ZEN MESTEREK ZEN MASTERS
« Zen főoldal
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
李贄 Li Zhi (1527–1602)
aka 卓吾 Zhuowu
 Tartalom |
 Contents |
Csongor Barnabás: Li Cse (1527–1602) Csongor Barnabás: Li Cse, Értekezés a fegyverekről és az élelemről – Egy másként gondolkodó a XVI. századi Kínában Li Cse két tanulmánya: Előszó a Vízparti történethez. A gyermeki lélekről.
Li Cse, Előszó a Vízparti történethez |
Fen shu 焚书; Cang shu 藏书 PDF: The Taizhou Movement: Being Mindful in Sixteenth Century China PDF: Li Zhi, Confucianism and the virtue of desire |
Li Cse: A gyermeki lélekről
In: Tőkei Ferenc: A szépség szíve. Régi kínai esztétikai írások.
Európa Könyvkiadó, 1973, 289-293. oldal; 1984, 306-309. oldal
A „Sárkánybarlang-hegyi paraszt", előszót írván A Nyugati Szobához,* azzal fejezi be szavait: „Bölcs ember nem mondhatja el magáról, hogy sikerült megőriznie gyermeki lelkületét."
Nos, a gyermeki lélek: igaz lélek; s ha helytelennek tartjuk a gyermeki lelkületet, akkor helytelennek tartjuk az igaz lelkületet. A gyermeki lélek, melytől távol áll a hamisság, melynek igaz voltát semmi sem zavarja, legelső gondolatunknak szilárd alapja. Aki elveszíti a gyermeki lelkületet, az elveszíti az igaz lelkületet, az igaz lelkület elvesztése pedig egyértelmű az igaz ember elvesztésével. És az ember, aki már nem igaz, soha többé nem lehet egészen az, aki valaha volt.
A gyermek: az ember fejlődésének kezdete. A gyermeki lélek: lelkületünk kezdeti állapota. De hát hogyan lehet elveszíteni lelkületünk kezdeti állapotát, hogyan lehetséges, hogy a gyermeki lelkületet egyszerre csak elveszíthetjük? Születése után az emberbe fülén és szemén keresztül behatolnak a tapasztalatok, és ha ezek válnak uralkodóvá a bensejében, akkor a gyermeki lélek veszendőbe megy. Amikor felnőtt, az emberbe tapasztalatain keresztül behatolnak a filozófiai tanítások, és ha ezek válnak uralkodóvá a bensejében, akkor a gyermeki lélek veszendőbe megy. Aztán az ember egyre korosabb lesz, filozófiai tudása és tapasztalata napról napra gyarapodik, így amit megért és amit érzékel, annak köre napról napra szélesedik, ráadásul megismeri azt is, mennyire szeretni való a jó hírnév, és ha nincs más gondja, mint ennek fitogtatása, akkor a gyermeki lélek elvész a számára, vagy megismeri a rossz hír utálatos voltát, és ha nincs más gondja, mint ennek takargatása, akkor a gyermeki lélek ugyanúgy elveszett számára.
Minden filozófiai tudás és minden tapasztalat a sok könyvolvasásból és az erkölcsi elvek megismeréséből származik. De hát a régi idők szentjei talán nem olvastak volna könyveket? Igen, ha nem olvastak volna, akkor a gyermeki lélek magától megmaradt volna bennük, de minthogy ugyancsak sok könyvet olvastak, kénytelenek voltak gondosan őrizni ezt a gyermeki lelket, és el is érték, hogy ne menjen veszendőbe, nem úgy, mint azok a tudós emberek, akik a sok könyvolvasással és az erkölcsi elvek megismerésével éppen ellenkezőleg, teljesen elborítják magukban a gyermeki lelket. A tudósok tehát a sok olvasással és tanulással elhomályosították magukban a gyermeki lelket, de hát a szent emberek vajon azért írtak annyi könyvet, azért fogalmazták meg tanításaikat, hogy elhomályosítsák az ezeket tanulmányozó emberek elméjét? Ha elhomályosult bennünk a gyermeki lélek, és ilyen körülmények között ki akarván fejezni valamit, beszélni kezdünk, szavaink nem a bensőnkből fakadnak; ha meg akarván mutatni valamit, a kormányzás ügyeit intézzük, kormányzási tevékenységünknek nem lesz megfelelő alapja; s ha irodalmi dicsőségre vágyva irodalmi művet alkotunk, a mű nem lehet tökéletes. Ha nem a belső tartalomból fakad a szépség, ha nem az igazság teremti a ragyogást, akkor abban a műben hiába keresünk valóban érdemes sorokat, egyetlen ilyen mondatot sem fogunk találni benne. Hogy miért? Mert elhomályosodott a gyermeki lélek, s helyét elfoglalta a kívülről jött, ismeretektől és filozófiai elvektől mesterségesen kialakított lelkület.
Ha pedig egész lelkünket az ismeretek és a filozófiai elvek alakítják, akkor mindent, amit mondunk; tulajdonképpen ismereteink és filozófiai elveink mondják, s a gyermeki lélek nem tud megnyilatkozni a szavainkban. A szavak lehetnek nagyon ügyesek, de mit kezdjünk velük, hiszen kétségtelen, hogy a hamis embernek hamis a beszéde is, és ha hamis dolgokat próbálnak művészi formába önteni, hamis lesz az a művészi forma. Ha egyszer hamis az egész ember, akkor hamis minden megnyilvánulása. Így amikor hamis szavakat mondanak egy hamis embernek, a hamis ember örül nekik; amikor hamis dolgokról beszélnek egy hamis embernek, a hamis ember örvendezik; és amikor hamis művészi formával közelednek egy hamis emberhez, a hamis ember örül annak. Minthogy mindene hamis, mindennek csak örül. Amikor az egész színpad hamis, hogy legyen ott okos a törpe?** Bizony, nem kevésszer fordul elő, hogy az égalatti legtökéletesebb művészi szépségeit elpusztítják a hamis emberek, s azok nem láthatók már teljes szépségükben a későbbi nemzedékek számára. Miért? Mert az égalatti tökéletes művészi szépsége eddig még minden esetben a gyermeki lélekből fakadt. Ha a gyermeki lelkület változatlanul megmarad, akkor a filozófiai elvek és az ismeretek akár el is maradhatnak, soha és senki számára nem fog hiányozni a művészi szépség, és nem fordulhat elő, hogy valamely szerkesztés, stílus és nyelvezet ne emelkedjék az irodalmi szépség rangjára. Ha verseket akarunk, miért kellene a régi gyűjtemények után nyúlni; s ha prózát akarunk, miért kellene azt a Csín-kor előtti filozófusoknál keresni? Hiszen ahogy múlt az idő, beköszöntött a Hat Dinasztia kora, s a megváltozott körülmények megteremtették a „modern stílust", aztán az újabb változások megteremtették a Tang-kori „különös történeteket",*** további változások pedig a Jüan-kori színházi szövegkönyveket, a „vegyes színjátékokat", A Nyugati Szoba című játékot, a Vízparti Történet című elbeszélést, vagy éppen a mostani vizsgára készülő diákok foglalatosságát, múlt és jelen megannyi tökéletes irodalmi szépségét; el sem lehet mondani, hány változatban a különböző korok változó körülményeinek megfelelően. Éppen ezért, ha egyszer módunkban van érezni a gyermeki lélekből fakadó természetes művészi szépséget, akkor mi a csudát beszélnek nekünk mindenféle Hat Klasszikusról, Konfuciusz Beszélgetéseiről, vagy éppen Mengcéről?
A Hat Klasszikus, Konfuciusz Beszélgetései és a Meng-ce olyan könyvek, amelyeknek szavait és mondásait vagy a történetírók dicsérték fel mértéktelenül, vagy a császári főhivatalnokok magasztalták, ahogy csak bírták. Ha valamelyikkel mégsem ez a helyzet, akkor az egyes filozófusok vakbuzgó követői, ostoba tanítványai írták meg könyvekké azokat a mondásokat, amelyeket mesterüktől hallottak és megtanultak, bár ezeknek voltaképpen nem volt se füle, se farka, csak hát megfeleltek ízlésüknek. Ha én ezt nem értettem volna meg, akkor én is a konfuciánus bölcsek mondásaiból indulnék ki, s minthogy szilárdan azt tartanám szem előtt, amit ők vezérfonalul jelöltek meg, vajon elérhettem volna-e, hogy ma úgy ismerjenek, mint akinek szavai legtöbbször nem a „szent embertől" származnak? Ha valaki a „szent ember" tanításából indul ki, az igyekszik meg is valósítani és alkalmazni a tanultakat. Csakhogy orvosságot alkalmazni a betegség ismeretében lehet, egy módszert alkalmazni csupán a megfelelő időpont kiválasztásával lehet; így talán meg lehet menteni ezeket az ostoba tanítványokat és vakbuzgó követőket. Az orvosságok azonban csak a nem komoly betegséget gyógyítják meg, biztos módszert semmire sem találunk, így hát szabad-e elhamarkodottan bármit is kikiáltanunk minden idők legtökéletesebb elméletévé? S ha ez így van, akkor a Hat Klasszikus, a Beszélgetések és a Meng-ce, valamint a Szung-kori konfuciánus moralisták fecsegései csupán a hamis emberek menedéke, amelyek éppenséggel nem világítanak meg többet az igazságból, mint az én elméletem a gyermeki lelkületről. Ó, bárcsak találhatnék köztük olyan irodalmi művet, mely egy igazán nagy bölcstől származik, aki még nem vesztette el gyermeki lelkületét, s velem egy nyelvet beszélne!
*Vang Si-fu híres színpadi műve a XIII. és XIV. század fordulójáról.
**A mondatot érthetővé teszi az a kínai mondás: „törpe a színházban" - amit arról az emberről mondanak, aki hozzáértés nélkül lelkendezik valamiért.
***A Tang-kori „különös történetek" - az akkori novellák neve.
Li Cse, Előszó a Vízparti történet-hez In: Si Naj-an: Vízparti történet I–II., A Világirodalom Klasszikusai sorozat, In: Si Naj-an, Vízparti történet I–III. Javított és bővített kiadás, A Világirodalom Remekei sorozat, Európa Könyvkiadó 1977 |
Li Cse: Előszó a Vízparti történethez In: Esztétika a régi Kínában, Életműsorozat VI. Budapest, Magiszter Társadalomtudományi Alapítvány, 2006, 205-206. oldal |
A Nagy Asztrológus mondá: „A bölcsek és szentek művei mind úgy keletkeztek, hogy felindultságuknak adtak hangot általuk.” Látni való ebből, hogy a régi bölcsek és szentek, hacsak nem fűtötte őket szenvedély, nem alkottak. Mert felindulás nélkül alkotni annyit tesz, mint fázás nélkül vacogni, betegség híján nyögni – s noha támadna is alkotás ilyen módon, arra már rátekinteni sem érdemes. A Vízparti történet pedig ilyen, felindulásból született mű. Mert amikortól már a Szung-dinasztia nem állta a harcot, akkor nemesek és nemtelenek összekeveredtek, a nagy bölcsek kerültek alulra, és felül lakoztak az elfajult korcsok. Ez oda vezetett, hogy a barbárok kerültek felül, Kína pedig alul maradt; az akkori idők főméltóságai, akar palotákban lakozó fecskék és verebek, adózván és meghódolván készek voltak térdet hajtani akár birkák s ebek előtt is. Si Naj-an és Lo Kuan-csung pedig, noha testben a Jüan-dinasztia korában léteztek, lelkük a Szung-ház korába szállt vissza, s noha a mongolok idejében éltek, szívük a Szung-kor sorsán kesergett. Ezért amikor felindultak a két császár sikertelen északi hadjáratain, akkor indulataikat a kitajok leverésének dicsőítésével fejezték ki, s midőn a délre menekülés gyalázatosságán háborodott fel szívük, Fang La elpusztításának megéneklésével engedtek szabad folyást érzéseiknek. Kérdeném, kik voltak azok, akiken keresztül felindulásukat kifejezték? Bizony, nem mások, mint a hajdani időknek a vizek partjainál összesereglett rablói, akiket pedig másoknak, mint hűségeseknek és igazságosoknak nevezni nem lehet, bármiképp is kívánná valaki. Ezért is Si Naj-an és Lo Kuan-csung, megalkotván a Vízparti történet-et, a hűség és igazságosság történetét beszélték el benne. De hogyan kerül a hűség és igazságosság a vízpart mocsaraiba? Ennek az oka ugyan tudni való. A mocsarak serege egytől egyig mind hűségesnek s igaznak nevezhető. Tudni való ez abból, ahogyan oda eljutottak. Mert az igazság úgy kívánja, hogy a kis erényű szolgálja a nagy erényűt, s a kisebb bölcsességű a nagyobbat. Ha azonban a kisebb bölcsességűt ugyan az emberek szolgáljak, de a nagyobb bölcsességűnek kellene az embereket szolgálnia, vajon megnyugvással és szégyenkezés nélkül szolgálna-e? Olyan ez, mintha a csekély erejű ugyan megkötözhetné az embereket, de a nagy erejű arra rendeltetnék, hogy őt kötözzék az emberek vajon hagyná-e megkötöztetni kezét tiltakozás nélkül? Ennek pedig odáig kellett vinnie a birodalom nagy erejű vitézeit s nagy bölcseit, hogy valamennyien a vízpartra járuljanak, s ezért a vízparti sereg nagy erejűekből s nagy-nagy bölcsekből áll, akikben megvan a hűség és az igazság. De mégsincs egyikük sem oly hűséges s oly igazságos, mint Szung Csiang volt, a vezérük. Ha végignézünk a száznyolc vezéren, kik együtt jeleskedtek, együtt vétkeztek, együtt éltek, együtt haltak, hűségük s igazságuk Szung Csiangtól származott. Mert egyedül Szung Csiang volt az, kinek teste a vízparton lakozván, lelke a császári udvar körül járt, s minden akaratával azon volt, hogy meghódoljon, s arra törekedett csak, hogy hazáját védelmezze. Noha nagy vétekbe esett, mégiscsak hatalmas érdemeket szerzett, vezérei pedig elfogadták kezéből a mérget, vagy felkötötték magukat sírján ellenkezés nélkül. A hűségnek és igazságnak ez a lelkesedése volt képes csak lebírni a száznyolc vezér szívét, így tudott ő szövetséget teremteni Liangsanban, így lehetett csak a száznyolc urává. Végül pedig, mikor a Fang La elleni hadjáratban a vezérek java része elesett, Tarka Barát is a túlvilágra távozott a Hat Összhang Kolostorában, Pazar könnyek közt búcsút vett urától, a két Tung testvér pedig visszamaradt Örvények Sárkánya ápolására – Szung Csiang nem mintha nem tudta volna mindezeket, de azt tartotta, hogy úgy érzik, eljött számukra az alkalom, s noha nem különbek a közönséges férfiaknál, kik saját maguk terveit bevégezvén, elhagyják urukat, de hűségesek maradnak barátaikhoz; ezért tűrte, hogy szétszéledjenek. S ezért is nevezhető Szung Csiang hűségesnek és igaznak. Lehetett volna nem megírni ezt a történetet? S ha már megvan, lehet-e nem olvasni? Akik csak országon uralkodnak, nem lehet, hogy el ne olvassák. Mert mihelyt elolvasták, a hűségesek s igazak már nem a vízparton lakoznak majd, hanem valamennyien az uralkodó oldalán. Bölcs miniszterek sem lehet, hogy el ne olvassák, mert mihelyt elolvasták, a hűség s igazság nem a vízparton lakozik majd, hanem a császári udvarban. S a hadak vezetői, katonák parancsnokai, a mandarinok megint csak nem lehet, hogy ne olvassák, mert ha egy nap elolvassák, akkor a hűség s igazság már nem a vízparton lakozik majd, hanem mind a jó vezérek bizalmasai közt választatik. Mert ha nem, azaz ha nem az udvarban található, ha nem a fejedelem oldalán s nem a jó vezérek bizalmasai közt,akkor ugyan hol? Bizony a vízpartok mocsaraiban! Ezek azok az indulatok, amiket a Vízparti történet kifejez. Mert ha hozzáértő, s jóindulatú emberek élnek tanulságaival, s a katonák az ő tervei szerint hadakoznak, azért, hogy minden egyes a maga hasznát lássa, ugyan hol láthatsz akkor akár egy „hűségest s igazságost” is? |
A Nagy Asztrológus mondotta: ,,Han Fej-ce azért írta A Meggyőzés Nehézségei és Magányos Méltatlankodás című műveit, hogy velük kifejezést adjon felháborodásának." Ebből megállapíthatjuk, hogy a régi időkben a bölcsek, ha nem éreztek felháborodást, nem alkottak. Mert felháborodás nélkül alkotni éppen olyan, mint fázás nélkül vacogni vagy komoly betegség nélkül nyögni. Ilyen módon hiába is alkotna valaki, mert ugyan mi szépet találhatnánk abban? Nos, a Vízparti Történet olyan alkotás, mely felháborodásnak ad hangot. Mert attól fogva, hogy a Szung-dinasztia beszüntette a harcot, a hivatalnoki sapka és a szalmapapucs felcserélődött egymással, s a kiváló férfiak alantas helyzetbe kerültek, a hivatalra méltatlanok pedig magasra jutottak. Ez fokról fokra oda vezetett, hogy a keleti és északi barbárok odafent pöffeszkedtek, a Középső Síkság lakói pedig alul maradtak. S ebben a helyzetben az uralkodó és főhivatalnokai, mint afféle palotában lakó fecskék és szarkák, selyemadót fizettek és meghódoltak a barbárok előtt; szíves örömest meghajtották volna térdüket akár kutyák és birkák előtt is. Si Naj-an és Lo Kuan-csung azonban, noha testileg a mongol Jüan-dinasztia korában éltek, szívükben ragaszkodtak a Szung-dinasztiához, s noha a mongol uralom idején tengették napjaikat, őszinte felháborodást éreztek a Szung-ház dolgai miatt. Így felháborodván a két Szung-császár sikertelen északi hadjáratain, megénekelték a kitajok nagy leveretését, hogy szabad folyást engedjenek felháborodásuknak; s felháborodván a Szung-dinasztia délre költözésének felelőtlensége miatt, megénekelték a lázadó Fang La elpusztítását, hogy szabad folyást engedjenek felháborodásuknak. De megkérdezem: kik voltak azok, akik által kifejezték felháborodásukat? Nem mások, mint azok a rablók, akik a régi időkben füttyszóra sereglettek össze a vízpartokon, őket pedig ha akarnánk se nevezhetnénk másoknak, mint hűségeseknek és igazságosoknak. Si Naj-an és Lo Kuan-csung tehát, megírván a Vízparti Történetet, joggal tették hozzá elbeszélésük címéhez a „hűségesek és igazságosok" szavakat. De hogyan kerül a hűség és igazságosság erénye a vizek partjára? Ennek okát könnyen megtudhatjuk. S vajon miért hűséges és igazságos mindenki, aki együvé sereglett ott a vízparton? Hogy mi teszi őket azzá, könnyű megtudnunk. A dolgok rendje ugyanis azt követeli, hogy a kiserényű szolgálja a nagyerényűt, a kisebb bölcsességű szolgálja a nagyobb bölcsességűt. Mármost ha a kisebb bölcsességű szolgálatra foghat másokat, a nagyobb bölcsességűt pedig mások akarják szolgálatra fogni, akkor ő saját jószántából beállhatna-e a szolgálatba anélkül, hogy szégyenkeznie kelljen? Olyan lenne ez, mint ha a kiserejű megkötözhetne másokat, a nagyerejűt azonban arra kényszerítené, hogy másoknak megkötözött foglya legyen; vajon eltűrhetné-e, hogy kezét gúzsba kössék anélkül, hogy tiltakoznék? Hát ilyen körülmények kényszerítették az égalatti legerősebb és legbölcsebb férfiait, hogy valamennyien a vízpartra menjenek. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a vízparton egybegyűltek valamennyien nagyerejű és nagybölcsességű, hűséges és igazságos férfiak, de azért hűség és igazságosság dolgában egyikük sem különb a vezérüknél, Szung Csiangnál. Sőt, ha végigtekintünk a száznyolc vezéren, akik egyformán jeleskedtek, egyformán hibáztak néha, együtt éltek és együtt haltak, azt látjuk, hogy szívük hűsége és igazságossága voltaképpen Szung Csiangtól származik. Mert Szung Csiang volt az egyetlen, aki testben ugyan a vízparton lakozott, szíve szerint azonban a császári udvarban, s egész lelkével várta a közkegyelmet, hiszen legfőbb óhaja az volt, hogy a birodalmat védelmezze. S mikor odáig jutott, hogy a végső veszéllyel kellett szembeszállnia, akkor tetézte be nagy érdemeit, s a hűség és igazságosság mártírja lett azáltal, hogy mindnyájan lenyelték a mérget s felkötötték magukat ellenkezés nélkül. Isteni természete által lett méltó rá, hogy alávesse akaratának a száznyolc vezér szívét, s csak így tudott szilárd szövetséget teremteni Liangsanban, csak így lehetett a száznyolc vezér fejedelme. Végül pedig, mikor a Fang La ellen indított déli hadjáratban a száznyolc vezérnek több mint fele holtan maradt a csatatéren, majd amikor Mélybölcsességű barát is egy másik életbe távozott a Hat Összhang kolostorában, Jen Csing könnyét hullatva szintén búcsút vett urától, a két Tung fivér pedig Örvények Sárkánya mellett maradt, hogy gondoskodjék róla, akkor Szung Csiang, noha jól tudta mindezt, mégis uralkodott fájdalmán, mert ezt tartotta a legokosabbnak, hiszen ha kicsinyes ember módjára csupán a saját elgondolását tartaná szem előtt, annak éppenséggel semmi köze nem lenne a fejedelem iránti hűség és a barátainkkal szembeni igazságosság erényéhez. Ezért volt a neve is: Szung, az Igaz és Bölcs; s ezért méltó rá, hogy hűségesnek és igazságosnak nevezzük. Hát megengedhető lett volna, hogy történetét senki se írja meg? S megengedhető, hogy történetét ne olvassák? Akik csak a birodalom kormányzásában tevékenykednek, feltétlenül el kell, hogy olvassák. Mert ha mind elolvassák ezt a történetet, akkor a hűség és igazságosság erénye többé nem a vízparton lakozik majd, hanem mindig az uralkodó oldalán. A bölcs főminisztereknek feltétlenül el kell olvasniuk, mert ha elolvassák e történetet, akkor a hűség és igazságosság erénye többé nem a vízparton lakozik majd, hanem mindig a császári udvarban. A hadügyek intézői, akiken a hadsereg kormányzása múlik, valamint a kormányzók, akiken a politika nyugszik, ugyancsak feltétlenül olvassák el, mert ha egy napon elolvassák e történetet, akkor a hűség és igazságosság erénye többé nem a vízparton lakozik majd, hanem a jó hadvezérek bizalmasai kerülnek ki közülük. Mert ha nem olvassák el, azaz a hűség és igazságosság továbbra sem található meg sem a császári udvarban, sem az uralkodó oldalán, sem a jó hadvezérek bizalmasai között, akkor ugyan hol lakozhatnék? Továbbra is a vízpartokon. Íme, így ad hangot felháborodásának ez az elbeszélés. S ha a politikusok támaszkodni fognak tanulságaira, ha a hadvezérek alkalmazni fogják a benne olvasható haditerveket, ha tehát igyekszik mindenki a számára legértékesebbet tanulni meg belőle, akkor senki sem lát többé olyanokat, akiket most hűségeseknek és igazságosoknak nevezünk! |
École de Taizhou (Taizhou Xuepai)
École de pensée chinoise anti-orthodoxe et anti-lettré fondée par Wang Gen (1483-1541). Elle fut accusée par ses détracteurs (Gu Yanwu et Huang Zongxi) d'avoir sombré dans un "Chan enragé" ou même d'avoir précipité la chute des Ming. Cette école ouvrit pourtant la voie à une forme de critique plus méthodique et empirique sous les Qing. Représentant principal : Li Zhi.
Liste des œuvres :
Fen shu 焚书 (Livre à brûler)
Cang shu 藏书 (Livre à cacher)
Jean-François Billeter, Li Zhi, Philosophe maudit (1527-1602) : contribution à une sociologie du mandarinat chinois de la fin des Ming
Droz, Genève, 1979. (Travaux de droit, d'économie, de sociologie et de sciences politiques, no 116)
Li Chih 1527-1602 in Contemporary Chinese Historiography (1980)
New light on his life and works
by Hok-Lam Chan
Copyright Year 1980, Published January 29, 2019 by Routledge, 232 Pages
Part 1: New Light on Li Chih's Family and his Life 1. Li Chih's Family, His home, and his Wife's Tombstone 2. The Grave and Other Burial Inscriptions of Li Cho-wu's Wife, Huang Shih
Part 2: New Light on Li Chih's Scholarship and his Works 1. Postscript to the Speciment of Li Chih's Handwriting Preserved in the Shanghai Museum 2. Notes on Li Shih Chi-chuan: The Discovery of an Unpublished Manuscript of Li Chih's Ts'ang-shu 3. Introducing an Important Work of Li Chih: The Ming Block-print Edition of Shuh-kang p'ing-yao 4. Problems Concerning the Authenticity of Shih-Kang p'ing-yao
