Bíró Sándor:
A "Mátrai" Lovagrend
(Egy recski fogoly emlékezései)
Dovin Kft., Budapest, 1989, 45-46, 50-54, 55-56, 59-67. oldal
III.
A KISTARCSAI INTERNÁLÓTÁBOR
A tábor főkapuján
hajtottak be a kocsik és az épület közötti tágas udvaron szálltunk ki és csoportonként
sorakoztunk. Az épületek elhelyezése eltért a délbudaitól. Itt ugyanis a nagy,
háromszintes kaszárnyaépületek nem a kerítés mellett körben helyezkedtek el,
hanem egymás után sorban. Egy-egy épület között kb. tíz-tizenöt méteres udvarsáv
volt, majd a harmadik ilyen épület után jött a közel ötvenszer ötvenméteres
udvar, melyet egyik végén a kisebb kétszintes szűrőépület zárt le. Másik oldalát
kerítés, amelyen túl volt még egy háromszintes épület, egy kisebb udvarrész,
és vagy húsz méter után a tábor magas kőkerítése az őrállásokkal. Ebben az épületben
helyezték el a női internáltakat. A negyedik oldalon földszintes téglaépületek
voltak lapostetőkkel, ezek egyike volt a fogdaépület, a többiben pedig a rendőrök
pihenői és a parancsnoki lakások voltak. Az egész tábort itt is magas kőkerítés
vette körül, magas őrbódékkal.
A szűrőépületben újra felvették az adatainkat és elosztottak a különböző ezredekbe,
ezredenként más, más épületbe. Itt öt ezred volt: az első ezred kis létszámú
szakmunkásokból állt, a második ezred volt a női ezred, míg a harmadik, negyedik
és ötödik ezredbe vegyesen kerültek be az internáltak, de nagyjából a délbudai
beosztást megtartva. A negyedik és ötödik ezred létszáma alaposan megszaporodott
új internáltakkal, hiszen ekkor kezdték behozni a Rajk lebuktatásával kapcsolatos
sleppet, amelyben most már sok kommunista "elvtárs"-at is behoztak.
A negyedik ezredbe került egy Sárkány nevű, volt ÁVH-s tiszt is. Ettől az időtől
kezdve erősen megnőtt a "wamzerek" száma. (Wamzer az, aki beköpi a
táborparancsnokság embereinek az elhangzott beszélgetéseket.) Igyekeztünk kiszűrni
társaságunkból az ilyen kétes elemeket. Persze lehet, hogy gyakran tévedtünk,
mert az is lehetett wamzer, akiben a legjobban megbíztunk. Ezekben az időkben
már megkezdte a Rákosi rendszer a kinti életben is beszervezéseit, így lassan
szinte nem volt olyan hely, ahol ne kellett volna attól tartani, hogy valaki
jelentést ad le a másik emberről, de ugyanakkor a jelentést adót is figyeltetik.
Talán az internáló táborban ezt még jobban ki lehetett szűrni, mint a kinti
életben, ahol az állampolgárok mindig félelemben éltek, mert nem lehetett kiszámítani,
hogy mikor és kit visznek el.
Az ötödik ezredbe kerültem, ahol általában csak értelmiségiek voltak. Itt kerültem
össze a későbbiek folyamán is kedves bajtársakkal, akik nemcsak hasonló gondolkodásuk
és koruk révén álltak közel hozzám, de jellemes és bajtársias egyéniségük, emberi
magatartásuk legtöbbjüket barátaimmá tette. Szorosabb kapcsolatba kerültem itt
Rásonyi Papp Pistával, Nyeste Zolival, Kaasz Ervinnel, Zichy Péterrel, Perczel
Tamással, Hertelendy Andorkával, Jónás Palival, Szentirmay Tónival és Molnár
Tónival. Az utóbbi kivételével mind értelmiségiek, mindegyikben megvolt az idő
nemes eltöltésének vágya. Együtt tartottunk irodalmi, történelmi, fizikai, csillagászati,
közgazdaságtani és matematikai esteket, ahol mindenki azt adott elő, amihez
legjobban értett, és tanítottuk egymást, vitatkoztunk, beszélgettünk és a többiek
részére is rendeztünk ünnepi esteket, karácsonyt, szilvesztert. Aki csomagot
kapott, meghívta a többieket egy kis uzsonnára, és elmeséltük egymásnak életünk
érdekesebb, mozgalmasabb eseményeit.
A kistarcsai táborban már májusban megkezdődött az építkezés, az ötödik ezred
épületére történő emeletráépítéssel. Az internált építésvezető egy volt építési
vállalkozó, Fried Miksa lett. Kerestek kőműveseket, ácsokat és betonozó szakmunkásokat.
Egyik reggel kihallgatásra sorakoztunk a táborparancsnoki épület folyosóján,
miután előzőleg jelentkeztünk építőipari szakmunkára. Sorban álltunk, vagy negyvenen
a hosszú folyosón, amikor megérkezett "Dreifusz" és egyenként beszélt
mindenkivel, hogy személyesen állapítsa meg az alkalmasságot. "Mi vagy
civilben?" - kérdezte miután megnézte és megtapogatta az előre nyújtott
és felfelé tartott tenyereket. A legtöbben szellemi foglalkozásúak vagy egyetemi
hallgatók lévén, a tenyerek zöme finom volt és nyomát sem mutatta a fizikai
munkavégzésének. - "Hol dolgoztál?, milyen szakmában és mikor?" -
kérdezte hozzám érve és a tenyeremet tapogatva, amely talán egy kicsivel még
érdesebb volt a többiekénél, az előző nyári evezős túráktól, meg a decemberi
gumibotozások utáni hegesedésektől. Amikor elmondtam, hogy mérnök vagyok és
egyetemista koromban kőművesként dolgoztam, azt mondja: "Na, rajtad meglátszik
a fizikai munka, kihallgatás után azonnal jelentkezz az építésvezetőségen".
- Persze a jelentkezők legnagyobb részét munkára alkalmasnak találta, a műszaki
képzettség nélkülieket is felvették segédmunkási, vagy éjszakai betonozó munkakörbe.
Először mint kőművest osztottak be, és első munkám volt a telek egyik végében
lévő gazdasági épületnek belső-külső vakolása. Nem egyedül voltam olyan, akinek
életében először volt fandli és kőműves kanál a kezében. Hasonlóképpen lett
"kőműves" Rásonyi Pisti, Hertelendy Andor, Bacsó Tóni és még néhány
műegyetemi végzettségű, vagy műszaki egyetemet hallgató kollégám is. Szerencsére
kezes-lábas munkaruhát kaptunk. Így, bármennyire is igyekeztem ellesni a valódi
kőművesektől a vakolás fortélyát, eleinte több volt a falról visszacsapódó maltermennyiség,
mint amennyi a falon maradt. Az első órákban szemem, szám környéke tele volt
vakolattal és csak nehezen tudtam elsajátítani azt a finom csuklótechnikát,
amely a fandliból egy félcsavarszerű mozdulattal a falfelületre tapasztja a
habarcsot. Ez különösen nehéz akkor, amikor a mennyezetre kell vakolni. A falazást
sokkal gyorsabban lehetett megtanulni. Néhány héten belül már egészen jó kőművesként
könyveltek el. Panajott Béla ekkor már bekerült az építésvezetői szobába, előbb,
mint normás, majd mint építésztechnikus. Mint ilyen, hamarosan az építésvezető
helyettesi címet is megkapta. Persze az internált műszaki vezetésen kívül, volt
egy műszaki rendőrhadnagy is, aki inkább anyagbeszerzéssel és a táborparancsnokság
felé kapcsolattartással volt elfoglalva.
Egy havi kőműveskedés után kiemeltek munkavezetőnek és az emeletráépítés éjszakai
munkálatait vezettem és irányítottam, a KÖMI-ben készült kiviteli tervek alapján.
(A KÖMI az elítélt rabok tervező irodája volt.) Ezekben az időkben kerültem
közelebb a betonozó brigádok tagjaihoz. Négy, egymással vetélkedő brigád volt,
mely brigádok tagjai: volt katonatisztek, grófok, bárók, földbirtokosok, jogi
vagy bölcsészettudományi egyetemen végzett, vagy még hallgatóként lebukott fiatalabb
emberek voltak. Nagyon könnyű volt velük dolgozni, mert a műszaki fizikai munkákhoz
csodálatos készséggel és műszaki intelligenciával rendelkeztek. Csak néhány
nevet említek meg közülük: Szentirmay Antal, volt tűzérfőhadnagy, báró Purgly
Tamás, volt huszárszázados, gróf Pallavicini Alfréd, berepülő pilóta, Dr. Jónás
Pál, ifjú tudós közgazdász, gróf Zichy Péter, volt földbirtokos és még sok hasonló
ún. "deklasszált" elem, ahogyan azt a Rákosi időkben nevezték.
Szeptember elején az emelet nagy munkái befejeződtek, illetve a befejező szakipari
munkák maradtak csak hátra, amikor a brigádjaimmal együtt megkezdtük az új háromemeletes
fogdaépület építését. Ekkor már Panajott Béla volt az építésvezető, mivel Fried
Miksa egyévi internálás után szabadult. Panajott és én június végén megkaptuk
a "beljebb" határozatot, mely újabb fél évre meghosszabbítja az internálásunkat.
Szeptember végefelé új táborparancsnokot kaptunk: Taródy Zoltán alezredes személyében,
aki előzetesen a főváros tizenegyedik kerületének volt a kapitánya és társadalmi
állásban egyidejűleg a magyar úszószövetség elnöke volt és maradt. Ebben az
időben még nővérem és férje is, mint régi úszó, illetve vízipólózó, elég jól
ismerték Taródyt, aki így értesült az én személyemről, mint régi úszóról. Apám
sokat remélt ettől a kapcsolattól, talán lehet is, hogy kistarcsai életemen
enyhített is valamit ez az ismeretség. Néhányszor beszéltem is a későbbi időkben
az alezredessel, persze csak hivatalosan, mint építésvezető, vagy fegyelmi kihallgatáson.
Kétségtelen, hogy Taródy minden internált részére kellemesebb parancsnok volt,
mint elődje, mert nem voltak olyan heves dühkitörései, mindig nyugodtnak látszott
és néhány fokozattal intelligensebb volt "Dreifusz"-nál. (Ruszcsák
volt a rendes vezetékneve.)
Októberben engem neveztek ki építésvezetőnek, miután Panajott valami nő ügyből
kifolyólag lebukott. Állítólag összeszűrte a levet az egyik rendőrnővel, aki
a táborirodán teljesített szolgálatot. A nőt azonnali hatállyal elbocsátották
a rendőrség kötelékéből, Panajottat leváltották, kétheti fogdára ítélték és
visszahelyezték a nemdolgozók ezredébe.
Az építkezés kiterjedt az emeletráépítés és a fogdaépítésen kívül egy víztorony
építésre - melyhez a szomszéd községtől, Kerepestől kellett megépíteni a teljes
vezetékhálózatot, a kerepesi szivattyú házat - valamint a női internáltak épületének
tatarozására is. Mint internált építésvezető, elég nagy puvoárral rendelkeztem.
A kistarcsai építkezés nagyságrendjét jellemzi, hogy az ingyenes munkaerő ellenére
az építési költségek volumene megközelítette a hatmillió forintot és a dolgozók
létszáma átlagosan háromszáz fő volt.
A mellém rendelt fiatal műszaki hadnagy (Megyeri) faipari vagy gépipari technikus
volt, mert az építkezéshez igen keveset konyított. Így a felelősség mind műszaki,
mind balesetvédelmi szempontból teljesen rám hárult. Jól használtam az 1946-ban,
magánkivitelező cég építésvezetőjeként szerzett tapasztalatokat, amikor a kál-kápolnai
dohányszárítók építését vezettem és néhány dörzsölt öreg pallértól tanultam
a kivitelezés bonyolítását. Mindenesetre Megyeri hadnaggyal kellemes kapcsolatom
volt. Megyeri igyekezett minden tekintetben a segítségemre lenni és neki köszönhettem,
hogy sokszor jártam a táboron kívül; egy alkalommal még Budapestre is elvitt
magával és lehetővé tette, hogy egy volt internált lakásán találkozhattam Ilonnal
(1950 januárjában).
A volt internált építési vállalkozóhoz (Tóásó Palihoz) teherautóval mentünk
azzal a céllal, hogy telepéről az építkezéshez szükséges speciális állványanyagot
válogassunk és vigyünk. A válogatásban nekem nem kellett részt vennem, azt Megyeri
hadnagy elintézte, s engem néhány órára ott hagyott Tószegiék zuglói lakásán,
ahol Ilon már előzetes értesítés alapján várt rám. Az értesítést is Megyeri
intézte.
Némi vendéglátás után kettesben hagytak minket Ilonnal. Tulajdonképpen az volt
az eredeti elképzelésem, hogy csodálatosan szép és teljes együttlét teszi majd
emlékezetessé mindkettőnk számára ezt a találkozást, mégsem így történt. Kellemesen
elbeszélgettünk, talán még meg is csókoltuk egymást, de semmi több nem volt
a kettesben töltött közel másfél óra alatt. Talán a szokatlan körülmények, a
kiszabott idő tudata, vagy a nagy hideg miatti túlöltözöttségem (hosszú alsó)
zavartak. Az is lehet persze, hogy Ilon egyénisége nem volt rám eléggé gerjesztő,
tény az, hogy szépen megbeszéltük, miszerint itt és most nem fekszünk le egymással.
Pedig nyilván imponáló volt Ilon számára az a tény, hogy én még mint internált
is lehetővé tudtam tenni egy ilyen találkozást. Minden esetre ő tartotta a kapcsolatot
a családommal és elmesélte ezt a titkos találkát.
A dolgozó internáltak részére kéthetenként volt csomagbeadás, és beszélő. Ezek
a beszélők nyáron a szűrőépület előtti területen voltak és lényegesen liberálisabb
körülmények között zajlottak le mint Budadélen. Két sor padot helyeztünk el
úgy, hogy a padok között kb. 60 cm-es sávot hagytunk. A padsor egyik oldalán
a hozzátartozók, a másik oldalán az internáltak voltak. A felügyelő rendőrök
már nem voltak mindig olyan szigorúak, mint Budadélen. Ennek legvalószínűbb
oka az lehetett, hogy lassan megismerték az internáltakat és felismerték, hogy
mi is olyan emberek vagyunk, mint ők. Persze az engedékenységük csak relatív
volt, engedékenység az előző, túlzott szigorhoz képest. Csak néha jött rájuk
a szigorúság kényszere, ilyenkor egymástól vagy egy-egy feljebbvalójuktól félve,
hangosan és durván beszéltek velünk és a látogatókkal is.
Egyik, 1949. őszi találkozónkon leverten közölte mindig optimista apám, hogy
a volt osztálytársam, aki a belügyminisztériumban dolgozott már alezredesi rangban
és megígérte, hogy segít nekem szabadulni, lebukott a Rajk ügyben. Faludi -
azelőtt Frühoff - Gyuri elemista korunkban a közeli Venetiáner utcában lakott
Újpesten. Még a középiskola első öt, vagy hat osztályán keresztül is osztálytársak
voltunk és csak hatodik gimnazista korunkban tanácsolták el őt a Könyves Kálmán
gimnáziumból, hogy miért, arra nem emlékszem. Azt tudom, hogy "Zsiga"
is - ez volt a beceneve - jó sportoló volt és tornaórákon hárman voltunk rajparancsnokok:
ő, én és Szántó Ottó, akiből atléta sprinter lett.
A Rajk per kapcsán tehát igen sok, rendszert támogató, meggyőződéses kommunista
is bukott.
Emlékezetes maradt a kistarcsai táborban ünnepelt karácsony és újév. Nagyon
nívós irodalmi és zenei műsort rendeztünk mindkét alkalomra és nem volt hiányunk
a hazulról kapott finomságokban sem. Karácsonykor én szavaltam Poe: Holló című
nagyon szép versét, szilveszterkor pedig Vörösmartytól a Vén cigányt. Szép népdalok
is szerepeltek műsorunkon, melyet a táborparancsnok engedélyével az egyébként
este kilenc órakor kötelező takarodó időpontja helyett, mindkétszer tizenkettőkor
kellett csak befejezni. A műsort nem az egész tábornak rendeztük, hanem az ünnepeket
húsz-harminc tagú baráti körünk bonyolította az első ezred részére. Persze a
többi ezredben is engedélyezték az ünneplést, feltételezem, hogy ott is alakultak
ilyen baráti körök. Meghatódásban nem volt hiány, mindenkinek voltak kinti szerettei,
hozzátartozói, akikre gondolt és akikkel együtt szerette volna eltölteni a szeretet
ünnepét.
Körülbelül február végén, vagy március elején kihallgatásra vezettek a táborparancsnokhoz.
Azt hittem, megint a szokásos beszámolóra kerül sor az építkezés menetére és
költségelszámolására vonatkozóan, de ezúttal sokkal izgalmasabb volt a kihallgatás.
Feljelentettek. Lehet, hogy rendőrök, de az is lehet, hogy internált társaim
valamelyike. Nem emlékszem egészen pontosan a vádpontokra, de szerepelt benne
Megyeri hadnaggyal kialakult kapcsolatom, a Tóásó lakásán történt találkozóm
és megvesztegetéssel is vádoltak. Azt hiszem, csak Taródy ezredes úr jóindulatának
köszönhettem, hogy mindössze nyolc napi sötétzárkára ítéltek és meghagytak építésvezetői
beosztásomban.
Ekkor már befejeztük az emeletráépítési és az új fogdaépítési munkákat. Talán
néhány nappal előtte volt az új fogdaépület átadása. Sokszor viccelődtek is
az építésben résztvevő barátaim: "Mienk a fogda, magunknak építjük."
Furcsa iróniája sorsnak, vagy talán a wamzerek sikere, hogy az építésvezető
szinte elsőként próbálhatta ki jól megépített magánzárkáját.
Szóval másnap reggel jelentkeztem a foglárnál büntetésem letöltése céljából.
A sötétzárkában eleinte töksötét van, aztán a szem megszokja, vagy alkalmazkodik
és nappal félhomály van, mert a magasban lévő nagyon kis szellőző nyíláson át
beszűrődik némi fény. Igyekeztem egész nap a priccsen fekve gondolkodással eltölteni
az időt, amely rettentően lassan haladt. Feladtam magamnak rejtvényeket, végigszavaltam
a teljes versrepertoáromat és rengeteg számtanpéldát oldottam meg fejben. Lényegesen
jobban éreztem magam, mint negyvennyolc decemberében az Andrássy út 60. mély
pincéjében. Ennek egyik oka az volt, hogy ismertem a büntetésem lejártának határidejét,
mert nincsen rosszabb érzés a bizonytalanságnál. A másik oka az őrök sokkal
emberségesebb magatartása volt. Lehet, hogy ez nekem szólt, mert a legtöbben
a tornyokban is teljesítettek őrszolgálatot és látták, hogy mint építésvezető,
egész nap szabadon jártam-keltem az egész tábor területén és mindig intézkedtem.
Így többször abban a kedvezményben részesítettek, hogy felmoshattam a fogda
folyosókat. Ilyenkor mozoghattam, el is beszélgethettem velük és nem siettettek,
néha órákon át kint voltam a zárkából. Enni és inni is mindig megfelelően adtak,
többször nyitva "felejtették" a fogdacellám ajtaját is, hogy a folyosóról
fényt kapjak.
1950. március közepe táján közölték velem és Rásonyi Pista barátommal, aki néhány
hónap óta mellettem dolgozott az építési irodán, hogy tanúként tárgyalásra visznek
minket a Fő utcai bíróságra. Rendőrhatósági tárgyalás lesz. Az egyik vádlott
Megyeri hadnagy, a másik pedig egy szakaszvezető rendőr.
Rabszállító kocsival és megbilincselve vittek, furcsán éreztem magamat, amikor
feltették a karperecet a bal csuklómra és a lánc másik karperecét pedig Pistike
jobb csuklójára zárták. Még így is élmény volt bemenni Budapestre és kiszálláskor
látni a "szabad" állampolgárokat. Az épületen belül már levették rólunk
a mancsovát és egy ideig a folyosón várakoztunk. A velünk szemben lévő oldalon
ült Megyeri hadnagy és a szakaszvezető. Mindketten elegáns, jól vasalt kimenő
egyenruhában voltak, amiből mi arra következtettünk, hogy nem lehet túl súlyos
a vád ellenük.
Középkorú rendőrbíró vezette a tárgyalást. Én, de mint utólag elmeséltük egymásnak,
Pistike is mindent megtettünk a két rendőr védelmében. Elmondtam, hogy Megyeri
a legmesszebbmenőkig és nagy szigorral betartotta a szabályokat és előírásokat.
Soha nem tett kivételt és mindig betartotta a néhány lépés távolságot. Soha
sem került szóba semmilyen anyagi vagy egyéb előnyszerzésnek még csak a gondolata
sem. Tóásóéktól válogatott dúcanyagot kellett elhozni és szakértőként vettem
részt az anyagok kiválogatásánál, végig együtt voltam Megyerivel. Rakodás után
azonnal indultunk vissza Kistarcsára.
Bár a tanúvallomásaink alapján mindkét rendőrt felmentették, később Megyeri
kilépett a rendőrség kötelékéből.
És most nézzünk körül a nagyvilágban és az országban, mik történtek ezen a koratavaszon,
1950-ben, mialatt az internálásom második évében a kistarcsai táborban tovább
vezettem az építési munkálatokat.
- Az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletével április 4-ét nemzeti ünneppé nyilvánította.
- Szakasits Árpádot, aki az Elnöki Tanács elnöke volt, letartóztatták és Rónai
Sándor lett az új elnök.
- Felavatják az újjáépített Ferihegyi repülőteret.
- A belügyminiszter feloszlatja a szabadkőműves páholyokat.
- Megalakul a Budapest főváros és tizenkilenc megyeszékhely tanácsa.
- Megkezdődik a koreai háború, májusban Dél-Korea megtámadja a Koreai Népi Demokratikus
Köztársaságot.
- Folynak az országban az agitációk a termelőszövetkezetekbe való belépések
érdekében, nem mindenütt erőszak nélkül...
1950. május 5-e kora reggelén szokatlan zaj és mozgolódás verte fel a tábor
megszokott csendjét. Az őrségváltás volt az eddigiektől eltérően ilyen zajos.
Több társunk felébredt és riasztotta még alvó barátait is. Az ablakok mögött
tolongva láttuk, hogy az őrtornyokba az addig őrségben álló szürkeruhás rendőrök
helyére két-két tányérsapkás, állszíjas ÁVH-s került és az őrtornyokból a mi
épületeink felé irányított géppisztollyal álltak. Majd kinyílt a főkapu és a
kapun túl két fekvő gépfegyveres irányította táborra a fegyverek csövét. Párosával
jöttek be a géppisztolyos ávósok és sorba állították az előzőleg az őrtornyokban
álló, lefegyverzett szürke rendőröket. Közel fél óra alatt zajlott le a teljes
váltás és a felsorakozott rendőröket kettes sorokban terelték a fogdaépület
felé. További sorsukról nem sokat tudunk.
Az internáltak dermedten nézték az őrségváltást és belénk nyilalt a felismerés,
hogy a tábort átvette az Államvédelmi Hatóság. Hogy kiben mi játszódott le ezekben
a percekben, csak elképzelni lehet. Nem sokat beszéltünk, de belül éreztük és
tudtuk, hogy egészen új, sajnos az eddiginél lényegesen rosszabb élet vár ránk.
Nem volt egyikünkben sem illúzió, hiszen majdnem mindnyájan keresztül mentünk
az Andrássy út 60. embertelen, kegyetlen vallatási módszerein.
Az új parancsnokság hermetikusan lezárta a tábort. Az eddigi, aránylag jól elviselhető
élet egyik napról a másikra teljesen megváltozott. Az eddigi munkát beszüntették,
nem írhattunk és nem kaphattunk hozzátartozóinktól levelet, megszűnt a csomagbeadás
és a rendszeres havi beszélő. Az ablakokat bemeszelték, ezeket egész nap zárva
kellett tartani. Naponta fél óra séta volt az udvaron, hátratett kézzel, lesütött
szemmel, némán. Az őrök mindig találtak valami okot az ordítozásra és lökdösésre.
Az élelmezés is leromlott, napi ételmennyiségünk kalória értéke 5-600 kalóriára
esett vissza. Pótlásról már szó sem volt, hiszen minden külső érintkezés megszűnt
a külvilággal. Az ávón tapasztalt terror visszatért, a legkisebb vétségért -
pl. egyetlen szó séta közben - is fogdabüntetés, néha verés is járt. Megszervezték
a besúgó szolgálatot.
Az új táborparancsnok egy Potecz Sándor nevű ÁVH-s őrnagylett. Volt mellette
egy ún. politikai tiszt is, Sásdi főhadnagy. (Sokkal később hallottam, hogy
néhány év múlva, még a Rákosi rezsim Sásdit halálra ítélte, Poteczet pedig sokévi
börtönbüntetésre.)
Az ÁVÓ-s hatalomátvétel után talán két-három hét múlva egyik reggeli létszámellenőrzés
után két őr név szerint megkeresett a zárt, meszelt ablakú, fülledt és szinte
levegőtlen, zsúfolt szobánkban és kivittek az ezredépületből. Potecz táborparancsnok
szobájába, talán inkább irodájába vezettek. Most kérdeztek rá először és utoljára
az építkezések menetére, befejezettségére és az elszámolásokra. Persze nem úgy,
mint a szürkék idején, amikor még aktív építésvezető voltam, hanem rögtön támadólag,
gúnyosan vádolva, csalónak, gazembernek kijáró vádakkal illetve. Csak nehezen
és az építkezés irataival alátámasztva tudtam adatokkal bebizonyítanom, hogy
az elvégzett építési munkák elszámolása korrekt és senki nem követett el visszaélést.
Potecz őrnagy megsokallta a magyarázkodásomat és a teljesség igénye nélkül hirtelen
félbeszakított és visszavezettetett az ezredembe. Úgy látszik, nem volt lényeges
számukra a teljes elszámolás, mert soha többé nem kérdeztek semmit az építkezésről.
Nem tudom, hogy szobatársaimban nem merültek-e fel kétségek, amikor visszaérkezve
mindent elmondtam nekik, de azt hiszem, hogy az elkövetkezett időszak meggyőzte
őket arról, hogy a tábor új vezetői és őrei engem ugyanúgy kezeltek, mint a
többi nyomorult rabtársamat. Sőt, ahol csak lehetett, még jobban kiszúrtak velem,
dühödtebben ütöttek, vagy rúgtak belém, már amelyik őr tudta, hogy ez a "volt
építésvezető".
Nehéz volt a június és júliusi nyári meleget elviselni a zárt, forró levegőjű
szobákban. Az elkeseredés és szinte letargikus állapot tovább tartott és kilátástalannak
tetszett a jövőnk.
Úgy július második felében kezdtek suttogni arról, hogy szabadulások lesznek.
Ezt a hírt az ÁVÓ-sok szándékosan bedobták az internáltak részére, hadd terjedjen.
Meg is jelent augusztus elején néhány egyenruhás és felolvasták Potecz táborparancsnoknak
azt a napi parancsát, amely szerint "holnap ebéd után az alábbiak szabadulnak:
ezután felolvastak a mi szobánkban is vagy tíz nevet, közöttük az enyémet is.
Ugyanígy más szobákban is olvastak fel neveket, összesen negyven-ötven nevet
a mi épületünkben. A felolvasottak névsora teljesen heterogén volt, egyáltalán
nem lehetett még csak megközelítően sem felfedezni abban bármilyen rendszert.
Azonos ügyekből bentlevők közül "nehéz" ügyekben internáltakból is
voltak a felolvasottak között. Talán csak abban volt némi egységesség, hogy
a felolvasottak között nem voltak nagyon idősek.
Természetesen nem hittünk abban, hogy igazán szabadulunk, de azért egy kis reménysugár
ott motoszkált a fejekben. Hátha mégis igaz lenne, merült fel bennem is a gondolat
és nem is tudtam aludni. Egész éjjel forgolódtam és ha néha-néha rövid időre
el is aludtam, a legvadabb álmokra riadtam.
Már korán reggel összeszedtem hátizsáknyi cuccomat és az egész délelőttöt felfokozott
lelkiállapotban töltöttem. Barátaim - akik nem szerepeltek a szabadulók névsorában
- látszólag irigyeltek, bár ők sem hittek a szabadulásban, de gondolták, talán
jobb helyre kerülhetünk, ahol újra nagyobb lesz a mozgási szabadságunk.
Elérkezett a délután két óra. Gyors búcsúzkodás után az udvaron sorakoztattak
vagy százunkat teljes cuccal. Az arcokon nem nagyon lehetett felfedezni a szabadulási
boldogságot, de azért mindenkiben volt valami várakozási feszültség és ott motoszkált
a reménysugár.
A szűrőépület egyik termébe vittek. Jó ideig csendesen szótlanul várakoztunk.
Senki se szólt egy szót sem. Majd megjelent néhány civil nyomozó és cigarettával
kínálva jópofáskodtak. Csepegtették belénk a szabadulásban való hitet.
Egy-két óra is eltelhetett így. Egyszer csak megjelent a két civil nyomozóval
együtt öt-hat ÁVH-s és kemény pattogó parancsszavakkal áttereltek a szomszédos
terembe. Itt kiadták az ukázt: "azonnal vetkőzni anyaszült meztelenre és
a levetett holmikat katonás rendben állítsák a falak mellé". Első, félelemmel
teli megdöbbenésünkben szinte megbénultunk és meg sem moccantunk. "Na gyerünk
süket ürgék, a falaknak beszélünk? Mozgás, mert ha mi mozgatjuk meg magukat,
az nagyon fájdalmas lesz!" Szinte gépiesen kezdtünk vetkőzni és gyorsan
elkészült mindenki. Megszégyenülten álltunk a cuccunk előtt mind a négy fal
mentén. "Vigyázz, balra át!" ordították a vezényszót, "futásban,
libasorban indulj!". Egy szűk folyosóra érkeztünk, ahol egy kiadó ablakon
keresztül mindenki megkapta - helyesebben mindenkihez odavágták az új kincstári
felszerelést. Ez állt egy alsónadrág és atléta trikóból, kekiszínű ingből, két
kapcából, egy pár bakancsból és a hátán vörös csíkkal megjelölt elhasznált ÁVÓ-s
öltönyből. A ruhaneművel át kellett menni a folyosó másik végéből nyíló, fapriccsekkel
berendezett helyiségbe, ahol gyorsan fel kellett öltöznünk. Az már nem is okozott
problémát, hogy a kapott ruhadarabok nem igazodtak az új viselők méreteihez.
Még egy két gyors cserét sikerült egymás között lebonyolítani, de amikor átöltöztünk
és egymásra néztünk kétségbeesett tekintettel, senkinek sem jutott eszébe vicclapba
is beillő külsőnkön derülni. Az én 41-es méretű lábamra 45-ös bakancs került,
a többi holmi többé-kevésbé megfelelt. Volt, akinek a zakója csak háromnegyedes
ujjúnak tűnt, többeken a nadrág lötyögött. Mégis mindenki leült a priccsek szélére,
néma csend volt, azt hiszem, nem is jött volna ki hang a torkokon, úgy összeszorultak.
Sokan kibuggyanó könnyeikkel küszködtek.
Amint erről később beszélgettünk, mindenkinek a fejében hasonló gondolatok kergették
egymást. Mindnyájan meg voltunk győződve ezekben a percekben, talán órákban
arról, hogy kivisznek minket Szibériába kényszermunkára. Voltak közöttünk már
szibériai hadifogságot megjártak is, akik előzőleg már meséltek a hadifogságbeli
élményeikről és beszűrődött már korábban is hozzánk a sztalini rendszer szibériai
száműzetésének híre is.
Órák is eltelhettek így ebben a feszült némaságban. Kint már sötétedni kezdett,
amikor gépkocsik zúgását és rövid vezényszavakat hallottunk. Majd nyílt az ajtónk
és vagy nyolc ÁVÓ-s jött be hozzánk. A legmagasabb rangú, egy termetes őrnagy
a szoba közepére állt és elkezdett beszélni hozzánk.
"Emberek! Figyeljenek ide. Én Prinz őrnagy vagyok, a magyarországi internáló
táborok főparancsnoka. Tudom, hogy maguk most meg vannak ijedve és azt hiszik,
hogy kiviszik magukat Szibériába. Én megnyugtatom magukat, hogy nem visszük
ki az országból. Maguk kérték, hogy adjuk meg a munkalehetőséget, mert dolgozni
szeretnének. Államrendszerünk ma már olyan erős, hogy mi ezt a lehetőséget is
tudjuk biztosítani. Kerestünk maguknak megfelelő munkát - ismétlem itt az ország
határain belül - és megmutathatják, hogy viszonyulnak a munkához és rendszerünkhöz.
Akik jól dolgoznak, kilencven napon belül otthon lesznek a családjaiknál, ezt
én garantálom. Most fegyelmezetten viselkedjenek, a gépkocsik már az udvaron
várják magukat. Kísérőiknek ki van adva: aki gyanúsan viselkedik és szökni próbál,
azt azonban le kell lőni. Legyenek okosak, jó munkát kívánok". A beszédet
néma csend fogadta, de azt hiszem, az ÁVH-sok sem vártak tapsot.
Prinz őrnagy és kísérete elvonult és helyettük tíz géppisztolyos egyenruhás
lépett be. Rövid, pattogó parancsokkal először tíz embert sorakoztattak, még
egyszer végigmotozva őket, feléjük fordított géppisztollyal vitték ki a szobából.
Ugyanezek vittek le tizes csoportokban mindnyájunkat s tizen ültünk be egy-egy
rabszállító kocsiba, ahol a padok végén kocsinként további hat géppisztolyos
ÁVÓ-s vigyázott ránk úgy, mintha a legveszélyesebb rablógyilkosok lettünk volna.
Teljesen sötét volt már, amikor az autók motorjai felbúgtak és a tábor nagykapuján
keresztül megindultak a kocsik. Sokat nem láttunk ki, mert a kocsitér hátsó
végfalában volt csak egy magasan elhelyezett kisméretű ablakocska és ezen keresztül
láttuk a többi kocsi fényszóróinak fényét, amint kifordultunk lassú menetben
a főkapun. Rövid megállás után, gondolom, libasorban indultak a kocsik. Beszélni
nem volt szabad, de azt hiszem nem is volt kedvünk hozzá.
Mehettünk egy- másfél óra hosszat. Ekkor mindegyik kocsi megállt és a felénk
tartott gépfegyverek között kellett kettesével leszállni. A fegyverek között
sorba állították az egész társaságot. Külső vasútállomáson lehettünk, mert égtek
a sínek melletti lámpák. Tehervonat állt előttünk, a felénk eső szélső vágányon.
Kísérőink közül néhányan a vagonok mellé álltak és talán húsz, vagy harminc
embert szállítottak fel közülünk egy-egy vagonba. Persze a beszálláshoz is ránk
tartott fegyverek között jutottunk el, előzetes - most már többször ismételt
figyelmeztetés után - fegyverhasználatra vonatkozó bejelentés mellett.
Aztán ránk zárták és kívülről elreteszelték a zárt tehervagon ajtaját. A mi
vagonunkon kívül még legalább négy vagonba zártak internáltakat. (Összesen tehát
lehettünk vagy százan is.) A zárt, leplombált vagonokon ismét felébresztették
bennünk azt a meggyőződést, hogy már megint hazudtak ezek, mert szinte biztos,
hogy a lezárt vagonokban Szibériába visznek.
Egy idő után meg is indult a vonat. A vagonokban teljes sötétség honolt, egymást
se láttuk. Egy darabig a réseken át próbáltunk kifelé kukucskálni, de nem sokat
láttunk. Később az egyik sarkot kineveztük pissoirnak és fáradtan ültünk a vagonpadlón,
hátunkat az oldalfalnak támasztva. Minden aggodalmunk és feszültségünk ellenére,
az eddigi eseményektől idegileg teljesen elfáradva többen elszunnyadtunk, majd
újra és újra ébredtünk, ahogy a vonat zötykölődött.