ZEN IRODALOM ZEN LITERATURE
« Zen főoldal
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

淨覺 Jingjue (683-750?)
楞伽師資記 Lengqie shizi ji

(Rōmaji:) Jōkaku: Ryōga shiji ki
(English:) Record of the Masters and Disciples of the Laṅkāvatāra Sūtra
/ Record of the Lanka School
(Magyar:) Csing-csüe: A Lanká(vatára-szútra) mestereiről és tanítványairól (szóló) emlékirat


Tartalom

Contents
Miklós Pál
A Csan nem-hivatalos története

The Lengqie shizi ji
by Wendi L. Adamek

 


http://gallica.bnf.fr/ark:/12148/btv1b8303637v pp. 1-19.


Titre : Leng qie shi zi ji 楞 伽 師 資 紀(記 ) par Jing jue 淨 覺
Auteur : Jing jue 淨 覺. Auteur du texte
Type : manuscrit
Langue : Chinois
Format : Rouleau de 19 ff. dont 16 de 41,2 à 43 cm (f. 1, déchirée sur les parties droite et inf. : 18,4 cm ; f. 4 : 35,7 cm ; f. 5 : 17,4 cm). Pap. épais, à pâte irrégulière, à grosses verg., chamois. Quelques trous et fentes. Nombreuses échancrures surtout sur les ff. 1 et 2. Le texte du recto transparaît au verso. - 29,2 à 30 × 733,6 cm
Droits : domaine public
Identifiant : ark:/12148/btv1b8303637v
Source : Département des Manuscrits, Pelliot chinois 3436

Description : En 1 j., avec préface. Déb. manque. Titre après la préface, suivi de la mention : Dong tu sha men shi Jing jue ju dai hang shan ling quan hui 東 都 沙 門 釋 淨 覺 居 太 行 山 靈 泉 會. Éd. en collation avec S. 2054 et S. 4272 par Kim Ku kyong 金 九 經 in Jiao kan Tang xie ben Leng qie shi zi ji 校 刊 唐 寫 本 楞 伽 師 資 記, Keijō 京 城 (Séoul), 1931. Cette éd. est utilisée ( jia ) in T . 2837, vol. 85, pp. 1283 a 10. 13-1290 c 26. Éd. améliorée, d'après les mêmes mss, par Kim Ku kyong in Jiang yuan cong shu 薑 園 叢 書, Feng tian 奉 天, 1935. Nouvelle éd. corrigée, d'après les mêmes mss. et l'éd. du Jiang yuan cong shu , par Suzuki Daisetzu in SDZS , 2, pp. 268-277 et 296-298. Éd. corrigée par Shinohara Hisao in Uchino Tairyō sensei tsuito ronbunshū 內 野 台 嶺 先 生 追 悼 論 文 集, Tōkyō, 1954, pp. 132-164. La préface seulement est éd. d'après le Pelliot chinois 3294 , complété par S. 2054 (texte 1) et par notre ms. (texte 2), par Yanagida Seizan in SZK , pp. 627-631, annotation pp. 631-637. Éd. d'après l'ensemble des mss. et trad. en japonais par Yanagida Seizan in SZ , 1, pp. 49-326. Cf. Hu Shi, Hu Shi wen cun 胡 適 文 存, 4, 1931, pp. 236-244, ou Lun xue jin zhu 論 學 近 著, 1, 1935, pp. 239-247 (repr. par Yanagida Seizan, Hu Shi chan xue an 胡 適 禪 學 案, Tai bei, 1975, pp. 143-152). Cf. art. de Suzuki Daisetsu in OTG , 12,3 (1931), pp. 409-441. Cf. également MSYIK , 2, pp. 482-502 ; Shinohara Hisao, Komazawa daigaku kenkyū kiyō 駒 沢 大 學 研 究 紀 要, 13 (1955), pp. 93-94 sq. ; Yanagida Seizan, SZK , pp. 58-100 et 625-627. Pour une bibliographie plus complète, cf. Tanaka Ryōshō in KZBK , 27 (1969), pp. 14-16. Écr. plutôt xing. Encre foncée. Nombreuses additions et corrections dont plusieurs dans les marges sup. et inf. Le texte de la fin de la f. 4 a été découpé et recopié sur une autre f. insérée à la suite (f. 5). 470 col., 25 à 29 col. par f. (f. 1 : 12 col. ; f. 4 : 24 col. ; f. 5 : 8 col.), 22 car. par col. (f. 5 : 17 à 19 car. par col.). L'espace d'une col. (col. 440-441, f. 18) a été laissé en blanc en raison d'un trou dans le papier. Marges sup. 1,6 à 2 cm (f. 5 : 2,3 à 3,1 cm), inf. 1,6 à 2,5 cm. Réglures par pliage.

Description : Leng qie shi zi ji 楞 伽 師 資 記

 

 



The Lengqie shizi ji
by Wendi L. Adamek
pp. 163-169.

In: PDF: The Mystique of Transmission: On an Early Chan History and Its Contexts
By Wendi Leigh Adamek, New York, Columbia University Press, 2007, 578 p.


Miklós Pál
A Chan nem hivatalos története
(1994)
In: Tus és ecset: Kínai művelődéstörténeti tanulmányok, Budapest, 1996, 123-133. oldal

A dunhuangi kéziratok között van hét kínai és egy tibeti nyelvű (3 a Stein-anyagban, 5 pedig a Pelliot-anyagban), amelyek egy kínai nyelvű buddhista traktátusnak a másolatai. Egy csaknem teljes szöveg van a Pelliot-anyagban, a többi töredék. Egy részüket (köztük a teljesnek mondhatót) 1926-ban fedezte fel Hu Shi, publikálta is (az akkor japán megszállás alatt lévő) Koreában. Azóta többször (fotokópiában is) közölték. Ez a munka Jing-jue kínai buddhista szerzetes munkája, a Leng-qie shi-zi ji, azaz a „Lanka (vatára-szútra) mestereiről és tanítványairól (szóló) emlékirat”. Az aránylag sok példány, amely a 10. században befalazott dunhuangi kolostorcellában maradt fenn, arról tanúskodik, hogy a munka a maga idejében, vagyis a keletkezését követő két, két és fél évszázadban népszerű olvasmány lehetett a kínai buddhisták (és tibeti követőik) körében.

Az emlékirat maga is nagy érdeklődésre tarthat számot, mert a Chan buddhizmus pátriárkáit mutatja be, de nem abban a hagyományos sorban, ahogy eddig a szekta tette, s ahogyan a világ számon tartotta. De érdekes a szerző személye is, hiszen a Chan szerzői között ez idáig homályban maradt, szerény, visszavonultan élő és működő szerzetest ismerhetünk meg benne, aki ráadásul családi kapcsolatai révén a korszak, Wu Ze-tian császárnő uralkodásának egyik szürke tanúja s mint ilyen, néma ugyan, de biográfiája, amennyire rekonstruálható, tanulságos lehet. Előbb tehát az életrajzot, majd pedig a munkát, a Chan buddhizmusnak ezt a rendhagyó történetét ismertetem.

Jing-jue életrajzának egyik forrása egy emlékére emelt kősztéle felirata, amelyet kortársa (és barátja), a híres Tang kori költő és festő, Wang Wei fogalmazott. Tudnunk kell, hogy Wang Wei (Mo-jie, 700–761) maga is hívő buddhista volt, mint választott nevei is tanúsítják: a Wei és a Mo-jie nevek összeolvasva Vimalakirtti kínai átírásának felelnek meg. (Vimalakirtti, kínai átírásban Wei-mo-jie, a buddhista mítoszok egyik közismert alakja, bódhiszattvák vitapartnere.) Wang Wei édesanyja is hívő volt, ő maga 33 évesen, felesége halála után a Song-shan (Henan) kolostorába vonult. Barátságban volt Shen-xiu-val, az északi Chan-szekta nagy hatású apátjával (ő kért és kapott a császártól sírfeliratot Shen-xiunak és anyja mesterének is). Ugyanakkor barátságot ápolt az ellenfélnek tekinthető déli Chan-szektát képviselő Shen-hui mesterrel. Azt kell tehát feltételeznünk, hogy Wang Wei nem vett tudomást a Chant megosztó dogmatikai vitákról, esetleg nem tudott róluk, de nem csatlakozott egyik félhez sem, nem foglalt állást. Jing-jüe mesterrel való barátsága sem zavarta meg ezt a semleges magatartást, minthogy Jing-jüe maga is – ezt előrebocsátjuk – afféle köztes álláspontot vallott, illetve közvetítő szerepet játszott ebben a vitában, amint műve, az emlékirat tanúsítja. Jing-jüe életútjának felvázolásához természetesen más források is szolgálnak, s ez már csak azért is fontos, mert Wang Wei felirata igencsak költői munka, ami itt annyit jelent, hogy a pontos adatokat nagyvonalúan mellőzi.

Jing-jüe családi neve Wei, ő a családban a nyolcadik gyermek. A Wei család ennek az időszaknak az egyik hatalmas klánja. Jing-jüe nővére Zhong-zong császár felesége. A klán ekkor van hatalma teljében (683–684); az ambiciózus Wu Ze-tian császárnő, aki ugyan a császár apjának volt az ágyasa egykor, de a fiúnak nem ő az anyja, a fiút száműzetésbe küldi és maga ül a trónra. Kevéssel előtte (684 tavaszán) az akkor még hatalmon lévő császár apósát, Wei Xuan-zhent akarta kinevezni főkancellárrá (addig magas hivatalokat töltött be, de vidéken). Wu császárnő ekkor dühödten közbelép és a magas rangú tisztviselőt azonnal száműzetésbe parancsolja. A család sorsa ekkor tragikus fordulatot vesz: az apa a száműzetésben meghal, feleségét egy túlbuzgó hivatalnok kivégezteti, majd a család négy fiát is megölik (691). Két leány menekül meg a családból, és Wei-hou császárnőt sem éri el a családirtás. Az akkor 8 éves kisfiút, Jing-jüet valószínűleg egy kolostorban rejtették el a rokonok, így menekült meg.

Még egy rokonát érintette Wu Ze-tian bosszúja: Yong-tai hercegnő az unokatestvére volt – ezt a hercegnőt öngyilkosságra kényszerítette Wu császárnő. A hercegnő Zhong-zong császárnak és feleségének – tehát Jing-jüe nővérének – leánya volt, férje már korábban meghalt (684-ben). A császárnő parancsának engedelmeskedő hercegnőt 701-ben temették el. Wu császárnő halála után (705) azonban újratemették: ezt a sírt 1964 - ben tárták fel az egykori Changan közelében, s az ott talált felirat – nyilván a gyilkos császárnő halála utáni rehabilitáció jegyében – azt állítja, hogy gyermekszülésbe halt bele – a történetírók állításával ellentétben. Az ekkor talált másik sírhoz (Li Xian herceg sírja) hasonlóan, sok értékes tárgyat (kerámia sírfigurák stb.) és kit űnő falfestményeket találtak sírjában: ezek a festmények az udvari előkelőségek szórakozásait (vadászat lóháton stb.) ábrázolják.

A családot sújtó tragédiák után sokáig nem hallunk Jing-jüeről. Tíz évvel fivérei halála után tűnik fel a fővárosban, találkozik Shen - xiuval, mert az akkor már híres Chan - szerzetest a császári udvarba rendelik, s valószín ű leg abban a kolostorban száll meg, ahol Jing - jüe is él. Hamarosan a Tai-hang-shan kolostorába költözik, 705-ben itt avatják szerzetessé, és élete nagy részét itt tölti eztán. Itt írja műveit is.

De még ebben az évben nagy megpróbáltatás vár rá. Az öreg császárnőt lemondatják (hamarosan meg is hal), s a Wei klánt rehabilitálják (az anya gyilkosát kivégzik, Yong-tai hercegnőt újratemetik, s kolostort alapítanak tiszteletére). A bosszúállásban a hatalomba visszakerült Wei császárnő éli ki magát, mintaképét akarja követni Wu császárnőben, de csak kegyetlenségben vetekszik vele, uralkodói erényeiben nem, s az udvarban féktelen korrupció hatalmasodik el. A Wei családnak Jing-jüevel is tervei vannak, felhívatják az udvarba mint egyetlen fiúutódot, magas hivatalba akarják iktatni. A buzgó szerzetes azonban megszökik a beiktatási ceremónia elől, s visszagyalogol kolostorába.

A következő esztendőben meghal jó barátja és lelki kalauza, Shen-xiu. Hamarosan megismerkedik Xuan-zevel, s ebben az ugyancsak híres Chan szerzetesben találja meg új mesterét. De most már ő is olyan hírnévnek örvend, hogy udvari előkelőségek hívják meg tanítását hallgatni – közülük sokat ő térít meg. A megpróbáltatások nem érnek véget: 713-ban az új császárjelölt (a későbbi Xuan-zong) felesége indít bosszúhadjáratot a Wei klán ellen: most Wei császárnő kap parancsot az öngyilkosságra. A veszedelem ismét elkerüli Jing-jüet: egyrészt már olyan híre és tekintélye van az udvarban is a példás életű és szellemű szerzetesnek, hogy emiatt is támadhatatlan, másrészt barátai, tanítványai közt tudhat olyan magas rangú tisztviselőket, amilyen Li Zhi-fei császári rokon és mások. A bosszúhadjárat több eseménye, például apja sírjának feldúlása is visszahúzódásra kényszeríti. A hatalomra került új császár, Xuan-zong (ur. 713–756) ugyan erősen érdeklődik a taoizmus iránt, egyébként antiklerikális híre van, de azért eléggé nyitott és toleráns ahhoz, hogy a Chan képviselői biztatónak ítéljék trónra kerülését.

Ettől az időszaktól fogva azonban Jing-jüe életéről keveset tudunk. Xuan-zong uralmának első szakasza békés kulturális virágzás. Jing-jüe ebben az időben Loyangban a Da-an-guo-si mestere, egyes adatok viszont arra utalnak, hogy továbbra is a Tai-hang-shanon lakik. Magas rangú barátai, hivatalnokok kérik, hogy írjon épülésükre szútra-kommentárokat. Valószínűleg Li Zhi-fei és mások állhatatos kérésére írja meg 720 táján az Emlékiratot és valamivel később két szútra kommentárjait. Ezek közül csak egy maradt fenn, a 727 táján írott kommentárok, a Prajnápáramitá-hrdaya szútrához. (A Vajracchedika - kommentárok elvesztek.)

Halálát és temetését Wang Wei felirata írja le, de mint jeleztem, időpontot nem ad. Így hát csak valószínűsíthető, hogy Jing-jüe 750 és 755 között halt meg. 750-ben a császár leirata intézkedett a Wei család sírjainak rendbehozataláról. Nem tudjuk azt sem, hogy Jing-jüe értesült-e erről a kései – és másodszori! – rehabilitációról. Annyi bizonyos, hogy maradványait (csak feltehetjük: hamvasztották) családja szülőföldjére vitték végső nyughelyre. (Így születése és halála dátumát is csak feltételesen jelölhetjük meg: 683 körül születhetett és 750–55 között halt meg.)

A 755-ben kitört lázadást, amely a fővárost is felbolygatta s a császárt (és kegyencét, Yang Gui-fei ágyast) is menekülésre kényszerítette, már nem érte meg. Barátja, Wang Wei is csak néhány évvel élte túl (761-ben halt meg). Ez az An Lu-shan tábornok nevével jelzett lázadás nemcsak a császár, hanem az egész Tang-dinasztia virágzását is kettétörte; bár a lázadást hamarosan leverték, a birodalom züllése tovább folytatódott és a hatalom egyre inkább az An Lu-shan (Roksán) nevű tábornokhoz hasonló hadurak kezébe került. (Sokan barbár származásúak voltak, An Lu-shan maga is türk volt.) A civil hivatalnokréteg egyre inkább háttérbe szorult, s a tábornokok egyre hatalmasabbak lettek.

*

Az Emlékirat bevezetőből és nyolc fejezetből áll. A Taisho-ban nyolc oldalt tesz ki (Taisho, 85,2837, pp. 1283–1290). A bevezető szöveg – a szokásos módon – hitvallás: életrajzi keretbe illesztett lelki fejlődéstörténet a tan szövegeivel illusztrálva. Itt mondja el, hogy a „keleti fővárosban” élt 701-ben, s találkozván Shen-xiu-val, majd Xuan-zi-vel, akiket a „nyugati fővárosba” rendelt a császári parancs, a két főváros (Lo-yang és Chang-an) között ingázott, hogy tanításukat hallgathassa. A nyolc fejezet mindegyike bemutat egy pátriárkát, sorrendben, pontosabban, az utolsó a nyolcadik nemzedék négy képviselőjét (Shen-xiu utódait). A sorrend a következő (ahol tudni lehet, megadom évszámaikat):

1. Gunabhadra (Qiu-na-ba-to) – Kantonba érkezett: 435, meghalt Nankingban 75 évesen: 468.

2. Bodhidharma (Pu-ti-da-mo) – Kantonba ér kezett: 520, meghalt a Shao-lin-si-ben (a Xiung-er-shan-on temették el, mindkettő Lo-yang mellett)

3. Hui-ke (486–593?) – 14 éves korában szegődött Bodhidharma mellé (más forrás szerint 40 évesen)

4. Seng-can (?)

5. Dao-xin (580–651)

6. Hong-ren (601–674)

7. Shen-xiu (606–706) – két kortárs mester mellette: Xuan-zi és Hui-an (582–709)

8. Shen-xiu tanítványai és örökösei: Pu-ji, Jing-xian, Yi-fu és Hui-fu

A szövegben megadott életrajzi adatok (többnyire dátumok nélkül) a születés helyére, a családra vonatko znak. A helynevek, kolostorok nevei, a karrier állomásai teljesen esetlegesen merülnek fel (azaz: csak más forrásokból pontosíthatók).

A hagyományos Chan-történet által kanonizált mozzanatok közül itt egyetlen híressé vált anekdota sem szerepel. Bodhidharmánál nem esik szó a kilenc évi falnézésről, Hui-ke történetében nem szerepel a kézlevágás, és természetesen Shen-xiu történetéből is hiányzik a bódhi-fáról szóló verspéldázat. A legfeltűnőbb hiány azonban a tradíciók szentesítette Hui-neng, az ortodox tradíció szerinti Hatodik Pátriárka hiánya, pontosabban csupán egyszeri említése Hong-ren jelentéktelen tanítványai között.

Más források is arról tanúskodnak, hogy csupán a Bódhidharmától Hong-renig (tehát öt pátriárkát illetően) vezető sor szilárd. (Bodhidharma, Hui-ke, Seng-can, Dao-xin, Hong-ren; Seng-canról azonban nagyon kevés szó esik, Hui-ke és ő nem hagytak hátra írott szöveget, de az előző nevét legalább a kézlevágás története őrzi.) Vannak persze hangsúlyeltolódások – az említetteken kívül olykor mások nagyobb tekintélyként szerepelnek –, de a sor lényegében szilárd. Az Emlékirat a kezdeteket illetően kivételes: Gunabhadra, ez a személyében és magatartásában nem sok tekintélyt élvező fordító – mert lényegében csak az volt! – máshol a Chan történeti feljegyzéseiben említést sem igen kap. A folytatás, tehát Hong-ren utódai tekintetében már igen tarka lesz a kép – olyannyira, hogy akár csak felvázolása is meghaladná lehetőségeinket.

Mindebből csak arra kell gondolnunk, hogy Jing-jüe idején a Chan irányzat kettészakadása még nem következett be. Különbségek, eltérések akadtak jócskán, de ezek inkább a sokszínűséget mutatják, mintsem a két iskola, a Déli és az Északi szembenállását. Az Emlékirat 7. fejezete felidézi a fővárosba rendelt Shen-xiu és Wu Zi-tian császárnő beszélgetését, amikor (701-ben) a császárnő arról érdeklődik, hogy Shen-xiu „kinek a tanítását” folytatja; Shen-xiu válaszában azt mondja, hogy ő a Dong-shan tanainak az örököse. (A Dong-shan elnevezés arra a kolostorra vonatkozik, amelynek Hong-ren volt a mestere.) A császárnő ezt azzal hagyja jóvá, hogy a legértékesebb tanításként ismeri el a Dong-shan tanokat. Viszont nagyon érdekes, hogy Shen-xiu nem a Lankávatára-szútrát említi itt tanai fő forrásaként, hanem a Prajnápáramitá-szútra egyik változatát (Wen-shu shuo ban- ruo-jing), amelyet egyébként az Emlékirat több helyen is alapvető forrásként emleget az „egyetlen célravezető szamádhihoz”. (A szamádhi a befelé forduló szemlélődés neve, egy sajátos elmélkedési technika.)

Vannak már elté ő nézetek , ha viták nem is, a célravezető technikák megítélésében. Voltaképp azonban még együtt szerepelnek – legfeljebb különböző hangsúllyal és eltérő sorrendben – a Chan jellemző „eszközei” (upáya): elsősorban az ülve elmélkedés, a paradoxonokhoz folyamodás (ekkor még csak csírájában), s az „írások nélküli tanítás” (jiao-wai bie-chuan), a tan és a Chan egysége (jiao-chan yi-zhi). Az Emlékirat főként az ülve elmélkedést hangsúlyozza – ezt vonja kétségbe igen hatásosan Hui-neng: később ez válik általánossá a déli iskola princípiumai között.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a később kialakuló ellentétek és határozott elkülönülés mélyén neveltetési, még mélyebben szociológiai mozzanatokat fedezünk fel. A déli iskola reprezentatív képviselője, Hui-neng és az északi feje, Shen-xiu legendás vers-párviadala foglalja össze jelképesen is, konkrétan is a kettősséget. A legenda úgy tartja, hogy Hong-ren kolostorában nevelkedtek mindketten. Amikor a nagy tekintélyű kolostori elöljáró felszólítja a tanítvány-sereget, hogy versben adjanak számot lelki előrehaladásukról, Shen-xiu, aki egyébként is a legtekintélyesebb tanítvány, megírja versét és kifüggeszti:

A test bódhi-fa,
tükör a lelke,
csiszold szüntelen,
nehogy por lepje!

Az írástudatlan Hui-neng megkéri társait, hogy olvassák fel neki a verset. Aztán ő is verses választ rögtönöz s megkéri társait, hogy írják le helyette:

Bódhi-fa nincsen,
lélek nem tükör,
ha semmi sincsen,
honnan lenne por?

Hong-ren elöljárónak, a későbbi Ötödik Pátriárkának annyira megtetszik ez a teljes tagadás, hogy az írástudatlan növendéket ítéli győztesnek – de a kolostori közvéleménnyel nem mer szembeszegülni. Titokban hívatja hát magához Hui-nenget és átadva neki az utódlás jelvényeit, köntösét és kolduló-csészéjét, azonnal elküldi, hogy más kolostorokban szerezzen még tapasztalatokat. (Mindezt Hui-neng maga meséli el egy szútra-magyarázatokat tartalmazó írásában. Hitelessége kérdéses.) A kanonizált legenda mindenesetre így tartja számon, a Chan mai népszerű irodalmában széltében elterjedt.

A konkrét tartalom kettőssége: a lélek szorgalmas művelése, csiszolása áll itt szemben a teljes tagadással. Jelképesen pedig a művelt és tanuló, olvasó szerzetes eszménye kerül szembe az analfabéta s a könyvet megvető szerzetessel. Ne feledjük, hogy a buddhizmus még ebben a korszakban is, amikor a legnépszerűbb és a legtöbb hívőt mondhatja magáénak, csak kevesek vallása, s a nép között sosem terjedt el mélyebb ismerete. Idegen vallás marad mindig, amelynek igazi hívei csak az írástudók köreiben akadtak. Számos eleme leszivárgott a néptömegek köreibe is, és ott, a taoizmussal vegyülve meggyökerezett.

Ne feledjük, hogy az igazi Dél–Nankingtól Kantonig – olyan, mint egy frissen meghódított terület: sokféle és számban is jelentős nemzetiség lakja, a hanok voltaképp még csak a városokat lakják uralkodó népességként. A han műveltségnek a déli határa Nanking. Kanton ellenben csak gazdasági tekintetben fontos: virágzó és gazdag kikötőváros, pezsgő kereskedelemmel és sok idegennel. A tengerparti városok Délen mind ilyenek, csak kisebb jelentőségűek és kevésbé gazdagok. De a kultúra, a han műveltség csak ekkoriban hódítja meg a Jangce völgyét, s lejjebb csak még később jut.

Északon, a két fővárosban és vonzáskörzeteikben a buddhista kolostorok novíciusai legalább részben írástudó, művelt családok gyermekeiből kerültek ki; konfuciánus nevelésben részesültek alapképzésként, s úgy kerültek a szerzetesi életbe. Délen az ilyen származású novíciusok lehettek elenyésző kisebbségben, a túlnyomó többséget – amint az északiak többségét is – az írástudatlan parasztgyerekek alkották. Köztudott, hogy ebben milyen szerepe volt a kolostorok adómentességének, katonai kötelezettségek alóli mentességének; s ezek a kiváltságok csorbítatlanok (egészen 844-ig, a nagy buddhistaüldözésig).

Minden arra mutat, hogy a buddhizmuson belüli megoszlás, déli és északi irányzatra, pontosabban a hirtelen és a fokozatos megvilágosodás (dun-wu és jian-wu) híveire, a Tang-birodalomban még nem ment végbe, maga a tan is csak lassan, fokozatosan formálódott, s alighanem a korszak vége felé, a 9. és 10. századokban öltött véglegesnek tekinthető formát. A Tang kor elején (7. század), amikor Jing-jüe traktátusai keletkeztek, az északiak és déliek dogmatikai ellentétei még csak formálódnak.

Hui-neng története is ezt bizonyítja: a pátriárka, miután utódjának jelölte ki, éjjel, titkon elküldi a kolostorból, amint mondja: „nehogy kárt tegyenek benne!” Hogy kik? Azok az írástudatlan szerzetesek, akik nyilvánvalóan többségben voltak, s akiket eddig a művelt írástudó rendtársak tiszteletére neveltek; ez utóbbiaknak a megtestesülése ebben a kolostorban éppen Shen-xiu volt. Hui-neng története azonban nem hiteles. Joggal tételezzük fel, hogy sem az önéletrajzot, sem a szútra-magyarázatokat nem az analfabéta pátriárka írta (még akkor sem írhatta, ha huszonéves korában megtanult írni – de erről sincs adat).

Jing-jüe memoárja viszont hiteles. Azokon a példányokon, amelyek a dunhuangi befalazott cellában reánk maradtak, nem változtathatott senki. Ezekben a példányokban a későbbi Hatodik Pátriárka csupán egy futólagos említést érdemlő mellékszereplő, Shen-xiu viszont jeles képviselője – a császárnő előtt is – hitének és a Chan tanításnak. Ez a memoár a 8. század elejének viszonyait őrizte meg, amikor már alakult az ellentét a két irányzat között.

Azt kell tehát feltételeznünk, hogy ezeknek a századoknak a folyamán zajlott le az a békés, csupán hitvitákban megnyilvánuló küzdelem, amelynek végeredményeként a Chan tanok igazi letéteményesének az ún. déliek nyilvánították magukat. Nem járt ez semmiféle tettlegességgel, valódi harccal, még csak kolostorból való kiűzéssel sem. (Rendből való kitiltásról meg azért sem lehet szó, mert hiszen nem is volt rend!) Az írott dokumentumok manipulálásáról annál inkább. Eltűnt feljegyzések, átírt és átírt formában sokszorosított kéziratok akadnak bőven (ezekről természetesen más, nem korrigált feljegyzések elszórt megjegyzései adnak hírt). Az északiak, úgy tűnik egyelőre, nem védekeztek ez ellen a degradálás ellen. Vita nélkül őrizték gyakorlatukat – az ülve elmélkedést – és annak szútrákban idézhető elméletét. Tegyük hozzá, ez a manipuláció semmiféle aggályt nem kelthet sem működtetőiben, sem későbbi felfedezőiben, hiszen nem volt másról szó, mint az igaz Tan terjesztéséről és a tévtanok eltüntetéséről.

Úgy látszik, voltaképp semmi más nem történt, mint hogy a Tang kor elejének a birodalom területén mutatkozó szociális megoszlása rányomta bélyegét a kolostorok lakóinak szellemi arculatára: a déli kolostorokban, ahol túlnyomó és hangadó többséget alkottak a hétköznapi emberek, analfabéta parasztok, a buddhizmusnak egy egyszerűbben megközelíthető és nyersebbé, a paraszti realitáshoz közelibbé csonkított változata lett uralkodó. Az északi kolostorokban viszont, a birodalom szellemi központjához közelebb, megőrizték az írástudói magatartásnak a kolostori élettel összeférő elemeit. A dogmatikai különbségek azonban csak a szerzeteseknek egy nagyon szűk, felső rétegét érintették, s a tanok lényegén azok sem változtattak. A két irányzat, megszilárdulásuk után két szekta hívei ilyenformán békésen megfértek egy kolostor falain belül is, amint ezt a későbbi gyakorlat tanúsítja.

A Chan történetét azután a Song korban ez a déli irányzat kanonizálta. Ekkorra már, úgy tűnik, véglegesen a délieké a Chan-on belül a dogmatikai hegemónia. A 13. század elején, amikor Japánba átkerül a Chan, még két, látszólag egyenrangú irányzatként működnek. (Azt nem tudjuk, hogy híveik és kolostoraik számszerű megoszlása milyen.) Viszont tény, hogy a Song kor elejétől, most már nyomtatásban megjelenő Chan-szövegek – többnyire anekdota - gyűjtemények – a hirtelen megvilágosodás, azaz a déli iskola szellemét tükrözik és annak gyakorlatát szolgálják. És ez a szellem a korai, kibontakozási stádium történetére is végérvényesen rányomta pecsétjét. Hogy milyen módon? Más nézetek elhallgatásával? Szövegek átírásával? Egyes szövegek eltüntetésével? A történeti színjáték szerepeinek kicserélgetésével? Nem tudjuk pontosan. Az viszont bizonyos, hogy Jing-jüe memoárja, amely egy évezreden át hozzáférhetetlen volt (a dunhuang-i befalazott könyvtárcellában), hitelesen őrzi a 8. század eleji viszonyokat, legalább a Chan kínai történetéből. A többi ma még csak kérdés: történeti kutatásokra vár.