« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Bakos Ferenc
EGY KAVICS, HA POTTYAN
(előszó A HAIKU ÉVSZÁZADAI-hoz)
Nagyvilág,
Műhely rovat, 1996/7-8 szám, 513-514. oldal (fordítások: 515-519 oldal)
A haiku Basó óta, több mint három évszázada, a zen művészetek szavakkal leírt
- őshazájában gyakran ecsettel festett, tustollal rajzolt - ága. A frappáns
mondás: "Akik tudnak, nem beszélnek; akik nem tudnak, beszélnek"
(mármint a zenről), feljogosít bennünket arra, hogy szóljunk néhány szót.
A zennek vannak iskolái, kolostorai, szerzetesei; mester és tanítvány közt
koanok (kérdés-felelet talányok) játszódnak, ám bárki, mindezektől távol,
akár otthon is járhatja a maga útját, mondjuk zazenben, azaz meditációs ülésben
- s mindennek az egyén saját Buddha-lényének az átélése, a megvilágosodás
elérése a… célja, írnánk, ha valóban semmit se konyítanánk hozzá. Hiszen,
ha valaki a szatori elérésének céljával telepszik zazenbe, ott ülhet ítéletnapig;
ha valaki nem a paradox gyakorlat szerint ereszti el a nyílvesszőt a feszes
húrról - hogy mozdulatában együtt legyen a szándék és a célzás szándéktalansága
-, sosem talál telibe.
Valahogy ekképp vagyunk a haikuval is, ami soha nincs ott, ahol keressük.
A művi haikut - ezt, valóban, szinte bárki tud írni - mindig egy életdarabnak
érezzük, amit úgy téptek, cibáltak ki, szándékosan, az univerzumból; míg az
igazi haiku mindenestül-magától pottyan le, s benne van - cseppben az óceán
- az egész világegyetem.
Basó mester a "semmi különös" igézetében így adja meg a receptet:
"Haiku-íráshoz végy egy méteres gyermeket…" Vagyis, hogy a természet
egyszerű történéseit megragadó költemény ugyanazzal az inspirált objektivitással
szóljon, mint amikor egy hétéves-forma gyerek a csodálkozásának ad hangot.
Hogyan olvassunk haikut?
A jó haiku csak mint egy kavics az olvasó tudatának tavába hajítva: finom
hullámokat indít, asszociációkat hív elő az emlékezet gazdagságából; részvételre
invitál a költő csodálata helyett - egyszerűen hagyjuk tehát, hogy belénk
pottyanjon.
Miképp fordítsunk haikut?
Az egyik elkerülendő zsákutca, ha a haikut egy kvintesszenciális formának
tekintjük, valamiféle keleti szonettnek, ahol feltétlenül ragaszkodnunk kell
az 5-7-5-ös szótagszámhoz. Szuzuki, a zen legmérvadóbb történetírója mondja:
"Amikor egy érzés eléri a tetőpontot, csendben maradunk, még a tizenhét
szótag is túl sok lehet. Ha a művész teljességgel kifejezné magát, nem maradna
hely a szuggesztivitás számára - pedig a japán művészetek titka épp a szuggesztivitás".
Ahol tehát a kevesebb több, ott nem töltjük ki a szótagszámot, ahol pedig
a tartalom hosszabb sort kíván, bátran leírjuk. Örülünk, persze, ha a kapott
darab 5-7-5-ös, feltéve, ha már az eredeti nem rendhagyó e tekintetben.
A nem japánból, hanem valamely közvetítő nyelvből dolgozó fordítónak természetesen
könnyebb a dolga, mert, mint esetünkben is, az angol fordító a japán társ
segítségével már megtörte a jeget. Így, képletesen szólva, a magyar tóba egy
angol kavics pottyan, amiben azért, remélhetőleg, ott az eredeti is beágyazódva.
"A fordítóval szembeni elvárások - olvassuk - világosak: birtokában kell
lennie az ortodox zen gazdag élményének; képesnek lennie anyanyelvén költészetet
írni; és beható tudással rendelkeznie a japán irodalomról. Csak egy is közülük
sokéves, ha nem életfogytiglan tartó gyakorlást kíván."
A fordító itt megszeppen, s önmaga bátorítására - hogy kiadja kezéből munkáját
- azokra a különös sivatagi alkonyatokra gondol, amikor csak úgy potyogtak,
szinte maguktól, a kavicsok…
(A "tóba dobott kavics" motívum Alan W. Watts: The Way of Zen című műből vétetett. B.F.)
Bakos Ferenc japán haiku fordításai
