Szín: világosbarna
Anyag: bambusz
Kiszerelés:

• 1 pár evőpálca

Az evőpálca eredete
Kelet-Ázsiában a húst és a zöldséget már a konyhában, általában főzés előtt bárddal apró darabokra vágják egy deszkán, az asztalnál pedig két pálca segítségével esznek; kést, villát nem használnak, de ismerik a – rendszerint porcelánból készült – kanalat. Kínában közel háromezer éve ismerik az evőpálcát. Első írásos említését a Szertartások feljegyzéseiben találjuk.

Az evőpálca használata
Az evőpálca vastagabbik harmadát fogjuk kézbe. Az egyik pálcát szorítsuk hüvelykujjunk tövével a gyűrűsujjunk első ujjpercéhez és a hüvelykujjunk hajlatához. Ez az első pálca többé-kevésbé mozdulatlan, a felsőt vele párhuzamosan, ahogy a ceruzát szoktuk tartani, a mutató-, a középső és a hüvelykujj végével csiptetőként mozgatjuk. A legfontosabb, hogy a két pálca hegye egy vonalban legyen egymással – ezt úgy érjük el, hogy odakocogtatjuk a pálcákat hegyükkel merőlegesen a tányérunk aljához, amíg kiegyenlítődnek. Középső ujjunk kirúgásával választjuk szét és a mutatóujj begörbítésével csippentjük össze őket.

A terítés
Kínai terítésnél az evőpálcákat a rizses csésze és a tányér mellé fektetik jobb oldalra. A japánok mindig evőpálca támaszra helyezik a pálcikák hegyét, párhuzamosan, az asztal széléhez, vastagabbik végük jobb kéz felé néz.

Mérete és fajtái
A kínaiaknál a szabvány evőpálca hossza 25 cm. A japánoknál a derékszögben tartott hüvelyk- és mutatóujj hegyének távolsága adja a helyes hossz kétharmadát. Ha ez a távolság például 14 cm, az eszményi evőpálca méret: 21 cm. A japán pálca (hashi) általában rövidebb és hegyesebb a kínainál, leggyakrabban lakkozott fából csinálják. Az éttermekben egyszer használatos natúr fapálcával esznek (waribashi). A koreaiak leginkább rozsdamentes acélból, a kínaiak bambuszból készítik evőpálcáikat. Luxuscikként előállítják aranyból, ezüstből, jádekőből és elefántcsontból is. Másik végletként ma már előfordul műanyag pálca is. Főzésnél jóval hosszabb fa- vagy bambuszpálcával kevergetik a fogásokat (saibashi). Terítésnél a japánok a közös tálak mellé külön nagy méretű szervírozó pálcát helyeznek.

Szokások és babonák

• Ha a közös tálhoz nincs szervírozó pálca, saját evőpálcájuk vastagabbik, tiszta felével szolgálják ki magukat.
• Étkezés végeztével az evőpálcát ugyanúgy visszateszik a tartójára, ahogy a terítéskor feküdt vagy visszadugják éttermi papírzacskójába és gondosan ráhajtják a zacskó végét.
• Nem illik az evőpálcával mutogatni, a levegőbe rajzolgatni, az ételt kevergetni, közelebb húzni segítségével a csészéket.
• Nem illik nyalogatni, a szájunkban felejteni, nem illik piszkálgatni a feltálalt fogásokat vagy tétován hadonászni vele, keresve, melyik tálból vegyünk.
• Nem illik beledöfni a falatokba, nem illik marokra fogni, mint egy fegyvert, különösen óvakodjunk attól, hogy a rizzsel teli evőcsészébe szúrjuk, mert ilyet csak halotti szertartás alkalmával tesznek.
• Nem illik ugyanazzal a kézzel egyszerre pálcát is, csészét is tartani.
• Japánban a leveshez sem használnak kanalat, a levét megisszák a csészéből, az úszó zöldségdarabokat pedig evőpálcával szedegetik ki vagy egyszerűen belekotorják a szájukba.
• Kínában ha valaki nem elvágólag találja evőpálcáit a terített asztalon, biztos lehet, hogy lekésik valamilyen járműről: vonatról, hajóról, repülőről.
• Leejtett evőpálca balszerencsét hoz, mint a keresztbetett két pálca is. Bár Dél-Kínában a pincér ez utóbbi módon jelzi: a számla rendezve van.