S. Nagy Anikó
A teázás hagyománya Oroszországban
Teakult, a Terebess Online különlapja

A teázás szokása Oroszországban gyorsan elterjedt, a 18. század folyamán beépült az orosz életmódba. Meglepő hirtelenséggel vált általánossá a parasztok körében is, az orosz nép nemzeti itala lett. Oroszország a világ második legnagyobb teafogyasztó országává vált, e téren csak Anglia előzte meg. Európai területén a tealeveleket forrázták. Előre melegített porcelán vagy fajansz teáskannákban megfelelő mennyiségű (általában két csészére szántak egy kávéskanállal) tealevelet szórtak, forró vízzel leforrázták, majd lefedték. Ötpercnyi várakozás után az így nyert esszenciát szétöntötték csészékbe vagy poharakba, s tetszés szerinti arányban forró vízzel feltöltötték.
Az első időkben - amikor még nem ismerték a cukrot -, a kínaiakhoz hasonlóan keserűen itták. A 18. század derekától Kínából nagyobb mennyiségben cukrot is hoztak süvegcukor vagy jégcukor formájában. Ettől kezdve cukorral édesítették a teát, vagy beletéve a csészébe, vagy csak darabkát harapva hozzá.
Az ízesítők köre időközben kibővült. Előkelő házaknál használtak rumot, citromot, dzsemeket. Az igazi teakedvelők azonban megmaradtak saját aromájának élvezete mellett.
Az egyszerű nép körében egyetlen ízesítő a cukor volt, melyet gyakran helyettesítettek mézzel. A forró teából a csészealjba öntöttek egy keveset. A tányérkát óvatosan nyitott jobb tenyerük öt ujján tartották, úgy emelték a szájukhoz, miközben a bal kezükben tartott darab cukorból haraptak a teához. A forró tea nem olvasztotta szét a cukrot, hanem csak lekerekítette egy kicsit. Egy darabka cukor elegendő volt több csésze teához is. Takarékosság is volt ez egyben, mert a cukrot akkoriban igen drágán mérték.
A hagyományos orosz teázást a kedélyesség és a vendégszeretet jellemezte. Vendégségre szóló meghíváskor az "egy csésze teára" kifejezést használták. Angolokéhoz hasonló, szigorúan betartott teázási időpont nem alakult ki náluk. Magasabb társadalmi körökben kétszer teáztak naponta: reggel és este. Az esti teát a vendégeknek 11 óra körül szervírozták a szalonban vagy a dolgozószobában. Néha ebéd után is azt itták kávé helyett. Ilyenkor a ritka és drága ún. sárga teából használtak. Az egyszerű emberek napjában háromszor fogyasztottak teát, reggel, délben és este. Mindezektől függetlenül teáztak a nap bármely szakában, üzletkötéskor, s ha vendég érkezett, mindig. Az orosz tea az angoltól abban különbözött leginkább, hogy kétszer-háromszor gyengébb volt, ezért is ittak meg több csészével. Makszim Gorkij "Anya" című művében így emlékezett meg apjáról: "Drága jó apácskám legalább húsz csészével megivott naponta, s jórészben ennek köszönhette talán, hogy betegség nélkül töltött hetvenhárom esztendőt a földön."
A teázás íratlan szabályait Nyikolaj Gogol örökítette meg "Ivan Ivanovics és Ivan Nyikifirovics összeveszésének története" című novellájában. A vendég, miután megitta az első csésze teát, a csészét fenékkel felfelé fordítva a csészealjra tette, rárakott egy darab cukrot annak jeléül, hogy elutasítja a további kínálást. A házigazdának azonban kötelessége volt kérlelni vendégét (no még egy csészével, gyenge tea, ne sértsen meg), mire az sűrű mentegetőzések közepette megitta a második csésze teát, s a csészét ismét felfordítva helyezte a tányérkára, s kezdődött megint a kínálás elölről, míg végül a vendég megivott tíz csésze teát is.
Megszokott ital volt a vendégfogadókban és éttermekben is. Páros teát, azaz teát és két szem cukrot szolgáltak fel. Tálcán kihozták a vendégnek egy nagyobb teáskannát a forró vízzel, s egy kisebbet pedig a főzettel, hozzá csészét és két darab cukrot. A kisebb kannát rátették a nagyobbra, amelyre az pontosan ráillett. Böjt idején cukor helyett hársfamézet tettek az asztalra. A cukor azért volt tiltva, mert azt akkoriban marhacsonton keresztül tisztították. Egy utazó megfigyelte a vendéglőben teázó kereskedőket. Gyakran látta őket kék kaftánjaikban ülni a fal mentén elhelyezett hosszú padokon. Csak a legszükségesebb mozdulatokat végezték: teáspoharaikat a szájukhoz emelték, majd lassan visszatették az asztalra. Így ültek ott 4-6 óra hosszat is, nem szólva szót sem, csak itták a teát, egyik csészével a másik után.
Moszkva vendéglőiben a tekintélyesebb üzletembereknek törzsasztaluk volt. Megrendelőikkel, főként a vidéki nagykereskedőkkel találkoztak itt. Először a tea mellett megkötötték az üzletet, s csak azután láttak hozzá a villásreggelihez vagy az ebédhez. "Zverjevnek két vendéglője volt. Egyik a "Gabonabörze" a Gavrilov utcában. Itt üléseztek a gabona-nagykereskedők, akik az egész gabonapiacot a kezükben tartották. Minden kiadós ületet itt bonyolítottak, tea mellett. Ez volt a legcsendesebb vendéglő. Szinte hangot sem lehetett hallani benne. A tekintélyes kereskedők egymás fülébe súgták árajánlataikat, s csak néha lehetett elkapni egy-egy beszédfoszlányt... és az asztalokon, az alkudozás idején semmi egyéb, csak tea..." (Vlagyimir Giljarovszkij, Moszkva és a moszkvaiak)
A vidéki fogadókról Nyikolaj Gogol emlékezik meg a "Holt lelkek" című regényében: "A viharverte, fából épült csárda, amelynek keskeny, de vendégszerető tornácán ódon templomi gyertyatartókhoz hasonló, faragott kis oszlopok tartották, befogadta Csicsikovot... A szobában a jól ismert tárgyak ötlöttek szembe, amelyek az országutak mentén szép számban sorakozó, valamennyi kis csárdában fellelhetők, nevezetesen: a fényevesztett szamovár, a simára gyalult fenyőfa falak, az egyik sarokban háromszögletű pohárszék teáskannákkal és csészékkel, a szentképek előtt kék és vörös szalagokra aggatott aranyozott kis porcelántojások..."
Teával vendégelték meg a fáradt utasokat a postaállomásokon. Erre utal Puskin "A postamester" című elbeszélésének néhány sora: "Amikor az állomásra érkeztem, első gondolatom az volt, hogy minél előbb átöltözzem, a második, hogy teát kérjek. "Hé, Dunya! - kiáltott a postamester. - Tedd csak fel a szamovárt, aztán eredj tejszínért."... Még nem is érkeztem kifizetni öreg kocsisomat, Dunya visszajött a szamovárral... Az apját megkínáltam egy pohár punccsal, Dunyát egy csésze teával vendégeltem meg, s hármasban úgy társalogtunk, mintha már régtől fogva ismernénk egymást."
Az igazi teakedvelő értelemmel, sőt érzéssel itta a teát. Forrón, hogy a test minden pórusát átjárja, s némaságba burkolódzva. A teázás a békés, nyugodt élet jelképeként jelenik meg Anton Csehov "Pöszméték" című novellájában: "A vidéki életnek van egy nagy előnye. Ül az ember a teraszon és teázik, a tavon vadkacsák úsznak..."
A teázás Oroszországban is szerepet játszott az alkoholizmus elleni harcban. A fővárosban a munkások számára több olcsó teázót nyitottak a múlt század végén. A Mértékletesség Pétervári Társasága még szellemi táplálékról is gondoskodott: újságokat és folyóiratokat járatott.