Kiadó: Terebess Kiadó
Szerző: Géczi János

A történetileg muszlim fennhatóság alá került földrajzi területek változatos éghajlati övezeteken húzódnak, Észak-Indiától az Atlanti óceánig, Belső-Ázsiától a Szahara déli övezetéig terjednek. A 7. századtól kezdődően fokozatosan meghódított területek természeti körülményei alapvetően befolyásolták a létrehozható növényi kultúrákat és hatással voltak a mezőgazdasági – kertészeti gyakorlatot fenntartó technológiák kialakulására. Az élőlényközösségek adott szerkezetét és a környezeti feltételeket figyelembe vevő növénytermesztést – a növények kultúrába illesztését –, a területi hagyományok mellett az egyre-másra keletkező táplálkozási, medicinális-higiénai és kultikus-vallási igények is módosították.
Ugyanazon a földrajzi területen, ahol azelőtt kései római kertek pompáztak, új szerkezetű kertek jelentek meg, amelyek új vallási tartalmat fejeztek ki. Igaz, hogy ebben a mediterrán térségben már a rómaiak idején is számos idegen származású élőlényt neveltek és a mezőgazdasági műveletek sem voltak feltétlenül helyi eredetűek, de a muszlim civilizációban még tovább keveredtek a helyi és az egzotikus vidékekről egybegyűjtött növények. Másrészt e kertekben – az előzményekhez képest – kiemelt szerephez jutott a medencében, patakocskákban folyó, életadó víz.
A paradicsom felidézésére szolgáló, szép kialakítású, illatos, színes növények azonban nem csak szakrális okból tenyésztek az elkerített, zárt kertekben, hanem élelmezési, gyógyászati célokokat is szolgáltak.
A muszlim gyakorlat azonban az élelemszerzésnek és az élőlényhasználatnak ezt a gazdag örökségét sokszor vallási, vallásjogi megfontolásokból átalakította, átértelmezte és egyes elemeit törölve, másokat pedig kifejlesztve hozta létre saját mezőgazdasági kultúráját. Ezzel párhuzamosan fokozatosan módosult a hagyományokban rögzített jelképek használata és értelmezése, míg ki nem fejlődött a muszlim kert jelentéslehetőségeit összefoglaló, az iszlám világképének megfelelő, saját szimbólumrendszer.