōkan
befagyott
kútból húztam
tavaszragyogás
ringai
elolvadt
a hó
a
falut elárasztja
a
sok-sok gyerek
issa
itt-ott
egy ember
itt-ott
egy száraz levél
a
földre hullik
issa
kövér
és kerek
s
elégedettnek látszik
a
peónia
issa
újév
reggele
milyen
fenséges öröm
kék
fényes égbolt
issa
jó
estét szellő
kanyargós
görbe út vár
amíg
hazaérsz
issa
ködös
az este
a
múltra emlékezem
milyen
messze szállt
issa
fényes
őszi hold
madárijesztőnk
kinn áll
unja
a dolgot
issa
rajta
kis csiga
mássz
fel a fuji-hegyre
csak
el ne siesd
issa
pajkos
kis szöcske
légy
óvatos ne lépj rá
a
harmatcsöppre
issa
macska
nyivákol
egy
labdázó kisgyerek
grimaszt
vág neki
issa
szürke
tehén bőg
imbolyog
sötét árnya
az
őszi ködben
issa
újév
reggele
milyen
szívesen lennék
megint
kisgyerek
issa
lóhere
bokra
szín
szín hullám lebegés
esteli
ima
issa
meghajol
a fej
önként
mély tisztelettel
ise
szentélye
issa
szomorú
világ
lehull
a virágszirom
lehullok
én is
issa
mezei
madár
megtörli
sáros lábát
szilvavirágban
issa
indulj
béka úr
várnak
rád a gyerekek
meg
a feleség
issa
hová
igyekszel
a
zuhogó esőben
kis
csigabiga?
issa
a
répakertész
répával
a kezében
mutatja
utam
issa
az
árnyékom is
milyen vidám és friss ma
új
évbe léptünk
issa
harmatcsepp
könnycsepp
galambok
hallgatása
ima
az égbe
issa
nyári
esőben
lovagolok
meztelen
meztelen
lovon
issa
a
szarvasünő
lerázza
a pillangót
s
elalszik újra
issa
légy
rendes gyerek
őrizd
híven a házat
kis
prücsök-fiú
issa
cicám
fölébredt
ásít
nyújtózik elmegy
szeretőt
keres
issa
madárijesztő
áll
és gondosan vigyáz
a
kisgyerekre
issa
a
kertkapuban
fejet
hajt illendően
a
szomorúfűz
issa
libegő
öröm
ha
újjászületek majd
pillangó
legyek
issa
bozótkerítés
sövénykapu
s a lakat
egy
csigabiga
issa
az
úti gyom is
virágot
bont a sápadt
holdfényezüstben
issa
lopjál
egy ágat
a
virágzó szilvafáról
szól
a holdsugár
issa
téli
szép reggel
a
faszén a tűzhelyen
pattog
vidáman
issa
régi
ittlakók
ismerlek
benneteket
fáztatok
ti is
issa
nagy-buddha-szobor
szentséges
orra alól
lelóg
egy jégcsap
issa
ilyen
légy te is
nem
sír nem morgolódik
a
hulló levél
issa
sietsz
ma éjjel
hová
jaj vajon hová
őszi
telihold?
issa
szeles
fészekben
éhesen
tátogsz issa
árva
kismadár
issa
elszállt
a harmat
mi
dolgom lenne itt e
szennyes
világban?
issa
a
világ harmat
illanó
könnyű harmat
és
mégis mégis
issa
kicsi
gyermekem
nevet
boldogan hideg
az
őszi alkony
issa
köszönet
mindenért
hó
a takarón hó jég
szent
tiszta ország
issa
első
fürösztés
és
az utolsó ki ér-
ti
ezt? mi ez?
issa
lehull
egy virág
kakaskukorékolás
virág
hull újra
baishitsu
a
fűszálak közt
apró
virág fehérlik
nevét
nem tudom
shiki
nincsenek
itthon
a
szúnyogháló alatt
síró
kisgyerek
shiki
nyári
kabátom
indul
repülni vágyik
a
messzeségbe
shiki
nagy-buddha-szobor
szívében
esti hűvös
a
nyármelegben
shiki
sziget
és sziget
sötét
fenyőkkel és szél
zenél
hűvösen
shiki
messze
sodorja
a
mogami gyors vize
a
forró nyarat
shiki
áradás
után
szúnyogok
sem zizegnek
szomorú
vagyok
shiki
rövid
nyári éj
a
lámpám égve maradt
négy
óra lehet
shiki
tavasz
szelében
kibontja
legyezőjét
a
pávakakas
shiki
micsoda
népség
árakról
alkudozni
orchideák
közt
shiki
őszi
alkonyat
magányos
ház füvében
tücsökcirpelés
shiki
mindenki
elmegy
kihúnyt
a tüzijáték
sötét
van újra
shiki
csillám-ragyogás
a
templom bronzharangján
szentjánosbogár
shiki
kinek
a lelke
lehet
e szegfűn lengő
fehér
pillangó?
shiki
sötét
erdőben
egy
málnaszem lehullik
apró
csobbanás
shiki
borotválkozom
harangszó
uenóból
a
néma ködben
shiki
köd
hull a völgyre
hegyek
fehér-derengőn
torony
magánya
shiki
datolyát
eszem
távoli
harang hallik
hōryūji-templom
shiki
jeges
a holdfény
sírkövek
árnyára hull
sötét
fenyő-árny
shiki
távolról
a szél
száraz
levelet görget
hűvös
őszi est
shiki
várok
rád éjjel
hideg
szél újra-újra
esőben-őszben
shiki
ó
vajon
meddig
tart még az élet
ez
a röpke éj?
shiki
hová
lett buddha?
eltűntek
az istenek
az
őszi ködben
shiki
az
utolsó fény
kialszik
s nem marad
csak
a jeges éj
shiki
szürke
hófúvás
leáldozó
nap fénye
a
bozót fölött
meisetsu
cseresznyevirág
és
mennyi mennyi tarka
plakát
a fákon
bokusui
sír-rí
az őszi
szélvihar
karmai közt
a
templomharang
sōseki
cirpelő
prücskök
ha
akarjátok ha nem
vége
a nyárnak
sōseki
A
ma már Nyugaton is jól ismert japán haiku a mindennapi
élet tárgyaiból, dolgaiból
felépített költői mikrokozmosz –
három sor, tizenhét szótag, öt-tíz szó. Az
eszközök minimuma áll
alkotója rendelkezésére, hogy költeménybe idézze a természet
és
az emberi élet egy darabkáját, ámde úgy, hogy abban valamiképp
föltáruljon
az egész – a megfoghatóban a megfoghatatlan.
A
haiku a zen szellemiségének paradigmatikus megvalósítása.
A zen-buddhizmus
egyik legfontosabb mondanivalója és üzenete az,
hogy hiába keresnénk valamiféle
mögöttes, a köznapi dolgok világánál
valóságosabb, azon túli, igazibb világot,
mivel olyan nincsen, illetve
mégiscsak van valamiképp, de azt nem találhatjuk meg másutt,
csakis itt, ebben, és oda nincs más út, csak ez itt.
És hogy ebben
itt, helyes elmélyedés során, végül valóban fel is leljük:
egy váratlan
pillanatban felvillan a felismerés, hogy valóban itt van,
jelen
van, és mindig is itt volt.
Ennek
az elmélyedésnek lehet költői eszköze a haiku is, s innen,
a zen-buddhizmus
alap-attitűdjéből erednek a haiku szabályai, konvenciói.
Eszerint a haikunak
minden esetben egy konkrét természeti tárgyat
kell megneveznie, felidéznie.
További kötelező szabály – bár a haiku
minden szabálya alól, még a szótagszám-szabály
alól is, lehetnek kivételek –,
hogy egyszeri eseményt, helyzetet, történést
kell megjelenítenie,
mégpedig a jelenben, most lejátszódóként.
Tehát:
általánosságok és általánosítás helyett
konkrét jelen-lét,
jelen-valóság – itt és most.
Mindezek
folyománya azután, hogy bár a
tárgyakat megjelenítő költő maga is belekerülhet
a költeménybe,
ámde csak úgy és annyira, mint bármi más – mint a való világ
dolgainak
egyike. A haiku-költő nem önmagát magyarázza, nem önmagával foglalkozik
–
a tárgyakat megtalálva találja meg önmagát. Úgy kelt
érzelmeket, hogy
nem az érzelmekről beszél.
A haiku a 17. században vált azzá, ami – és Bashō
volt az, aki azzá tette.
Ami őelőtte e háromsoros műfajban történt:
készülődés, előzmény. A kiindulás:
az ötsoros, harmincegy szótagos
tanka,
a japán költészet 7. századtól máig virágzó
klasszikus műfaja, műformája,
melyben a nyitó,
háromsoros (5+7+5 szótagos) felső szakaszra egy kétsoros (7+7 szótagos)
alsó szakasz következik,
mintegy konklúzióként lezárva azt.
A tanka önállósuló felső szakaszából lett
végül is
a haiku, ám önálló műformaként
való
megszilárdulásának, teljes kialakulásának elég hosszú, több évszázados
története volt.
A haiku kialakulásának folyamatában fontos fejlemény a 14.
századtól népszerűvé váló
lánc-vers, a renga.
A tanka első szakaszának megfelelő háromsoros, 17 szótagos
hokku indította a láncot – ennek a három sornak, szemben a tanka-kezdő
három
sorral már önálló, kerek egésznek kellett lennie – s erre felelt a 14
szótagos második szakasz, a wakiku.
Ehhez
újabb háromsoros szakaszt fűztek valamilyen tartalmi kapcsolat,
asszociáció
alapján, melyre azután újabb kétsoros következett,
és így tovább – akár százig,
ezerig. Az egymásra következő szakaszokat
igen gyakran ketten írták, váltakozva;
vagy többen is összejöttek
s ki-ki hozzáfűzhetett egy-egy további szakaszt
az
előzőhöz, szigorú, kötelező szabályok betartásával.
Az
évszázadokon keresztül szinte
társasjátékként űzött renga egyik iskolája,
ága volt a tréfás haikai renga
(haikai = tréfa).
Ez a viccelődő, csipkelődő műfaj bőséggel
merített a mindennapi élet
szókincséből, nem riadva vissza a
felületes poénoktól, vaskosabb kifejezésektől
sem.
Már a 14. századtól vannak példák a háromsoros kezdő szakasz
bizonyos
fokú önállósulására, amennyiben a kezdő hokkut pl. antológiákban
külön szerepeltették,
önmagában kommentálták, bár költője
eredetileg számított a folytatásra. A
15-16. században azután
egyre több különálló, önmagában-teljes hokku
készült, hogy a 17. században
Bashō – betetőzve e háromsoros műforma
önálló fejlődését – új,
sajátos világú költői műfajként tökélyre vigye.
A
haikai-láncvers ugyanakkor élt és virágzott tovább a későbbi időkben is –
Bashō
maga boldog örömmel
tanítványaival, és tulajdonképp soha
nem tett tudatos különbséget az önálló
haiku
és a haikai-kezdő hokku között. (Maga
a haiku szó sokkal később született:
Shiki alkotta a 19. század végén a haikai
no hokku kifejezés két szélső tagjának
összevonásával, a lácvers-kezdő hokku
és a teljesen önálló háromsoros vers
pontos megkülönböztetésére.
Az
ekkor meginduló angol, francia fordítások Nyugaton is
e néven tették ismertté
a műfajt – nálunk is haikuként él a köztudatban.
Jelen kötetünk fenntartás
nélkül használja e szót, bár tudományos munkákban
ma már szívesebben élnek
ismét a hokku megnevezéssel.) A haikai-költők
önállósuló háromsorosai, hokkui
ugyan már magukban megálló,
teljes értékű költői entitások voltak, egy-egy
költői-emberi attitűd
pregnáns kifejezései, ám kissé túl könnyen adták meg
magukat,
tárták a világ elé alkotójuk érzelmeit, búját-baját; s gyakorta
felbukkant bennük a haikai-renga kissé felületes poén-vadászata.
A komolyabb
mondanivalókat, tanulságokat pedig sokszor
túl közvetlen, direkt módon szólaltatták meg.
hogy
– a zen-elmélyedés szellemében – teljes figyelmével a kézzelfogható
világ,
a való dolgok felé fordult: a természet és a mindennapi élet helyzeteiben,
tárgyaiban
elmerülve azok mélyén találta meg
és rájuk végül valamiképp választ is adó
költői igazságait.
Haikuit mélységes nyugalom, elmélyedő komolyság,
benső harmónia jellemzi;
ugyanakkor nem kerülte el figyelmét a világ
problematikussága,
az emberi lét tragikus esetlegessége sem. Nem volt idegen tőle a
haikaitól
örökölt tréfálkozó kedv sem, ám ebben is sajátosan bölcs mértéktartást
tapasztalhatunk
nála.
Minden, ami a haiku
következő évszázadaiban történt, az ő nyomdokain haladt, minden
kialakuló
új stílusirányzat és -árnyalat az ő munkáihoz képest definiálta magát, keresett
az övétől némileg eltérő utakat.
Az
utána következők sorában a legjelentősebbek Buson
és Issa, majd a 19. század végén Shiki,
aki már a Nyugat felé nyitó
Japán új világát jelenítette meg e hagyományos,
hagyományőrző műformában.
Japán költők mutatója
Baishitsu
(1769–1852)
Bashō (1644–1694)
Bokusui (1873–1913)
Bonchō
(?–1715)
Buson (1715–1783)
Chigetsu-ni (1634–1708)
Chiyo-jo (1702–1775)
Chora (1721–1772)
Ichikawa
Danjūrō (1741–1806)
Dansui (1663–1711)
Etsujin (?–1702)
Gekkyo
(?–1824)
Gochiku (1699–1748)
Gonsui (1650–1723)
Hokushi (1665–1718)
Ichiku (1708–1759)
Issa
(1763–1827)
Isshō (1652–1688)
Kakei (1648–1716)
Kakō (17.
sz.)
Kikaku (1661–1707)
Kitō (1740–1789)
Kyōdai (1732–1793)
Kyorai (1651–1704)
Kyoroku (1656–1715)
Meisetsu (1847–1926)
Moritake
(1472–1549)
Ōemaru (1720–1805)
Onitsura (1661–1738)
Otsuyū
Raizan
(1653–1716)
Ransetsu (1654–1707)
Reikan (18. sz. vége)
Ringai (?–?)
Rippo (1599–1669)
Rogetsu
(1666–1751)
Rōka (1671–1703)
Ryōkan (1757–1831)
Ryōta
(1707–1787)
Ryūsui (1691–1758)
Sampū (1647–1732)
Seira
(1742–1792)
Shiki (1867–1902)
Shikō (1665–1731)
Shintoku (1633–1698)
Shirao (1735–1792)
Shisei-jo (18. sz.)
Shōha
(?–1772)
Shūshiki (1668–1725)
Sogetsu-ni
(?–1804)
Sōgi (1421–1502)
Sōin (1605–1682)
Sora (1648–1692)
Sōseki (1867–1916)
Taigi (1709–1771)
Tairo (?–1779)
Teika
(1162–1241)
Teishitsu (1610–1673)
Teitoku (1571–1654)
Yaha (1663–1740)