Steinert Ágota
Üzbég zöldtea azaz kök-csaj

Teakult, a Terebess Online különlapja

Az üzbégek nemzeti itala a zöldtea, amely nélkül semmiféle étkezés, vendégség vagy üzletkötés nem képzelhető el. a piacon elfáradt üzbégek a csajhanába mennek (ez az üzbég teázó neve), s ott zöldtea mellett beszélik meg a napi eseményeket, az üzlet menetét. A teázókban, akárcsak a lakásokban nincsenek székek, a vendégek vastag szőnyegekre, párnákra ülnek le törökülésben, egy alacsony asztalka mellé. A cipőiket természetesen leveszik és az ajtó mellett hagyják. Vendégségben ugyancsak így illik viselkednie férfinak, nőnek egyaránt. A különbség csupán az, hogy a nők oldalülésben, maguk alá húzott lábakkal kuporodnak le, természetesen nem a férfi mellé, hanem mögé. A teát egy széles szájú, színes, népi mintás, fületlen kerámia csészében szolgálják fel, ezt nevezik pialának. Ivás közben a szélénél fogva a hüvelyk- és mutatóujjal kell tartani. Az üzbégek azt tartják, hogy egy piala zöldtea felkészíti a gyomrot az étel befogadására. Ám nemcsak étkezés előtt, hanem utána is fogyasztják, hogy megkönnyítsék az emésztést. Elkészítésmódja némileg eltér a fekete teákétól. A zöldtea levelét forró vízzel forrázzuk le, hagyjuk tíz percig állni, majd szűrjük le a főzetet. Langyosan és lehűtve is szokták inni, általában cukor nélkül, de a teaházak selyemcukrot adnak hozzá. A vendéglőkben, szállodai szobákban mindig ott áll a zöldtea, amelyet a vendég ingyen hörpinthet fel.
Az üzbégek teaivási szokásairól az egyik, ha nem a legelső, írás a magyar Vámbéry Ármintól származik, aki így örökítette meg bokharai élményeit: "Majdnem három órát járván ide s tova, megkértem nemes vezetőmet s barátomat, Hadzsi Szálihot, hadd pihenjem ki kissé magamat; mire ő a Timcse csaj furusin (teabazár) keresztül a híres Leb-i hauz divánbegi nevű helyre vezetett, melyet Bokharában igen csinosnak találtam. Meglehetősen szabályos négyszög, közepén száz láb hosszú, nyolcvan láb széles, mély tóval, mely négyszögű kövekkel van kerítve, s melynek vizébe nyolc lépcső vezet le. A parton néhány szép szilfa áll, s árnyékukban nélkülözhetetlen teabódé óriási szamovárjaikkal, melyeket Oroszországban különösen Bokhara számára készítenek, kínálólag csábítják az embert. A tér három oldalán édességeket, kenyeret, gyümölcsöt, meleg és hideg ételeket árulnak egyes állásokon, nádgyékények árnyéka alatt; s a rögtönzött bódék százai, körülrajongva az éhes és nyalánk tömeg által, sajátos látványt nyújtanak. A negyedik, nyugati és erkélyszerű oldalon áll a mecset (Meszdzsid-i Divánbegi), mely előtt szintén van néhány fa hol a dervisek és meddahok (elbeszélők) fáradságos arcjáték kíséretében beszélik el híres próféták és harcfiak hős tetteit, mindig nagyszámú s tudvágyó közönség előtt. Midőn e helyre beléptem, az érdekes színjáték befejezéséül még tizenöt dervis a nakisbendi szerzetből, mely itt támadt és székel, vonult el előttem. Sohasem fogom feledni, amint e vadan lelkesült emberek hosszú, tekealakú süvegükkel, lobogó hajjal, hosszú bottal hadonászva, eszeveszettekként ugráltak ide s tova, karban ordítva el egy himnuszt, melynek egyes versszakait ősz szakállú főnökük énekelte elő.
Szem, fül itt annyira el voltak foglalva, hogy csakhamar feledtem fáradtságomat. Barátom csak erővel bírt egy teabódéba bevinni, s midőn a nemes sivin (a teának egy neme) már be volt töltve, fel akarván használni bámulásomat, benső örömmel kérdé: "Nos, mint tetszik neked Bokhara Serife?" "Igen jól" - viszonzám, s a közép-ázsiai nagyon megörült, hogy Turkesztán fővárosa ennyire megnyerte tetszésemet..."