S. Nagy Anikó
A kínai teakultúra
Teakult, a Terebess Online különlapja

A kínaiak a teáról azt tartották, hogy ápolja és meghosszabbítja az életet, ezért eleinte orvosság gyanánt itták. Egy i. sz. 600 körül élt császárról feljegyezték, hogy tealevél főzete gyógyította ki erős fejfájásából. A kínai bölcsek szerint aki a teát issza, annak szellemi képességei tiszták és frissek lesznek. A tea megszabadít a testességtől és elűzi az álmosságot. Korán felfedezték jótékony hatását a veseköves megbetegedésekre is.
A tea valamikor az uralkodók itala volt, a teázás szokása bekerült az udvari etikettbe is. A tea akkor még Kínában sem mindennapos jelenlétére utal, hogy az egyik császár győztes hadvezérének megbecsülése jeléül egy csésze teát nyújtott át.
Mint a legtöbb szokás, a teázás is idővel meghonosodott, s egyre nagyobb szerepet játszott a magánházaknál is. Vendégfogadás nem múlhatott el, pontosabban, meg sem kezdődhetett nélküle. Amikor a vendéget leültették, rögtön teával kínálták, és a társalgást csak akkor kezdhették el, ha a vendég már megivott egy csészével.
Kialakultak a tea elkészítésének és felszolgálásának szabályai. Elsajátítása olyan fontos volt az előkelő nevelésben, mint az európaiaknál a tánc vagy a vívás.
A teázás, mely eredetileg szerzetesek fárasztó elmélkedésének segítője volt, létjogosultságot kapott a kolostorok falain kívül is. A teaházak a társas érintkezés színterei voltak, ahol már nem a szertartás dominált. A tea mellett üldögélve kedélyesen társalogtak, filozofálgattak, olykor még sakkoztak is.
A tea gyors és széles körű elterjedésének volt egy egyszerű prózai oka is. Kína több tartományában nagyon rossz az ivóvíz, ezért forrázva, teával tették élvezhetővé.
A teagazdaságok szaporodásával a tea ára is mérséklődött, így a teázás általánossá válhatott a szegényebb néprétegek körében is. Kínában a nap minden szakában itták a teát, nyári melegben még hidegen is.
Az első időkben a leveleket gőzölték, mozsárban megtörték, majd kalácsformára gyúrták. (Gyakran tűz felett kissé meg is pörkölték, majd két papírdarab között szétdörzsölték.) A teakalácsot rizzsel, gyömbérrel, sóval, narancshéjjal, különféle fűszerekkel, tejjel együtt megfőzték, olykor még vöröshagymát is tettek bele.
Ezt a főzött teát készítik ma is a mongoloknál és Tibetben. A környező népek közül ők ismerkedtek meg elsőként a teával, ezért őrizhették meg a kínaiaknak ezt a korai teafőzési szokását.
Később a teát nem főzték, hanem forrázták. A szárított leveleket kőmalmokban porrá őrölték. Az így kapott porteára forró vizet öntöttek, majd finom bambusz seprőcskével megcsapkodták, habosra keverték. Az így elkészített teát ismerték meg a japánok a 8. században.
Amikor pedig Európába is eljutott a tea, Kínában már nem a porteát használták, hanem a megszárított leveleket forrázták le. Ezt a készítési módot vették át az európaiak.
A tealevélről, a tea hatásáról, elkészítéséről és eszközeiről költők, esztéták írásai láttak napvilágot. Az első ismert átfogó mű, "szentírás" a teáról, Lu-Yün kínai költő és esztéta 790 körül írt "Cha ching" című könyve.
Tíz fejezet szól a teanövény termesztéséről, a levelek osztályozásáról, az ital elkészítéséről és annak művészetéről. Lu-Yün, a teafőzés "megalapítója" felismerte, hogy a jó tea függ a víz minőségétől és az elkészítés módjától. Szerinte a legjobb tea a hegyi patak friss vizéből lesz.
A víz forralásának három fokozatát különbözteti meg. Ennek figyelembe vételével a következő teafőzési módot ajánlja olvasóinak: Amikor a vízben megjelennek a buborékok, egy csipet sót kell az edénybe szórni. Ha a víz már zubog, azaz a "buborékok kristálycsöppenként szökőkúthoz hasonlatosak", akkor tegyük bele a teát. Mikor pedig az üstben hullámok képződnek, azaz újra forrni kezd, egy merítőkanál hideg vizet öntsünk bele, hogy a tea leülepedjen.
Külön fejezetet szentelt a tea elkészítéséhez használt eszközökről. 24 félét sorolt fel egy háromlábú szénserpenyőtől kezdve a bambuszból készült tárolószekrénykéig. Az edényeket le is rajzolta, azonban az ábrás fejezet az utókor sajnálatára elveszett.
A kínaiak a teavizet réz vagy agyag teafőzőkben, vagy egyszerűen üstökben forralták, mely egész nap a tűzön állt.
Ám nem volt mindegy, milyen fafajta parazsánál készült a tea. Egy bizonyos lucfenyő-féleség volt a legalkalmasabb.
A tealeveleket vagy a csészékbe tették, s ráöntötték a forró vizet, vagy már a teaüstbe egy kis vesszőkosárkában vagy egy textilből készült zacskóban. A kosárka és a zacskó (a teatojás őse) egyben szűrő is volt.
Csien-lung kínai császár a 17. század közepén ódát írt a teáról. Ebben már ő is réginek mondott egy bizonyos teafőzőt: "Tegyetek lassú tűzre egy háromlábút, melynek színe és régi szabása annak hosszú haszonvételét jelenti. Töltsétek meg azt tiszta hóvízzel, főzzétek addig, mint amennyi idő elegendő volna arra, hogy a halak megfehéredjenek és a rákok megveresedjenek, töltsétek azt a kiválogatott tea leveleire, egy ju (A ju cserép, egy zöldes vagy barna csillogású ősporcelán) csészébe; hagyjátok addig állni, míg a gőz felhőkbe nem emelkedik és a felületen csak vékony ködöt hagy hátra úszkálni. Igyátok ezen becses folyadékot, mikor kedvetek tartja és el fogja űzni a kedvetlenség öt okát. A nyugalomnak azon állapotát, melyet az így elkészített folyadék előidéz, mi kóstolhatjuk és érezhetjük, de le nem írhatjuk." E költeményt állítólag teáscsészékre festették, s egy Amiot nevű francia jezsuita pap hozott is magával belőle Európába. Amit a kínai császár nem tudott leírni, megtette Tang kínai költő. A tea hatására történt utazását a következőkben fogalmazta meg: "Az első csésze az ajkamat és a torkomat nedvesíti meg. A második elűzi magányosságomat, a harmadik áthatol a hiábavaló (meddő) belsőmön. A negyedik csésze könnyű verejtékezést indít, az élet minden rossza eltűnik a pórusaimon keresztül. Az ötödik csészénél megtisztulok, a hatodik csészénél a halhatatlanság birodalmába képzelem magam. A hetedik csésze - nem tudok tovább írni - csak hűvös fuvallatot érzek, mely beleakad a ruhám ujjába..."
A kínaiak a teát keserűen fogyasztották, néha gyömbérrel vagy csipet sóval ízesítve. Italukat az idegenek túlságosan keserűnek találták. Így vélekedett Ibn Wahab arab utazó is, aki 851-ben járt Kínában. Ő nemcsak a számára ismeretlen italra csodálkozott rá, hanem a finom porceláncsészékre is, amelyből azt itták. "Az emberek pompás edényeket mintáztak földből, mely csaknem olyan átlátszó, mint az üveg. Akkor a kínaiak bizonyos fűre (t'sa) vizet öntöttek, italt készítettek, mely vizet többre becsültek a bornál."
A kínaiak az első időkben nem használtak teáskannát. Azt azokban a csészékben készítették el, amelyekből itták. Azok a kannák, amelyeket mi teáskannaként ismerünk, teljesen megegyeznek a régi koreai és kínai boroskannákkal. Amikor elterjedt a forrázott leveles tea, elkészítéséhez felhasználták a boroskannákat. Tökéletesen megfeleltek a tea számára is, felesleges lett volna újat kitalálni. Ezt a változatos formájú, gömbölyded, tökforma vagy szögletes testű, kiöntőcsöves, fedeles és füles porcelánedényt Európában már mint teáskannát ismerték meg. Így érthető, hogy a Kínában járt európaiak miért csodálkoztak el azon, hogy vendégségben a kínaiak "teáskannából" öntötték ki a bort.
A drága és kényes tealeveleket porcelánedényekben tartották, így óvták a nedvességtől. A tealevéltartók hengeres, fedeles vázácskák voltak. Az olcsóbb fajtáknak megfelelt a lakkozott fa is, vagy az egyszerű ólomládika.
A teát félgömb alakú, keskeny talpgyűrűs, fületlen porceláncsészékből itták. Ezeket a csészéket sem kifejezetten a tea számára találták fel. Az ún. ban csészéket elsősorban levesek és forró előételek felszolgálására használták, de ittak belőlük teát is. Az ún. csuzsin és bej csészék pedig a bor és a tea fogyasztására készültek. Ebben az esetben is arról van szó, hogy a már kialakult edényzet megfelelt az új ital követelményeinek is.
A kínaiak egy-egy alkalommal több csésze teát is megittak. Ez soknak tűnnék, ha nem tudnánk, hogy a kínai teáscsészék sokkal kisebbek voltak, mint európai utódaik.
A csészék megválasztásánál számított azok színe is. Az ideális a kék volt, mert az a tea színét felerősítette. Fehér csészéből nem szívesen teáztak, mert az italt fakó pirosnak, és "visszataszítónak" mutatta.
A porcelánedények színéhez egy érdekes hiedelem is fűződött. A külországi, főként az indiai és iráni uralkodók azért vásároltak előszeretettel Kínából porcelánedényeket, mert azt hitték, hogy a kínai porcelán színe megváltozik, ha a bennük lévő ételbe-italba méreg kerül.