S. Nagy Anikó
Kelet új divatja Európában

Teakult, a Terebess Online különlapja

A 19. század közepén meginduló világkiállítások idegen földrészek művészeti és kézműves termékeivel ismertették meg Európát. A kínai, japán, perzsa, török és arab kerámia technikai tökéletessége, a szép mázak, a gazdag és dekoratív díszítések lázba hozták a kézműipart. A japán művészet iránti érdeklődés kedvező hatással volt az európai művészet fejlődésére. Belőle merített ihletet a századforduló idején formálódó új stílus, a szecesszió, amelyet a polgárság végre magáénak mondhatott. a keleti motívumok sajátos átformálása jelentős műalkotásokat eredményezett.
Az 1851. évi Londoni Világkiállítás egyik látványossága volt az az óriási teáskanna, mely 345 csésze befogadására volt alkalmas. Az edényt Angliában formázták és égették, a képeket Kínában festették rá.
Az 1873-as Bécsi Világkiállításon nagy lelkesedéssel fogadták a japán iparművészet régi és új termékeit. Különösen rajongtak az Arita porcelánokért. A sikereken felbuzdulva a japánok felújították a hagyományos technikát, másolták a régi munkákat, termékeikkel elárasztották az európai piacot.
Az európai átlagember nem ismerte Kelet művészetét igazán. A tárgyakon az egzotikumokat kereste, a tarka, túldíszített darabokat vásárolta szívesen. A századforduló idején Európában tömegesen megjelent japán tárgyak egy része kívül esik az iparművészet területén.
Az Európában megismert japán fametszetek is népszerűek voltak. Gyűjtötték őket. Egy szép bádog teásdoboz oldalait például Suzuki Harunobu (1725-1770) és Utagawa (Ando) Hiroshige (1797-1858) metszete után festették.
A tengerentúlról érkezett áruk között volt egy érdekes újdonság, a teajáték. Kis csinos, tusrajzzal díszített dobozka, benne bodzabélből kivágott parányi virágok. amikor a kis virágokat beletették a teába, azok megduzzadtak, kinyíltak a folyadék felszínén.
A világkiállítások kapták szárnyra az 1853-ban alapított pécsi Zsolnay kerámiagyár hírét. Átütő sikerét az 1878-as Párizsi Világkiállításon az akkor bemutatott, találmányként üdvözölt magastűzű máznak és a kínai, japán, perzsa, török motívumok magasszintű alkalmazásának köszönhette. Az 1890-es években kialakított redukciós fémlüszter máztechnika, az eozin, valóságos szenzáció volt.
Jóllehet a Zsolnay-gyár a díszkerámiáival kápráztatta el a világot, sok-sok teás, kávés és étkészlet került a polgárok asztalára korallvörös, kék és arany színekben japános modorban, vagy színes, naturalisztikus virágdíszítéssel. Az 1874-es számlák között szerepelnek először teáskészletek hat- és tizenkét személyes változatban, 20 és 30 forintos árban. A keleti és a magyaros minták egyaránt tetszettek a közönségnek. A készleteket Pesten is megvásárolhatták, a Gizella (ma Vörösmarty) téri lerakatban. Bécsben Ernst Wahliss nagykereskedő kapott megbízást a Zsolnay-gyártmányok értékesítésére. Ő szorgalmazta az eredetileg Rothschild báró megrendelésére készített, évtizedeken keresztül kedvelt orchideás (kobaltkék alapon arannyal szegélyezett virágok) teás- és kávéskészletek sorozatgyártását. A kínai és japán divat nemcsak a tárgyak gyűjtésében nyilvánult meg. A 19. század második felében meginduló idegenforgalom során sokan eljutottak Keletre is. Útleírásokban, újságok hasábjain sok szó esik a keleti emberek életmódjáról, szokásairól.
Az elbeszélések között gyakran megemlékeztek a japán teaházakról is.
"Fényben úsznak a csinos teaházak és vendéglők. Miniatűr erkélyeiket virágok, porcellán cserepekben álló törpe fák és lampionok díszítik. A frissen fölmosott, még nedves bejáró küszöbén ott látni a három konyhasó-kupackát, melyeknek állítólag az a varázserejük van, hogy sok vendéget vonzanak a teaházba vagy vendéglőbe. A fehér papirosablakok mögül a japánok kedvelt húros hangszerének, a samizennek kellemes, lágy hangjai hallatszanak ki az utcára. A zenét a gésák éneke kíséri." - emlékezett Bozóky Dezső hajóorvos yokohamai élményére.
A japán teaházak szolid szórakozóhelyek voltak. Ide hívták meg barátaikat egy kis beszélgetésre. A vendégeket fiatal lányok szolgálták ki, teát, gyümölcsöt és édességet hordtak körül. Szórakoztatásukra énekes- és táncosnőket, gésákat alkalmaztak. Róluk Európában hamis kép alakult ki, gyakran tévesztették őket össze a kurtizánokkal.
A japán nő csak a családjának élt. Teaházakba, lakomákra nem járt. A hiányzó finomabb nőtársaságot helyettesítették a gésák. "A gésák ugyanis valóságos virágok, emberi virágok, kik szemeink és lelkünk gyönyörködtetésére szolgálnak. Kis lábaikon csak bokáig érő, vakító fehérségű vászonharisnyát viselnek; virágos selyem kimonójukat derekukon széles aranybrokát öv, az obi tartja össze, mely hátul óriási csokorban végződik. Fénylő fekete hajuk művészi frizurájában egyetlen szál mesterséges virág pompázik, mely mellett aranyozott fésűket, korall-gömbben végződő hajtűket és libegő aranylemezeket látni. A diszkréten rizsporozott arcból, a széleiken egyenesre beretvált, sűrű fekete szemöldök alól két ragyogó fekete szem tekint ránk." (Dr. Bozóky Dezső, Két év Kelet-Ázsiában Bp. 1811)
Eredetileg egészen fiatal, 11-12 éves lánykák voltak. Idősebbek csak az énekesek és a hangszerükön kiválóan játszók között akadtak. Művészetükre a gésaiskolában képezték ki őket. Elsajátították a finom és kecses mozdulatokat, a könnyed és választékos csevegést. Megtanultak énekelni, táncolni, hangszereken játszani. Tudták, hogyan kell szervírozni a teaszertartásokon. "Munkaköri leírásukat" Sydney Jones Gésák c. operettjéből is megismerhetjük.
A japán teaházak nem a teaszertartás modernizált színterei, a továbbélő hagyományos szertartáshoz nincs közük. Bozóky Dezsőtől tudjuk, hogy a kíváncsi idegen Kyötóban a cseresznyevirágzás hónapjában (április) a gésa-színházban esténként bemutatott "Miyako-Odorit", a cseresznyevirág tánc előtt részt vehetett egy teaszertartáson is. A vendégek a falak mentén elhelyezett kis lakkozott asztalkák mögött foglaltak helyet. Szemben velük bronz medencében parázs izzott, fölötte "arannyal és ezüsttel kivert" öntöttvas vízforraló. Egy kis asztalkán álltak a teakészítés eszközei. "Most belép az ajtón egy szép fiatal hölgy. Ó-divatú, drága aranybrokát kimonó van rajta, obija sziporkázik és csillog a sok aranytól, hajában pedig köröskörül hosszú arany tűk vannak tűzdelve. Lassú léptekkel közeledik az asztalkához, melyen kimért mozdulatokkal, mint egy áhítatosan miséző pap, készíti elő a társaságnak a szertartásos teát...
A teafőző gésa lassú, kimért mozdulatokkal, mint egy szentséget veszi most formás fehér ujjai közé a hosszúnyelű fakanálkát. Először letörölgeti a piros selyemkendőcskével, azután néhány kanálnyi teaport tesz vele a nagy cseréptálba, melyre a két kézre fogott bambusz merítőkanállal forró vizet önt, majd kis habaróval habosra sodorja a teát. Olyan csönd van a teremben az egész szertartás alatt, hogy a szúnyog repülését is meg lehetne hallani. Midőn elkészült a tea, kimért mozdulattal rakja össze a gésa műszereit és arccal folyton a teaasztalka felé fordulva, hátrál ki a teremből.
Most egymásután betipeg négy, legfeljebb 6-8 éves igazán ennivaló, apró gésanövendék... mindkét kezükkel maguk előtt tartott kis cseréptálat hoznak, melyen jókora gombóc nagyságú édesség és egy pár vadonatúj evőpálcika fekszik... Egyszerű öblös égetett cserép csészékben hozzák azután mindegyikünknek a zöldborsó-leves kinézésű, cukor nélküli, habos zöld teát. Bal oldali szomszédom udvariasan mosolyogva mutatja meg nekem, hogyan kell a fületlen csészét a szertartásnak megfelelően két kézre fogni, a szájhoz emelni, s három kortyra kiüríteni a tartalmát, minden korty előtt körkörös mozgásba hozva a csészét, hogyne maradjon benne a harmadik korty után egy szemernyi üledék sem. Majd felkeltünk, hogy helyet adjunk az utánunk következő csoportnak..."
A század végén Európában is nyitottak japán vendéglőket, kávéházakat, teázókat. E létesítmények japán modorú berendezéseikkel, dísztárgyaikkal szolgáltak rá a "japán" jelzőre. Díszes falicsempéiről kapta például a nevét az 1890-es években alapított pesti Japán Kávéház. Nevezetessége a művészasztal volt. Többek között Lechner Ödön, Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Bihari Sándor járt ide. Nagy Lajos így emlékezik a kávéházról: "A Japán falait, magasan, japán díszítésű képek díszítették, még a képek emberfigurái is mozdulatlan arccal, nyugodt jólétben ültek vagy léptek;... Tele asztallal, székkel a helyiség... végében díszlett a kassza, mint egy kis oltár, benne ült a kávéházi tündér." Pest példáját vidék is követte. 1900-ban Aradon nyitottak tea- és kávéházat. Erről az eseményről a sajtó is megemlékezett.
Az európai ember fantáziáját izgatta a kínai teaház is, melyből bőven akadt minden városban. Még a legkisebb faluban is legalább egy. A "Hópehely a szélben", a "Lobogó fű", a "Kis hold" stb. elnevezésű teaházak könnyű bambuszból épültek. Bútorzatuk nagyon egyszerű volt: bambuszlócák és hosszú vagy négyzetes asztalok. Csak a mandarinoknak és a hivatali személyeknek járt nádszék. A szolga minden vendég elé letett egy csésze teát, a nagyobb teaházakban mellé még jó húsos metéltet is. A teaház nagyon fontos hely volt. Naphosszat üldögéltek itt az emberek. Ügyes-bajos dolgaikat is itt intézték el. A teaházakban lehetett hallani a legfantasztikusabb történeteket.
Sanghaj egyik elegáns teaháza a múlt század 90-es éveiben az odavetődött európai ember számára lenyűgöző volt.
A teaház alsó szintje üveghall benyomását keltette, pedig nem üvegből volt a fala, hanem valami hasonló anyagból. Este, amikor meggyújtották a lámpákat, illetve a vöröses gyertyákat és a számtalan lampiont, az egész úgy nézett ki, mint egy fantasztikusan nagy lámpa.
A teaháznak csodálatos kertje volt, amelyet csak a mandarinok látogathatták. Sanghaj lakossága előtt egyetlen ünnepnap kivételével zárva volt.
A gazdag külföldi borravalója, pontosabban teáravalója előtt azonban megnyílt az ajtó, először egy templom féle pavilon felé, majd utána egy kertre nyíló hatalmas terembe. Itt a vendégek kis asztalkánál egy csésze tea mellett gyönyörködtek a kert szépségében, vagy olvasgatták a falon tömegével elhelyezett tekercsképek bölcs kínai mondásait. A fő helyen, egy falifülkében a város védőszentjének képét helyezték el. A miniatúrák közül a vendéget az bűvölte el legjobban, mely magas hegyhátat ábrázolt életfákkal, távol a messzeségben egy csodálatos oszlop, rajta pavilon. Tea után megtekintették a teaház híres kertjét.
Egy kis gyalogösvény vezetett a kert középpontjához, egy kis tóhoz. Mellette egy fal húzódott fülkékkel, mindegyikben miniatűr figurák: mandarinok, katonák, papok. Azután hosszú, boltíves kőfolyosó következett, melyet egy ősi folyómederből képeztek ki. A folyosó kis pavilonnal zárult, amelynek fehér falába palából és tűzkőből készült táblákat helyeztek el azok neveivel, akik először adakoztak a kert létesítéséhez.
A hajóorvos visszaemlékezése a sanghaji teaházakról századunk első évtizedében egy változó, harsogóbb világba vezet:
"A nagy teaházak és vendéglők virágdíszítésű erkélyein a temérdek kék sárkányos sárga lobogó között, egymásután jelennek meg a nagy kínai papír lampionok. Az előkelő chinai vendéglők tejüveg vagy fehér papiros ablaktábláira bizarr arabeszkeket, bambuszok, madarak és szerencsét jelentő chinai írásjelekből álló díszeknek silhouttjeit rajzolja finom fekete vonalakban a belülről kiszűrődő fény...
Európai ember, ha Sanghájban jár, semmi szín alatt ne mulassza egy estét a Fucsau-Roadnak szentelni, mert olyasmit fog ott látni, aminőhöz hasonlót még sehol sem látott életében... sűrűn egymás mellett csupa exotikus teaházat, vendéglőt, panorámát, színházat látunk. Fejünk fölött óriási papír lampionok, és chinai írásos aranyos cégtáblák himbálóznak, az utca pedig tele van selyemruhás, copfos néppel, kiknek sajátságosan hadaró, éneklő beszédéből egyetlen mukkot sem értünk ... lépten-nyomon találkozhatunk a fejünk fölött lavírozó, sűrűn elfüggönyözött gyaloghintókkal, melyekben, ha szerencsénk van, annak elülső apró ablaka mögött láthatjuk is egy pillanatra a benne ülő "zing-zong-girl" szépen fésült fejét. Így nevezik Sanghájban a teaházi énekesnőket, akik egész éjjel teaházról teaházra vitetik magukat a kulikkal gyaloghintóikban...
A nagyterem zsúfolva van emberekkel. A terem közepén egy kis rácsos emelvény van, mint nálunk a vendéglői zenekarok számára, rajta egy hosszú asztallal és székekkel. Az asztal mellett két-három zing-zong lány ül, előttük egy-egy csésze tea s a nikkelezett kis chinai vízipipa. Mögöttük ül a rémséges lármát csapó zenekar. A pompás zenébe aztán néha-néha belekornyikál egyik-másik énekesnő, a mi füleinknek határozottan kellemetlen, nagy megerőltetéssel kiszorított fisztula hangokon.
Letelepedtünk mi is egyikéhez az emelvény közelében álló kis márvány-asztalkáknak, melyen már egy egész sor teáscsésze állott, mindegyikben el voltak már készítve a szárított zöldtea-levelek. Az asztalok között pincérek járkálnak hosszú csőrű öblös bádog kannákkal, melyekből, ahol egy vendég helyet foglalt, rögtön feltöltik az előtte levő csészét forró vízzel. A fületlen kis porceláncsésze kis porcelántányérkával van leborítva, s ha inni akarunk belőle, úgy jobb tenyerünkkel körülfogjuk a forró csészét, mutatóujjunkkal pedig felül rászorítjuk a kis tányérkát és csupán egy kis résen keresztül szürcsöljük belőle a teát, így akadályozva meg a tealevelek szájba jutását. A pincérek minduntalan fölemelgetik a csészéről a tányérkát s utánanéznek, hogy van-e még elég víz benne. Ugyanazokat a leveleket tizenötször is leforrázzák s mondhatom, hogy egészen kellemes ital ez a cukor és rum nélkül élvezett természetes forrázat, melyből könnyű szerrel fogyasztottam el magam is tíz csészével egymás után."
A kínai teaház a huszadik század elején sokat veszített varázsából. Eltűntek a hosszú asztalok és lócák, felváltották őket a kis kerek asztalok és székek. A falakon a régi képek helyét európai reklámplakátok foglalták el. A nyugati tőke, az európai "kultúra" hatása megmutatkozott a teaházak életében is. Ezt szemlélteti Lao Sö "Teaház" c. drámája a "Jótékony bőséghez" teaház példáján keresztül, hogyan vált a patinás teaház szép lassan bordélyházzá.