Steinert Ágota
Angol tea
Teakult, a Terebess Online különlapja

Aki járt már a ködös Albionban ősszel, amikor az utcákat és a parkokat ellepi a köd, a szél reménytelenül csapkodja az esőt, s a sok órás járkálástól már a cipőjének a talpa is elázott, majd belépett hotelszobájába esetleg egy vendéglőbe és kezébe vehette teáscsészéjét forró, ízletes, illatos tartalmával, csak az tudja: mit is jelenthet a tea, a teázás szertartása az angolok számára. Hát ha még hozzágondolja, valaha csak szimpla ablakok voltak a brit háztartásokban, s a fűtés is meglehetősen gyenge volt...
Az angolok a 17. században ismerkedtek meg a teával, bár eleinte nem igen tudtak vele mit kezdeni. A hajósok, akik elhozták Távol-Keletről, elsősorban Kínából, úgy látszik nem magyarázták el, hogy is kell a tealeveleket használni. Így, miután leforrázták őket, kenyérrel ették a leforrázott leveleket, a főzetet pedig kiöntötték. A 18. század elején a Holland Kelet-indiai Társaság kezdte szállítani Európába a teát és meghonosította a teaivás szokását is. Innen terjedt át Nagy-Britanniába, s kezdte el példátlan térhódítását az egész szigetországban, olyan arányban, ahogy az angol kereskedelmi flotta átvette a vezetést a teakereskedelemben - mint jól jövedelmező üzletágban. Akkoriban a teát különlegesen kiképzett vitorlás-hajók szállították. Ez a módszer azonban gyengítette a tea minőségét, a hosszú út, a tenger háborgása törődötté, a sós levegő, a kátrányszag és a rossz csomagolás mellékízessé tette a teát. Mindez a károsodás csupán a gyors gőzhajók megjelenésével szűnt meg.
Kezdetben az igencsak borsos árak miatt csupán a gazdagok engedhették meg maguknak a teaivás luxusát, később azonban a szállítási költségek csökkenésével egyre jobban terjedt a kevésbé tehetős rétegek körében is. Eleinte a kávéházakban és a klubokban árulták a teát, így tehát a teaivás szükségszerűen a férfiak kiváltsága volt. A vendéglőkben, pub-okban a forrázatot hordókba töltötték és úgy mérték ki, mint a bort vagy a sört. A kávéházak hanyatlásával aztán az u.n. teakertek jöttek divatba a parkokban, ahol már az egész család megjelenhetett, s részt vehettek a hangversenyeken, árnyjátékokon, tűzijátékos mulatságokon, természetesen tea fogyasztás mellett. Kínai mintára teaházak is épültek - számuk a 18. század elején egyedül Londonban már 3000 volt. A 19. század végén - a mai espresszók elődjeként - nyilvános teázók és teaszalonok is létesültek, de az sem volt szokatlan, ha valaki kedvelt könyvesboltjában itta meg frissítő italát. Gyakran teáztak a szabadban is - hisz ismeretes az angolok természetimádata - ilyenkor a vizet a teához bográcsban forralták.
Közben a tea csendesen meghódította a háztartásokat is, párhuzamosan az étkezési szokások megváltozásával. A középkorban a nap főétkezése az angoloknál is a délben feltálalt ebéd volt, majd ez az időpont egyre későbbre tolódott, míg a 18. században az ebéd már délután 3 és 4 között vált esedékessé. Késő délután következett a tea, majd a látogatások, fogadások ideje. A 19. század elejére a két étkezés felcserélődött, s a teázás a reggeli és az estebéd közé került. Ettől fogva már az angol élet szerves része lett, mint "öt órai tea", noha általában öt és hét óra között zajlott le. A lényege az volt, hogy a munka után, de még a vacsora előtt felfrissítsék magukat az emberek, a hivatalos, külső világot kizárva életükből felkészüljenek az intim, de ünnepélyes családi esti étkezéshez. A délutáni teához ezért rendszerint csak kevés vendéget szoktak meghívni.
Az angolok igen erős teát készítenek. A kannába annyi teáskanálnyi levelet tesznek, ahány csészényi főzetet akarnak nyerni, s ezen felül egy kanálnyi a "kannáé". A leforrázott leveleket általában 4-6 percig áztatják. Az így elkészített tea elég keserű, tehát cukorral, mézzel édesítik, tejjel, tejszínnel, ritkábban rummal, citrommal ízesítik. Szokásos az is, hogy a teáscsésze mellé dzsemet tálalnak, hogy a vendég azt tegye a teájába.
A teakultúrához természetesen hozzátartoznak a szépformájú, különleges edények is, amelyekben a teát felszolgálják. A legkorábbi ismert teáskannák Sanghaj környékén, Yi-Hsingben készültek. 1500 körül, mázatlan vörös cserépből - eredetileg nem tea, hanem bortárolás céljaira, míg a teát a kínaiak vasüstben forralták. Az első teaszállítmányokkal azonban ezek a kannák kerültek el Hollandiába, ahol a delfti iparosok megpróbálták őket lemásolni, de csekély eredménnyel. Angliában a legrégibb teáskannákat ezüstből formálták, de készült néhány díszítőmázas, dekoratív fayance teás edény is. Josiah Wedgwood forradalmasította a cserépedény gyártást a 18. század közepén. Csészéit, kannáit színes mázakkal vonta be és fehér klasszicizáló domborművekkel látta el. Átállt a tömegtermelésre és rendkívül megbízható, jó minőséget produkált.
Közben Európában megpróbálták megfejteni a kínai porcelán titkát. Drezdában, Sevrés-ben már előállítottak porcelán teáskészleteket, majd Londonban és Chelsea-ben is. 1800-ban Josiah Spode feltalálta a csontporcelánt, amely hamarosan meghódította az egész angol piacot. A 20. században a teáskannákat főleg rozsdamentes acélból gyártják, s formáikban visszatérnek az ősihez, az eredeti ji-hszing teáskannák formáihoz.