S. Nagy Anikó
A tea megjelenése Európában, tengeri útja
Teakult, a Terebess Online különlapja

A teát Európában megelőzte a híre. Azok a kereskedők és utazók, akik megfordultak Kínában, többnyire megismerkedtek vele és különböző véleményt alkottak róla.
Szulejmán arab kereskedő a 9. század első felében járt ott. Nem túlságosan nagy lelkesedéssel mesélt a teáról, bár azt elismerte, hogy alkalmas szer a gyengélkedésre. Látott "valamiféle szárított füvet", amelyet óriási összegekért árusítottak a városokban, s amiből főzetet készítettek. "Ez az ital valamivel illatosabb mint a lóhere, de keserű ízű". Elismeréssel emlékezett meg azonban a porcelánokról, azokról a félgömb formájú fületlen talpas csészékről, amelyek vékonyak és átlátszóak, mint egy üvegpohár. Abu Száid 1000 körül járt Kanton vidékén. a teát ő "tsze" néven említette.
A középkori források sem a tea, sem a porcelán exportjára nem utalnak. Marco Polo ugyan említi, hogy 1284-ben egy kínai pénzügyminisztert megfosztottak hivatalától a magas teaadók miatt, de a teát mint árucikket nem tartotta említésre méltónak. Ő használta először a porcelán kifejezést egy csillogó fehér felületű kínai kerámiára, melyet a porcella nevű tengeri kagylóhoz hasonlított. 1559-ben Giovanni Battista Remusio írt részletes ismertetést a teanövényről és az ital elkészítéséről.
Luis Almeida jezsuita pap a japánok teájáról tett említést 1565-ben. Egy Linschoten nevű holland kereskedő is eljutott Japánba 1590-ben. A teát "csá"-nak nevezte, s megjegyezte, hogy igen drága edényekből isszák.
Ebben az időben az európaiakat elsősorban a kínai selyem érdekelte. Még semmi jel nem mutatott arra, hogy száz év múlva folyami dzsunkák teával és porcelánnal megrakodva haladnak a tenger felé, hogy rakományukat átadják Kanton kikötőjében az óceánjáró vitorlásoknak.
A 15-16. századi nagy földrajzi felfedezések nyomán kitágult a világ az európaiak számára. A hajózás biztonságosabbá vált, a nagyobb hajók több terhet, a hosszú utazáshoz elegendő vizet és élelmet tudtak szállítani. A vitorlák, a hajózási felszerelések, a térképek tökéletesedtek.
A háromárbocos kereskedelmi hajók lényegében nem különböztek a hadihajóktól. Talán valamivel kisebbek és gyengébb felépítésűek voltak. Később, a 18. század folyamán a kereskedelmi hajókon gyakran összekötötték az első és a hátsó felépítményt egy fedélzettel. Ekkor vált általánossá a kormánykerék és a szárnyvitorla használata is.
Portugál, holland és francia hajók már a 16. században felkeresték Kína kikötőit, de a tea nem szerepelt a kivitt árucikkek között. Először a Holland Kelet-Indiai Társaság hajói hozták Európába 1610 körül. Drága, fejedelmi udvaroknak szánt árucikk volt ekkor még, fontja 18 tallérba került. A holland társaság saját hajóhadával bonyolította le a kereskedelmet a Távol-Kelettel, erre monopóliumuk volt. A hollandok a kínaiaknak a teáért zsályát adtak cserébe.
A zsályát a kínaiak hamar megunták, a teát viszont egyre jobban megkedvelték az európaiak. A hollandok jóvoltából megismerték Európa nagyvárosaiban: 1635-ben Párizsban, 1650-ben a nagyobb német városokban és Londonban. (A tea korábbi ismeretére utal az Angol Kelet-Indiai Társaság Vikmann nevű tagjának 1615-ben kelt magánlevele, melyet egyik társának küldött Japánba, hogy egy doboz jó minőségű teát kérjen tőle.) Az Angol Kelet-Indiai Társaság 1664-ben még a holland társaságtól vásárolt 2 font teát, hogy királyát megajándékozza vele, de a következő évben már egyenesen Kínából szerezték be a teát.
A tea elnevezése Kína déli részén "t'e", az északi részén pedig "t'sa" volt. A holland kereskedők délről hozták a teát, ezért a "t'e" elnevezést ismerték meg, s közvetítésükkel terjedt el az európai nyelvekben. (A tea hollandul thee, angolul tea, németül Tee, franciául thé.) Az oroszok "csaj"-nak nevezik, mert ők Kína északi területeiről szerezték be. Lehetséges, hogy a német fejedelemségekben Arábia felől érkezett az első tea. Erre utal arab eredetű "herba schak" megnevezése a 17. századi patikákban.
A holland kereskedőknek hamar vetélytársai támadtak. Kantonban a Tigris-kapu mentén gyakran horgonyoztak egymás mellett holland, angol és francia hajók, hogy teával és selyemmel megrakodva térjenek haza.
A tea kereskedelmi árucikké válásában jelentős szerepe volt annak is, hogy a kínai kormány korlátozta a selyem kivihető mennyiségét, a teáét viszont nem. A tea kis súlyú, de nagy értékű áru volt, s a külföldiek annyit rakhattak hajójukra, amennyit az elbírt. Amikor pedig a selymet már Európában is elő tudták állítani, megcsappant a selyem iránti érdeklődés, s a tea a kiviteli áruk között az első helyre került.
A kereskedelmi kapcsolatok Kínával, annak elzárkózó politikája miatt csak lassan fejlődtek. Kína azóta, hogy bántónak találta a portugálok és a spanyolok magatartását, elzárta területét az európaiak elől. Csak Kanton kikötőjében engedte meg a "nyugati barbárokkal" folytatott kereskedelmet. A 18. században Kína kikötőjének leggyakoribb látogatói az Angol Kelet-Indiai Társaság hajói voltak. Egyre nagyobb rakományokkal tértek haza. 1715-ben például a "Susanne" angol hajó 1565 pikul (1 pikul 405,5 gramm) teát hozott Londonba. A társaság monopóliumot szerzett a kínai tea angol importjára, és mesés hasznot húzott a teakereskedelemből.
A tea kényes árucikk volt. Gyakran megsínylette a hosszú utazást, ha egyáltalán eljutott rendeltetési helyére. A tengeri útra szánt teát tűz fölött erősebben szárították ki, hogy a nedves, sós levegő kevesebb kárt tegyen benne. Ügyeltek a csomagolásra is. Először papirosba göngyölték, s azután tették bele a gyékénnyel burkolt faládákba. Rakodásnál a finomabb teát tartalmazó ládákat középre állították, a gyengébb minőségű teák kerültek közelebb a hajó falához. Az értékesebb fajták ólomládikákban utaztak.
Az első időben a teával sokszor nem tudtak mit kezdeni, nem ismerték elkészítésének helyes módját. Előfordult, hogy a leveleket kenyérrel ették, a forrázatot pedig kiöntötték. Máshol a teát hordókba töltötték, s úgy mérték ki, mint a bort vagy a sört. (Így volt ez a kávé megjelenése idején is, még húslevesbe is belefőzték.)
Londonban a Mercurius Politikus c. újságban 1658-ban napvilágot látott egy hirdetés a tea kávéházi árusításáról. Ebben leírták azt is, hogyan kell a teát elkészíteni, mégpedig "régi kínai módon", a leveleket csészékben leforrázni. Az angolok ebben az időben valószínűleg még nem ismerték a teáskannát. A teáskanna szó (tea-pot) nyelvükben a Nagy Oxfordi Szótár szerint 1705-ben jelent meg.
A konzervatív Anglia meglepetésszerű gyorsasággal tért át a kávéfogyasztásról a teára. Amikor a tea megjelent, Londonban már több mint kétezer kávéház működött, és a 18. századra szinte mindegyik átalakult teaházzá.
A legpatinásabb londoni cég alapítója, Thomas Twining 1706-ban megnyitott kávéházában kezdettől fogva árusítottak teát is. 1717-ben megalapította az "Arany oroszlánhoz" címzett teaházát. A család generációkon keresztül foglalkozott teakereskedelemmel, jelenleg is a királyi család szállítói. Strand utcai üzletük ajtaját két kínai és egy oroszlán figurája díszíti.
Jelentős szerepet játszottak a tea széles körű elterjesztésében. Richard Twining vette rá 1784-ben Villiam Pitt miniszterelnököt arra, hogy a teára kirótt magas behozatali vámot lényegesen mérsékelje.
Ma is világhírű teakeverékük, az Earl Grey tea eredetéhez legenda fűződik. Receptjét a hagyomány szerint Grey gróf, az akkori miniszterelnök kapta az 1830-as években egy kínai mandarintól, akinek életét egy angol diplomata mentette meg.
A sok-sok teaház közül talán a legnépszerűbbek a Vauxhall, Ranelagh és a Marylobone voltak. 1724-ben Londonban - igaz csak négy hónapig - "The Tea-Table" (teaasztal) címen újság is megjelent.
A teázás szokása gyorsan beépült az angol mindennapi életbe. Az erős teát kedvelték, ízesítették cukorral, rummal, vajjal, tejjel, borssal és egyéb fűszerekkel. Egy-egy alkalommal 1-2 csésze teát fogyasztottak. A teázás általában bőséges étkezéssel járt együtt. A délutáni ötórai tea (five o'clock tea) idejét angol ember soha sem mulasztotta el, s ha vidékre utazott, kedvenc teáját és teafőzőjét nem felejtette otthon. Sidney Smith írta egyszer a 19. században: "Mit csinálna a világ tea nélkül? Boldog vagyok, hogy nem a tea megjelenése előtt születtem."
Az ötórai tea, mely az európai kontinensen tea a l'anglaise néven terjedt el, a társasági élet elfogadott formája volt. Az angol szalonok megszokott képéhez tartoztak a kis szögletes vagy kerek tea-asztalkák. Köztük a legbecsesebbek a kínai hatást keltő, lakkozottak voltak. Az asztalkán állt a teavíz forralására szolgáló állványos, spiritusszal működő ezüst teafőző, mellette ragyogtak a porceláncsészék valamint a teás és tejszínes kannák. A tealevéltartók porcelánból készültek, később divatoztak a többrészes rózsafa teásdobozok is.
A 18. században előkelő angol házaknál az akkor még egzotikusnak tartott italt illett kínai porceláncsészékből inni. A hajók a tea mellett porcelánt is hoztak. Volt is rá igény, hiszen az új meleg italok (kávé, tea, kakaó) számára Európában nem volt alkalmas edény a megszokottak között.
A Holland Kelet-Indiai Társaság 1615-ben már 69 057 darab porcelánt szállított, többségükben teásedényt. Alig harminc évvel később 355 800 darab ért partot Európában. Közöttük száz kis teafőző, 14 000 nyolcszögletes és 60 000 gömbölyű teáskanna. 1753-ban öt hajó, két angol, egy holland és egy dán, összesen egymillió porcelánt hozott. 1780-ban a hollandok 1 134 200 darabos szállítmányának egyharmadát a teás, kávés és csokoládés edények tették ki. A 450 000 teáscsészéhez európai kívánságra csészealjat is készítettek. Volt még ott 2000 tealevéltartó és 650 teáskészlet. Egy készlet akkoriban kannából, csészékből, tealevéltartóból és öblítőtálból állott. A kínai áru eredetileg nagyon olcsó volt. A szállítási költségek és a csekély behozatala miatt azonban az árak Európában magasra szöktek.
A virágkorában lévő kínai porcelángyártás termékeit nyugaton nagyra becsülték, arannyal fizettek értük. A legszebb darabok a fejedelmi udvarok ún. porcelán kabinetjeibe kerültek. Kedvelték a fehér, máz alatti kékkel festett edényeket, vázákat. A többszínű kínai porcelánokat a rajtuk uralkodó színek alapján "családokba" sorolták. A "zöld család" nevét például az edények több árnyalatú zölddel festett díszítéséről kapta. Megismerték a "fekete család" fekete alapon több színnel festett darabjait is. A 18. század húszas éveitől a "rózsaszín család" divatja hódított Európában, s tartott még a 19. században is.
Az európai embernek tetszettek a kínai minták, a lepkék, virágok, madarak, a mutatós geometriai alakzatok, vagy éppen a könnyű kézzel festett jelenetek, de nem értették azokat. Pedig minden motívumnak volt valami jelentése. A pillangó például a hosszú élet, a hal és a denevér a szerencse, a bazsarózsa a tavasz, a lótusz a nyár, a krizantém pedig a tél jelképe volt.
A kereskedők - elsőként a hollandok - rendeltek a kínaiaktól "nyugati ízlésű" edényeket is. Ezek díszítményei európai metszetek alapján készültek, melyek közvetítésében nagy szerepük volt a Kínában élő jezsuita papoknak. (Ők kísérelték meg több ízben is a porcelán titkát kifürkészni.) Az 1730-as évektől a kínai porcelánexportban a fő helyet már az ún. jezsuita porcelán foglalta el. Mitológiai, vallási, történelmi témákat, vadászjeleneteket, címereket és monogramokat festettek a csészékre és kannákra.
Eleinte igyekeztek hűen lemásolni a nyugati élőképeket, de sokszor jöttek létre kínai és európai keverék, olykor kedvesen groteszk alkotások. A központi jelenet európai ihletésű volt, a környező díszítmény pedig a kínai alkotó fantázia eredménye. A kínaiaknak az európai ember vonásai idegenek voltak. Az edényekről gyakran európai ruhájú emberek kínai vonásokat viselő arca néz ránk.
A tea folyamatosan és egyre nagyobb mennyiségben érkezett Londonba. Anglia már a 19. században a világ legnagyobb teaivó országa volt. 1711-ben 142 000 font teát fogyasztottak, s még száz év sem telt el, már húszmilliót. London a tea világkereskedelmi központjává vált. Az európai államok egyre inkább itt szerezték be azokat az árucikkeket, amelyekre Kínából szükségük volt.
Az angolok ismertették meg a teát Amerikával 1704-ben. A kereskedelem fellendítésére amerikai tartományaikban a behozatali vámokat megszüntették. Egyedül a teát nem részesítették ilyen kedvezményben, hogy azt kizárólag tőlük vásárolják. A magas teavámok elleni tiltakozásul 1773. december 16-án, amikor Bostonba megérkezett a teaszállítmány, szürkületkor indiánnak öltözött helyi lakosok megtámadták a hajót. Az egész rakományt, mintegy 342 láda teát, a tengerbe dobták. Ez a "bostoni teadélutánnak" nevezett esemény indította el a függetlenségi háborút, mely az Amerikai Egyesült Államok megalakulásával végződött. (Kétszáz év múltán nagyszabású ünnepség keretében megismételték a bostoni "tea party"-t. Üres, hasonmás teásdobozokat dobtak a tengerbe.)
Dél-Amerikában is kedvelték a teát. Volt idő, amikor a leveleket is elfogyasztották. A kifőtt leveleket ezüsttálcára rakták, úgy kínálták körbe a vendégeknek.
Angliában a tea csak rövid ideig volt a kiváltságosok itala. Népszerűvé vált a munkások körében is. Persze ők inkább csak az olcsóbb fajtákhoz juthattak hozzá. A tea jelentős volt, mint a táplálékuk kiegészítése. Napjában háromszor teáztak, reggel, délben és este. Szegény öregasszonyok, akik alig tudták maguknak a napi élelmet biztosítani, pénzecskéjük nagy részét teára költötték.
A matrózok számára is nagyon fontos volt. Nelson admirális a 18. század végén kiadott "Hajózási Szabályzat"-ban elrendelte, hogy a hosszú tengeri utakon a legénységet elegendő mennyiségű teával és rummal kell ellátni.
Kezdettől fogva felhasználták az alkohol elleni küzdelembe. A király sátrakban az utcán alkalmanként ingyen mérette ki a teát, hogy a népet rászoktassa. Charles Dickens "Az Egyesült Nagy Ebenezer Mértékletességi Egylet és Társaskör" összejövetelén elfogyasztott tea mennyiségéről nem kis iróniával így írt: "... Ezen a mai összejövetelen a hölgyek azzal kezdték, hogy egyenesen ijesztő mennyiségű teát fogyasztottak el, idősb Weller úrnak nem csekély rémületére, aki ügyet sem vetve Sam figyelmeztető bökdöséseire, a lehető legleplezetlenebb álmélkodással tekingetett körül minden irányban. - Sammy - súgta neki az öreg. - Ne legyen Weller a nevem, ha ebből a fehérnépből néhányat holnap reggel nem kell csapra ütni, egyebet nem mondok. Nézd csak, ez a vénasszony itt mellettem mindjárt belefojtja magát a teába... - Hát ha ez így folyik tovább, Sammy - mondta Waller úr halkan -, emberbaráti kötelességemnek fogom tartani, hogy felálljak és szót kérjek az elnöktől. Nézd, ott a harmadik padban ül egy fiatalasszony, aki már kilenc és fél findzsa teát megivott; nem veszed észre, hogy szemlátomást dagad? Idősb Weller úr valószínűleg végre is hajtotta volna jóakaratú szándékát, de szerencsére épen ekkor kezdték nagy zajjal elhordani a findzsákat és a kannákat, annak jeléül, hogy véget ért a teázás." (A Pickwick klub, 1836)
A "józansági társulat" londoni gyűléséről 1850-ben a magyar Hölgyfutár című újság is megemlékezett egy rövid hírben: "ötezer forint áru theát ittak meg, és számos költeményt olvastak föl a ritka víz dicséretére. Nem tudja az ember, hogy száraznak vagy vizesnek nevezze é ezen furcsa mulatságot."
Az üzletekben mind többféle teát árusítottak. A legnépszerűbb fajták voltak a fekete teából a kongó és a peco, a zöld teából pedig a hysokin és a perlé. A kereskedők egyre nagyobb mennyiségben vásároltak a kínaiaktól teát, s egymással versengve készítettek különböző keverékeket, amit különlegességként, újdonságként vagy éppen valódi kínai teafajtákként reklámoztak és árusítottak. A választék szélesedését a 19. században már nehéz követni.
A Horniman's londoni teakereskedő cég 1826-ban újdonsággal lepte meg a piacot. A teát tetszetős kis bádogdobozokban kezdte árusítani. A dobozok belül ónozva voltak, így jól megőrizték a tea aromáját. A jó példát mások is követték.
A teás bádogdobozok a kínai tealevéltartók mintájára készültek szögletes vagy hengeres formában. A korábbiakat szűk, hengerek nyakkal látták el. Oldalaikat színes litográfiák díszítették, általában kínai életképeket ábrázoltak. A motívumok kínai és japán metszetek ismeretére utalnak, de európai megfogalmazásuk bájos kínai-európai keveréket eredményezett. A képeket bőségesen ellátták kínai írásjelekkel, de ritkán akadt közöttük valódi. Kivételnek számít egy Londonban készült doboz, melynek oldalára a "hsiang" kínai jelet festették, mely illatot jelent.
A tea hosszú hónapokon keresztül utazott a tengeren. Ezt az időt csökkentették a 19. század első felében a gyorsjáratú, hosszú, keskeny vitorlás hajók, az ún. clipperek. 1832-ben kezdték meg gyártásukat az amerikai Baltimore-ban. A clipper 6-8 csomós sebességgel haladt, de kedvező szélben elérte a 14-15 csomós óránkénti sebességet, sőt a hihetetlennek tűnő 18 csomós óránkénti sebességet is, ami pedig felülmúlta a gőzhajóét.
A hajózási vállalkozóknak és a tea-nagykereskedőknek egyaránt érdeke volt, hogy a tea minél hamarabb érkezzen meg Kínából és eladásra kerüljön.
A megérkező hajókról azonnal mintákat küldtek, amelyek alapján megkezdődhettek az aukciók. Az elsőket a Kelet-India Házban tartották, s a londoni üzleti élet izgalmas eseményei voltak.
A hajózási időt clipper-versenyekkel igyekeztek lerövidíteni. 1850 és 1870 között az angol hajók nagy küzdelmet vívtak. A befutásra fogadásokat kötöttek. A győztes jutalmat kapott. Az ő rakományát vásárolták meg először.
A legemlékezetesebb verseny az "Ariel" és a "Teaping" között volt 1866-ban a Peking-Taiwan-London útvonalon. Az 1600 mérföldes utat 99 nap alatt tették meg. A Themzén a 90 km-es finis valóságos népünnepély volt. Végül Keary kapitány "Ariel" hajója győzött, mindössze 12 perces előnnyel. (Az egykori clipperek közül a "Cutty Sark" helyreállítva ma is látható a London közelében lévő Greenwich-ben.) A hosszú tengeri utat valójában csak az 1869-ben megnyitott Szuezi-csatorna rövidítette meg.