Hidán
Csaba László
A nomád harcművészetek Kistarcsán
1998 őszén a
volt internáló tábor területén újraindult az Ezüst Nyíl nomád harcművészeti
tanfolyam. Első hallásra talán szokatlan, hogy nomád harcművészetekről van szó
és nem japán vagy kínai, esetleg indiai küzdőművészetről, pedig a lovas-nomád
népeknek,
köztük a magyaroknak is megvolt a maguk harcművészete. Jómagam már tizenhét
éve foglalkozom a régi magyar és más lovas-nomád nép harcművészetével. Igaz,
hogy az idők során sok minden elpusztult, elfelejtődött a régi magyar harcművészetből,
de az a kevés, ami megmaradt belőle, azért enged következtetni arra, hogy milyen
lehetett.
A kutatás négy fő forráscsoportra támaszkodik. Az első az a kevés közvetlen
hazai technika, ami megmaradt. Ilyen például az 1918-ig Kolozsváron, Szabadkán
és Budapesten működő szablyavívó iskola. A budapestiek könyvet is kiadtak róla
a század elején, mely fényképeket is tartalmaz. Az összecsapások közepesen nehéz
huszárszablyákkal történtek, igen komoly, a kendósokéra emlékeztető védőfelszereléssel.
Érdekes, hogy jobb és bal kézzel egyaránt tanítottak vívni. Az állások, a fegyverek
alakja leginkább az üzbég és török harcművészetre emlékeztetnek, amelyek a mai
napig élők Üzbégföldön és Közép-Ázsia meg a Kaukázus török népei között.
A második felhasználható forrás az eszközös-fegyveres néptánc. A magyar botos
tánc ugyanis kétféle. Az egyik felében a botot botként, a másikban kardként,
szablyaként használják. Igen érdekes az a kalotaszegi (györgyfalvai) botoló,
amely tisztelgéssel kezdődik vagy az a szatmári páros tánc, amelynek a végén
az egyik küzdő fél a másik fejét „levágja”. Aki kissé foglalkozott a harcművészetekkel,
látja, hogy ez esetben egy eltáncosodott formagyakorlattal állunk szemben. A
szatmári vagy somogyi fokosos és baltás táncok a pásztorok, a kanászok és a
betyárok virtuspróbája mellett fegyverforgató gyakorlatként is szolgáltak.
A harmadik forrás a pusztai nomád népek ma is létező pusztakezes, vagy fegyveres
harcművészete. Ilyen a mongol „bökő”-sasbirkózás, a kozák íjkász krüssz lovasbírkózás,
a tatár kirpirász, vagy a mongolok, a tibetiek, az ujgurok nyilazó versenye.
Kaukázusi grúzok a mai napig gyakorolják sajátos kerek pajzsos, szablyás harcművészetüket.
Végére maradnak maguk a fegyverek, hiszen formájuk, nagyságuk, súlyuk alapján
következtetni lehet az első három forráscsoport segítségével, hogyan is használhatták.
Régészként és keletkutatóként volt alkalmam több száz népvándorlás-kori, közép-
és újkori magyar és keleti nomád fegyvert megvizsgálni és némelyiket kipróbálni.
Az edzéseken fából készült szablyákat, fokosokat és tompa nyilakat használunk,
de minden egyes alkalommal bemutatok egy-egy „igazi” szablyát, íjat, fokost.
A gyakorlatokon kívül mindig mesélek a gyerekeknek, mert jelenleg egy gyerekcsoport
van csak. A régi vitézekről, híres íjászokról, betyárokról való történetek pedig
a magyar múlt egy-egy kicsiny részével teszik érdekesebbé a gyakorlatokat. Az
érdeklődőket minden kedden várom délután az edzéseken.