S. Nagy Anikó
Karavánút Szibérián keresztül
Teakult, a Terebess Online különlapja

A tea hosszú, viszontagságos szárazföldi útja Kínából Oroszországon vezetett keresztül. A 16. században létrejött Oroszország kereste a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatot Kelettel is. Kína mesés gazdagságának híre ide is eljutott. Az orosz cár először a közbeeső kánságokba küldte követeit. Egy ilyen követjárás alkalmával, 1616-ban Althün mongol kán udvarában ismerkedtek meg a teával az oroszok. "...ittak tejet vajjal, benne ki tudja milyen levelek... valamiféle piros levelek." Ők vitték a mongol kán ajándékaként Moszkvába Mihail Fedorovics cárnak a kínai tea első mintáit. A Mongol kán 1638-ban is küldött teát a cárnak. A követek alig akarták hazavinni a szerintük jelentéktelen ajándékot, de tévedtek, mert a teának Moszkvában nagy sikere volt.
A tea hamarosan megjelent a moszkvai üzletekben is. Kilberg utazó 1674-ben a moszkvai piacon sok teát látott, s ha hihetünk neki, fontját 30 kopejkáért árulták. Ebben az időben még az orosz kereskedők is a hollandoktól vásárolták a teát, csak a karavánút megnyitása után érkezett egyenesen Kínából.
A Kínával határos területeken élő népek természetesen korábban megismerkedhettek a teával, s az egyre inkább nélkülözhetetlenné vált számukra. Üstökben főzték tejjel, vajjal. Nem édesítették, hanem sóval, sőt fokhagymával is ízesítették. Italukat az ún. téglateából készítették, melyet főzés előtt porrá dörzsöltek.
A kalmükök például az üst vizébe néhány marék teát tettek, hozzáadtak sót, vajat, tejet. Állandóan kevergetve jól felforralták, azután szőrszitán átszűrték. Kétszersülttel fogyasztották.
Észak-Turkesztánban a teát készítették levesnek is, sóval és borssal. Italként a türkmének vas teafőzőben forralt zöld teát ittak. Nyergükön bőrtokban porceláncsészéket hordtak. A nomád és félnomád népek nem teáztak egész évben, inkább csak télen. Nyáron előnyben részesítették a tejes italokat. Nekik a tea nem élvezeti cikk, hanem táplálékuk kiegészítése volt.
Az első orosz karavánt 1693-ban indították útnak Pekingbe, ahonnan selymekkel, ezüsttárgyakkal és teával megrakodva tért vissza. I. Péter cár arra törekedett, hogy a Kínával folytatott kereskedelmet is a maga kezébe összpontosítsa. A kincstári bevétel növelésére állami karavánokat szerveztek. Évente egyet indítottak útnak a Szibériában előzőleg már összevásárolt prémekkel, amelyeket Pekingben kínai árukra, köztük teára is cseréltek.
A Moszkvából induló karaván útja Mandzsúrián vezetett keresztül, az utolsó orosz állomás Nercsinszk volt. 1741-ben a karavánok számára új utat nyitottak, mely a Bajkál-tótól nem messze lévő Kjahtánál hagyta el az országot. Mongólián keresztül, a Góbi-sivatag keleti részén át vezetett Pekingbe. Kjahta az orosz-kínai kereskedelmet szabályozó ún. kjahtai szerződés (1728) megkötése után hirtelen kereskedelmi központtá nőtt. A szerződés szerint az oroszok évente egy karavánt küldhettek Pekingbe, ahol az adás-vétel szervezett keretek között folyt.
Az állami kereskedelem nem volt hosszú életű, érdekeltség híján nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A 18. század második felében a kereskedelem átment a magánkereskedők kezébe. Először csak Pekingben vásárolhattak a kereskedők kínai árut. Később a kínai kereskedők elhozhatták árujukat az orosz határig, nem kellett érte nagy utat tenni. Ez időben lendült fel a teakereskedelem. A kínaiaknak, miután visszautasították a nyugati országok indítványozta egyenlőtlen kereskedelmi szerződéseket, érdekük volt az Oroszország felé irányuló kereskedelem fejlesztése. Közel Kjahtához, a határ kínai oldalán Majmacsen néven kínai kereskedővárost létesítettek. Ide gyűjtötték össze a teát a különböző tartományokból. A 18. század második felében a kjahtai vásárok híre eljutott Nyugat-Európába is. Különösen élénk volt a forgalom a 19. század elején, a napóleoni háborúk idején, amikor a kontinentális zárlat miatt Kelettel a szárazföldi összeköttetések kerültek előtérbe.
A tea kényes árucikk volt. Hosszú, több mint egy évig tartó utazása rendkívül gondos csomagolást igényelt. A kínaiak a teát sárga papírral és bambuszlevelekkel bélelt, nádból készült ládákba töltötték. Miután jól megtömték 85-100 fontnyi teával, tetejére tették olykor rímekbe is foglalt számlájukat. Néhány réteg papírral és bambuszlevéllel befödték és náddal beburkolták. A finomabb teák először vékonyfalú cinládákba, vagy díszes kivitelű faládikákba kerültek, s csak azután helyezték a nagyobb ládákba. A kis faládikákat gyakran lakkozták is, és oldalukra színes képeket ragasztottak. Végül a ládákat birka vagy teve szőréből készült nemeztakarókba csomagolták, s kötéllel jól átkötözték.
A tea Kína teatermelő vidékeiről öszvéreken, majd a folyókon hajókon (ún. dzsunkákon) utazott Sanghajig. Onnan rövid tengeri út után a Peking melletti Kalgánon, majd Urgán keresztül egészen az orosz határig tevék hátán ringatózott, vagy lovak vitték. Egy tevére általában 2-4 ládát raktak. A karaván 500-1000 tevéből állott. A Góbi-sivatagon keresztül nagyon nehéz és viszontagságos volt az út, különösen nyáron.
A határmenti Majmacsenben már várták a teát. A megfigyelőket előre küldték, jön-e már a karaván? Megérkezése nagy esemény volt. A ládákról leszedték a takarókat, és átvitték őket a raktárakba. Itt megbontották a ládákat. Egyik sarkukból speciális lapát segítségével mintát vettek. Megvizsgálták, nem romlott-e meg a hosszú út alatt a tea?
A határ másik oldalán, Kjahtában szintén ellenőrizték a minőséget. Az orosz mintavevő lapát azonban jóval nagyobb volt a kínaiakénál. Az ellenőrök zsebei "lyukasak" voltak. Bőszárú csizmájukba mintegy "véletlenül" beleszóródott egy kis tea. (Egy parti, amelyet vizsgáltak, 4-10 ezer ládából állott.)
A vámhely a városon kívül volt, nem messze tőle. Itt ellenőrzésre fajtánként és cégenként kiválasztottak néhány ládát. Tartalmukat mérlegre öntötték, s súlyuk szerint állapították meg a vámot a többi ládára vonatkozóan is. Ha egy láda súlya 88 font volt, a vámot csak 85 font után, de ha az meghaladta a 88 fontot, akkor az egész súlyért kellett fizetni. Hogy jól járjanak, a kínaiaktól vásárolt 90 fontos ládákból kivettek 2 fontnyi teát, mert így már csak 85 font után kellett fizetniük...
A vámolás után következett a ládák bőrbe varrása. Erre az időjárás viszontagságai és a többszöri átrakodás miatt volt szükség. A védőburok szarvasmarha bőréből készült, amelyet előzőleg vízben áztattak. (Szezon idején az egész környék levegője nehéz volt az ázott bőr szagától.) Amikor ezzel készen voltak, a ládákat ismét a vámhelyre vitték, ahol ólomplombákkal látták el és megkapták a vámcédulákat. Ezután elhagyhatták a várost.
A karaván az időjárástól függően szekerekből vagy szánokból állt. A szállítmányokat Kjahtában általában télen indították útnak szánokon, hogy a Bajkál-tavon át tudjanak kelni. Nyáron csónakokon vitték át a rakományt. Tavasszal és ősszel viszont meg kellett kerülniük a tavat! A karaván a túlsó oldalon, Irkutszkon keresztül, Krasznojarszk felé folytatta útját. Átkelt az Angara és a Jenyiszej, továbbá pedig az Ob és az Irtisz folyókon.
A szállítmány lassan haladt. Vendégfogadótól vendégfogadóig, ahol kissé megpihentek, lovat váltottak, forró teával melegítették fel elgémberedett tagjaikat. A karavánt őrök kísérték, akik a hosszú, unalmas úton olykor-olykor el is bóbiskoltak. Ezt használták ki az útszéli tolvajok, akik elvágván a köteleket, jó néhány ládát elkötöttek. Néha alaposan megdézsmálták a rakományt. Ha az őröknek sikerült őket elkapni, akkor életükkel fizettek, vagy csak megcsonkítva tudtak megmenekülni. Krasznojarszk után, Tomszk környékén különösen kellett ügyelni, mert az útonállók bandákba verődve, szervezetten várták a tea érkezését, télen fehér ruhába öltözve, sítalpakon. A zsákmányt csempészeknél értékesítették. Tomszkban a karaván rövid ideig állomásozott. A ládák közül egyet-egyet ismét megmértek és újra megvizsgálták, nem romlott-e meg tartalmuk? Gyakran előfordult, hogy ha a lovak túl közel mentek az előttük haladó kocsihoz vagy szánhoz, leheletükkel megrontották a teát. Sokszor került közé homok és kavics is.
A kereskedők többnyire nem maguk vesződtek a szállítással, hanem megbízottaik kísérték a rakományt. A megromlott teát vagy a hiányzó mennyiséget is nekik kellett a saját zsebükből kifizetni.
Az út Tomszkig hegygerinceken vezetett keresztül. A szűk, meredek, kanyargós utakon csak keskeny járművekkel tudtak haladni. Tovább a Tobolszk-Tyumeny-Irbit útszakaszon, Nyugat-Szibéria sík területén vitt az út. Ha télen mentek, Tomszkban új szánt vettek, amely legalább kétszer olyan nagy volt, mint az előbbi. Míg a keskeny szánokon csak öt-hat láda fért el, a széles, négy-öt ló húzta alkotmányokra húsz-harminc ládát is fel tudtak rakni!
Komoly megpróbáltatást jelentett az átkelés az Ural-hegységen, de onnan tovább az út "könnyű" volt Permen, Kazanyon keresztül Nyizsnyij Novgorodig. (1847-től már gőzhajók jártak a Káma folyón. Meggyorsították a tea utazását.)
Nyizsnyij Novgorod életében a legnagyobb esemény az évente megtartott vásár volt. Július 5-én vonták fel a város és a vásár zászlaját, melyeket előzőleg a templomban megszenteltek. Ezután a kormányzó reggelit adott a kereskedőknek. A vásár elején minden figyelem a teakereskedők felé irányult. A legfontosabb árucikk a tea volt, az egész vásár sorsa függött tőle, mert az érte kapott pénzből kelt el az ott felhalmozott áruk nagy része. A vásáron szerezték be a teakereskedők azokat a posztó-féleségeket és prémeket, amelyekért Kínában teát kaptak.
A vásár területén hatalmas halmokban álltak a teásládák a szabad ég alatt ponyvával letakarva, mellettük magas sátrak gyékényből. Itt árusították a teát, s vizsgálták finomságát. Hosszú asztalokon sorakoztak a fedeles teáscsészék, bennük a gőzölgő tea. A főzet leöntése után a levelek finomságát is szakértő szemmel vizsgálgatták. Augusztus 25-én levonták a zászlókat, s a vásár befejező aktusaként a kereskedők pompás ebéden látták vendégül a kormányzót.
Nyizsnyij Novgorodból a teának körülbelül a fele Moszkvába került. Moszkva volt a fő elosztóközpont. Nagykereskedők raktáraiban válogatták, szortírozták, csomagolták. Innen a kiskereskedők boltjaiba, vagy a nagykereskedők saját, kicsinyben is árusító üzleteibe került. Egy része tovább utazott nyugat felé Minszken, Varsón keresztül, egészen Berlinig.
A teát a gondos csomagolás, a hosszú és viszontagságos utazás, az időjárás szeszélyei, a többszöri átrakodás nagyon megdrágította. Az 1840-es években például egy pud (16,38 kg) tea ára, mely Kínából tengeri úton London közvetítésével jutott Oroszországba, 30-40 kopejka volt, a Kjahtától Moszkváig karavánokkal utaztatott tea pudja pedig 6 rubelbe került!
A karavántea mégis keresett cikk volt. Közép-Európában előnyben részesítették az angol, azaz a tenger felől jött kínai teával szemben. (A karavánteát orosz teának is nevezték, függetlenül attól, hogy tudták, hogy Kínából származik.)
Mi volt az orosz tea titka? A tengeren szállított, könnyebben csomagolt tea természetes aromáját a nedves, sós tengeri levegő és a hajókon uralkodó nehéz kátrányszag erősen rontotta. A tengeri útra szánt teát tűz fölött erősebben kiszárították a kelleténél, ami eleve gyengébb minőséget jelentett. A szárazföldi útra előkészítő gondos csomagolás jól megvédte az idegen ízektől és illatoktól. A jól bebugyolált karavántea a hosszú úton megérett, kissé meg is erjedt. (Sokszor tudatosan nem szárították ki teljesen, hogy a hermetikusan lezárt bádogdobozokban útközben "megérjen".) Az így kezelt tea különös, ínyenceknek való ízt, zamatot kapott.
A karaván-kereskedelemhez kapcsolódott az egyik legnagyobb orosz teakereskedő cég megalapítása. Alekszej Gubkinnak a permi kormányzóságban fekvő Kungur városkában bőrüzeme volt. 1840-ben figyelt fel a teára, amikor a bőráruk iránti kereslet megcsappant, a tea iránt pedig ugrásszerűen megnőtt. Lábbelikkel és kesztyűkkel megrakott szekereivel elindult Kjahtába, ahol áruját igen előnyösen teára cserélte. Ezután már csak a tea érdekelte. 1869-ben megbízottakat küldött Szibériába, Kjahtába és Kínába is, hogy tanulmányozzák a teafajtákat, a csomagolás módját és a szállítás körülményeit. A felvásárolt nagy szállítmányokat kicsinyben árusította a vásárokon. Igyekezett áruját a legjobb helyekről beszerezni és olcsón eladni. Ez utóbbi ugyan nem tetszett kereskedőtársainak, de jelentősen hozzájárult a tea széles körű elterjedéséhez. Hamarosan Oroszország legnagyobb részét ő látta el teával.
A kormány nagyra értékelte tevékenységét. A Szent Vlagyimir-rend harmadik fokozatával tüntették ki. Alekszej Gubkin élete végén székhelyét áttette Moszkvába, ahol fényűző üzletet nyitott. Halála után unokái folytatták a munkát. 1891-ben társaságot alapítottak "Gubkin utóda Kuznyecov" megnevezéssel. Sorra nyitottak fióküzleteket, felvásárlóközpontokat külföldön. Oroszországban ők voltak az elsők, akik kereskedelmi utazókat alkalmaztak. Az 1895-ben kiadott úgynevezett csomagolási törvényt követően teacsomagoló gyárakat létesítettek Moszkvában, Ogyesszában, Tyumenyben, később Szamarkandban és Irkutszkban is.