S. Nagy Anikó
A pest-budai ötvösség a polgárság szolgálatában
Teakult, a Terebess Online különlapja

A fém teásedények használata, gyakoriságát tekintve, elmaradt a porcelán mögött. A forró tea melegét nem tartották olyan sokáig, mint porcelán társaik. Egész készleteket ritkábban készítettek, inkább csak teafőzőket, teáskannákat és cukortartókat. A csillogó ezüstök jól illettek a porceláncsészékhez. Fokozták a terítés eleganciáját.
A polgárok ón asztali edényeket használtak még a 18. században is. Készültek ónból teáskannák is, de a nehézkes anyag nem tudott megfelelni az új követelményeknek. A hajlékony, olykor szeszélyes formákat az ötvösök valósították meg ezüstből. A stabil, drágakövekkel megrakott edények kora elmúlt. Erős Ágost rubinnal díszített arany teáskészlete, melyet udvari ötvöse, Dinglinger készített, kuriózum volt, a drezdai kincstár egyik ékessége.
Az augsburgi ötvösmesterek körte alakú teáskannái "S" alakban bordázott testükkel, trébelt vagy vésett kagylómintáikkal már tökéletesen kielégítették az új igényeket. Hamarosan felzárkóztak hozzájuk a magyar ötvösök munkái is.
A 19. század első felében a pest-budai ötvösök megrendelései jócskán megszaporodtak. A polgárok asztalaira mind gyakrabban kerültek ezüst edények. A vendégek nagyrabecsülését jelentette, ha uzsonnára ezüsttel terítettek. Ezért érthető Déryné ámulata az 1800-as évek elején Méreyék uzsonnáján: "Mentem föl a lépcsőn, az inas kinyitja előttem az ajtót. Jaj! de megijedtem... ez volt az ebédlő. Még én eddig ilyen teremben nem voltam. Az asztal terítve volt. Ragyogott az ezüst tea, és kávéteríték, valamint a különféle szép porcelánon a sütemények előmbe. A fal mellett állt a szép nagy zongora, a falon gyönyörű képek, sok, sok! Több divány s szék..."
Az ezüstök csillogását igyekeztek megőrizni. Időnként kifőzték őket. Múlt századi háztartási tanácsadók szerint a vízbe borkövet és timsót elegyítettek egyenlő mértékben.
A polgárság növekvő igénye megváltoztatta az ötvösök munkáját. A biztos vevőkör tudatában a megrendelések mellett mindinkább a készáruk készítésére rendezkedtek be. A polgárság fényűzési igénye ösztönözte az ötvösművészet fejlődését, lehetővé tette új formák és díszítmények megszületését. A "szapora" munkának volt azonban kedvezőtlen következménye is, mely az ötvösmunkák színvonalát érintette. A sorozatgyártás erősen rontotta a kivitelezés színvonalát, s a formák állandósulásán túl szokványosodáshoz is vezetett.
A technika fejlődésének lehetőségét kihasználva egyre gyakrabban alkalmaztak öntött és préselt díszítményeket az ötvösműveken. Ez a díszítések leegyszerűsödéséhez vezetett.
A legnagyobb mesterek (Laky Károly, Geiger Alajos, Goszmann György, Szentpéteri József) munkásságát azonban az jellemezte, hogy a használati eszközöket, a sorozat jellegű darabokat is igényesen, művészi tudásuk legjavát adva készítették el. Messzemenően kielégítették, sőt formálták is a polgárság tétova ízlését, követték a gyors stílusváltozásokat (biedermeier, neorokokó, neobarokk...), s közben remekművek születtek.
A sok nívós asztali edény közül kiemelkedő példa a reformkor egyik jeles ötvösművészének, Laky Károlynak 1846-ban készített teáskannája. A kanna talpas, teste lapított gömbforma, nyaka középen kissé összeszűkül, szájpereme felülről virágkehely formát mutat. Egész felülete hólyagosan trébelt, függőlegesen bordázott. Fekete ébenfa füle magasan ívelő. A fedél fogógombja ugyancsak ébenfából van.
Az európai hírű Szentpéteri József ötvösművész néhány szép, harmonikus teáskannával is gyarapította remekművek sorát. Egy körte alakú, függőlegesen gerezdelt testű, magasfülű és egy nyomott gömbtestű, nemesen tiszta formájú kanna kiemelkedik a sorból. A teázáshoz szükséges cukortartók megmunkálása is remek lehetőség ötvösművészeink alkotó fantáziájához. Hengeres, ovális, szögletes, vagy éppen alma formájúra készültek, legtöbbször kis lábakon állva. Fedelüket szívesen díszítették plasztikus virágokkal. A cukorfogók piskótaformájúak kanálszerű csiptetőfejjel. A nyeles teaszűrők kinyílt virágokra emlékeztetnek. A kiskanalakat az ötvösök szériákban készítették és a formai egyszerűség jellemzi őket. A tálcák négyszögletesek vagy oválisak voltak sima, gyakrabban áttört peremmel, két fogófüllel.
A pesti polgárok körében is ismert volt a tea elkészítésének orosz módja, a szamovártea. Eredeti orosz szamovár a 19. század közepén még csak elvétve került Magyarországra. A század végén is különlegességnek számított Sárkány Pál kereskedő hirdetése, aki pesti boltjában valódi orosz szamovárt kínált. Az állványos teafőzők külső megjelenésükben hasonlítottak a szamovárokhoz. Lényegében háromlábú állványra helyezett hengeres vagy váza formájú, fedeles vízmelegítő edények voltak. Alsó harmadukon kis csappal. Belsejükben fűtőhenger nem volt, a vizet az állvány alatt elhelyezett spirituszégővel forralták fel. Goszmann György munkáiból két remek teafőzőt is ismerünk. Egyikük, melyet a mester 1841-ben készített, hajlékony formája miatt páratlan szépségű.
A városi polgárság növekvő igényeit az ötvösök a 19. század közepén már nem tudták maradéktalanul kielégíteni. Megnőtt a szerepe azoknak a fémműveseknek, akik olyan használati tárgyakat készítettek, amelyek bizonyos mértékben átvették az ezüsttárgyak szerepét. Ezt tanúsítják a megszaporodó újsághirdetések, melyek kínálnak lámpát bronzból, kávéfőzőt, teafőzőt, kannákat rézből vagy pakfongból (kevesebb nikkelt, több rezet tartalmazó alpakka), és "valódi orosz" szamovárt.
A korábban már említett Möller János a "rézművesmunkák" között részletes leírást adott egy teafőzőről. Figyelmesen elolvasva, a szamovárra ismerhetünk: "Theamachináknak különböző formájok van; némellyek stürök vagy conus formájuak; némellyek a' közepek felé hasasok' s a't. A' belső szerkesztések is különböző; némellyeknek a lábaik között, s széntüznek abba való tételére szénserpenyőjök van, másokból ellenben, még pedig a' legjobb móddal készültekből; a machinában alól rostélyon egyenesen álló tágas tső jön ki, a' melly felül nyitva szokott lenni. Az illyen neműekre nézve a machinának tsak a fedelét kell felvenni, és a szenet belétölteni. Ez a theamachina, vagy egy magános rézgolyóbis szeletből vagy rézhéjból veretik, vagy pedig pléhből kovátsoltatik illyetén gömbölyeges testté, és azután összeforrasztatik."
A teáskanna elkészítése sokkal egyszerűbb: "A theaüstök vagy edények egy rézhéjbul veretnek, a' fedőjük hasonlóképen egy kisebb rézhéjbul. A tsője a tsőpáltzán veretik, hajtatik és forrasztatik összve; és nem elébb, hanem az edénynek megtzinelése után, forrasztatik az edénynek oldalán lévő lyukához. A fülét a rézművesek rézpléhből szokták késziteni."