« Zen főoldal
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

David T. Doris


CV: http://www.lsa.umich.edu/UMICH/daas/Home/People/Core%20Faculty/Doris_CV_2013.pdf

“David Doris: Rocker Turned African Art Expert,”
by Eve Silberman
in “Ann Arborites” section of the Ann Arbor Observer, February 2010, p. 17.

University of Michigan art history professor David Doris doesn't go out of his way to tell students he played saxophone for a few years in a rock band called the Raunch Hands. But those who find out are definitely impressed. Profs well known in their field are nothing new at Michigan, but a guy who toured Europe and played on an album called Have a Swig? "They seem to connect with that," Doris admits.

Now forty-seven, Doris is still very comfortable with an audience. "Hello, everybody!" he calls out as he bounds into a lecture hall in the C.C. Little Building in December. It's the last day of class for his "Introduction to African Art and Visual Culture," and the wavy-haired teacher is dressed with flair in a brown jacket, black open-neck shirt, and dark pants. "Doing all right? Relieved you're not going to have to listen to this guy anymore?" he teases. Then, cheerleader style, he points to different sections of the hall and leads the students in a call and response: "Get on up! Get into it! Get involved!"

On cue, the James Brown song floods the room--and Doris launches into his lecture. After class, he explains that he opened with the Godfather of Soul because Brown had a big influence on post-colonial Africa. "A powerful black man! That was revolutionary."

Until recently, most Western scholars of African art studied objects used in rituals or worship. Doris is one of a newer group who examine everyday objects with complicated meanings. He's especially passionate about aale, objects that, he explained in a 2005 article, ordinary Nigerians create from found materials "to protect their properties--farms, gardens, market goods, piles of collected firewood--from the ravages of thieves." A corncob tied with a strip of cloth to a handmade broom, for example, declares the power of the property's owner--who tore the cloth, swept filth off the floor, and stripped the corncob. The implied threat is that this same power can be used against thieves.

Not all repurposed objects threaten retribution. Disney motifs, especially Mickey Mouse, often appear in Nigerian fabrics. Doris explains that heavy, low-grade discards from American textile manufacturers are shipped to Africa as scrap. Many Nigerians find delight in the animal images, and the broken, uneven patterns of the prints correspond with their country's own artistic themes. Doris was the first to write about this instance of American commercial iconography being incorporated into a Third World culture.

Doris's willingness to learn the difficult, tonal Yoruba language has endeared him to Nigerians (though they tease him about his pronunciation). Traveling around a country plagued by crime and ethnic and religious violence can be dangerous for a foreigner, and Doris says he has had to talk his way out of scary situations. But he doesn't dwell on the dangers. "I love Nigeria because it has challenged me in a thousand ways," he says. "Any troubles I might have experienced there pale in comparison with those Nigerians experience every day, year in and year out."

Of Sicilian and Russian Jewish heritage, Doris grew up in New York, where his passions were acting, art, and playing the saxophone. After graduating from Southampton College at Long Island University in 1983, he worked in advertising and freelanced as a sax player, recording with people like Moe Tucker of the Velvet Underground. He joined the Raunch Hands in 1988. "NYC bluesy punkrock" is how a fan's website describes the group. "Very male, loud and drunk, all of that," says Doris.

The Raunch Hands, briefly, hit it big in Japan and parts of Europe. But Doris became restless, and, uncertain about the group's direction, decided to move on. He quit in 1992 after a fight over the name of a future album. Doris wanted Wake Up and Smell the Raunch Hands. His band mates chose Fuck Me Stupid. "We parted on bad terms," Doris admits.

By then, he was already deep into another passion: African art. It started as a fluke: he heard the Brian Eno-David Byrne album My Life in the Bush of Ghosts, which led him to read the novel of the same name by Nigeria's Amos Tutuola. Discovering African culture, "I felt as if my head popped!" he recalls. "Here was a world I did not know that was incredibly rich." He earned a master's in art history from Hunter College in 1993 and a PhD from Yale in 2002.

Doris acknowledges that anything connected with Africa can be loaded: white students, especially, are nervous about saying something that might be construed as racist. To clear the air, he starts each semester by asking them to write down whatever image of Africa comes to their mind; their responses include mud huts, British colonies, and starving people. Then they discuss their perceptions. "I try never to alienate the students," Doris says. "But it's important to speak plainly, even to risk offending, if it brings us closer to real dialogue and understanding."

"David is anything but one-dimensional," says U-M art history chair Celeste Brusati. "He has written on topics that range from Zen and the international Fluxus art movement of the 1960s to Disney theme parks, Kodak Picture Spots, and the Internet's role in constructing Yoruba identity." He sometimes hosts faculty parties in a thatched-roof "tiki" house he built in the basement of the home he shares with his wife, Melissa, and their two-year-old daughter Marcella, adopted from Guatemala.

His enthusiasm for his work is contagious. "Prof Doris gets so excited about African art you can't help being excited too," writes a student on ratemyprofessors.com. And while teaching may not be as sexy as garage rock, Doris has no regrets. "I've devoted my life to doing something I love," he exclaims. "Without this love, I wouldn't continue doing this."


David T. Doris,
Zen Vaudeville
: A Medi(t)ation In the Margins of Fluxus

in: Friedman, Ken (ed.): The Fluxus Reader, Academy Editions, Baffins Lane, Chichester, West Sussex (England), 1998, pp. 91-135.



Nam June Paik (1932-2006), Zen for...



Sarriugarte Gómez, Iñigo
Fluxus: entre el Koan y la práctica artística
> (PDF)

Cuad. Art. Gr., 42 , 2011, 193-214.

Bajo las pautas experimentales de Fluxus y marcados por su atracción hacia ciertas premisas del budismo zen, entre ellas el koan , numerosos creadores comenzaron a plantear todo tipo de propuestas, desde prácticas objetuales hasta acciones, pero orientadas generalmente por la propia estructura mental del koan zen, sirva de ejemplo, la ironía, el humor y los procesos meditativos. Estos artistas pudieron dar un protagonismo anteriormente no existente tanto a acciones basadas en hechos cotidianos, como a objetos que no habían logrado interés social. De este modo, consiguieron eliminar muchas de las barreras que separaban el arte de la vida.

Fluxus: between Koan and artistic practice
Under the experimental Fluxus and shaped by their attraction to certain premises of Zen Buddhism, including koan, many artists began to raise all kinds of proposals, from object-based practices to actions, but generally guided by the mental structure of zen koan itself, for example, irony, humor and meditative processes. These artists were able to give a previously nonexistent prominence both actions based on daily events, such as objects that had failed to interest social. In this way, they managed to eliminate many of the barriers between art and life.


David T. Doris:
: Barangolás a fluxus határvidékén

Fordította: Koppány Márton
Kagyló Könyvek, Kalligram, Pozsony, 2000, 104 oldal


Doris talán elsőként tett kísérletet arra, hogy explicit módon fogalkozzon a fluxus művészeti mozgalom (vagy inkább: nem-művészeti nem-mozgalom) és a zen-buddhizmus közti szerkezeti hasonlóságokkal. A Fluxus köréhez tartozók közül jónéhányan – így George Brecht és Jackson MacLow – maguk is gyakorta hivatkoztak a Zenre.(A Zen helyett természetesen minden olyan hívószó megtenné, amely a túldetermináltság szinonímája.) Doris – Brecht egyik korai tanulmányában is idézett Tristan Tzarára visszautalva – azt állítja, hogy a tzarai „buddhista közömbösség" tulajdonképpen „részvétel", „azonosulás". A fluxus-mű véletlenszerűen adódó – gyakran elemien egyszerű – helyzetek és események kottázata, amelyekhez végtelenül sokféleképpen lehet kapcsolódni. Doris szerint a fluxusban – akárcsak a zenben – két dolog állandó csupán: a változás, és a fogalmak képlékenységére irányuló figyelem.

„Fluxus (latin eredetű szó, jelentése: áramlás) a dadaizmus folytatásaként működő nemzetközi művészeti irányzat az 1960-as évek eleje óta. Rokon az akcióművészettel, a happeninggel, a képzőművészetet ötvözi az irodalommal, a zenével, a színházzal, stb. Kifejezetten intermediális jelenség. Leginkább a kísérleti színházhoz áll közel, a művész által előre megtervezett esemény a művész közreműködésével, amelybe spontán módon a közönséget is igyekszik bevonni. Célja a művészeti élet és a hétköznapi élet, valamint a művész és a befogadó közti szakadék áthidalása. Ismertebb képviselői: John Cage, Nam June Paik, Tót Endre, Wolf Vostell. Hazánkban: Erdély Miklós, Halász Péter, Najmányi László, Szentjóby Tamás.”

Művészeti kislexikon. Szerk. Végh János. Budapest : Corvina, 2006. Fluxus lásd 71. p.  


Emmett Williams
ZENZEN avagy a politika művészete

Fordította Koppány Márton
From Williams, Emmett: ZENZEN and the Art of Politics. In My Life in Flux – and Vice Versa. Edition Hansjörg Mayer, Stuttgart–London, 1991. 163–170.

– De mi a helyzet a zennel?
– Hogyhogy a zennel?
– Elmondtad, miként emlékszel a fluxus kezdeteire – magyarázta az interjú készítője, egy Berlinben tanító filozófus –, de a zen hatását nem is említetted. És ami azt illeti, a hérakleitoszi „minden folyik”-ot sem hoztad szóba.
Mi tagadás, igaza volt.
Noha két hónapig egy japán szotó-zen templomban éltem, ahol a zen-mester és tanítványai több alkalommal tetőtől talpig átgyúrtak, én meg klasszikus fluxus-darabokat adtam elő és szertartásosan ittam a teát, nem érzékelem a zen hatását. Rám talán hatott, de arra a fluxusnak hívott valamire nem.
Az érvelés menete a következő: John Cage tanítványa volt Daiszecsu T. Szuzukinak, a japán vallásfilozófusnak, aki elsőként ébresztette rá a nyugati világot a zen jelentőségére. Másrészt az amerikai fluxus számos aktivistája Cage tanítványa volt, Cage tárta ki előttük az érzékelés néhány kapuját. Tehát a fluxus közvetlen kapcsolatban van a zennel.
Helyesebb lenne így fogalmazni: tehát a fluxus közvetlen kapcsolatban van John Cage-dzsel. Cage azonban nem zen-misszionárius, hanem művész és tanár, aki Schönberget, Duchamp-t és Buckminster Fullert is mestereinek vallja. Ráadásul a zenre – ahogy más buddhista szektákra is – már hosszú évekkel korábban felfigyelt a világ, s valószínűtlen, hogy a jól tájékozott és sokat utazó fluxus-művészek ne hallottak volna róla, vagy hogy ne lett volna fogalmuk a meditáció jelentőségéről.
És mi a helyzet a koreai és japán fluxus-művészekkel? Elég furcsa volna, ha ők sem lennének buddhisták.
S nem tibeti buddhista guruként fejeztee be az életét Robert Filliou? Áttérése komoly volt és őszinte, s valószínűleg hosszú évekig készült rá – de az egésznek aligha volt köze ahhoz, hogy korábban a fluxus kebelében élt.
És Joseph Beuys híres találkozása 1982-ben őszentségével, a 14. dalai lámával? Joseph beszámolt nekem erről a „sokat ígérő”, „történelmi” (más nézőpontból: nem túl jelentős) találkozóról, amelyen – az ő értelmezése szerint – korántsem a buddhizmusról volt szó, hanem a direkt demokráciával és a szociális plasztikával kapcsolatos saját elképzeléseinek a megvalósításáról.
Persze egy lényeges dologban tényleg hasonlítanak egymáshoz a zen- és a fluxus-mesterek: roppant nehéz megmagyarázniuk a világnak, hogy tulajdonképpen minek is a mesterei.
A flfluxus–zen dilemmából egyféleképpen lehet csak kievickélni: a zenzen -művészettel. A zenzen mind a két lehetőséget nyitva hagyja. Azt tanítja nekünk, hogy a fluxus teljes mértékben összefonódott a zennel, hogy a fluxus egészen összefonódott a zennel, hogy a fluxus felette mód összefonódott a zennel, hogy a fluxus szerfölött összefonódott a zennel, és ami még lényegesebb, hogy a fluxusnak egyáltalán nincs köze a zenhez.
E kellemes formula, amely valamennyi problémánkra zenzen t kínál, nem az én találmányom. Sok-sok éve már, hogy véletlenül a hatása alá kerültem. A zembi, azaz a jó és szép jelentésének keresése közben bukkantam a definíciójára M. Takahasi latin betűs angol–japán, japán–angol szótárában. Annyira hatott rám, hogy meg is verseltem. A határozók ugyanabban a sorrendben követik egymást, mint Takahasi mester remek definíciójában:

szeretlek teljes mértékben
szeretlek egészen
szeretlek felette mód
szeretlek szerfölött
egyáltalán (nem) szeretlek

* * *

És mi a helyzet a hérakleitoszi „minden folyik”-kal?
Ha tekintetbe vesszük, milyen politikát folytatott George Maciunas a fluxus kezdeti éveiben (idézzük csak fel a burzsoá betegségnek és a holt művészetnek a világból való kipurgálására, a művészet forradalmi megtisztításának elősegítésére mozgósító manifesztumát, s más, a „fluxus-kollektívához” intézett felhívásait), megalapozott állításnak tűnhet, hogy a fluxusban szereplő flux Hegel „legfőbb igazságához” hasonlóan attól a Hérakleitosztól ered, aki szerint a természetben minden folytonos mozgásban van, és aki szerint a „háború mindenek atyja”. Még Lenin elvtárs is elismerte, hogy Hérakleitosz avatott propagátora volt a dialektikus materializmus elveinek.
De ha elfogadjuk George történetét az 1961-ben felütött szótárról, ha igaz, hogy véletlenül bökött rá ujjával a flux (latinul fluxus ) szóra, akkor Hérakleitosznak, Hegelnek és Leninnek semmi köze az egészhez.
Az ember néha elmorfondírozik: lehet, hogy George előre tudta, hol fog a mutatóujja kikötni?
Pontosan ezen töprengtünk Robert Filliouval, miután átvettem a postástól Maciunas levelét 1963 egyik reggelén. A levél tele volt meglepetésekkel – csak türelem. A legfontosabb és legbizalmasabb levél volt, amelyet Maciunastól valaha is kaptam. (Ha valaki a jelentőségéhez méltó jegyzetekkel látná el a szöveget, minden idők egyik legjobb, a korai fluxusról szóló ismertetése kerekedne ki belőle – amolyan „bennfentes történet”.)
Az alábbi jelenetet emlékezetből rekonstruáltam. A levelet természetesen szó szerint idézem.
Helyszín: Párizs, 1963 tavaszán. Kezemben egy hosszú levél a Főnöktől, aki még mindig Németországban tartózkodik, de nemsokára visszatér New Yorkba, hogy Amerikában is beindítsa a fluxust. A nekem címzett levél Robert Filliounak és Daniel Spoerrinek szóló üzeneteket is tartalmaz.
Szerencsére Robert éppen nálam vendégeskedik, úgyhogy segíthet megfejteni Maciunas betűvétésekkel, áthúzásokkal, ismétlésekkel és szemantikai hibákkal teli apróbetűs kéziratát – „Írjatok kisebb betűkkel, spóroljatok a papírral” –, amely az általunk csak „George litvo-angol tudatfolyam-technikájának” nevezett eljárással készült.
Hozzáfogok az olvasáshoz.
Mind a két leveled megérkezett, és nagy örömmel tölt el a perskp. (sic), hogy együtt fluxusozhatunk Amszterdamban, Londonban és Nizzában. (olvashatatlan) száz százalékig előkészítve.
– Ez nekem új – mondja Robert. – Azt ígérted neki, hogy mind a három helyre elmegyünk?
– Azt hiszem, igen.
1. Amszterdam. Talán június 22-én vagy 23-án, Willem de Ridder szervezi; eseményeket komponál, galériája is van. Paik kiállítására az ő galériájában fog sor kerülni (nem lesz olyan nagy, mint a wuppertáli volt). A fesztivállal egy időben fluxus-kiállítást is rendezünk. Munkák hármótoktól, Geo. Brechttől, Wattstól, Tomastól, Vautier-tól, W. De Mariától etc., etc. Úgyhogy ha jöttök (és muszáj jönnötök!), hozzatok „kiállítanivalókat”: spagettis szendvicset, körömlevest, fakírszemüveget – minél több apró, hétköznapi tárgyat (fakírszemüveget, számolódal-énekesi maszkot és más hasznos dolgokat). Robert! Mi van a „világméretű” porgyűjteményeddel? Feltétlenül hozd magaddal. Az az elképzelésem, hogy egy „utazó” kiállítást csinálunk. Elvisszük Londonba is, azután Nizzába etc. – lásd a köv. pontokat. Én a nyomtatványokkal megrakott „kombimmal” jövök Amszterdamba. Brecht összes művei (néhány kártyát itt küldök mutatóba), La Monte Young 1961-es komp., Daniel [Spoerri] könyve, a Fluxus 1, az új Fluxus Preview több ezer példánya (az újságkivágások fakszimiléivel), fényképek, kompozíciók – csupa finom munka, amelyet szét fogunk osztogatni, vagy pár fillérért eladunk.
– Ehhez aztán sok pénzt kell keresnie a wiesbadeni légierőnél.
Elmagyarázom Robertnek, hogy George nem mindig tudja időben rendezni a nyomdaszámlákat, és hogy az anyját is támogatja.
Tomas a másik kocsimmal jön (az 1948-as Citroënnel). Amszterdamból Caenen át, a csatornán keresztül megyünk Londonba, mert az csak ötven dollár oda-vissza kocsival, illetve gyalog (apály idején).
Nevetés. És egy kis bort töltünk magunknak.
Javaslat: ti hárman június 21-én, pénteken gyertek Amszterdamba (még jelentkezem, hogy nincse változás), autóstoppal vagy gyalog (ígérem, máskor nem lesz erre szükség).
Robert: – Úgy érti, hogy nekünk kell fedeznünk az útiköltségünket?
Én: – Ah, te még új fiú vagy!
Jót fluxusozunk (de előbb még teletömjük a hasunkat a spagettis szendvicseitekkel), pihenünk egy kicsit, aztán irány London. Talán jobb lenne 29-én fluxusozni, és rövidebbre foghatnánk a pihenést. Londonba már együtt mennénk, mondjuk július 3-án. Rendben?
– Egyáltalán nincs rendben – mondja Robert. – Így szervez a te nagy szerveződ?
2. London. Goldsmiths' College, New Cross, London S. E., július 6–7., már meg van beszélve. Amszterdamból egyenesen odavihetnénk a kiállítás anyagát és a nyomtatványokat, egy-két dolgot otthagynánk, azután továbbmennénk (én vinnélek el benneteket Párizsba a kombimmal), Tomas pedig visszatérne Kölnbe.
Bevallom Robert-nek, hogy Maciunas útiterve jóvoltából nekem is felesleges köröket kell majd tennem.
Azután VÁLASZTHATTOK: megvárjátok július 20-át, amikor Tomas, aki az 1948-as Citroënemmel megy Nizzába, fel tud venni benneteket, és egyenesen Nizzába utaztok, hogy ott legyetek az előkészületek idejére, VAGY mindannyian velem jöttök. Én nagyon ráérősen fogok haladni, íme az útitervem: július 10. Langeais, július 11. Chinon, 12. és 13. Poitiers, 14. Perigueux, 15. Moissac, 16. Toulouse, 17. St. Martin Du Canigou (a Pirineusokban [sic!] ), 18. ugyanott, 19. Carcassone, 20. Aigues Mortes, 21. Arles, 22. és 23. Avignon, 24. Nizza.
– Két hetet utazni – tiltakozik Robert –, hogy Párizsból Nizzába érjen az ember?
Az említett helyeken ingyen játszanánk, ha megengedhetitek magatoknak. Természetesen nagyon mértékletesen étkeznénk, boltban vennénk az élelmiszert, vendéglőbe be sem ülnénk, és a legolcsóbb hotelekben szállnánk meg. Esetleg a Ford furgonomban is elalhattok, van benne elég hely, kilenc üléses!
– Ez egyre jobb – mondja Robert. Még egy kis bor.
Szóval ti döntötök. Tomasnak szintén elég helye van a számotokra. Három ülés még üres, és ő egyenesen Nizzába megy, úgyhogy vele olcsóbban utaznátok.
– Én Tomassal tartok – mondja Robert –, már ha egyáltalán elmegyek.
1. PONT: Otthagyhatnék Dufrêne-ék házában egy halom nyomtatványt? Kb. kétszáz példányt mindegyik könyvből (Daniel, Fluxus I., La Monte, Brecht) és 2000 prospektust. Jó kis súlya van. Tomasnak úgy harminc gallon benzire lesz szüksége – nem ártana előre beszerezni. (Hol tárolhatnánk? Tudjátok, mennyire gyúlékony.)
– Nem lenne egyszerűbb, ha Tomas maga venné meg a benzint Párizsban? – kérdi Robert. Elmagyarázom neki, hogy George olcsóbban jut benzinhez a légierőnél kapott kuponokkal.
2. PONT: Emmett, légy szíves, kérdezd meg Lambert barátodtól, hogy hozzame magammal a tőle kapott könyveket Párizsból (és előtte Londonból és előtte Amszterdamból és előtte Wiesbadenből) jövet. Megtennéd? Ne felejtsd el!
3. PONT: A Domaine Poétique szórólapja egy sudas , ahogy Litvániában mondanák. Miért nem te tervezted meg??? Vagy Robert?? Vautier posztere viszont remekül fest, jobban, mint a fluxus, vagy bármi, amit én csináltam. Igazán kitűnő.
3. Nizza. Július 27., szombat. NE IZGASSÁTOK MAGATOKAT AZ UTCAI KOMPOZÍCIÓK MIATT! Nem muszáj részt vennetek bennük. Minden rendben lesz. Tomas, Vautier, a haverjai és én (keménykalapban) az utcán is fogunk játszani. A színházban pedig mindannyian fellépünk. Rendben? Természetesen magunkkal visszük az utazó kiállítást és a spagettis szendvicseiteket is. Rendben? Kedvelem Ben Vautier-t. Ő valóban lelkesedik a fluxusért, akárcsak Tomas, és merész a képzelete. Több dollárja van, mint bármelyikünknek (és ez nagyon a kedvemre való). És úgy látom, ért a szervezéshez, úgyhogy Nizzában jók az esélyeink.
Megkérdezem Roberttől, honnan van Bennek annyi dollárja. Elmagyarázza, hogy Ben üzlettulajdonos.
És külön szerencse, hogy van az a boltja, mert egy csomó mindent lerakhatok nála (nyomtatványokra gondolok, nem félfolyós anyagokra). Minden tételből 100 darabot tervezek otthagyni. Kaptam tőle egy vaskos, plakátlapokra írott levelet, de mivel az áll benne, hogy Danielnek egy hasonló tartalmú levelet akar küldeni, valószínűleg ti is tudtok már a monte-carlói tv-ről, a szökőkutakban tartandó előadásokról, a díszfelvonulásról, St. Trophime-ról és a többi, és a többi.
4. Firenze: Metzgernek és a „szobatársának” egy pár soros expressz üzenetet küldtem, hogy rendezzük meg augusztus 10-én a firenzei fluxust. Ha a dolog összejön, akkor mindnyájan odamegyünk (megint csak a kombimmal + Ben Vautier és Tomas a Citroënemmel) és jól kifluxusozzuk magunkat. Amszterdamban már tudnom kell, mi a helyzet, úgyhogy megkértem őket, írják meg az ottani címemre, hogy sikerrel jártake az erőfeszítéseik.
5. Zágráb, augusztus 31…
– Zágráb? Ha ez így megy, a végén Mongóliában találjuk magunkat.
– Ne hidd, hogy én még nem gondoltam erre – válaszolom.
Írtam a barátaimnak, hogy szervezzenek Fluxust 31-ére – úgyhogy Firenzéből odamehetünk, de útközben még Velencében is rendezünk egy „antifesztivált” (tudjátok, akkor tartják a velencei filmfesztivált).
Firenze és Zágráb – nagy kérdőjel.
Én lehet, hogy keleten maradok egy darabig, Tomas majd visszavisz benneteket Párizsba, azután hazamegy Kölnbe. Szóval, amint látjátok, még sok minden nyitott az útiterv körül.
– De Emmett, ez több hónapot vesz igénybe. Én biztos, hogy nem tudom megoldani. És Daniel sem. Veled mi a helyzet?
– Időm lenne rá, de egy vasam sincs. Amszterdamba és Londonba esetleg elmehetek Tomasszal. Az egész utat csak akkor csinálom végig, ha valaki fedezi a költségeimet. Még egyetlen fesztiválról sem hiányoztam, de ezúttal kénytelen leszek kihagyni néhányat.
6. New York. Szeptember vége felé New Yorkba megyek. A kelet-európai fluxust el kell halasztanunk – talán 1965 elejére. Chruschov (sic!) pillanatnyilag nem lelkesedik a fluxusért, noha ugyanúgy ellene van az absztrakt művészetnek, mint mi.
Vagyis közelebb jár a fluxushoz, mint a New York-i „absztrakt expresszionisták” vagy a francia „tasisták”. Nem igaz?
Még több nevetés. De a jókedvünk gyorsan elpárolog.
Azt hiszem, a fluxusnak minden esélye megvan rá, hogy tért nyerjen a Szovjetunióban, amelyet még nem tett tönkre az absztrak művészet. (Vagy legalábbis Sztálin korrigálta a dolgot!) Úgyhogy mindannyiunknak együtt kell dolgoznunk a szovjet fluxus létrehozásán. Rendben?
Robert engem néz, én meg őt. Megint frissítőre van szükség.
Igénybe vesszük a hivatalos és a nem-hivatalos csatornákat (nem a Jevtusenko-féle degeneráltakra gondolok, akiket már rabul ejtett a nyugati művészet). Politikai agitációt kell kifejtenünk, hogy megértsék, a fluxus az, amire vártak, amivel leverhetik (áthúzva) hatástalaníthatják a hőzöngő művészek lázadását.
Robert megint félbeszakít.
– De hát ez teljes képtelenség. Ha ott élnénk, valószínűleg a lázadókkal tartanánk, és a fluxus a mieink ellen harcolna!
A segítségükre lehetnénk, hogy politikai ellenőrzés alá tudjanak vonni minden művészeti megnyilvánulást. Egyetértetek velem?
– Nem, én a legkevésbé sem értek egyet.
– Ez az ember őrült – szólal meg Robert.
Tudom, hogy Flynt egyetért velem (Higgins, Patterson, Tomas és mások jó úton vannak efelé). A részleteket majd megbeszéljük, ha találkozunk. Muszáj valahogy egyetértésre jutnunk, mielőtt keletre indulnék. (Nem „turistáskodni” készülök.) Ezért halasztottam későbbre az utat. Meg aztán: 1. itt van ez a remek nizzai lehetőség + Amszterdam és Firenze. 2. Megőrjít az idióta nyomdászom!!! Amit csinál, az egy nagy NULLA! Daniel könyve vacak lett, Brecht kártyáit teljesen elfuserálta – nézzétek csak meg, milyen elmosódottak! Mi lett a gyönyörű IBM-betűimből!!!!! El kellett tőle vennem a munkát (a veszteség persze az enyém), és meg kellett bíznom egy másik nyomdászt, aki olcsóbban és jobban dolgozik, és betartja a határidőket.
És 3. (Lássuk csak, mi ez az 1, 2, 3, miről is beszélek?)
Újabb nevetés.
Ja igen, arról, hogy miért halasztottam el az utazást. New Yorkban minden forrong és nagy a széthúzás. Senki sem akar Flynthez csatlakozva politikai agitációt folytatni, vagy terrorisztikus módszereket alkalmazni, ami azt mutatja, hogy egy teljesen új programra van szükség, olyanra, amivel mindannyian egyetérthetünk. Úgyhogy azt hiszem, csak egy rövid, magánjellegű keleti útra lesz lehetőségem, ne is tudja senki, hogy hová megyek és miért, kérlek, hallgassatok róla. New Yorkban azután alaposan meg kell vitatnunk majd a dolgokat, és el kell döntenünk, mennyire legyen politikai a fluxus. Ha ezen is túl vagyunk, jöhet a keleti behatolás (vagy bevonulás? vagy visszatérés?). Rendben?
– Sok van még hátra ebből? – kérdi Robert.
– Meglehetősen. De az már csak nekem szól.
És folytatom a felolvasást, mintha mi sem történt volna.
Emmett, tudnom kell, hogyan viszonyulnál a fluxus pártpollitikai (sic!) szerepvállalásához. (Tudod, melyik pártra célzok.)
– Nem viccel a pasas – mondja Robert. – Tényleg erről szólna a fluxus?
– Az biztos, hogy nekem más az elképzelésem róla.
Minden tevékenységünk értelmét veszti, ha függetlenedünk a napjainkban zajló politikai-társadalmi harcoktól. Ha nem koordináltan cselekszünk, egy újabb „új hullám” lesz csak belőlünk, afféle rövid életű dada-klub. Brecht, Watts, La Monte és Mac Low részéről nagy az ellenállás, valamennyiük vagy naiv anarchista, vagy bizonytalan pszeudoszocialista – marhaság az egész, amit csinálnak.
– De hiszen a fluxus legbelső köréhez tartoznak, akikről így beszél – fakad ki Robert.
Ami Flyntet illeti, ő politikai beállítottságú, Dick és Tomas is, azt hiszem, Vautier is, Jo Byrd is, meg Mekas, Ben Patterson, Metzger és Bussotti is minden jel szerint. Veled még sohasem beszéltem ilyesmiről, úgyhogy sötétben tapogatózom, de azért úgy sejtem, hogy „megfelelőek” a nézeteid. Úgy hallom, Robert is egyre inkább politikai beállítottságú. (Jók az értesüléseim?)
– De nem az ő irányába haladok – mormogja Robert.
Daniel viszont cseppet sem az.
Végre egyetértünk valamiben George-dzsal: ha valaki, akkor Daniel nem az.
Ez a „szerkesztőbizottságosdi” nagyon erőltetett. Az olyan csalimadarakra, mint az apolitikus La Monte Young, Mac Low, Toshi Ichiyanagi és Nam June Paik, azért van szükség, hogy tejeljenek az apolitikus pártfogók, de ha túl sok a csalimadár, maga a fluxus is tiszta csalássá válik, és elveszti a jelentőségét. Ezért egyre sürgetőbb, hogy meghatározzuk, milyen legyen a „bizottság” politikai irányultsága. Majd mindent megbeszélünk. Danielnek ne említsétek a dolgot – azt hiszem, ő határozottan apolitikus. Rendben van?
8. Egy kérdés – mi a helyzet New Yorkkal? New Yorkba stoppolhatnál az Északi-sarkon át – a talaj szilárd, és szabad felemelt hüvelykujjal állni. New Yorkban felvehetnéd a munkanélküli-segélyt. Egy csomó pénz ütné a markod.
9. Biztos fáradt már a szemed – tedd fel a fakírszemüveget és pihenj.
Szívélyes üdvözlettel,
P. S. Nem juttattad el hozzám az operát az egyszemű költővel és a milliomossal!!! Egyébként a dobozodat, Robert dobozával és a Francia Fluxussal együtt, Higgins műhelyében fogjuk kinyomtatni – ő és Tomas sokkal jobb munkát fognak végezni, mint a németek. Ezek mészárosok, nem nyomdászok – borzalmas, mit művelnek.

* * *

1964. november 25. szintén egy Vörös Levélíró Nap volt George életében. Ezen a napon George Maciunas négy, majdnem azonos tartalmú üzenetet küldött el a fluxus New York-i főhadiszállásáról, amelyek címzettjei európai aposztaták, szabotőrök és parvenük voltak, név szerint Eric Andersen, Addi Köpcke, Tomas Schmit és jómagam.
Képzelhetik, mennyire meglepődtem, amikor felnyitottam a Château de Ravenelbe, franciaországi lakhelyemre küldött aerogrammot.
Köszönjük a szocialista köztársaságokban átélt kalandjaitokról szóló beszámolókat. Jóllehet örömmel értesültünk a kezdeményezésetekről, hogy népszerűsíteni kívánjátok a fluxus-kollektívát, 2 tévedésetek, vagy inkább hibátok több kárt okozott, mint egy szándékos szabotázs, mert jómagam Szovjetunióval kapcsolatos körültekintő próbálkozásait is hiábavalóvá tette, és erre már a tisztes szándékotok sem mentség.
1. Mielőtt elindultatok volna Lengyelországba, nem beszéltétek meg velünk:
a) A PROGRAMOT (különös tekintettel a szovjetunióbeli programra), amelyet óvatosan és körültekintően kellett volna összeállítani, hogy minél szélesebb közönséget vonzzon, és ne váltson ki sajtóbírálatokat. Adott körülmények között a kabaréra, a szórakoztatásra, a szatírára kellett volna tenni a hangsúlyt, nem a vulgáris sokkolásra, ami még az én számomra, és a New York-i fluxus-tagok többsége számára sem elfogadható. (A színpadon pisálni – ez az Olivetti-darab lehető legrosszabb megvalósítása, és én ilyesmibe sehol sem egyeztem volna bele, a legkevésbé Kelet-Európában vagy a Szovjetunióban.) Ha például tudtam volna, hogy a Szovjetunióba készültök, legalább megtilthattam volna a darabjaim előadását. 1965 nyarán magam is odautazom fontos (nem-fluxus-) ügyeket intézni, és darabjaim ilyen vulgáris felfogásban való előadása nemcsak az ottani tárgyalásaim sikerét veszélyezteti, hanem egész jövőbeli életemet is.
b) A sok ÚJ DARAB, amelyek közül a legtöbb Japánból való, összehasonlíthatatlanul jobban érvényesült volna, mint a ti Olivetti-interpretációtok. Képzelem, mi mindennel sokkoltátok még a közönséget…
2. Beszámolókat küldözgettetek nekem az előadásaitokról, de a legfontosabbat, hogy MI LESZ A LEVÉLCÍMETEK A KÖVETKEZŐ VÁROSBAN, sohasem írtátok meg, módot sem adva, hogy korrigáljam a hibát.
A második tévedésetek olyan nyilvánvaló hiba, hogy már-már a fluxus elleni szándékos szabotázsnak tűnik. Hogy megvédjem a fluxust és korábbi erőfeszítéseim eredményeit, kénytelen leszek az ottani kritikusok mellé felsorakozva nyilvánosan elítélni a tevékenységeteket, és pártütéssel vádolni benneteket a szovjet sajtóban. Remélem, belátod, hogy nincs más kiút a helyzetből, amelybe a két tévedésetek sodort bennünket.
Feladtam neked egy fluxus-nyalánkságokat tartalmazó dobozt, hogy lássad, nem a harag beszél belőlem. Nem dühös vagyok, hanem csak csalódott, amiért folyamatosan és szinte krónikusan hűtlenek voltatok a fluxushoz, és még inkább amiért bizalmatlanok voltatok irántam. Kérlek, próbáld megérteni, a fluxus nem ÉN vagyok (ez nem decollage). A fluxus húszegynéhány (hűséges) tagból áll, akikre azért legalább elemi szinten tekintettel illene lenni. Ahogy mi sem adnánk elő az eltorzított kompozícióitokat Amerikában vagy Japánban az előzetes beleegyezésetek nélkül, úgy nektek is a hozzájárulásunkat kellett volna kérnetek. És az új tagokkal is törődnünk kell, nem sajátíthatjuk ki a fluxus-koncerteket a magunk művei számára. A monopolizált ego a decollage-ra jellemző, nem pedig a fluxusra.
Kérlek, kezeld bizalmasan ezt a levelet (semmisítsd meg), és nagyon szépen kérlek, NE ADD TÖBBÉ ELŐ A DARABJAIMAT. Én nem akarom, hogy reklámozzanak (hányszor mondjam még el?).
Hadd jelentsem ki azonnal, hogy nem csavarogtam a Szovjetunióban: a saját munkámmal voltam elfoglalva a Château de Ravenelben. Sohasem fogott el a kísértés – és lehetőségem sem nyílt rá –, hogy moszkvai, leningrádi, varsói, budapesti vagy prágai színházak színpadjain intézzem el folyó ügyeimet.
Mi váltotta ki ezeket a keserűen vádló leveleket? Egy beugratás – hívhatnánk akár (nem állítom, hogy így kellene hívnunk, vagy hogy én így hívnám) minden idők egyik legremekebb fluxus-tréfájának is.
Eric Andersen és a bátyja valóban jártak – üzleti úton – az említett városokban, és Eric, az invenciózus művész, képzeletbeli – ha nem is túlságosan képzeletdús – beszámolókat küldözgetett Maciunasnak arról, hogy miként toltuk el a klasszikus fluxus-repertoárdarabokat George álomországában, a Szovjetunióban.
Addi, Tomas és én egyforma meglepetéssel értesültünk bűneinkről, amelyek elkövetéséről tudomásunk sem volt.
Durva tréfa? George, aki Eric minden szavát szentírásnak vette, biztosan nem nevetett rajta; én pedig, önhibámon kívül, hosszú időre elvesztettem Maciunas barátságát és irántam való bizalmát.


Sebők Zoltán
A geg teológiája


A hatvanas évek elején kibontakozó Fluxus-mozgalom, szakítva az ötvenes éveket uraló absztrakt expresszionizmus drámai önkifejezésével, zsenikultuszával és monumentalitá sával, fizikai és szellemi értelemben egyaránt ,,apróságokra" koncentrált. George Brecht szerint a zongorára helyezett virág már felér egy egész estét betöltő hangversennyel, Joseph Beuys számára Kant A tiszta ész kritikája című könyvére pecsételt felirat - ,,Nem ismerek hétvégét" - akár szobrászatnak is tekinthető, Ben Vautier pedig nemegyszer tőmondatok kimondására vagy felírására szorítkozik művészetében: ,,Szeretnék híres lenni" - olvashatjuk például Művészeti ábécé című alkotásán. Zömmel ilyen és hasonló minimál-gesztusok, furcsa gegek, szórakoztató viccek, mindennapi javaslatok, sőt nemegyszer idétlenségek gyűjteménye a Fluxus, amely a modern művészetben járatlan látogató számára inkább kelti bolondos zsibvásár, mint normális művészet benyomásá t.

Pedig olyan jelenségkörről van szó, ame ly összes furcsaságának dacára immár történetinek mondható, s minden ,,komolytalansága" ellenére a nagybetűs - tehát dicső - Művészet rendkívül fontos fejezetének számít; a hozzá tartozó alkotók számára pedig mindenképpen teljesült Ben Vautier Művészeti ábécéjének imént idézett követelménye.

De vágjunk a közepébe, s tegyük fel rögtön a kérdést, hogy mi is a Fluxus. Ám rögtön jegyezzük meg: vállalkozásunk igencsak kockázatos. Kockázatos először is azért, mert rendkívül heterogén, a szokásos műf aji csoportosításoknak konokul ellenálló jelenségcsoportról van szó. Dick Higginstől, a mozgalom egyik sztárjától származik például az ,,intermédia" kifejezés: ,,Alapvetően azokat a munkákat nevezhetjük Fluxusnak - írja Higgi ns -, melyek intermediálisak: vizuális költészet és poétikus festészet, akciózene vagy zenei akció, happeningek, eventek, melyekben képzőművészet és irodalom konceptuálisan összefonódik". De ezzel még nem tisztáztunk tulajdonképpen semmit, hiszen ez csak egyike a sok-sok meghatározási kísérletnek. Bemelegítésképpen mazsolázzunk egy kicsit ezek között. Nam June Paik például, egyik saját akciójára célozva, így érvel: ,,Babot és rizst kell kiönteni, hogy az ember a rizst és a babot ne tartsa túlságosan fontos nak. És ha ezeket nem tartjuk olyan fontosnak, akkor kevesebb félelem lesz a világon. Ez a művész feladata: hogy az ember ne féljen annyira. Még nagyon sok rizst kell kiöntenem". Mellesleg, az akcióhoz tartozó rajzos partitúra szerint - merthogy hangverse n yről van ám szó! - Paik a babot és a rizst a saját fejére öntötte, előtte azonban, mintegy a biztonság kedvéért, különféle konyhai alapanyagok segítségével ragadóssá tette a haját. Miközben Paik bab- és rizsmuzsikától várta a megváltást, egy másik távol-keleti művész, Yoko Ono a táncra esküdött: ,,Ha az emberek szokásává válna, hogy bukfencet vessenek minden második utcában, amelyet érintenek hivatalba menet - írja Grapefruit című esszéjében -, vagy letolnák a nadrágjukat, mielőtt verekedni kezdenek, kezet ráznának idegenekkel, amikor csak kedvük tartja, (...) és ha a politikusok, mielőtt bármit is megvitatnának, bemennének egy teaház ajtaján (ami alacsony, hogy az embernek jó mélyen meg kelljen hajolnia), az üzleti világ lelassulna ugyan egy kicsit, de l e galább békében élhetnénk. Számomra ez a tánc." Az iménti művészekkel ellentétben Ben Vautier nem provokál műfaji vitát, hanem mintegy találomra sorolja fel, hogy szerinte mi minden Fluxus:

- egyfajta attitűd a művészettel szemben
- a jelentéktelenség fontosságáért
- az élet részleteiért
- az egyetlen művészeti mozgalom, amely saját farkába tud harapni
- fontosabb, mint hinnénk
- kevésbé fontos, mint hinnénk..."

Vautier felsorolása még folytatódik, de ízelítőü l legyen most elég ennyi. Most pedig, mielőtt a lehetetlenre vállalkoznánk, s a fenti definíciókat megpróbálnánk közös nevezőre hozni, hadd figyelmeztessünk a definiálási kísérletek újabb nehézségére, pontosabban veszélyére: a mozgalomhoz tartozó művészek közül többen utaltak rá, hogy a ,,mi a Fluxus? "-kérdésre leghelyesebb lenne úgy válaszolni, ahogy egykor a zen-szerzetesek reagáltak a zen mibenlét ét firtató kérdezőkre - vagyis jókora pofonnal.

Ezt kivédendő, szorítkozzunk szikár történeti adatokra. George Maciunas, litván származású New York-i művész-impresszárió 1961-ben ,,művészeti és antiművészeti, zenei és antizenei, költészeti és antiköltészeti nemzetközi folyóiratot" tervezett indítani. Maciunas találomra felütött egy szótárt és ujjával rábökött a Fluxus szóra. Megtetszett neki, mert ,,sok j e lentésű, sok mulatságos jelentésű" szó volt, s noha a tervezett folyóirat sohasem jelent meg, a Fluxus megjelölés a legkülönfélébb művészeti határjelenségek gyűjtőfogalmaként mind a mai napig fennmaradt. Mellesleg, Emmett Wiliams úgy vélekedett, hogy a Fl u xus maga Maciunas, Maciunas pedig - használjuk ki gyorsan a presztízsét - nyíltan ki merte mondani, hogy a Fluxus nagy része gegszerű. Ilyesmit már a kritikusok is régóta mormognak, méghozzá rosszallóan, Maciunas viszont büszke volt erre a jellemzésre, mo n dván: ,,Buster Keaton gegjeit egy magas fokú művészi formának tartom, he, he, magas gegnek".

A Fluxus-művek között, azt hiszem, a néző is jól teszi, ha a ,,geg" szót ízlelgeti, ha tanácstalanságában abba próbál belekapaszkodni. De amennyiben a Fluxus tényleges kultúrtörténeti hátterét óhajtja megragadni, természetesen jobban teszi, ha Buster Keaton helyett (vagy jó no: mellett), mindenekelőtt a zen-buddhizmusra gondol. Hogy kerül a csizma az asztalra? Úgy, hogy maguk a művészek helyezték oda: Nam June Paik és Yoko Ono, mint már említettük, távol-keletiek, de talán még fontosabb, hogy a Fluxus ,,nagyapja" John Cage nagyon intenzíven foglalkozott a zennel, méghozzá nem csak úgy divatból, mint a nyugati fiatalok többsége, hanem művészete szerves rendezőelvévé tudta tenni ezt a szellemiséget. Ami a Fluxus-művészek többségét illeti, a zenhez mindenekelőtt épp gegeken keresztül kapcsolódnak. (Ilyen szempontból érdemes megjegyezni, hogy Ben Vautier szerint a Fluxus nagyapái a következők: Cage, Satie, Dada, Zen, Ma rx, Buffalo Bill.)

Mint ismeretes, a zen-magatartásban nagyon fontos a racionális módszer nélkül keresett tapasztalat: a szatori. A szakirodalom szerint egyfajta szellemi megrázkódtatásról van szó, amely minden ismert intellektuális út megkerülésével teszi lehe tővé a buddhista ,,igazság" megértését: az üres formától és kauzalitástól mentes igazságét. A Fluxus vonatkozásában az a fontos, hogy a zenben a szatorit általában meglepő módszerek segítségével keresik: mint azt Roland Barthes is kiemelte, nemcsak hogy irracionális, hanem mindenek előtt illetle n és komolytalan technikákkal, melyek a mi vallási tapasztalatainktól nagyon távol állnak: komoly metafizikai kérdésekre a válasz valami idétlenség, vagy a rítus ünnepélyességét egy meglepő gesztus zavarja meg . Gondoljunk csak arra a zen-hitszónokra, aki prédikációja közben levette a papucsát, a fejére tette, s így hagyta el a termet. Vagy gondolhatunk a zen-koánok sokaságára is, melyek semmivel sem kevésbé gegszerűek, mint a Fluxus-művek. Íme ízelítőül egy pé lda: ,,Ven-szui, Hszüe-feng és Jen-tou együtt üldögélt. Ven-szui rámutatott egy csésze vízre és így szólt:

- A hold megjelenik a tiszta vízben.
- A hold nem jelenik meg a tiszta vízben - mondta Hszüe-feng.
Jen-tou felrúgta a csészét."

(É rdemes megjegyezni, hogy nemcsak szellemiségét tekintve, de tematikailag is ide kívánkozik George Brecht híres példája a ,,csurgatott eventre", azaz eseményre: ,,csöpögő víz és üres edény úgy elrendezve, hogy a víz az edénybe essék"). A koanok, mint ismer e tes, eredetileg a mesternek a tanítvánnyal folytatott beszélgetéseiről szóló rövid feljegyzések voltak. Később egy-egy ilyen beszélgetést megfejtésre adtak fel a tanítványnak, abból a célból, hogy elvezesse őt a szatorihoz. A következő példa, mely akár eg y fajta meta-koannak is tekinthető, azt mutatja, hogy a szatorihoz vezető legbiztosabb út a logikai abszurdumon keresztül vezet, amiben - mint eddig is láthattuk - a Fluxus-művek sem szűkölködnek:

,,Egy szerzetes ezt kérdezte:

- Azt mondják, minden dolog vis szavezethető az Egységre, de hova lehet az Egységet visszavezetni.

Csao Csou, a mester válaszolt:

- Mikor Csing tartományban jártam, csináltattam egy köntöst, amely hét csin-t nyomott."

Amint látjuk, e koan első része logikai, metafizikai vagy dialektikai elmélkedésre csábít, míg a második rész, a mester válasza, valami egészen más, oda nem illő dolgokról szól. A megfejtés a két rész közötti kapcsolat megtalálása lenne, csakhogy ilyen kapcsolat nincs. A kérdésre tulajdonképpen az a válasz, hogy nincs válas z, vagyis, mint azt több zen mester kiemelte, az ellentétek megszűnésének, ,,elnye-lődésének" átélése - ami a szatori-élmény döntő feltétele - az emberi léleknek a fogalmi tudaton túli szférájában megy végbe. ,,Valójában a szatori azt jelenti - írja Alan Watts, a zen-buddhizmus egyik legjelentősebb nyugati szakértője -, hogy hirtelen és intuitíve belátást nyerünk valamibe, legyen az egy elfelejtett név felidézése, vagy a buddhizmus mélységeibe való betekintés . Az ember keres, keres és nem talál. Egyszer aztán feladja a keresést, és a válasz magától adódik. Így sok alkalommal bekövetkezhet szatori a gyakorlás során, nagy szatori és kis szatori..."

A zen-buddhizmus és a Fluxusban uralkodó gondolkodási stílus tehát meglepő párhuzamokat mutat, ami egyébként filológiailag is dokumentálható lenne. Hosszasan ecsetelhetnénk, hogy a Fluxus-művek efemer volta, az ötletek konkrét szituációhoz való szoros kötődése, vagy a néző társalkotói szerepköre mennyire tipikusan távol-keleti vonások, csakhogy ezek prezentálására a múzeum és a kiállítás intézménye nem igazán alkalmas. Mint ismeretes, a Fluxus-művek jelentős része szándékosan romlandó anyagokból készült, hogy egy idő után megsemmisüljön. Dieter Roth számos munkája ilyen: A tenger című 1969-ben készült alkotásának p éldául szó szerint szerves része a piramis tetejére helyezett túrócsomó, aminek már rég meg kellett volna rothadnia, el kellett volna tűnnie. De nem így történt, mert a művészettörténészek derekasan végezték dolgukat, a szó szoros értelmében konzerválták a művet, talán nem is sejtve, hogy ezzel a művész eredeti szándékai ellen dolgoznak.

A másik dolog a szituációhoz kötöttség feltétele: miként a zen-buddhizmusban egyáltalán nem mindegy, hogy a hitszónok mikor és hogyan teszi fel papucsát a fejére, vagy mi lyen kontextusban mond valami marhaságot, úgy számos esetben a Fluxus-geg sem ragadható ki veszteség nélkül eredeti környezetéből. Nagyon jó példa erre Tót Endre egyik munkája, amely abból áll, hogy a művész kiáll stoppolni az országútra, ám a kezében tar t ott táblán a várakozásokkal ellentétben nem valamely város neve van fölírva, hanem az, hogy ,,Sehova". Az eseményről készült fotó láttán, amely egy budapesti kiállításon volt bemutatva, az ember hajlamos unottan ásítani, hogy már megint szellemeskedni pró b ál itten valaki; de elképzelhető, hogy ott a helyszínen, a szórakozottan autózgató átlagember számára valóságos katarzist jelenthet ugyanennek a jelenetnek a váratlan megpillantása.

Nagyon fontos továbbá, s ezt Daisetz Teitaro Suzuki is külön kiemelte, hogy hagyományosan a szatori csak tapasztalatilag ragadható meg, s csak a mesternek a tanítványhoz való személyes viszonyában adható át. Nos, természetesen ezeket a követelményeket is lehetetlen megvalósítani a múzeumban vagy valamely kiállításon, holott a jelek szerint az efféle törekvés, legalábbis csíra formájában, jelen volt a Fluxusban: bizonyára nem véletlen az élőben előadott akciók, események és koncertek túlsúlya, valamint a közönség ,,mozgósítására" tett kísérletek sokasága. A már említett budape sti kiállításon például Arthur Köp ke montázsai alatt a következő figyelmeztetés volt olvasható: ,,Ön csak akkor vesz részt, ha folytatja ezt az akciót, ezt a kezdeményezést, különben ön csak egy b ámészkodó". Igen ám, de a néző hiába határozta volna el, h ogy ő aztán nem marad bámészkodó, hiszen a potenciális cselekvési tértől, vagyis a műtől, vastag plexiüveg választotta el.

Másként fogalmazva, ahogy a keresztény istentisztelet nem illik a kocsmába, úgy a zenből örökölt Fluxus-geg inkább a ,,művészet templomában", a műtörténészek, kurátorok és konzervátorok karmai közt veszíti el megváltó erejét.