A teaklipperek
Teakult, a Terebess Online különlapja

A klipper

A 19. század második felében a klasszikus klippernek már ideálisan kiképzett hajótörzse és vitorlázata volt. 1845-től a klippereket elméleti számítások alapján építették, s ennek eredményeként, valamint a gazdag vitorlázat jóvoltából sohasem tapasztalt gyorsaságra tettek szert. Igaz, a klipperek kapitányai viharban sem csökkentették a vitorlafelületet, hanem lehetett bármilyen idő, megállás nélkül űzték, hajtották hajójukat. Bár a klipperek időszakosan a 21 csomó sebességet is elérték, átlagosan csak 6-7 csomóval haladtak, mert mindig voltak olyan napok, amikor kedvezőtlen széljárás uralkodott.
Az ideálisan megszerkesztett klipperek éppen abban az időben jelentek meg, amikor kitört a kaliforniai és az ausztráliai aranyláz, és amikor a kínai tea az angolok nemzeti italává vált. Európából és Amerika keleti partjairól csak vitorlásokkal tehették meg az utat Kaliforniába. Ausztráliába és Kínába, mert olyan gőzös még nem létezett, amelyik annyi szenet tudott volna tartalékolni, hogy azzal eljuthasson a célkikötőig. Ezeket az új és távoli utakat ezért kizárólag a klipperek járták. A 19. század második felében élték legdicsőbb korszakukat. A klipperek teljes vitorlázatú hajók voltak, vagyis legkevesebb három árboccal épültek, s árbocaikon csupán keresztvitorlákat hordoztak. Csonka vitorla a hátsó árbocra kerülhetett, de nem önálló árbocra, mint a barkoknál. A klipper árbocain legalább négy-négy keresztvitorla feszült, de gyakran hatot is felhúztak rájuk. Ezek a fedélzettől felfelé a következők voltak. fővitorla, derékvitorla, felső derékvitorla, sudárvitorla, felső sudárvitorla és a royal. Az utolsó azonban lehetett az égbolt vitorla is, ha a király vitorla elmaradt. Ezeken a vitorlákon kívül a klippereket szárnyvitorlákkal is felszerelték, vagyis a vitorlarudak mindkét végére mellékvitorlák kerültek, és az orrárbocon legalább három orrvitorla feszült. A klipper így összesen akár 50 vitorlát is használt.

A teaklipperek

A 19. században teát szállítottak Kínából Angliába. Kezdetben a tearakományokat az Indiamanok és a kereskedelmi fregattok hordták, de a 19. század első felében az amerikai klipperek kiszorították őket erről az útvonalról. A 19. század első felétől, amikor az angol hajógyárak is egyre több klippert bocsátottak vízre, ezen a kereskedelmi vonalon az angol klipperek vették át az uralmat. Mivel az a hajó, amely elsőként futott be a legfrissebb tearakománnyal, különleges jutalomban részesült, a teherszállításból idővel kifejlődött a leggyorsabb hajó címért folyó verseny. A verseny zárószakasza nagy eseménynek számított Angliában, és a részt vevő hajók kapitányairól és legénységéről körülbelül úgy beszéltek, mint ahogyan manapság például a leghíresebb labdarúgókról.
Az 1866-os angol klipperek regattája (vitorlásversenye) bekerült a történelembe. a három leghíresebb klipper, amely május 30-án indult el Fu-csouból, úgyszólván azonos időben érkezett meg Londonba szeptember 6-án: a Teaping 9 óra 45 perckor, az Ariel 10 óra 15 perckor és a Serica 11 óra 30 perckor. Első ízben a La Manche-csatornában találkoztak össze, addig mindegyikük más-más útvonalat követett. Ezen az egyedülálló, 16 000 tengeri mérföld (= 29 632 km) hosszú versenyen a hajók nem követhettek el egyetlen navigációs hibát sem. A tearegatták elválaszthatatlan vetélytárspárosa volt a Thermopylae és a Cutty Sark is. Az utóbbi az egyetlen napjainkig fennmaradt teaklipper, a greenwichi szárazdokkban tengerészeti múzeumként szolgál.
1869-ben a Szuezi-csatorna megnyitásával bealkonyodott a klipperek dicsőséges korszakának. Az útvonal lerövidülésével a gőzösök a Kína-Anglia útszakaszt 60 nap alatt tették meg, s így kiszorították a klippereket leghíresebb útvonalukról. Néhány klipper - köztük a Thermopylae és a Cutty Sark is - később az ausztráliai útvonalon kezdett közlekedni, gyapjút és gabonát szállított, mások pedig a dél-amerikai útvonalra tértek át, s chilei salétromot és angol szenet rakodtak be.