S. Nagy Anikó
Mit tudott a múlt század embere a teáról?
Teakult, a Terebess Online különlapja

A 19. században a teát ismerték mindenütt, de keveset tudtak róla. A kereskedők közül sokan nem is sejtették, "mi fán terem". Nyelvünkben máig a teafű kifejezés él, mert úgy vélték, hogy a tea a gyógyfüvekhez hasonló növény.
Sokáig azt gondolták, hogy a fekete (barnának is mondták) és a zöld tea más-más fajtájú cserjéről származik. Köztük a különbség valójában az csupán, hogy a zöld teának szánt leveleket nem szárítják ki erősen, de mindkettő a kaméliák családjába tartozó "thea chinensis" leveleiből készül. A sárga tea színe is a szárítás időtartamától függ. Átmenetet képez a zöld és a fekete tea között. Elterjedt az a nézet is, hogy a leveleket különböző színűre festették, a feketét például a kemence kormával.
A múlt század derekától mind több ismeretterjesztő írás látott napvilágot. Moszkvában például kiadtak néhány könyvecskét, melyeket a könyvesboltokon kívül az érdeklődők a nagyobb teaüzletekben is megvásárolhattak. A népszerűsítő füzetek ismertették a tea eredetét. A teakedvelők kíváncsiságát a tea feldolgozásának részletes leírásával elégítették ki.
Hogyan is készült a tea? A szabad levegőn előszárított, nagyság szerint durván már szétválogatott leveleket a kistermelők eladták a felvásárlóknak, akik szüret idején rendszeresen járták a falvakat. Az összegyűjtött levelek a teagyárakba, kisebb-nagyobb manufaktúrákba kerültek, ahol évszázados tapasztalatot őrző technológiával, aprólékos és gondos munkával feldolgozták. (Jegy font teára négy font friss levelet számítottak.)
A munka a szárítóteremben kezdődött, melynek agyagpadlójába kis gödröket ástak. Volt úgy, hogy százötvenet is. A gödrökben parázs izzott, a tetején hamuval, mert a szárításhoz gyenge tűzre volt szükség. A parázs fölé speciális, nádból fonott kosarakat helyeztek. Ezek deréktájt szűkültek, itt helyezkedett el egy rácsos lap, mely a kosarakat két részre osztotta. A tealeveleket a felső részbe szórták, hogy ne legyenek túlságosan közel a tűzhöz, s ne pörkölődjenek meg, mert akkor rossz ízűek lesznek. A szárításnál a teát sohasem hagyták magára, állandóan forgatták, kevergették. Szárították a teát öntöttvas üstökben és serpenyőkben is, néha bádoghengerekben a tűz fölött. Nagyobb manufaktúrákban sortűzhelyeket építettek réz vagy vas platókkal. A leveleket előbb fél percre forró vízbe mártották, majd fajták, azaz nagyság szerint rászórták a tűzhely lapjára, s könnyű tűzön szárították, s közben kevergették. Amikor a levelek sercegni és zsugorodni kezdtek, lapáttal egy erre a célra rendszeresített, gyékénnyel vagy pléhvel borított asztalra szórták.
Az asztalon a munkások legyezővel vagy kézzel kevergették, hogy lehűljön kissé. Utána a sima és hajlékony leveleket két tenyerük közé véve ügyesen hengergették, sodrogatták úgy, hogy a levelek egy irányba göngyölődjenek. Eközben a tealevél kiizzadta magából kábító sárgás nedvét, mely a munkásoknak gyakran okozott fejfájást és szédülést.
A szárítást és hűtést szükség szerint többször is megismételték. A műveletek óvatosságot, türelmet és nagy szakértelmet követeltek, mert a tea erőssége, íze, zamata függött tőle. A japánok másként szárították a teát. Papírlapok között. Ezért az így elkészített levelek nem voltak fodrosak.
Az összesodrott, lehűtött leveleket különböző nagyságú rostákra és szitákra öntötték és rázogatták. A sziták nagyság szerint osztályozták a leveleket a nagyobbakkal kezdve, hogy végül az utolsón csak teapor és szemét maradjon.
A teát, kivált azokat a fajtákat, melyeket Európába szántak, különféle virágokkal illatosították: jázminnal, gardéniával, mangóliával, rózsával stb. Ennek is hagyományos technológiája volt. Agyagkorsóba rétegenként teát és virágot tettek úgy, hogy három rész teához egy rész virágot számítottak. A korsót jól lezárták. Becsomagolták papírba és beleállították egy vízzel telt üstbe, amelyet melegíteni kezdtek. Amikor a víz felforrt, kivették, kiszórták a tartalmát, és a tealevelek közül kiválogatták a virágokat. A tea a virág illatát még sokáig megtartotta. A művelet próbára tette az emberek türelmét, ezért legtöbbször egyszerűen csak a tealevelekhez vegyítették a virágokat.
A kész teát ládákba gyömöszölték. (Érdekes, hogy a levelekkel óvatosan és finoman bántak a kidolgozás során, de durván, lábbal tömték meg a ládákat.) Ezután előkészítették a szállításhoz.
Sokáig élt téves nézet egy különleges tea, a Szibériában népszerű ún. téglatea elkészítéséről. (A téglatea a nomád és félnomád népeknél sokáig fizetési eszköz is volt.) A Vasárnapi Újság 1855. november 4-iki számában elhitette az olvasóval, hogy ennél a teánál a levelek "ökörvér vagy zsír segedelmével kaláccsá vagy úgy nevezett téglatheákká formáltatnak." Más elképzelés szerint a préselés előtt a tealeveleket lóvérrel keverték össze. A téglatea a harmadik szüret öregebb leveleiből, teaporból és hulladékból készült. Néha hozzátettek más leveleket is, mint például a csipkebokor leveleit. Általában fekete teát használtak fel, de készítettek zöld teából is, csak jóval kevesebbet. A leveleket vászonzsákba gyűjtötték össze, s ezt az alapanyagot zsákostól 10-15 percre gőzfürdőbe tették. Ezután következett a tea préselése. Téglány alakú faformákat készítettek, melyeket belül bekentek teaolajjal. A formát, miután beleöntötték a gőztől átnedvesedett leveleket, fedéllel lezárták, s két gerenda segítségével, kézi erővel lepréselték. A tea 2-3 napot töltött el így. A téglatea mérete 33x16x3,6 cm illetve 21x13x4,5 cm volt, s a nagyobbik 3-4 fontot nyomott.
A múlt század 80-as éveitől kisebb, negyedfontos táblákat is préseltek, de ezek nem voltak azonosak a téglateával, mert jó minőségű tealevelekből készültek. Először egy orosz kereskedő gyártott ilyet.
Kínában legalább 7-800 féle teát ismertek. Ez a sokféleség nem véletlen, hisz a tea minősége függött a talajtól, időjárástól, a szüretek sorrendjétől, a levelek nagyságától és a feldolgozás milyenségétől. Az európai kereskedelembe már jóval kevesebb, néhány fajta került csupán.
Az, hogy a 19. században fokozatosan bővült a tea választéka, már jórészt a kereskedők leleményességét bizonyítja. A Kínában vásárolt néhány teafajtából keverékeket készítettek, amelyeket vagy saját különlegességként vagy eredeti kínai specialitásként árusítottak. A nagyhangon reklámozott teafajták között azonban nem volt túlságosan nagy a különbség. Nem volt ritka az sem, hogy ugyanaz a tea jelent meg más-más csomagolásban és elnevezéssel.
A fekete tea európai forgalomban lévő, jellemző fajtái a 19. század közepén a következők voltak:
A "peco" vagy "fehér hegycsúcs" elnevezésű tea az első szüretből származott, amikor a levelek még jóformán bimbók voltak. A levelek hosszúak, fehér és szürke pettyekkel. A fehér leveleket Európában tévesen teavirágnak nevezték. A tealevél főzete szalmasárga színű. Ennek a teának finom illata elillant hamar, különösen akkor, ha rosszul csomagolták. A Kjahta felől szárazföldi úton érkezett illatosabb volt, mint a tengeren szállított. Az angolok ezen úgy segítettek, hogy az "illatát vesztett" teát más fajtákkal keverték össze. A peco volt a legelterjedtebb teafajta. Az "orosz" vagy "karavántea" valamint a "hollandia" tea megnevezés is általában ilyen teát takart.
Az "orange peco" először egy angol teásládára volt felírva. A benne lévő tea színére vonatkozott: mélyfekete, váltakozva narancssárgával. Európában a teának ezt a fajtáját a 19. század elején ismerték meg. A "hung-muey" kellemes, jó illatú tea volt. Ismertetőjelei a levelek közé keveredett kis szárak és vörhenyes levelek voltak.
Kínában a mindennapi tea a "congo" volt. Angliában is nagyon kedvelték, a teaimport kétharmadát jelentette. Oroszországban ezt a teát családi teának is nevezték. a levelek ugyanolyan cserjéről származtak, mint a peco, de a congo tea cserjéi öregebbek, hatévesek voltak. Kesernyés főzete zöldes-sárga színű.
A legerősebb fekete tea a "souchon" vagy "soutchong", második szüretből származott, ennek megfelelően levelei nagyok és kissé töredezettek voltak.
A "pouchong (padre souchon)" széles levelei jól sodrottak, de sok volt bennük a szár. Világossárga kis papírcsomagokban szállították Európába.
A "Padre Souchon Caravanthé" Kjahta felől érkezett szelencékben. Kellemes színe és íze volt, sárgadinnye-illatot árasztott.
A "ning-yong" tea ritkaság volt Londonban. Széles, kevésbé sodrott levelekből állt.
A "hou-long" tea legfeljebb csak ajándékként érkezett Angliába. E teafaj leveleit ugyanis nagyon gyengén, éppen-éppen hogy megszárították. Maguk a kínaiak is azt mondták, hogy ezt a teát nagyon nehéz romlatlanul Európába szállítani, hiába göngyölik előbb papirosba, majd teszik ónozott szelencékbe, s úgy a duplafalú ládákba.
A "caper" több fajta tealevélből gyúrt golyó, nagyon gyorsan elterjedt Angliában, s a század közepén Oroszországban is.
Jó erős főzet készült a "campoy" tea harmadik szedésű leveleiből.
Az Európába szállítottak közül a"bohea" volt a legrosszabb minőségű tea. Kevéssé sodrott levelei közé gyakran keveredett törmelék és por. Kortársak szerint főzete hitvány volt, s a csésze alján mindég maradt üledék.
A zöld tea népszerűsége elmaradt a fekete teáé mögött. A "haysan" (hyson, hayswen, haylian) elnevezés egyesek szerint a tavasz szerencsés virágát jelenti, mások úgy tartják, annak a kereskedőnek a neve, aki először hozott teát Európába. A levelek az első szüretből származtak. Hosszúak, zöld színűek voltak, ezüstszürke árnyalattal. Főzésnél a leveleket sokáig kellett a forró vízben tartani.
A "schulang" tea jellegzetes íze miatt különbözött más teáktól.
A matrózok és munkások itala volt az olcsó, sárga, rosszul sodrott levelű "hysonskin" tea. A "gunpowder", vagy "puskaportea", vagy "gyöngytea"a "hyson" tea finomabb kis leveleiből készült, szemcseformára sodorva. Kínában a létező legfinomabb tea az "imperial" vagy császártea volt, kereskedelmi forgalomba nem is került. Nagy ritkán fordult elő Európában, jóllehet minden nagyobb teaüzletben árusították, ti. a puskaporteát e pompás cím alatt.
A "songlo" a nevét egy kínai hegyről kapta. Rossz minőségű, hanyagul sodrott levelei voltak, melyet az utolsó szüretkor szedtek le. Ugyancsak az utolsó szüretből nyerték a "tonkay" vagy "twankay" teát más minőségű teafajtákkal vegyítve. Legnagyobb részét Angliába szállították.
Alig jelent meg a tea a piacokon, megkezdődött a hamisítása, már Kínában is, nagyobb mértékben azonban az európai országokban. Minthogy a tea világkereskedelmének London volt a központja, a tea hamisítása is itt volt a legnagyobb méretű. Már a 18. században intézkedéseket kellett hozni ellene.
A tea meghamisítása többféleképpen történhetett. Összekeverték más növények levelével (pl. csipkerózsa) és elsőrendű kínai teaként árusították. Később a hamisítók már úgy felbátorodtak, hogy a teában alig-alig maradt igazi tealevél. Londonban 1852-ben egy teaanalízis során kiderült, hogy a vizsgált tea jórészt utcai porból és szemétből, s valami kevés teaporból állt.
Festették is a teát, ez azonban nagyon veszélyes volt, egészségre ártalmas. Legtöbbször berlini kéket használtak szalonnakővel (zsírkő) vagy mészéleggel (gipsz) keverve. A festést a tűz fölötti szárítás idején végezték, néhány perccel a kivétel előtt. Egy kis porcelánkanállal szórták a levelekre a festéket és sebesen keverték, hogy a festés egyenletes legyen. Alkalmaztak indigót is. A festőanyagok között az ólomoxid volt a legártalmasabb. Párizsban például 1860-ban két ember is meghalt a festett teától. Ezután az eset után Párizs 65 kiskereskedésében megvizsgálták a teát, s kiderült, hogy azokat kivétel nélkül ólomoxiddal festették meg.