Gyárkunyhó Japán teaszertartás szoba
Teakult, a Terebess Online különlapja

Teáscsészéink

„Gyárkunyhós" teaszertartás
A gyár mint teakert! (Vajon lesznek-e kertészek?)
A csa-no-ju élő, fejlődő, globális művészet is lehetne, ha művelői nem igyekeznének az adott helytől és kortól függetlenül gyakorolni.
Mint hajdan a szocialista kultúrát, a szép teakerteket is három rögeszme uralja: a Tiltás, a Tűrés és a Támogatás. Nem unalmas?
Ahogy Szen-no Rikjú (1522-1591) kora úri osztályának finomkodó teaesztétikájával szembeállította a "kunyhós" teaszertartást (szóan-no-csa), úgy javaslunk mi is egy "gyárkunyhós" teaszertaertást egy elhagyott, leszerelt gyár békés zugában (vabi-csa!).

Cabane d'intérieur industriel pour la cérémonie du thé
Les premiers hommes du thé en Hongrie se sont installés au coeur d'une usine, un site unique au monde pour partir a la découverte de 400 ans d'aventure japonaise.
L'usine est un jardin de thé, ou sont les jardiniers?
Les beaux jardins sont ennuyeux, l'interdit y domine.
Notre "cabane" – crée par le brassage culturel volontaire – offre un compromis positif entre l'esprit de tradition et l'ere de l'industrie.

Teahut out of the Factory
The factory is a teagarden, but where are the gardeners?
Beautiful gardens are boring: there are too many restrictions.
This factory tearoom – created by deliberate cultural mixing – offers a positive compromise between the traditional mentality and the industrial age.

Harmatos kövek kertje
Japán teakert az egykori kistarcsai Fésűsfonó Gyár egy eldugott zugában

A zen-kertek legismertebb csoportja a teázókert. A teaivás és -szertartás a XIII. századtól egyre terjedt Japánban, eleinte az udvari arisztokrácia és a papság körében, majd a vidéki földbirtokosok és szamurájok is „rákaptak”. A XV. sz. végén a „közemberek élvezeteként” emlegetik, ekkorra már a városi kereskedők vendégeskedése sem képzelhető el teázás nélkül. Ez utóbbiak ízlését tükrözi az úri osztály finomkodó teaesztétikájával szemben Szen-no Rikjú (1522-1591) „kunyhós” teaszertartása (szóan-no-csa) a teakert békés magányában (vabi-csa). A zen buddhizmus szabálytalanság, egyszerűség, nyugalom és szabadság iránti szeretete párosult a városi ember nosztalgiájával a paraszti élet, a vad természet után.

A teakunyhó zsúpfedeles parasztházat utánzott, a teakert (csaniva) egy hegyi kolostorhoz kanyargó erdei ösvény hangulatát keltette. Az ösvény (rodzsi) a köznapi beszédben magát a kertet is jelentette. Kerülték a síkságon honos és emberközelben termesztett növényeket; többnyire vadregényes hegyekből ültettek át fákat, cserjéket, amelyeket tilos volt megnyesni. A kunyhó alacsony bejáratát – amit csak akkor vehettek észre, ha már beleütköztek szemöldökfájába – szabálytalanul elhelyezett, de mindig emberi léptékhez igazodó tipegő köveken közelítették meg.

A rejtett szépségekben különös örömüket lelték, mint a zen buddhista hivő az eltitkolt jó cselekedetekben. Szakai kikötője mellett épült kertjében Rikjú úgy takarta el a tengerre néző kilátást, hogy a teára jött vendég csak akkor pillanthatta meg a fák közt feltűnő rezgő óceánt, amikor mit sem sejtve a vízmedence fölé hajolt. Az alázat mozdulatában rádöbbenhetett az ivókanálnyi merített víz és az óceán, önmaga és a világmindenség azonosságára.

Kőből kézmosó medence (cukabai), az „éji mesékhez” (jubanasi) – az estétől hajnalig tartó szertartáshoz – kőlámpás állt az ösvény mentén, pislákoló olajméccsel. A teaínyencek vadásztak az elhagyatott templomok ódon vízmedencéire és kőlámpásaira, elfelejtett sírok mohlepte köveire, régen leszakadt hidak pilléreire, teáscsészének, vizesfazéknak agyonhasznált paraszt cserépedényt gyűjtöttek.

A külvilágtól kerítéssel, sövénnyel, fákkal elzárt kis kertben minden a lehető legegyszerűbb, -szegényesebb volt; bármi kirívó csak elterelte volna a figyelmet magáról a szertartásról. Egy anekdota szerint a kertrendező Rikjú teljesen elképesztett egy szamuráj lovagot, olyan figyelmet szentelt minden apró kő helyének. A lovag túlzásnak vélt ekkora műgondot, és parancsot adott, hogy suttyomban mozdítsák el a köveket néhány hüvelyknyire. A mester azonban mindannyiszor fejcsóválva rakta vissza őket eredeti helyükre. Tudta, hogy a figyelem elterelése éppolyan körültekintést kíván, mint fölkeltése.