Hidán Csaba László
A nomád harcművészetek Kistarcsán

1998 őszén a volt internáló tábor területén újraindult az Ezüst Nyíl nomád harcművészeti tanfolyam. Első hallásra talán szokatlan, hogy nomád harcművészetekről van szó és nem japán vagy kínai, esetleg indiai küzdőművészetről, pedig a lovas-nomád népeknek, köztük a magyaroknak is megvolt a maguk harcművészete. Jómagam már tizenhét éve foglalkozom a régi magyar és más lovas-nomád nép harcművészetével. Igaz, hogy az idők során sok minden elpusztult, elfelejtődött a régi magyar harcművészetből, de az a kevés, ami megmaradt belőle, azért enged következtetni arra, hogy milyen lehetett.
A kutatás négy fő forráscsoportra támaszkodik. Az első az a kevés közvetlen hazai technika, ami megmaradt. Ilyen például az 1918-ig Kolozsváron, Szabadkán és Budapesten működő szablyavívó iskola. A budapestiek könyvet is kiadtak róla a század elején, mely fényképeket is tartalmaz. Az összecsapások közepesen nehéz huszárszablyákkal történtek, igen komoly, a kendósokéra emlékeztető védőfelszereléssel. Érdekes, hogy jobb és bal kézzel egyaránt tanítottak vívni. Az állások, a fegyverek alakja leginkább az üzbég és török harcművészetre emlékeztetnek, amelyek a mai napig élők Üzbégföldön és Közép-Ázsia meg a Kaukázus török népei között.
A második felhasználható forrás az eszközös-fegyveres néptánc. A magyar botos tánc ugyanis kétféle. Az egyik felében a botot botként, a másikban kardként, szablyaként használják. Igen érdekes az a kalotaszegi (györgyfalvai) botoló, amely tisztelgéssel kezdődik vagy az a szatmári páros tánc, amelynek a végén az egyik küzdő fél a másik fejét „levágja”. Aki kissé foglalkozott a harcművészetekkel, látja, hogy ez esetben egy eltáncosodott formagyakorlattal állunk szemben. A szatmári vagy somogyi fokosos és baltás táncok a pásztorok, a kanászok és a betyárok virtuspróbája mellett fegyverforgató gyakorlatként is szolgáltak.
A harmadik forrás a pusztai nomád népek ma is létező pusztakezes, vagy fegyveres harcművészete. Ilyen a mongol „bökő”-sasbirkózás, a kozák íjkász krüssz lovasbírkózás, a tatár kirpirász, vagy a mongolok, a tibetiek, az ujgurok nyilazó versenye. Kaukázusi grúzok a mai napig gyakorolják sajátos kerek pajzsos, szablyás harcművészetüket.
Végére maradnak maguk a fegyverek, hiszen formájuk, nagyságuk, súlyuk alapján következtetni lehet az első három forráscsoport segítségével, hogyan is használhatták. Régészként és keletkutatóként volt alkalmam több száz népvándorlás-kori, közép- és újkori magyar és keleti nomád fegyvert megvizsgálni és némelyiket kipróbálni.
Az edzéseken fából készült szablyákat, fokosokat és tompa nyilakat használunk, de minden egyes alkalommal bemutatok egy-egy „igazi” szablyát, íjat, fokost. A gyakorlatokon kívül mindig mesélek a gyerekeknek, mert jelenleg egy gyerekcsoport van csak. A régi vitézekről, híres íjászokról, betyárokról való történetek pedig a magyar múlt egy-egy kicsiny részével teszik érdekesebbé a gyakorlatokat. Az érdeklődőket minden kedden várom délután az edzéseken.