S. Nagy Anikó
A teacserje hazája
Teakult, a Terebess Online különlapja

A tea Kína déli tartományaiban, a Kínai-tengertől Tibetig húzódó sávban őshonos. Kedveli a szelíd, köves hegyhátakat, a szubtropikus éghajlatot, a langyos esőt. Legjobb fajtái a Vu, a Mian-san és a Huansan hegyek oldalain termettek már az első időkben is.
A teacserje külső megjelenésében a rózsabokorhoz hasonlít. Virágja csipkerózsára emlékeztet. Vadon nőve eléri a tíz métert is, termesztve legfeljebb kétméteres. Nyújtott ellipszis, fogazott szélű sötétzöld levelei, mint a pillákkal szegélyezett szemhéjak.
A levelei miatt kezdték a cserjét termeszteni. Belőlük készült az illatos főzet, a tea.
A kínaiak a teát kisparaszti gazdaságokban termelték nagy hozzáértéssel. A tea zamatát, finom illatát annak a végtelen gondosságnak és türelemnek köszönhette, amellyel a rendkívül kényes cserjéket felnevelték, az összegyűjtött leveleket szárogatták, sodorgatták, csomagolták. Drága is volt a tea az első időkben!
Az uralkodók hamar felismerték a tea elterjedésében, magas árában rejlő haszonszerzési lehetőséget, ezért adót vetettek ki rá, amely a termés egyharmadát jelentette. A 7-9. századi források a teáról, mint az állam egyik fő jövedelmi forrásáról írtak.
A 9. században már állami monopólium volt, elvették a kis parcellákat gazdáiktól. Később ismét megengedték a parasztoknak, hogy termesszék.
Kína középkori történelme folyamán gyakran kerültek szembe a kizsákmányolt termelők az állammal. Legnagyobb megmozdulásuk, mely 1171-ben Hunnan és Hubei tartományokban zajlott le, a "teaparasztok felkelése" néven vált ismertté.
A teát magról ültették. Az ősszel összegyűjtött érett magvakat finom homokkal és földdel keverve porcelánedényekbe öntötték. Az edényeket óvták a nedvességtől, nehogy idő előtt csírázni kezdjenek. Tavasszal a magvak melegágyba kerültek, vagy rizspelyvával keverve rögtön a gondosan előkészített talajba vetették. A kikelt kis palántákat állandóan gyomlálták, öntözték, óvták a széltől is. Később rendszeresen nyesték őket, hogy lombosabbak legyenek. Téli viharok idejére szalmával födték be, forró nyári napokon pedig a rizsfőzés után megmaradt vízzel öntözték.
A negyedik évben kezdték meg a levelek szedését. Évente három-négy alkalommal szüreteltek. Az első kora tavasszal, márciusban kezdődött, a levelek minőségétől függően. Rendkívül fontos volt, hogy a leveleket a kellő időben szedjék, egyetlen elmulasztott nap elég volt ahhoz, hogy minőségük romoljon. Amint észrevették, hogy a levélkék vége könnyedén felkunkorodik, késedelem nélkül mozgósították a szüretelőket. A még alig kifejlett, apró, gyenge leveleket gyűjtötték össze vesszőkosarakba. Az első teát a császári udvarba vitték, főzete az előkelőség itala volt. Császárteának hívták, kereskedelmi forgalomba sohasem került.
(Nevezték virágteának is, mert az alig kipattant levelek virágbimbóra emlékeztettek.)
E drága tea szüreteléséhez gondosabban is előkészültek, mint az utána következőkhöz. A munkásoknak a szüretet megelőző hetekben és a szüret ideje alatt tartózkodniuk kellett a fűszeres, hagymás ételektől. Halat sem ehettek, nehogy leheletükkel megrontsák a teát. Naponta fürödtek, kezükre kesztyűt húztak, vagy éppen csak a körmükkel csippentették le a hajtásokat. Vigyázva, nehogy ujjukkal hozzáérjenek. Többnyire asszonyok és lányok foglalkoztak a tealevelek gyűjtésével.
Kényes, nagy ügyességet kívánó mesterség volt az övék, melyre gyermekkoruktól fogva tanították őket.
A második szedés május végén vagy június elején, a harmadik pedig augusztus elején történt. Néha még ősszel is szüreteltek, de ez már csak öreg, rossz ízű leveleket adott. A szüretek mindenkor látványos népünnepélyekkel végződtek.
Régi leírások szerint néha még majmokat is felhasználtak a szürethez. Azokra a hegyoldalakra, ahol nagyon magasra is ültettek cserjéket, s nehéz volt megközelíteni, majmokat küldtek fel. Kövekkel dobálták őket, mire a feldühödött majmok mérgükben tépdesni kezdték a leveleket, melyeket a lent várakozó kínaiak összeszedtek.
A leveleket méretük szerint nagyjából szétválogatták, és állandóan forgatva szárították nádból készült gyékényen vagy vesszőkosarakban. Ezt a műveletet is nagy szakértelemmel kellett végezniük, mert meghatározta a tealevelek későbbi minőségét.
A kész leveleknek magas követelményeknek kellett megfelelni. Mint ahogy Lu-Yün kínai költő megénekelte a 8. században: a tealevél legyen ráncos, mint a tatár lovas csizmája, fodros, mint jól megtermett bivaly szügye, fénylő, mint zsenge fuvallattól felborzolt tó, illatos, mint a hegyek közt felszálló pára, zamatos és lágy, mint az esőtől frissen áztatott föld.