Torres del Paine, Patagónia kék sziklatornyai
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A Torres del Paine Nemzeti Park 181 000 hektáros, az Unesco által is védett, a világ legszebb nemzeti parkjainak egyike, Patagónia jelképe, ahol tiszta időben szinte bárhonnan lélegzetelállító a panoráma. A Paine szó jelentése „kék“, ami nem véletlen, hiszen a gleccserek, a türkiz tavak és a 2600 m fölé emelkedő csúcsok színe napközben kékes árnyalatban játszik; naplemente idején azonban a Torres del Paine csúcsainál kevés lenyűgözőbb természeti látnivaló van a földkerekségen.

„A Torres-tábortól a kilátópont felé nincs igazi ösvény. Egy törmeléklejtőn, kőről kőre lépve kell haladni. Rengeteg az ember. A kilátóponttól csodálatos a kilátás a csúcsokra, a gránittornyok csaknem ezerméteres függőleges sziklafalaira, alattuk a gleccserre és a szürkés vizű tavacskára.“ http://arnys.freeweb.hu/utazas/patagonia.htm

Patagónia - A szél birodalma
Sean Waters cikke alapján

A kalandok furcsa valamik. Egyfolytában róluk ábrándozol, aztán, mikor már nyakig bennük vagy, gyakran kívánod, hogy bárcsak valahol máshol lennél. Egyfajta szeretem/gyűlölöm viszony ez, végzetes vonzódás, és ez alól múlt nyári, dél-amerikai expedíciónk sem kivétel.

Gyermekkoromban rengeteg történetet olvastam nagy brit felfedezőkről, akik a tengereket járták. Az ötlet, hogy lehajózzunk Chile partjai mentén egészen a patagóniai Torres Del Paine gyönyörű gránittornyaihoz, nekem valahogy ellenállhatatlanul romantikusnak tűnt. Bonnington és Whillans már egyszer megtették ezt az utat Patagóniáig és ők voltak azok, azok a Paine középső tornyát először megmászták. Mi pedig nem kevesebbre vállalkoztunk, mint hogy az ő útjukat követve, az ő mászásaikat csináljuk végig.

Ha valaki Patagóniára gondol, általában barátságtalan vidékek, hurrikánok, zuhogó eső jut eszébe, úgyhogy nagyon meglepődtünk a sima, nyugodtan fodrozódó víz láttán, mikor elfoglaltuk szállásainkat az M.V Magellan nevű hajón. Délre, Puerta Natalas felé haladva gyanúin kezdtek beigazolódni és az időjárás kezdte játszani a neki szánt szerepet: sötét felhők gyülekeztek a távoli hegycsúcsok fölött. Nem sokat törődtünk azonban még az idővel, hiszen a hatalmas sziklafalak és a tengerbe ömlő lomha gleccserek gyönyörű látványt nyújtottak.

Négynapi hajókázás után végre megérkeztünk Puerta Natalas-ba, ami egy kicsit piszok, vidéki város a pusztaság szélén. Mivel ez volt az utolsó város, amit a tornyok előtt útba ejtettünk, alaposan bevásároltunk: háromheti élelem, valamint tábori felszerelések. Beszereztük a szükséges engedélyeket a mászáshoz és közben próbáltunk annyi információt kicsikarni a helyiekből, amennyit csak lehetett. Beültünk egy kis vendéglőbe is és még utoljára alaposan teletömtük magunkat, meg ledöntöttünk néhány vödörnyi kávét is.

Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először pillantottam meg a tornyokat. Éppen aludtam a buszon és miután nagy döccenéssel megállt és valahogyan kikászálódtam, megláttam őket. Ott voltak, mint három hatalmas gránitfog, amely a távoli patagóniai égboltból készül egy jókorát harapni. Az élmény szinte leírhatatlan volt és nem csak szellemileg, de fizikailag is hatással volt rám, muszáj volt egyet hátralépnem. Abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, hogyan is lehettek olyan könnyelmű és meggondolatlan ötleteink, hogy mi majd megmásszuk azokat. Azokat ott? Ezt nem hiszem el.

Az alatt a néhány nap alatt, míg felvonszoltuk magunkat a gyönyörű Rio Ascensio-völgybe, ahol az alaptábor található, a tornyok lassan ismerőssé váltak. Útközben gyakran megálltunk, hogy felnézzük a mérhetetlenül hatalmas gránitképződményekre és elcsodálkozzunk a milliónyi repedésen, amely átszövi őket. Az alaptábor szintén csodálatos hely volt, nyitott, napsütötte területen, saját kis csörgedező patakkal. A mászáshoz szükséges engedélyek egy részét itt kellett beszereznünk, úgyhogy nemsokára készen álltunk rá, hogy belevágjunk életünk talán legnagyobb vállalkozásába.

A Tornyok nyugati részéhez vezető út kivisz a bükkerdőből, le a Valle del Silencio-ba, vagyis a Csend Völgyébe. Ahogy tovább haladunk felfelé a morénán, egy olyan részhez érünk, amit félkör alakban hatalmas gránitfalak vesznek körbe. Az északi, a déli és a középső tornyok a Cerro Fortaleza és a Cerro Escudo keleti falával néznek itt farkasszemet. Mindenkiben mélységes tiszteletet (és talán egy pici félelmet is) ébresztett a hely méltósága, a helyé, ahol a szél az úr és ahol azok a bizonyos események játszódtak 1963-ban.

A brit csapat már négy hete volt pozícióban, várták az alkalmat, amikor megtámadhatnák a Tornyokat. Ez alatt az idő alatt a szél egy percre sem hagyta abba gyászos üvöltését és széttépett minden sátrat, amit a növényzet határa fölött állítottak. Ilyen körülmények között természetesen nem tudták megkezdeni a mászást. A semmiből egyszer csak megjelent egy olasz csapat, ugyanazzal a céllal, úgyhogy hirtelen nemzeti ügy lett abból, ki mássza meg előbb a tornyokat. A profi olasz mászók lesajnálóan nézték az üres sörösüvegek között fetrengő mászókat, mégis a britek voltak azok, akik előálltak egy briliáns ötlettel: összetákoltak egy kis faházat és felvitték azt, egészen a Tornyok aljához. Ez a híres Whillans Doboz elődje volt, amit a Himaláján is nagy sikerrel alkalmaztak az 1970-es években. A tákolmány sikeresen ellenállt a dühöngő szélnek, ezért a csapat feljebb tudott táborozni, miközben az enyhülést várták.

Hét hosszú hét után végre eljött a várva-várt enyhülés az időjárásban, így a csapat végre támadásba lendülhetett. Bonnington és Whillans a csúcs felé törtek, miközben az olaszok rájöttek, hogy átaludták a kedvező nap nagy részét, úgyhogy azonnal indultak ők is, próbálták beérni a brit mászókat. Túl késő volt már azonban, így brit csizmák taposták először a hatalmas gránittornyok tetejét. Az olaszok megmentettek némi nemzeti büszkeséget azzal, hogy ők lettek az elsők, akik megmászták a déli tornyot.
http://xsport.hu/cikk.php?cikk_id=494